Legjobban jellemezhetjük e közel négyszáz lapnyi kötetet előszavának egy fordulatával. Nem annyira irodalmi értéket követel magának, mint inkább memoire-szerű jellege van. A beszédekben s közlött nyílt levelekben végig kísérjük egy magyar államférfiú áldásos működését, ki nem csak szívén hordja a nemzeti kultura kérdését, hanem annak megvalósítását kicsinyben, nagyban személyes kezdeményezésével is minden téren előmozdítani törekszik. Így a könyv érdekes kommentárja a minister politikai tevékenységének.
Eclecticismusát, sokoldalú tevékenységét, egyszersmind egész működésének programmját legjobban mutatja az a meghatározás, melyet könyvében a nemzeti kulturáról nyujt. A tudóst, a philosophot e meghatározás talán nem fogja kielégíteni, hanem annál szerencsésebb egy államférfiú elméjében. A nemzeti művelődés szerves fölfogását mutatja s a nemzet minden érdekével számol. Csupa postulatumból áll. Ápolni kell az irodalmat, tudományt; javítani kell közgazdasági állapotainkat; elő kell mozdítani az ipar kezdeményeit s emelni a közegészség ügyét: ime postulatumokba foglalva a nemzeti művelődés ügye. E postulatumok képezik könyvének, mint tevékenységének főeszméjét; minduntalan előfordulnak, hol egyenként, hol együtt a legkülönbözőbb kérdések kapcsában; előfordulnak a középtanodai törvényjavaslat tárgyalásánál, akadémiai beszédekben, nyílt levelekben, még akkor is, mikor például boros palaczkok itthoni gyártásáról beszél. Szerző minduntalan izgat s ha lehetne, egyszersmind kezdeményező is szeretne lenni mindenben. Ha tőle függne, szeretne példát adni, hogyan kell érdekesen megírni hazánk történetét, hogyan kell a vagyonosoknak ápolni a művészetet s meggyártaná még az első jó hazai boros palaczkot is, mely a Siemens készítményével versenyre kelhetne. Erős s a nyugtalanságig nagy benne a cselekvés vágya; s így beszédeiben csakugyan nem ekesszólást, tüzetes fejtegetést kell keresnünk. A mi iratainak érdeket ád, az épen gyakorlati, cselekvésre ösztönző irányzatuk. S ezt megtaláljuk beszédeiben úgy, mint nyílt leveleiben, mely utóbbiakat különben szerzőjök sem irodalmi értékökért gyüjtötte egybe. Az irodalmi helyett volt más értékök: valami közhasznú dolog létesülését segítették elő.
De nem csak az iratok erős gyakorlatias irányzatát mutatja az előttünk fekvő gyüjtemény: tanúságot tesz azon sokoldaluságról s meleg érdeklődésről is, melylyel szerzőjök a tudomány, művészet, ipar minden nyilvánulását követi. A legkülönbözőbb irányokat méltatni tudó modern műveltség szempontjából szemlél minden kérdést. Ez a szempont érvényesül közoktatásügyi s akadémiai beszédeiben is; sehol sem a doctrina, a kizárólagos rendszer embere; a szigorú elmélet következetességénél többre tartja az élet gyakorlati szükségeinek megfigyelését. Ezt mutatja magatartása a gymnasiumok s reáliskolák ügyében; ezt mutatják nézetei a classikus s modern műveltség viszonyának taglalásában. Szóval a szellemi érdekek méltatásával párosult gyakorlatiasság jellemzi az előttünk fekvő iratokat, melyek e tekintetben is hű tükrét nyujtják szerzőjök nyilvános működésének.
E működésének irányát különben ő maga legjobban írja le egyik pozsonyi beszédében: «Nekem kétféle politikám van: a magasabb s mindennapi politikám; az utóbbi központosul az értelmiség, vagyonosság s egészség előmozdításában, az előbbi pedig a forradalmi cultus leküzdése, az atkotmányosság szilárdítása s a vallás és egyház számbavételében, az államéletben.»
