A magyar Akadémia mindjárt megalakulása után, 1832-ben, megállapította a magyar helyesírás szabályait, saját kiadványai számára. Nemsokára nemcsak az irodalom fogadta el azt, hanem nagyrészt az iskolák is, bár hatóságilag el sem rendeltetett. Egyszóval az Akadémia ez ügyben minden külső kényszer nélkül hódító tekintélylyé emelkedett. Szabályai kevés módosítással számos kiadást értek; 1876-ban újra átvizsgáltattak, nem egy javításon mentek át s egész 1901-ig érvényben maradtak.
Ez idő alatt az akadémia első osztályában egy egész ortholog párt alakult, mely elítélte ugyan a nyelvújítást, de csodálatosképen a helyesírás terén gyökeres újításokat kezdett indítványozni. Két tagja már 1876-ban a phonetikai helyesírást indítványozta, de azt egyetlen akadémiai tag sem pártolta. Föl is hagytak a merész újítással, de kerülő úton igyekeztek belőle egyet-mást megvalósítani s más hozzáférhetőbb résen kisérlették meg a régi helyesírás megrontását. A Nyelvtudományi Bizottság egyik kevéssé népes ülésén elhatározták, hogy a Nyelvőrben nem követik többé az Akadémia helyesírását, bár az akadémiai ügyrend szerint minden akadémiai kiadványban az Akadémia helyesírása használandó s egész 1888-ig maga a Nyelvőr is a szerint írt. Az osztálytitkár figyelmeztette is erre Simonyi Zsigmondot, a bizottsági előadót, de ez azzal állott elő, hogy úgyis a szabályok átvizsgálásának küszöbén állunk s az új szabályokhoz a Nyelvőr is alkalmazkodni fog. De nem alkalmazkodott s az osztály, mely elég gyönge volt eltűrni az Ügyrend megsértését, végre megemberelte magát s szigorúan elrendelte annak szoros megtartását s így Simonyi abba a furcsa helyzetbe jutott, hogy a Nyelvőrben nem követheti saját helyesírását.
Végre 1891-ben magában az Akadémiában is föllépett indítványaival a nagy reformer, melyek négy pontból állottak s a melyekből egyetlenegyet sem fogadott el az Akadémia. Úgy látszik, ezt előre sejtette s mint jó magyar ember, a ki megtanulta politikai életünk hatása alatt, hogy a kisebbség ne rendelje magát alá a többségnek s ne várja meg, mig többséggé alakulhat, hanem erőszakoskodjék s minden úton-módon igyekezzék meghiúsítani a többség akaratát – egész hadi tervet eszelt ki. Először is a budapesti népnevelők egyesületéhez fordult, biztatta őket, hogy járuljanak küldöttséggel a vallás- és közoktatási miniszterhez s kérjék a helyesírás rendezését. Dorogsághy Dénesné indította meg a mozgalmat a népnevelők egyesületében. A női báj és férfias elszántság egyesülve jelent meg a miniszter fogadó termében és elpanaszolta a magyar helyesírás bajait, hogy annak rendkívül ingadozó és zavaros állapota tetemesen megnehezíti a népiskola egyik elsőrendű föladatát, az írás és fogalmazás tanítását. A miniszter ugyan azt mondhatta volna a küldöttségnek: Sajnálom, de én az iróknak nem parancsolhatok, hogy milyen helyesírást kövessenek. Az iskolában eddig az Akadémia helyesírását tanították, tanítsák ezután is ezt, tartsák meg pontosan, így aztán nem lesz rendetlenség. Ha Deák Ferencz, Vörösmarty, báró Eötvös József és Arany János megelégedtek az Akadémia helyesírásával, önök is megelégedhetnek, még akkor is, ha oly jeles munkákat írnak, mint ők. A miniszter nem így tett, figyelemre méltatta a kérvényt, s mivel tudta, hogy az Akadémiában s az Akadémián kívül vitatják a helyesírás újabb kérdéseit, megbizta Simonyit, hogy a szakértők tárgyalásai alapján dolgozza ki a helyesirásnak rövid és könnyen érthető szabályzatát. Simonyi nagy örömmel fogadta a megbízást, melyre számított, beadta munkáját s a miniszter áttette azt a közoktatási tanácshoz véleményadás végett. Ennek még jobban megörvendett Simonyi, mert biztosra vette, hogy társai, a kik az Akadémiában kisebbségben maradtak, itt többségre emelkednek s a miniszterrel majd kikapartatják a forró gesztenyét.
