Dóczi, a kit leginkább színművei tettek ismertté, most mint beszélyíró mutatja be magát.49) Kíváncsian fogtunk hozzá beszélyei olvasásához: vajon a beszélyíró fölülmúlja-e benne a színműírót? vajon sajátságok, melyek a színműirót jellemzik, érvényesülnek vagy módosulnak-e a beszélyíróban? Dóczinak mint színműírónak fényoldalai inkább általános irodalmiak, árnyoldalai nagyrészt speczifikus drámaiak. Párbeszédeit lyrai hév vagy szónoki lendület, elmés dialektika, szellemes ötletek jellemzik, de cselekvénye szegény vagy erőltetett, a kifejlés önkényes s a különben tűzzel írt jelenetek közül legföllebb egy-egy érthetőbb drámai helyzet emelkedik kellő hatásra. Jellemrajza épen nem biztos és eleven, a fő személyek nem eléggé érthetők vagy ha azok, inkább abstractiók, mint élő emberek, de mint ilyenekben sincs határozottabb indok, a melyből szüksgeskép folyjon a tett.
Mind e sajátságokból sok van a beszélyekben, de egy főkülönbség is tüstént szemébe ötlik az olvasónak. Dóczi, mint beszélyíró mérsékli lyrai és rhetori hevét, elmésségét s tisztán elbeszélő stílje egyszerű, tárgyias, sőt néha majdnem száraz. Személyeire bíz mindent s ezek sem sokat ömlengenek, szavalnak, mint drámai személyei, inkább elmélkednek, önmagukat elemzik és sok elmeélt és lélektani finom megfigyelést tanusítanak. Különösen illik ez Carmela czímű beszélyére, mely a legterjedelmesebb és legkiválóbb az egész gyüjteményben. De mégis, e főkülönbség ellenére is, a színmű- és beszélyíró Dóczi egy pontban föltünően összehangzanak. A színműíró Dóczi elmés és szavaló személyeinek bonyodalmát épen oly kevéssé tudja megoldani, mint a beszélyíró elmélkedő személyeiét. Mintha osztoznék hóbortjaik- vagy sophismáikban, vagy annyira szeretné őket, hogy kénytelen mindenben igazat adni nekik.
Azonban tartsunk sort. A gyűjtemény darabjai, úgy látszik, különböző időben keletkeztek. Némelyikben a beszélyiró még a színmű formájáról sem mond le, mint az Arany és Petőfi és Megcsókolt czíműekben; másokban pedig, bár más bonyodalommal, ugyanazt kísérli meg, mit színműveiben már megkisérlett, mint a Kis Murányvár- és Egy vegyes házasságban. Az Arany és Petőfi czíműnek a drámai forma nem szolgál előnyére; némi humorral elbeszélve, nagyobb hatása lett volna. A két növendék leány rajzában, a kik tanáruk ellen egy kis cselt szőnek, hogy megtudják: vajon nem szeretett-e belé valamelyikökbe, sok a mesterkéltség, a tanárban pedig, a ki Aranyt és Petőfit magyarázva, elárulja titkos szerelmét, kevés a szeretetre méltó érdekesség. A Megcsókolt már sikerültebb, a drámai forma is jobban illik hozzá. Párbeszédei élénkek, a lelemény is elmés, csak az a baj, hogy Kopáry urat nem értjük eléggé: vajon csakugyan szerelmes volt-e barátja nejébe, a kit megcsókolt, vagy csak a hálaérzet ragadta el, midőn élete egy szomorú epizódját beszélve el a nőnek, ez elérzékenyült és könnyezett. Ha az utóbbi az eset, akkor Kopáry úr könnyen kivághatta volna magát és nyerhetett volna bocsánatot; ha nem, akkor más fordulatot vett volna a bonyodalom, mint a hogy vett. Lehető egy harmadik eset is, de épen az a baj, hogy találgatjuk a lehetőséget s nem értjük a mi megtörtént. Az indokok határozatlansága, a jellemrajz nem elég világossága kiválóan jellemzik azt a két beszélyt is, melyekben Dóczi színműveivel rokon tárgyat dolgoz föl. A Kis Murányvár mellékdarabja Nagy Murányvárnak, azaz Széchy Máriának. De valamint a színműben nem értjük eléggé se Wesselényit, se Széchy Máriát: úgy e beszélyben sem tudunk tisztába jőni: vajjon könnyelmű diákkalanddal vagy komoly szerelmi történettel van-e dolgunk? Vajon egy lelkes ifúnak eszménye lehet-e oly leány, a ki a más levelét titkon fölbontogatja