A regény hősnője egy hölgy, a kit azért nevez el a szerző tengerszeműnek, mert annyiféle volt a szeme, a mennyiszer változott az indulatja, s így hasonlított a tengerszemhez, mely a nap szakai és az időjárás szerint különböző színeket vált. Hogy akármely hölgynek vagy férfiúnak a szeme indulatja szerint más-más kifejezést nyer s ez némikép hatással van a színárnyalatra nézve is, nem tagadhatni, a mindennapi tapasztalat bizonyítja; de hogy valakinek a szeme bárminő indulatban most kékké, majd feketévé, azután sárgává és zölddé változzék, azt bajosan hihetni el. Azonban ne ütközzünk meg e kis túlzáson. Nagyobb baj az, hogy a hősnő nemcsak tengerszemű, hanem tengerszem-lelkű is, a ki annyira, annyiszor s oly módon változik, hogy nincs kulcsunk jelleméhez, a mi a regény æsthetikai hatását egészen megbénítja.
A mű egyébiránt a szerző önéletrajzának egy töredéke, a melybe mintegy be van foglalva a regény. A szerző tizenhat éves korában ismerkedik meg a tengerszemű hölgygyel, a szép tizenkét éves Erzsikével. Együtt tanulnak tánczolni; a kis leányka szeszélyes, dévaj, de jó szívű s a szerző iránt jó indulattal viseltetik. Eltelik három év, a leány megnő, a szerző már jogász s patvariára jő haza Komáromba. Megújítja a régi ismeretséget, bár Erzsinek udvarlója is akadt, Bagotay Muki, gazdag földesúr. Erzsike, úgy látszik, nem sokat gondol udvarlójával, szívesen fogadja szerzőnket, a ki, mint műkedvelő, arczképét is megfesti. Erzsike, a mint nekiült, meglehetősen kaczéran öltözött fel. A tüll anglais fodra nagyon lecsúszott válláról s azon alul is. Szerző az arczképen helyreigazította a fodrot: «Ön helyreigazította a ruhám fodrát» – mond Erzsike megnézve a képet. «Észrevette kegyed?» – kérdé szerzőnk. «Nem szeretett valamit látni?» – folytatá Erzsike, – «Nem akarom, hogy más is lásssa,» – vizonzá szerzőnk. Erzsike még többet is merészel. Meglátogatja szerzőnket kerti lakában, mely nem messze volt az ő kertjöktől. Szerzőnk ott első regényét írja. Erzsike kéri őt, hogy olvasson föl belőle valamit. Szerzőnk fölolvas belőle egy részt, de tovább nem akarja olvasni, mert szerelmi jelenet következik. Erzsike megjegyzi, hogy miatta ne aggódjék, olvasott ő a nevelő-intézetben oly dolgokat, a minőkről nem is álmodnak. Szerzőnk még sem olvassa föl a szerelmi jelenetet, nem mintha félne a kinevetéstől, hanem vár jobb időre, ő most csak zérus, de lelkében erős láng lobog, e láng elég arra, hogy valaki trónkövetelő, de nem elég arra, hogy leánykérő legyen. Erzsike örömest hallgatja ez alig leplezett szerelmi vallomást, végig veti magát a hárságyon, két karját a feje fölé csapva. Szerzőnk oda ül lábaihoz s elmondja, hogy a kit szeret, az neki nem rabnője, hanem királynője lesz. Boldogságát nem lopni fogja, hanem kivívni. Ő annak, a ki az ő lelkét megérti, a hogy a gazdagok gyöngyökkel, gyémántokkal árasztják el kedveseiket, ő annak a feje körül glóriát fog köríteni. Az ő hölgyét tisztelni kell az egész világnak, de legelől neki. Erzsike hallgatta mindezt, elkezdett hevesen zokogni, azután fölugrott, átölelte szerzőnket mindkét karjával, megcsókolta és elfutott.
