Az emberiség concrét alaku szellemvilága sok tekintetben hasonlit a tengerhez, mert az, ennek roppant dimensioit nemcsak eléri, s ezzel nemcsak a hullámzás és árapály azonos törvényeit követi, de egyszersmint ép ugy be van népesítve mint a tenger; az ember szellemvilágában mint a tengerben a delfinek és czápáktól a tengeri szörnyek és csavargőzösöktől kezdve, le a sima ángolnáig, a tehetetlen halászbárkáig, az atomszerű parányig, mozgó szellemalakok lakoznak. Itt is a felszinen csábító syrenek, félemberek, vészt sápító szárnyasok, tőkehal, dúshajó, tört árbocz és több effélék mutatkoznak. Az ember szellemvilágában is van szélcsend, olykor szélvészek, hajnalpir, hideg fény, és az emberek szivében ott van a hajók mágnes-tűje: a jobb ösztön, mely partra vezérel, és a szélrózsa: a sziv lángja, mely az érzelem változandóságát jelképezi. Van az ember szellemvilágának is kikötője az önérzet, melyben jobb meggyőződését szokta az ostromló viharok ellen oltalmazni, és e kikötő felett mint világító torony őrt áll az értelem, hogy az eltévedt hajóst magához intse. Az emberek szellemvilága külömböző világitásban szintén különböző szint mutat, s majd a káprázat koralgyöngyei usszák körül a hajót, majd ismét más világrész vándor madarai telepednek oda. A szellemvilágnak is vannak mélységei, vadregényes szigetei, veszélyes köszirtei s homokpadjai, melyen az emberi szellem olykor megtörik, vagy megfeneklik. A szellemvilág szinvonala (niveau) olyan mint a tenger viztükre: a tudósok minden magasságot ehez mérnek. A mint a tengerben egy egy sziget a viz alól feltolja magát s idők folytán ismét alámerül, úgy az ember szellemvilága is egy egy uj eszmét hoz a felszinre, de a mely eszme aztán évszázadok vagy évezredek multán ismét eltünik a felszinről, alámerül. Háborgó tenger az ember szellemvilága, mely majd ájtatosságot, majd iszonyt, majd bátorságot, majd ismét félelmet kelt az emberben. Miként a föld a tenger vizének határokat szab, úgy a test a szellem korlátja s a mint a tenger csak párolgás által, de sohasem képes egészen kiemelkedni ágyából: úgy az ember szelleme sem bir a test élő hajlékától külön válakozni. És hányszor vivott eszmeharczot az emberi szellem a rögeszmék hullámai ellenébe, s hányszor szenvedett az hajótörést, mely után néma siri csend, olykor hosszú szünet állott be; de miként az ércztekintetű rettenthetlen tengerész, úgy az emberi szellem is belső ösztönétől űzve, hajtva, uj hajót épít, százszor és ismét kiszáll a magas hullámokra, hogy czélját érje, vagy alámerüljön a nagyszerű, dicső küzdelemben, mindenesetre pedig betöltse azon helyet s alkossa azon összekötő lánczszemet, melyet részére végzetszerűsége a világ egyetemben kijelölt.

Ha a tengert csak e homályos földtekéhez, a szellemet pedig emberi parányiságunkhoz mérjük: mindkettő nagyszerünek tünek fel előttünk, – de ha a tengert a nagy mindenséghez az emberi szellemet pedig az őserőhöz mérjük akkor elnémul az értelem s megszünik minden arány. A mint a tenger mélyében lehet igaz gyöngyöt találni, ugy az ember szellemvilága is rejt méhében igaz gyöngyöket: az értelem és érzelem igaz gyöngyeit.

Lépjünk be tehát a kutatás buvárharangjába s e ponton ereszkedjünk a szellemvilág mélyébe megtekintendők hogy mi van ott? Gyujtsuk meg az önismeret szövétnekét és világitsunk be egy kevéssé abba a végtelen ürbe, mely az ember szellemvilágának – hogy úgy mondjam – légkörét képezi.

Előre bocsájtva azt, hogy ezen szűk keretbe szoritott tükördarabok feladata nem lehet terjedelmes s így mélyebb lélektani visszatükrözését adni az ember lelki természetének, s hogy a ki a psychologia s erkölcstan szellemi nagy mappáját akarja egész terjedelmében maga előtt kiterítve látni, az a nevezett három tudomány ressort iróinál keresse fel azokat. Itt csak a gyakorlati lélektan (antropologia) s a philosophia magvának az önismeret s ember ismeretre vonatkozó részéből s magából az élet gyakorlatából kivántam annyit bemutatni, a mennyi a gyakorlati önismeret s emberismeret tanulmányozására tán némi világitással szolgálhat legalább az ifjuságnak; ugyanazért nem a szakembereknek, hanem a laikus, de művelt nagy közönségnek olvasmányául van szánva e mű: szükséges tehát hogy felvett tárgyunkhoz minden további bevezetés nélkül hozzá szóljunk, s az adott viszonyokat, nem pedig azok előzőit tárgyaljuk. Ott kezdem tehát hogy:

Minden ember többé vagy kevésbé egy oldalú felfogással bir, ugy az irástudatlan mint a tudós, ugy a szegény mint a gazdag, ugy a sírásó mint a fejedelem; bizonyos értelemben minden ember nagyon is egyoldalú felfogású, mivel hogy egyes ember szellemi tisztán látása előtt talán soha sem fog feltárulni azon egyetemes, tehát sok oldalú tudalom, mely az emberiségnek összeségében igen, de egyesnek kivételképen sem adatott: mégis az egyoldalúságról most csak közelebbi vonatkozásban kivánok szólani, – s itt is csak annyiban, a mennyiben az a gyakorlati, hogy ugy mondjam mindennapi élet s különösen annak localis utilizálására szokott alkalmaztatni.

Az emberi élet, vagy is inkább az öntudatra ébredés kezdete csak ösztönszerű felfogással ruházza fel a gyermeket, mely akkor hasonlit például a nyúlhoz. t. i. amely bokorban fejlődött kezdetleges eszmélete, ugyanoda, bár olykor megriasztva a szokatlan körülmények feltünése által s nagy kerülővel, de ismét visszatér. Ezen ösztönszerűsége az embernek részben, többnyire örökös, mert például a honvágy az embert mint az éjszaki sark a delejtűt folyvást vonja ősi fészkéhez; de épen igy örökös az észjárás azon irányzatának is egy része, mely bennünk serdült gyermekkorunkban fejlődött, s az ember, észjárásának azon kora ifjuságában ismert és frequentált ösvényére, a késő korban is sokszor akaratlanul vissza visszatér. És ha ezen ifjuságunkban frequentált észjárás irányzata az elfogultság vagy előitélet homályában mozog, tehát a valótlanság, képzelődés, avagy káprázat világából való: akkor az elfogultság meglett korunkban is gyakran homályossá fogja tenni szellemi tisztán látásunk légkörét.

