Nehány eredeti regény fekszik előttünk, mindnyájan az 1872-iki év termékei. Ezelőtt negyven évvel esemény volt egy-egy magyar regény s midőn 1836-ban Jósika Abafija megjelent, a kritika egész elragadtatva így kiáltott fel: le a kalappal, uraim. Most a legkevésbbé termékeny évben is hat-hét magyar regény jelen meg s még a sikerültebbek előtt sem oly könnyen veszszük le kalapunkat.
Honnan e változás? Irodalmunk fejlődött, a magyar költészet súlypontja a regényre esett, a modern társadalom e legkedveltebb műfajára s a mi legfőbb, a magyar regénynek már oly multja van, mely követelőbbé teszi az ízlest. Jósika divatba hozta a regényt, a történelmi regény kezdeményezésével, melyet Eötvös és Kemény mind történelmi felfogás, mind jellemrajz tekintetében magasb fokra emeltek. E mellett mindketten más irányban is fényt árasztottak regényirodalmunkra. Eötvös Karthausijában az európai polgárosodás kételyei, küzdelmei és szenvedései közé ragadta a magyar közönséget, a Falu jegyzőjében pedig a magyar társadalom megdöbbentő rajzával idézett elő még nagyobb hatást. Kemény tragikaibb alapot adott a magyar regénynek, mint a minő tragédiánké s mélyreható buvárlatával lélektani merész feladatokat igyekezett megoldani. Jókai rendkívüli elbeszélő tehetségével, humoros genreképeivel s mindeniknél magyarosb nyelvével járult e mozgalom gazdagságához. Talán nincs magyar regény, melyet a szó valódi értelmében remeknek nevezhetnénk, de e három legkitünőbb regényírónk műveiben külön-külön oly sajátságok is nyilatkoznak, melyek a remek regények sajátságai.
Eötvös meghalt, Kemény, úgy látszik, örökre elhallgatott, csak Jókai él és uralkodik a magyar regényirodalomban versenytárs és korlát nélkül. Az újabb regényírók között van egy pár figyelemreméltó tehetség, de még egyik sem fejlődött oly egyéniséggé, ki vele szemben némi ellensúlyt képezne. Nem látunk újabb regényt, mely a szokott színvonalon felülemelkednék vagy épen új ösvényt törne. A közönség ragaszkodik régi kedvenczéhez s oly elnéző irányában, hogy az, mint elkényeztetett gyermek, már-már azt hiszi: neki minden szabad. A hirlapok hű viszhangjai a közönség e hangulatának s azért Jókait valóban birálni majdnem annyi, mint a politikai pártszenvedély vagy irodalmi cselszövény gyanujába keveredni. Mindez elősegíti Jókai népszerűségét, de inkább következménye, mint oka. A főok rendkívüli elbeszélő tehetségében rejlik. Elevenebb és magyarosb elbeszélő minden eddigi regényírónknál. Ez oly tulajdonság, mely æsthetikai szempontból valódi érdem, s melylyel épen azért sok más hiányt is eltakarhatni. Innen Jókai ritkán unalmas s a ki csak unalomból olvas regényt, jó mulattatót talál benne. A mit elbeszél, a legtöbbször sokkal kevesebbet ér, mint az, a hogy elbeszéli. Nem hiszszük el nagy részt hihetetlen történeteit, szertelen túlzásait, bizarr leleményeit, de az az elevenség, természetesség, egyszerűség, melylyel e nem természetes dolgokat elbeszéli, többé-kevésbbé gyönyörködtet. Igaz, elbeszélő módjának is megvannak hiányai és hibái, de egészben véve mégis elbeszélő tehetsége az, a mit benne leginkább méltányolhatni, s e tekintetben igen jótékony hatással volt egész beszély- és regényirodalmunkra. Divatba hozta az elbeszélés könnyed és egyszerű folyamatosságát szemben azzal a hol szónokias, hol nehézkes értekező modorral s nem eléggé magyaros nyelvvel, mely régebbi beszély- s regényiróinkat kisebb-nagyobb mértékben jellemzi.
Egy szóval, a mint egy régebbi birálatunkban bővebben kifejtettük, Jókai kitünő elbeszélő és stylista, csak kár, hogy aránylag kevés az elbeszélni valója. Azonban tárgyait rendesen jól választja meg, majd mindig olyanba fog, a mi leginkább érdekli a magyar közönséget s ez népszerűségének másik főtitka. Legnépszerűbb regényei részben ennek köszönik hatásukat. Tudja vagy ösztönszerűleg érzi, hogy mily korszakok, a multnak a jelennel mily kapcsolata, mily egyének és viszonyok rajzával férkőzhetni leginkább a magyar közönség szivéhez. A Magyar Nábob az 1848 előtti magyar társadalom rajza akar lenni, kivált a főnemességé, melynek egy része hazafiatlan, blazirt, külföldieskedő, a másik hazafias, de parlagi és betyáros s köztök egy harmadik kezd képződni, mely új fejlődést indít meg állam- és társadalomban egyaránt. A Régi jó táblabirák a Bach-korszak szomorú idejében a régi pezsgő életű megyék és hazafias tisztviselők emlékét újítja meg. Az Új földesúr hőse egy osztrák tábornok, ki tele magyar gyülölettel, elvben a Bach-rendszer híve, de jószágot vásárolva Magyarországon s ide telepedve, a mint érzi e rendszer súlyát, lassanként ellenzéki magyar hazafivá változik át. A Szerelem bolondjaiban az 1864–65-iki inséges évek és hivatalos visszaélések eseményeiből szövi meséjét, s így tovább.
Mind oly tárgyak, melyek magokban is érdeket keltenek. De vajon képes-e a jól választott tárgyakat egyszersmind jól feldolgozni, s egészben véve valóban költői értékre emelni akár cselekvény, akár kor- és jellemrajz tekintetében? Aligha. Jókai nem annyira eszményíti az életet, mint meghamisítja, nem annyira lényegökben fogja fel az embereket és viszonyokat, mint inkább külsőségökben. Képzelme, melyet se erős itélet, se erkölcsi mélyebb érzés nem fékez, kedveli a kivételest, esetlegest, szeszélyest, léhát, bizarrt, szertelent, s a physikai és erkölcsi lehetetlenségek rajzaiban leli gyönyörét. Mindig kész leleményei nem annyira egymásból fejlődnek, mint inkább egymáshoz tapadnak s ragadják őt, maga sem tudja merre. Innen cselekvényének ritkán van központja, erős belső kapcsolata s gyakran mást fejez ki, mint a hova czéloz. Jellemrajza éles és élénken színezett, de nagyobbára torz vagy túleszményített s tarkánál tarkább. Hősei kívül szemkápráztatók, de belül meglehetős üresek. Ritkán tudjuk, hányadán vagyunk velök, s hogy mivé váljanak, nem annyira szenvedélyök természetétől függ, mint a költő szeszélyétől. Korrajza igen hasonlít a népmesék világához, mely a mindennapit a csudálatossal szokta egyesíteni, nem sokat gondol a földirati és történelmi adatokkal s inkább képzeli a dolgokat, mint ismeri. Ki fog például az Egy magyar nábobban, egy pár találó vonás mellett is, az 1848 előtti magyar társadalomra ismerni? S vajjon a kitünő expositiónak megfelel-e a fejlődő bonyodalom, a megtérő Kárpáthy János nem veszti-e el minden költői érdekét s megoldása-e a csomónak, hogy Fanny gyermekágyban meghal? A Régi jó táblabirákban a régi megyének csak külsőségeit látjuk. Az Új földesúrt, mely legjobban gondolt s legkerekebb szerkezetű regénye, megrontja a sok túlzás s kivált Ankerschmidt mesterkélt átalakulása, melyre ugyan elég ok van mind a viszonyokban, mind magában a jellemben, de se ez, se az nincs jól és jellemzően feldolgozva, nem is említve, hogy elcsábított leányának viszonya teljesen elhibázott. A Szerelem bolondjaiban a főszemélyek eltitkolva szenvedélyök mivoltát, minden lelki fejlemény nélkül hajtják végre a cselekvényt s közülök egyik sem tud állandó érdeket gerjeszteni. Különben jól elbeszélt regények; a sikerült részletek sem hiányoznak bennök, kivált a mellékdolgokban. Jókainak a főcselekvény és személyek mindig kevésbbé sikerülnek, mint a mellékesek. A melyik személye csak egyszer-kétszer jelen meg, mindig jobb annál, a kivel sokszor találkozunk. Amazokat nincs ideje és tere elrontani, emezeket annyira átalakítja, feldiszíti, hogy elvégre magok is alig ismernek magokra. Jókai egészben véve nem írt sikerült regényt, de írt sikerült részleteket s némely humoros genreképei kiváló méltánylatot érdemelnek. Jobb beszély-, mint regényíró. A regény, melynek történelmi és társadalmi feladatokkal kell megküzdeni, mely kedveli a viszonyok és szenvedélyek részletes rajzát, több ember- és világismeretet, behatóbb szellemet s alapjában több komolyságot kíván, mint a mennyi Jókaiban van, kinek csak elbeszélő tehetsége gazdag s ki épen azért mindig kész elbeszélő, még akkor is, midőn nem igen van elbeszélni valója.