és elolvassa, s vajon a szerelem felköltésére csalhatatlan szer-e a más szerelmi leveleinek olvasása, hogy így minden más ok nélkül épen abba szeressünk belé, a kihez azok intéztettek? Egy vegyes házasság czímű beszély szintén a szerzőnek Vegyes párok színművének eszmekörében mozog, hasonló valószínűtlenséggel. Egy antisemita s e mellett ultramontán bárónő reá akarja venni egyik szegény rokonát, Kerényi grófot, arra, hogy a főrendiházban a zsidó házasság ellen szavazzon. Kerényi gróf, a ki nem használja czímét, s más név alatt jogakadémiai tanár egy kis városban, meglátogatja a bárónőt, de Helley Józsefnek, a gróf egyik legjobb barátjának adja ki magát, mint a kérdéses ügyben megbizottja, s megkezdődik az értekezlet a fiatal bárónő és Helley között, a ki zsidónak mondja magát és erős leczkét tart a bárónőnek az antisemitismus korlátoltsága- és brutalitásáról. A bárónő megszelídül s antisemitából philosemita lesz, Kerényi gróf pedig levetve álarczát, bemutatja magát a rokonoknak. Szívesen elismerjük a Kerényi gróf szónoklata szépségét és igaz voltát, de a fönnforgó viszonyok között ilynemű hatásban oly kevéssé hiszünk, mint a Vegyes párok jeleneteiben. A szónoklat hatásának nemcsak æsthetikai okai vannak, hanem lélektaniak is, s ez utóbbiak épen oly kevéssé fényeskednek a beszélyben, mint a színműben.
Nemcsak e négy beszély, hanem az egész gyűjtemény a jelen életből van merítve, de mégis, mintha némi mesés köd borongana rajtok, a társadalmi viszonyok körrajzai el-elmosódnak s a személyeken legtöbbször nem annyira a költő alakító erejét érezzük, mint erőszakát. A Pensum czíműben a kiinduló pont hibás. E mű tulajdonkép nem beszély, hanem satira akar lenni, mely az újkori naturalismust gúnyolja. A költő abból indul ki, hogy napjainkban az iskolai írásbeli dolgozatok mellőzik az elmélkedést s a leírásra fordítanak minden gondot. Bemutatja egy felső gymnasiumi tanuló iskolai dolgozatát a tanár jegyzeteivel, mint a naturalista ízlés bizonyítványát. Úgy látszik, Dóczi nem tudja, hogy az úgynevezett descriptio sokkal inkább divatozott a régi iskolai gyakorlatokban, mint a mostaniakban. A descriptio divatja, a mely a mult század végén s a jelen elején annyira uralkodott az európai és a magyar irodalomban, iskoláinkban sokáig fönnmaradt s még ma sem szorult ki teljesen, de semmi köze az újkori naturalismussal. Hogy naturalista ízlés uralkodnék iskoláinkban, arról nekünk nincs tudomásunk s Dóczinak nem az iskolai gyakorlatokat, hanem irodalmunk némely újkori jelenségeit kellett volna satirája alapjául vennie. – Saeckerhets Taendstickor bohózatos tréfa, elég jókedvűen elbeszélve, de itt is épen a kiinduló pont, az orvos és szobaleány légyottja, kissé erőltetett, pedig a bohózat minden fajában épen az a fő, hogy a költő a mű elején tudjon hitetni s magával ragadni az olvasót, a ki aztán könnyen elhiszi neki azt is, a mi kevésbbé hihető. – A Mennyi czímű jól gondolt és jól írt beszélyke, de még jobb lett volna, ha a Lezsinszky báró rajzában egy pár oly rokonszenves vonással is találkoznánk, melyek megértetnék velünk, hogy Anna kisasszony csakugyan örömest megy hozzá férjhez. Azt értjük, hogy Zalabér úrtól elfordúl, de azt már kevésbbé, hogy Lezsinszkybe szeret. A szerelmet nem szükség ugyan indokolni, de minden esetre úgy kell rajzolni, hogy hihessünk benne. – A gróf szava és Fifine boszúja meglehetős bizarr művek oly bonyodalommal, melyeket a legnagyobb tehetségű költő sem igen tudna kielégítően megoldani. Mellettök a maga egyszerű ártatlanságában mintegy szégyeli magát a Hogy járt Hetyei uram czímű, mely Kisfaludy K. és Fáy komikai beszélyeire emlékeztet, csakhogy ezeknél kevésbbé sikerült.