Ki merné tagadni, hogy a mint egyes családok ősatyjának, ősanyjának gondolkozása iránya, észjárása, a tölök származott ivadék- lépcsőzeteinek lelkületére, gondolkozása irányára alapjában véve már a priori nagy befolyással volt és van? épen úgy áll ez a nemzetekre, népcsaládokra nézve is, kik kifejlésük-áldását avagy hátramaradásuk átkát, talán egy-két erélyes véralkatú, nagy befolyású, de hibás, t. i. bizonyos irányban elfogult vagy fordítva, helyes nézetű embernek tulajdoníthatják a multban. Mentül miveletlenebb, tanulatlanabb valamely akár egyes, akár népcsalád, annál nagyobb a receptivitás az adott lendület irányának megtartására; innen a közmondás: „nem messze esik az alma fájától.“

Az értelmi felfogás az ösztönszerütől teljesen különbözik, és a szoros értelemben vett tudományossággal csak kevéssé kapcsolatos, sem a 20 sem a 70 éves kortól nem függő; azért az elfogulatlant felvilágosodott embernek nevezzük habár csak 20 éves lenne, ellenben 70 éves daczára is egyoldalúnak, együgyünek nevezzük az elfogult embert. E tekintetben tehát az ifju vagy öreg kor csak relativ fogalom.

„Elfogultság“ e szónak önmagában rejlő átka sok ember életén át mint vörös fonál huzódik. Ismerkedjünk, meg tehát ennek definitiojával s fürkésszük, miként s mily sokféleképen nyilvánul ez mint kórjelenség az ember szellem-életében.

Az egyoldalú felfogás: elfogultság.

A képzelődés erejével vagy máskint belénk rögzött hiszeme a valótlanságnak: elfogultság. („Der schrecklichste der Schrekken ist der Mensch in seinem Wahn!“)

Az előitélet nem más mint: elfogultság.

Ha ember ember társa előtt csak azért, mivel ez magasabb rangú, gazdag, vagy nálunknál műveltebb, tanultabb, genirozva van: szintén elfogultság.

Egy előkelő embertől a közönség – hogy büszkének ne tartsa – több leereszkedést kiván, mint önmagához hasonlóitól (ez is elfogultság.)

Ha (már művelt ember létünkre) például az irmodorban vagy bármi másban, másokat utánzunk, a helyett hogy önálló, saját viszonyainkhoz, körülményeinkhez mért conceptiónkkal lépnénk elő s abban bensőleg meg is nyugodnánk: ez is elfogultság (habitualis.)

Nem sorolhatjuk fel itt mindazon alakját és esetét az előitéletnek s elfogultságnak, mely az ember életében előfordul, mert azok száma végtelen; legyen elég e helyt csak általánosságban még annyit mondani, hogy midőn például úgynevezett szokásainkba, szenvedélyeink gyakorlatába, a divat majmolásába s még általánosabban saját „én“ünk szük valójába belemélyedünk, hasonlitunk azon táblabiróhoz ki magát a világ közepének képzeli.

(R) „Az emberek egymást csak ritkán birják megérteni, olykor nagy messze állanak egymástól felfogásaikban, bár az életben egymás mellett vannak; igy aztán olykor gyülölve látjuk azokat, kik azt meg nem érdemlik, s szeretve azokat, kik arra legkevésbé sem méltók. Az elfogultság, vagy a rosz akarat terjesztette hir itt is erősen szoktak szerepelni.“

Az elfogultság, vagy is megrögzöttsége valamely eszmének csak rendkivül nehezen tisztázható, tapasztaljuk ezt oly tudósoknál is, kik bár átaljában mindent alapos nyomon szoktak megbirálni, s még is midőn egy vagy más tudalmuk, állitásuk megtámadtatik: azt makacsúl védik, sokszor még akkor is, midőn szerzett fogalmuk nem az értelem meggyőződésére volt alapítva. Az embernek nemcsak hiuságát bántja az, ha fogalmának helyessége kétségbe vonatik, vagy kézzel fogható világossággal megczáfoltatik, de egyszersmint ösztönszerüleg vonakodik azon elfogultságot, melyet már önvalójának harmoniájába beleillesztett, más eszmével, fogalommal helyettesiteni, s igy concrét értelme, felfogása műhelyét egy eddig ismeretlen s most szokatlan darabbal pótolni, s az egészhez idomitani vagy viszont az egészet ehhez.

E nyomon elmondhatjuk hogy bizonyos értelemben bár minden ember többé vagy kevésbé „idiota,“ még is legkevésbé idiota- és elfogult az, a ki szemléletét, összehasonlitásait s átaljában itéletét, mentül szélesebb – önmagán kivül fekvő körből is, – tehát legegyetemlegesebb, sőt lehetőleg neutralis szempontból veszi.

Hogy ezen széles terjű látkörből vegyük észjárásunk kiindulási pontját; szükséges egy kissé recapitulálnunk, miszerint:

a földön és ennek közvetlen körében létező minden tárgy, ezek vegyi alkatrészei, a természeti – látható és láthatatlan erők, ezeknek egymásrai hatása, azok is melyekről a titok fátyolát fellebbenteni az emberi kutatásnak még nem sikerült, mint szövevényes gordiusi csomónak egymásba miliószor át és visszafutó, de szakadatlan összefüggő szálai a kutató emberi elmének türelmes tovább fejtése által, egykor bizonyára mint kibontott, megfejtett talányok fognak az emberi szellem óriási hatalmának engedelmeskedni; – de az összefüggő szálak nyomozását, ha még oly kúszáltaknak látszanának is azok, kifogyhatlan türelemmel kell fürkésznünk, annál is inkább, mivel ezekkel – eddigelé csak felületesen ismert – de mint tudjuk közvetlen, szerves összeköttetésben áll saját „én“nünk. Az anyag és szellem csak egymás kölcsönösségével müködhetvén az emberben: az önismeret teljességére megkivántatik hogy nemcsak az anyag müködését, de a szellemi részt is, annak belső természetében, müködéseiben, olykor sajátságos nyilatkozataiban, még inkább kutassuk, ismerjük, – mert ezen müködés szövevényének is teljesen összefüggő – hogy ugy mondjam – „szellem-fonálszálai“ vannak, melyek a fentebbi gordiusi csomóhoz hasonlitván: akarat enély, szenvedélyes vizsgálódás, kifogyhatlan türelem segélyével nagy részben áttekinthetők, felfejthetők.

Vizsgálódjunk tehát tovább.

Kérdjük először is mi az oka annak, hogy a korlátolt felfogású emberek rendszerint általánosságban szoktak beszélni azonnal készek lévén mindenről itéletet (birálatot) mondani, – itéleteiknek feltétlen igazat (Recht) követelnek; felelet: mivel ilyen embereknél nem csak a szerénység hiányzik, de némileg sejtett felületességüket is eltakarni igyekezvén, egy egy általános „szólam“ segitségével parirozzák a netaláni rendre utasitásokat. Ilyen általános szólam például ez: „no hisz’ olyanformán gondolom én is,“ vagy „affélét szoktam én is tenni.“

Ezen felekezet emberei, mert nagyon szük, parányi lyukon (saját „én“jük szemüvegén) át nézik a világ folyását, – másnál rendszerint mindent jobban vagy különbözőleg akarnak tudni, – az ellenmondásokat nem türik,1) s a mit birálatképen kimondanak nem igen szokott egyéb lenni rosszalásnál; – holott az értelmes emberek egyik föismérve az, hogy nem csak rosszalni, elitélni, hanem eszélyesen méltányolni, dicsérni is tudnak.

