A becsületesség többnyire csak kétféle indokból ered, t. i. vagy félelemből a rosz cselekedetek következései viselésétől, – s ekkor vagy a vallás vagy a törvénytőli félelem szinezetét viseli s csak negativ értelemben vett erény; – vagy pedig az értelem tisztaságából s ekkor az, az önbecsülés s embertársai irányában érzett méltányosság kifolyása, s mint ilyen valódi erényt képez, jellemmé jegeczül, mert kútforrása tiszta, állandó, cselekvő, üdvhozó.

Értelméből kiforgatott s divatos szólásmód, midőn a becsületes és értelmes férfiut szilárd elvünek, a tisztességes, becsületes nőt pedig szigorú elvűnek mondjuk; holott csak a ki saját „én“jének önmaga volt nevelője, s képzettségét jóformán csak sajátlag szerzett lelki erejének köszönheti, tehát csak a ki hosszú évek során önmagában rendszeresen fejlesztett meggyőződést érlelt meg, csak az olyan emberről mondhatjuk hogy szilárd elvű, mert ezen szilárdság lelkének benső természet, melyre a külsőségek változandóságai legfeljebb világitásképen de megdöntőleg soha sem képesek hatni. – Mivel pedig ilyen ember nem minden bokorban terem, világos, hogy sok szilárdelvűséget fitogtató ember berzenkedése nem egyébb mint ál-kincs, melyet azonban tulajdonosa igazgyöngynek tart, s ehhez képest alakitott hiszemében midőn a vásáron megjelen, nem érti, miért hogy jó pénzen nem akad vevője ragyogó vásári portékájának.

A hol becsületességet magasabb jellem nélkül, tudományt s müveltséget mélyebb s concrét alakú combinatio nélkül találunk, ott – s erről erősen meglehetünk győződve, – az értelem még nem jutott el az igaznak megismerésére vagy legalább imitt-amott homály fedi még értelmét.

Az önálló jellem ismérve az, hogy nem hagyja magát félre vezetni másoknak az ő elvei ellenében netalán történő erősködései, nyomása által, s igy önmagához mindig következetes marad, mert irányát, elveit az értelem meggyőződésére, tehát nem „tekintélyekre“ alapitotta; – az erélyes jellem ismérve az, hogy akár saját, akár mások kezdeményezése folytán vállalkozott valamire, mindenütt kész teljes odaadással, áldozattal is ha kell, mindvégig a kitüzött czél elérésére hatályosen munkálni.

A lélektan a „jellem“ alatt nem épen csak a moralitást érti, sőt inkább az egyén érett szellemi szabadságának pregnans kifejezését keresi abban, ellentétül az önfejüségnek, mely úgylátszik mintha jellem volna, holott csak parodiája annak, mely tehát ezen alakjában mint jogosulatlan követelés lép fel,12) de mint ilyen nem egyezhet meg az igazsággal, a mi pedig nélkülözhetlen alapja az ember szellemi szabadságának, jellemének.

Az önfejüséget, tehát mindenesetre meg kell törni, avvagy még jobb, ne engedjük azt kifejlődni, mert aki nem tudja magát a közjónak engedelmességgel alárendelni, például szenvedélyei miatt, az nem önálló szabad szellem, önmagának helyes kormányzatára épen úgy elégtelen, mint a társadalom közös nagy czéljainak előmozditására; az önfejű ember mindig vagy önmagának, vagy másnak a fejét üti, hogy meg ne sántuljon.

A középszerűség, sőt olykor az önfejűség vagy makacsság is azt hiszi, hogy hasonlit a lángészhez, ha túllép az okosságon. Ha a hősiesség nincs arányban a lángészszel és erővel: hasonlit az eszelősséghez.

Vannak emberek, kik azt hiszik, hogy ha a jellemről némi fogalommal birnak, az már annyit ér, mintha annak birtokában is volnának. Az ilyen emberek többnyire tolakodók s nagy emberismeretet affectálnak, szeretnének mindenkit egyszerre kitalálni s ezen czél elérésére a spionirozáshoz folyamodni sem irtóznak, holott embertársainkat kiismerni alkalmilag kell igyekeznünk, nem pedig spionirozva annak netalán létező gyengéit előtérbe csalva tolakodjunk azt mentül előbb kitalálni. Kell-e mondanom, hogy ez oly szemtelenség melyet emberestül együtt vissza kell utasitanunk. Sokan nem jó szemmel nézik ha önérzettel biró ismerőik némelyike nem hagyja magát egy könnyen kitalálni; az ilyen embert gyanusítják, megszólják, sőt készek azt egészen elitélni. Az ilyen emberek igen felületes ész és biráló tehetséggel birnak, s többnyire könnyelműek, mivel meg nem gondolják, hogy magát az első találkozások alkalmával átpillantani csak a könnyelmü vagy bárgyú engedi, s hogy az eszélyes, jogosult önérzettel biró ember nagyon is megválogatja emberét kinek keblét bizalommal feltárja, mivel érzi, és tapasztalásból is tudja, hogy az igaz barát, vagy a valódi jellem nem a könnyelműek soraiban keresendő.

A ki eléggé önálló s józan, az nem sokat gondol azzal hogy mit mondanak róla az emberek; a ki elég okos, az nem hizeleg; a ki elég becsületes, jellemteljes önérzetü, az kegyért nem rimánkodik, kegyet nem hajhász. A ki mindenki iránt felötlőleg nyájas, abban több kevesebb alattomosság szokott lenni.

Azt mondja Kant: „Tudomány, művészet, és mesterség által nagy mértékben műveltek vagyunk; továbbá: civilizálva vagyunk az illem és külső szerénykedés által egész a túlságig, sőt egész az elviselhetlen teherig, de moralizálva még csak ezentúl leszünk, ha leszünk.“

Azon igazság miszerint némely, az emberek által elnézett, nem ritkán csekélységnek vett vétkek (például hazugság, fösvénység, szinlett alázatosság s a t. usus fructuáriusai bármily pompával s külső, úgynevezett tekintélylyel jelenjenek meg a társadalomban „jellemmel“ nem birhatnak, nem szorult bővebb magyarázatra.

Azonkivül a tapasztalás arra tanit, hogy sokkal több oka van az embernek az alattomos rosz akarótól (ki szembe nem ritkán még hizeleg is13)) tartani mint a nyilt ellenségtől, mert nyilt ellenfél többnyire csak a határozott jellemű ember szokott lenni, hogy pedig a határozott jellemű embernél a méltányosság és nagylelkűség ritkán hiányzik, azt tapasztalatilag úgy mint lélektanilag egyként bebizonyitva látjuk.

Egyébkint az embernek gondolkozását, szivét, lelkét, jellemét olykor abból is fellehet ismerni, hogy kizárólag mire szokta pénzét költeni.

A magasztos jellem, terjedelmes szellemével és szokásos szerénységével (e tekintetben magába vonultságával) nem ritkán eltakarja azon szép, nemes lelki tulajdonok egy részét, melyek keblének világát képezik. Lehetnek ezek közt a közönségestől elütő, rendkivül magasztos, fenkölt eszmék és morális kincsek, melyeket tulajdonosa az értetlenség és tökéletlenség fagyos lehe elől eltakarni óhajtván, azokat magával együtt kora sirba temeti (lásd: Madách Imrét, Kölcseyt, s a t.)

Azon életelvek, melyeknek alapján az ember jelleme épül lehetnek tévesek is, mert absolut tökéletességre ember szert nem tehet14) mind a mellett a morális elvek olyan szigorú tisztelője, ki ezen szigorúságot az ember szellemének egyéni szabadságával s a természet törvényeivel egyezményessé tudja tenni, tiszteletünk egész összegét megérdemli, mert jót akar, mert ebben következetes, mert megbizható.

Az észtehetség (talentum) általános értékkel bir, amiért az ilyen embert a mezei gazdaságnál lehet leginkább haszonhajtóvá tenni, hol minden egyes esetnél külön kell a teendők minőségét, módját, idejét s. a. t. helyes birálat által megállapitani. (Viszás, sőt nevetséges eljárás tehát a szülék azon intézése, midőn fiaik gyenge észtehetségét látva, nyugodt lélekkel, s quasi helyes tapintattal mezei gazdáknak szánják azokat.)