E magasabb politikai irányzat is minduntalan előtérbe lép Trefort beszédeiben. A lelkiismereti szabadságnak, a positiv vallásoknak egyaránt védője; s midőn az állam jogait őrzi, tudja az egyházat is teljesen méltányolni, mint cultur intézményt. Gyakorlatias iránya, a tapasztalásokat élénken földolgozó szelleme a politikai ideologiának erős támadójává teszi, mely csak néhány gondolaton kérődzik, néhány elvont képzeten nyargal s az államélet bonyolult viszonyait, szükségeit nem tudja megismerni. Élvezettel lehet olvasni, valahányszor az ily ellenféllel röviden s élesen elbánik. Ép annyira megszívelni való, midőn állást foglal el a forradalom cultusa ellen. E dolog neki a többi között műveltség kérdése is: Magyarország lételét látja megtámadva minden olyan törekvésben, mely az országot a nyugati műveltség közösségéből kivonná. A forradalom pathosza helyett benne a reform pathosza az erős. A politikai ábrándozás, az utopiákért való fölösleges izgalom pedig a közszellem egészséges fejlődésén üt csorbát s különösen vidéken a művelődés terjedésének is gátja. Az ilyen hamis eszmény ép oly veszélyes, még veszélyesebb, mint a teljes közöny. Trefort «magasabb» politikája így a «mindennapival» ugyanazon középpontból indul ki. «Ötven éve – mondja egy helyen – hogy gróf Széchenyi István működése kezdetén predikálta, hogy az országnak erőre, szellemi és anyagi erőre szüksége van; ma nem biztosabb a jövője, mint akkor volt; tehát ma is folyvást kell predikálnunk…» Nem fejezhetnők ki iratainak s működésének szellemét jobban, mint e szókkal. Ő is izgat, «predikál», gyakorlati tevékenységében is az, mit a német szó úgy fejez ki: «Ein Rufer im Streite».
E sajátság némileg iratainak stylusát is megmagyarázza. Irásban és beszédben rögtönző; arra törekszik, hogy gondolatait minél gyorsabban oda vesse az olvasónak vagy a hallgatónak. Kifejteni, megvilágítani, tüzetesen bizonyítani nem igen szeret. Idegesen a fődologra, a főgondolatra tér át, azt néha szerencsés könnyűséggel kimondva, a többivel már keveset törődik. Azt lehet mondani: iratainak stylusa a művelt társalgás stylusa.
Azonban e sajátságnak megvan a maga árnyoldala. A társalgás két vagy több ember között folyó párbeszéd, mely kérdést és fölvilágosítást, ellenvetést és czáfolatot is idézhet föl. Trefort társalgása ellenben oly magánbeszéd, mely kevés tekintettel van a lehető ellenvetésekre és szükséges fölvilágosításokra. Gyakran annyi tételt halmoz össze, hogy egy is elég volna egy egész czikk alapeszméjének, így egyik sem nyerhet némi kifejtést vagy kellő megvilágítást. Ismételve fölvet néhány kérdést, de megoldásuk módját és eszközeit még nagy körvonalokban sem igen jelöli meg. Eszmék helyett néha ötleteket, szellemes megjegyzéseket csillogtat, a melyek egy-egy oldalt talán megvilágítanak, de az egészet homályban hagyják, sőt félreértésekre adnak alkalmat.