Álljon még itt megjegyzésül miszerint tagadhatlanul legkényelmesebb módja a birálatnak midőn valakinek tetteit, inditó okait a tettre, – az eredmények2) mivoltából itéljük meg; de az is bizonyos hogy e nyomon birálataink csak nagyon is gyakran a legnagyobb botlások és csalódások ingoványát tapossák. – Ha valahol igen, ugy bizonyára birálataink megejtésénél szükséges azon közmondást szem előtt tartanunk, hogy „kétszer mérd, egyszer mesd.“

Qui bene distinquit, bene docet. A susbtilis distinctiók azok, melyekre az emberek itéleteik s méltánylásaiknál oly keves gondot s tán nem kevesebb jóra való röstséget forditanak, amellett pedig saját „én“jük szük valójába elmélyedve, észre sem veszik hogy épen ezen subtilitások – precis, exact – természete szerint igazodhatnának csak el megfelelőleg, való hiven (richtig), – anélkül azonban hogy ez által a kákán csomót keresés hasztalan (tehát a dolog valóhüségenélküli) kutatásába esnének.

Továbbá bizonyos az is, hogy olyan ember e földön még nem élt, a kinek ugy nevezett „fixa-ideái“ épenséggel ne lettek volna, mert ez, az emberi gyarlósághoz tartozik: alapoka leginkább az ember szellemi képességének és külső, tárgylagos életének – többé vagy kevésbé – localizáltsága; de nem kevésbé bizonyos az is, hogy mentül kevesebb fixa-ideák, (s tulajdonképen a rosz szenvedélyek is ide tartoznak) szállották meg elménket, annál józonabbak vagyunk. Minden egyes fixa-idea, mint meg annyi gnom uralkodik szellemünk szabad mozgása felett s szülőanyja több más fixa-ideáknak, végre keserű csalodásoknak.

„Kiknek sajkája az élet tengerén számtalan bajjal küzdött meg, azok renditlen állanak, mint a vészedzette szirt melyről a sors hullámcsapásai visszamorzsolódnak. Kik sokat utazván, figyelmüket az emberiség lelkületének, szellemének tanulmányozására forditották s nemünket ezer szinben, alakban, hullámzani – s majd haladva, majd hátrálva enyészni vagy emelkedni látták: azok végre is azon meggyöződéssel térnek vissza, hogy az ember mindig ugyanaz. t. i. ábrándjainak bábjátéka, előitéletének, szokásainak rabja.“

„Képzelődés az élet megrontója, mely kancsalul festett egekbe néz.“

A képzelődő ember egész élete csalódás, mert alaptalan s igy jogosulatlan reményeket táplál.

Bátran elmondhatjuk azt is, hogy a legtöbb ember nem helyes, vagy is nem valóhű felfogással bir önmagáról; – már most, ha az alapfogalom téves, hogyan lehetne erre helyes következtetéseket alapitani? Hogyan fejthet ki az ilyen ember „jellemet“? Honnan származtatható ez esetben azon biztonság, mely az embert elhatározásaiban, cselekvéseiben kell, hogy vezesse? – Az önmagunkróli téves, nem valóhű felfogás, tehát voltaképen képzelődés, vajmi sokszor falnak vezeti az embert, s csak midőn odaütköztünk, vesszük észre, hogy eszméink tévesek voltak s azért jöttünk összeütközésbe a valósággal.

Valamint minden egyes embernek külön külön specificus változatosságu felfogása van3) az életről, a tárgyakról, a világról, ezek viszonylatairól s. a. t. ugy különböznek, – sokszor igen lényegesen, – az öt világrész, ezekben ismét az országok s különösen a nemzetiségek általános csoportozati vagy felekezeti felfogásai, nézetei a fentebb emlitettekre nézve;

ismét tovább: valamint egyes ember kiskörü ismerete, homályos felfogása, szellemének nagyon is kicsiny körre szoritkozó müködése, észlelete, a felvilágosodott ember előtt szánandó localizáltságban tünik fel, – épen ugy tünik fel például, Europa civilizáltsága előtt Ázsiának vagy Afrikának localizált észjárása; –

és ismét: az egyes ember épen ugy mint egy világrész vagy nemzetiség, – mentül inkább localizált, vagy is minél kisebb körü felfogással bir, annál kevesebb akarat erélylyel és vágyodással van képesitve eszmeköréből kilépni.

A kik gyakran unatkoznak, azok mindennel birhatnak, csak szilárd akarattal nem, mert lelkületük gyengébb, vagy is elfogultabb hogysem az emberiség közös czéljait, a szellemi tökélyt, fáradalmaikkal is előmozditani képesek volnának.

A szellemi életben, tehát concrét fogalmaink világában is, nagyon sok circulus vitiosus van – mint örvény a tengerben – melybe ha bele kerülünk, vagy elnyel, vagy legjobb esetben idegen segély nélkül nem tudunk onnan kimenekülni; – azért mindenek előtt a tudomány és tapasztalás tájékozottságára, tehát az elme és értelem világitására, továbbá a szellemi szabad mozgásra van szükségünk, – mert keves embernek adatott az, hogy magát az alapösztönök (s temperamentumok), a formulák és szokások, járszalagából kibonthassa, – s ha ez sikerült, még is biztossággal, bátran, szédelgés nélkül tudjon járni, haladni a józan eszélyesség utján,

„Ignoti nulla cupido.“ Az ember természetében fekszik, hogy ha csak puszta sejtelme keletkezett is valamiről, már arról kezd magának fogalmakat alkotni s kutatni hogy megismerhesse mi az a homályos, sejtelemszerü ismeretlen valami. – Innen van aztán hogy a mint a népcsoportozatok, különböző climaticus és földrajzi helyzetben, különböző nemzeti ösztönnel, különböző szellemi érzékiséggel (Vitalsinn) felruházva, adott viszonyaikhoz képest felötlő különbséggel haladnak a tökélyesedés közös czéljához, avagy tovább is nyügölődnek rövid látásaiknak circulus vitiosusában. – épen ugy az egyes emberek különböző miveltségi, ismeretben gazdag vagy szegény körben fokozatosan különbözőleg fejthetvén ki eszméik tisztaságát, szellemi érzékiségeiket, (Vitalsinn) jellemüket s. a. t. egyszersmint ezeknek megfelelőleg, vagy a rövidlátás, vagy is fejletlenség átkát hordozzák és terjesztik egész életükön át, – vagy a semidoctusság félhomályában botorkálnak – vagy végre világosan, valóhiven látják relative mind azt a mi egyes embernek látnia s tudnia adatott.

A felvilágosodott ember elbontva köréből a kötelékeket, melyeket arra az őstermészet az által illesztett, hogy mielőtt szabad, önálló szellemi egyeniséggé fejleszthette magát, tehát mielőtt tiszta öntudatra ébredhetett volna, mint anya gyermekét, ölében bepolyázva gondozta, később pedig az ösztön és szellemi érzékisége járszalagán odáig vezette, hol már pályája elméjének fényénél megvilágositva, tehát gyarlóságának esélyei meglehetősen kevésbitve lévén, – az ember magára önállóságot, szabad akaratot, szabad szellemet, tehát erélyt, erkölcsi bátorságot, lelki emelkedettséget s a mi ezen tulajdonságokat „jellemé“ olvassza össze, az általános harmónia érzet, t. i. az emberbaráti szeretet napmelegét határozott alakban felöltő heti.

A szellemi tisztán látáshoz csak ugy juthatunk el, ha saját „én“ünk minden – külső belső – sajátságait, képességét ezeknek szélesebb értelembeni környezetünkhöz mért viszonylatát, a külső tárgyakat épen ugy mint embertásaink lelkületét, gondolkozás – módját valóhiven felfogtuk, áttekintettük – s az emberi élet száz- és ezer-féle tényezőiről, rugóiról, következetes összefüggéseiről, a moral becséről tiszta (való igaz) fogalmakat szereztünk; azonban hogy ilyen fogalmakat szerezhessünk, tanulmányainkat az önismeret és emberismeret a, b, c-jén kell kezdenünk – s a higgadt szemlélődést részre hajlatlan igazság szeretettel vagy is valóhűséggel, az erkölcsi vagy is lelki-élet természetszerü nemességével, emelkedettségével kell párositanunk.

