Irodalmunk történelme terén mintegy tiz-tizenöt év óta meglehetős élénk mozgalmat tapasztalhatni. Már nemcsak életrajzok, tanulmányok jelennek meg, hanem egész rendszeres munkák is, melyek a legrégibb időktől egész a legújabbig tárgyalják irodalmunkat. Azonban meg kell vallani, hogy e mozgalomnak inkább csak zaja van. Toldy munkáit kivéve még csak valami figyelemre méltó sem jelent meg e téren. Leginkább kézi könyveket veszünk, rossz kézi könyveket, melyek alig egyebek, mint Toldy munkáinak szerencsétlen kivonatai, még szerencsétlenebb toldalékok kiséretében. Ferenczy, Lonkay és Környei munkái gyarló compilatiók. A Lóskayét még nem olvastuk; a mi a Jámbor Pálét illeti, ez valódi botrány, melyet bajos szó nélkül hagyni. Jámbor nemcsak a költői, hanem a politikai pályán is némi sikert vívott ki; irodalomtörténetéből számos mutatványt közöltek a lapok, legtöbbet épen legtekintélyesebb politikai lapunk. Mindez fontosságra emeli e munkát; ily körülmények közt hallgatni róla csaknem annyi volna, mint helyeselni, mi valóban kétségbeejhetné mindazokat, kik hisznek irodalomtörténelmünk jövőjében.
Szerző tulajdonkép nem tudta, mit akar írni. Előszavában egy helyt ezt mondja: «Fáradságunkat leginkább megjutalmazná, ha munkánk a felsőbb osztályokban tankönyvül szolgálna.» Tehát iskolai kézi könyvet akart írni. De minő iskolai kézi-könyv ez, melyben nem hogy módszer, hanem még rendszer sincs, mely a történelmi adatokat kipkedve-kapkodva, felemáson, szerves kapcsolat nélkül adja elő, zavaros fogalmakat, sőt absurdumokat tanít s mindezt bizonyos öntetsző szónoki dagálylyal? A könyvet némi előleges ismeretek nyitják meg. Egyetlen szakaszocska is évekre megzavarhatja a tanuló fejét. Szerző nem az irodalom, hanem az irodalomtörténet fogalmán kezdi magyarázatát s csak később száll az irodalméra. Egy csoport flosculust szór jobbról-balra, Kunosst és Munkácsit, mint az irodalom martyrait emlegeti, s a többek közt ekkép emeli ki az irodalom történelmének becsét: «Haszna az irodalom történetének továbbá az, hogy megmutatja, mikép lett a mondából legenda, legendából egyházi ének, mikép lett a versből dal, a dalból éposz stb.» A ki így ír, nem lehet fogalma sem irodalomról, sem történelméről. Hát még mi furcsa következtetéseket húz ki mindebből! «Azért – mond végül – minden könyv becses, mely az irodalom történetét rendszeresen tárgyalja.» Tehát a rossz könyvek is becsesek, ha az irodalom történelmét tárgyalják. Valóban e könyvnek nagy szüksége van ez állításra. E szakaszt közvetlen a költői nyelv fejtegetése követi. «És ég! mily különbség van a prózai és költői nyelv között – kiált föl pathoszszal – amaz a szótárból szedi a szavakat, míg emennek szótára a lélek, amaz szükséget fejez ki, emez gondolatokat és képeket.» Tehát a költőn kívül minden ember kezében szótárral beszél, tehát a költőn kívül senki sem fejez ki gondolatot. E furcsa különböztetést furcsábbnál furcsább példák világosítják. Például: «A föld fűves, ez prózai nyelv, a föld virággal van tele, prózai nyelv, a föld virágos, szintén nem