Legújabb regénye: Eppur si muove11) épen nem czáfolja meg a fennebb mondottakat, sőt úgy látszik, hogy Jókain évről-évre mindinkább erőt vesznek könnyelmű hajlamai, bizarr szeszélyei. Már a regény czíme sem helyes. Galilei híres mondása épen oly kevéssé illik e regényre, mint Kárpáthy Jánosra a magyar nábob. Ez alatt nem aristocratát értünk, ki őseiről reá maradt vagyonánál fogva gazdag, amaz pedig nem jellemzi eléggé a regény tárgyát, azt a hazafias mozgalmat, mely a mult század végén s a jelen elején az irodalom útján megindította a nemzeti fejlődést. Az épen nevetséges, a hogy Jókai Galilei mondását regényére alkalmazza. Abból indul ki, hogy midőn Galilei megdobbantotta lábával a földet, épen csak azt a kis darabját a földnek felejté el megrúgni, a melyet Magyarországnak hívnak; az egész föld mozdult, hanem az az egy darab állva maradt. Ő most egy oly nyughatatlan embernek a történetét írja le, a ki meg akarta próbálni, hogyan lehetne az álló földet mozdulásra bírni. E küzdelemben ő maga összetört, semmivé lett; de még sem tett le a hitről, hogy eppur si muove. Nem az következik-e ebből, hogy Galilei nem a föld forgása törvényét fedezte föl, hanem magát a földet mozdította meg s a mit netalán elmulasztott, azt most kipótolja a Jókai hőse, Jenőy Kálmán. Azonban tárgyát itt is jól választotta. Jókai a magyar irodalom és művészet úttörő bajnokai emlékét akarta megújítani, rajzolni e borus, de dicsőséges korszakot, melyet a nemzeti kegyelet annyira megszentelt. Méltó tárgy egy nemzeti költőhöz, de maga a mű nem méltó se a tárgyhoz, se a nemzethez. Jókai nem a multat varázsolja elő a képzelem tükrében, hanem képzelme lázbeteg álmait erőszakolja a multra, mennyre-földre esküvén, hogy mindez igaz s ha nem hiszszük el, nem benne van a hiba, hanem bennünk jámbor olvasókban, kik a nemzeti lét e jobb korában nem bírjuk felfogni a hazafi martyrok küzdelmeit.
Valóban az előszóban, mely egyszersmind ajánlat Toldy Ferencznek, ilyesmit olvasunk. Először is tudtunkra adja a költő, hogy regényéhez a korrajz adatait Toldytól vette szóbeli közlés útján. Ennélfogva, ha neki nem akarunk hinni, higyünk Toldynak, ki e kornak nemcsak történetírója, de egyszersmind egyik bajnoka is. De vajon beszélhetett-e Toldy Jókainak ellenkezőt azzal, a mit irodalomtörténetében és más munkáiban írt s ha beszélt, tartozott-e Jókai elhinni s tartozunk-e mi olvasók, a midőn e korról a művek, életrajzok, emlékiratok, levelezések egész irodalmát ismerjük? Jókai másik mentsége is ilyen, több benne a furfang, mint az elfogultság. Elmondja, hogy regénye meséje igaz, alakjai valóban éltek, de indokolni, elhihetővé tenni életöket épen oly nehéz, mint volt maga az élet. Senki sem hiszi el, hogy egy eszményi czélnak, melynek mi mostaniak már csak jól jutalmazott epigonjai vagyunk, egykor földre tiport óriásai voltak. Bajos a végbe ment szent harczot valószínűvé tenni a jelenkor olvasói előtt. Nincsenek meg a viszonyok, nincsenek meg az indulatok többé, a melyek ezt létre hozták. Más ország, más város áll a régi helyén; a mult kor érzelmei felfoghatlanok s az igaz történet, a melyet a negyven év előtti korról a regény elbeszél, ma egész álomnak tünik föl. Elfogadhatni-e e mentséget, a mely, úgy látszik, egyszersmind elmélet akar lenni? A költő valahányszor a multról ír s nem bír hitetni, olvasóira tolja a hibát, kik nem tudták a multba úgy beleélni magokat, mint ő. De vajon a költőnek nem épen az-e a feladata, hogy megértesse, éreztesse, láttassa olvasóival, a mit maga ért, érez és lát? Vajon az emberi szív és viszonyok néhány évtized vagy egész századok alatt annyira megváltoznak-e, hogy a jelen ne érthesse a multat? Shakspeare feltámasztja a római világot és megértjük; Scott Walter előnkbe varázsolja a középkort és megértjük: Jókai csak negyven évvel megy vissza a multba s ezért már ne lehetne értenünk? Ugyan mi van e korban, mely úgy szólva áthajlik napjainkhoz, oly nagyon rejtélyes, felfoghatatlan? Legyünk őszinték és mondjuk ki az igazat. Nem mi vagyunk képtelenek felfogni e kort, hanem Jókai volt képtelen úgy előnkbe rajzolni, hogy reá ismerhessünk.