Semmi sem igényli oly feltétlenül azt, hogy mielőtt egyik lábát az odább lépésre felemelje, a másik lába meg nem rendithető, biztos talpköhöz legyen támasztva, – mint épen az önismeret és emberismeret, mert egyedül ezen biztonság szolgáltatja a meg nem dönthető logicat s az, ezen alapuló helyes birálatot.

Az emberismeretre ugyan általjában szükség van, de különösen hasznos lehet az oly országban, hol az uralkodó politika rosz, viszás, mert itt igen szükséges – s általjában minden hivatalkörben – felismerni hogy hol és mennyiben uralkodik az igazság és erkölcsiség helyett a szeszély, bosszu, önkény vagy ostobaság.

Az emberi értelem mindenekben, ugy egyes – s főleg – concrét alakban bevégzett, kikerekitett synthesist, azonkivül pedig absolut kezdetet igényel, máskint csak a töredékesség és esetleg játszik velünk. – Nem elégséges, hogy mint Kant tevé, – csak a külső szemléletben birjunk tárgybőséggel s tapasztalással, hanem – hogy elménkkel magasra emelkedjünk – feltétlenül szükséges megismerni, hol s miképen függenek össze az egyes s általános eszmék fonálszálai egymással fel a legmagasabb fogalomig, – szükséges továbbá, hogy ezen összefüggések, – ismét – egyezzenek, a valóssággal (t, i. az igazsággal) és az egyetemlegesség (világ) szellemével, – vagy is ezeknek ekkint kifejtett helyes philosophiai fogalmával.

Mig az ember saját énjéről, mint más embertől csak külsőleg külön álló egyénről bir fogalommal – (ilyen a tudatlan nagy tömeg és a gyermekek fogalma,) addig helyes, tüzetes önismeret és emberismeretre szert nem tehet.

Az emberismeret önismeretet s e kettő együtt világismeretet már előlegesen feltételez. Az elme és észjárás olyatén fejlettsége, mely az ember szellemi egyéniségének önállását, illetőleg ezen önállás valóhű fogalmát és tudatát megszerezte, képes egyedül az emberismeret elsajátitására. Ezen ismeret megszerzesére bár a tudomány általjában, de a világtörténelem, életrajzok, szindarabok és a jeles regények különösen is szövétnekül szolgálnak, de csak akkor, ha azokra figyelmünket leginkább ezen szempontból irányozzuk.

Az önismeret és emberismeret oly szép és szükséges tudomány, hogy leginkább csak ezen tér cultiválása mellett tehetjük érdemessé magunkat az emberiség hálájára, mert csak az emberismeret nyomán tudhatjuk egymást kellően méltányolni, s ha igy: akkor már a tiszta értelem és a lélek benső nyugalmával meg is értettük egymást, a mire pedig legnagyobb szüksége van az emberi társadalomnak, mert csak ily uton képes az, az ember tökélyeit kifejteni s az emberiségi közszellemét is a tökély magasabb stadiumába eljuttatni.

Óh hogy az emberek oly ritkán tudják egymást megérteni!!

A philosophia jelen magaslatán, a modern eszmék annyi salakja közt, birunk egy felséges vivmánynyal is, melyet, Hegel az emberiség észjárásának fejlesztésére s javára tantételkint a felszinre hozott, s ez nem más, mint szellemi egyéniségünk szabadságának eszméje, vagyis a gondolat elfogulatlansága. Lehet, hogy ezt igy, három szóval ide irva a Hegel által értelmezett valódi philosophiai jelentőségében; nem minden laikus fogja megérteni, holott az a müvelt embert is, szellemileg egyéni szabadságába csak akkor engedi belehelyezkedni, ha arról idevonatkozó értelemben tiszta felfogással bir, – s ha tehát az, az ember önérzetének s öntudatának benső lényegét (substantiáját) igazságát alkotja, – azonban a további tárgyalás folyamában talán sikerülni fog ezen eszmét és tantételt érthetőbbé tennem. Olyan fogalom ez (t. i. az egyéni szellemi szabadság eszméje és fogalma) melynek világitó tisztaságával sem az ókor műveltsége sem annak nagy nevü bölcsei nem birtak, mely tulajdonság pedig a szellemi önállóságuk tudatára ébredt nemzeteknél épen ugy mint az – ezen öntudatra emelkedett – egyes embereknél rendkivüli fölénynyel ruházza fel birlalóit olyanok fölött, a kik ezen (ily alakban már) lelki erővel nem birnak.4)

Ha az elfogultságot – a többi közt az által is, hogy kiemelkedve saját „én“ünk szük valójából, mindent lehetőleg neutralis szempontból tekintünk és birálunk, – levetkezzük; ha ekkint nem csak lehetőségét látjuk az igazság (Wahrheit) megismerésének,5) de ezen igazságokat voltaképen és akkint meg is ismerjük, hogy azok az értelem meggyőződéseivé válnak: tehát minden ingatagságot kizárnak;

ha észjárásunk ezek szerint nem csak korlátlanul hatalmunkban tartható, de egyszersmint az igazság, valóhüség, felismerése által vezéreltetve olyan önállóságra emeli magát, mely törvényt és szabályt csak önnön értelmének meggyőződése által alkot, s mások egyoldalúságainak, sajátságainak utánzásától magát lehetőleg elvonja,

akkor valónak tarthatjuk hogy szellemi egyéniségünk szabadságába bele helyezkedtünk, – és csak is akkor mondhatjuk méltán, miszerint: „tantae molis erat se ipsam cognoscere mentem.“

A világhirü csillagász, ki a naprendszert felfedezte, minden üldözés és kigúnyolás daczára állhatatosan megmaradt értelmének meggyőződése mellett. Az önálló, magukat semmi külbefolyás által korlátozni nem hagyó szellemek természete az, hogy ha egyszer egy felismert igazságnak valója feltünt előttük, nem vesztik azt el többé szemük elől, sőt a practicus eszélyesség azt azonnal felhasználja a gyakorlatban is. – Nagy Frigyes midőn egy alkalommal II. József császárral több miniszter és tábornok jelenlétében találkozott, igy szóllott egy miniszteréhez: „Ez a fejedelem (t. i. II. József) igen szép s derék ember, – szeretném mellszobrát birni; nagy dolgokat feszeget, nem szabad őt szem elől tévesztenem, – csak egy hibája van, az t. i. hogy mindig a második lépést teszi meg először.“6)

A philosophiának ezen Hegel által megérlelt magva, ezen legfelsőbb eszméje, mely önmagát tárgylagossá tette s igy önmagát megismerte, – az egyedüli lélektani s logicai okfő, melyből szükségkép kellemanálni minden ésszerű szellemi munkás- ságunknak, tevékenységeinknek; – s viszont, ez azon összekötő pont, hova szükségkép felszolgál, összefut az értelem s a morál összes szellemi idegrendszere, vagy is az értelem és morál minden egyes momentuma. Ezen vivmány nélkül minden emberi okoskodás, észjárás, bölcselkedés, csak szakgatott (fragmentarisch) tapogatodzás, találomszerüség.