Valóban a miniszter Simonyi és az Akadémia között a Közoktatási Tanácsot tette bíróvá. A Közoktatási Tanács bizonyára tiszteletreméltó testület, de valami jeles munkássággal nevét emlékezetessé még nem tette és semmi tekintetben nem helyezhető az Akadémia fölibe. Nem vonhatni kétségbe a miniszternek azt a jogát, hogy attól kér tanácsot, a kitől tetszik, de ez eljárása talán még sem volt egészen helyes és illő. Wlassics másodelnöke volt az Akadémiának s egyik kiváló tagja. Ha annyira szívén feküdt a helyesírás kérdése, megjelenhetett volna az Akadémia illető ülésén és fölszólalásaival befolyhatott volna a határozatokra, de a viták idejekor távollétével tündöklött buzgó miniszterünk. Maga is érezte később helyzete visszásságát, s eljárását azzal igyekezett enyhíteni, hogy se a Közoktatási Tanácsnak, tehát Simonyinak, se az Akadémiának nem adott igazat, a vitás pontok mindenikét helyesnek itélte s ez értelemben adta ki az iskoláknak rendeletét, a melyet tolerantiæ edictumnak is nevezhetni.
A rendeletet a sajtó nem fogadta azzal az örömriadással, melyre talán a miniszter és Simonyi számítottak. Egyik lap félreértette, a másik egyenesen megtámadta, a harmadik következetlenséggel vádolta, a negyedik közönyösen fogadta, az ötödik phonetikai helyesírást követelt s így tovább. Csak a Rákosi Jenő Budapesti Hirlapja volt elragadtatva, s fönnen hirdette, hogy tulajdonképen az ő lapjának helyesírását fogadta el a miniszter, a mi nem igaz. Rákosi szeret ünnepelni és szereti ünnepeltetni magát; eltűri, hogy lapjában folyvást dicsérjék nem épen jeles tragédiáit, s midőn a főrendiház tagjává nevezték ki, nem restelte majdnem egy álló hétig közölni azokat az üdvözlő, magasztaló leveleket, melyeket ez alkalommal kapott. Most is hogy engedné másnak az új helyesírás dicsőségét? «A miniszteri szabályzatot – úgymond – röviden úgy jellemezhetjük, hogy törvényesíti a Budapesti Hirlap helyesírásí elvét, de gyakorlatban nem megy a B. H. határáig, de első lépése igen nagy: az elv győz, a többi alkalmazás, tapintat, ízlés és bátorság dolga.» No előre bátran, tollforgató urak! Kövessétek Rákosi tapintatos és ízléses hóbortjait.
Simonyi is adott ki egy füzetkét a rendelet dicsőítésére Az új helyesírás szövege és magyarázata (Budapest 1903) czíműt, Wlassicsnak ajánlva hálája jeléül. Ő is mint Rákosi hizeleg a miniszternek, dicsekszik küzdelmes fáradozásaival, melyeket néhány év óta a jobb, természetesebb és nemzetiesebb helyesírásnak ügyében kifejtett; a miniszteri tisztviselők közül kiemeli Halász Ferenczet, a nemzeti népnevelés ismert harczosát, a ki lankadatlan érdeklődésével ösztönözte az ő törekvését, Kőrösi Henrik kir. tanfelügyelőt, a ki kezdettől fogva szakszerű, indokolt és összefoglaló jelentéseivel mozdította elő az ügyet. Végül így kiált föl: «A jobb és egyszerűbb írásmód eddig ki volt tiltva az iskolából, mától kezdve igen gyorsan tért foglalhat, mert nyitva találja az iskola ajtaját, s hogy erre a lehetőséget megadta, azért hála és dicsőség illeti meg a minisztert». A hála mindenesetre megilleti a minisztert, de a dicsőség nem. Mit Wlassics, mit Halász, mit Kőrösi! Ők csak mellékalakok ebben a győzedelmes hadjáratban. A főhős Simonyi Zsigmond, a hősnő pedig Dorogsághy Dénesné, a ki, mint egy második Rozgonyi Czeczilia, ritka bátorsággal a boldogulás réve felé indította az új helyesirás hajóját.