Nem azt hibáztatjuk e regényben, hogy nem történelmi, azaz nem irodalomtörténelmi regény, hanem azt, hogy se cselekvénye, se személyei nem elég jellemzők a korra nézve, melynek rajzát tűzte ki főfeladatául a költő. Jókai előtt két út állott: Kazinczyt vagy Kisfaludy Károlyt választani hősül; életükből, koruk viszonyaiból szőni ki meséjét, mint a történelmi regény szokása, vagy költött személyeket venni föl s így annál szabadabban, de a lényegre nézve annál jellemzőbben alakítani. Jókai ez utóbbi módhoz fordult, de csak annyiban, a mennyiben költött személyeket vett föl, azonban a kort lényegében épen oly kevéssé fogta fel, mint a szereplő egyéneket. Hősében, Jenőy Kálmánban, van valami Katonából és Kisfaludy Károlyból, de ez inkább csak külsőség. Katona életéből átvette a korában nem méltányolt Bánk bán tragédia esetét, a Kisfaludyéból olaszországi barangolását, festészi műkedvelőségét, vígjátékírói termékenységét és azt, hogy bizonyos időben Pesten egy csizmadiánál lakott, kivel együtt nyomorgott s egy darabig inkább ecsete, mint tolla után élt. Azonban ez igaz adatok is Jókai keze alatt oly phantastikus alakot nyernek, hogy alig ismerünk reájok. Bensőleg semmi sincs Jenőyben e kor nevezetesebb íróiból. Nem találjuk fel benne Kazinczy kiolthatatlan lelkesedését, szívós kitartását s mindennek annyira örülő naiv kedélyét, mely szenvedéseit, sőt nyomorát is oly elviselhetőkké teszi; nem Katona érzékeny szivét, csendes, de mély búskomorságát, mely Bánk bán bukása után tétlenségre kárhoztatja; nem Kisfaludy Károly függetlenségi szilaj vágyát, erélyes szellemét, mely az élet viharába, csalódások és szenvedések közé ragadja, de egyszersmind megnemesítve emeli ki, mint az emberi gyarlóságok iránt élénk érzékű költőt és vezérét egy írói új nemzedéknek; nem Kölcsey álmodozó és borongó természetét, a lágy szív és erős lélek e különös vegyületét, ez inkább belső, mint külső életet, mely egy szép elegiaként hat lelkünkre. Jenőy nem született e korban, egészen Jókai teremtménye s magán hordozza eredete bélyegét. Először is nagyon szép fiú, hibátlan gavallér, ki elbájolja a salonokat, sőt a nádori udvart is, aztán híres tánczos, jó lövő, vívó, nagy festész, kit az olasz mesterek mint elsőrendű tehetséget bámulnak, s ki elnyeri előlük a florenczi akadémia pályadíját. E mellett Magyarország legnagyobb költője, látnok, hazafi, a legerényesebb ember, szóval egy túleszményített, mindennel feldiszített ifjú, a minőket csak Jókai tud képzelni. De e szép és nagy tulajdonok mellett szenvedélyében, tetteiben inkább hóbort és tehetetlenség nyilatkozik, mint erő és valódi szív, a melyeknek még tévedései is mindig meg szokták hatni az emberi keblet.
Jókai tizenkét évet rajzol hőse életéből, az 1819–1831 közti kort, a mint ezt regényében több helyt világosan kifejezi. Az évtized elején adattak ki az ujonczozás és adófölemelés törvénytelen rendeletei, melyek a nemzet legsarkalatosb jogát hozták kétségbe s heves ellenállásra találva a legmakacsabb küzdelmet idézték elő. Ekkor hivatott össze az 1825-iki országgyűlés, melyen Széchenyi először lépett fel, s az akadémia megalapíttatott. Jókai beszél politikai viszonyokról, rajzol megyegyüléseket, de ez események hatását nem látjuk se a cselekvényben, se a személyekben. Említi az ó-conservativeket, mely névnek ez időben nincs értelme; előadja, hogy Bálvándy Ungban az orosz pópáknak kezet csókol, hogy megnyerje őket, pedig a rendi alkotmány idejében azoknak nem igen volt választó joguk, kikre az orosz pópák befolyással vannak. Az 1825-iki országgyűlés Jókai előtt nem fontos, sokkal fontosabb az, hogy a nádor nem akarja megengedni a magyar szinészek főlléptét Budán, holott már azelőtt Pesten a német szinházban is játszottak s az egész esetnek, ha igaz is, nem volt hatása a magyar szinészet fejlődésére.
Ez évtized irodalmi tekintetben is nevezetes volt. A nyelvújítás félig-meddig már diadalt ült, a nemzet figyelme ide fordult s az irodalmi reform előkészítette a politikait. Az irodalom többé nem volt magántanulmány, hatni kezdett a nemzetre is. A győzelem már csaknem bizonyosnak látszott, a mi fokozta a küzdők erejét. Az író társadalmi állása, anyagi helyzete keveset javult ugyan, de már nemzetről, dicsőségről álmodozhatott s hihetett a jövőben s ez kárpótlás volt mind a multért mind a jelenért. A tavasz ébresztő fuvalma érzett, a nyugtalan ifjú kedély álmai derengtek irodalomban és politikában egyaránt. Az alkotmány győzelme, Széchenyi fellépte, az akadémia alakulása felvillanyozta Pest irodalmi köreit, melyek között az Aurora-kör már egész hatalomra emelkedett. Mind ennek alig van nyoma a regényben. Pesten senki és semmi sincs, csak Jenőy a költő, ki egyedül teremt irodalmat, Bányaváry a szinész, ki nejével együtt fogja kivívni a magyar szinészet diadalát, nem is a virágzó német szinház, hanem a német circus ellenében és végre Cseresznyés uram, a csizmadia, ki több mint politikus és hazafi, egész Széchenyi: bölcs és látnok egy személyben. Jenőy nem Kazinczytól, nem az irodalmi köröktől nyer buzdítást és tanácsot, hanem Cseresznyés uramtól, ő avatja be a magasb politikába is, érintkezésbe hozza Olaszországban a carbonarikkal, s ezek tanai és példái képezik hazafivá. A nyelvújítás harczát komoly vagy nevetséges oldaláról még érintve sem látjuk az egész regényben; az akadémia csak annyiban szerepel, a mennyiben Jenőyt nem választja tagjává. Jenőy hírétől zeng az ország s még sincs közönsége. Általában Jenőy se külsőleg, se belsőleg nem hasonlít a korabeli írókhoz; nincs semmi benne ezek jelleméből, kiket minden kis siker lelkesít és szenvedéseik között, halálos ágyukon is megvigasztal az ügynek, melyet szolgáltak, közelgő diadala. Jenőy nyomorog és dolgozik öröm és lelkesülés nélkül, szenved hidegen, martyrrobotból, obligat mellbeteg s halálakor oly jóslatokat mond, melyekre se élményei, se pedig a költő által rajzolt politikai és társadalmi viszonyok föl nem jogosítják. Temetése is sajátságos. Ez időtájt kezdette Pest megtisztelni nevezetesb halottait, kik az irodalomnak szentelték éltöket. Kisfaludy Károly temetése oly fényes volt, hogy, a mint Toldy írja, Pest addig nem látott oly gyászoló sokaságot. Jenőy halálát senki sem veszi észre, koporsóját csak a csizmadia kiséri, s egy Ázsiából visszajött barátja, a ki a magyarok eredetét keresi s a ki a temetés után vissza is megy Ázsiába. Sirját sem tudja senki s csak nagy későre fedezi fel az akadémiának az ázsiai utazó. De mindamellett vannak a regényben oly szakaszok is, melyek az irodalom pezsgőbb életét rajzolják Pesten s a harminczas és negyvenes évek emlékeire utalnak. Jókai leírja a Csiga vendéglő társaságát, mely a harminczas évek derekán alakult, s melyből a Nemzeti kör nőtt ki; leír továbbá egy írói lakomát, melyen egészen a későbbi idők szinezete ömlik el. Egy szóval meghamisítja a kort és sehol sem fogja fel a lényegest, a jellemzőt.