Megjegyzem még itt, miszerint azt mondja a közönség, hogy ritkán lehet olyan emberre találni aki talentuma mellett becsületességgel és jellemmel is birna, – s mégis ha valakit tettleg alkalmaz valamely állásra, – bár esetleg hatalmában volna olyant választani, elsőséget ád az úgy nevezett „nexiónak.“ – Ime ilyen az ember, t. i. panaszkodik, helyes elveket állit fel, de nem követi azokat, mert erkölcsi ereje gyenge, ez pedig azért ilyen, mivel értelme még nem eléggé tiszta, jelleme és önállósága tehát ingadozó.

Az ember véralkatának minősége (temperamentum,) esetleg mint kellemes társalgó, vagy sokat tűrő egyén szintén figyelmet érdemel, – de a jellem hasonlithatlanul több belbecscsel bir az előbbi tulajdonságoknál, mert tulajdonosa az emberek azon igen kicsiny számához tartozik, kiket eléggé becsülni nem lehet, s kiket a nagy tömeg eléggé becsülni nem tud, – holott ezek vannak, a gondviselés által kiszemelve, hogy az emberiség általános tökélyesedését elősegéljék, s hogy tehát időközben a társadalom corruptióját elháritsák. – Minden tulajdonságot adhat a természet ajándéka, de a jellemet csak önmagunk fejthetjük ki lelkünk s értelmünk belsejéből. Idevágó világitásul szolgál első Jakab angol király párbeszéde, melyet felnevelő dajkájával tartott uralkodása idejében; midőn a dajka a királyt arra kérte hogy tenné az ő fiát gentlemanná, – a király igy felelt: „azt nem tehetem, gróffá, báróvá igen, de gentlemanná kell hogy ő maga magát tegye.

„Jellem, – mondja Rónay Jacint – erkölcstanilag meggyőződés szülte elv- és ész-szerinti ingatlan cselekvést, jelent; kizárólag érzéki eszes lénynek tulajdona (szerintem csak az értelem magas fejlettségének) s csak ott gondolható, hol a cselekvés felett nem indulat nem szenvedély, sem körülmények, hanem elvek határoznak; hol a multból a jelenre s ebből a jövőre lehet következtetni, hol nyugodt szivvel mondhatjuk: ezen embert ismerem, bizom benne.

A jellemes ember nem utánzó, de azért nem különcz; állhatatos, de nem konok; elveit nem változtatja ugyan, de szükség esetén javitja, céljaitól sem áll el mert azok ésszerintiek; de megismerve tévedését, változtatja az irányt s a czélra vezető eszközöket. – A jellem csak erényes emberek közt lehető, mert elvből erénytelennek lenni annyi, mint a roszszat ingatlan következetességgel gyakorolni csupán azért, mivel rossz; ily tévedést emberről nem akarunk hinni. – A jellem lelki erőt és akarat szilárdságot feltételez, mely magát soha tul nem becsüli s mások érdemeit elismeri;15) melynek czélja: igazság, s törekvése igazságosnak lenni ön maga és mások iránt. – Minél ritkább tulajdonok ezek, annál bizonyosabb hogy a valódi jellem nem mindennapi tünemény az életben. – Az önfejűséget, konok daczolást, önzés-szülte állhatatosságot – sokszor, de elég hibásan jellemnek mondjuk.

A gyermek, az ifju, jellemnélküli, mert a jellem hosszú küzdés és nagylelküleg kivivott győzelem eredménye, mire csak érettebb kor tarthat számot. Ritkán találjuk fel eredeti tisztaságában a jellemet azoknál, kiket alárendeltség, élelmi gondok, mostoha körülmények lebilincselve tartanak, kik játékai a nagyok vagy a sors szeszélyének: az ember minél többet vár mástól, jelleme annál ingatagabb. Végre ne keressünk jellemet a hivatal, hir, s kegyvadászoknál és sima börü hizelgőknél, kiknek nyelvén mindig „igen“ és arczukon mindig nyájas, megelőző mosoly ül, kik, valamint átalában a jellemtelenek mind, hasonlók a szélvitorlához, arra fordítják a köpönyeget, honnan a szél fú.

Jellem lélektanilag azon ismérvek összegét foglalja magában, melyekben az emberekközti különbség alapszik. Végetlen tér, melyen leggyakoribb a tévedés.“ (eddig Rónay.)

Midőn nemes, nagy jellemek, kicsinyes körülmények között élni kénytelenittetnek, – nem ritkán különczöknek, rátartóknak, inpracticusoknak, vagy épen embergyülölőknek (pl. Roussou) tartatnak a nagy tömeg által.

Ime, az igaz való megismerésének alapján megszerzett önismeret és emberismeret, – szellemi egyéniségünk szabadsága, önállósága, a lelki erő, morális érzet, életbölcsesség, erkölcsi bátorság, jellem, itélőtehetség, jól, valóhiven alkalmazott méltánylás, mind megannyi összefüggő idegszálai az értelem magas fejlettségének s meggyőződésének mint összekötő gyupontnak, honnan azok természet szerint és szükségképen kisugároznak.

A valódi jellem s a dicsőség el nem érhető valódi nagyság nélkül, ezt ellenben önkint és válhatlanul követi; mert a dicsőség nem egyéb, mint a valódi érdemek kisugárzása, mely nem kivülről tapad az érdemre, hanem magából a benső érdemekből fejlik ki.

A természet törvényeinek idő, hely és körülményekhez mért szoros követése, megtartása (a miben az igaznak s valóhűségnek, tehát az észszerű méltánylatnak követelményei már benfoglaltatnak) – képezi az emberi méltóságot.

Kézzel foghatólag kiviláglik ezekből, hogy az iskolák, a népnevelés és tanrendszer világos s az örökigazságokra alapitott berendezése a talpkő, melyre aztán a jövendő nemzedék a tökély tornyait épitheti. Ettől függ a jövő nemzedéklépcsőzet sorsa.

Tanitsátok a philosophiát végzett ifjakat egy évig – a szónak mélyenható értelmében – rendszeresen az önismeret és emberismeret tudományára, – s meglátjátok, hogy mily nagyot változand csak egy nemzedék ujulásával is az emberiség ábrázatja.

Az emberiség szellemének nemesitésére sokat tesz ugyan a nevelési rendszer tökélyesitése, de az önképzés hozzájárulása szintén azon főtényező, mely minden egyes embernek önálló belbecsét leszen meghatározandó s megszerzendő. – Az ember szellemi önvalójának alkatrészeiben az öszhangzatos kerekdedséget, totalitást, csak saját irányú fejlesztés útján érheti el. Ezen állitás igazságából azon körülmény, hogy ezen álláspontot kevesen érik el, – mit sem von le.

A végzet akarata, hogy az ember tökélyeit s tehát erényeit önmagából fejtse ki; – minek bizonysága az, hogy a teremtés őt azoknak kifejthetésére képesitette. – Az embert a nevelés, tanitás, útmutatás, felvilágositás tökélyesiti ugyan, de a tudásnak nyomról nyomra felfogott értelemszerü meggyőződése (tehát ezen tudásnak nem csak sejtelemszerü fogalma,) s ennek önvalójávali egyezményessé tétele hozza létre benne, a lelki önállóságot, függetlenséget s a szellem szabadságát.

A természet óriási erejének ellenébe erőnk vajmi parányi, de ha lelkünk röpte gyakorlott és szabad, akkor ezen különbség csak növeli erőnk érzetét.

„Wie die Seele sich erhebt, verkleinert sich ihr das Gepränge des Lebens, die Hőhen der Gesellschaft und Alles, wovor die Menge Kniet und erschrickt.“

A fejtegetve felsorolt emberi lelki kellékek, a logicai gondolkozás és az igaz való nyomán röviden vázolt lelki tulajdonokon kivül, még az ember finomsága a jellem magasztossága a szellem emelkedettsége, azon korona, mely emberi méltóságunk, lelki érettségünk legfőbb ismérve.

Ez utóbbi most emlitett tulajdonságok nem rendszerint és okvetlen találhatók ott, hol az előbbi, már eddig fejtegetett s bemutatott tulajdonságok és tökéletességek rendszeres összefüggésben már feltalálhatók. A lélek finomságát a jellem magasztosságát a szellem emelkedettségét csak a végzet által esetleg adott körülmények adják és fejtik ki az emberben. – Igy a születés vagy is családi kör, hol az ifju nevelkedett, a véralkat minősége, melyet a gyermek szülőitől öröklött, s átaljában azon iskola és kör milyensége, melyben az ember lelkülete eszmékkel és elvekkel megrakodott, – azon alapokok, melyeknek kedvező jelenléte, vagy épen több esetleg összetalálkozása életre serkenti az alapjában már létező s szendergő lelki finomságot, jellemmagasztosságot és szellemi emelkedettséget.