Úgy látszik, hogy Dóczi csak azért gyűjtötte össze e különböző időben és sebtiben írt beszélyeit és vázlatait, hogy mintegy kíséretül szolgáljanak a legterjedelmesebbnek és legújabban, legtöbb gonddal írottnak, melynek czíme Carmela. Valóban e mű mind jellemrajz, mind szerkezet tekintetében komoly gondot tanusít. Különösen feltünő benne a jellemrajz minél szabatosabb kidolgozására való törekvés. Négy személy jellemrajzát veszszük: Portenstein herczegét, a ki nnalomból utazik és sajátságos bölcseletből nőcsábító, hogy feleséget találjon magának; Carmeláét, egy olasz vendéglős híres szépségű leányáét; Pártos festőét, kinek a herczeg pártfogója volt; és végre Montelione herczegnőét, a ki ledér gondolkozású, de különben erkölcsös nő. Dóczi nagy kedvvel, különös előszeretettel rajzolja mind a négyet, de művének hőse s neki magának is kedvencze Portenstein herczeg. Ez ifju nagy úr, nagy kártyás és eladósodott, különösen nagy becsületbeli adóssága van. Bátyja csak úgy hajlandó kifizetni adósságát, ha lemond a majoratusról öcscse javára bizonyos évjáradék fejében s tíz évre elhagyja Németországot. Nem fogadja el az ajánlatot s házasság útján akar kiemelkedni a bajból. Ügynök által alkudozni kezd egy gazdag emberrel, a ki Oroszországban nagy kőolaj-aknából számos millión kívül bárói czímet is nyert s nem rég Berlinbe jött, hogy súlyos bajából kigyógyíttassa magát. Van egy szép, Melitta nevű, leánya, a kit örömest adna nőül a herczegnek. A herczeg beleegyezik a házasságba, de látni sem akarja a leányt. Az alku Melitta beleegyezésével is megköttetik, de ezalatt az atya meghal, a leány visszaküldi a herczegnek az egyezményt, oda csatolva a szükséges összeget is, adóságai kifizetésére, mint kölcsönt. – «Ha valamikor oly helyzetben lesz – írja neki – kell oly helyzetbe jőnie, hogy a kölcsönt megfizethesse, akkor szabadon válaszszon, akar-e nejévé tenni vagy sem. Várok, de várakozásom önt ne kötelezze semmire.» A herczeg megszégyenülve, visszaküldi a pénzt, elfogadja bátyja föltételeit s útnak indul a nagy világba. Melitta szintén utazik s férjhez megy egy vén olasz herczeghez, a ki nem sokára meghal. A fiatal özvegy bolyongani kezd a nagy világban, szeszélyeinek és művészi hajlamának élve. A herczeg Velenczében megkedvel egy fiatal festőt, Küstner Oszkárt, útitársul veszi s műkedvelősködik társaságában. A festő komoly, majdnem puritán érzelmű, a herczegnek pedig különös fogalmai vannak a szerelemről és házasságról. Ő örömest meghódít, elcsábít bármely leányt és nőt, a ki neki megtetszik s lelki furdalás nélkül oda hagyja, ha megunta s rendesen az első mámor után már meg szokta őket unni. Ezért eddig minden nőt csak egyszer szeretett életében, a mikor tudniillik elcsábította. A házasságnak elvben nem ellensége, de úgy, a mint fönnáll, éles bírálója. Azt hiszi, hogy ifju és leány, a mikor házasságot kötnek, nem ismerhetik egymást s igazában nem köthetik le magokat. Bizonyos ideig egymással kellene élniök s így teljesen megismerkedve, biztosabban köthetnék le magukat vagy válhatnának szét. Ő csak ilynemű megismerkedés után kész valakit nőül venni, épen azért folyvást hódít, csábít, de a keresettre még nem talált reá. Olaszországban álnévvel, mint festő egy híres szépségű leánynyal, Carmelával, akar a maga módja szerint megismerkedni, a ki Capri mellett egy falusi vendéglős leánya; hívja