A mint így megindul a tengerszemű hölgy jellemrajza, sehogy sem tudunk tisztába jönni: vajon egy kaczér leány áll-e előttünk, a ki mulatságát leli egy fiatal költő elbolondításában, vagy egy szenvedélytől lángoló hölgy, a ki lábbal tapod minden világi tekintetet s érzése hősiségében kész minden veszélylyel szembeszállni. Mindkét föltevésre nyujt alapot, de elvégre egyik sem lesz, hanem egy harmadik, a ki szintén érthetetlen. A kerti találkozás után azt hinné az ember, hogy szerzőnk és Erzsike közt némi bizalmasabb viszony képződik, melyet csak erős összeütközés szakíthat meg. Mindebből semmi sincs. Szerzőnk és Erzsike a csók után sem válnak bizalmasabbakká, bár többször találkoznak egymással, sőt szerzőnk egy műkedvelői előadást is indítványoz, melyben Erzsikével föl fog lépni. Egy nap épen műkedvelői próbára ment Erzsikéékhez, a molyan, még akkor nem divatos Mencsikoff-kabátban, melyet anyja csináltatott neki, hogy a midőn télen Pestre megy jurátusnak, legyen jó meleg ruhája. A társaság gúnyosan tekintett kabátjára. Erzsike is megmosolyogta, sőt nevettek is rajta elmenetele után. Szerzőnket mindez nem igen bosszantotta s otthon mindazon töprengett: vajon induljon-e Pestre, hova mint leendő juratust egy ügyvéd sürgősen hívja irodájába, vagy otthon maradjon, míg a műkedvelői előadáson átesik. Azonban anyja tanácsára, otthagyva a műkedvelői előadást, másnap Pestre utazik. Jó darab idő telik el a nélkül, hogy egymásról tudnának a szerelmesek. Végre szerzőnk visszajő szülővárosába, mint híres író és szerkesztő. Siet Erzsikét meglátogatni, a ki iránt szerelme még most is lobog szívében s a kinek lábaihoz akarja tenni, a mit kivívott, mert saját szavai szerint bevallott czélja az volt távozásának: hírt, nevet, állást vívni ki magának. Ennélfogva a Mencsikoff-kabát kigúnyolása nem változtatott érzelmein. Hát Erzsike érzelmei a régiek-e? Bizony nem azok, mert Bagotay Muki jegyese, a miről szerzőnk már első látogatása alkalmával meggyőződik. Mi okozhatta e változást? Szerzőnk hirtelen elutazása, hallgatása bizonyára nem, mert ha Erzsikének volt bátorsága megcsókolni őt, arra is lett volna, hogy mindezt számon kérje tőle levélben. Az a pletyka sem, mely szerint szerzőnket egy színi kritika miatt hírbe hozták egy fiatal színésznővel, mert Erzsike csak tréfából említi föl előtte a találkozáskor s félig-meddig ürügynek használja föl. Újra nem értjük Erzsikét, mint eddig nem értettük. Szerzőnk csak tényeket dob előnkbe s mintegy mondani látszik: ne legyünk okosabbak a tényeknél, ne kutassunk. De azt már mégis kutatnunk kell, hogy Erzsike miért lett épen Bagotay jegyese? Úgy látszik, hogy nem igen szereti. E fiatal úr meglehetősen hitvány és korhely ember; igaz, hogy gazdag, de Erzsikének százezer forint hozománya van, különben is független lelkű s nincs oka anyagi érdekből férjhez menni. Férjhez megy, punktum. Szerzőnk, mint Dagobert király, nem szereti a miértet s mintha azt sugná fülünkbe: ez mind csekélység, ezután jő meg a java, a miről még nem is álmodoztatok, azért jó lesz fölhagyni a kutatással.
Valóban úgy van. Szerzőnk visszatér Pestre s lassanként elfelejti Erzsikét. Megindulnak az 1848-diki márcziusi mozgalmak, melyekben szerzőnk szerepet játszik. S ím egyszerre csak egy kaczkiás paraszt menyecske lép be szobájába, a ki nem más, mint Erzsike. Elmondja, hogy házassága rosszúl ütött ki, férje minden tekintetben nyomorúlt ember, a ki falun laktokban egy gulyásnéval élt tilos viszonyban, a miért ő boszúból a gulyással él hasonló viszonyban, odahagyta a kastélyt, egész paraszt menyecske, süt, főz a gulyásnak, vásárokra jár, egy szóval igazi gulyásné, csak a pap áldása hiányzik még s épen azért jött Pestre, hogy válópert indítson férje ellen, a mire szerzőnk tanácsát kéri. Szerzőnknek csakugyan igaza van abban, hogy ne kutassuk az okokat. Erzsikéből minden lehet már: tengeri szörny vagy légi tündér, csak olyan nő nem, a kit megérthetünk s a ki iránt érdeklődhetünk. Épen azért lehető rövidek leszünk s csak egy pár fő vonással rajzoljuk e csodálatos nő még csodálatosabb pályáját.