De nemcsak a korrajz nem sikerült, hanem a főjellemek és cselekvény sem. Nem épen bizonyos: vajon tudta-e Jókai mit akar, de úgy látszik, hogy egy oly író alakja lebegett előtte, ki e század elején, mint a nemzeti újjászületés és műveltség bajnoka, a nemzetiségéből kivetkőzött aristocratia s a még fejletlen nép előitéleteivel és érzéketlenségével küzd, összeütközésbe jő családjával, kedvesével, de hű marad czéljához s bár a küzdelemben összetörik, az ügy közelgő diadalában vigaszt talál. E felfogás nem hűtelen a korhoz, költői is, de nem oly módon, a mint a regényben látjuk. Hol van itt a kor hű képe, hol a nemzetiségéből kivetkőzött aristocratia, a hazafias, de ósdi táblabirák, a fejletlen nép valódi képviselői. A Decséry-család, Bálvándy, Csollán Berti nem azok. De Jókai nem is törekedett erre, sőt hőse írói pályáját is tulajdonkép csak a két utolsó kötetben igyekszik rajzolni; a fősúlyt családjával és kedvesével való összeütközésre, s az ebből folyó bonyodalomra helyezi. Ez is volna tulajdonkép a cselekvény költőibb érdeke, de hol van a fejlődés és bonyodalom lélektani alapja, hol a jellemek és szenvedélyek oly nemű rajza, mely hitetni és megindítani bír?
Jenőy nagyanyja az összeütközés egyik képviselője. Jenőy árva, de nem szegény, van atyai öröksége, nagyanyja dúsgazdag, kinek minden vagyona reá szállandó. A nagyanya ellenzi, hogy unokája író legyen, s általában a közügyekbe avatkozzék nemzeti szellemben. Talán e nagyanya egy büszke nemes asszony, ki magasra akarja emelni családját s azt hiszi, hogy unokájának íróskodása, hazafiaskodása mindezt gátolja? Nem. E szenvedély jól felfogva és fejlesztve sokat igazolna, de Jókai a legjobb indokokat rendesen mellőzni szokta. Az öreg asszony hazafias s nem is ósdi magyar asszony, hanem férje, Kálmán nagyatyja hazafi ügyekbe keveredve, üldöztetett, börtönt szenvedett s mint reszkető nyomorék, világkerülő szerencsétlen halt el. Nem akarja, hogy unokája is ilyen legyen. Kálmán engedelmeskedik nagyanyjának, censurát tesz, a helytartótanácsnál szolgálatba lép, azonban egy tragédiát ír, de ezért sem haragszik meg nagyanyja, s midőn e miatt hivataláról lemond, a jó öreg asszony bőven ad neki pénzt, hogy Olaszországban festészi tehetségét kimívelje. Szent a békesség közöttük. De egyszer csak Kálmán váratlan haza jő Olaszországból, hogy szinész barátját, Bányaváryt és nejét, Czilikét, kivel nagyanyjánál együtt növekedett, kiemelje a nyomorból. Ezért már megharagszik a nagyanya és kitagadja unokáját, mert azt, hogy fogadott leánya, Czilike, Bányaváryval elszökött és szinésznő lett, nagyon szivére vette volt. Szabadságot adott unokájának, hogy lehet tékozló, lehet korhely, de nem szabad soha a szökevényekkel szóba állani, beteg porontyukat megszánni s őket egy szóval is védelmezni. Az öreg asszony főgondja nem annyira unokájának megőrzése az írói pályától, mint üldözése Czilikének. Mindvégig a bosszú vezeti s nem az anyai gond és szeretet. Szegénységbe taszított unokáját még mint haldoklót sem látogatja meg, csak a temetés után keresi sírját és tör ki fájdalma. Az egész öreg asszony egy minden élet és elevenség nélküli abstractio, s még az az érdeme sincs, hogy legalább érthető és következetes legyen. S vajjon Kálmán e tekintetben nem hasonlít-e nagyanyjához? Valódi unokája. Ugyanazon hóbort és érthetetlen következetlenség jellemzi. Költő lesz nem tudni hogyan, búcsut vesz a költészettől leginkább szeszélyből, ismét költő lesz barátságból, s a legnagyobb nyomorba sülyed, nem eléggé érthető élhetetlenségből. A kinek némi atyai öröksége is van, a ki a világban oly jártas, a kinek ecsetét megbámulták az olasz mesterek, a ki vígjátékaival kiemeli a nyomorba sülyedt szinészetet, a ki oly termékeny és nagyhírű író, nem eshetik oly könnyen a nyomor martalékául még 1831 körül sem. Szerelmén is bajos eligazodni. Azt értjük, hogy a rajzolt viszonyok között egy grófhölgybe beleszeret s attól viszont szerettetik, de e szerelem mindkét részről oly lágymeleg, oly minden szenvedély nélküli ábránd, hogy a belőle folyó szenvedést nehéz elhinnünk, az pedig, hogy a grófhölgy szerencsétlen házassága után elválván férjétől, a haldokló költőhöz siet mint leendő menyasszonya, épen nem foly jelleméből. Az indokok összeütközése, a fejlődés bonyodalma határozatlan, elmosódó. Ide járul még Jókai beteges idalismusa, ki hőseit nagyoknak festi erő és gyöngeség nélkül, a kiket inkább erényes hóbortok ragadnak, mint szenvedélyek. Hogy a legnagyobb példákat hozzuk fel, a becsületes Othello, a nemes Brutus, a mély érzelmű Hamlet mily gyarló halandók Jókainak nagy erényekkel kifestett hőseihez képest; de valódi emberek, igaz szenvedélyek martalékai. E nélkül nincs költői hatás; a fokozat a költő erejéhez képest különböző lehet, de a forrás ugyanaz.
Az episodok és mellékalakok már sikerültebbek. A debreczeni diákélet, Csollán Berti udvara, az ügyvédi iroda, a circusi hecz, Tóth Máté pusztai tanyája legjobb részei a regénynek. Nagyrészt humoros képek, melyek igen hajlanak a torz felé, sőt itt-ott azzá is válnak. Ugyanezt mondhatni a mellékalakokról is, milyenek Béni bácsi, Korcza ügyvéd, Sátory őrnagy, s részben Cseresznyés uram, a csizmadia is, a míg meg nem romlik. Jókainak nem tulajdona a művészi önmérséklet, s gyakran a torzot is torzítja, mint nemely kedvelt komikai szinész, hogy nagyobb kaczajt idézzen elő. Humora olykor csak jó kedv, puszta tréfa, de gyakran többet ér pathoszánál. Regényeiben több episod és mellékalak van, mint a mennyi szükséges, de ez a legtöbbször mintegy kárpótlás az elhibázott főcselekvényért. E regény sem egyéb, mint az episodok és genreképek gazdag csoportozata, melyek a fődolog szegénységét jól rosszul takargatják. Jókai nem gondolja ki jól regényeit, de jól elbeszéli, gondatlanul szövi a mesét, de néhol jó leleményre bukkan, sikerült részleteket tár elénk. Szellemünket nem foglalkoztatja, de kiváncsiságunkat ébren tartja, szivünket ritkán hatja meg, de mindig szórakoztat, elmulattat. Az írók rendesen két főbetegségben szoktak szenvedni: vagy megbénítja munkásságukat a túlságos műgond, mikor a gondban elvész a gondolat vagy könnyű és gyors dolgozásra sarkalja őket a könnyelmű elbizakodás, mikor aztán a gondolatnak nincs ideje megérni. Jókai ez utóbbi betegségben szenved s úgy látszik nem is fog belőle kigyógyulni. Miért is? A közönség így is mohón kapkodja műveit és pénzügyi tekintetben így sokkal előnyösebb. Európai divat, hogy a hírre kapott írók ritkán tudnak ellenállani az industrialismus kisértéseinek. De az sem ment ki még szokásból, hogy ez ellen koronként felszólaljon a kritika és sokkal élesebben, mint mi, kiknek szintén hasonló kötelességet kelle teljesítnünk.