Az alant szülöttek s a szegényes körülmények között növekedett emberek kebelében sokkal kisebb számmal találjuk fel az itt utóbb említett lelki tulajdonságokat, mert ezek, habár nagy tudományt, tapasztalást és önismeretet szereztek volna is maguknak, rendszerint bizonyos hidegség, merevség, szigorúság és önzés nyomásának vannak alávetve. Ezeknél a sziv nemessége rendszerint nem olvad fel annyira s tetteikben nem is érvényesíti magát oly mértékben, hogy lelkük erőssége mellett egyszersmint a lelki finomság, emelkedettség és magasztosság koronáját úgy szólván mennyi fényességében s önfejükön mutathatnák be.

A nemes gondolkozás és lelki emelkedettség oly szép jellemvonását látjuk egy stoicus bölcsnek im ezen ismeretes mondatában; „Én nem olyan barátot kivánok magamnak, aki nekem szegénységemben, betegségemben, avvagy fogságomban segítségemre legyen, hanem olyant, a kin én segíthetek.“16)

A szív legnemesebb érzeményeit, az értelem mélységének világítását csak azok ismerik, kik mint elméletileg is kiképezettek, azon kivül gyakorlott emberismerők, a lélek működésének mélyébe betekinteni képesítvék.

Kiben érett értelem, emelkedett lélek lakik, az metsző fájdalom érzetével szemléli, hogy napjainkban hon, barátság, szeretet, áldozat, hivatal: csak mint ugyanannyi ága a kenyérkeresetnek tekintetik.17)

A valódi lélek nagyság sértést nem ismer, mert a bölcs, érdemei díját keble önérzetében találja fel, azonkivül minden sértésnek szándékosnak kell lenni, más különben nem lehet sértés, ámde ezen különbözőségre kevesen ügyelnek.

Igaz, hogy az önérzet embere nem mindenkinek tetszik, mivel hogy a nagy tömeg emberei közül kevesen birván ezt megérteni, s még kevesebben méltányonni csakhamar büszkének tartatik. De sokkal kisebb baj s alkalmatlanság ez, mint midőn valaki a korpa közé vegyül, avvagy oktalan állattá vagy épen féreggé devalválja magát s aztán esetleg lábbal tapodtatik. Sokan vannak azok, kik gyanút hintenek az erény ellen mert az nem akarja magát lealjasítani.

Az életgyakorlatában az erős nagy lelkek, az emelkedett jellemek is bukkannak számításaik ellenére áthághatlan akadályokra s őket is megszállja egy egy pillanatra a tehetetlenség érzete s talán némi félelem rezgése, de a nagy lélek bilincseiben s tehetlenségében is nagy, mert tud tűrni resignatióval s ebben némi megnyugvást talál. A kis lelkű elveszti fejét a veszélyben s annyira kétségbe esik, hogy gondolkozása, külső érzékei egyiránt megtagadják tőle szolgálatukat, a növekvő veszély ellenében ő fokozatosan törpül s midőn lelkének legtöbb erőt kellene kifejteni, akkor legparányibb.

Mentül világosabban látó észtehetséget s lelki műveltséget szerzett magának az ember, – szellemi érzékisége (Vitalsinn) annál finomodottabb, – miszerint előre megsejti a még tisztán nem látható következéseket is, – ez is hasonló a hajó mágnes-tüjéhez, mely nem látja még a partot, de oda vezet.

A kinek értelmében az igaz való megismerése s ennek nyomán az önismeret és emberismeret meghonosult, az, az élet helyes útjait tisztán látja; a ki pedig ezen tisztán látással bir, az, ha csak önmagának is ellensége lenni nem akar immoralis avvagy jellemtelen nem lehet, s ha ezt mind ekképen az értelemnek mély meggyőződésével átlátta és átértette: akkor már lelkének s gondolkozásának röpte szabad, s így minden adott alkalommal fog tudni méltányolni, s a ki ekképen méltányolni tud, az a hummanitás, a jóakarat és igazság mérlegének kétoldalú serpenyőit biztos kezekkel tartja egyensúlyban. Az emberi lélek és értelem ezen felkészültségéhez ha még a szívérzésnek s lélek emelkedettségnek azon finomságát is megszerezhettük, melyet rendszerint csak a végzett vak esete szokott alapjában véve megadni, s az emberi lélek nagyra törekvése ezen adott alapon kifejteni, de a melyet szoktatás (habitualitás) által is fellehet némileg ölteni (mert a szokás második természetté válhat) akkor az „ember“nek tökélyeit már birjuk.

Hasonlítva tehát a fentebbiekben kifejtett eszme- és lelkiharmonia, vagy is az ember lelkületének s az igaz- valónak, röviden igazságnak- természetes, tehát logicai összefüggését, kerekdedségét, totalitását azon iskolai felfogáshoz mért szaggatottság és hosszadalmasság kicsinykedéséhez, melyet a legtöbb philosophiai s antropologiai munkában oly részletezett ágakra osztva s oly igen szétszedve s a mi fő, mint az ember lelkületében s annak észjárásában mindannyifelé elkülönözve s ágaikban egyenkint és önállólag feltalálhatónak s létezhetőnek feltüntetett alakban és miségben találunk: ezeket s ezen alakban a harmonikus észjárás terhéül tekintem.

A haladás valamint egyes embernél, úgy a népeknél is lényegben és alakban, (nem egyedül a külső tényekben s formákban, hanem) az eszmék tisztulásában, kifejlésében is nyilatkozik. A megtisztult eszmék míg a multnak eredményei, ugyan akkor egyszersmint a jövőnek csírái is.18)

Az emberi lélek és észjárás harmoniája, kerekdedsége, totalitása a szellem egészségére mutat; de vannak az ember lelkületében s észjárásában kórtünetek is; megkell ezekkel is némileg ismerkednünk, hogy lássuk az ember véralkatának lelkileg is mozgató rugóit, a testi vér szellemi trichinjeit, a szenvedélyek szemhályogát, az indulatok siketségét, a czikázó érzelmek időszerű és idétlen szülötteit, a képzelődés rajongó örjöngését, mely a fictió légkörében szárnyal s mint az éjjeli bogár röpülése közben rendszerint a nem látott tárgyakba, t. i. a valóságba ütközik és szárnyaszegetten aláhull; mig más bogarak ismét az égőtűz világosságába vakmerően és tudatlansággal rohannak s ott tudatlanságuk és vakmerőségük áldozataivá lesznek.

Ismerjük meg tüzetesen hol s mit lehet az emberben gyarlóságának felróni, mit ismét a vétkes mulasztásnak beszámítani s mit végre a végzet avvagy véletlen esélyek játékául tekinteni.

Nagy, de kevés ember által méltányolt igazságot mond Madách, midőn igy szól: „Az ember nincs egyénileg lekötve de az egész (emberi) nem hordja lánczait.“ És még is vajmi ritkán veszik tekintetbe a törvényhozók, hogy az emberiség épen úgy, mint az egyesek, a legtöbb esetben nem képesek magukat, a legjobb akarat mellett sem teljesen emancipálni a körülmények localis behatásától s nem áll tehetségükben a legkifejlettebb értelmeknek sem, hogy magukat a végzet széttéphetlen polyp karjaiból, vaslánczaiból egészen kiszakithassák. A test s az emberi gyarlóság, a szellem korlátja és a végzetszerűség tárgya és alanya.19)

Nem lehetetlen, hogy évezredek elforgásával, – ha t. i. addig létezni végzete e földön az emberiségnek, – a mikor már a földi természet egyenkint s összes erői, tényezői ismerve, felfedezve leendenek, az ember mostani tökélyeinek általunk ez idő szerint nem is sejtett magaslatára, vagy is szellemi életének második stadiumába fog felemelkedni, hogy ekképen az összes emberiség szelleme, mely az egyesekben szétforgácsolva egyéni életet él, tökélyeiben a világ egyetem lelkéhez közeledvén, – a sejtelmek homályából a valódi tudás birodalmába eljutand.