A forradalom bukása után szerzőnk, mint már házas ember, a Bükkben rejtőzködik; egyik sétája alkalmával egy férfiú és nő jő vele szembe. A nő Erzsike. Midőn egy órára magokra maradnak, Erzsike elmondja, hogy a gulyás férje ösztönzésére tíz tinóért visszavette nejét, őt pedig elűzte. Nem ment vissza férjéhez, hanem anyjához akart menni Komáromba. Gyalog neki indult az útnak; nagy bajjal a városhoz ér, de ott nagy égés van. A népáradat magával sodorja s elalél. Egy honvédkapitány, a ki hajdan szinész volt, megismeri, fölveszi podgyászkocsijára. A gulyásné kapitányné lesz, szintén a pap áldása nélkül. A kapitány egy svihák, kártyás ember, de azért Erzsike önfeláldozóan szereti. Egyszer a midőn a kapitányt titkos sürgönynyel Komáromból Debreczenbe küldötték, az ezer forint útiköltséget még elindulása előtt elkártyázta. Erzsike úgy segített rajta, hogy letelepítette egy faluba s maga vitte el a sürgönyt, hihetetlen kalandok közt. Debreczenben mint férfinek öltözött honvédtiszt szerepelt kedvese neve alatt, vissza is hozta a választ s odaadta a lappangónak, a kit ezért őrnagygyá léptettek elő. A forradalom után bujdosnak, a volt honvédkapitány ismét szinész, sőt igazgató akar lenni s Miskolczon egy szinésztársaságot összetoborzani.
Szerzőnk bujdosásából hazatér s újra író és szerkesztő lesz. Néhány év telik el s újra betoppan hozzá Erzsike egy dragonyos főhadnagygyal, a ki jegyese s épen azért jött, hogy fölkérje régi jó barátját násznagynak. Azután elmondja, hogy az exkapitány igen galádul viselte magát irányában, hogy színház-igazgatói engedélyt nyerhessen a császári biztostól, elbeszélte neki az egész sürgönyvitel történetét, magát ártatlanra mosva s őt denuncziálva. Ezért megidézték, letartóztatták s a derék dragonyos főhadnagynak köszöni, hogy valami baj nem érte. Derék ember, férjhez megy hozzá, annyival inkább, mert örökségét megkapta s van miből letenni a cautiót. Az esküvő megtörténik, sőt a főhadnagy Erzsike kedvéért áttér a protestáns hitre. Boldogul élnének, de kiüt az olasz háború, a főhadnagynak a harcztérre kell távozni, azalatt pedig megérkezik Krakkóból első neje, gyermekeivel együtt. Erzsike így csalódik az ő derék emberében, de véletlen segít rajta. A kétnejű főhadnagy elesik Olaszországban, ő pedig egy vidéki kis városba vonúl, hol nemsokára egy kálvinista néptanítóval véteti el magát. Azonban a puritán jellemű, rideg kedélyű, Ezsaiásba hamar beleún, sőt miatta elidegenedik vallásától is, katholikussá akar lenni. Ezsaiás megveri, ő pedig boszújában agyonlövi. Így kerül azután Mária-Nostra börtönébe, hol szerzőnk, midőn sorra látogatta a hazai fogházakat, évek múlva találkozik vele. «Megöltem a férjemet, el vagyok ítélve élethosszig tartó fogságra.» «Nem tehetnék az ön érdekében valamit?» kérdi szerzőnk. «Köszönöm – volt a felelet – jó nekem itt, nincs mit keresnem a világban.»