De komolyan szólva, a miniszteri rendelet vizsgálata önkénytelenül a következő kérdéseket kelti föl a gondolkozóban: vajon elkerülhetetlen, szükséges volt-e kétféle hivatalos helyesírás megállapítása? Elérjük-e ezzel azt a czélt, a mire nyilatkozata szerint a miniszter is törekszik, hogy a helyesírás terén csökkenjen a zavar s rövid idő mulva teljesen megszünjék? Vajon Simonyi újításai, ha kiállották is a Közoktatási Tanács kritikáját, kiállják-e a józan észét is, mert a tudománynak nem sok köze van hozzájok.
A miniszteri helyesírás leginkább két pontban tér el az akadémiaitól. Oly fontos-e e két pont, hogy szakadást igazolhat? A francziák példájára való hivatkozás nem illik a mi viszonyainkra. A mi helyesírásunk könnyű és egyszerű, a francziáké nehéz és bonyolult, mely ugyancsak rászorul a könnyítésre és egyszerűsítésre s mégis a miniszteri reformok nagy akadályra találtak, mert Francziaországban nem oly könnyű elbánni az Akadémiával s a legjelesb írókkal, mint nálunk. Bourgeois közoktatási miniszter 1891-ben nem annyira rendeletet, mint utasítást intézett az iskolai igazgatókhoz és vizsgáló tanárokhoz a helyesírási ügyben, de siker nélkül; egyik következő miniszter Leygues 1900-ban valóságos rendeletet adott ki, a helyesírás reformja ügyében, de oly ellenzésre talált az irodalom részéről, hogy 1901-ben egy részét vissza kellett vonni s újjal pótolni, de tartóssága ennek is kétséges. Ilyesmi nálunk nem fog történni, az irodalom közönye miatt, hanem lesz három-négyféle törvényesített helyesírásunk, egyik az akadémiáé, a másik a közoktatási miniszteré, mely háromfelé ágazik, a mennyiben engedményeket tesz s a tudományos könyvekben a műszók magyaros írását megtiltja s ezt csak a szorosan vett irodalmi művekben engedi meg a közkeletűség elvénél fogva. Hol marad így a rend, határozottság és egyöntetűség, melynek érdekében indult meg a mozgalom? A miniszter jót akart, de az ő jó akarata nemhogy csökkentené, hanem növeli a zavart.
A miniszteri helyesírás – ismételjük – leginkább csak két pontban tér el az akadémiaitól. Legalább a Közoktatási Tanács így nyilatkozik fölterjesztésében. Alább látni fogjuk, hogy ez nem igaz, de vizsgáljuk egyelőre csak e két pontot. Az első pont a magyar cz kiküszöbölése és a puszta c-vel való helyettesítése. Ha minden idegen szót magyarosan írnánk, akkor helyes volna e szabály, de ezt a miniszteri helyesírás sem kivánja, minthogy pedig az idegen szókban a c változó hangzású, a cz megtartásával a magyar olvasó teljes tájékozást nyer arról, hogy a mi cz-vel van írva, az magyar szó, a mi c-vel az idegen, a míg most a puszta c nem egyszer zavarba hozhatja. Egy betű megtakarítása folytonos zavart szülhet, a mi semmiesetre nem nyereség.