Az ember élete igen rövid arra nézve, hogy az egyes ember tökélyeit egészen kifejthesse; – és talán ebben rejlik a végzet munkássága, hatálya. – Midőn az ifju pezseg, ront-bont, kutat inkább mint alkot; midőn a férfikor cselekszik, alkot sőt nem ritkán erején is fölül mer, vállalkozik; midőn az öreg helyéből is alig mozdul, de tapasztaltságával vagy épen megszerzett széles körü tudásával ügyesen intéz, kormányoz, uralg a természeten, – e változó stádiumok és változó képesség szülte eredmények képei lehetetlen, hogy fel ne költsék a lélektanilag s gyakorlatilag szemlélő ember elméjében azon eszmét, miszerint ha az ember egyénileg is örök életű volna, azon isteni szikrának, mely benne rejlik, a világ egyetem lelkéveli közvetlen összefüggését teljes világosságban átláthatná, átismerhetné.

Mi emberek azt tartjuk, hogy az ember a teremtés remeke, localizált észjárásunk legalább igy fogja fel „én“-ünk egyéni megjelenését szervezetét e földön. Igyekezzünk tehát legalább e kicsiny, nagyon is localizált emberi körben az önismeret és emberismeretre lehetőleg behatóan szert tenni.

A természetnek szünetnélküli productiv, vagy helyesebben szünetnélkül átalakitó erőfejtése, éltető működése a természet vizsgálók ismeretkörébe már meglehetősen belevonvák, – de ha még az állati delejesség, magneticus rapport, s ezek hatásának, működési törvényeinek felismerése nyomán, azon a világ lelkével tán közvetlen érintkező rapportot is felfödözhetnők, mely az állati delejesség és magneticus rapportnak, szellemi érzékiségünkön (Vitalsinn) kezdődve, s a delejesség és magneticus rapporton átalakulva, a világ lelkének megismerésére elvezet: akkor emberi tökélyeink netovábbját el- és megérettnek tarthatandjuk.

Most azonban vizsgáljuk az embert, miként azt a természet alkotá; – igaz, hogy e részben le kellene szállanunk a természettannak s az orvosi tudományoknak legkisebb részletességeig, ha az ember alkatrészeit összetételét is bemutatva akarnók látni e helyen, – mivel azonban e munka foglalatjában csak az ember empiriájának, tragoediajának, észjárásának s szellemének némely, az önismeret és emberismeretre vonatkozó tükördarabjait kivántam bemutatni ugy miként én azt felfogtam, csak e szükkörben és a gyakorlati téren kell maradni.

A teremtés ereje, a végzet akarata különféle alaptehetséggel és véralkattal ruházta fel az embert, s ezen, hogy ugy mondjam – esélyek határoznak nagy részben életünk boldogsága avagy boldogtalansága felett, – s részben és alapjában ezek vetik meg ágyát az ember jövőjének, észjárásának, képességének s. a. t.

Rendszerint négy véralkatot különböztetnek meg a gyakorlati lélektan tudósai; Vérmest (sangvinicus.) Epést (Cholericus) méla véralkatot, (melaacholicus) és nyálkást, (flegmaticus.)

A vérmes (sangvinicus) külsője többnyire szőke, de epés vegyülettel itt ott barna is találkozik, – szemei s átaljában külérzékei elevenek, melyeken a kültárgyak és események gyorsan átvillannak, vérkeringése gyors idegei igen érzékenyek, mindent gyorsan felfognak, de csak felületesen, arcza többnyire kellemes, nyájas, piros, pozsgás, gondtalan kifejezésű, mozgása, járása, társalgása, táncza, ügyes és könnyü, azonban cselekedetei, tevékeny munkássága többnyire elhamarkodottak s gyakran tökéletlenek s ügyetlenek; nem egy könnyen jön zavarba s divatosan, tisztán öltözik, beszédje hadaró, vére nyughatatlan, magatartása egészben véve igen változékony, ő mindenkor és mindenben a körülmények embere, állhatatlan, azért elve az elvtelenség; becsületes szándéka és érző szive van, de jelleme – nincs miből alakuljon. – Epéje alig van, azért csak heves vére szokott egy egy pillanatra felfortyanni, tehát gyülölni nem is tud, annál kevésbé boszút állani. A vérmes mindig jó reménységben él, könnyen igér, de annál ritkábban tartja meg szavát, – mindenkinek készséges jóakarója s udvarias, tetteit jószándék vezérli, de meg nem szünő könnyelmüsége miatt legtöbb emberét a sárba vezeti, saját családját sem kimélve. – Jó, vidám és kellemes társalgó, ennek mindenki barátja, ő nem bánt senkit s ha mégis megbántott volna valakit, neki könnyen megbocsátanak. Javulását ezerszer is igéri jó hiszemmel, de soha sem javul. Szünet nélkül nyüzsög, foglalkozik, de többnyire csak kicsiségekkel. Rendszeres, mélyenható, vagy épen komoly tanulmányoknak nem embere. – A vérmes a jelennek él, a jövőre nem igen gondol. Némelyek rosz lelküséggel, romlott szivvel is vádolják a vérmes véralkatúakat, de rosz lelküség csak rosz szándékból eredhet s ahhoz az elme munkáló akarata is szokott járulni, ámde a vérmes – bár gyakran követ el aljasságot sőt olykor vétket is – mindezt nem rosz akaratból s meg fontolva, sőt inkább a leggondtalanabb könynyelműségből, vére által üzve hajtva cselekszi, – nála az ész nem bir uralomra vergődni, ő véralkatának rabságában szenved,

Midőn az e fajta könnyelmü emberek a sors kemény csapásai által sujtatnak, – kétségbe esetten szoktak feljajdulni s kislelküséget, gyávaságot, tehetetlenséget tanusitanak, de csakhamar kibékülnek, – sujtott rosz helyzetükben gyakran gondolnak az öngyilkosságra, de azt végrehajtani nincs elegendő önállóságuk, bátorságuk.

Elméje a tárgyak, dolgok és események felületét külszinét könnyen és gyorsan felfogja, de ugyan olyan könnyen is felejti. Tudománya sok oldalú lehet, mert ő mindenhez kapkod és semmit sem visz tökéletességre, de rendszeres studiuma, kitartása nincs. – Ha orvos, igen csacska s az időt eltársalogja, betege körül nem lelkiismeretes, de szeretve látott vendég, mert ő mindvégig jó reménységben van s biztatja betegét, neki minden csak „bagatella,“ – ha betege meghalt, oda se néz neki, – „ki tehet róla“. – Ha ügyvéd, hevesen allegál, de a barátságos egyezségre mindenkor kész, mert hoszszasan harczolni nem szeret, – elménczsége gyakran pótolja a mély combinatio hiányát, – nem igen önző, s ha az, azért teszi, hogy máskor adakozó bőkezü lehessen, „Hivatalban, bár milyen ingatag is lelkülete, rendes; de csak addig mig függ; azonban a hivatal korlátait csak szükségtől kénytetve türi.“ Ha mezei gazda vagy kereskedő – jaj annak a gazdaságnak vagy üzletnek, – csak rendszeres szerencse tarthatja fel azokat, s ebbeli sejtelmükben a vérmes egyének igen szeretik úgy választani foglalkozásaikat, hogy pénzeikhez, jövedelmeikhez ne egy könnyen férközhessenek, hanem olyan félig meddig sequestrált állapotban legyen vagyonuk. Nagy pénzösszegeket természetesen soha sem tanácsos kezére birni, személyére nézve azonban korlátokat nem tür. A politikában minden szélsőségre rávehető s a habbal uszik.

A vérmes, különben ha szorongatva nincs; őszinte, de ha szorongatott állapotban van, rovásra hazudik. Bár jó cimbora s a részegségig iszik barátai kedvéért, még is barátai őt gyakran csak jó bolondnak s élcztáblának tartják, a mellett az ilyen embernek kevés benső barátja van, mert ő kevés ember bizalmát birja – ugyan kinek is lehetne a könnyelmü emberben bizodalma.

R. J. azt mondja ezen véralkat emberéről hogy „jó tanitó, előadása kellemes, világos. A körülményeket és tanítványai tehetségeit soha sem feledi; nyájas, leereszkedése, példái és hasonlatosságai, melyekben igen szerencsés, a legszigorúbb tanulmányokat népszerűkké teszik. A világ itélete felületes, mert többnyire a külszinen alapszik; igaztalan, mert egyről sokra, többről az egészre következtet: boldognak mondja a dús gazdagot, szerencsésnek a fényes palotában kéjelgőt, bátornak a kérkedő szájhőst, jónak a szelid arczu nyájas ajkú embert. Ha gazdag, fényüző, pazarló; ha szegény, munkás. Jó alattvaló, de annál roszabb parancsnok; elv és czél, hatás és önállás nélkül, majd szerfelett leereszkedő, majd gőgösen pöffeszkedő. Mint szolga hű, mint úr barátja és ostora szolgáinak, miként szeszélye hozza.