Kiváló példa erre az az elnöki beszéd, a melyet legközelebb tartott az akadémiában, melyet a gyüjtemény nem foglalhat ugyan magába, de a mely szintén ehhez sorakozik. Trefort e beszédében abból indul ki, hogy régebben, az ő ifjúságában, az akadémia ünnepélyes közűlései sokkal látogatottabbak voltak a mostaniaknál. E jelenség egyik okául azt hozza föl, hogy az ülések nagyon monotonok, vagyis unalmasak. Hát ezt mi okozza? «Az ok – úgymond – nagyon egyszerű és közelfekvő, mert nálunk nem lehet akként és oly dolgokat beszélni, mint a párisi, berlini, sőt müncheni akadémiában, mert nálunk nincs szellemi szabadság. Mondottam már más helyen, mit értek a szellemi szabadság alatt s itt ismételnem kell. Értem én ez alatt egy részt a jogosultságot, bármi tárgyról leplezetlenül az egyéni nézetet, rectius igazságot, kimondani a nélkül, hogy bármi disciplinaris eljárástól vagy censurától vagy anathemától tartanunk kellene, másrészt a tehetséget, ily igazságot egykedvűen, fölháborodás nélkül meghallgatni s fontolóra venni. Ily szabadság nálunk nem létezik, mert a magyar társadalom a conventionalis s confessionalis fogalmak és fölfogások keretében annyira le van szegezve, hogy magasabb álláspontra emelkedni nem képes, s kevesebb philosophiai szellemmel bír, mint e század első felében. De talán kérdezni fogják, mi az a philosophiai szellem? Én nem tudok őnöknek oly definitiót adni, mint a minőt egy német prefessor, philosoph par profession, adhatna, de én philosophiai szellemnek tartom azt, ha nem elégszünk meg azon igazsággal, melyet szánkba raknak le, de magunk kutatjuk, hogy igaz-e, a mi igaznak árultatik. A philosophiai szellem tehát törekvés az igaz után és a szabad kutatás, az ész minden regióiban. E szellem nélkül nincs műveltség, nincs tudomány, nincs szabadság, mutatják azt az autocratia s a forradalom uralmainak epochái, mikor kutatni, az igazságot keresni nem szabad, csak hallgatni s hunyászkodni kell».
Már maga a kiinduló pont hibás s épen nem alkalmas arra, hogy egy oly súlyos vád alapjául szolgáljon. Hogy akadémiánk ünnepélyes ülései most kevésbbé látogatottak, mint a harminczas és negyvenes években, annak oka nem az, mintha a mostaniak átlag véve unalmasabbak volnának, mint a régiek, hanem leginkább az, hogy régebben a téli hónapokban tartattak, mikor a közönség szorgalmasabban látogatja a tudományos és irodalmi ünnepélyeket, most pedig májusban tartatnak épen akkor, a midőn mindenki a szabadba menekül, annyival inkább, mert a lapokban másnap mindent egész terjedelmében olvashat, a mi ott előadatott, mit régebben nem tehetett. Ime a Kisfaludy-társaság ünnepélyes üléseit most is a téli hónapokban tartja és sokkal nagyobb közönségnek örvend, mint az akadémia, de ebből épen nem lehet azt következtetni, hogy a közönség nagyobb részvéttel csüng a Kisfaludy-társaságon, mint az akadémián s inkább támogatja adományai- és alapítványaival. Egyébiránt az akadémia ünnepélyes ülései nem is a harminczas és negyvenes években voltak leglátogatottabbak, hanem az ötvenes évek végén s a hatvanasok elején, midőn az akadémia újra rendszeresen megkezdhetvén munkásságát, üldözött nyelvünknek úgyszólva menhelyévé vált s a közönség részvétével egyszersmind némi politikai tüntetést is egyesíthetett. Általában akadémiai ünnepélyes ülések nagyobb vagy csekélyebb látogatottsága úgy nálunk, mint külföldön nem egyszer esetleges körülményektől függ s nem igen van lényeges kapcsolatban magának az intézetnek szellemi hatásával. Az ünnepélyes ülések sohasem tehetnek nagyobb bizonyságot valamely akadémia tudományos munkássága becséről, emelkedéséről vagy hanyatlásáról, mert itt a tudomány mélységei föl nem tárhatók. Mi legalább soha sem hallottuk, hogy a «zsufolt ház» bárhol az akadémiák becsvágyai közé tartoznék. Mindez nem azt teszi, hogy akadémiánk ne igyekezzék érdekesekké tenni ünnepélyes üléseit s ne törekedjék a tárgyak változatosságára s az előadás szép formáira, de mindenesetre csalódunk, ha azt hiszszük, hogy a szabad szelleműség bárminő eszméi hathatnak a közönségre, ha unalmasan adatnak elő.