üti meg a mértéket akkor, midőn a tavasz pompáját akarjuk kifejezni; ellenben a föld virányos, ez költői kifejezés, mert a tavasz szépségeit egy élő képben állítja elő.» Még csak nem is sejthetni miért nevezi szerző a «virányos földet» képnek, midőn az oly kevéssé kép, mint akár a «fűves», akár a «virágos föld». Hasonlókép magyarázza a költészetet is, melyet a magasb gondolatok versbe foglalásának nevez s tárgyáúl csak a fenségest ismeri el. E szerint egy kitünő philosoph könyve versbe foglalva már költői mű, e szerint a kellemesnek nincs helye a költészet birodalmában. Még furcsább a nyelvrokonság fejtegetése. Szerző szerint a nyelvrokonságot nem a nyelvrendszer hasonlósága bizonyítja, hanem «az egyforma nevek értelmének hasonlatossága». Igy aztán nyelvünk a világ minden nyelvével rokon, mert először vannak kölcsönzött szavaink, mert másodszor a közös eredeti nyelvből, mint forrásból, a magyar is épen úgy merített, mint akármely más nyelv. Az is eredeti, a hogy a mesék és mondák közötti különbséget magyarázza. «Mesék-e a mondák kizárólagosan? Ha mesék volnának, akkor elmosódtak volna régen a nép ajkain, nem mentek volna át kegyeletesen törzsökről törzsökre, mint ősi hagyomány, akkor majd így, majd amúgy, majd bővebben, majd szűkebben, most e, majd ama szereplőkkel jelentek volna meg stb.» A népmesék e sajátságát a szerzőn kívül még senki se födözte fel. Ime mindjárt a könyv elején egy ívről nem is ígen válogatva mennyi furcsa eredetiséget lehet összeszedni. Képzelhetni, mennyi van még két egész kötetben.
Jámbor nem fogadja el a már megállapított korszakokat irodalmunk történelmében, de újakat sem tesz helyökbe. «A történet folyamát – úgymond – nem korokra, mint szokás, hanem századokra osztók fel, mert könnyebbnek hiszszük így mind párhuzamot vonni a különböző századok írói közt, mind a fokozatos emelkedést vagy hanyatlást kijelölni.» E nyilatkozat mutatja, hogy a szerző a történelmet mint krónikát fogja fel és épen oly kevés érzéke van a történelem philosophiájához, mint előadási módjához. Az emelkedést és hanyatlást neki az évek száma fejli meg s nem az uralkodó eszmék története. Az írókat rendbe állítja mint egy compania katonát s úgy tart fölöttük szemlét. Nem is igen tud róluk valami jellemzőbbet mondani, mint azt, hogy melyik századból valók. A korviszonyokba, a nevezetesb írók lényegébe annyira sem tud behatni, mint a legfelületesb conversations-lexikon írói. Ama nevezetes mozgalomról, melyet Kazinczy fölkeltett, nem tud egyebet mondani, mint azt: «Mit tett a nyelvújító? Azt bizonyítja a «Mondolat», «Válasz a mondolatra», «Élet és literatura», stb. sok szót fölelevenített, újakat alkotott, az idegeneket kiküszöbölte, egy szóval megtanítá az irodalmat merni, miért Somogyi Gedeon haragra lobbant, mint Geoffroi Talma ellen, ki szintén újító volt a színvilágban. De Kazinczy ezért haladott rendítlenül, daczára a mennyköveknek, melyek homlokára csak több fénysugarat szórtak. Joga volt haladni, mert ma nyomán halad a nemzet.» Révayról, mint nyelvészről csak annyit mond, hogy az