Az ifjú ha vérmes, könnyelmű, a lány kaczér, csapodár, a nő házias, a férj udvarias; mind kettőnek hűsége ingatag, botlásaikat hamar feledik, leplezetlen gyöngéiket tűrik, nem féltékenyek. És midőn fürteik őszbe borulnak, ama ritka aggastyánokat öleljük bennük, kik a házi békét nem zavarják, kik örömmel látják a serdülő kornak arczán az életet piroslani, kik nyugodtan tűrik a hanyatló élet terheit s mosolyogva intenek végbúcsút unokáiknak.“

A vérmes vér alkat ellentéte a méla (melancholicus) ha ezen véralkat tisztán, keveretlen fordul elő, tulajdonosa azon phantásia-gazdag, csendes, mérsékelt emberek közé tartozik, kik a megtébolyodásra legtöbb hajlandósággal birnak. Ha fekete vére némi epés (cholericus) véralkattal vegyült, akkor higgadt, eszélyesen óvatos, igazság szerető, szerény de kissé alattomos és bizalmatlan embert találunk fel benne. Egyébkint külsője ritkán más, mint barna egész a feketeségig, mely szint annak lassú, folyásában akadozó, fekete vére kölcsönöz. Termete szabályszerű, arcz- és átaljában koponya csontjai többnyire kiállók, hegyesek (marquirozottak) szárazak, szemei csendes pillantásuak, s csak félig nyitvák, tekintete bús komor, arczán a mélyen gondolkozó lélek és elme fontolgató kinyomata ül. Szeret egyedül lenni s gondolataiban mindig saját énjével foglalkozni. Külső magatartása csendes, járása, taghordozása lassú, mondhatni kissé lomha. Egész élete örömtelen, de olykor, ha kedve szerinti jó ismerősök közé jut, vigkedélyű, élczes is tud lenni. Életelveiben határozott, nem ritkán szigorú életelveket követ, de önmaga és mások iránti bizalmatlansága és túlzó követelése nyomán nem igen méltányos és kevéssé emberszerető. Mig valamiben megállapodásra jut, addig sokat gondolkozik, tépelődik, mondhatni kínlódik; megállapítván feltételeit, s elveit, ezektől senki kedvéért sem tágít. Mindenben nehézséget lát és sokszor kiállhatatlan. Legkiállhatatlanabbak legscrupulosusabbak azonban azok, kiknek véralkata a melancholico-phlegmaticus vegyületből áll. Ezen véralkat emberei között találjuk fel a legvastagabb, legsötétebb elfogultságot. A méla szive nem igen érzékeny s önálló nemes tettek műhelyévé ritkán válik, sőt ellenkezőleg, túlzó követelése, igényei miatt gyakran csalódván, mogorva visszavonultságában jég hideg, kőkemény szive az ember gyülölésre leszen hajlandó.

A véres és méla véralkatú ember nem igen bizik önmagában, azért mástól rendszerint illetéktelenül sokat vár, ugyanazért az ilyen embereket legkönnyebb eszközül felhasználni.

A méla (melancholicus) véralkatról Rónay igy ir: „Érzelmi és szellemi tehetségeit munkára csak erős ingerek serkenthetik. Elméje nem fogékony, csak ismétlés vagy rendkivüli élénk benyomás hat reá; de hű, s évek hosszú során sem feledi az egykori benyomásokat, kivált ha azok önszeretetével kapcsolatosak; innét ered bosszuállása. (Szerintem a melancholicus bármily szivtelen legyen, bosszuálló nem szokott, nem tud lenni.) Képzelete élénk s közönségesen zsarnoki önkényt gyakorol az értelem felett; ez oka, hogy agyrémeit valóknak hiszi. Értelme habozó, itélete lassú, esze mély; ismereteit, itéleteit s következtetéseit ovatosan rendezgeti; ismeretei korlátoltak, ő maga fontolva haladó. Tudománya rendszeresebb, alaposabb mint a vérmesé; nem találékony ugyan, csak tört utakon szeret járni, de a figyelmeztetést fontolóra veszi, a más által kitaláltakat tökélyre viszi.

Az élet küzdelmeiben ritkán lép fel, (mert önálló szereplésre nem érzi magát eléggé határozottnak,) de a hol fellép, ott annál szilárdabb és alaposabb működése. (Egyébkint türelmesen fürkésző száraz tudománya nem melegíti fel a szivet, nem hat vonzólag környezőire, mert az nem hordja szárnyain a viruló élet himporát s igy ezen véralkat emberi például mint tanárok igen kétes sikerü szolgálatot tesznek.

A méla nem vesz fel kölcsönt, de nem is ad, s ez bizalmatlanságának természetes következménye. A divat, komoly szemében kábaság, melynek ingatag-szabályait szerinte, szeszély, kaczérság vagy alacsony pénzszomj szüli, mindig a józan ész rovására.

Társalgása kellemetlen (untató és semmit mondó) mig a vérmes sima udvariassággal körüllengi a kört, addig a méla kizárólag kedveltjének hódol, de soha sem bókol (és nagyon ritkán élccel, mert a méla és a nyálkás, phlegmaticus, lassú észjárással bir, a méla azon fölül az eszmékbeni gyors megállapodás hiányában is szenvedvén, alig képes az élczelésre) mogorva különczködése, udvariatlansága és önzése mindenkit visszatart tőle: a világ becsüli sőt szereti szilárd jellemét, mely akarva ritkán sülyed a vétek vagy kihágás hínárjába, de gúnyolja önzését és kaczagja önfejüségét.

Vallásban ábrándozó s mély okoskodásai daczára néha a legsetétebb előitéletek rabja.

Mint iró mély, alapos, irálya feszes, szabatossága erőltetett. Következetessége és hideg okoskodása miatt néha untató, a nyilvánosság mezején mint iró ritkán lép fel; mert nem bizik tehetségeiben és rettegi a birálatot, kevésbé kedvező birálat képes őt örökre elnémitani.

A mélának az élet göröngyös utain ritkán virit a boldogság, – legkevésbé pedig a tanitói pályán. Az ifju tüz fellobbanása sérti, a vidor kedv kitörése terhére van, s a legcsekélyebb kihágásnál haragra gyúl. A bünt és erkölcsöt túlbecsüli azért ha büntet, kegyetlen, ha jutalmaz, oktalan; itt a gyermeket szerfeletti dicséreteivel elbizottá teszi, amott megszégyenités által, mi szerinte a legjobb orvosló szer, a becsület érzeményeit fojtja el szivében. Tanitványai rettegik, nem szeretik. Ilyen a méla, a tanitói pályán fellép hatás nélkül, küzd siker nélkül; a tudományok magvait sürögve hintegeti, de gyümölcseit meg nem érleli.

Ha gazdag: fösvény; mert senki iránt nincs bizalommal, a mindenható pénz leghivebb barátja az életben, ez mindene. Ha szegény: munkátlan, csüggeteg s igy nyomorai sulyát mind inkább nagyitja, hamar kétségbe esik. Mint úr zsarnok, mint szolga álnok; amaz bérét csonkitja szolgájának, ez javait urának.

A méla ha parancsnok, féltékenyen őrködik jogai felett; czélja anyagi jólét, melynek a szellemit, sőt még a fényt és dicsőséget is alárendeli.

Az élet első felvirultában, kivált a nőnemnél e nedvalkat ritkán túlnyomó, – s hahogy mutatkoznék is, testi bajok, vagy kora érettség következménye, ennek sorsa kora enyészet szokott lenni.

A férj udvariatlan, féltékeny, – s minél gyöngédtelenebb s erénye minél ingatagabb, annál több figyelmet s benső szerelmet követel.

A nő rendtartó, hü, és mégis féltékeny; férjén, gyermekein szenvedéllyel csügg, érzékeny szivét, kicsiny hitüségét szünet nélküli aggály és balsejtelmek gyötrik; ábrándjai, előitéletei; babonái ellen sikeretlen harczolsz, szavaid a pusztában elhangzanak.

A méla az élet alkonyán csüggeteg, mogorva: az élet terhére van s ő terhe a körüle viritó életnek.

