Régóta nem olvastunk oly rosszul írt könyvet, mint a minő e történeti életrajz.7) Teljességgel nem akarjuk kisebbíteni Thaly adatgyüjtő, történetnyomozó érdemeit. Ő egypár év óta nemcsak szorgalommal, hanem valóságos lelkesüléssel adta magát a Rákóczi-forradalom adatai, okiratai gyűjtésére, s már is szép eredménynyel. Azonban az adatgyűjtés, a történet-nyomozás még nem történetírás, csak anyaga a történetírásnak. Egy valódi történelmi mű nemcsak a tudomány, hanem a szorosb értelemben vett irodalom körébe is tartozik s a tárgyhoz képest megkiván bizonyos művészeti benső formát, melyet leginkább a compositio ereje, az elbeszélés eleven folyamatossága, az események arányos csoportosítása, a főbb egyének kiemelkedő rajzai alkotnak.
A történetírás ez irodalmi szempontja még nem emelkedett elég érvényre nálunk se elméletben, se gyakorlatban. A kritika inkább csak tudományos szempontból birálja a történeti munkákat s nem egyszersmind irodalmiból is. Magok a szerzők is inkább vágynak a történettudós, mint a történetíró koszorújára. Inkább történeti értekezéseket írnak, mint történeti műveket s mintegy megvetni látsznak a történetírás művészetét s azt költői diszítésnek, czafrangnak, a képzelem kicsapongásainak tartják, melyek nem illenek a történelem komoly muzsájához. Valóban a költői czafrang, a képzelem kicsapongásai nem illenek a történetíróhoz, sőt egészen megrontják. Valóban a történetíró stylje nem a költőé, de nincs-e történeti styl s vajon az nem különbözik-e az értekező, szónoki vagy a puszta krónikai styltől? A történetíró nem regényköltő, de vajon nem kell-e tudnia elbeszélni s rajzaival mintegy megelevenítni, előnkbe varázsolni a multat? A kutató adatai, a kritikus bonczolata, a philosoph pragmatismusa csak magokban kielégíthetik-e az olvasót, s válhatnak-e a nemzet közkincseivé? Vajon csak tudomány s nem egyszersmind irodalmi művészet is a történetírás? E kérdéseket és követeléseket senki sem mellőzheti, ki ismeri az ó- és új-kor nagy történetíróit, kik egyaránt küzdöttek a tudós és író koszorújáért.
Midőn régibb és újabb történetírásunk ellen e súlyos vádat emeljük, nem feledtük a kivételeket. Tudjuk, hogy van egypár történetírónk, kik nem vetették meg a történetírás művészetét, sőt egy vagy más tekintetben több kevesebb sikert is tudnak felmutatni, de maga az elv még nem emelkedett elég érvényre s a törekvés aránylag csekély. E mellett, kivált a legújabb időben, a történetirásnak oly módja kezd nálunk lábra kapni, mely több kevesebb kritikával összefüzött, de feldolgozatlan anyagokat ad ki történeti műnek. Látunk oly kor- és életrajzokat, melyek a legnagyobb részt egész terjedelmökben közlött okiratok- és naplókból állanak s a történetírás minden formáját lábbal tapodják. Az író a helyett, hogy okiratokat adna ki magyarázó jegyzetekkel kisérve vagy történeti művet írna s függelékül a legfőbb új okiratokat közölné, összevegyíti a kettőt s valami olyat tálal előnkbe, mely sem egyik, sem másik s igen hasonlít az el nem készített ételhez. Ebédre vagyunk híva s ebédlő helyett a konyhába vezetnek bennünket, hol sok minden össze van halmozva, miből ebédet lehetne készíteni, de senki sem készít s vagy magunk vagyunk kénytelenek valamit főzni vagy étlen maradunk. Ilyen némely történetírónak eljárása. Az olvasó élvezet helyett unalomba merül s lecsapja a könyvet vagy nagy kínnal maga igyekszik valahogy utánpótolni a történetíró mulasztásait.