Azonban ideje egy pár futó pillantást vetnünk ifjabb regényíróinkra is, legalább azokra, a kik legméltóbbak a figyelemre.
Toldy István most lép először a regényírói pályára,12) Bajza Lenke korábbi műveihez egy nagyobb négy kötetes regényt csatol.13) Mindketten idegen nemzet társadalmi életéből veszik tárgyukat: ez regényének Németországot választotta szinhelyül, amaz Párist, sőt Bajza Lenke nevét is németesen írja, Beniczkyné Bajza Lenke helyett Beniczky-Bajza Lenke. Nem helyeselhetjük ez idegen országba való kalandozást, midőn a magyar életben annyi a feldolgozatlan, vagy rosszul feldolgozott tárgy. Melyik magyar író fog versenyezni egy angol, német vagy franczia íróval, ha az angol, német vagy franczia életet kell rajzolni. S ez áll megfordítva is. A tourista tapasztalatai a legtöbb esetben nem elegendők erre, s még eddig minden nemzet regényírója hazája multjából vagy jelenéből írta legjobb műveit. Nem mondjuk, hogy idegen tárgyat nem szabad feldolgozni a regényírónak, bár a dráma és beszélyíró ezt mindig könnyebben teheti, mert fel van mentve a részletrajztól, mely a regénynek annyira éltető eleme. Ha a regényíró évekig élt külföldön vagy hazai tárgyú meséjét részben külföldön játszatva, kapcsolatba tudja hozni az idegen élet könnyebben felfogható nyilatkozataival, bizvást nyulhat idegen tárgyhoz. Néha a tárgy természete, a költő czélzata igazolja az idegen tárgyat. De általában véve jobb itthon maradni, mert mindig közvetlenebb szemlélet, élénkebb benyomás közepett dolgozhatunk, s nem küzdünk annyi nehézséggel. Toldy regényében sem a franczia élet rajza érdekes, mert e tekintetben nem egyéb az, mint a franczia regények halvány másolata. Styljében is van némi franczia könnyedség, választékosság, néhol az ékesszólásig is fölemelkedik, de egyenetlen, nem eléggé magyaros s maradt benne valami a politikai vezérczikkek értekező modorából egész az olynemű állítmányok, megkülönböztetések- és műszavakig, melyek teljességgel nem regénybe valók. E regény más tekintetben is különös vegyület. Komolyság és léhaság, éles megfigyelés és gyermekes felfogás, valódi élmény és üres képzelgés, lélektani találó rajz, s kirivó ellenmondás, gyöngéd hajlam és brutális ösztön, bölcselő szellem és gavalléros szeszély, emelkedés és sárban fetrengés váltakoznak e regényben. De az méltánylandó a szerzőben, hogy úgy látszik, volt valami mondanivalója, egy elhervasztott élet titka, egy lélektani feladat megoldása. Mily kár, hogy mindez se æsthetikai, se lélektani tekintetben nem érdemelte meg a reá fordított fáradságot.
Anatole kora árvaságra jutott gyermek, kinek fejlődését egész férfikoráig, öngyilkossága perczéig különös gonddal rajzolja a szerző. Körüle csoportosítja regénye minden személyét, eseményét s nem annyira érdekfeszítő bonyodalomra törekszik, mint lélektani tanulmányra. A gyermekifjú szilaj, heves, de tehetséges és mély érzelmű, érzéki, korhelységre hajló, de becsületérző és szilárd akaratú. Gyámatyja egy becsületes hírben álló családhoz adja szállásba, de a mely mindinkább szegényedik. A családban egy szép felnőtt leány is van. Az anya, ki nem tudja tűrni a szegénységet, az atya tudta nélkül egy gazdag bankárnak szerzi oda leányát. Minderről sejtelme sincs Anatolenak, egész testvéri viszony csatolja a leányhoz. Azonban a leány egy este elcsábítja Anatolet, ki minden szemérem és küzdés nélkül enged a kisértésnek, s hónapokig tiltott viszonyban él vele a lelkiismeret legkisebb furdalása nélkül. De a midőn megtudja, hogy kedvese egy bankártól kitartott személy, az erkölcsi felindulásnak és megcsalt szerelemnek oly dühe szállja meg, melyet így rajzolva teljességgel nem tartunk természetesnek. Elhagyja a házat, nem hisz többé a női erényben, tanulmányainak él és bosszúból nőcsábításra adja magát. Azonban egy fiatal leánynál, ki valódi tiszta szerelemmel csüng rajta, de a kit ő nem szeret, csak el akar csábítani, nem várt ellenállásra találván, ismét hinni kezd a női erényben. Nagy hatású hirlapiróvá lesz, ki rajong a köztársaságért, félelmes hírre emelkedik a franczia császárság korában s bele szeret egy napoleoni tábornok leányába. A leány is szereti őt. Anatolet visszatartják a házasságtól politikai elvei; azt nem teheti, hogy a másik párthoz menjen át, azt tehetné, hogy lemondva a nyilvános pályáról, valami olyan biztos állást szerezzen magának, mely nem kivánja elvei megtagadását, de oly lelkesedéssel csüng hazája sorsán, köztársasági elvein, hogy a politikai küzdelmek teréről visszavonulnia lehetetlen. A leány így is férjhez menne hozzá s osztoznék sorsában. Ekkor másnemű kételyek ébrednek Anatoleban. Eszébe jut az a család, melynek körében növekedett, melyet a szegénység a bűn karjába taszított. Az ő állása sem biztos, kedvese fényűző élethez szokott, s nem tudná tűrni a nélkülözést s az ő családja is oda sülyedhet, a hova amaz. Fél, hogy nem tud megélni vele. Hirtelen tönkre juthat; ma vagy holnap, tíz vagy húsz év mulva egy reggel nyomorra ébredhetnek. A nyomorban mindig van valami megalázó s könnyen vezet a gyalázathoz. Anatole szenvedélylyel szereti a leányt s nem tud nélküle élni, de szint’ oly szenvedélylyel csüng kételyein, rögeszméjén és nem akar nősülni – tehát főbe lövi magát.
Szerző nagy gonddal rajzolja e lélekállapotot s bár mellékesen nem egy igaz, finom vonást tár fel, a fődolgot nem képes elhitetni velünk. A szomorú katasztrófa nem szívreható, sőt némi gúnyos hangulatot ébreszt. Mi legalább fel nem indultunk rajta s önkénytelen egy magyar népmese töredéke jutott eszünkbe. Megbocsát a szerző, Csokonaiként
«Volt a világon, hol nem volt, még az operentiás tengeren is túl volt, volt egy jó módú paraszt ember, annak volt egy felesége, meg egy leánya. Egyszer oda ment egy szép fiatal legény másodmagával ház-tűz nézni. Mindjárt kinálták őket tyúkkal, kalácscsal, borért is leküldte az ember a lyányát a pinczébe. Lement a lyány, elkezdte vigyázni, hogy melyik a legnagyobb hordó, hogy abból vigyen, mert azt mondta az apja; a mint ott vizsgálódik, szemébe ötlik egy nagy káposztás kő, a pincze oldalához támasztva. Elgondolkozott a lyány, hogy érte most itt vannak a ház-tűz nézők, ő most férjhez megy, lesz majd neki egy kis fia, ő annak vesz egy kis ködmönt a vásárban, a kis fia egyszer le talál szökni a pinczébe, csak ott ugrál a káposztás kő körül, a káposztás kő eldűl, a kis fiút agyon üti, kire marad akkor a kis ködmön? Ezen a lyány annyira elkeseredett, hogy leült az ászokra s ott sírt.»