A morál dolgában pedig azon ember, aki jobbösztönének, vagy is lelke sugallatának szavára hallgat s azt követi, nem hibázhat a morál ellen, mert Isten szava az, mely e tekintetben szive dobbanásait vezérli, de nem is lehet más, mivel hogy a természet, a világ lelke, emberi nemes teremtményeibe csakis saját isteni szikrájának részecskéjét gyujtotta egyéni életre. Igy értelmezhetjük tehát azt is, hogy az ember „Isten (t. i. szellemi) képére van teremtve.“ Azonban ezen szikra oly kicsiny, hogy amphibiumi, vagy is duplex (t. i. szellemi és anyagi,) életünknél fogva ha a test árnyékába rejtjük azt, világítása nem állhat szolgálatunkra, mig ellenben ha előtérbe állítjuk, nem csak saját énünk vezércsillaga lehet, hanem messze ki elvilágít az, s fénye összefolyik a világ lelkével.

Ha emberi életünk általános s benső természetének megbirálására s valóhü felfogására eljutni akarunk, két fő tényezőt kell megismernünk: ezek egyike az, hogy minden tárgynak és határozottan körvonalazott eszmének csak egy valóhű lényege (substantiája) lehet, mi természetesen nem más, mint épen ezen lényegnek önmagában vett igazsága, melyet elménk, értelmünk is ezen igazság valóhűségének megfelelőleg s igy tisztán felfogott.

Minél inkább ki van valakiben fejlődve az értelem és okosság, s tehát minél erősebb conbináló tehetséggel bir az, annál tisztábban bele lát a jövendőbe; s minél inkább felfogta az igaz valónak miségét, tárgyilagosságát annál több morális érzettel van felvértezve; de mindezen észbeli tehetségeket kell hogy a sziv nemes tüze az érzelem hevítse s alkalmazásaikban hajlékonynyá tegye: mert az eszmék csak akkor lesznek cselekvők, hatalmasak, életre valók, midőn az érzés megeleveníti azokat;

a másik főtényező az, hogy egyéni életünk legfőbb vezéreszméjét, t. i. egyéniségünk szellemi szabadságát, a most jelzett valóhüség nyomán megismertük légyen, mely megismerés ekként az értelem meggyőződése leend, és szolgáltatja azon biztos alapot, mely eszméink, gondolkozásunk, észjárásunk irányzatánál szintén biztos iránytű gyanánt teend jó szolgálatokat, mely habár emberfeletti absolut tudással nem ruház fel, még is mint mágnestű a hajóst, a nem látott partra elvezet.

A valódi felvilágosodás s az értelem meggyőződése útján magát szabaddá, elfogulatlanná tett lelkület, a gyakorlati lélektan értelmezése szerint vett „indulatnak“ és „szenvedélyeknek“ (t. i. szomorúság, félelem, irígység, harag, csodálat, öröm s a t.) alig, vagy csak igen mérsékelt fokig van alávetve, mert elméje az emberi gyarlóságoknak forrásait, a nálok működő szellemi gépezetet és a természetben mindenütt váltózhatlan örökigazságokra fektetett okokat és következéseket nappali világításban áttekinteni van képesítve, s mert határozott különböztetést tud tenni a való és a káprázat, az igaz és az igaznak látszó között, annálfogva tisztán átlátja, hogy a nagy közönség számos egyeseinek a kellő szellemi tisztán látás hiányában megejtett itélete indokaink és tetteink felett, ingatag alapon nyugszik, s így vajmi gyakran igaztalan.

Az ember csak azt tudja bizonyosan, mire nyomról nyomra az okosság, az értelem meggyőződése vezérlette; – a külső világot, csak testi érzékeink által vesszük észre, itt tehát a felfogás csak érzékeinkhez viszonyitva formálódik, – mig az örök igazságok a bizonyosság világos szineivel rajzolódnak az értelem meggyőződésének érczlapjára. – Az önbizalmat az önhittségtől igazságosan és eszélyesen megkülönböztetni tudni, – az értelem meggyőződésének egyik legkiválóbb ismerve.

Szellemi egyéniségünk szabadsága az öntudat, önérzet s az értelem meggyőződésének oly mély áttekintése, minél mélyebbre hatolni még embernek nem adatott.

Valamint a földszinén, úgy a lélek világában is vannak magaslatok, hova csupán a képzelet hűségével feljutni nem lehet, – oda csak az erőteljes, életbölcsesség hármoniájával biró lélek emelkedhet. –

Ha megbirtad szerezni lelkednek azon nyugodtságát, békességét, mely mint az iránytű, a déli tájakon, csendesen tekint czélpontja felé: akkor bölcs vagy és független, akkor átértetted egyéniségedet s ennek viszonylatát az universumhoz.

A szellem teljes szabadsága azon bölcsesség, mely lelki nyugalmat vagy is sorsunkoni megnyugvást, sőt elégedettséget eredményez, mert az ember csak ezen esetben van teljesen felkészülve minden eshetőségre; – az az: bármely veszteség érje, ezen önhatalmában lévő lelki erőnél fogva nem fog megtántorodni, hanem miként Jugurtha az afrikai udvaroncz, – önmagának mestere, ura és mindene leend.

Mentül kevésbé engedi magát az ember phisikailag valamire kényszeriteni, – s ellenkezőleg, mentől inkább hajlik a morális érzet sugallataira; annál inkább birtokában van szellemi egyénisége szabadságának; – azért páldául a kik csak hosszas szoktatás által tettek szert morális érzetökre, a nélkül, hogy szellemi egyéniségük szabadságának átértését meggyőzödésszerűleg birnák: azok lelki ereje nincs minden eshetőségre felkészülve, sem pedig az iránt biztositva, hogy valami rendkivüli kisértés esetében morális érzetök ellen kihágást nem követnek el, – szóval ezekre bizton számitni nem lehet.

Szellemi egyéniségünk szabadsága, – a lelki erő legmagasabb foka; az erős lélek, erős jellem pedig sem kitörő örömre sem leverő kétségbe – esésre nem sülyed, – mert semminek sem tulajdonit oly jelentőséget, horderőt, – még magának az élet elvesztésének sem – hogy annak következtében szellemi önállóságát megingatni, vagy épen megdönteni engedje.

Köztetszést, átalános elismerést csak ott várhatunk, hol ítéleteink függetlenül állnak kivánatainktól, ellenesetben nembirjuk szellemi szabadságunkat.

Egyébként az ember szelleme, lelki nagysága – mint a növény – rendkivüli, bámulatos arányokban is elterül, felmagasul, csak hogy annak magva termékeny, dús földből nőjjön ki s kedvező légkörben részesüljön s a nagyság minden feltételét egyesitse magában.

A magát kiforrott s tisztult szabadszellem kifolyása az erkölcsi bátorság (jól megjegyezni kivánom, hogy nem a vakmerőség, mely = szellemi vakság, akkor is, ha gonosz indulatból származik) az erkölcsi bátorság egyik ismérve a vállalkozási szellem, mely találó illistratióját ezen ismeretes német tantételben mutatja ki legjobban: „Um zu unternehmen muss man wagen, und um zu wagen muss man frei sein.“

Az ember a szokások rabja. – Igy tehát a magát szabaddá tett ember ismérve az is, hogy életrendjének esetleges változásainál nem érez érzékeny hiányt vagy hézagot, innen a közmondás: „Grosse Geister genirt nichts.“

A ki azon lelki erővel bir, miszerint az akadályokat, veszélyeket, lelki rázkódások nélkül tudja elviselni: annak szelleme már birja szabadságát. De meg kell itt különböztetnünk a megfontolás müködését, mely mint a tarpei kőszikla, mindent keményen és rendületlenül felfog – a test beteges idegességétől, mely ha benne esetleg nagy lelki erő, vagy is szellemi egyéniségének teljes szabadsága van is kifejlődve, a pillanat benyómása alatt áll, – s percznyi megrázkodás után a megfontolás erős vértje mögé vonulva, mindent elbir, a mi embert érhet. – Ilyen eshetőség a nőknél is előfordul, – mire vonatkozva a nőkről szólló külön fejezetben tüzetesebben fogok szóllani. –

A lelki erő mérfokát, kisebb részben, spontán cselekedeteinkből, vagy is abból, hogy mire használjuk fel szellemi egyéniségünk szabadságát, – nagyobb részben pedig a felmerülő akadályok, veszélyek, és az önmegtagadás szüretén át lehet felismerni.