Thaly az ily fajta történetírók közé tartozik. Nyers anyagot nyers anyagra halmoz, annyira, hogy ha harminczkét ívre terjedő munkájából kiveszszük a közlött okiratokat, leveleket, naplókat, felényire olvad le könyve. Majd mindent egész terjedelemben közöl, sőt a leveleknek borítékczímjét is oda írja, az aláírást a világért sem hagyná el s némely okirat végén a pecsét helyét is kirajzoltatja. E külső aprólékos pontosság igen helyén van okiratgyűjteményben, de elbeszélő történeti műben nevetséges. Azonban ha ennyivel megelégednék, még hagyján. A legtöbbször nemcsak leveleket, naplókat közöl egész terjedelmökben, hanem elég hosszasan maga is elmondja, hogy mi van bennök. Igy kétszer olvasunk ugyanegy dolgot, mi nemcsak unalmas, fárasztó, hanem zavarja az egész benyomásának tisztaságát is.
Általában Thalynak kevés érzéke van az iránt, a mi fő, lényeges. A mellékest, aprólékost vagy fölöslegest annyira összehalmozza, hogy a fátul nem látjuk az erdőt. Kivált a hadjáratokat úgy írja le, hogy ritkán nyerhetünk rólok tiszta képet. Keveset szól sikerök vagy sikertelenségök politikai vagy hadtani okairól. Rajzaiban a főpontok nem igen emelkednek ki, hogy kalauzunkul szolgáljanak. A számos részlet nem olvad szerves egészszé, hogy mintegy kimagyarázza magát. Thaly valamely hadjárat vagy ütközet leirásakor felhord minden adatot, okiratot, melyeket csak összeszedhetett, sőt bennök némely ellenmondást, kivált a nevet, év és napszámot illetőleg ki is igazít, de e holt anyagot egészben nem tudja eléggé megeleveníteni, eszmei színvonalra emelni, egy kifejező képpé alakítani. Mindenütt inkább csak az adatgyüjtő áll előttünk, ki sokat fáradott, míg adatait összeszedte s némely apró részletet nagyon is fontosnak tart, mert talán több fáradságába került ehez jutni, mint egyébhez. A világért sem mellőz semmit, még a lényegtelent sem, az apróbb részleteket nem olvasztja egy általános vonássá, a csoportosításban nem tart arányt, s néhol annyira megy, hogy némely csekély érdekű portyázásokról körülményesebben ír, mint valamely főbb ütközetről. A részletek e halmozása nemcsak bőbeszédüségre s régiségbuvári pedantságra mutat, hanem sokszor az eszmék hiányára is. Ha a tények bonczolata és összevetése alapján nem emelkedünk eszmékre, csaknem lehetlen a tények csoportosításában arányt tartanunk, a töredékeket egészszé forrasztani, az egész biztos áttekintését tárni olvasóink elébe, mert minden attól függ, hogy minő eszmét akarunk kifejezni s minő eszmei kapcsolatban látjuk a tényeket.
Az egész könyv szerkezete elhibázott: inkább külső tapadás vastagítja, mint a benső fejlődés, s a részek nincsenek úgy elrendezve, hogy a legfőbb dolgok kiemelkedjenek és az életrajz hősének igen is megbámult alakját illő világításba helyezzék. Szerző ritkán tudja, hol kell valamit épen a maga helyén elmondani s kevéssé érti az események bonyodalmainak természetes, könnyed s mintegy önmagát magyarázó feltárását. Ide járul még az elbeszélés nehézkes folyama, egyenetlensége s bizonyos affektált archaismus. Thaly olykor szónokiasan ömledező, legtöbbször krónikásan száraz; kevés oly lapot ír, melyeken némi izlés látszik, s néha oly módon bámulja Bottyán vitézségét, mintha egy huszár beszélne ezredese bravourjairól.
A könyvnek mindjárt kezdete szónokias puffadozás. Im ide igtatjuk:
«Az isteni gondviselés elküldött a puszta hazába, hogy fegyverre és szabadságra kiáltó szózat legyek. És meghallá e szózatot az ország minden népe.
Így szól emlékirataiban ama fejedelem, kirül a lánglelkű Kölcsey oly ihletve zengé:
Valójában akkor is gyászban ült a magyar, a mely korról Rákóczinak idézett sorai szólanak, de a fejedelem eljöve a szomorú hazába, hogy fegyvernek és szabadságnak riadása legyen és a mint írja és a mint történt: meghallá e riadást az ország minden népe.
