E költeményeket48) kettős előszó vezeti be. Az egyiket Dóczi írja, a ki dicséretekkel halmozza el a költőt s nagy jövőt jósol neki, másikat maga a költő, a ki nagy szerénységben nem tud hová lenni, félénken viszonozza a bókokat, de bátran bevallja, hogy a szabadelvűség katonája, a ki a Borsszem Jankóban megjelent s itt válogatva összegyűjtött költeményeivel nem csekély részt vett azon győzelmes hadjáratban, melyet a közelebbi évtizedben a reactio ellen vívott a szabadelvűség. Mindkét előszó bízvást elmaradhatott volna. Először azért, mert a kölcsönös bók és ölelkezés a közönség előtt kissé ízetlen, másodszor, mert Dóczi előszavában sok az æsthetikai eszmezavar és felületes ítélet.
«Politikai és társadalmi kérdések teszik e versek tartalmát – úgymond Dóczi –, nem is a kérdések és problemák a magok elvi és érkölcsi eszményiségökben, hanem inkább napi jelenségek, tünetek, személyek, melyeknek fölbugygyanását a komoly sajtó vezérczikkek, jegyzetek, politikai viták alakjában elintézi, hogy aztán ad acta kerüljenek. Ezeket a szerző, mint egy satirikus élczlap chronistája, a maga módja szerint, versben kommentálta s az ember azt hinné, hogy ezzel ott is el vannak intézve, s a mi a hétnek született, a héttel el is hervad. A költészet termékeinek a szép költői forma egymaga nem adja meg a maradandó életet; a mi a költeményt életben tartja, az benső magva, melynek szülő eleme a képzelet. A phantasia édes betegsége, mely nélkül egészséges költészet nem gondolható, e versek létrehozásában nem részes, mert nem ő adta a tárgyat. Mint költő e fiatal ember, a ki oly ékesen szól és oly erősen érez, más munkáiban fog nyilatkozni s ha képzelete poétai alakjának magaslatán fog állni, akkor – egész biztossággal merem mondani – az ország egy nagy költővel gazdagabb lesz. E versei után csak azt mondanám róla, hogy nem mint költő, nem is mint politikai költő, hanem mint lantos államférfiú áll előttem, mint egy ritka eszű, ritka erejű ember, a ki a magyar versalakot oly tökélylyel kezeli, mint az élő költők közül senki. Két dolog van hát e könyvben, mely ritkaságánál fogva érdemessé teszi arra, hogy kinyomassék és hogy közönség fölkarolja: egyik classicitásig tiszta forma, másik a gyönyörű ész, erős és tiszta érzelemmel párosulva, mely majd a legelőkelőbb páthosz, majd a legkedvesebb humor hangján nyilatkozik. S ezekért érdemes, hogy kivételes figyelemben részesüljön mai nap, mikor a magyar versírók legszembeötlőbb hiánya az, hogy pongyola a formájok és tompa az eszök.»
E szerint a költemények becse a tárgytól függene s nem a költői képzelem alkotó erejétől. Valóban Dóczi fennen hirdeti, hogy a politikai és társadalmi viszonyok, sőt általában az élet benyomásaiból nem lehet valódi költeményt írni, hanem csak oly tárgyakból, a melyeket a képzelem nyújt. Szerinte a költőnek el kell fordulni az élettől, a képzelem édes betegségébe esnie, képzelődnie s a képzelem nyújtotta tárgyakat feldolgoznia. A költők rendesen fogyatkozásaik s így szükségök szerint szokták megállapítani elméletöket. Úgy látszik elmélete, megállapításakor Dóczi is saját drámáira gondolt, melyekben csakugyan beteges képzelem nyújtotta tárgyak vannak feldolgozva. A dolog pedig egészen ellenkezőleg áll, mint a hogy Dóczi elmélete és gyakorlata hirdeti. Nem a képzelem, hanem az élet multjának és jelenének benyomásai nyújtják a költőnek a tárgyakat; a képzelemnek más, fontosabb szerepe van: szép műveket alkot az élet nyújtotta tárgyakból, teljes szabadsággal ugyan, de saját természetök szerint. Mennél több benyomást, tapasztalatot, eszmét és érzést merít a költő az élet folyamából, annál több táplálékot nyújt a képzelemnek. Egyetlen valódi költő sem volt független korától, sőt éppen kifejezője annak. Mindegyik kora politikai, társadalmi és irodalmi áramlataiból emelkedett ki s egyszersmind visszahatott reájok.