ik-es ige ügyét fontos okokkal eldöntette. A többi mind általános s gyermekes phrasis. Például: «Mesteri keze alatt fennmaradt a nyelv, sőt megújult. Mert a nyelvnek, mint a növénynek, örökké újulni, nőni és izmosodni kell. Olyan az, mint a Phönix. Ki hinné, hogy a lepke könnyü szárnyaival valaha földön mászó állatocska volt? Ezt lehet mondani a magyar nyelvről is… Ha jellemezni akarjuk Révayt, nem tehetjük ezt jobban, mint ez egy szóval: nyelvújító.» De ez még mind semmi ahoz képest, a mit itt-ott az európai mozgalmaknak irodalmunkra tett hatásáról találunk e könyvben. «Ha a XVI. század szellemei mozgalmait vizsgáljuk – mond egy helyt – három uralkodó eszmét találunk ott, t. i. a hitújítást, az époszt és tragédiát.» Szerzőnk így a hítújítást az éposz és tragédiával egy sorba téve elmondja, hogy e hítújítás előállította nálunk Dévai Biró Mátyást, Tasso és Camoens Ilosvait, Shakspeare «Balassa Menyhárt» ismeretlen szerzőjét. Aztán felkiált egész diadallal: «Ime a három tényező, mi az irodalomban új kort nyitott. Igaz, hogy a két utolsó, az eposz és tragédia nem gyakorolt nálunk oly hatalmas befolyást, mint a többi Európában, de elég, hogy az eszme megszületett, elég, hogy az eszme élt máshol, hogy melegségét mi is érezzük.» Igy csoportosítja a mi jámbor szerzőnk az eszméket és írókat! Igy mernek nálunk irodalomtörténetet írni! Vajha szerzőnk legalább krónikás tudna lenni. De krónikásnak is csak olyan, mint történelemírónak. Nem sokat ad a chronologiai rendre. Elég neki, ha az ugyanegy században született írókat egymás mellé rakhatja. Egyébre nem gondol. Balassa Bálintot, ki a XVI. század végén született, elébb tárgyalja, mint Istvánfi Pált, ki már 1539-ben munkát adott ki, Tinódit később mint Ilosvayt s így tovább. A XIX. század regényirodalma előadását is Jókain kezdi s úgy megy visszafelé Józsikára. Nem sokat gondol vele, ha jelesb íróink valamelyike kimarad is könyvéből, de azért a kevésbbé jeleseket is beigtatja. Erdélyi Jánost még meg sem említi, se mint költőt, se mint kritikust, hanem ezért Mindszentyről a világért sem feledkeznék meg; méltányolja mint oly költőt, ki «legmélyebben kap bele a szent húrokba, melyek sírnak néha újjai alatt». Széchenyi Istvánt se mint írót, se mint szónokot nem találjuk e könyvben, de találunk helyette mint nagy tudóst és kitünő szónokot oly különben tiszteletre méltó férfiút, ki maga sem igényli ama kitüntetést. Politikai szónokainkat, ha nem voltak egyszersmind költők, egészen mellőzi, de tele marokkal szórja a koszorút Szabó Imrének, kinek egyházi beszédeit korszerűeknek és classikusoknak nevezi. Az életrajzi adatokban és néha épen a legfontosbakat mellőzi s a kevésbbé fontosakat jegyzi föl. Könyvészeti ismeretei hiányosak vagy olykor épen hibásak. Az «Élet és Literaturát» úgy említi, mint oly folyóiratot, melynek Kazinczy volt éltető lelke, s mely leginkább bizonyítja reformatori munkásságát. Szalárdi krónikájáról azt mondja, hogy az «Új magyar muzeum» harmadik folyamában jelent meg. Aranyt a Kisfaludy-társaság titoknokának nevezi, stb.