És elkezdődött a «Kuruczvilág», más néven II. Rákóczi Ferencz háboruja, mely nagy vérengzéssel folyton folyt vala nyolcz hosszú éven át, 1703 májusától 1711 jun. 23-ig, a mikoron utolsót dördült az ágyú a munkácsi várfokon.
Minden korszak megtermi a maga embereit, s rendkivüli idők rendkivüli embereket szülnek.
A Kuruczvilág folyamában egész sorát látjuk kiemelkedni a hősöknek, a kik közül néhányról általában, többről egy vagy más tekintetben, önelégülten mondhatjuk el: «Ezek is a mieink voltanak.»
Így nem lehet kezdeni történeti művet, sőt még beszélyt sem. Az elbeszélésnek, legyen az akár történeti, akár költött, főjellemvonása a nyugalom, kivált az elején. Az elbeszélő az elbeszélés művészetével, az események kifejező rajzaival szokta felkölteni az olvasó hangulatát s nem ódai ömledezéssel vagy szónoki emphasissal. A rajzba, a tárgy természete szerint, mintegy belé kell olvadniok a különböző felindulásoknak vagy legfeljebb kisérniök, de módjával és sohasem magokban állniok, mintegy külső ékességül. A lyrai hangulatot, a szónoki pathoszt nem tűri meg se az elbeszélés nyugalma, se a történetíró méltósága. Thalyban egészen hiányzik a történetírói méltóság s néha oly fogásokat használ, melyek még költői elbeszélésben sem mutatnak jó ízlésre. Ilyen például Starhemberg Maximilian gróf elfogatásának leírása. Midőn e tábornok 1708 februárjában Starhemberg Guido gróf helyébe magyarországi fővezérré kineveztetett s Bécsből Pozsonyon át Nagyszombatba indult, figyelmeztették, hogy vegyen maga mellé erős katonai fedezetet, mert habár a Csallóközben, az Alsó-Vág innenső felén császáriak táboroznak is, némely vakmerő kurucz portyázók miatt az út nem elég biztos. «Starhemberg» – úgymond Thaly – ki az ellenfél iránt kicsinylést akar mutatni, megvetőleg válaszolá: hogy ő mit sem fél efféle lurkóktól. Ezzel hadi főpénztárnokával együtt február 16-án reggel hintajába veté magát s 20–25 lovas német kiséretében megindult nagy maga elbiztában. Azonban
Itt aztán egy egész sor gondolatjel következik, mint némely beszélyekben szokás és a szerző nehány lapon elbeszéli, hogy Bottyán portyázói, hogy fogták el Starhemberget, s végül így kiált fel: «És a büszke gróf mindezt megalázva türni kényteleníttetett azoktól a lenézett lurkóktól.» Megint egy sor gondolatjel s ismétlése a fenebb idézett latin verssoroknak.
Koronként ilyesmikkel akarja Thaly enyhíteni előadása szárazságát, mely a munka folyamában mind inkább növekedik. S különös, a szónoki emphasisra, a lyrai ömlengésre nem a valóban nevezetes dolgok lelkesítik, mint inkább holmi kurucz bravourok, huszáros tempók, s bizarr külsőségek. A most említett kalandban is egész gyönyörrel írja le, hogy Végh János, kurucz közlegény, széles fringiája lapjával mily nagyokat csapkodott a fogoly tábornok grófi hátára. Thaly ritkán tekinti a történetíró szemével a mult eseményeit, s nem egyszer úgy szól, mint egy azon korbeli kurucz ifjú, ki a híres vitéz vak Bottyán generális táborában szolgált. E kuruczsága nyelvén is fölcsillámlik; a nagyon is bőven közlött levelekből és naplókból be-belopózik az ő stylusába is egy-egy ó-divatú szó vagy kifejezés. Például: «Eszterházi Antal Heisler előtt a Balaton felé czafola (húzódék vissza).» «Berzsenyi is külön ordereket küldött a brigadérosoknak. – Pekry örökké csak harczot veszte vagy hátra kertelt az ellenség elől. – Sólyomást vágtattak odább. – Nyavalyás Starhemberg nagyon rosszul érzé magát» stb. A régi nyelvből föléleszthetni mindazt, mire szükség van, akár a nyelvbeli tisztaság, akár a művészi czélzat szempontjából, de szükségtelenül régi szókkal kényeskedni, sőt némi akaratlan komikai hatást idézve elő, megrontani velök a történeti stylus méltóságát, mindig megrovást érdemel.