Dóczit saját önigazoló hajlamán kívül félrevezeti bizonyos jelenség is. Tapasztalta, hogy az úgynevezett alkalmi költemény, a nevezetesb eseményeknek hétről-hétre való megéneklése nem igen emelkedik ki a középszerűségből. Azt hitte, hogy a tárgyban van az ok s nem a költőben és körülményeiben. Bizonyára nem minden alkalmi költemény jó, de szélesebb értelemben minden jó költemény alkalmi, mert bizonyos alkalom, bizonyos erős benyomás indítja meg a költői képzelem munkásságát. Az nem tesz különbséget, hogy gyakran nem ismerjük az alkalmat, mely a költeményt szülte. Elég van oly költemény is, melynek alkalmi körülményei teljesen ismeretesek. Hogy többet ne említsünk, Byron, midőn I. Napoleon bukására ódát írt, Vörösmarty, midőn Liszt Ferenczet üdvözölte, Arany, midőn Széchenyi halálát megénekelte, mind alkalmi, de egyszersmind sikerült költeményeket írtak, mert az illető esemény erős benyomást tett reájok s volt idejök megérlelni gondolataikat. Az oly költő, a kinek minden héten meg kell énekelnie valamely eseményt, nincs ily helyzetben. Tárgya ritkán tesz vagy tehet rá mélyebb benyomást, vagy ha tesz is, nem igen van ideje megérlelni gondolatját. Különben is, egy évben negyven-ötven jó költeményt írni még senkinek sem sikerült. Kár volt tehát Dóczinak egy könnyen érthető jelenség magyarázatául egy egész új elméletet kigondolnia, mely a tárgytól teszi függővé a sikert. De ha már kigondolta és hiszi, ragaszkodnia kellett volna hozzá. Azonban elítélve mindennemű alkalmi költeményt, költőietlennek nevezve minden oly művet, melynek tárgyát nem a képzelem nyújtja, néhány sorral alább Kozmának a költészet birodalmából ily módon kirekesztett költeményeiről úgy ítél, hogy azokban gyönyörű ész erős, tiszta érzéssel párosul, melyben hol a legnemesebb páthosz, hol a legkedvesebb humor nyilatkozik. A legnemesebb páthosz, a legkedvesebb humor oly dolgok, melyek nagy költővé is tehetik az embert. Úgy látszik, Dóczit nemcsak a költészetben, hanem a kritikában is, a képzelem önkénye vezeti. Egyik kezével kilöki Kozmát a költők sorából, a másikkal pedig megkoszorúzza. De ez még nem elég. Egyszersmind mint egy nyomtatékul, a Kozma kedvéért, kivétel nélkül minden élő magyar költőt tompaeszűnek és formátlannak ítél. Lehet, hogy az élő költők között vannak tompaeszűek is, de hogy az ily bírálat tompaszerű bírálat, az előttünk kétségtelennek látszik.
Azonban ideje magokkal a költeményekkel foglalkoznunk. Mind a szerző, mind Dóczi előszava többet várat az olvasóval, mint a mennyit valóban kap. Szerző úgy szól költeményeiről, mint veteránjairól egy győzelmes hadjáratnak, melyet a szabadelvűség a reactio ellen vívott. Annyi igaz, hogy költeményein általában véve szabadelvű szellem ömlik el, de valami harcziasabb hangulatot, erősebb küzdelmet, mélyebb felindulást, határozottabb irányt nem igen tanúsítanak. Egyik gúnyolgatja a klerikalizmust, a másik az antisemitizmusra, a harmadik az agrarismusra, a negyedik a megyei közigazgatásra czéloz s nem egy kikel a szájas hazafiság ellen és sajnálja a nagy eszmék és emlékek iránt mutatkozó közönyt. De a szabadelvű eszmék lelkesültebb ódára vagy tüzesebb satirára nem ragadják a költőt s költészetének nem annyira forrásai, mint színezői. A páthosz és humor sem jellemző vonásai Kozma költészetének, mint Dóczi állítja. Inkább úgynevezett esprit van bennük, mely hol érzelemmel, hol gúnynyal párosul, s néha nem épen mindennapi frissességgel és kellemmel nyilatkozik. Itt összegyűjtött költeményeinek majdnem fele óda vagy ódaféle, de hiányzik bennök az óda fönséges páthosza, tömör szerkezete, rohanó tűzárja, komoly bölcselme. Kozma kerüli az erőlködést, dagályt és szenvelgést, de egyszersmind alig emelkedik följebb ódáiban a csinosabban írt necrolognál vagy ünnepélyes alkalomra rögtönzött lelkesebb hirlapi czikknél. Deák szobra, Deák beszédei, A