Trefort az unalmasságot, monotoniát és egyoldalúságot a szellemi szabadság hiányából következteti, mert a magyar társadalom a conventionalis és confessionalis felfogások keretébe annyira be van szorítva, hogy magasabb álláspontra fölemelkedni nem képes. Ajánlja, hogy ne elégedjünk meg azzal az igazsággal, a mit a szánkba rágnak, hanem magunk kutassuk: igaz-e, a mit igaznak árulnak; hogy mondjuk ki leplezetlenül az igazságot s hallgassuk meg s vegyük azt fontolóra egykedvűen, minden fölháborodás nélkül. Ime a jó tanács akadémiának, íróknak és közönségnek egyaránt. Hogy az igazság után való őszinte törekvés nélkül nincs tudomány, hogy a szabad kutatás fejleszti a tudományt, úgy hiszszük, azt minden valamire való tudós és író tudja és több-kevesebb sikerrel gyakorolja is, s így a reá emlékeztetést épen oly fölöslegesnek tartjuk, mint ha mi azt bizonyítgatnók, hogy ily valamire való magyar tudósok és írók nemcsak voltak, hanem vannak is. Az sem szorul bizonyítgatásra, hogy nemcsak nálunk, hanem egész Európában bizonyos conventionalis és confessionalis felfogások nem egyszer jőnek ellenkezésbe a tudományos kutatással; hogy a leplezetlenül kimondott egyéni nézet szükségeskép még nem igazság; hogy a hatások és ellenhatások küzdelmében fejlődik a szellemi és tudományos élet, a mely nem egyéb, mint az igazság keresése, folytonos harczok között s csalódások és tévedések árán is. Hogy nálunk e tekintetben kevesebb szellemi szabadság volna, mint Európa más országaiban, bajosan bebizonyítható állítás s azt hiszszük, hogy a mi akadémiánkban is mindazt el lehet mondani, a mit a párisin, berlinin vagy münchenin, csak legyen ember a ki elmondja. Különben a szellemi szabadságot nem a társadalom és állam nyujtják mintegy készen, legfeljebb csak nem akadályozzák, hanem mindig magok a tudósok és írók vívják ki, még akkor is, ha a társadalom és állam csakugyan akadályozni akarnák.
Nem a szellemi szabadság hiánya a mi bajunk, hanem az, hogy bizonyos közönyösséggel kezdünk viseltetni az erkölcsi tudományok némely ágai iránt. Annyira a gyakorlati politikába merültünk, hogy mintegy megvetjük az elméletet. Az állami és társadalmi tudományok legfontosabb kérdéseinek nem igen vannak köztünk lelkesült szószólói, mélyebbre ható kutatói. Minden esetre a tudomány több tartalmat adhatna köz- és társadalmi életünknek, az elmélet eszmebősége inkább megtermékenyíthetné a gyakorlatot és jobban ellensúlyozhatná az ébredező rendi és clerikális aspiratiókat. S e tekintetben csakugyan bizonyos hanyatlást mutat irodalmunk. Például hiányzanak sorainkban oly írók, mint Eötvös, Szalay, Kemény, a kik nemcsak publicisták voltak, hanem jog-, állam- és történetphilosophok. S Trefortnak ennyiben igaza van, ha több philosophiai szellemet sürget, de nem kellett volna oly jelenségből kiindulnia, a mely a dolog érdemére nézve keveset bizonyít s annyira általánosságban, töredékesen s nem elég világosan szólnia, hogy félreértésekre adjon alkalmat. Legalább a napi lapok oly vezérczikkeket írtak beszédéről, a melyek csak növelhetik az eszmezavart s a nagy méltánylás mellett is, bizonyára neki magának tetszhettek legkevésbbé.