Thaly e hyper-kuruczos lelkesülése Bottyán bámulásában éri el tetőpontját. Nem elégszik meg II-ik Rákóczi Ferencz e vitéz tábornokának valódi érdemeit csak méltányolni, mint a történetíróhoz illik, hanem untalan dicsőíti is, mintha obligat emlékbeszédet tartana. Nincs Bottyán köz- és magánéletének oly aprólékos vonása, melyet kiáltó szinekkel ki ne festene, sőt némely kétségtelen tény bővebb bizonyítására oly okokat is használ, melyeken mosolyognunk kell. Hogy Bottyánt kiválón szerette a nép, maga Rákóczi említi emlékirataiban s más adatokból is kitünik. Thaly nem elégszik meg ez adatok elősorolásával, még bővebb bizonyításhoz fog és így szól:
«Másfél száz év zúgott le azóta; nemzedékek szálltak sírba, halmaikat idők legyalulták; sok minden feledségbe ment, de a nép hálája maig megőrizé, fentartá a szeretett tábornok emlékét, apákról fiakra szálló hagyományok által. Tolnában Kömlőd határán még állanak a szőlőkoszorúzta hegyek tetején a sánczok, a melyeket egykor ő hányatott s az utolsó szőlőkapás is tudja rólok, hogy az a vak Bottyán generális vára. Így Nyerges-Ujfalu határában a hidfőerőd maradványait is soká Bottyán sánczának nevezék s nevezik talán ma is. Esztergom főterén ott áll a szép városháza földszinti tömör oszlopsorával, melyen az emelet nyugszik, magas mansard tetőzetével, 40 öles homlokzatával a főpiaczra; ma is büszkén mutatnak a díszes ódon épületre az ott lakók: «Ez volt Bottyán tábornok kastélya!» Ugyancsak Esztergom határában egy tavat, egy dülő földet és egy parlagot az ő emlékére nevez az ivadék Bottyán tavának, Bottyán dülőjének, Bottyán parlagának. Egyszerű emlékek, de szebbek sok hizelkedés-alkotta érczszobornál, mert a nép hálája által emeltettek.»
Ime Thaly a nép háláját keresi abban, a minek egészen más az oka, s a mi akár szeretett akar gyülölt emberrel megtörténhetett, ha romokban még maig is meglevő sánczokat hányatott vagy nagy házat építtetett vagy a határban több földet birt, mint más. Kolozsvárott e század elején Erdély kormányzója Bánffy György gróf egy nagy házat építtetett, melyet róla Bánffy-háznak hívtak akkor is, midőn az más kezekbe ment át. Vajon ez is a nép hálás emléke, mely szebb a «hizelkedés-alkotta érczszobroknál!»
Thaly Bottyánt Rákóczi tábornokai között a legnagyobb katonai tehetségnek tartja s azt hiszi, hogy ha 1709-ben meg nem hal, a szövetkezett rendek ügye aligha jut vala annyira, hogy a szatmári békepontokat kénytelen-kelletlen el kell fogadniok. Thalynak e felfogása nem csak a történeti igazsággal ellenkezik, hanem saját rajzával is, melyet Bottyán pályájáról elénkbe tár, noha gondosan mellőz mindent, a mi Bottyán ellen szólana. Ez Thaly könyvének legnagyobb hibája. Adatai nem bizonyítanak annyit, mint a mennyire lelkesült bámulata ragadta. E mellett hőse kedvéért egészen mellőzte Rákóczi emlékiratainak mindazon helyeit, melyek Bottyán magasb katonai tehetségéről nem épen kedvezőleg nyilatkoznak. E mellőzés minden czáfolat nélkül gyanus és elfogultságra mutat.