barátját, Küstnert is, de az nem megy. A kaland nem sikerül, a herczeg a leányt nem is láthatja, mert az atya megtudta a vélt festő kilétét s kiadta neki az útat. Visszatérve Capriba, kéri Küstnert, hogy váltsa fel őt a vendéglősnél s hozzon hírt, hogy a leány csakugyan oly szép-e? Ez hajlik kérésére, leginkább azon okból, hogy a leányt eltávolítsa. Csakugyan reá is beszéli a vendéglőst, hogy költözzék el onnét, sőt e czélra pénzt is kölcsönöz neki, a herczgnek pedig megírja, hogy a leánynak nyoma veszett, s ha a jövőben valakit megtisztel barátságával, soha se bízza meg oly szereppel, mint őt. Carmela atyja Rómában telepedett le, hol alkalmazást nyert, de megbetegedett s írt Küstnernek, hogy látogassa meg. Ez teljesíti kérelmét, de már haldokolva találja. Halála után részvétből, szerelemből nőül veszi a szép és jó leányt; Bécsben telepedik le, mint magyarországi születésű, Pártosra változtatja nevét s igen szép állást vív ki Bécs művészei között. Montelione herczegné is Bécsbe kerül és szorgalmasan látogatja Pártos műtermét. Nem sokára várat magára Pormenstein herczeg is, ki szintén Bécsbe érkezik; a műtárlatban föltűn neki Pártos festménye, régi barátja modorára ismer benne s fölkér egy bárót, hogy ismertesse meg a művészszel. A báró bejelenti Pártosnak Portenstein teendő látogatását. Pártos zavarba jő, őszintén bevallja a bárónak s a herczegnének a herczeggel való viszonyát és neje, Carmela, történetét s tanácsot kér tőlük. Azt határozzák, hogy Carmelát el kell tüntetni s Pártos a herczegné társaságában még az nap el is küldi Abbáziába. Hogy Pártos nejét miért bízza épen a herczegnére, a kinek gondolkozásmódja rossz hatással lehet reá, azt nehéz megérteni. Alkalmasint azért, mert különben a bonyodalom nem fejlődhetnék tovább. A herczeg meglátogatja Pártost, egymásra ismernek s kibékülve nevetnek a Carmele történetén, mint ifjúkori bohóságon. Azonban a herczeg névtelen levelet kap Abbáziából – a herczegné írta – mely fölszólítja: ha látni akarja Carmelát, jőjjön Abbáziába. A herczeg oda utazik s megismerkedik két nővel, kiknek mindegyike Cermelának adja ki magát. Egyikbe, a herczegnébe, bele szeret, de nem tudván eligazodni a dolgon s Pártos művének gondolván az egészet, ír neki, hogy föltalálta Carmelát, nőül akarja venni. Pártos megijedve, Abbáziába utazik. Azalatt a herczeg még inkább bele szeret a herczegnébe, sőt a maga módja szerint el is csábítja. Pártos megérkezvén, a tévedés és álokoskodás kiderül. A herczeg nőül veszi a herczegnét, híven követve elméletét, azonban nem tudjuk: vajon néhány hónap múlva nem únja-e meg s így elmélete nem vall-e kudarczot.
E vázlatból inkább csak árnyoldalai tűnnek ki a műnek. Fényoldalai így elvesznek: a kellemes elbeszélés, ügyes szerkezet, szellemes párbeszédek és elmélkedések s a jellemrajznak nem egy finom árnyalata. De ha még több báj s gazdagabb tehetség nyilatkoznék is e műben, mintegy megsemmisítené azt a megoldás léha hóbortossága. A költő tulajdonkép Portenstein herczeg szószólója, győzelemre segíti elméletét és hirdeti, hogy ez a valódi szerelem, ez az igazi házasság. Dóczi kedveli a szokatlant, az ingerlőt, a sophismát, az absurdumot s lélektani és erkölcsi ellentmondásokba keveredik. Mi azt hittük, hogy ez csak forrongó tehetségének küzdelme, de ha így folytatja, azt kell hinnünk, hogy ez tehetségének fő jellemvonása.