Mondva volt fentebb, hogy az ember szellemi egyéniségének szabadsága az egyedüli logicai s lélektani okfő, melyből szükségkép kell emanálni minden ésszerű szellemi munkásságunknak, tevékenységeinknek, – s viszont, ez azon összekötő pont, hova szükségkép felszolgál, összefut az értelem s morál összes szellemi idegrendszere, vagy is az értelem és morál minden egyes momentuma. – Lássunk már most egy két példát, miként történik ez a gyakorlatban.

„Ez az ember önálló, vagy nem önálló gondolkozású,“ szoktuk olykor mondani, t. i. a szerint amint az nem- vagy megszerezte szellemének szabadságát; már pedig önállóság nélkül nem a magunk meggyőződését, hanem többnyire a másét követjük: – ámde a meggyőződés az embernek legdrágább kincse, minélkül szellemileg tévelygők, vagy alacsony eszközök vagyunk.

Valamint a napból s az igazságból csak világosság áramlik, úgy az embernek szellemi szabadsága azon világitó fény és meleg nap, mely az igazságot keresi s önmagát megtalálja s élteti; – ez azon szemüveg, melyen át az „önismeret“ és „emberismeret“ szövevényét átlátszóvá tehetjük. És ismét az önismeret és emberismeret fonalaiból szőhetjük a helyes „itélő tehetséget s fejthetjük ki a jól alkalmazott „méltánylást.“ – Az önismeret és szellemi tisztán látás szüli az erős meggyőzödést, – és az ekképen keletkezett meggyőződés valódi nagyhatalom a sötétségben habozó törpe sereg közepette.

E terjedelmes szellemi látkörben találjuk fel az „örök igazságok“ eszméit s az „ember“-nek illetékes, valódi hazáját. E magaslatról legelőször a morál mint egyetlen reális tér tünik fel előttünk, – azután a „jellem“ az „erkölcsi bátorság“ a „becsületérzés“ s több más kiegészitő részei az „embernek.“ – A rokonszenv, mely bizonyos fokig nem egyéb mint „méltánylás“ – helyes itéletet, tapasztalást és az emberi méltóság elismerését, sőt ennek méltatlan, de le nem küzdhető megtámadtatását feltételezi.

Nagy garral szereplő, szenvedélyes emberek szive – bár mint mutassák magukat – a valódi rokonszenv és méltánylás hiával szokott lenni, – mert őket rendszerint szenvedélyük, s hevök túlragadja a kellő határon, s az általuk keltett nagy zaj olyan mint a rendkivül zajgó viszhang, mely épen a felidézett nagy hang és zsibongás miatt érthetetlen, összefüggés és rokonszenvnélküli.

Önismeret tehát s emberismeret mindenek előtt – mert ezek nélkül nem vagyunk képesek kellően „méltányolni,“7) s ha nem méltánylunk, nem vagyunk igazságosak birálatainkban8), – ha továbbá birálatunk nem igazságos, hol van akkor a morális érzet alapja, – s ha nincs moralis érzetünk s meggyőződésünk, honnan fogunk „jellemet“ s „becsületérzést“ kifejteni, – s a hol nincs jellem, hogyan lehetne ott erkölcsi bátorság, s. a. t.

Mielőtt másnak megbirálásába belebocsátkozunk: felette szükséges, hogy ugyanazon hibáknak avvagy jelességeknek, melyeket birálatunk egyéniségében gáncsolni, kárhoztatni, avvagy méltányolni akarunk, előbb önmagunkbani jelen nem létét vagy jelenlétét s ennek ismét mikénti jelenlétét szorosan megvizsgáljuk, mert csak ezen esetben vagyunk képesek a méltánylást s birálatot valóhiven, tárgyilagosan felfogni s tehát kellőleg méltányolni, vagy kárhoztatni.

Ha valakire, kit eszménk igazságáról meggyőzni akarunk, – előbb az „értetlen“ „ostoba“ nevet ráadjuk s tőle még is értelmet okosságot követelünk, melylyel felfogja magasabban szárnyaló észjárásunkat, eszméinket, – hogyan kivánhatjuk tőle, hogy tévedéseit belássa, főleg midőn elméjének homályát észjárásunk ilyen viszássága által épen nem világositjuk. – (Tanitók, szülök és cselédtartók hibája).

Helyes itélő tehetséggel, – t. i. az igazság és valóhűség elismerésével kevés ember rendelkezik. – A tudományos ember még korántsem egyszersmint helyes birálatú; a helyes biráló tehetség megszerzéséhez sok gondolkozás, próbálgatás, csalódás és szellemi szemmérték, – tehát önismeret és emberismeret kivántatik.

A tudomány emberei állítják elő az anyagot, az itélő tehetség feldolgozza, alkalmazza azt s a lángész (genie) uj alakot teremt, vagy is a magasabb értelmiségé az inventio, a józan észé a birálat, a köznapi képességé a munka.

Csak egy, a szónak philosophiai értelmében szellemileg szabaddá lett egyén képes ismert embertársának lelkületét valóhíven felfogni, áttekinteni s felfejteni.

Az embernek megitélésében igen kevesen illetékes birák, mert s főleg a tökéletes ember művészileg összeállitott lény, a művészi tökélyü műnek pedig csak hasonló művész lehet illetékes birája.

Midőn két ember versengve áll szemközt egymásnak s az egyik egyik szélsőségben a másik a másikban bukdácsol, biztosan feltehetjük róluk, hogy egyik sem bir kellőleg méltányolni, és többnyire csak ezen múlik hogy nem tudják egymást megérteni; ha mindketten neutralis szempontból indulnának ki, azonnal megértenék egymást. Az egymással szemben, differálló viszonyban álló emberek legnagyobb szerencsétlensége az, hogy a méltányló közép utat ritkán tudják és akarják alkalmazásba venni. Igy van ez a politikai érvelések és ellenérveléseknél is, hol az ellenfél álláspontját, elodázhatlan érdeke, olykor szerfelett kényes helyzete nem kellőleg avagy nem kiegyeztetőleg méltányoltatik.

„Moralis érzet“ nélkül az értelem nem egészen tiszta, mert ez esetben nem csak embertársai, hanem önmagának jól felfogott érdeke ellen is cselekszik az illető. Önkint megdől tehát azok állitása, a kik nagy bünök, merényletek elkövetöinél nagy lelki erőt vélnek feltalálni, mert az nem lelki erő, hanem az értelem zavara, betegsége, már pedig zavarodott, beteg kedély épen úgy nem képes lelki erőt producálni, mint a beteg test nem képes még a közönséges erőfejtésre sem, nemhogy ennél még nagyobbra is képes volna.