Az epést (cholericus) forrongó meleg vére gyors és erélyes tevékenységre serkenti. Testalkata többnyire csontos, erős; izmai feszültek, küzdésre teremtvék; arcza marquirozott, kiálló csontokkal s több kevesebb barnaság jellegzi; járása, taghordozása feszes és heves, azonban nem csak mások; de önmaga iránt is illedelmes; s ez hevét némileg mérsékli, – szemei tüzesek s átható tekintetüek, olykor a kellemetlen érzésig, mert ezen vasvilla hegyességű a veséket is átpillantani akaró tekintet, környező és illető embertársát zavarba is ejti olykor, s azoknál olyan – a magneticus rapport avagy magiai hatás által villanyszerűleg átfutó – kellemetlen érzést kelt, hogy ez ösztönszerűleg kerüli amannak társaságát és tekintetét, mert érzi amannak fölényét és sejti annak uralmi vágyát, – amellett pedig annak fürkésző éles látása elől netalán létező gyengéit elrejtve kivánja tartani. – Többnyire domború, széles mell, bátor vagy épen daczos magatartás, finom hallás és látás jellegzi; egyébkint benne nem csak őt érzéke s idegei, de állati, és az ember szellemi ösztöne is jól ki van fejlődve.

Ezen alaptehetségek birtokában lévén, különös hivatással és képességgel bir a dolgok lényegét, sulypontját rögtön észrevenni s azokat conbinálva rögtön fel is használni. Ezen alaptehetségek birtokában lévén: észjárása eleven, gyors; ő maga erélyes tevékeny, de tevékenységében nem igen kitartó, mert ő – érezvén tehetségeinek fensőbbségét, – inkább mint parancsnok mással kivánja a kivitel részleteit eszközöltetni; – az eszmét és a kivitel útját, módozatait már előbb ő maga megállapitván. Testi tökélyt és lelki erőt, erélyt érezvén magában, saját felfogását, véleményét tartja a legjobbnak, s ellenmondást nem igen tűr. – Olykor hanyag (s többnyire kényelem szerető, vagy egészen a confort embere) de ha a szükség vagy a körülmények szoritják, űzik: rendkivül munkás is tud lenni. Előtte nincs lehetetlenség és tekintély, mert ő tud önálló, munkás és okos lenni. Az epés némi tekintetben olyan mint az oroszlán, – egymaga is merészel megindulni avvagy csatázni a legjáratlanabb sivatag vadonban, út- és nyom nélkül: mert ő testileg és lelkileg erős, ennélfogva önálló s mint ilyen alkalmilag engesztelhetlen, fékezhetlen, rettentő zsarnok, avvagy nagylelkü és háladatos is tud lenni. – Az ész uralma nála leginkább csak addig tart, mig vére fel nem pezsdül – mi nála könnyen megtörténik – azontul indulat és szenvedély vakon és tartózkodás nélkül magával ragadják; azonban ha a műveltség, férfikor, érettség és tudományosság stádiumába léphet, s ha tehát nála a korlátlan tűz nemes hévre, a vad erőbajnoki szilárdságra, a zsarnoki erély nagy lelküségre tisztul és emelkedik: akkor az, egyikévé szokott válni a renditlenül igazságos, szellemi tisztán látással biró, széles és mély combinátiójú tökéletes embereknek.

Az epés szive igen érzékeny, kérésre, könyörgésre könnyen hajlik, s ha azt visszautasitja is olykor, lelki küzdelem nélkül alig tudja meg tenni s többnyire megbánja, hogy ha valakinek kérését nem teljesitette; parancsnak hódolni nem tud. Egyébkint nemes czélú áldozatra mindenkor kész, nem pazarló ugyan, de szabad röptü gondolkozása fösvénynyé lenni sem engedi. Ha gazdag, csak ez tud a szónak nemesebb értelmében, miként az angol főurak, úr lenni; ha szegény, sokat tud tűrni és munkás. Hirtelen felfortyanó indulatja epés, túlbuzdult, azonnal megsemmisitésére tör ellenfelének, még az élettelen tárgyaknak is; – de szintoly hamar csillapodik s már ekkor bánja hevességét, még duzzog magában, de már arra gondol, hogy megbékéljen, mitől azonban magát megalázni nem tudó lelkülete, olykor oktalan büszkesége, álszégyene, gyakran visszatartja. Ha megbántója bár mennyire megsértette, de öt megkérleli, szivből megbocsát; azonban ha hiuságát sértette, vagy tehetségeit vonta kérdés alá, akkor nem gyülölve ugyan s nem igen gondolva vissza torlásra, de szivének mélyében mindig visszaemlékezve kisebbitőjére, azt holtig sem feledi. – A ki felsőbbségét elismeri s vele nem ellenkezik, annak javára dolgozni mindenkor kész; felinduló hevességének pillanatát kivéve, – bár tehetné – soha nem küzd egyenetlen fegyverrel, mert természete a nagylelkűség. Élczes, elannyira, hogy mindig szokott magának valakit czéltáblául kiszemelni, gyermekekkel és felnőtekkel egyaránt ingerkedő.

Az epés a nyilvános közdolgokkal örömest foglalkozik, mert e téren széles és mély combinatiójú tehetségének kitüntetésére tág mező kinálkozik. A formalitásokat, külső illemet s némi ceremoniákat jól tűri, mert ő maga is szereti a fényt, pompát, udvarias és feszes: a rendesség kedvelője, de nem pedans; szóvitában csalhatatlannak hiszi magát s azért ellenmondást nem tür és igy kiálhatatlanná teszi magát. Való ugyan hogy állitásai többnyire igazak, mert átlátó világos itélettel bir, de a modor és követelés, melylyel azt előadja, igazságából sokat levonnak, mert a közönséges emberek nem tudván élesen megkülönböztetni s mélyen hatólag birálni: még ha kölcsön adott pénzét követelné is valaki, de azt a törvényes formák megtartása nélkül önkényt, karhatalommal tenné: igaztalansággal méltán vádoltatnék. Képzelődése heves s szüntelenül munkás, esze mély, de a valót könnyen túlszárnyalja. Ha az e fajta egyének szellemi tisztán látására például ifjuságukban a helytelen nézetek hályoga ereszkedett volna, avvagy talán ehez még szilaj erélyük képzelt hősiessége is vakitólag hatott volna, akkor ők rendszerint az önhittség és nyakasság circulus vitiosusába esve a tanulmányoktól egész éltükön át elidegenednek, nem haladnak, s így rendszerint helyi zsarnok szellemekké (Localgeister) válnak. Ezek a társadalom kulláncsai, melyeket az magáról lerázni alig bir.

Az epés határozataiban s az eszközök megválasztásában gyors s többnyire szerencsés; a kivitel nem aggasztja, mert testi és szellemi tehetségeiben bizik. A közönséges mindennapit lenézi, mert rendkivüli tehetségeinek csak a rendkivüli felel meg. Az epés az ő átérzett terjedelmes nagy szellemével, vétkeiben és erényeiben, emelkedésében és bukásában egyiránt nagyszerű.

A telivér epés a buvárkodó tudós szerepét ritkán veszi át, mert ő inkább a gyakorlati életben akar szerepelni, hol éles és gyors átpillantása és ügyes felhasználása a helyzeteknek adja a szerencsét, ugyanazért rendesen olyan pályát választ magának, mely független természetét legkevésbé látszik korlátolni.

Rónay J. azt mondja az epésről, hogy az nem a zajos társas élet embere, hogy elbizottsága, büszkesége, mely állitásait soha vissza nem vonja, és hajthatatlan jelleme türhetlenné teszik; szép tehetségei, melyeket csak felsőbbsége kivivására használ, egyiránt hóditnak és sértenek. Ha az egész társaságot nem képes hatalmába kerítni, fog mindenesetre egyet kiszemelni, kit gúnyai, csípős szavai, és kicsinlő észrevételei czéljául tüz ki. Szóvitában csalhatatlannak hivén magát, kiállhatatlan. Ellenmondást nem tür, ellenét a legérzékenyebb oldalán sérti s ha okokkal győzni nem képes a leggorombább személyességre szokott vetemedni (de ez utóbbi térre csak a müveletlen, durva lelkületű, ha bár tanult epés ember szokott csak lépni.) Ez oka hogy állitásaiban igaza lehet, de nem kifejezéseinek modorában avvagy szavaiban, mert azok sértők. Vele a szóvitában ingerkedve játszani mindig merész vállalat. Utánzásnak nem barátja, apróságokkal bibelődni nem szeret, gyöngéit gondosan leplezi, bár más tekintetekben nyilt szokott lenni.

Vallásban szigorú, szertartásaihoz ragaszkodik, még akkor ha meggyőződése ingatag. Az epés nem büszke vallástalanságára mint a vérmes, sem vallásosságára mint a nyálkás. Irmodora alapos, dagályos, szavai és mondatai válogatottak. A feszes modor, valamint testi magatartásában általán véve, úgy irásaiban is feltünő.