Ha figyelemmel végig olvassuk e könyvnek a Bottyán hadi pályájára vonatkozó okleveleit, naplóit, ha egy kissé éles szemmel vizsgáljuk Thaly rajzait, hamar észre veszszük, hogy Bottyán nem oly katonai tehetség, kitől egy forradalom sikere vagy sikertelensége függ, még akkor is, ha a kül- és belpolitikai viszonyok kedvezőbbek, mint a minők voltak a Rákóczi-forradalom folyamában. Mindent összevéve Bottyán egy vakmerő vitéz ember, ki katonáit bravourjaival lelkesíteni, igazságos fegyelmével jó rendbe tudja tartani, jó végrehajtó, rohamvezető tábornok, ki tüzön-vizen átmegy, derék portyázó vezér, ki szerencsésen vív kisebb csatákat, népies szenvedélyeivel, bánásmódjával fegyvert ragadtat a néppel, de nagyobb ütközeteket vezérelni vagy nagyobb várakat bevenni képtelen. Ez itéletünkben még jobban megerősítenek bennünket Rákóczi emlékiratai, melyek egy pár lapon következőkép jellemzik Bottyánt:
«A telet s a tavasz néhány hónapját Egerben töltöttem – mond Rákóczi 1705-ki hadjáratairól írván – elfoglalva a békealkudozásokkal, az ország kormányzásával és a sereg rendezésével, melynek zsoldját meghatározám. 76,000 lovas és gyalog volt zsoldomban. Minthogy a hadjárat ideje közeledett, készületeket tettem, hogy szándékomat, a Dunán átkelni, végrehajtassam oly hadtesttel, melyről megleheték győződve, hogy követni fog. A hidamat védő erősségek jó karban voltak. Eszterházy Dániel altábornok egy gyalogságból és csekély lovasságból álló hadtesttel a Dunának egyik oldalán volt, a tulsón a félszemű Bottyán vezérőrnagy parancsnokolt. Ezen ember diák s egy jezsuita klastrom portása volt, de katonává levén oly vakmerő vitézséget tüntetett ki a törökök ellen, hogy ezredes lett a császár szolgálatában. Se születése, se nevelése nem levén, nagyon parasztos, de mértékletes, éber figyelmű és fáradhatlan volt, szerette a népet, s ettől viszont rendkivül szerettetett, mert katonáit szoros fegyelemben tartotta és igazságot szolgáltatott nekik mindenben, ha ígazuk volt. A ráczok különösen féltek tőle. A németek azonban jól ismerték, milyen jól értett a Dunán használható hajók készítéséhez, maga is fejszét fogott kezébe. Bele elegyedett az erődítésbe is és szerencsétlenségére azt hivé, hogy ért hozzá, azért nem hallgatott semmit azon mérnök-hadnagyra, kit hozzá küldék, hogy egy erősséget emeljen a tulsó hidfő védelmére. A maga képzelődése szerint csináltatá tehát azt s neki is készült, hogy védelmezni fogja. Minekutána a lovakat legelőre bocsátottam a gyöngyösi, egri réteken, a Duna felé indultam egy kissé későbben, mint rendesen szoktam, megnyitni a hadjáratot. – Buda felett voltam, midőn egyszerre két futár érkezett hozzám: az egyik Eszterházy altábornoktól, a másik Bercsényi tábornoktól. Az első tudosíta, hogy Kleklesperg tábornok, ki Szathmár átadása után Budán tartózkodott, 400 lovassal, budai helyőrségi gyalogsággal, nehány ágyuval s a ráczokkal, kik fegyveres hajókon szálltak alá a Dunán, Bottyan megtámadására kiindult. Ez lovas ezrede élén kémszemlézés végett elébe menvén, összecsapott vele és ez alkalommal két nehéz zuzást kapván, egyiket az orrán, másikat a lábán, melynek következtében egész holtáig sánta maradt, visszament erősségébe. Szándékosan mondám zuzást, mert közhiedelem szerint bőrét a golyó át nem hathatta. Közeledvén az ellenség, első ágyúgolyójával átlyukasztá az erősség bástyáját, a puskagolyók egészen szitává tették a mellvédeket, melyek mögött a gyalogság nem tarthatá magát. Bottyán tehát visszavonult, fölgyujtván előbb várát és miután átment a hidon, az ellenség elégette a hajókat és visszament Budára.»