A másik eltérő pont az a ki, a mely összeírása a hozzájok tartozó kötőszókkal egyetemben. Ez ellen Arany János erélyesen kikelt még 1865-ben. Kitünő értekezése összes munkáiban is megtalálható. Kifejti benne a visszahozó névmás eredetét, mely régebben azki azmely volt, később elhagyták mellőle a z-t, de hiányjellel írták: a’ki a’mely, majd elhagyták a hiányjelt is, de sohasem írták össze s bizonyos pattantással ejtették ki, nem úgy, mint ejtjük ezt laki (Újlaki). «A legtöbb élő magyar fül arról tanuskodik, hogy laki és a ki másként ejtetnek. Az összes magyar alföld más vidékek nagy részével együtt, az a ki-ben olyforma pattantást hallat, mintha kettős k volna utána. S hogy ez nem új korcsosodás a nyelvben, mutatja a régi írók példája, kik a XVI. század eleje óta, mindenkép igyekeztek e pattanó hangot visszaadni. Hogy többet ne említsünk, némelyek h-t írtak az a-hoz, így ahki, mások a k-t forma szerint kettőztették, így akki. Megállapodott versmértanunk egy Vörösmarty kezei közt, hosszúnak vette az ily a-t, akadémiánk 48 előtt így tanította s a z kimaradtát mutató hiányjelt pontosan fölrakta nyomtatványaiban. Csak mióta a hiányjelt, merő leírási kényelemből, elhagyogatjuk, azóta kezd némely fül közönyössé válni az a pattanó ereje iránt és szokni az egészen rövid ejtéshez». Értekezését Arany ekkép végzi be: «Ha, még régi alakjában az az ki, az mi élne, semmi szónk nem volna összeírásuk ellen; miért? hisz ezeket is kapcsoljuk: mindenki, senki, semmi. De az aki írás által oly kiejtés kap lábra, mely ellen minden magyar nyelvérzék tiltakozik. Mi legalább, ha provincialismussal sujtatunk, sőt ha egyedül maradnánk is, kimondjuk, hogy négy század irodalmától támogatott és a legszűzibb ajkú magyar nép kiejtésén táplált provincialis lelkiismeretünk mindhalálig borzadni fog aki-nek írni oly szót, melyet így volnánk kénytelenek olvasni: akki.»
Nyelvészeink Aranynak ez értekezését nem tudták megczáfolni. Ujabban Simonyi kisérlette meg ezt, de kevés szerencsével. Kétségbe hozta minden adat nélkül, hogy a magyar népnek két harmada akkit, ammit ejtene vagy ha ejtett is, Arany czikke óta egy negyedszázad telt el s ezalatt (talán Simonyi nagyon olvasott munkái következtében) igen elterjedt a rövid kiejtés. Az a pattanó kiejtés csak oly proviancialismus, mint Dunántúl az okossan, erőssen kiejtés, pedig egy s-t irunk. Vajon kinek a nyelvérzékébe bizhatni inkább, az Aranyéba, vagy a Simonyiéba? A Közoktatási Tanács a Simonyiéba bizott, és leszavazta Aranyt és az Akadémiát, s Kőrösi Henrik és Halász Ferencz tanácsára, a miniszter azt helyben is hagyta. Szegény Arany János! Még megérjük, hogy munkáit az új helyesírással fogják kiadni s belé erőszakolják az akit, amit, de fölteszünk a kiadókról annyi kegyeletet, hogy ettől mégis visszariadnak, azonban az iskolai kiadásokról nem állunk jót, mert a nyelvészeti düh nem ismer határokat.
A harmadik pontban, az idegen szók írásában, a miniszteri helyesírás látszólag nem nagyon tér el az akadémiaitól, de mégis lényegesen különbözik tőle. Az akadémiai szabály ez: «Az idegen eredeti szók, részint meghonosult szók, nyelvünkben közkeletűek, részint valóságos idegen szók, melyeket nem érzünk mieinknek. Magyarosan csak a meghonosult szókat írjuk, a valóságos idegen szók közül pedig csak azokat, melyek nem latin írású nyelvekből vannak véve.» Simonyi erre azt jegyzi meg, hogy nem lehet határt vonni a meghonosult és meg nem honosult szók közt, s így a következetlenséget sohasem lehetne megszüntetni. Ebben van némi igazság; az Akadémia a fejlődésre bízta a honosult és meg nem honosult szók kérdését s a jobb írók tapintatára, kiknek tekintélye után indulhat a közönség. De vajon a Simonyi szabálya szabatosabb-e?