Mint tanitó szigorú, de egyébkint is az élet gyakorlatában, és rendtartó szokott lenni. Tekintélyét meg ne sértsd, mert idétlen hevességében avvagy bősz haragjában aljas bosszúra is vetemedik.

Hivatalban rendes, uralgó, véleményét csalhatlannak hiszi s épen ezért társait tanácsaival szünetlen elhalmozza, azokat is, kik felette állanak. Mint biró megvesztegethetlen s az igazság kiszolgáltatásában rendítlen. Mint alattvaló nyughatatlan, hasonló az elfojtott lánghoz, mely rést keres a kitörésre. Ilyen természetü levén a teli vér epés, igen természetes, hogy két epés együtt ritkán tud szorosra füzött tartós barátságban élni. Ha egy ország (lásd spanyolországot) többnyire epés véralkatú lakossággal bir, ott a háborgás, pártütés, csatározás, véres bosszú napi renden van.

Az epés jó apa, gyermekeit szereti, de el nem kényezteti, bünteti, de szivtelenül meg nem veti.

A nő önmagát jobban szereti mint férjét s gyermekeit. Nem szokott dicsérni, de annál inkább szeret dicsértetni, ha szép, szépségét, ha rút, szenvedélyeit használja hóditási fegyverül, mert neki hodítni, győzni kell minden áron, minden úton. – Férjét nem félti, de igen önszépségét és tekintélyét. Háza küszöbén túl álarczot ölt, szende, gyöngéd, kegyes, – de családja körében mérges növény, melynek lehellete a házi élet öröm virágait leperzseli.

És midőn az epésnek fején a leélt idők hamvai mutatkoznak, visszavonul mint a vihar, mely kitombolta magát, – s minél zajgóbb, követelőbb volt a világban, annál csendesebb és igénytelenebb a magányban.“

Egyébkint ezen véralkat tulajdonosai a legnyughatatlanabb életet élvén, lelküknek különben meglevő derültsége mellett, gyakori és nagy adag lelki gyötrelem, kin is szokott osztály részül jutni, – mivel önálló, bátor, olykor kihivó, az emberi hibákat, gyengeségeket azonnal fenyiteni, vagy az embereket fegyelmezni kivánó – magatartása mások jogkörét, vagy legalább azok gyengeségének érzetét vagy hiuságukat és erkölcsi fogyatkozásaikat érintve, törekvéseik czélját csorbitani, akadályozni látszatik, – s igy önmaga ellenébe embertársait s főleg az erkölcsi fogyatkozásban szenvedők összetartó tömegét ellenállásra, vagy legalább parallyzálásra zuditja fel.

A nyálkás (flegmaticus) véralkat a legszerencsésebbek közé tartozik, mert vére kevésbé meleg s lassú keringésű levén, reá a külvilág és az emberek gyarlóságai és roszlelküségei nem igen érzékeny benyomást tesznek. Rendszerint inkább szőke mint barna, szeme homályos, nem ritkán savó szinű, bágyadt tekintetű, arcza kifejezés nélküli komoly, hallgatag és szabályos. Magatartása egészben véve olyan – mint a lassú folyamé. Ő senkit sem geniroz, de őt sem genirozza senki és semmi. Lassúsága ismeretes, valamint udvariasságának hiánya is, taghordozása nehézkes, lomha, kissé merev, és nyugalmas. Ő nem a társaság embere, mert ott rendszerint szótlan, szenvedőleges magatartású szokott lenni, – egyébkint pedig a társadalom szokásai, etiquettje terhére van s ő mosolyogja magában az emberek hiúságát, aprólékos ügyes bajoskodásait. Szivérzeményei fejletlenek, tompák, – ő maga csak az észhez szokott szóllani, a szivhez soha; – öt érzéke is csak középszerűen van kifejlődve, azért őt külsőleg és aránylag érzéketlennek tapasztaljuk. – Nem egy könnyen hevül fel, mire jellemző példa egy németországi úrnak történt utazási esete kocsisával, t. i. utközben rablók által megtámadtatva először a kocsis kapott kemény ütlegeket, azután ura, miközben a kocsis földön hevertében egy darabig csak nézte a nem épen divina comoediát, egyszerre azonban csak neki fohászkodik a kocsis és lesujt egypárt a rablók közül, mire a többiek elfutottak. Ekkor a kocsis ura által kérdeztetve miért hogy kezdetben mindjárt nem riasztotta el a rablókat? – ilyen választ adott: Joa i mus hold erst warm werden!

A nyálkás sokat tud türni, mindenesetre többet mint más véralkatú, de azért fel ne boszantsd, mert bosszúja iszonyú, szivtelen, sőt embertelen.

Hideg vére az egy helyben maradást kedveli, azért kényelem és nyugalom szerető, – gond – és mindenesetre aggodalom nélkül óhajt élni. Önmagát s különösen nyugalmát egész a szivtelen és igazolatlan önzésig szereti, szükségből szorgalmatos is tud lenni. Ezen véralkatúak, hacsak szerét tehetik, biztositott, állandó, hanem is valami zsiros hivatalba törekszenek jutni, s nem annyira a papi mint a tanitói székbe avagy számhivatalokba vágyódnak. – Ők nem ujitók s nekik az idő nem pénz. – Eszélyesek mint a kigyó, a jó alkalmat kilesik s csak akkor cselekszenek, ha a körülmények egészen kedvezők, mit tehát rendszerint jó siker szokott követni; nekik semmi sem sietős, ők ugy gondolják hogy majd megjön minden magától, – körülbelül ugy gondolkoznak mint a nilusi tartományok fejedelmi tanácsa, mely a Nilusnak hajókázható folyammá leendő a szabályozási kérelemre azt felelte, hogy ha isten a Nilust hajókázható folyammá akarja vala tenni, már kezdetben úgy alkotta volna azt.

A világ kicsinykedésével, hiúságával, haladása avvagy hátrálásával nem törődik, ő önmagában visszavonulva akar élni s önmagával meg is elégszik, azért benső barátja ritkán van.

A nyilvános közdolgokkal bibelődni nem hajlandó, de ha vállalkozik, eljárása sikeres szokott lenni.

Elméje nem fogékony, de hű; tudománya leginkább citatiókból áll, mert a betanultat nem egy könnyen felejti, mindig alapos akarván lenni előadását rendesen Ádámon és Éván kezdi, és a végtelenbe nyujtja; különben egy oldalú s megrögzött eszméi vannak. – A flegmaticusról elég hibásan azt tartják némelyek, hogy talentuma a philosophiai eszmékre fogékony; azonban ez téves nézet, mert ő elégli a külső okokat s rendszerint nem szokott az eszmék mélyére hatolni. Hallgatagnak, nyugodtnak, türelmesnek avvagy bölcsnek lenni: nem mindegy. A ki az értelem meggyőződése fonalán elv- és jellemszilárdságra jutott s igy önmagát szellemileg naggyá, lelkületét erőssé, edzetté tette, csak az lehet bölcs, – ellenben kinél a véralkat flegmája az értelem, mély meggyőződése nélkül adja a lélek nyugodtságát, a türelmet s. a t. az, csak külsőleg olyan mint a bölcs, de értelme, jellemiránya homályos, szivderűje tompa, szivnemessége kiképezetlen.

Ügyetlen, untató a társalgásban, noha ő szótlanul is jól érzi magát baráti körében. Jó családfő s különösen kegyes apa; vallásában a vakbuzgóságra hajlandó. Jó bogarász, fűvész és régész; hatástalan szónok. Egész tudománya inkább elméleti s az úgynevezett életphilosophiából vagy is az élet gyakorlati ügyességéből neki csak kicsiny részecske jutott. Hivatalában rendes, a fegyelmet, gépiességet és burocratismust jól tűri: felsőbbségének vakon engedelmes, de mint főnök hiányosan tölti be tisztét. Inkább szeret kormányoztatni mint kormányozni.

Birói hivatalra épen nem való, még csak békebiráskodásra sem, mivel igen felületes s hajlandó mind a két félnek igazat adni, sőt ha neje által ezért intetik, ennek is igazat ad.

Rónay az ifjut daczosnak, önfejűnek, a lányt csendesnek, visszavonultnak s minden háziassága mellett rendetlennek mondja, úgy szintén azt állitja, hogy mint férjezett nő szenvedélyes, kegyetlen s ritka ügyességgel tanárkodik a rágalom iskolájában.

