Jókai legújabb munkái fekszenek előttünk; négy kötet beszély és genrekép «Virradóra» czím alatt s a «Szerelem bolondjai» szintén négy kötetben.9)
Mióta Jókai mint szónok és hirlapiró élénkebb részt vesz a politikai küzdelmekben, kissé alább hagyni látszott szépirodalmi tevékenységével. Azonban csak látszott. Termékenysége újra emelkedőben, mit ez újabb nyolcz kötete is bizonyít. Vajon igazi termékenység-e ez vagy csak gyorsaság? Ez egészen más kérdés, de annyi bizonyos, hogy ő mint publicista és költő egyaránt keveset gondol a műveltebb közönség véleményével, a kevésbbé értelmes tömeg tapsait hajhássza s nem egyszer összetéveszti a muzsák oltárát az industrialismuséval.
Észrevehetni ezt még a külsőségeken is. Például legújabb beszélyei és genreképei gyüjteményében találunk oly dolgozatokat is, melyek sem beszélyek, sem genreképek s általában nem tartoznak a költészet birodalmához. Úgy látszik, kiadójával négy kötet beszély és genreképre alkudott, de hirtelenében nem tudván a kivánt köteteket összeszerkeszteni, fogta magát, elővette a «Hon»-t, innen kivágott egy hirlapi czikket, amonnan egy irodalomtörténeti csevegést, aztán hozzá tette Jósika Miklós felett mondott emlékbeszédét s kész volt a négy kötet beszély és genrekép. Neki, mint a magyar közönség elkényeztetett gyermekének, sok szabad s ő derekasan igénybe szokta venni e szabadságot.
Azonban e csínyt talán el lehetne nézni, ha a beszélyek és genreképek közé kevert heterogén dolgozatok nem párosítanának magokban sok könnyelműséget kevés tájékozottsággal. Minő könnyelműség mindjárt Petőfiről irt czikke, melyben kétségbe vonja Petőfi halálát, orosz fogságba hurczoltatását igyekszik valószinűvé tenni s felszólítja a kormányt, hogy tegyen ez ügyben diplomatiai lépéseket. Az egész csak sensation-czikk, holmi álpáthoszban föleresztve. «Hátha elfogták az oroszok Petőfit? – kiált föl Jókai – ez a gondolat sokszor képes elrabolni álmaimat. Hátha elhurczolták orosz fogságra, elvitték ezer meg ezer verstnyire, távol Sibéria belsejébe. Hátha most is ott siratja hazája sorsát Kamcsatka hómezőin; hátha ott hallgatja láncza csörgését valamelyikében a wolchinszki erdők kietlenét őrző várlánczolat erődeinek? Hátha nehéz, lassan emésztő munkában görnyed az urali ólombányák áldozatai között?» Nem valószinű, hogy e rémképek csak egyetlen egy álmatlan éjszakát is okoztak volna Jókainak, mert ha gyanuja annyira szivén fekszik, bizonyosan föllép vele akkor, midőn Petőfi végnapjairól és haláláról hónapokig folyt a vita a Vasárnapi Ujság 1860–61-iki folyamában s midőn igen biztos adatok jöttek napfényre, melyek kétségtelenné teszik, hogy Petőfi csakugyan a segesvári csatában esett el a fehéregyházi határon s ugyancsak ott nyugszik egy közös sírban. Hogy Jókainak csak 1867-ben jutott eszébe gyanujával előállani, annak oka alkalmasint két tényben rejlik: először e tájt szabadult ki orosz fogságból egy magyar, ki részt vett az utolsó lengyel forradalomban s az oroszoktól elfogatott; másodszor ez évben beszéltek a lapok egy osztrák börtönben szenvedő magyar fogolyról, ki tévedésből vagy más okból az általános amnestia ellenére sem bocsáttatott szabadon. Úgy látszik, Jókai e két adat combinatiójából írta czikkét. De hogy mi köze e két eseménynek Petőfi orosz fogságával, nehéz megérteni. Tudjuk, hogy a magyar forradalom bevégződése után az oroszok minden magyar foglyot átadtak az osztrák hatóságoknak. Nincs biztos adatunk arra, hogy egyetlen magyar fogoly is Oroszországba hurczoltatott volna. Húsz évig senkinek sem jutott eszébe csatában elesett rokonát vagy barátját orosz fogságban keresni s húsz év mulva az egész országban csak Jókai áll elő e vádló gyanúval. A czikk nem talált visszhangra, jele, hogy senki nem vette komolyan. Kár volt megírni, s még nagyobb kár újra lenyomatni.
A Jósika felett mondott emlékbeszédében nehány sikerült részletet találhatni, de nem hiányzanak benne hibás adatok és félszeg itéletek. Midőn az 1867-ben a Kisfaludy-társaság ünnepélyes ülésén felolvastatott, épen e folyóiratba elég részletes birálatot írtunk róla, a melyben mindezt kimutatni igyekeztünk. Nem kivánjuk azt ismételni, de azon csodálkozunk, hogy Jókai a bevezetés irodalomtörténeti botlását a második kiadásban sem igyekezett kiigazítani vagy legalább enyhíteni. Jókai itt valami olyant állít, mintha egyedül Jósikának köszönhetnők a magyar nemzeti önérzet fölébresztését s költészetünk nemzetiesb irányát. Nehány erős vonással igyekszik rajzolni a XVIII. századbeli magyar politikai, társadalmi és irodalmi viszonyokat, áthajlik a XIX. századra is, mindenütt csak hanyatlást lát s úgy végzi jellemzését, hogy e szürke, egykedvű szinezetű kor hasonló volt a ködös napokhoz, melyeken nem lehet kiismerni, hogy virradatra jár-e az idő vagy alkonyodik. Azután utána veti: ekkor támadt Jósika Miklós. Nem olyasmit fejez-e ki ez, mintha a XVIII. század első évtizedein kezdve egész a Jósika felléptéig a nemzeti ujjászületésnek egyetlen szikrája sem csillogott volna fel a magyar politikai, társadalmi és irodalmi életben? Jókai mintegy feledni látszik az 1825-diki országgyűlés és Széchenyi reformmozgalma nagy emlékeit, s hogy Jósikát minél nagyobb talpra állítsa, egészben megtagadja Kazinczy, a Kisfaludyak és Vörösmarty hatását. Irodalomtörténeti felfogás-e ez? Fogja-e Jósika alakját emelni a mult ily botrányos összegázolása?