A miniszteri szabályzat szerint: «Az idegen szóknak egy részét magyarosan, vagyis magyaros kiejtés szerint, más részét az idegen írásmód szerint kell írni. Magyarosan azokat, melyek a nép nyelvében is közhasználatúak, s azokat, melyek az irodalomban közhasználatúak. Idegen írásmód szerint írjuk az idegen fogalmak, intézmények, szokások stb. nevét, továbbá a nem közkeletű tudományos és egyéb műszavakat». A közhasználatú és nem közhasználatú szók közt épen oly nehéz határt vonni, mint a honosult és meg nem honosult szók között. Annyi bizonyos, hogy a közhasználat tágabb fogalom, s kivéve azokat, melyeket tilt a szabály, minden idegen szót magyarosan írhatni. Simonyi nagyon dicsekszik a következetességgel, de miféle következetesség az, mely szerint sinecura, cercle, praetor, déjeuner, adagio, reconvalescentia stb. idegen helyesírással irandók, ellenben ráció, kvóta, illojális, rutín stb. magyarosan? E mellett a miniszteri helyesírás szerint a szorosan tudományos könyvekben a műszavakra nézve más helyesírás követendő, mint a tisztán irodalmi művekben, vagy a nép számára írt könyvekben. Bizony fölkiálthatunk Petőfivel: «Szent atyám, beh tarka élet!»
Midőn a negyedik pontot akartuk megemlíteni, erre vonatkozólag egyik dolgozótársunktól a következő levelet kaptuk, melyet egész terjedelmében közlünk:
Tisztelt szerkesztő úr! A magyar helyesírásban eddig általánosan elfogadott szabály volt, hogy:
a kétjegyű betűkön (cs, gy, ly, ny, sz, ty, zs) végződő főneveknél a val, vel, va, ve névragok fölvételekor keletkező kettős mássalhangzó csonkítatlanul kiírandó, például tanács-tanácscsal, becs-becscsel, lőcs-lőcscsel; ugyanígy tárgygyal, hegygyel, ügygyel, helylyel, királylyá, asszonynyal, észszel, kontytyal, gúzszsal, rozszsal stb.
Igy írja e szókat a Tudós Társaság már 1832-ben s így írja az Akadémia ma is, s nemcsak az Akadémia, hanem az egész mai irodalom s valamennyi hirlap, köztük még azok is, a melyek különben a leghevesebb harczot folytatják az Akadémia helyesírási szabályai ellen. A folyó év márczius 25-én megjelent napilapokból jegyeztem ki a következő példákat: gúnynyal, unoka-öcscse, tavaszszal, eseménynyé (Budapesti Hirlap); gúnynyal, hangsúlylyal (Pesti Napló); becscsel bír (Budapesti Napló); egyezménynyel (Egyetértés); kormány-nyal (Magyar Hirlap); eredménynyel (Alkotmány); indítványnyal (Magyar Szó) stb.
«A fejlődő irodalom» e tekintetben tehát «nem ütött rést a hagyományos szabályokon» s «ingadozás» itt egyáltalában nem volt tapasztalható.
S ime a Vallás- és Közoktatásügyi Miniszter úr legújabban kibocsátott iskolai helyesírás szabályzata minden szükség s igaz ok nélkül egyszerre csak föl akarja dönteni az általánosan elfogadott szabályt, s a 3. §-ban elrendeli, hogy:
«a kétjegyű betűkben nyujtás esetén könnyebbség okáért csak az első jegyet kettőztessük, például… vesszük, öccse, asszonnyal, királlyá».
Az új szabályzat szerint tehát az iskolában ezentúl, az eddigi közszokás ellenére, azt fogják tanítani, hogy görccsel, Béccsel, kaláccsal, Wlassiccsal, üggyel, heggyel, vággyal, mollyal, hánnyal, kénnyel, pinttyel, ponttyal, szásszal, résszel, gúzzsal, Párizzsal stb. irandó, s a ki nem így ír, helyesírási hibát követ el, s a tankönyvíró, hogy munkáját az iskolák számára elfogadják, kénytelen lesz, a rendelet értelmében, az új szabályhoz alkalmazkodni.