Ily könyvet szánt szerzőnk az iskolai fensőbb osztályok számára kézi könyvül. Inkább ne tanulják a magyar irodalom történelmét ifjaink, mintsem ily könyvből tanuljanak. Azonban ha jól megolvassuk az előszót, szerzőnk nem iskolai kézi könyvet akart írni; őt magasb becsvágy vezette. Az az óhajtása, hogy vajha könyve tankönyvül szolgálna, csak mellékes e fennhéjázó nyilatkozatához képest: «Igaz, hogy már több derék munkát birunk e téren, de kritikai történetet még nem és szerző különösen ezt tüzte ki magának czélul.» Hogy mit ért a szerző az irodalom kritikai története alatt, nem tudjuk, de hogy a kritikáról még fogalma sincs, bátran erősíthetjük. A ki Környeit, Ferenczyt és Józsika őstörténelmét történelmi forrásoknak nevezi, a ki azt hiszi, hogy Hadur, mint a magyarok istenének neve, akár a hagyományban, akár a történelemben előfordul; a ki Erdélyben a római útak, vízvezetések és mozaikok maradványait a húnok művészetének és iparának tulajdonítja, az még csak ne is merjen szólni a történelmi kritikáról. De talán a szerző ereje a nyelvészeti vagy æsthetikai kritikában nyilatkozik? Fájdalom itt is hasonló, sőt még botrányosabb tévedésekkel találkozunk. Szerzőnk gúnyolódik azokkal, kik a «Halotti beszédet» nyelvészeti szempontból vizsgálják. «Sokat írnak és írtak nyelvészeink – úgymond – ez irodalmi maradvány helyesírásáról, ősi betűiről (?), eredeti írmodoráról; minket nem annyira a külső vagyis a betűk, hanem a szellem érdekel. Nem az a kérdés, mikép írtak íróink, hanem mit írtak íróink? Ha érczszobrok talapján ezer sírirat mind arany betűkkel is maradt reánk, semmi haszna benne az irodalomnak, ha üres gondolatok halványodnak az arany betük mellett.» Azért mit sem ád a halotti beszéd nyelvészeti érdekére, hanem agyba-főbe dicséri mint szónoki művet. A par excellence kritikai irodalomtörténetíró mellőzi legnevezetesb íróink nyelvészeti vizsgálódásait; se nem ismerteti, se nem birálja; elég ha oda veti: «Különben Ferenczy következő kulcsot használt a halotti beszéd helyes olvasására.» Igy vagy még így sem tárgyalja szerzőnk irodalmunk történetét nyelvészeti szempontból. Hamar kész az egészszel. Azt tudja legjobban, hogy mi az ik-es ige, mit sokszor föl is említ. A melyik régibb író ezt szabályosan használja, nagyon megdicséri, a melyik vét ellene, annak elitéli nyelvét. Pázmány stylusa legnagyobb érdemét is az ik-es ige helyes használatában helyezi s még abban, hogy feltámasztotta a határozott és határozatlan ige külön hajtogatását. Hogy ez utóbbi állítását miből és mi módon okoskodta ki, a jó Isten tudja, de úgy hiszszük, eléggé mutatja, hogy mit ért szerzőnk az irodalom kritikai története alatt.
Aesthetikai kritikái sem sokat különböznek a nyelvészetiektől. Tulajdonkép egyetlen írót se jellemez, csak beszél czifrábbnál czifrább dolgokat s a mit az egyikről mond, a másikról ís majd mind el lehet mondani. A könyv jó részét idézetek foglalják el a jelesb költők műveiből, melyeket sajátságos felkiáltásokkal kisér. De mind ez türhetőbb fejtegetéseinél, melyek valóságos carricaturák. Halljuk csak mit mond Garayról: «Vannak, kik Garayt nem tartják fölkent költőnek, én ezeknek e négy sorral felelek:
Lehet-e az, hogy ily sorok, hol minden szó tűz és erő, ihletlen kebelben teremjenek? Vagy ezzel:
vagy ezzel:
vagy ezzel:
vagy végre ezzel:
Ha ezek nem költői szépségek, akkor semmi sem szép a világon.» Igy fejteget szerzőnk, oly sorokkal bizonyítgatja Garay nagyságát, melyek magokban semmit sem érnek, s melyeket akárki megírhat. Néha mélyebben is beleereszkedik a költemények bonczolatába, keresi az alapeszmét s történetesen csaknem majd mindig a költemények végén találja meg. «Mi teheti széppé – úgymond – Petőfi Rózsavölgyi halálára írt költeményét? Az alapeszme, mely nem más, mint a koldusbot.» (E szó épen a vers végén van.) Bajza Apotheosisát «szabatos és virágos nyelve» mellett is azért nem méltányolhatja, mert nem látja elég világosan az alapeszmét, melynek a költemény végén kellene lenni. «Mi itt az alapeszme? – kérdi. – Hát a jövőben? Ha az, úgy e szavaknál kell végződnie: áll a villámos ég.» Ily hamar készen van irodalmunk első kritikai történetírója mindennel. Általában nem untatja olvasóit. Jelszava: «breviter et confuse». «Mi a dráma? – kérdi egy szakasz elején – megmondja Hebbel a Nibelungenben:
Az ily jellemső sorok fölérnek egy felvonással, főleg ha cselekvény nincs bennök.» Ezzel aztán meg van magyarázva, mi a dráma.