«A sajtó és censura Magyarországon» czimű czikke irodalomtörténeti csevegés s annyiban sikerültebb társainál, a mennyiben nincs követeléssel írva s nehány elmés ötlet s mulatságos adoma némi kárpótlást nyujt a sok téves adat- és félszeg itéletért. Jókai, úgy látszik, azt hiszi, hogy az irodalom könnyedebb formái kizárják nemcsak az alaposságot, hanem a tájékozottságot is. Nem sejti, hogy bárminő formában irunk, az anyagot birnunk kell s magunknak tájékozva kell lennünk, ha olvasóinkat akármely modorban vagy irányban tájékozni akarjuk. Mennyi mindent összezavar e czikkében is s mily népmesébe való nagyítással és naivsággal bánik el a legismertebb tényekkel. Midőn említi, hogy a mult század végén a Martinovics-féle összeesküvés miatt számos magyar iró elfogatott és elitéltetett (Szentjóbi Szabó Lászlót két emberré változtatja, Szabót és Szentjóbit külön emlegetvén) a következőket jegyzi meg: «Az akkor Thugut-féle miniszterium azt hitte (s vannak még most is hit (rokonai), hogyha ezt a maroknyi irói társaságot elnémítja, az által megállítja a világtörténet szellemének röptét. A csak alig keletkezett folyóiratok: a «Magyar Muzsa», «Magyar Muzeum», az «Orpheus», «Urania», «Mindenes Gyüjtemény» egymásután megszűntek, az irók kényszerülve vagy önként elhallgattak. A nyelvmivelő társaságok egyszerűen be lettek tiltva, a mult század végeig aztán valódi halotti csend és kisértetes ür vette körül az osztrák kormányférfiakat, olyan tökéletesen jól érezték magokat benne, mint egy kriptában. Hogy miből éltek meg azon idő alatt a censorok, az előttem titok, hacsak másfelől valamely mesterséget nem űztek.»
Ebből csak annyi igaz, hogy némely kitünő iró elfogatása nagy csapás volt az irodalomra nézve. De hogy ennek következtében megszűnt volna minden magyar folyóirat s a melyek megszűntek is, mindnyájan e miatt szüntek volna meg, s ez idő alatt újak nem keletkeztek volna, az épen nem áll. Kazinczy «Orpheus» czimű havi iratából 1790-ben nyolcz füzet jelent meg, aztán elakadt, részint részvétlenség miatt, részint mert, a mint önéletrajzában mondja, a banderium, diéta és járásai nagyon elvonták a dolgozástól. Azonban 1794-ben Kazinczy újra meg akarta indítani szünetelő folyóiratát, de ugyanazon ev decz. 14-én elfogatván, terve meghiusult. A «Magyar Muzeum»-ot az úgynevezett kassai társaság adta ki: Kazinczy, Bacsányi, Baróti Szabó. Kazinczy csakhamar elvált társaitól, Baróti, Bacsányi maradtak; ez utóbbi volt tulajdonképen fődolgozótársa és szerkesztője a vállalatnak, melyből 1788–89-ik évekre négy füzet jelent meg, és ismét négy 1790–92-re. Egy feladás következtében 1793-ban kivágatott a Muzeumból Bacsányinak a francziaországi változásokra írt költeménye, ő pedig 1794-ben elfogatott a Martinovics-féle ügybe keveredése miatt. A Muzeum betiltásáról nem volt szó, azt Baróti folytathatta volna; sőt később Bacsányi is, ki 1796-ban kiszabadulván, egy uj vállalat megindításán fáradozott, a «Magyar Minervá»-én, melyet Ányosnak általa összeszedett versei nyitottak meg. A mi a «Magyar Músá»-t illeti, az nem is volt önálló folyóirat, hanem a «Magyar Kurir» melléklapja, a Magyar Kurir pedig 1787–1834-ig fennállott s melléklapja különböző czimek alatt jelent meg: «Magyar Almanak», «Kedveskedő», «Sokféle». Sőt a Jókai által annyira sajnált «Magyar Músa» 1793-ban újra föléledt, a mennyiben a «Magyar Hirmondó» «Magyar Mercuriussá» változván, melléklapjának «Uj Magyar Músa» czímet adott. A «Mindenes Gyüjtemény»-t 1789-ben Péczeli József indította meg, Mindszenti és Perlaki társaságában. Hogy 1792-ben már megszűnt, annak oka a részvétlenség volt s nem az 1794-diki események. Azonban Mindszenti más vállalatot indított meg, Brougthon és Ladvocat történelmi lexikonait adta ki, az utóbbit épen 1795-ben, midőn Jókai szerint mind elhallgattak a magyar irók. A Kármán és Pajor 1794-ben megindult «Urania»-ja egyenesen részvét hiánya miatt bukott meg. Pápay a Magyar Literatura Ismeretében (1808.) megemlíti, hogy e kitünő vállalatoknak, bár a kiadók 289 előfizetővel is megelégedtek volna, nem volt közönsége, mert a műveltebb osztály hölgyei már ekkor ismét idegenekké váltak, nyelvünket nem értették, a középrend magyar izlése pedig még nem volt annyira finom, hogy az «Urania»-ban gyönyörködhessék. Jókai mindent egyetlenegy politikai tényre hárít és hallgat mindarról, mi nem hízeleg a nemzeti hiúságnak. S minő nagyítás, hogy a magyar irók ez időtájt kényszerülve vagy önként mindnyájan elhallgattak, a censorok dolog nélkül ültek, a nyelvmívelő társaságok egyszerűen betiltattak volna. Iró és vállalat aránylag elég volt, de közönség nem volt hozzá s a hazafiság tüze ismét kialunni készült. A nyelvmívelő társaságok közül az erdélyi épen 1796-ban adta ki munkái első kötetét s csak 1810-ben oszlott fel, akkor sem egyszerű betiltás következtében. A soproni magyar társaság, melyet Kis János alapított, évtizedeken át háborgatás nélkül folytatta munkásságát.