Megöregedvén a nyálkás véralkatú, gyermekiesen könnyelmű lesz.

A vérmes és méla kislelkűségre, kétségbeesésre bir hajlandósággal, mig az epés és nyálkás, erős, szivos lelkületű.

A méla (melancholicus) és a nyálkás (flegmaticus) rendszerint több hajlandósággal bir a fösvénységre mint a vérmes (sanguinicus) avvagy az epés, (cholericus) mivel amazok inkább a külvilágra forditják figyelmüket, mig az utóbbiak inkább ujitók, találékonyak s a szellem és lélek belsejébe reflektálnak.

Véralkat vegyülék nem csak lehető, de sőt száz és ezerféle árnyalatban olykor mind a négy véralkat vegyitve található; azonban kiválólag uralgó rendszerint csak egy szokott lenni.

A lassú felfogásu (flegmaticus) emberek közt is nem ritkán successive biztos és alapos felfogást tapasztalhatunk valamint ellenkezőleg könnyü és gyors (nem ritkán kapkodó) felfogásuak sem mindenkor alapos és genialis belátással birnak; azonban humoristikus elmeéllel (Vitz) csak a gyors észjárással birók vannak felruházva.

A politicailag szabad elvű emberek közt sokkal több elmeélell (Vitz) biró ember van mint a conservativ elvüek közt, mert azok a mint észjárásaikban sajátságos könnyüséget, szabadságot birnak, ezen sajátságaikat az élet minden viszonylataiba átvinni mintegy ösztönözve érzik magukat. – Kérdés marad azonban, hogy valljon szintoly alaposak-e mint a milyen élczesek?

A természetes tiszta észnek (telentum) ha az, az elmeéllel birók közül való (ezeknél a testi öt érzék és az általános szellemi érzékiség: Vitalsinn, sensorium commune, rendszerint igen jól kifejlődvék) a többi közt azon előnye is van a hét köznapi ész felett, hogy szellemi érzékével a helyeset az igazságot mielőtt annak alapokait jól magyarázni tudná: megsejditi észreveszi. Ezek rendszerint sensitiv-alkatásuak, bármilyen külsővel birjanak más különben.

A testnek és léleknek kifejlődött, avvagy csak mulatkozó tulajdonságai az alaprajz szerint fejlődnek ki, mert képtelenség volna feltenni, hogy attól el is térhetnének.

„Terem az ember mint a suba gallér.“ Ezen közmondást én úgy értelmezem, hogy valamint a szegfűvirág gyenge zöldségéből nem fejlődhet egyébb virág, mint épen szegfűvirág- és mag – bármily keverékü földet vagy trágyát adjunk is termő talajának, – úgy a gyermeknek kifejlendő jellege és jelleme véralkatától, vérkeverékétől függ, de csak jellege és jellemémének alapjára nézve, úgy hogy ezekből bármely körülmények között és bármily mesterkélt készakarattal sem lehet egészen kiforgatni. Igy például egy sanguinicus szőke gyermekből soha sem lehet olyan teljesen önálló, akarat erélylyel biró kemény „jellemet“ fejleszteni, mint egy hasonló észbeli tehetségű s hasonló körülmények között növekedett barna cholericus, vagy bármely szinű flegmaticus gyermekből. Azonkivül a cholericusok mindig több hajlammal fognak birni az uralkodásra, – mivelhogy a természet adományozta fensőbbségüket érzik, – mint például a sanguinicus szőke. Továbbá például a vérmes ügyvéd vagy orvos minden bajt csak úgy könnyü szerrel megorvosolhatónak véleményez, mig például a cholericus orvos vagy ügyvéd ösztönszerűleg drasticus curát szeret aplicálni; – s igy tovább.

A gyermek temperamentumának minősége tehát olyan alap, melyet az egészen soha sem vetközhet le – bár mit mondjanak is ez ellen a puritán philantropok s melyből ered kezdetleg azon berzerő és irányzat, melyet ösztönszerűségnek, alaptehetségnek nevezünk, – később pedig a jelleg és jellem.

Midőn Rónay J. „Jellemisme“ czímű munkájának századik lapján azt mondja, hogy: „a magyar kérkedő elbizottságának kell tulajdonitani, hogy vélemény harczaiban sokkal kitartóbb mint egyébbkint vérmes természetétől várnók,“ – tán nem vette kellő figyelembe, miszerint a magyar szerepelő státus férfiak és népvezérek, mint minden országban, úgy itt is legtöbbnyire az epés vagy flegmaticus véralkatuak közül válnak ki, – s hogy ezen véralkatnak megfelelő állhatatosság, erély és kitartás a természete.

A vérmes és méla véralkat rendszerint nincs hivatva állandó, nyomatékos és befolyásos szereplésre, azonban nincs szabály kivétel nélkül.

Az emberek legnagyobb részének igényei és birálatai embertársuk irányába jogosulatlanok, igaztalanok. Igy nem ritkán jogosulatlan érzékenykedést és igényeket látunk feltünni, midőn például a szülék gyermekeik sajátságai (vagy épen maznaságai) következtében azt kivánják a tanitótól hogy az, egészben és egyenkint is alkalmazkodjék gyermekeik sajátságaihoz, meg nem gondolva, hogy ha a tanitó máskülönben humánus és felvilágosodott ember, az, a gyermekeket csak általános szabályok, t. i, az észszerűség és a társadalmilag jónak itélt egyöntetűség értelmében képezheti, s igy a gyermekek sajátságait nem legyezheti, sőt inkább ezen sajátságokból azokat kivetkőztetni van hivatva, mert elvégre is megdönthetlen igazság az, hogy minél müveltebb az ember, annál kevésbé nyilatkoznak benne kicsinykedő sajátszerűségek; épen igy át kell olvadni az úgy nevezett temperamentumok élének az ember önállóságába, magát szabaddá tett szellemébe, a társadalmi egyöntetűségbe (melyet a tanitó mindig mint absolute legjobbat igyekszik alakítani) ha csak jogosulatlan kiváltságokat nem akarunk magunknak vindicálni embertársaink rovására. Való, hogy az ember saját véralkatának uralma alól csak az önképzés útján elsajátított magas értelmi fejlettség nyomán szabadul fel, midőn egyedül az értelem veszi át az uralmat, – de ha erre már a tanár által is ideje korán figyelmeztetik, ezért az csak köszönetet érdemel. Leszállani a gyermek értelméhez méltányolni annak sajátságait, véralkatát: egészen más, – mint annak fogyatkozásait legyezni, ferdeségeit nem egyengetni, az egységet, a harmóniát a gyermek sajátságai miatt szem elől téveszteni.

Az igazvaló megismerésének, az önismeret és emberismeret megszerzésének nyomán magas értelmi fejlettségre jutott egyének száma igen kicsiny, még a müvelt osztálybeliek között is, ugyanazért jóformán általános igazságot mond Rónay J. midőn állítja, hogy „a benyomások élénk felfogása, a visszahatás erőssége és tartóssága, az embernek érzeményei és indulatai, ösztönei és szenvedélyei, szóval lelkülete, jelleme, ha nem is épen egyedül, de nagyobb részben a vérmérsékétől, a nedvek minő és mennyiségétől, gyors vagy halk folyásától és ingerlékenységétől vegy- és nedvalkatától függ;“ mert „nehéz természeti hajlamainkat leküzdeni, és szabályozni, nehéz a vérmes könnyelműségét fékezni, a méla borúit eloszlatni, az epés hevét mérsékelni s a nyálkást nyugalmából felriasztani; de nem lehetlen.“

Azon lélektanárok logicáját, észjárását nem értem, a kik azt állítják, hogy az embernek lelki állapotjában ellenmondások is vannak; – mert a homály még nem ellenmondás, de a változó helyzet és körülmények szülte változékony tünemények sem azok, – és a látszat nem mindig a való. De hogyan is lehetne feltenni a teremtő bölcsességéről, hogy az, az ember lelkébe harmoniátlanságot ültetett volna?!

* * *

Az igazság megismerése általános értelemben, vagy is az embernek szellemi tisztán látása mint ragyogó nap teljes pompájában világítja meg a tárgyakat, eszméket, életre ébreszti s jótékony melegével növeli fogalmainkat a moralitás becséről; ennek segélyével tanuljuk átérteni a harmoniát, mely az ember létezésében s a világ egyetemben egy iránt nyilatkozik; a szellemi világosság sugárai, napmelege, szeretetet, rokonszenvet lehelnek belénk.