Vajon több oka van-e Anatolenak az öngyilkosságra, mint a mesebeli lyánynak a pityergésre? Bizonyára nincs. De a népmese komikumnak dolgozta fel azt, a mit Toldy tragikai indoknak használt. A valódi szerelmes nem úgy érez és gondolkozik, mint Anatole. S ha kedvesét csak gyöngédségből féltené sorsához kötni! de tulajdonkép ő most sem hisz a női erényben és feláldozásban, s kedvesét képesnek hiszi a becstelenségre. Az ily ember lehet, hogy nem házasodik, de nem is öli meg magát szerelemből. Anatole egész a nevetségig lelkiismeretes, ha házasodni kell, de régebben, midőn nőcsábító kalandjait űzte, e természetéből egy mákszemnyit sem láttunk. Még nagyobb ellenmondást is találhatni Anatole jellemében. Oly erős benne a politikai becsvágy vagy ha úgy tetszik a hazaszeretet, hogy szerelméért nem akarja feláldozni politikai szerepét. A ki ily hévvel csüng hazája ügyén, nem öli meg magát oly könnyen épen a szerelem miatt, a melyért semmit sem akart áldozni. Nekünk úgy tetszik, hogy Anatole se hazáját nem szereti erősen, se kedvesét s rögeszméje oly nemű esztelenség, a melyet bajosan tárgyalhatni költőileg s legkevésbbé tragikai alapon. Szerző e mellett úgy mutatja be hősét, mint a modern társadalom erkölcseinek áldozatát. Nem érthetni eléggé, hogy ezzel hova czéloz. Miben hibás a társadalom? Abban-e, hogy Anatolenak nem adott elég vagyont rögeszméje eloszlatása végett, vagy hogy a köztársasági publicistákat rászoktatja nem az egyszerű, hanem bizonyos fényűző körben élő hölgyek kedvelésére? Vagy hogy korunkban mindinkább kezd kimenni divatból az önmérséklet, lemondás s az isteni gondviselésbe vetett bizalom s az emberek a gazdagságot, élvezetet tartják egyedüli boldogságnak? Azonban a bajt inkább sulyosbítja, mint gyógyítja amaz «egészséges materialismus», a melyhez rokonszenvét szerző regényében több helyt elárulja.
Szerző mással beszélteti el regényét, de néhol egészen maga beszél. Előre tudja, hogy regénye nem fog tetszeni a kritikusoknak. Elmondja, hogy az apró szellemek nem mernek eltérni az adott szabályoktól, neki van bátorsága erre, mert az emberi szív az ars poetica ellenére is szenvedhet. A pedans kritikusok képesek elvitatni a jogosultságot oly szerencsétlenségtől, mely egy embernek életébe került. Mi nekik, hogy valaki szenvedett és meghalt vagy megőrült, ha szenvedésében nem találnak oly lélektani összeütközéseket, melyek szabályaik keretébe beillenek, indokokat, melyeket a megszokás már «udvarképesekké» tett a költészetben. Kimondják, hogy az egész dolog képtelenség, nem valószínű, mesterkélt csinálmány. Nem valószínű és mesterkélt az, a mi alatt egy lélek megtörik! A pedans æsthetikus mathematikai határozottsággal be fogja bizonyítani, hogy az a lelki küzdelem, a mely e regény tárgyát teszi, egyáltalában lehetetlen, ki fogja mondani nagy képpel a bölcs itéletet, hogy Anatole nem szeretett. Nem szeret az, kit a szerelem ölt meg! De a közönség nemcsak ezekből áll.
Ily s ehhez hasonló ömlengést találunk mindjárt a regény elején. Szerző, mintha sejtene valamit, jó előre gondoskodik műve védelméről s igyekszik megfélemlíteni kritikusait. De hát oly félemletes dolog-e az, ha az író a róla nem kedvezőn nyilatkozó kritikusokat a pedansok közé sorozza? Semmi sem lehet ennél természetesb és mindennapibb. Szép ha az író merni kész, ha új ösvényt tör, de a merészség még magában nem lángész s az akarat még nem tény. A kritika természeténél fogva conservativ s csak hosszas vizsgálat s küzdelem után szokott megalkunni az új viszonyokkal, ha a valódi sikernek lehetetlen már ellenállani. Nekünk úgy tetszik, hogy itt nincs az az eset, sőt küzdelemre sincs szükség. Az nem új dolog, hogy valaki hibás lélektani alapon szövi és oldja meg regényét. Sokan tették ezt már Toldy előtt is és sokan fogják tenni utána is, a nélkül, hogy őt utánozni akarnák. Toldy mindegyre azt állítja, hogy ime Anatole meghalt, szerelme ölte meg, tehát szeretett. Elhiszszük, hogy meghalt, nem kivánunk halotti bizonyítványt, de nem hiszszük, hogy a szerelem betegségében halt volna meg, mert a bonczolás mást bizonyít. Toldy sokat emlegeti az æsthetika önkényes szabályait «udvarképes» indokait, összeütközéseit. De vajjon az æsthetikának nem ugyanaz-e forrása a mi a költészetnek: a természet és az emberi szív? Nem innen meríti-e az æsthetikus elveit, törvényeit, a költő pedig lelkesülését és erejét? Minden a mi ezzel ellenkezik, oly kevéssé æsthetikai törvény, mint költői szépség. S ha a költő indokokat használ, melyek nem természetesek, összeütközéseket, katasztrófát, melyek nem kelthetnek tragikai részvétet, ki a hibás, az æsthetika-e, mely semmi önkényest nem kíván a költőtől, vagy a költő, a ki önkényesen oly eszközöket használ, a melyekkel nem érhetni czélt? Ki tehet róla, hogy némely indokot, összeütközést inkább komikailag dolgozhat fel, mint tragikailag s holmi pusztán egyéni szeszélyek, különösségek, rögeszmék nem hatnak reánk oly varázserővel, mint a mindnyájunkkal többé-kevésbbé közös szenvedélyek. Nehány frivol, sőt durva jelenetet is találunk e regényben. Úgy látszik ezek is a szerző æsthetikai szabadelvűségéből folynak, mely fellázad mindennemű korlát ellen. De ez sem új dolog a világon s Toldy oly kevéssé fogja «udvarképessé» tenni a költészetben, mint mások. Általában nincs okunk meghódolni Toldy æsthetikai vívmányainak, a melyekről regénye elején annyi önérzettel szól. De szivesen elismerjük tehetségét, melyet e regénye is tanusít s ennél sokkal jobbakat várunk tőle, kivált ha nem ápolja oly melegen erkölcsi és æsthetikai sophismáit.