Hosszas volna Jókai minden téves adatát, félszeg itéletét itt czáfolgatnunk. Elég lesz csak egyet említenünk, mely elég világosan mutatja, mily tájékozottsága van neki a magyar irodalom és journalistika történelmében. Kossuth Lajosról így ír: A «Pesti Hirlap» korszakot alkotott nemcsak a hazai sajtó, de egész hazai közéletünk történetében. Ezen lap segített győzelemre oly magas eszméket, minőknek azelőtt még neveik sem voltak. Ez küzdött az örökváltság, a közteherviselés, az egyenlőség elve, az ősi intézmények reformjai, sok új koreszme elfogadása mellett s hogy minő sikerrel, azt bizonyítja előfizetőinek ötezernyi száma, s hogy minő ellenfelekkel szemben, azt bizonyítják mindazon nyomtatott lapok, mikben egy gróf Széchenyi István hasonló lángszellemmel, hasonló hazaszeretettel, de más iránynyal, meggyőződéssel vívott meg a P. H. eszméivel szemközt.» Tehát Kossuth lapja oly eszméket pendített meg és segített győzelemre, melyeket nálunk még nevökről sem ismertek addig. Tehát az örök váltságot, a közteherviselést Kossuth előtt senki sem pendítette meg Magyarországon? Tehát ősi intézményeink reformját egyedül a P. H. kezdeményezésének köszönhetjük. Tehát Széchenyi, ki a «Pesti Hirlap» ellen küzdött, ellensége volt az örökváltságnak, közteherviselésnek, s általában minden reformeszmének? Hogy nem szégyel Jókai ilyesmit leírni s hogy képes azt eltűrni a magyar közönség! Ország-világ tudja, hogy Széchenyi fölléptével kezdődtek a reformmozgalmak, s hogy az örökváltság, közteherviselés s az ősi intézmények reformját épen ő tűzte először zászlójára. Ország-világ tudja, hogy midőn Széchenyi Kossuthot megtámadta, nem a reformokat támadta meg, hanem a modort, melylyel Kossuth mellettök izgat, s a módot, mely szerint azokat létesíteni akarja.
De ne mulassunk tovább e léha dolgozatoknál s térjünk át a beszélyekre. Jókainak kitünő elbeszélő tehetsége van s e tekintetben egyetlen regényirónk sem versenyezhet vele. Egyszerű, folyamatos, s egypár találó vonással hol plasztikailag, hol festőileg emeli ki tárgyait. Valami kedves elevenséggel, lankadni nem tudó mozgékonysággal ragadja magával olvasóit, a nélkül, hogy fárasztaná. Átmenetei, fordulatai minden erőltetés nélküliek, mintegy ösztönszerűek. Könnyedén lebeg az elbeszélés folyamának kanyarulatain, melyeket nem tartóztat föl a reflexiók tömege s hol rohamosan, hol csendesen hömpölyögve halad tovább s nyit meg egy-egy újabb völgyet, de ritkán árad ki vagy sülyed posványba. És e ritka adományhoz járul styljének ereje, hangzatossága, jellemzetessége és magyarossága. E tekintetben is felülmulja regényiró társait. Ment Jósika idegenszerűségétől vagy affectált magyarságától, nem találhatni benne Eötvös áradozó nehézkességét, sem Kemény szófűzési gondatlanságát s egyenetlenségeit. Egyetlen elbeszélő irónk sem olvasztotta össze oly szerencsésen a népies és művelt magyar nyelv bájait mint Jókai. Valódi magyar hangsúly vezérli szófűzéseit s a kifejezések árnyalatainak egész kincstára áll rendelkezésére. E két ritka adománynyal oly mértékben megáldotta isten, hogy bár húsz év alatt sok mindent elkövetett megrontásukra, még sem tudta megrontani. Az úgynevezett művelt magyar nyelv tévedéseiből átvett egyet-mást, de aránylag keveset, próbált rosz új szókat faragni, de nem sokat. Nem mindig szabatos s a gondolatlanság nyomai is meglátszanak itt-ott, de ez gőzerő gyorsaságú dolgozásmódjából ered. Olykor gyermekes vagy épen léha, de ez humora természetéből foly, mely gyakran kedves, szeretetreméltó, de soha sem mély és néha sekélyes. Elbeszélése némelykor modorosságba, üres szónokiasságba esik, de ez hatásvadászata s éretlen eszméi következménye. Megesik rajta, hogy plasztikaisága szertelen arányokat vesz föl, festőisége színpompába vagy épen színzavarba vesz, de azt a bizarr iránti előszeretete, s önmérsékletének hiánya okozza. Folyamatossága, kivált regényeiben, el-eltéveszti az arányt, hol nyúlik, hol rövidül, kapkodóvá lesz, de ez rendesen compositiói hibás voltától származik. Könnyelműsége, bizarrsága, művészeti tévedései visszahatnak ugyan elbeszélés-módjára, styljére is, de egészen meg nem ronthatják. Egy szóval Jókai kitünő elbeszélő és stylista, csak kár, hogy aránylag kevés elbeszélni valója van. Phantasiája nem az alapos műveltség és világismeret forrásából merít, hanem az öt földrész minden tájáról a történelem, természet és társadalmi élet világából összeszedi mindazt, a mi különös, kivételes, bizarr s a drága aranyat, mint a vadember, sok színben csillogó üveggyöngyökért cseréli be. A valóság iránt kevés érzéke van, a költészet lényegét nem annyira a valóság eszményítésében keresi, mint inkább meghamisításában vagy túlzásában egész a képtelenségig. Szerencsésen kezdett meséjét vagy alakjait hamar elrontja, mintha nem tűrné a természetest, az igaz emberit, csak ördögökben, angyalok- és csodákban telnék kedve s a költészet czélját a képtelenségek elhitetésében keresné. Tiszta elbeszélő styljét sohasem rontja meg lélektani fejtegetésekkel, de magában a rajzban, a cselekvény szövésében legkevesebb súlyt helyez a lélektani fejlődésre. Személyei nem annyira jellemrajzok, mint inkább középszerű szinészek szereplései. Sajátságos, bizarr jelmezekbe öltözteti őket, erősen kitömve, vastagon kifestve. A melyik szép, az szebbnél szebb akar lenni, a rút rútabbnál rútabb, a béna bénánál bénább, a vitéz vitéznél vitézebb, a bohó bohónál bohóbb. Phantastikus díszlet veszi őket körül, sok színű tűz fényétől megvilágítva. Tetszetős csoportozatokat látunk, zajos jeleneteknek vagyunk tanui s meglepő látványok tárulnak ki előttünk A költő oly ügyes, annyira ismeri közönsége gyöngéit, oly leleményes rendező, oly szemkápráztató díszmester, hogy majd mindig tud valami hatást előidézni s a nagy tömeg obligát tapsai sohasem maradnak el. Azonban néha kifárasztják e látványok, megunja a komédiázást, elejti a költői képmutatás álarczát, meghatja egy-egy igaz érzés, egy-egy gyermek- vagy ifjukori emlék, egy-egy ember, kit ismert, egy-egy esemény, melyet tapasztalt, egy-egy eszme, mely valóban szivén fekszik. Eltűnik a színpad festett világa s a valódi élet képe ringatózik a költészet fényhomályán. De az ily lucidum intervallumok ritkák. Nehány szakasz, nehány lap nagyobb regényeiben, nehány kisebb elbeszélése, kivált a hazai életből. Talán mindezt maga Jókai becsüli legkevesebbre, mert mi hamar, s mi újabb erővel veti magát a csinált lelkesülés, a beteg phantasia karjai közé s vadászsza a különöst, kivételest, bizarrt vagy épen a képtelent.