E lap egypár vonással jobban jellemzi Bottyánt, mint Thaly egész könyve, ki idéz ugyan innen egypár sort, melyek Bottyán dicséretére vonatkoznak, de a többit elhagyja, s a vereséget is nagyon szépítve adja elő. Így tesz alább is, midőn Rákóczi ugyancsak 1705-ben Bottyánt a Dunán túlra küldi. «Alsó-Magyarországon a császárnak semmi serege nem volt – úgymond Rákóczi – egy hadtestem Bezerédy dandárnok alatt folytonos beütésekkel háborgatá Stájert s Ausztriát s pedig szerencsésen. Minthogy Bottyán tábornokot a nép nagyon szerette, átküldém a Dunán, hogy Csáky vezérőrnagygyal együtt parancsnokoskodjék. Megrohanta Sopron városát, azonban sikertelenül, mert a mérnökök tanácsára nem hajlott.»
Ezt is idézi Thaly, de az utolsó mondatot kihagyja; részletesen leírja Sopron ostromát, de a sikertelenséget Bottyán bravourjaival födözi s okát minden egyébben keresi csak Bottyán képessége hiányában nem. Rákóczi bizonyosan jobban ismerte egyik kedvencz tábornokát, mint Vagner, ki Bottyánt vitéz és tapasztalt vezérnek mondja és Kolonics, ki hadi erejéről, vitézségéről és szerencséjéről igen híres nevezetes férfiúnak nevezi. Thaly kelleténél többet épít ez itéletekre; mert azokból nem értelmezhetni ki se a rendkivüli tehetségű, se a nagy képzettségű hadvezért. Arra pedig még kevesebb oka volt, hogy Bottyán halálában keresse a Rákóczi-forradalom bukását. Mily kevéssé idézte elő azt Bottyán halála, bár e derék portyázó vezér hiánya érezhető volt is! A Rákóczi-forradalmat a bécsi kormány zsarnokságán kívül leginkább a spanyol örökösödési háború lobbantotta fel, mely miatt Leopold kénytelen volt kivonni Magyarországból hadserege javát s másutt foglalkoztatni legjobb vezéreit. E háború szerencsés sikere, XIV-ik Lajos megaláztatása aláásták Rákóczi szerencséjét. A kifáradt ország, mely évek óta hijába várta az eldöntő eredményt, béke után áhítozott s nem adott elég táplálékot a forradalom erőfeszítésének. A trencsényi szerencsétlen ütközet végzetteljessé vált. E veszteség óta Rákóczi nemcsak nagyobb hadat nem birt összegyűjteni, hanem mind többen kezdének elpártolni is tőle, mit elősegítettek I. József némely rendszabályai, melyek némi engesztelékeny hangulatot idéztek elő. Bottyán a trencsényi ütközet után még élt s oly kevéssé tudott jobb fordulatot adni a forradalomnak, mint a hogy szerencséjével azelőtt nem folyt be eldöntőleg, hanem csak elősegítőn. Mert Bottyán halála egy időre esik a forradalom hanyatlásával, Thaly az idő véletlen találkozását belső oknak veszi s egészen aláírja Kovács János krónikaíró e következő itéletét: «Fejedelem Rákóczi ereje hova tovább megcsökkene, mert hiv és híres segítőjét, vak Bottyánt a halál tőle elválasztotta.» De miért egy krónikaíró naiv felfogását elfogadni, mikor a czáfolhatlan okok egész lánczolata áll előttünk?
Lehetetlen volt e munkát mint történeti művet méltányolnunk, de mint adatgyűjtemény becsét szivesen és ismételten elismerjük. Sok új oklevéllel, adattal járul e korszak ismertetéséhez, sőt egyet s mást kideríteni és megalapítni törekszik. Ki a Rákóczi-forradalom történetét fogja dolgozni, nem mellőzheti e munkát. E mellett Thaly szorgalma, kitartása, tehetsége remélnünk engedik, hogy ez első kisérletét jobbak fogják követni. Ő még fiatal, pályája küszöbén áll s a haladás és siker hosszú sora jelölheti küzdelmeit.