Ime, a tengerszemű hölgy története. Vajon e történettel minő eszmét akar kifejezni szerzőnk, s minő női typust rajzolni? Sehogy sem tudunk eligazodni. Némely elejtett szavából azt sejthetni, mintha egy oly nőt akart volna rajzolni, a ki folyvást keresi a férfiúi eszményt, folyvást csalódik s végre elkeseredésében megboszulja magát. De ha ez volt a czél, akkor Erzsike szeretőiben oly férfiakat kellett volna rajzolni, a kiknek vonzó tulajdonaik vannak s bűneik épen ezek árnyában rejtőznek. De a helyett e férfiak vagy nyomorúlt vagy brutális emberek, valóságos torzalakok, kiket Erzsikénél csekélyebb eszű hölgy is könnyen fölismerhet. Vagy talán a szerző egy érzéki nő rajzát akarta nyújtani, a kit szenvedélye hamar elragad, fölocsúdva az érzéki mámorból, kegyetlen fájdalmat érez, de újabb vágyak rabja lesz, míg végre mindinkább sűlyedve, megutálja az életet. De akkor Erzsikét kellett volna máskép rajzolni, szenvedélyesebb, félelmesebb nőnek, így talán vallásos rajongása is érthetőbb lesz, a mi most nem igen van indokolva. Ha a cselekményt nem táplálja a jellemrajz ereje, csak események halmaza marad, ha a jellemrajz nincs szervi kapcsolatban a cselekvénynyel, érthetetlenné vagy önkényessé válik.
Az önéletrajzi keret bizonyos tekintetben érdekesebb magánál a regénynél, különösen æsthetikai becsű a Bükk hegységbe való bújdosás rajza. A természet őszi képei, a kis falu, a házi gazda jellemzése mind igen sikerültek. Azonban az önéletrajz legnagyobb része már rég ismeretes előttünk. Jókai annyiszor leírta 1848. márcziusi szereplését, Petőfivel való viszonyát s más dolgait, hogy már meg is únhattuk. Azt talán mondanunk sem kell, hogy adatai itt sem eléggé pontosak s jövendő életrajzírójának erős bírálat alá kell venni azokat, ha használni akarja. Messze vezetne, ha reájok kiterjeszkednénk. Azért mellőzzük, de egy, nem ugyan adatát, hanem gondolatát lehetetlen szó nélkül hagynunk. E gondolatát egyébiránt már máskor is kifejezte; ez az a beteges álmadozás, hogyha idegen nyelven írja regényeit, mily dicsőség, mily jólét vette volna körül, de hazafiságból megmaradt magyarnak. E művébe ott szövi be azt a gondolatát, midőn Erzsike Bükk vadonában útlevéllel és pénzzel kínálva, azt tanácsolja neki, hogy szökjék Párisba s legyen franczia költő. «Ah mennyire más ember lett volna belőlem! – kiált föl Jókai. – Ha én ő vele akkor elfutok, most én volnék a realista írók czéhmestere, mert eroticus láng, satyr vena és luxuriosus phantasia bennem is volt annyi, mint azokban, de nem használtam azért, mert magyar közönségnek írtam. Ma milliók olvasnák munkáimat s átkoznának az apák és anyák, kiknek gyermekeit megrontottam. Én meg nevetnék rajtok, a potrohomat ütve, a mit, mint idealista író, nem tudtam megszerezni.»
Vajon a költői genius olyan-e mint a ruha, melyet a divat szerint vethetünk le és vehetünk föl? Jókai azt hiszi, hogy ő könnyen válhatott volna realista költővé. Mi nem hisszük, valamint azt sem, hogy bármely nyelvű költő más nyelvűvé könnyen átváltozhassék. A költői nyelvet nem lehet nyelvtanból, társalgásból megtanulni, annak úgy szólva velünk kell születnie, növekednie és gyermekkori benyomásokból táplálkoznia. Béranger nem szégyelte bevallani, hogy a franczián kívül nem tud más nyelvet, de annak sem ismeri minden titkát. Jókai már negyven év óta ír és jeles költői prózaíró, de bizonyára nem ment a nyelvhibáktól. Például e regényében – hogy csak egyet említsünk – csak úgy hemzseg a lett-es passivum barbarismusa (el lett határozva, lett megválasztva stb.). S vajon a franczia közönség és kritika oly türelmes-e, mint a magyar? Bizonyára nem. De bár mit higyjünk, egy bizonyos, hogy Jókai e regényét a franczia akadémia nem jutalmazta volna meg. Jól tette, hogy magyar költőnek maradt.