Ez újabb beszély-gyüjteménye ily kivételességek és ritkaságok tárháza. Egyik a Manzanares partján játszik, a másik a Newáén, a harmadik a Guáno-szigeteken, a negyedik Közép-Amerikában, az ötödik New-Yorkban, a hatodik ismét Amerikában, a többi színhelye Magyarország, de ezek is nagyrészt kivételességek rajzai. Goethe azt mondja, hogy ha ismerni akarod a költőt, menj hazájába; Jókainak pedig egész költői pályája azt látszik hirdetni: ha ismerni akarsz valamely országot, légy költő, képzeld. Regényíróink közt ő az, ki soha sem lépte át hazája határát s mégis ő bajlódik legtöbbet mind az öt világrészszel. A regeny és beszély leginkább megkivánják, hogy ismerjük azt az országot, mely cselekvényünk színhelye, legkevésbbé a dráma, mely szenvedélyt és viszonyokat csak nagy vonásokkal rajzol. A regény és beszély, hol a cselekvény tájképek keretében jelen meg, mely többé-kevésbbé a szenvedélyek és viszonyok részletes rajzával igyekszik hatni, mintegy közvetlen szemlélődést kiván, s ezt könyvekből és képekből bajosan meríthetni. Minden regényiró hazája multjával vagy jelenével tett legnagyobb hatást, ha a külföldet is beszőtte regényébe vagy épen onnan vette tárgyát, elébb utazott, s e benyomásokból merítette lelkesülését. Még a kevésbbé lelkiismeretes Sue és Dumas sem képeznek ez alól kivételt. Sue mint katona-orvos részt vett a Spanyolország elleni hadjáratban, több évet töltött tengeri útban, kikötött India partjain, bejárta Amerika majd minden részét, s a Közép-tengeren tanúja volt a navarini ütközetnek. Dumas sokfelé kalandozott a világban s még Magyarországba is elvetődött.
De mindezt nem tekintve, nyujthatnak-e tiszta æsthetikai gyönyört a kivételességek és ritkaságok e rajzai? Alig értettek s magyaráztak félre többször valamit, mint e magában igaz tételt, hogy a megható, tragikai cselekvénynek ki kell emelkedni a köznapi életből és kiváló érdekűnek lenni. A köznapi életből való kiemelkedés nem egyszer alakul át a különös, a bizarr vagy épen képtelen fogalmává, a kiváló érdek alatt pedig vajmi sokszor értik a kivételest. A költő mindezt oly kevéssé veheti tárgyul, mint nem rajzolja a képiró a természet kinövéseit s pusztán csodás játékát. Mindazon szenvedélyek és viszonyok, melyeknek rajzával valaha a költők nagy hatást tettek, általánosak, többé-kevésbbé mindenkitől érthetők és érezhetők. A szerelem azért legnagyobb hatású a költészetben, mert legemberibb, legáltalánosabb. A különös, kivételes csak kiváncsiságot ébreszt, de nem részvétet. A köznapi életből való kiemelkedést nem a szenvedély kivételessége alkotja, hanem fejleménye, mélysége, ereje, melyek kiváló érdekű, a köznapinál nagyobb arányú összeütközést, bonyodalmat és katasztrófát idéznek elő. Jókai sokszor vagy a kivételes szenvedély rajzában keresi a hatást vagy a szenvedélyt általában mellőzi s csak kivételes eseményeket rajzol. Jó példa erre «Chinchilla herczeg» czimű beszélye, melyben egy féltékeny férj ipával és sógorával együtt megöli nejét, nejének pedig kedvese megöli mindhármukat. A nőt csak két lapon látjuk és halljuk, kedvesét csak utóljára, akkor sem szól egy szót sem, csak gyilkol. A szenvedély rajza s az ebből folyó bonyodalom egészen háttérbe szorul, s csak ama rejtélyes, indokolatlan s majdnem képtelen események tolulnak előtérbe, melyekből megtudja a férj neje hűtlenségét. A «Baróthy Ilona» czímű szintén ilyen. Róbert Károly udvarában két fiatal lovag és barát, kik egyszerre házasodnak, kiváncsiak arra: vajon fiok lesz-e vagy leányuk? Elmennek a jósnőhöz megtudakozni, ki egyiknek azt jósolja: a gyermek, kit nőd fog szülni, úgy fog meghalni, mint férfi; a másiknak meg ezt: a gyermek, kit nőd fog szülni, hű dajkája lesz unokádnak. Az első azt hiszi, hogy fia fog születni, pedig leánya lesz; a másik, ki leányt vár, fiút kap. A felnőtt gyermekeket összeházasítják a szülők s a költő nem tűz maga elé más czélt, mint hogy igazolja a jósnő jóslatát. S valóban úgy is történik minden. A nő mint férfi hal meg, mert becsületéért távol levő férje helyett párbajt vív, a férfi pedig hű dajkája lesz árva gyermekének. Lehet, hogy e kivételes események megtörténtek, de hogy e jóslat minő kapcsolatban van a bonyodalommal és kifejlődéssel, teljesen érthetetlen. A jóslat még a mondákban sem szokott csak úgy magában szerepelni, hanem isteni vagy démoni hatással az illető egyénre, kinek kedélyében mindig ott rejlik a csíra, melyet az kikelt. Macbethben a jóslat arra szolgál, hogy a hős szunnyadó nagyravágyását felköltse, de nem arra, hogy minden benső szükségesség nélkül teljesüljön. A «Fekete sereg» czímű beszélyben szintén egy jóslat játszsza a főszerepet átok képében, de már valamivel jobban használva. Dóczy Sándor elhagyja János herczeget s Ulászlóhoz pártol, egyik barátját Dombayt is erre akarja