szabadság napja, Gambetta, A francziákhoz, Garibaldi, Frigyes császár, Arany János halálakor, Liszt Ferencz, Battenberg Sándor stb. czímű költeményei általában elég csinosak, ízlésesek, de kevés bennök az érzés, a gondolat s elvégre is hidegen hagyják a szívet s nem ragadják meg a képzelmet. Ha némely ódájában emelkedni akar, mint a Hugo Victorhoz írottban, ha nem is épen dagályba, de bizonyos nagyhangú rhetorikába esik bele. Például, hogy Hugo Victor legnagyobb embere a XIX. századnak, hogy tulajdonkép ez az ő százada, még a francziák ajkán is kissé nagy mondás volna. Kozma más költeményeiben is találunk ily üres nagy szavakat, de aránylag keveset. A szabadság napjában azt mondja, hogy 1849-ben a magyarnak bukása azért volt dicső, mert kifáradt a diadalban; Lónyait korszakalkotó államférfiúnak nevezi, Halmiról így zeng:
E mellett nincs mindig érzéke a jellemzetes iránt. Deákról alig tud többet mondani, mint hogy ép oly kevéssé kereste az udvar, mint a nép kegyét. Somssich neki antik, római jellem, alkalmasint azért, legalább mi más okot nem tudunk, mert a római classikusok, különösen Horatius, kedves olvasmányai voltak.
A páthosz semmi esetre sem tartozik Kozma költeményeinek sajátságai közé. Maga sem érzi magát jól az ódai hangulatban s ha teheti, ódáiban is örömest pattant el egy-egy elmés ellentétet vagy gúnyos epigrammot. Például Üdv a munkának czímű ódájában legjobb e két elmés végsor:
A szabadság szobra czíműben szintén. Két versszakon át fűz össze csinosan rhetorikai csinált virágokat, de legjobb benne a satirai fordulat:
Még több példát idézhetnénk, hogy Kozma örömest szabadul az óda nyügeitől. De legjobb példák erre azok a költemények, a melyekben egészen átengedi magát jókedvű elmésségének vagy komolyabb satirai hangulatának. Ezek legsikerültebbek az egész gyűjteményben s van köztök néhány valóban kiváló. A Beust czímű kültemény egy pár elmés és találó vonással sokkal jobban jellemzi Beustot, mint Deákot a róla írt óda. Az Új törvény czímű, mely a népfölkelés tárgyában hozott törvény szentesítésekor iratott, könnyed elmésen panaszolja, hogy az embernek az élet minden szakában, a körülmények minden változása közt katonáskodnia kell:
Kossuth a megyéért, Martius idusa már komolyabb satirai hangulat sikerült szüleményei. Az elsőban finom ironiával van rajzolva az a lélekállapot, midőn az idő és térbeli távolság megszépíti a tárgyakat; kegyeletes és gúnyos érzelem egymást érintve szolgálják az eszmét s míg amaz folyvást a személyhez tapad, emez annál határozottabban fordúl a tárgynak. A másodikban élesebb a hang, erősb a fölindulás. A költőben élénk a nagy eszmék és emlékek cultusa, de élénk a fölháborodás is a miatt, a hogy ezeket a nyegleség, képmutatás és szájaskodás ünneplik. Ez ellentéteket találóan és fokozatosan emeli ki a költemény s gúnyán megérzik a fájdalom. Még több ilynemű, többé-kevésbbé sikerült költeményeket találunk a gyűjteményben s a mit eléggé nem dicsérhetni, a költő változatosságra törekszik, eszmében, formában, hangban s általában kerüli a durvaságot. Hogy néha erőlteti az elmésséget, gúnya eltompul, itt-ott a léhaságba is beleesik, az mind igen természetes egy oly költőnél, a kinek majd minden vasárnapra egy-egy költeményt kell megírnia. Víg kedvű elmésség, mely könnyen fordul epigrammi élbe, satirai érzék, mely hamar megtalálja személyek és tárgyak nevetséges oldalait s néha a humor határait is érinti, alkotják Kozma tehetségének lényegét. Ha idővel eszmékben gazdagodik, érzésben mélyül, ha egészben és több oldalról fogja föl az életet s megérleli gondolatjait, bizonyára jeles humorista vagy satiraíró fejlődhetik belőle, vagy mind a kettő bizonyos összeolvadásban. A mit eddig úgy szólva, zaklatva és rögtönözve írt, bizonyára kezdetnek elég, nem mindennapi tehetségről tanuskodik, mindenesetre szép remények záloga.