Bajza Lenke regénye egészen más, mint Toldyé. Mintha egy rideg férfi-szobából egy csinos női salonba lépnénk. Illatszerrel tölt lég, selyemruhák suhogása, tükrök, lámpák, ékszerek fénye vesz körül. A komornyik egész fontossággal jelenti be a vendégeket, a szolgák keztyűs kézzel és ezüst tálczán hozzák be a levelet vagy látogatójegyet, a kocsiajtót a legilledelmesebb hajlongások között nyitják fel, ha érkezünk vagy távozunk. A szenvedély nyelve helyett társalgást vagy csevegést hallunk, az embereknek inkább modorával ismerkedünk meg, mint bensőjével, eltöltjük az időt, de unatkozunk is és vágyunk az isten szabad ege alá egy kis friss levegőt szívni. Valóban e regény az előkelő világból, az előkelő világnak van írva, bizonyos előkelő bágyadtsággal. Bajza Lenke sokat haladt, mióta évekkel ezelőtt egy pár kötet beszélylyel föllépett, s írónőink közt alkalmasint ő ír legjobb regényt. Sok ügyességgel szövi meséjét, gondot fordít a jellemzésre is, de a bonyodalmat nem annyira a viszonyok kényszerűsége, mint saját jóakaratú önkénye vezeti, jellemrajzában pedig kevés az elevenség s olykor nagyon is kirí a czélzatosság. Főszemélyei, mint Léda, Róbert, igen eszményített alakok az eszmény igazsága és bája nélkül. Nem érdeklődhetünk eléggé irántok, s nem hihetünk bennök. Nem rokonszenves vagy épen gonosz jellemei még kevésbbé igazak. Waldau, Waldheim grófné, Hildegard, Warburg az erőltetett czélzatosság szülöttei. Sternberg gróf, Marie s a mellékalakok már jobban sikerültek, bár nem emlékünkbe tapadók. Szerző sokat beszélteti személyeit, igen is sokat, de biztos s erős vonásokkal nem tudja fölleplezni bensőjöket, s nem törekszik egy-egy nagyobb jelenet kellő színvonalára emelkedni. Ugyanazon kimért társalgási hangon foly minden s a mellékdolgok csaknem annyi helyet foglalnak el, mint a lényegesek. Valóban a mese szövevénye többet ér előadásánál, mely ritkán tudja kizsákmányolni amannak előnyeit. Az előkelő világ aprólékos kedvtelései mindig ott lábatlankodnak s gyakran nem jellemzési czélból, a társalgás sok mindenről foly, de a cselekvény keveset nyer vele. A regény nyúlik s nem egyszer unalmas.
Bajza Lenke szigorúan megbünteti regénye rossz embereit és megjutalmazza a jókat, csak az a baj, hogy jóakarata kissé önkényesen vezérli az emberi élet rendjét. A miből erős összeütközést várnánk, könnyen elsimul, a mit nem tartunk sok küzdelemre valónak, hosszas és nem eléggé érthető bonyodalmak forrása. A mű hősnője Léda, egy bukás szélén álló bankár leánya, a ki atyja becsülete megmentése végett, szive ellenére férjhez megy egy blazirt és romlott szivű ifjú bankárhoz. E mellett titkon szereti Waldheim Róbert grófot, a ki egész lovagi rajongással csügg rajta. Azt hiszszük, hogy az összeütközések e dús anyagát rejtő viszonyokból szövődik a bonyodalom. Máskép történik. Léda oly távol tudja magától tartani férjét, mint akármely alkalmatlan udvarlót, de mindamellett költi s egy pár év mulva örökli millióit és végre férjhez megy Róbert grófhoz. E szerencsétlen szerencse megtörténhetik ugyan, de csak esetlegesség, s nem a dolgok kényszerű természetes folyama, pedig a költőnek ezt kell rajzolni. Tulajdonkép Lédának második férjhez menetele a regény főtárgya, a mint a czím is mutatja. De nem érthetni eléggé, miért kell annak annyi bonyadalmat szülni. Róbert és Léda szeretik egymást és semmi sem áll útjokban, hogy egymáséi legyenek. Róbert erős akaratú, független férfiú, s keveset hajt anyjára, a ki aristocratiai gőgből ellenzi a házasságot. Azonban a mű czíme: Előitélet és felvilágosultság, ezért szükséges a szerzőnek úgy szőni meséjét, hogy Róbert anyja kényszerüljön személyesen megkérni Léda kezét fia számára, hogy Róbert lemondva a diplomatiai pályáról, gyárt alapítson, üzleti ember legyen s több ilyes történjék, a mik nagyon is mesterkélt dolgok. De ha nem dicsérhetjük a cselekvény e czélzatos és erőltetett oldalát, nem tagadhatjuk meg az érdekességet némely részlettől, kivált azoktól, melyek Marieval és Sternberg gróffal kapcsolatosak. Bár a regény színhelye Németország, a német élet kevés nyomát találjuk benne, de találunk az előkelő világ városi, falusi és fürdői életéből nem egy találó vonást, gondos rajzot, a mi futó megfigyelésnél mindenesetre többet tanusít.
Tolnai és Beöthy nem lépik át a haza határait; egy-egy magyar mezővároska vagy falu életéből merítik tárgyukat. Mindenik mintegy tíz-tizennégy ívnyi regénynyel járult az 1872-ik év termékenységéhez.14) De mindkét mű inkább hosszú beszély, mint rövid regény, a mi egyébiránt semmit sem von le becsökből. Magyar élet tárul ki előttünk, a Duna mentében barátságos falvak intenek felénk s egy-egy parochia, udvarház vagy földmíves-lak titkaiba pillantunk be. Ez ismerősök között még sem vagyunk egészen otthon. A hazai viszonyokba képzelt elemek vegyülnek, s a jól ismert alakok jellemző vonásai mintegy eltorzulnak. Ide járul még az elbeszélő hangulat is, a melyben van valami olyas, a mi inkább elkedvetlenít, mint vonz. Mind Tolnai, mind Beöthy jeles stylisták, jó elbeszélők, különösen Tolnai, a ki néhol jellemzőn és művészien rajzol és stylje kiválóan magyaros. De mindkettőnek elbeszélő hangulata, bár különböző árnyalattal, kesernyés ízű, a mely nem tud humorrá emelkedni s olykor rideggé válik.
Tolnai egy jómódú földmíves-családot rajzol, a melyet a hiúság és uraskodás tönkre juttat. A történet a Bachkorszakban játszik. A nagyravágyó személy egy éltes asszony, Bokrosné, a ki örömmel fogad szállásba egy adószedő cseh hivatalnokot, fiát erőnek erejével úrfivá alakítja s elvéteti vele az adószedő leányát. Az adószedő had kiéli, tönkre teszi a Bokros-családot s a koldusbotra jutott beteg anya kénytelen egy másik fiához menekülni, a kit kitagadott, mert ez nem helyeselte uraskodását és ellenére egy kalvinista pap láányát vette nőül, a kivel boldogan élve, keze munkája után szép vagyonra tett szert. Sok mindent megértünk a Bach-kormány idejében, de hogy a nép kapjon a cseh adószedőkön, valóságos uraknak nézze őket, vágyjék atyafiságukra, ilyennek sohasem hallottuk hírét. Városokban, kivált némely németes városban, mesteremberek vagy más középosztálybeliek összeelegyedtek velök, bár ez sem volt gyakori eset, de a magyar nép gyűlölte őket s némi aristokratiai gőggel tekintett reájok. Hogy magyar földmíves felesége oly valamibe helyezze hiúságát, a mi se sorsosainál, se a vidék más osztályainál nem talál viszhangra, sőt gyűlölet és megvetés tárgya, mind valószínűség, mind jellemzetesség tekintetében teljesen elhibázott felfogás. De más oldalról is találunk e nőben egyet-mást, a mit nem eléggé érthetünk; nem értjük különösen azt, hogy miért haragszik másik fia házasságára; hiszen ha egy földmíves papleányt vesz nőül, az csak hizeleghet anyai hiúságának. Mivel kevesebb egy pap leánya az adószedőénél? Egy más földmíves-család rajzát is megkezdi szerző, a Vörös Gáborét, a ki szintén idegen hivatalnokot fogad szállásba, hogy vele leányát elvétesse. Azonban a cselekvény ez ága ki nem fejlődik s kevés befolyással van a másikra. A Bach-hivatalnokok jellemzése sem sikerült. Ez izetlen embereket izetlenül is rajzolja szerző. Leginkább sikerült az egész regényben a másik fiú, András jellemzése. Midőn szerelme fölébred, küzd magával, egyik jó emberével közli titkát, majd vele leánynézőbe megy, mind igen találó vonások. A háztűznézés, az öreg pap háztája, maga és leánya alakja plasztikailag emelkednek ki. Az igazság egyszerűséggel, a melegség kellemmel vegyül. Itt élet és szív lüktet, a többi láz, képzelgés. Kár, hogy a lakodalom rajza már gyöngébb s az ifjú pár mindinkább veszti érdekét.