venni, sőt megpróbálja a vesztegetést is, de az visszautasítja. Mikor aztán csatára kerül a dolog a két párt között, Dóczy megöli Dombayt, kinek neje kétségbeesésében megátkozza férje gyilkosát. Ez átok teljesülése a beszély tárgya, a bünhödés után némi engesztelő fordulattal. Az átok teljesülése itt nem egészen vak történet akar lenni, hanem némi lélektani fejlemény, a mennyiben Dóczyban, véres tette után, barátja halt teste fölött, az átkozódó nő látására fölébred a lelkiismeret furdalása, s az átokkal kapcsolatban ez ragadja örvényekbe. Azonban a jellem e fordulata nincs előre készítve, az előzmények után Dóczytól épen nem várunk oly érzékeny szivet és mozgékony képzelődést. A bünhödés eszközei kissé gyermekesek, mint például, midőn halt felesége mellett virasztó fiát versenytársnak nézi s leszúrván, holtnak hiszi. Az engesztelő fordulat is erőltetett. Épen nem várjuk, hogy Dóczy fia Dombay leányát vegye nőül s nem is tudjuk meg, hogyan történt, elég hogy megtörtént. Általában Jókai ritkán figyel a szenvedélyek és viszonyok benső kényszerűségére, s hajlandó a lényegest lényegtelennek nézni. Könnyen büntet és engesztel, mert azzal könnyen borzaszthatja, ezzel pedig könnyen elérzékenyítheti az olvasók nagy tömegét.
A «Vérontás angyala» nem egyéb, mint egy vörössel feketére festett kép, minden árnyéklat, minden eszme és compositio nélkül. Egy spanyol, kinek Acapulkoban, a creol lázadás következtében mindene odaveszett, vagyona, boldogsága, boszút esküszik s mindent elkövet Acapulko ostroma- s a creolok kiirtására nézve. Rablócsapatoknak kegyelmet eszközöl s Acapulko ellen indítja, Mazatlanból katonákat csábít el Acapulko ostromára, maga is tevékeny részt vesz az ostromban, karddal víva, mérget keverve, dühöt tajtékozva, és végre a bevett és elpusztított város romjai alá temetkezik. Szörnyűségek halmaza az egész mű, modorosan szörnyedő pathosz kiséretében. Jókai hőse szenvedélyét oly fokon és oly oldalról rajzolja, melytől a költőnek mindig el kellene fordulni, mert az csak az orvos előtt lehet érdekes. – A «Kerüld a szépet» szintén inkább curiosum, mint beszély. – A «Rútak rútja» sokkal jobb: legalább a blazirt világfi rajza sikerült. Azonban a hősnő, a rútak rútja, nem épen szerencsés lelemény. Egy Sobron nevű párisi arszlán tönkre jut s kedvese hátat fordít neki. Ő nem csügged el; e változás új izgalom életében. Versenyparipáit eladja s árukon bérletet vesz a Guano-szigeteken. Gazdagodni kezd, de elpusztult volna, ha egy chinai napszámos leánya, Xin, meg nem szánja, betegségében nem ápolja s nem válik mintegy őrangyalává. Xin jó, nemes kedélyű, de a rútnál rútabb. Sobron mégis nőül veszi s tíz év alatt gyűjtött tíz millió frankjával visszatér Párisba s bemutatja nőjét a nagyvilágnak. Mi szükség volt egy női Quasimodóra, kinek szíve szinültig van töltve minden képzelhető női erénynyel? Elég lett volna csak nem szépnek rajzolni. Így is ellentétben lett volna Sobron bájos kedvesével, ki nyomorában elhagyta. De Jókainál a béna tízszeresen béna, a rút százszorosan rút. Ő költészetének egyik főforrásaként tiszteli a szertelent és szörnyűt, s a mi még roszabb, minden eszmei kapcsolat és szükségesség nélkül. – A «Két menyegző» tárgya elég különös, majdnem képtelen, de a pathosz nélküli hang, a népmesei humoros modor nagyrészt megenyhítik, s a veszekedő civisek jól rajzolt alakok. Általában a humoros beszélyek legsikerültebbek az egész gyüjteményben. A «Fránya hadnagy» jó genrekép, ha nem veszünk tekintetbe egy pár trivialis kalandot, melyek igen emlékeztetnek Schuster Lipli tréfáira. «Egy úr Amerikában» szintén sikerült. A «Hosszú hajú hölgy» kissé elnyujtott, de másként jól elbeszélt mulatságos történet. «Egy szónok, a ki el nem áll» hálás tárgyához képest bágyadt. «Hol leszünk két év mulva» gyermekes izetlenség. A «Még sem lesz belőle tekintetes asszony» czíműben a debreczeni polgár-család rajza igen sikerült. Jókai seholsem természetesb és művésziebb, mint midőn egy-egy komáromi vagy debreczeni polgárt vagy polgárnőt, egy-egy magyar parasztot vagy paraszt leányt, egy-egy campestris táblabirót vagy kisasszonyt rajzol. Ezek ugyan rendesen mellékalakok nála, de többet érnek főalakjainál. A legtöbbször élesen s még sem torzítva emelkednek ki, élénk, még sem rikító szín ömlik el rajtok, s a styl és elbeszélési hang is önkénytelenebbé válik. Hasonlítsuk csak össze e beszélyében is Lajost, a honvédtüzért és a muszka tisztet Daczosné asszonyom, Kondor uram és Sárika alakjaival, ez utóbbi hármat sokkal sikerültebbnek fogjuk találni. S a stylre és elbeszélési módra nézve is ugyanez lesz véleményünk. Midőn Jókai egy kis ütközetet ír le, melynek Lajos a hőse, mennyire erőlködik, mily csillogón festeget s mégis mi hidegen hagyja szivünket és képzelődésünket egyaránt.
