Az életnek van heve, (ifjúság) termékeny ideje, (férfikor) árnyéka (öregség) és csendje (aggság.)
Az embernek szabad akarata kezdetben (a gyermekkorban) csak a természettől nyert bizonyos iránybani berzerő s csak később az okosság és bölcsesség megérlelődésével válik az jogosult (autonom) önhatósággá.
Midőn az ép egészséges test, milyennel rendszerint az ifjuság szokott birni, testben lélekben jól, megelégedve érezvén magát, akkor egyszersmint azt is érzi hogy a természettel mely körülötte s reá mosolyog, harmoniában van; ez oly, még ekkor csak sejtelem, melyet később a tapasztalás, ismeretek, szellemi tisztán látás a felfogás és bizonyosság képében tüntetnek fel, s ama sejtelem tudássá, megismeréssé változik. És mivel nehéz meghatározni azt, hol végződik az ösztönszerű sejtelem s hol kezdődik a megismerés vagy tudás, azért ne higyjük hogy például a gyermeki szenvedések nyom nélkül enyésznek el; keresztül szövődnek azok sokszor egész életén át s részben okai a szeretetlenségnek, vagy épen gyülölségének az emberek irányába, mely szenvedések nyoma egész életükön át is vörös fonálkint húzódik.
A férfikor, mely már annyira tájékozta magát, hogy magának elveket, irányt, czélt alapitott meg, még ingadozik az ifjuság álmai, reményei és az öregség álmatlansága és reménytelensége között, mind a mellett a munkásság korszaka ez, melyben az ember erőteljének érzetében mind két karjával emeli a végzet göngyeit, az Atlász golyót ónsulyával; egyik szemével előre néz, hogy a botlást kikerülje, a másikkal visszapillant, hogy ifjú korának rózsás útját látva, abból reményt és erőt merithessen; görnyed a teher és reménytelenség súlya alatt, még is folyton munkás, mert életereje arra ösztönzi. Az életerő, ha nincs mit tennie, önmagát emészti fel: „Den alle Kraft dringt vorwärts in die Weite, um zu leben und zu wirken, hier und dort.“
Mig az ifjú egy egész életet lát maga előtt feltárulni, mig a férfi erejének érzetében bizik s mindketten harmoniában érzik magukat a természettel, addig a beteg, avvagy öregsége által kimerült ember nem érzi többé ezen saját énjének a mindenséghez életerővel vonzódó harmóniáját, mert a szellemnek alaptétele, a testnek alkatrészei már egymáshozi viszonyukban is lázulni kezdenek, s ha már az egymásba forrt kisebb részek harmóniája tünedezni kezd, hogyan álljon az egyén vonzodó egyéni életviszonyban az universumhoz?: az aggsága, vagy hosszas betegsége miatt elgyengült s érzékeit vesztett ember vágyva vágyik a természet ölébe vissza feküdni,20) honnan öt nehány évtizeddel előbb a világ lelke emberi életre ébreszté.
Midőn az ember egy ismeretlen országba jut s azt hosszú évek során keresztül kasul járja: eleinte sok mindenféle újnak, megfoghatatlannak, különösnek s. a. t. fog nekie feltünni, de mikor már egészen othonossá vált benne s egészben véve felfogta annak phisiognomiáját, megismerte külső és belső természetét s. a. t. alább hagy érdekeltségével s lassan-lassan közönyös lesz minden iránt a mit már megismert, nem hajhász többé az ismeretlen után, mert tudja, hogy körülbelül „nil novi sub sole;“ – épen igy van az ember midőn férfikort ért, a tapasztalás gyümölcse fejére hull s tudja már mit várhat az élettől s miben csalatkozott, megérti, hogy az élet olyan értelemben miként azt az ifjú reménylette: nem fizeti ki magát, beáll tehát előbb a munkásság, később a közönyösség, s a férfi kész öreg emberré lesz.
„Szomorú, örömtelen ifjúság – mondja Rónay – ritkán szokott jót szülni; minden kornak vannak jellemző sajátságai, melyek el nem maradnak, ugrás a természetben nincs, végig kell futni a pályát mindenkinek. A magyar közmondáskint legalább is egyszer életében mindenki eljárja a bolondját, és ha már ennek meg kell lenni, jobb ha a maga idejében történik.“
Majd minden ember fél a meghalástól, s ez természetes iszonyú a lét után a nem lét gondolatja, – némelyeknél kétszeresen iszonyú, mert szivük, lelkük, egész erejével ragaszkodnak szeretteikhez, forrón érző szivüknek rendkivül fájó érzést okoz, hogy azoktól örökre el kell válni.
De vannak emberek, kik a végzeten megnyugszanak: ezek vagy az értelem fejlettségének oly magas fokán állanak s szellemüket annyira szabaddá tették, hogy mindent, magát az élet megszünését is a bölcs nyugalmával tekintik, – vagy érzéseik a sok szenvedés nyomása alatt elfásulván (majd ilyen forma helyzetben vannak az elaggottak is) vágyva kívánkoznak egészen beleolvadni a természet csendes, nagy oceánjába.
A ki elméjében az egyén szellemi részét tekinti embernek, mely ideig óráig egyéni életet él, – az magát holta után nem holt testnek (cadaver) képzeli, hanem olyan szellemnek, mely ha földi életének emlékezetével nem birna is, s ha többé elkülönzött szellemi egyéniséget nem képezhetne is, élni fog az őserőben.