Azonban, úgy látszik, Kozma egészen Dóczi szavára esküszik, tehetsége e nyilatkozatait kevésre becsüli s a phantasia édes betegségébe akar esni. Ugyanis gyűjteménye végén elkülönözve nyomatja le A dómban czímű költeményét a következő jegyzet kíséretében:
«Míg e könyvbe összegyűjtött versek legnagyobbrészt a napi események által nyújtott alkalmak szülöttei, az itt következő utolsót csak «a múzsámtól vettem én». E verset nem a lantos journalista írta, hanem csupán a dalnok, távol minden hirlapírói kötelességtől, mikor csak a «phantasia édes betegsége» ihlette. «E verssel búcsúzom a nyájas olvasótól, mert ezzel szeretném azt mondani: viszontlátásra.» Tehát a többit nem, csak ezt vette múzsájától a költő. Úgy látszik, a phantasia édes betegsége azzal kezdődik, hogy megzavarja az ember ítéletét. E költeményre kevésbbé mosolygott a múzsa, mint a gyűjtemény sikerültebb darabjaira. Nem épen rossz költemény, de nem is valami jó. A költő a dómba téved s áhítat szállja meg. Azonban nászmenet érkezik; egy gazdag öreg urat esketnek össze egy szegény ifjú leánynyal. Mindketten mosolyognak, mert jó vásárt csaptak. A költő árúházba képzeli magát, az oltárképen nincs malaszt s a raktárak dohos lege csapja meg. Nem soká belép egy kisírt szemű, halvány szép leányka, az oltár elébe térdel s buzgón imádkozik a szent szűzhöz, hogy adjon neki erőt, hogy, ha száz kísértés csábja űzné is, maradhasson hű ahhoz, a kit szeret. S a költőnek újra Isten házaként tűnik föl a templom, a légben újra balzsam árad s az oltáron mosolyog a szűz anya. Itt is épen úgy ellentétet rajzol a költő, mint másnemű költeményeiben, csakhogy nem epigrammi él kedvéért. A költemény kissé el van nyújtva és sikerültebb benne a házaspár gúnyos, mint az ártatlan leány érzelmes rajza, mely egy kissé mesterkélt. Aztán az az ártatlan leány nem is olyan ártatlan, mint a költő képzeli. A ki a kísértés csábjai ellen kér segítséget Istentől, legalább gondolatban már ingadozott.
Dóczi Kozmát az élő magyar költők között legjobb verselőnek tartja. Bizonyára Kozma jól versel; de a ki ismeri az élő idősb és ifjabb magyar költőket, hármat-négyet is megnevezhet, a kik egy vagy más tekintetben jobban verselnek Kozmánál. Dóczi Kozma rímeit mintaszerűeknek mondja; az igaz, hogy Kozmánák jó rímei vannak, de bizony megakadnak köztök ilyenek is: czammogva sirokba; föl felöl; soha apostola; sem igen; tragedia hiba; kezedbe életbe stb. Nyelve csinos, fordulatosan könnyű és hangzatos, de valami különösebb plasztikaiság, árnyalati gazdagság, erő nem igen nyilatkozik benne s itt-ott nem ment némi hibáktól. Az elvásik a foga analogiájára, ilyeket merészel: torkot nincs a ki vásít és alapod elvásik (29., 66. l.); könnyezett mind a sok úr az esküvő csángók felett (27. l.): germanismus; egy jó tagos kozákba beleszeret: a tagba szakadtat nem pótolhatja a tagos; komoly harangok fenséges danája (30. l.), a fenséges dana nem illik össze, legkevésbbé ünnepi hangulatban stb. De ily, nem épen számos hibák nem csökkenthetik a méltánylatot, melyet Kozma nyelve és verselése megérdemel. Szívesen üdvözöljük kőlteményei első gyűjteményét s végül három jó tanácscsal búcsúzunk el tőle: ne keresse a phantasia édes betegségét, de átadva magát az élet többnemű és erősebb benyomásainak, keressen minél több tápot phantasiájának; ne írjon robotból verset, érlelje meg gondolatait; s a gyűjteményeihez senkivel se irasson előszót.