A «Szerelem bolondjai» czímű regény sok oly tulajdont egyesít magában, melyeket, a beszélyekről szólva, már megemlítettünk. A különös- és kivételesnek itt is nagy szerep jutott, sőt úgy látszik, hogy eredetileg Jókai nem akart regényt írni, hanem beszély-cyclust, melybe összeszedte volna a világ legkülönösebb, legbizarrabb szerelmi kalandjait. A könyv így is indúl. Két beszélyt veszünk, a harmadik aztán nem lesz beszély, hanem regénynyé válik. A költő előszavában elmondja, hogy írhatna különösnél különösebb, bizarrnál bizarrabb szerelmi történeteket, de elhagyja s csak mindennapi eseményeket ír, «olyanokat, a mik minden időben, minden égalj alatt megtörténhettek, itt körülöttünk, szemünk láttára végbe ment dolgokat, miket észre sem vesz az ember addig, míg el nem mondják előtte s csak akkor emlékezik reá, hogy hiszen ő is tudja valahonnan». No hiszen, ha e két beszély egyszerű, mindennapi történet, akkor ugyan téves fogalmai vannak a világnak a különösről és bizarról. Nemhogy a két beszély egyszerű történet volna, de még maga a regény sem az. Egyébiránt az nem baj, ha a költő meséje nem egyszerű, ha jellemei complicáltak. A baj ott kezdődik, midőn a költő a különöst és bizarrt kezdi hajhászni s kivételes szenvedélyeket tárgyal, melyekben mindinkább elvész az általános emberi. Jókai nyakig úszik e bajban s költészetének ez egyik főjellemvonása. Az első beszély hőse egy fiatal úr, ki egy állatsereglet tulajdonosának szintén állatszelidítő leányába szerelmes, városról városra kiséri, féltékeny egy király-tigrisre, mely a leány kedvencze. Minden nagy szerelme mellett esze-ágában sincs kedve elvenni, de azért folyvást ostromolja. A leány látván nem becsületes szándékát, bár titkon szereti, visszautasítja s hű marad tigriséhez. A szerelmes ifjú úr féltékenységből vagy boszúból, életunalomból vagy őrültségből, nem tudhatni, megvesztegeti az állatsereglet szolgáját, ki a kalitkákat szokta nyitogatni, elfoglalja helyét s midőn a leány a tigrissel enyeleg, belép a kalitkába. A tigris dühös lesz, a leány megmenti üldözőjét, maga pedig áldozata lesz a tigris dühének. A másik beszély hőse szintén ehhez hasonló legény. Beleszeret a nápolyi királyné photograph arczképébe, lelkesül ügyéért, sok küzdelem és szenvedés közt bejut az ostromlott Gaétába, hogy meghaljon értte, de nem hal meg, csak nyomorék lesz s a szenvedélyéről semmit sem tudó királyné abban a kegyben részesíti, hogy midőn a beteg harczosok szobáit bejárja, megsimítja az alvó beteg homlokát s híven megőrzött arczképe alá oda jegyzi irónnal fölséges nevét. Ime Jókai egyszerű történetei, mindennapi szenvedélyei, melyeket még a kivételesek között is kivételeseknek mondhatni, melyek igazában nem is lehetnek a költészet tárgyai, mert se komikai, se tragikai módon nem tárgyalhatók. Jókai egyszerre mind a két módot megkisérli, de nem lesz belőle humor, hanem izetlenség, melyet csak az előadás tesz elolvashatóvá.
Magát a regényt sem mondhatni egészben véve sikerültnek. Át nem gondolt terv, laza szerkezet, sok mesterkéltség, meglepetés, de csekély valódi bonyodalom; félbe-szerbe dolgozott jellemrajzok, melyeket bajos érteni; nehány sikerült mellékalak, biztos kézzel oda vetve; egy-két jól választott viszony vagy helyzet, melyek a sietség vagy tulzás miatt megromlanak; egypár kitünő s magában véve lélektani igazsággal írt szakasz, de a melyeknek nincs szükségképi előzménye és következménye; itt-ott tiszta sugárban felszökellő humor vagy kedves naivság, de sok hamis érzelmesség, üres szónoklat s hatásvadászó szenvelgés; kevés gond és önmérséklet, de sok sietség, kapkodás; élénk s általában vonzó előadás, de néhol némi modorosság s aránytalanság a részek között. Im e hirlapjainktól annyira magasztalt regény alkatrészei.
Jókainak leginkább phantasiáját szokták dicsérni még azok is, kik világismerete hiányán, lélektani botlásain s kidolgozásbeli könnyelműségén megbotránykoznak. De ha az elbeszélő költészetben phantasia alatt nem phantastaságot értünk, hanem a szerencsés leleményt, az erős alkatú mesét s a biztos jellemrajzot: akkor Jókainak nem valami nagy adag jutott ez adományból, vagy ha jutott, annyira megrontotta, hogy immár kevés hasznát veheti. Jókai phantasiája sem erős, sem egészséges. Legalább főereje nem annyira a lényegben nyilatkozik, mint inkább külsőségekben, minők a ragyogó szinezés és élénk előadás. Belső működésében bizonyos lázas állapotot vehetni észre. Tárgyai- és felfogásában az egyszerű, igaz, nagy és megható helyett a különös, csinált, szertelen és rémes felé fordul előszeretettel. Ha magasb regiókba emelkedik, csak ködfátyolképeket tud elővarázslani. Leleménye ritkán szerencsés, vagy ha az, még ritkábban képes nyomorékság nélkül kifejleszteni, de annál nagyobb mohósággal szed össze könyvből, életből egy csoport tarka, csillogó dolgot, eseményt, jellemvonást, adomát, curiosumot, ötletet, toldoz-foldoz, diszít, elméskedik, szónokol, érzeleg, hízelkedik a napi szenvedélyeknek, legyezi a magyar hazafiasság gyöngeségeit, s elbódítja a kevésbbé mívelt ízlésű olvasó fejét.