Mert az iskolai helyesírás szabályzata épen ebben a pontban kérlelhetetlen. Míg az ismert vitás pontokra nézve türelmes és engedékeny s a tanártestületek pædagógiai belátására bízza, hogy akár a cz, akár a c, akár a te szerinted, akár a teszerinted mellett döntsenek, addig a 3. §. dolgában nem ismer alternativát; itt már nem enged szabad választást, hanem kategorice rendeli, hogy az iskolában ezentúl csakis e szerint szabad tanítani.
S a mi az egész dologban legnevezetesebb, e szakasz, úgy látszik, a miniszter úr tudta nélkül jutott bele a szabályzatba. Rendelete minden sorából kitetszik ugyanis, hogy a miniszter úr azon hiszemben hagyta helyben az iskolai helyesírás szabályait, hogy azok a» M. tud. Akadémia szabályzatának alapján állanak», s ott, a hol a két szabályzat között eltéréseket tapasztalt, határozottan belétette az iskolai szabályzatba, hogy választást kell engedni a kétféle írásmód között. Ha a miniszter úrnak tudomása van arról, hogy a 3. §. teljesen szakít nemcsak a hagyománynyal, hanem az eddigi közszokással is, bizonyára meg nem engedi a szótöveknek e barbár megcsonkítását, vagy ha talán mégis megengedte volna, akkor okvetetlenül itt is, úgy a mint a többi – sokkal csekélyebb jelentőségű – eltéréseknél tette, a döntést szabad választásra, a «pædagógiai belátásra» bízta volna.
Sőt még magának az Orsz. Közoktatási Tanács állandó bizottságának sem lehetett tudomása a 3. §-ról. Az Orsz. Közoktatási Tanács 1902 május 21-én kelt fölterjesztésében ugyanis kiemeli, hogy az «állandó bizottságot tárgyalásaiban az az elvi szempont vezette, hogy az iskolák számára kibocsátandó szabályzat lehetőleg megegyezzék az Akadémia szabályzatával» s azután így folytatja:
«Az Akadémia szabályzatától valóságos eltérést csak kettőt fogadott el az állandó bizottság: először a cz helyett az egyszerű c-t; másodszor az a ki, a mi stb. összetett névmások egybeírását».
Kitünik ebből, hogy a szabályzat 3-ik szakaszában foglalt eltérésről az Orsz. Közoktatási Tanácsnak sem volt tudomása, hiszen ha van tudomása róla, okvetetlenül meg kellett volna a fölterjesztésben említenie, hogy e tekintetben is eltérés forog fönn a két szabályzat között.
Ime egy orozva költ paragraphus, melyről a rendelet kibocsátása előtt sem a miniszternek, sem a Közoktatási Tanácsnak nem volt tudomása. S mégis benne van a miniszteri rendelethez csatolt szabályzatban! Hogyan juthatott bele s meddig marad benne?»
Eddig tart tisztelt dolgozótársunk levele, a mely fölöslegessé tesz minden bővebb magyarázatot. Mindenesetre nem ártana a kérdést fölvilágosítani. A közoktatási miniszterium közlönye, hol a rendelet megjelent, néhány sorral megtehetné ezt. Kellemetlen dolog, de még több kellemetlensége is lesz a miniszternek a helyesírás ügyével. Báró Eötvös József és Trefort Ágoston tudták, hogy mit tesznek, midőn nem adtak ki helyesírási rendeletet, s az Akadémiára hagyták a szabályzat megállapítását. Miért vesződjenek a nyelvészekkel, midőn úgy is van elég más vesződségök is. Aztán egy conservativ testület, mint az Akadémia, nem könnyen újít, míg a miniszteriumok hajlandóbbak erre. A miniszterek változnak s tanácsosait könnyebben megszállja a vágy, hogy valamivel emlékezetessé tegyék magokat. Lehet, hogy egy pár év alatt új szabályzatot dolgoztat ki mostani miniszterünk is, ha a kiadottnak nem látja sikerét s a zavar növekedni fog. De akár az akadémiai, akár a miniszteri helyesírás szerint írunk, vajha tudnánk mennél jelesebb műveket írni. Fájdalom, ezt a miniszter nem rendelheti el.