E kötetke több figyelmet érdemel, mint a mennyire a sajtó méltatta. Úgy látszik, hogy Ignotus valóban ignotus: azaz nem igen van ismerőse a hirlapírók között. Bizonyára e művecskének megvannak a maga árnyoldalai; egy kissé bőbeszédű, magyarsága és verselése nem mindenütt kifogástalan, vannak erőltetett, bágyadt, sőt ízléstelen helyei, de van egy pár olyan tulajdonsága is, a melylyel ritkán találkozunk: a szerző egészben véve átérezte, a mit írt s a hol tehetsége tisztábban és több erővel nyilatkozik, az érzelmest és gúnyost bizonyos kellemmel tudja összeolvasztani.
A kötetkét előszó nyitja meg, melyben a szerző megmagyarázza a slemil szó értelmét. «A slemil – úgymond – zsidó szó, olyat jelent, a kinek minden dolgára ott leselkedik a balság, a ki mert nem bízik magában, nem is jut semmire, a ki öntudatosan élhetetlen… És így más mint a balek. A balek mer, de nem tud, a slemil tud, de nem mer, vagy ha mer, rosszkor.» A szerző egyszersmind mentegetőzik, hogy e szót használja s hivatkozik Chamissóra, Heinere, Bourgetre, a kik azt már irodalmivá tették. Szerintünk nem az a baj, hogy a szerző e szót használja, hanem hogy az nem illik hősére. A slemil és balek typusok s a fő jellemvonás egész életükön átvonul, a szerző hőse pedig csak egy lelkes, költői hajlamú, elhanyagolt nevelésű, álmadozó ifjú, a ki átesvén az ifjú évek szerelmi ostobaságán, szerencsésen kigyógyúl bajából. Úgy látszik a szerző saját élményeit rajzolja hősében s az ifjú álmok és érzelmek hevét szerencsésen vegyíti a kijózanodás gúnyával. Ez teszi bensővé, átérzetté az egész költemény tárgyát és hangját. Innen fakad lélektani és költői érdeke.
A költői beszélykét prológ előzi meg, mely bízvást elmaradhat vala. A mi jó volna is benne, rosszúl van elmondva. Ez egy kissé lehangolja az embert, de maga az elbeszélés csakhamar felkölti érdeklődésünket. A hős gyermekségének rajzán kezdődik a történet; az elején még van benne valami a prológ erőltetettségéből, de szerzőnk lassanként belemelegszik. A cselekvény különben nagyon egyszerű, a súly a lélektani rajzra van fektetve, melyet lyrai hangulatok szineznek ki. A tizenhárom éves ifjonczot egy gyermekestélyre viszik, hol meghuzódik egy sarokba. A házi kisasszonyka megszánja, oda megy hozzá s tánczra hívja föl, az ifjoncz nem tánczol, de a leányka szivessége és szép arcza mélyen emlékébe vésődnek. E percz óta halálosan szerelmes bele, álmodozik, verseket ír, elhanyagolja az iskolát, az utczán gyakran meglesi kedvesét, hogy láthassa, de nem meri meglátogatni. Majd a féltékenység is fölébred szívében, mert midőn kedvese anyjával sétál, néha egy csinos hadnagy is kiséri őket. Így telik el néhány év, az ifjú jogász lesz s midőn egy nap egy nyaralói lóvonatra fölkap, kedvesével épen szemben ül le. A leány megszólítja:
A társalgás így foly tovább. Végre a leány azt is megkérdi hősünktől, hogy udvarol-e valakinek, mire ez azt feleli, hogy a szerelemben slemil. Midőn az állomáshoz értek, a leány búcsúra nyújtja kezét és szeliden szánakozva így szól: «Isten önnel, kis slemil».
E rész legjobb az egész beszélykében. Könnyedség, élénkség, jellemzetesség és találó lyrai hangulat olvadnak egymásba. De a következő részek is elég élénkek és jellemzetesek. Az álmodozó ifjút tovább ragadja szenvedélye. Meg van sebezve szíve és hiúsága. A rossz idő négy napig szobájába zárja; folyvást dühöng és verset ír. Elhiteti magával, hogy neki joga van e leányhoz. Ha az övé nem lehet, másé se legyen. Megöli s ő is veszszen, kárhozzon el vele együtt. E bolondos gondolat megfogamzáas és növekedése fokozatosan és lélektani tapintattal van rajzolva. Az ifjú csinosan felöltözik, s egy tőrös bottal az utczára indul, hogy meglesse a leány sétáját és megölje őt. Íme a leány csakugyan megjelen nevelőnőjével. Hősünk feléje tart, de a szél elkapja kalapját, s ő megzavarodva, a leány nevetése s az utczai gyerkőczök kaczagása között a kalap után rohan s eltünik a messzeségbe. Végre egy barátja föltartóztatja és haza vezeti. Otthon megszégyenülve, kijózanodva, elbeszél mindent. Barátja azzal vigasztalja, hogy ő is volt ily bolond, de most azt tartja, hogy
A kifejlés jelenetét egy pár élénkebb vonás, a befejezést pedig egy kissé több és enyhébb humor emelték volna, de így is megállják helyöket. Mindenesetre e hóbortos ifjú rajzában több valóság nyilatkozik, mint némely beszélyeinkben és rajzainkban, melyek igen is a valóságot akarják elénkbe tárni. A szerző tehetségét bajos volna elvitatni, de a nyelv és verselés művészetét még jobban kell megtanulnia s leszokni bizonyos izléstelenségről, melybe néha az élcz hajhászata s némi szabadszájúság ragadják.