Ez újabb regényében is kevés nyoma van az erős phantasiának. A regény hőse Harter, ki bele szeret egykori nejébe, kitől törvényesen elvált, s ki már egy Lemming nevű bankár neje. Különben ex főispán, ki az 1861-ik országgyűlés eloszlatásakor nagy ostentatióval adta be lemondását. Vagyonos úr, de nem igen jó gazda. A politikai pályán csak a hiuság vezérli, de hiuságánál, úgy látszik, nagyobb szerelmi szenvedélye. Mert hogy ismét Lemmingné kegyébe juthasson, kérésére kieszközli a férjnek a kormánynál a magyarországi hadsereg élelmezésének egyik osztályát, sőt maga is tanácsosi hivatalt fogad el a helytartótanácsnál. Udvarlásában nem látszik valami szerencsésnek. Azonban szerelme mindinkább sodorja. Lemming az inség alkalmával a népnek kiosztandó kölcsöngabona-vállalatot akarja megnyerni s Harternek ötezer aranyat küld ajándékba. Harter visszautasítaná a pénzt, de annyit gondolkozik a visszautasítás minél elmésb módján, hogy az egy darabig nála marad s midőn megtudja Lemmingné zavarát, kitől férje megvonta eddigi zsebpénzét s bizonyos ideig nem akarja fizetni árjegyzékeit, felhagy szándékával s minthogy nincs más pénze, a férj megvesztegetési ajándékával segít a szegény nőn. Hanem e miatt nagy bajba keveredik. Lemming a gabonaszállítással csalja az államot. Olcsó, rosz vagy épen megromlott gabonát oszt ki a nép között. Egy helyt adó fejében a néptől ily gabonát exequálnak, melyet aztán elszállítnak a katona-élelmezési biztoshoz, hogy süttessen belőle kenyeret. A kenyér megehetlen, a katonák panaszkodnak, mire Föhnwald százados megharagszik, elfogja előbb a sütőt, aztán a molnárt, az élelmezési biztost, az adószedőt, s végre Lemminget, ki épen ott mulat vállalata érdekében. Az elfogott Lemming tárczájában a százados jegyzeteket talál, melyekben foglaltatnak mindazok nevei, kik az országos gabona-szállítási vállalat ügyében kisebb-nagyobb összegeket fogadtak el. Ott van a Harter neve is. Föhnwald a foglyokat Budára hozza, mindenütt elbeszéli, mit fedezett fel, s megmutatja sok embernek, laicusoknak, profán szemeknek Lemming jegyzeteit. A compromittált Harter beadja lemondását s hogy magát s a befogott Lemminget megmentse, kölcsönnek nyilvánítja a kapott ötezer aranyat. Azonban Lemmingnek csak azon föltétel alatt igéri kiszabadítását, ha nejéről lemond, visszaadja neki, hogy ismét házastársul vehesse. Lemming, valamint neje is beleegyeznek. De a kiszabadult Lemming addig nem akarja átadni nejét, míg Harter a kölcsönnek nyilvánított ötezer aranyat meg nem fizeti, s nejével együtt Bécsbe utazik. Harter nem tud fizetni, s midőn később a megszerzett pénzzel Bécsbe megy, Lemmingné már halott, Angyaldytól, Harter hajdani titkárjától megmérgezve, kivel évek óta titkos viszonyban élt s ki hűtlenségéért boszút állott rajta.
Csak a főcselekvényt mondottuk el s abból is elhagytunk némely fordulatot, mint legalább is fölöslegest. Mellőztük a főcselekvény mellékágait, melyek a regénynek mintegy felét teszik s inkább csak külső, mint belső kapcsolatban állanak a főcselekvénynyel. Az elmondott tartalomból is látszik, hogy e különben durván szőtt cselekvény oly elemeket rejt magában, melyekből lehetett volna jó regényt írni. De akkor először is szükséges lett volna a főhős iránt érdeket gerjeszteni; másodszor a mellékágakat bensőbb kapcsolatba hozni a főcselekvénynyel; harmadszor a főbb személyeket nemcsak külső cselekvésökben felmutatni, hanem benső életökben is, jellemök, szenvedélyök fejlődési fokozatain, Alig mutatja valami inkább, mennyire nem szokta Jókai megérlelni költői conceptióit, mily kevés benső szeretettel viseltetik főszemélyei iránt, mint épen e regénye. Harter elválik meggyűlölt nejétől, s újra bele szeret. De miért vált el tőle s miért szeret bele újra? Minderről a legnagyobb homályban tartja szerző olvasóit. Talán különös követelésnek tetszhetik, hogy a szerelem indokolását kivánjuk. Tulajdonkép nem is annyira indokolást kivánunk, mint inkább olynemű rajzot, mely természetessé, érthetőve tegye e különben annyira általános szenvedélyt. Minél szokottabbak a viszonyok, minél csekélyebbek a kor-, rang- és míveltségbeli különbségek, annál kevesebb a nehézség, de a szokatlanabb körülmények kétszeresen megkivánják a rajz erejét és pontosságát. Shakspeare, midőn Romeo és Julia ébredő szerelmét rajzolja, könnyen átsiklik az indokoláson. Elég indok a kedves ártatlan leány s a heves ifjú élénk rajza. De midőn Othello vagy Antonius szerelmi viszonyát akarja megértetni, mennyi indokot sző be a viszonyokba és jellemekbe. S egy oly férfiú rajzánál, ki meggyűlölt s elvált nejébe újra bele szeret, megelégedjünk-e azzal, hogy szereti, mert szereti? Jókai ezt elégnek tartotta, de meg is rontotta vele egész regényét. E miatt Harter egész bensője talány marad előttünk. Nem tudunk tisztába jönni vele, nem érdeklődünk iránta s dülhetne sorsa jobbra vagy balra, egészen közönyös előttünk.