Azzal sem igen lehet vádolni szerzőnket, hogy szigorú vagy épen epés kritikus. «Galamb szíve van és epéje nincs.» Dicsér mindenkit, Kisfaludy Károlyt épen Shakespearehoz hasonlítja. Nehányat idéz Emerson Shakespeareről írt essayjéből, melyet magyar fordítójának, Jancsónak, tulajdonít s így kiált föl: «E rajzot Kisfaludyra is bátran alkalmazhatjuk, mert ő – nem hiába festő vala ifjú korában – éles szemeivel meglátta az embert en gros és en detail, meglátta a lelket minden rétegében és úgy festette le az urat, a cselédet, a nagyasszonyt, a társalgónőt, a huszárt, a hőst, a mint vannak.» Csak két pontban fejt ki nagyobb szigort, egyik a «mérték» a másik Petőfi. Fogalma se levén a magyar rythmusról, legrégibb költőinknél is trochæus és jámbus lábakat keres s az újabb költők magyar mértékü verseit a nyugat-európai schemák szerint itéli meg. A rím dolgában már engedékenyebb. «A magyar nyelv – úgymond – a mily alkalmas a mértékre, ellenben ép oly pártütő a rím ellen; mi megelégedhetünk, ha az utolsó két szótag csak rokon hangzású, tökéletesen csengő rímek csak búcsuztatóban fordulnak elő, például: jó fiam Absolon, ki laksz Apostogon. Tehát «Absolon» és «Apostogon» tökéletes jó rímek. Petőfi iránt már sokkal szigorúbb. Illő is, hogy a ki Kisfaludy Károlyt Shakespearenak nevezte, Petőfi iránt szigorú legyen. Népdalait kevésre becsüli, nagyobbnak tartja az elbeszélésben, «Megy a juhász szamáron» kezdetű románczát pedig épen tönkre akarja tenni. «Ki a magyar nép jellemét ismeri – úgymond – ki azt gondosan tanulmányozza, lehetlen, hogy ne érezze velem együtt, mikép a kedvesét gyászoló juhász nem töltheti bosszúját a szegény állaton, mely ura fájdalmát szeméből megérté. Ha a nép fia gyászol: némán ballag, senkit sem bánt, legfeljebb süvegét emeli meg az előtt, kivel találkozik vagy némán elfordul, vagy inge ujjával törli ki könnyeit. Ilyen a magyar nép fájdalma.» Ime mily bölcsen fogja fel szerzőnk e költeményt. Szerencsére Petőfi tisztelői azzal vigasztalhatják magokat, hogy szerzőnk némely megrovása valódi magasztalás: «Semmi iskola hívője nem volt» – mond róla megrovólag. Nem bizony, hanem a helyett tudott költészetünknek új irányt adni, új iskolát teremteni.
De nem folytatjuk tovább. E folyóirat hasábjait becsesb dolgokkal is betölthetni, mint ily munka hosszas ismertetésével. Szerzőnk sem iskolai kézi könyvet, sem kritikai történelmet nem írt. Ha ugyan akart valamit írni, költészetünk történelmét akarta jellemrajzokban, némi tetszetős formában. Talán franczia példányok lebegtek előtte, melyeket tökéletesen félre értett. Azt hitte, hogy a phrasis a tudomány művészi formája s a tudományt minden fáradság nélkül is lehet szerezni. Nem hozzuk kétségbe Jámbor költői tehetségét, egy pár csinos verset is olvastunk tőle, de kétségbe hozzuk, hogy valaha búvárlotta volna irodalmunkat, hogy fogalma volna az irodalomtörténelemről s kritikáról. E munka nem tévedés, hiba, hanem valóságos bűn, melyet szerzőnek valaba enyhíteni is nagyon nehéz lesz.