Egy kifogástalanul erős lelkületű és jogosult önérzettel, szellemi méltóságának becsülésével biró ember soha sem feledkezik meg magáról annyira, hogy ha bár csak egyszer is például részegség által egyszerre elveszítse azt, a mit megszerezni, nem kevés embernél, egy egész élet is rövid volt.

A ki előtt nincs oly földi nagy dolog, mit kivihetlennek tartana s nincs oly csekélység mit figyelmére méltatlannak vélne: annak lelkülete szabad, önálló, az tud méltányolni és helyesen birálni, annak van okos és alapos önérzete s abban teljes bizodalma.

A szellemi tisztán látással biró ember szemlélődése, észlelete, olyan képességű mint a méhek munkássága, melyek mérges virágokból is mézet tudnak színi.

Tény az, hogy a bölcs ember soha sem esik kétségbe, innen ered ismét, hogy a kétségbe esett embernél igen hajlandók vagyunk elme zavarodást feltételezni.

Hol a fogalmak, distinctiók tiszták, erősek, az okossággal egyezők, csak ott lehet a lélek a szép jó s igaz irányába fogékony.

Tiszta értelem nélkül tiszta hazafiságot sem képzelhetünk, mert a ki hazafiui czéljainak elérésére vissza nem riad az aljas, vagy ha csak cselfogásokra alapított eszközöktől, az hasztalan hoz más oldalról bárminő áldozatokat, hasztalan hordja ajkán a hazafiságot, sikertelen annak politikai elvhűsége is, mert a moralitás és férfias jellem ellen vétetni soha semmiféle körülmények között sem szabad. A hazug azt véli, hogy olykor hazugnak lenni, önbecsületének megmentésére (?!) kötelesség. A cselfogásokat eszközül használó hazafiság olyan mint a tolvaj, a ki azzal védi aljas, nem szabados tettét, hogy éhező családjának kenyeret akart szerezni, amaz is azzal mentegeti magát, hogy hiszen ő hazafias czélok elérésére használta az ártatlan (ezerszer és ezerféle alakban használt) cselfogásokat, államcsinyeket; de magának a czélnak is legtöbbször ártalmára válik, ha álutakon éri el valaki a czélt. A bosszuálló azt véli, hogy csak a rajta ejtett méltatlanságot bünteti, holott oktatlanul, mert még több ellenséget szerez magának, kik ezt társukért rajta vissza fogja torlani.

A természettől, a társadalom és emberi intézmények kedvéért soha sem szabad annyira eltávozni, hogy természetszerűségünket mintegy megtagadjuk, levetközzük, még akkor sem, midőn az emberben a természet ellenkezésbe jön a társadalmi véleménynyel. Midőn a vélemény és a természet küzd egy más ellen az ember vagy polgár szivében: a természetre kell hallgatni, mert a vélemény gyakran csalatkozik, de a természet csalhatlan, azonkivül a hibákat, melyeket az ember a természet ellen elkövet, az isten kárhoztatja, az emberek pedig soha sem bocsátják meg.

A növények és állatok (vad állapotjában az ember is ide tartozik) érzéki élete az idő és a természeti jelenségek változataival, többé vagy kevésbé, de mindenkor összefügg s azoktól feltételeztetik, míg az „ember“ azon fokozat szerint a mint ismereteiben, szellemi tisztán látásában gyarapodik, azoknak közvetlen behatásától elvonja magát, s önállóbb egyéni életet folytathat, mert az embernek egyéni „önállósága“9) szellemi szabad mozgása, sőt sokszor (megfontolt, tehát nem vakmerő) „bátorsága“ is azon otthonosságtól függ, melyet magának a világismeret, önismeret s emberismeret összefüggő országaiban szerzett.

„A bátor ember fél ugyan, de csak okosan a veszélytől, nem keresi azt fel hogy öt érje, sőt elháritani törekszik és kerüli, de ha már egyszer benne van, nem riad vissza gyámoltalan módra, hanem teljes erélylyel és odaadással védi magát; uj baj, uj szenencsétlenség csak fokozza lelki erejét s tevékenységet; a vakmerő oktalan pazarolja erejét“ azt pedig tudjuk, hogy a pazarló függetlenségét nem sokáig képes fentartani.

A ki nem az értelem meggyőződéséből meríti külső és erkölcsi bátorságát, az, bátor lehet a csatatéren, a párbajban s a t. de szemben az emberek gúnynyilaival, kinevetésével, a kötelességek s a legerényesebb tettek véghez vitele daczára is rendszerint gyáva lelket árul el. Ugy szintén az értelem szerfeletti korlátoltságának, de különösen a lélek törpeségének biztos ismérve az, midőn valaki hogy dicső halált ne kelljen szenvednie, például párbajban vagy a csatamezőn, inkább gyáván s elbujva megöli magát.

Ugy szintén, kit nem saját életereje tart fen, hanem mások gyámolitása támogat, annak nincs jövője, – ilyen a burocrata, a „rendszer“ embere, ki ha rendszerét megsemmisitetted: fejét veszti, megdől.

Továbbá: mivelhogy a „becsületérzés“ nem más, mint határozott morális nézetekből és elvekből levont „kötelességérzet:“ ugyanazért a becsületérzés practicus eszélyesség s igy az életphilosophia helyes magvának, vagy is a szellem szabadságának közvetve corollariuma „Die sittliche Volkommenheit, oder die Tugend ist Sache der Freihet, Sie zu erwerben, ist nur ein ernstlicher Wille, ein fester Entschluss, ein beharrlicher Eifer im Gutem nöthig.“

A „jellemről“ alább lévén szó, itt még csak nehány idevágó eszmét kivántam bemutatni.

Az igaz keresése s felderitése legfelsőbb s legnehezebb rendeltetése az embernek, s a kik e téren ujabb igazságokat hoztak napfényre, azok a világszellem nagy s mély oceánjába bámulatos lélekerővel s bátorsággal szállottak le, nagy szellemük munkája és eredménye az emberiség hálájára valóban érdemes.

A mely emberi szellem önálló conceptiókra nem képes, az csak nyomorult másolata az emberi köznapi tehetségeknek, Csak az igazban és eredetiben van oly forrás, mely soha ki nem apad.

Á hatalom birása az észnek és értelemnek szabad, független, elfogultságtól emancipált itéletet hozni rendszerint akadályoz, sőt a már más által hozottat is elrontja; – nem igy a teljesen felvilágosodott szabad szellem, mely zsarnokságra10) soha sem sülyedhet.

A mint nem férfihoz, nem emelkedett lelkületű emberhez illik zsarnoknak lenni a gyengék irányába, úgy disztelen gyávának lenni az erősebb iránt.

Az élet gyakorlata, az eligazodás, – annyi fény, homály, káprázat, fogyatkozás, mélység és magosság közepette – oly nehéz – s ha tudni akarjuk hogy tetteinket egyenkint s általjában miként intézzük: szükséges azt is tudnunk, hogy erre nézve sem a törvények, sem a szokások, sem az erkölcs, s ennek netalán szintén szokásból vett szabályai, nem szolgáltatnak oly biztos eligazódást, mint a minőt a felvilágosodott értelem (s ennek kifolyása a jóakarat) nyujt; – felvilágosodott értelem pedig csak az „elfogultság“ s „formulák“ leküzdése után keletkezik, holott ezeket csak a szellem szabaddá tétele után vetkőzhetjük le.