Beöthy egy kis birtokú nemes fiatal ember életpályáját, vagyis inkább szerelmi történetét tárja előnkbe. Az ifjú jószivű, becsületes, de élhetetlen és akaratnélküli ember, szenvedőleges természet, a ki alig ragadtatik tettre. Sorsa magát és másokat szerencsétlenné tenni. Az egész jellem nem úgy van rajzolva, hogy bizonyos osztály vagy faj jegyeit hordja magán, sőt nem is annyira egyén, mint egyéni szeszély szülötte, kinek keresve sem találjuk párját. Nőül akar venni egy papleányt, egy kissé hajlamból, de leginkább szánalomból, hogy jót tegyen a pap családjával, s belészeret egy előkelő nemes család ivadékába, a kihez a faluból feljár leczkéket adni. A papleánynak nagy későre visszaküldi a mátkagyűrűt, az úri kisasszonynak szerelmet vall, ki ezt viszonozza is és nem akar gróf kérőjéhez nőül menni, hanem hozzá, de megtudván, hogy anyja hasonló körülmények között szerencsétlenül járt, enged nagynénjei kérésének s mivel a becsületes Márton nem igen biztatja, grófné lesz, nagyvilági hölgy, ki egészen elfeledkezik hajdani kedveséről. Az egész nagyon rideg történet, meglehetős kesernyés hangon elbeszélve. Csodálkozunk, hogy fiatal költő hogy írhat ilyet. Sehol a szenvedély heve, ábrándja, elragadtatása, erélye. De mégsem csodálkozunk. Beöthy nem az első ifjú író, ki bizonyos koraérettséget erőltet magára, fájdalmasan mosolyg az ábrándokon s holmi közönyös gunyorban keresi hol a tárgyilagosságot, hol a humort, de egyiket sem tudja megtalálni. A mű hőse teljesen elhibázott. Egy egészen szenvedőleges jellemet csak úgy lehet érdekessé tenni, ha benső világát nagyon gazdagnak vagy legalább rokonszenvesnek rajzoljuk. Biró Márton szellem, érzés, eszme és törekvés tekintetében nagyon kopár lélek s a mi becsületesség és érzelmesség van benne, csak arra való, hogy annál inkább kiemelje élhetetlenségét, korlátolt eszét, gyávaságát és idétlen termetét. Mindenütt valami groteszk vegyül jellemzésébe s átcsap az elbeszélés hangjába is. A hős iránt nem részvétet érzünk, hanem olynemű sajnálatot, minőt egy beteg, magával jótehetlen ember kelthet föl. Nem tudjuk megfogni, hogyan szeretett bele egy ifjú szép leány, sőt az egész történet talány marad előttünk, nem az események, hanem a jellemek és viszonyok rajza miatt. Pedig Böthy biztosan is tud jellemezni ott, a hol nincs egy képtelen lélektani feladat lidércznyomása alatt. Biró Márton gazdasszonya, az öreg pap és felesége, a rektor jól vázolt alakok. Néha a lélekállapotot a természettel együtt, egymásra hatva, szerencsésen festi. De az egészből épen úgy hiányzik egy mindent átható eszme és érzés ereje, mint az igazság és művészet bája.
Ime az 1872-ik év nevezetesb termékei a regényirodalom terén. Haladunk-e vagy sülyedünk, örvendenünk kell-e vagy aggódnunk! E kérdésekre bajos határozott feleletet adni. Annyi bizonyos, hogy elbeszélés és styl tekintetében nagy haladást mutat regényirodalmunk. Hasonlítsuk csak össze Jósika Abafiját napjaink kevésbbé sikerült regényével és látni fogjuk, hogy újabb regényíróink jobban, szebben és magyarosabban írnak. A történelmi regény tere ugyan parlagosodni kezd, de a jelenkor annál inkább vonja az elméket, tárgyban és formában nagyobb változatosságot látunk s az egyéni és jellemzetes iránt élénkebb érzék mutatkozik. De hiányzik a nagy eszmék és érzések, az emberi és nemzeti nagy érdekek valódi cultusa, a mely Eötvös regényeit annyira jellemzi, az emberi szív ama mélyreható vizsgálata, a szenvedélyek nemezisének az a biztos és félemlítő rajza, a mely Kemény regényeinek oly kiváló sajátja. Többé-kevésbbé bizonyos könnyelműség vagy egyéni szeszély vezérli regényíróinkat. Nem sokat gondolnak a fődologgal, mert nem hatja át őket valamely nagy eszme vagy érzés, igen eltelnek egyéni szeszélyökkel, s azt hiszik, hogy a mi bizonyos körülmények miatt rájok nézve érdekes, annak fogja találni a közönség is. Alig látjuk az egyénben a fajt, a fajban az egyént, a cselekvényben az eszmét, a részek között az öszhangzást. A genre elölni látszik a magasabb szárnyalást, a fensőbb jellemzést s a különös és kirivó a jellemzetes helyét akarja bitorolni.
Belezökkentünk a magyar élet rajzába s mindent fel akarunk ölelni. Jól van, de igyekezzünk a sajátságosnak általános érdeket adni s a nemzetit összhangzásba hozni az emberivel, az eszmék világánál, az érzések erejével, az ízlés sugalmai szerint. Egész új társadalom kezd képződni a régi romjain a fővárosban és vidéken egyaránt. Az élénk politikai élet új helyzeteket és typusokat szült. Tartsátok előnkbe a magyar társadalom tükrét, rajzoljátok erényeinket, bűneinket, bohóságainkat, az aristokratia, a középosztály, a polgárság, az írói s művészi világ, nép és nemzetiségek sajátságait, beléletét; az örök emberi szenvedélyeket vegyítsétek az új helyzetek és törekvések elemeivel. Legyetek valódi regényírók, a társadalom birálói, erkölcsrajzolók, s az eszmény őrei. Mi ezt várjuk a magyar regénytől ma vagy holnap, de ez időnek el kell jőni. Nem vagyunk a pessimista kritika képviselői, de épen azért, mert hitünk és reményünk van, a jelenre nézve nem ringathatunk senkit csalódásba, legkevésbbé regényíróinkat.