S nemcsak Harter, hanem a többi főszemélyek is ilyenek. Majdnem azt hiszi az ember, hogy Jókai feladatúl tűzte ki, oly regényt írni, melyben a főszemélyek eltitkolva szenvedélyök mivoltát, minden lelki fejlemény nélkül hajtsanak végre egy érdekes cselekvényt. Lemmingnéről sejtjük, hogy régebben épen oly kevéssé szerette Hartert, mint a regény kezdetén, tudjuk, hogy Lemminghez csak pénzéért ment férjhez, de titkos viszonya Angyaldyhoz, találkozása vele a farkas-völgyi lakban oly szenvedélyt tüntet föl e hölgyben, hogy érdeklődni kezdünk iránta. E jelenet a regény egyik legjobb része. Jókai a titkos találkozás fájdalommal határos örömét, idylli báját, kicsapongó és balsejtelmes szeszélyét oly eltalált hangulattal, oly hű és igaz vonásokkal festi, melyek méltók egy valódi költőhöz. Azt hisszük, hogy e bűnös, de erős szenvedélyből egy emberileg érdekes és megható bonyodalom fog származni. De csalódunk. Se Lemmingné, se Angyaldy nem tudnak többé érdekesekké válni. Egyetlen átható sugár sem világítja meg szenvedélyök további fejleményét. Lemmingné bele szeret Harter fiába, Elemérbe, azt sem tudjuk mikép s minő szerelemmel. Angyaldy sem tud egyébbé válni, mint egy rejtélyeskedő s igen közönséges cselszövővé, s midőn megöli kedvesét, a katasztróf csak oly hatással van reánk, mint a midőn a lapokban egy criminalitást olvasunk.
Harter Elemér sem világos jellem, s kevés érdeket gerjeszt. Ő tulajdonkép arra szolgál, hogy összekösse a főcselekvényt a mellékággal, különösen a szerencsétlen Világosi családdal, melyet az inséges év tönkre tett, s melyet, minthogy az atyát szélhűdés érte, a leány, Ilonka, tart fenn előbb Pesten leczkeadással, aztán Bécsben kézimunkával. Elemér Ilonkába szerelmes s ezt titkon Ilonka is viszonozza. Elemér multjáról sem tudunk semmit, de úgy látszik, hogy egy rosszul nevelt, elkényeztetett gyermek, kicsapongó, de mély érzelmű ifju, ki részint valódi, részint affectált blazirtságában rosszul érzi magát. Mély érzelmeit cynismussal takarja, s egy fölösleges jelenetben, midőn az észak-amerikai háborúban mint önkénytes megsebesül, e jellemvonását oly sikerülten tárja előnkbe a költő, hogy valódi művészszé válik. Azonban e vonás nem olvad össze a többivel s benső kulcsához sehogy sem férhetünk. Nem értjük Ilonka iránt kifejlett szenvedélye természetét, titkolózását, alakoskodó ügyetlenségeit, átváltozását, midőn aztán egy egész melodrámai erényhős lesz belőle obligát pathoszszal. Jókai majd mindig szerencsétlenül változtatja át jellemeit. Nem készíti elő az olvasót s nem tudja megtalálni azt a pontot, melyen a jellem áthajlását megindíthatni. Ilonkát sem értjük, hogyan lesz Elemérbe szerelmes, ő is csak szereti Elemért, mert szereti, pedig Elemért nem úgy tünteti fel a költő egész a regény végéig, hogy bensőjének egyetlen rokonszenves vonása is érinthesse a leány szivét. Egyébiránt Ilonkához hasonló leányok rajzát különböző alakban sokszor megtalálhatni Jókai regényeiben. Beteg idealismusa, hamis érzelmessége ilyenkor szokott kiválóan nyilatkozni. Annyira kifesti az ily leányokat különböző, sőt egymást kizáró erénynyel, tökélylyel, hogy elvesztik minden természetességöket és bájukat. Ilonka természetesen először is nagy honleány, aztán, noha csak tizenöt éves, rendkívül erélyes, ki rendben tartja a mérges szakácsnőt, a goromba cselédeket s egy férfinál ügyesebben gazdálkodik atyja kibérlett pusztáján. E mellett ætherileg gyöngéd érzelmű, finom míveltségű, majdnem tudós. Sok nyelvet beszél s az angol nyelvből leczkét képes adni az előkelő körökben. Tud lovagolni, lovat megigézni és vívni. Amazzal a circusban is föllép, emebből leczkét ad. Szerző egy valódi párviadalban is producaltatja Lemmingnével, de megvalljuk, e jelenet, a kurta szoknyák és selyemharisnyák mellett is, visszataszítón hatott reánk. S mily ok nélkül s mily titkon szeret! Valódi tökélyes leány, kiért rajonganak a diákok és falusi kisasszonyok, s kinek matrizát bizonyosan híven megőrzi Jókai, hogy ismét lemásolhassa.
A mellékalakok sokkal sikerültebbek. Lemming a bankár, Gierig az adószedő, Konyecz a szaglászó fináncz, Föhnwald százados, Böske a szakácsnő és kedvese, a nazarénus, többé-kevésbbé jól talált alakok. A genreképi jelenetek némelyikétől sem tagadhatni meg a méltánylatot. Csak az a kár, hogy nem egyszer egy-egy esetlen túlzás zavarja meg hatásukat. Midőn az aszály szülte inséget írja le a költő, nagy gödröket ásat a falusiakkal, hova agyonvert marháikat temetik, mert nem tudják eltartani, s nem akarják nézni kínjaikat. Természetesen mint szegény és éhes emberek se el nem adhatják, se meg nem ehetik. Az adó-executió leirásában is sok a túlzás. Hogy egy házaló bajazzóra 300 frt évi keresete után huszonegy forint jövedelmi adót vessenek s tüstént elvegyék érte komédiás lovát, se bensőleg, se külsőleg nem valószínű.
De mindezzel ne töltsük az időt. Hibák ugyan, de javítható hibák. Vajha a cselekvény és jellemrajz hibáiról is ugyanezt mondhatnók. De ezek oly nagyok és lényegbe vágók, hogy megrontják a regényt; csak könyvet teszünk le kezünkből, de nem valódi művet s nem a meghatottság gyönyörével, hanem a lehangoltságéval. Ha a költő nem hisz művészetében, képtelen hitetni, ha csak félig érzett s nem lelkesült igazán, olvasójára sem hathat valódian. Tudjuk, hogy a remekművek ritkák s a legnagyobb költő is alig nehányat képes alkotni. A többé-kevésbbé sikerült művek sem mindennapiak, de annyit mégis megvárhatni minden költőtől, hogy tehetsége szerint megérlelje conceptióit s az industrialismus csábításai között se engedje szívében kialudni a művészet cultusát. Az út, melyen Jókai annyi öntetszéssel s a nagy tömeg tapsai közt jár, nem az igaz művészeté. Nemcsak a gyümölcsnek, hanem a költeménynek is meg kell érni, a gyorsaság még nem termékenység, s a mire kevés időt és gondot fordít a költő, azt se idő nem kiméli, se gond nem virasztja.