A felvilágosodott embereknek is egymástól ezerfélekép eltérő, kicsinyes sajátságaira, sokszor jogosulatlan érzékenykedéseire nem szabad nagy súlyt fektetnünk, mert az igazság és valóhüség, a jellem, az emberiség közös érdeke és czélja mindig és változhatlan örökigazságokul ragyogván, ha ezeket meg nem sértjük, nyugodtak lehetünk, bármiként látszassanak is azok genirozva lenni határozott magunk-tartása által.

A tudás, a magas fokú értelem, az önismeret és emberismeret, a lelki erő és a morál minden ágazata, a szellem szabadságát alapjául követeli.

A magasabb fokú értelmi fejlettség kifolyása a müveltség és finomság s ezek legkiválóbb ismerve az eszély és mérsékeltség. Egyébkint pedig a valódi lelki (tehát nem csak külmázos) müveltség sem egyébb, mint a szellemi tisztán látás nyomán keletkezett „méltánylás“ és az értelem magas fokára jutott lélekemelkedettség összemunkáló nyilatkozata.

Testi vagy lelki nagy fájdalmak, – nagy szükség, – kellemetlenségek, – nagy berzerőt keltenek az emberben a moralitás elleni vétségekre; mig ellenben a jó testi erő, önbizalom, egészség, jólét, vagyon, kényelem, nem csak hogy oly kisértéseket nem idéznek elő, de sőt naponta az illem szokásaival társalogván, már puszta szokásból is, – olykor például a hiúság gyengeségéből, – negativ erényeik megőrzését tartják szem előtt: ugyanazért jogosulatlan cselekmény, midőn például a vagyonos ember a vagyontalant, a müvelt, tanult s ez által ügyességre szert tett ember a tanulatlan, müveletlen, tehát olyan ügyességre szert nem tehetett – s nem is tett – embert, annak tetteiben, saját „én“jéhez méri, s tőle épen olyan eljárást, felfogást, kifogástalan, correct cselekedeteket követel, mint a milyenre ő magát saját helyzetében képesítve érzi. – Ezen igaztalanság mértékét közéletünkben leggyakrabban használják az emberek például a cselédek irányábani igényeik s követelményeiknél. – Hányszor méltatlankodunk igy gyermekeink irányában is, ki tudná megmondani?! E tárgy megérdemli, hogy felette gondolkozzunk.

A mint okszerüleg nem kivánhatjuk, hogy a kóczból font kötél oly erős legyen, mint a jól készített szálkenderből való, – ép ugy csak saját vakságunkra mutat, midőn gyermekektől, a szolgaszemélyektől, a tudatlan s tanulatlantól cselekedeteikben oly tökélyt, nem ritkán még nagyobbat várunk, s igénylünk, mint a milyennel magunk gondolunk birni. –

A ki lelkületét, szellemét, gondolkozását, egészen szabaddá nem tette, az nem lehet erényes, mert a hol nem szabad elhatározásból, hanem talán szükségből vagy szokásból erényes az ember ott nem lehet valódi erényt képzelni. – Eléggé kiviláglik ebből, hogy a fatalisták, kik az egyén szellemének szabadságáról mitsem akarnak tudni, leginkább mélyebb gondolkozás hiányában, commoditásból lesznek fatalistákká. Lustaság, vagy gyávaság oka annak, hogy az emberek nagy része egész életén át lelki önállóság nélkül, vagy is kiskorú marad s a miért aztán másoknak, kik magukat azok fölibe tútor gyanánt feltolják, oly könnyüvé lesz őket orruknál fogva vezetni. – Azt meg kell vallani, hogy az ilyen kiskorúságban való maradás igen kényelmes, mert ha helyettem a könyvtár bir ismeret gyüjteménnyel, – ha lelkiismeretem tisztaságának eszközlését a ház lelkészére bizom, ha az életrendet orvosom szabja meg, s. a. t. akkor önmagamnak nem szükséges fáradnom, mindezt mások teszik helyettem fizetésért.

A szellem tisztultságának, szabadságának, sok részletes ismérve van, azonban legyen elég itt csak nehányat általánosságban megemlitenem: ilyen átalános ismérve annak az is hogy birlalója szellemi lobogóit mindig a tökélyesedés közös czélja felé fesziti, – mig az elfogult s tehát magát szabaddá nem tett ember ismérve viszont az, hogy mindig s közvetlen legfeljebb csak saját énjének földi üdvössége s kéje megszerzésében fáradozik. A szellem tisztultságának, szabadságának, tehát a világos felfogású embernek egyik átalános ismérve az is, hogy vallás dolgában mindig tolerans, mert átlátja, hogy például azon ezer féle vallás mellett, mely a földön cultiváltatik, ezer különféle megkeményedett vélemény szólván, – bármely vallás (melyet más néven „hit“-nek nevezünk) követőit hitükben megingatni még ma nem tartja sem ésszerűnek sem szükségesnek.

Eltekinteni, elvonatkozni valakinek viszonyaitól s benne, csupán az emberi méltóság fejlettségét, ezen méltóságra annak jogosultságát venni tekintetbe: ehez több lelki erő, szellemi nagy korúság kivántatik mint a mennyivel a közönséges, elfogult ember bir, – ilyen emancipalt szellem korunkban nem mindennapi jelenség. Ime ez is egyik ismérve a tisztult, magát szabaddá tett emberi szellemnek.

A mely embernek gondolkozása semmiféle rögeszméhez rossz szenvedélyhez11) kötve nincs, csak annak szelleme szabad, csak az tud valóban igazságos és méltányos lenni.

Nem árt itt megemlékeznünk arról is, hogy a mely eszmének szabadsága ma talán véteknek, merényletnek tartatik, sőt valóban fenálló törvényekbe, szokásokba ütközik: lehet, hogy az holnap vagy is egy érettebb korban egy részről legyőzött álláspontnak, más részről dicső vivmánynak, vagy épen polgári erénynek fog tekintetni. – Az embernek tehát, vagy is a gondolatnak elannyira elfogulatlannak, szabadnak kell lennie, hogy birálatainál ne csak a multat és jelent, de ezekből az eszméknek jövőbeni alakulhatását, érlelődését is szem előtt tartsa. Az elaggott vagy holt eszméknek nincs, csupán az élő korszerű eszméknek, van igazuk s keletük.

Ha a természet mesterkeze is producál rosszul sikerült jelenségeket: micsoda, ha az ember, ezen részecskéje a természetnek, – eszméiben, értelmében, sok olyan dolgot nem tud még ma megérlelni, melyek egy világosabb sugárú időnek bővebb napmelegében, mint önkint megérett gyümölcs fognak a fejlettebb szellemi erő ölébe hullani.

A jellem az ember tetteinek vezérszelleme; azonban a jellem értelmezése a köznapi életben rendszerint hibás felfogásra van fektetve, mert igen gyakran jellemet keresünk ott, a hol pedig csak köznapi becsületességet vagy épen tehetetlenséget találunk. A becsületesség és jellem közt igen nagy a különbség. Valódi jellemmel kevés ember bir, mert valódi jellemet magas értelmi fejlettség nélkül alig is képzelhetünk. A becsületes ember nem fog ugyan rosz szándékból rosszat tenni; de ha érdekei úgy kivánják, a passivitás terén marad, – lesz belőle se jó se rosz, se hideg se meleg, – negativ erény, Tyúk Miska, úgynevezett „jó ember.“

A pangó ész, kedély s átaljában olyan lelki állapotú emberre, – a ki más különben igen jámbor, de akaraterélynélküli s úgynevezett „jó ember“, elmondhatjuk Hallerrel: