Az úgy nevezett lavaterizmus tudománya, simbolicus ismérvei, nem egyebek a sötétben való tapogatódzásoknál. Találósága majd olyan esetleges, mint midőn az egyik ember azt mondja hogy lesz eső, mert a jelek oda mutatnak, a másik ellenben azt állítja, hogy nem lesz, mert az ő észleletei ezt mutatják.
Van ugyan az ember arczában, szemeiben, járásában, arczjátékában, magatartásában, s a t. sok jellemző, de ezen ismérvek csak kevéssé körvonalozott s csak inkább általános következtetésekre engednünk sejtenünk.
Azonban szabályul elfogadható, hogy például a kézzel lábbal kapálódó, vagy előadása közben nyugtalan ember ha a müvelt osztályhoz tartozik, orátori előadásának, nem ritkán logicai rendjének átérzett hiányait akarja pótolni taglejtései által. Az önmagával, előadandó tárgyával és logicájával tisztában levő ember, nyugodtan s csak szavaival szokta kifejteni eszméit, elbeszéléseit; de minthogy minden szabály alól vannak kivételek: legbiztosabban fogjuk megitélhetni az embert cselekedeteiból21) például, ha valaki pénzét könyvekre költi, feltehetjük róla, hogy kedvelője a tudalmaknak vagy regényeknek; azonban, ha azt nem hiúságból teszi: emelkedett lelkülettel is bir egyszersmint. Ámde a megszerzett könyvtár nem mindenkor ismérve gazdája olvasottságának, még kevésbé tudományosságának. Vannak emberek, kik egy csinos könyvtárt hiúságból is megszereznek, mert az ember gyengéje az is, hogy szeret többnek látszani, mint amennyi, s mert végre az, ma már a „bon tónhoz“ tartozik.
Midőn valakivel tálálkozunk, először is a szeme közé szoktunk nézni, mintegy ösztönszerü vizsgálódást teljesitvén, hogy ugyan a mágiai hatás avvagy azon kifejezés, mely emberünknek nyugodt állapotában arczáról elömlik, rokonszenves benyomást tesz-e ránk? Amit azonban e nyomon a legjobb esetben is megtudhatunk, nem egyébb, mint ösztönszerű ugyan, de tökéletlen sejtelme annak, hogy emberünk saját énünk természetéhez felvett szokásaihoz (habitualitas) gondolkozásunk módjának formáihoz vagy lényegéhez hasonlit-e vagy sem? – E szerint csak is saját egyéniségünk sajátságaihoz viszonyithatjuk a keletkezett benyomást, vagy érzést, – és korántsem (birhatunk azon képességgel, hogy átalánosan érvényes, való igaz) képét ismerjük fel abban emberünk lelkületének.
Van azonban némely általánosságban elfogadható szabály (nincs szabály kivétel nélkül) e tekintetben is, például ritkán hibázunk, ha egy minden tekintetben szabályos arc (Bild ohne Grad) mögött csak igen közönséges, szellemnélküli embert látunk.
Némelyek azt is állitják, hogy a tökéletesebb testben tökéletesebb lélek is lakik; – ámde a hol ezen felállitott szabály alól annyi a kivétel mint itt: ott az szabály lenni megszünik. – Egyébkint elfogadott általános szabály: hogy a nőknek nincs, de a férfiaknak van joguk rútnak lenni; csak hogy az, az ijesztő túlságba ne csapjon át, mert akkor méltán azt mondhatják róla a nők, a mit egy franczia delnő Pelison, franczia academiai tudosról mondott, hogy t. i. Pelison anynyira rút, hogy visszaél a férfiak szabadalmával, miszerint ezeknek joguk van csúnyáknak lenni.
Kifejezés nélküli arcz a férfit nem igen ajánlja, mert ez rendszerint gyenge lelkület bélyege; mig a férfias, komoly arczon, erő, erkölcsi – és külső bátorság s tán a leküzdött bajok győzelme sugárzik. A halvány arczszinezet; hanem betegség jele, a mély felindulások tükre szokott lenni.
A bőven lerakodott kövérség arra mutat, hogy viselőjében a lélek erélytelen, ezekkel ellentétes egyénekről mondja Johnson: „vizsgáld meg azt, ki lelkét felvonva tartja: soványnak és halaványnak fogod találni.“ Az ilyen ember idegei igen érzékenyek, észjárása és tekintete átható, szelleme vállalkozó, erkölcsi bátorsága nagy.
A mely ember mély gondolkozású s szorgalmas megfigyelője midnennek, annak szemöldöke rendszerint igen közel van a szemhez, – mig ellenkezőleg, kiknek szemöldöke mintegy ujnyival van feljebb szemüknél, azok gondtalanok s köznapi tehetségüek szoktak lenni.
Goethe életirójának egy recensense azt mondja, hogy mikor valamely jeles emberről hall s irányába érdeklődik, nagyon óhajt végére járni, hogy milyen lelki tulajdonokkal birt annak anyja, – és ez természetes, mivel bennünket az élet gyakorlata arra tanit, hogy a fiú gyermek rendszerint anyja ábrázatját, külső formáját és lelki tulajdonságait szokta átörökölni, úgy hogy száz közül kilenczven eset igazolja ezen állitást. – Való ugyan, hogy a leány-gyermek viszont atyja tulajdonságait s vonásait örökli rendszerint, de már itt több kivételre találunk.
A rövid, erős, izmos nyak phisicai erőre és nem ritkán erélyes lélekre mutat. Lavater azt mondja: „nem láttam egy nagy gondolkodót, nem még egy csak állhatatos okos embert sem, kinek gyenge, magasan fekvő, – a homlokot mintegy két részre szakasztó szemöldökei lettek volna. Ellenben, minél közelebb feküsznek a szemöldökök a szemhez, annál komolyabb, mélyebb a lélek jelleme. Bágyadt, lankadt szemek gyengeségre, félelemre mutatnak. Apró tündöklő szemek, főleg ha be vannak esve, többnyire ravaszságot jelentenek. A kidülledt szemmeli meredt nézés ostobaságot, vagy a lélek munkálkodásának pillanatra történt fennakadását bizonyitja; az erős, egyenes-nézés, erős és nyilt jellemre mutat, gyakori mozgatása a szemnek, könnyelmüséget, de gyakrabban csalárdságot árul el, (ha t. i. nem a szemizmok betegsége az.) Nyitvaálló, nagy, kiduzzadt szemek őszinteséget, reményt fejeznek ki, s ha ez esetben a szemnek felső héja nagyon fel van vonva; parancsoló lélek kifejezése (igy festették Junót is a régiek). A közép tájon erős vagy átaljában jól megtermett sasorr, bátorságra, lelki erőre mutat, mig a felpittyedt (fitos) orr büszkeséget árul el.
Komoly, vagy épen komor ember a sötétszint, a vidám a világosat, az erős szemű s a feltűnni igen vágyó pedig a vöröset kedvelli inkább.
A folytonosan csinos, rendes, tiszta öltözködés (ha hiú piperévé nem fajul) lélektani tapasztalatból meritve, a belső vagy is erkölcsi tisztaságnak ismérve; mintegy önkénytelen nyilatkozata annak, hogy a szennyet, a tisztátalanságot, a feslettséget sem kivül sem belül tűrni.22)
Mint már fentebb is emlitve volt: az úgy nevezett indulatok, szenvedélyek s a t. nem működhetnek önállólag ott, hol az értelem megtisztult, vagy is az igazvalónak megismerésére eljutott, azért ilyen részletességeknek (melyek az ember értelmének s valójának totalitásából kiszakitva úgy is érthetlen, harmoniátlan eszmék) itt csak kicsiny tért nyitunk. Szoritkozom egyedül a társadalmi élet nehány az önismeret és emberismeretbe vágó kinövésének rövid rajzára és fejtegetésére, mert ezek a mindennapi életnek mindinkább elfajzó senyvei. Ilyen főleg az önzés és fösvénység, mely senyvek a summum ius summa saepe iniuria újjmutatása szerint mindinkább aláássák az emberiség morális érzetét, örömeit elégedettségét s a t.
Az önzésnek három féle fő osztálya van, egyik a vélemény-önzése, másik a cselekmény-önzése, harmadik a közönséges-önzés vagy is kapzsiság, fukarság, s a t.
A vélemény önző, saját véleményébe annyira szerelmes s ahoz oly föltétlenül ragaszkodik, hogy semmi esetre sem tartja szükségesnek saját véleményét mások értelmének próba kövén szigorlani; azonban az ilyen észjárás, mely leginkább csak öntelt, a társas körökben henczegő, bőbeszédű emberek sajátja, az elfogultság és felületesség labyrinthusában tévelyeg s értelmével nem képes a kivezető fonál végét feltalálni. Az egyes ember észjárásának, tudalmának épen úgy regulátora a mások értelmessége, mint a hogy a sajtó szabadsága, nem egyébb az eszmék tisztázásának szellentyűvel ellátott retortájánál. Ámde az önteltség és önhittség idült és veszélyes bajában többé vagy kevésbé, de sokan szenvednek, és hogy számszerint mennyien? azt azon régi bölcs kimutatta, a ki boltja fölé felirá: „itt ész árultatik“ s a hová csak egyetlen egy ember ment be észt vásárolni, de a ki épen ezáltal bizonyitá be, hogy arra a többiek közt legkevésbé van szüksége. Sok ember önhittsége s büszkesége nem engedi, hogy a dolgok s történetek okát kérdezze, nyilvánosan fürkésze, inkább gondosan leplezi tudatlanságát, inkább görbed a tudatlanság járma alatt, mintsem okulna vagy tehetségei korlátoltságát elismerné.
Az önzés másik neme a cselekmény önzés, midőn valaki saját szokásaiba, cselekményeibe, alkotmányaiba egész az apró részletekig annyira szerelmes, hogy például irása közben egy hosszú „s“-et a világért sem csinálna; ilyen önzők az izlés ben például a zeneszerzők, festők, költők egy része, kik saját, olykor idétlen szerzeményeiket kürültömjénezik és az ekkint élesztett füstben mintegy megdicsőülve élvezik észjárásaik hamis trilláit.
A teljesen önző, fukar ember egyik főismérve az, hogy ő csak odáig tart lépést embertársaival, a meddig az reá nézve közvetlen élvezetet, vagy anyagi hasznot igér; (a szellemi haszonról nem igen bir fogalommal, vagy rá nézve azt örökre elveszettnek tartja) mihelyt közös czélokról, közös érdekekről van szó: ő, különféle ürügyök alatt nincs odahaza. Ezen felekezet egyénei kik többnyire egyedül, elvonulva élnek a társas köröktől, az ilyenféle beszédre csakhamar készen vannak a felelettel (ha ugyan olvasnák azokat, – de ők nem igen szoktak egyebet olvasni pénznél és szelvényeknél) s többnyire ilyen forma ellen észrevételt tesznek: „ezek a szegény ördögök, már t. i. a kik pennájuk, észbeli tehetségük és nem a szelvények, kamatok s dominiumok után élnek, – tendentiosus feszegetéseikkel ki akarnának minket csalni körültekintő eszélyességünkbül s közös czélokat emlegetnek, de mi nem közösködünk senkivel, az ilyen attentátorokat jól ismerjük, majd ha fagy.“ Ezek pénzimádók s gyógyithatlan elfogultságban szenvednek, a megtérő közülök nagy ritkaság ezek közt nem igen találkozik hite hagyott. Az önzők vagy fukarok ezen osztálya az ember kötelességeiről mit sem akar tudni. Ő embertársában nem ön magát tekinti, azon gondolatra pedig soha sem tér, hogy hátha minden ember olyan fukar, önző volna mint ő: mi lenne a társadalomból s a társadalomban legelőször is ő belőle?!
Az istentagadó neveti kigunyolja a hivőket; az elvetemedett gonosztévő kaczag a törvény morális hangjára; az értelmetlen kéjencz vagy a naplopó földterhe gúnyolja az értelmet; a ki a betűt teljes életében szándékosan kerülte s magáról még is azt hiszi, hogy practicus életphilosophiával bir, az, a tudományt merő handabandának tartja; a ki becsületességgel bir ugyan de valódi értelem szülte, okszerű férfias jellemmel nem az, az egyenes és erős férfi jellemet nyakasságnak vagy büszkeségnek tekinti. Igy mindenki mentegeti magát, mindenki önmagát tartja a helyes úton haladónak. Innen van, hogy az emberek egymással folytonosan mérkőznek; mindenki a maga módja, véleménye szerint iparkodik felsőbbségét érvényesíteni embertársa felett,23) a mi napjainkban leginkább a vagyonnak sikerül, mert a mindenható pénz s más önző érdek majóritásban van egyebek felett.
A legtöbb embernek csak a vagyon kell s a tudományt is csak mint ismeret gyüjteményt tekinti, melyet rakásra halmozva majd alkalmilag vagyon szerzésre avvagy hiú fitogtatásra fog felhasználni. Az igazvalónak, az örök igazságoknak megismerése alapján az önsimeret és emberismeretre szert tenni, hogy ez által az emberiség nemesebb hivatásának, feladatának megfeleljenek, vajmi hevesen törekszenek még azok, körül is, kik az emberiség közös czéljait és az önzetlenséget szünet nélkül nyelvükön hordják.
Mentül belterjesebb műveltségű, mentül finomodottabb az ember lelkülete, annál inkább magasra török lelkének átérzett és átértett benső vágyai24); saját énjének anyagi érdekeivel csak annyira foglalja el magát, a mennyire az okvetlen szükséges a megszokott korlátok közötti önfentartásra; és viszont, mentül kevésbé van valakiben a lélek finomsága, a szellem gazdagsága kifejlődve, annál inkább csak saját énjének anyagi tekintetben leendő kielégitésére forditja munkásságát testben lélekben és képzelődésben.
A bölcs embernél a gazdagság szolgálatban van, a fösvénynél pedig a gazdagság uralkodik gazdája felett, – igy tanit Seneca.
A ki a fösvényt szivesen köszönti, attól retteg, mert fél, hogy annak tán tudomása van rejtve tartott kincseinek hollétéről s hogy ezen előzékenység közeledés akar lenni. – A fösvény a legboldogtalanabb ember, mert ez önmagának sem ad, másoktól pedig csak gúnyt és méltó megvetést várhat. – „Crescit amor numi, quantum ipsa pecunia crescit“ (Horatius.)
A ki sokáig szegény volt (de nem iszákos) az, ha gazdaggá lesz, hajlandó a fösvénységre, mert fél hogy ismét szegénnyé lehetne.
„Hasztalan keresünk könyört az önzőknél, mert e nyomorult kis lelkűek ösztönszerű állati félelmükben az emberi érzeményeket nem ismerik. Mig az ember teherhordó és tisztességesen élhet e világon; addig caeteris paribus becsülve van; – de ha összeroskad a teher alatt s ügyefogyottá lesz: terhére van mindenkinek. Az öregség is ugyanaz: azért az öregek és tehetlenek, meg a kislelküek igen hajlandók a fösvénységre, mert a mindenható pénzben keresik egyetlen cserben nem hagyó támaszukat.“
A fösvény azt véli, hogy neki sokra, igen sokra van szüksége, s hogy vagyonából s legcsekélyebb részt sem nélkülözheti, holott valósággal, minden vagyonát nélkülözi, mert arra önkintes zárlatot kulcsolt. Nem kevesen vannak, kik csak azon iparkodnak, hogy a jobblétet megszerezzék, nem pedig azon, hogy azt egyszersmint meg is érdemeljék.
Valóban a civilisátionak egyik feladata a jövőben, hogy az emberi kötelességekről megfeledkező s tehát a társadalomnak csak terhére és kárára élő lelketlen önzőket, mint valóban bünösöket, szemmel tartsa, – megbüntesse és lehetetlenné tegye. –
A jelenkor önzéstől pőffeszkedő embereinek fogalma sincs azon patriarchalis szivélyességről mely a társas életet anynyira kedvessé tette a letünt korban s teszi még ma is itt ott.
Az anyagiakkal foglalkozó ember, például a kereskedő, rendszerint csak egyedül önérdekből indul ki. – Csak a magas értelmi fejlettség és a szellemi foglalkozású ember tudja magát az önérdeken felülemelni.
A nagyvilág egyetemben minden egyes alkatrész csak akkor társul s csak akkor vonzódik bensöleg a másikhoz, ha a szükségesség, az ős erő, az örökös átváltozás periodusa s hatalma ugy kivánják. – Igy az ember is nem tud, nem bir egyedül csak a keresztyén jámborság égi erényével szeretni, vonzalmának, ha jól megvizsgáljuk a földi önzés egyik vagy másik neme mindenkor alapul szolgál. – Ámde a közép utat eltalálni nem nehéz; mert midőn az önzés és önzetlenség eszméjét, határát akarjuk különválasztani, bár gyakran nem találjuk a demarcaationalis vonalat, még is, ezen két ellentétesnek látszó eszme határvonala olyan mint földgömbünk éghajlat vonalain az isothermák, – melyek sok helyen átcsapnak egymás rayonjába, de az élettapasztalás, és az életbölcsesség átlagai kimutatják ezen kigyódzó határvonalak fekvését, – csak tudjunk és akarjunk méltányolni. (Leben und leben lassen.) Az angol abban különbözik a mindennapi önzőtől, hogy magától és hazájától mit sem tagad meg.
A fösvénység vétek, a takarékosság pedig erény; hogy tehát az elkülönző határvonalat felismerjük, tudnunk kell azt is, hogy a tulságos takarékosság még magában véve nem fösvénység, tehát nem vétek; fösvénységgé s vétekké csak akkor válik a takarékosság ha oly tulságba csap át, hogy azzal sem magunknak sem másoknak szellemi javát elő nem mozditjuk, s igy illetéktelenül lefoglalva, meddőn hevertetve tartjuk azt, mit mások fáradalmaikkal kicsinyenkit előteremtenek, hogy mint a természet adományát, az emberiség közhasználatára forditsák az utódok vagy átöröklők.
Valaminthogy a bizalmatlanság nincs messze a gyülölségtől s a gyülölség nem retten vissza a visszaélésektől sőt olykor a vétektől sem: ugy az irigy kezdetben keveset igényel, de mindig többet és többet, végre mindent, – mert hol ez indulat megfogamzott szenvedélylyé fajul; s ha szépségre vonatkozott: hiuságot, ha gazdagságra: fösvénységet, ha hirnévre: rágalomkórt, ha mások szerencséjére: gyülőlséget.
Az irigységtől különbözik a vetélkedés, ez nemes, amaz nemtelen indulatból ered.
„Az emberek megvallják hogy az indulatok s gyarlóságaik rabjai, de hogy irigyek volnának, azt makacsul tagadják, sőt csendes magányukban azt önmaguk előtt is mentegetik: – vetélkedésnek, vagy állitólag méltó haragjuknak tulajdonitván az irigység munkálodását, – mert ezen tulajdonság (humanitás elleni vétek) igen lealázó természetü, embertársaival méltatlankodó szokott lenni s az ilyennek legtöbb megvetéssel kellene találkoznia embertársai részéről, de az ember itt is rövidlátó s haszonleső. – Az irigy szomszédja zsiradékán soványodik.
„Az irigység leginkább honos kisebb társulatokban (faluhelyen, vagy kis városban) itt mindenki egyenlő akar lenni, (respublica) jogosulva vagy jogosulatlan, de ragyogni, látszatni élvezni s első lenni akar mindenki, s épen a hátramaradók azok, a kik kaján szemmel kisérik a haladót. Nyomorult emberkék, kik aratni szeretnének ott is hol nem vetettek, és gyüjteni hol nem fáradtak. Ez is egyik oka, hogy honában senki jós nem lehet s csak midőn már elfogulatlanabb körökben méltányoltatik, akkor indul utánna szülőföldjének közönsége is.25) Hol az élet küzdelmeiben hir és név a czél, hol erény s nem születés, rang ad érdemet, elsőséget: feltünő az irigyek száma. – Alkotmányos országban sok ember irigye a másiknak; köztársaságban még több, (lásd Americát.)
Az irigy egykorúak soha sem birnak felemelkedni az igazságosságig a nagy jellemnek és nagy emberek irányába.
„A magyart nagyravágyás és hivatalkór teszik irigygyé.
Midőn valaki nagy áldozatot hozott, az vagy annyira emelkedett lelkű, tehát magas értelmi fejlettségű, hogy a közjóért önmagától mindent megtagadni kész, – vagy nagyravágyó, s ezen esetben ugy is tudjuk hányat ütött az óra. – Ha valaki meglepő áldozatot hozott: tekintsünk végig előéletén s tudni fogjuk milyen rugók müködtek.
Képzelet és szenvedélyek irányozzák az ember tetteit. Vannak aljas eszélytelen szenvedélyek, melyektől meg kell különböztetnünk a nemes szenvedélyeket, mert nemes szenvedély nélkül még ember nagy dolgokat nem vit véghez, azért még az eszélytelen szenvedélyeket is csak mint, szánandó elfogultságot kell tekintenünk s csak midőn azok gonoszságba nyúlnak át, lesznek bünös okfökké, melyek azonban birnak azon rejlő tulajdonsággal, hogy jó alkalommal, ritkán bár, mint a milyen ritkán történik, hogy egy hatyu a posványba leereszkedik, nemes tettek forrásává is válhatnak.
Helyesen mondja Rónay, hogy az emberek nagyobb része felett a képzelődés uralg, melynek játékától még a rendszeres tudós sem ment. – A képzelet rokon a földdel, mely alattunk elterül, a természettel, mely virúl vagy szomorog köröttünk, a hegyekkel, melyek körülvesznek. A kedély hangulat változatai szerint idomul képzelődésünk is.
A félelmet képzelet szüli, ki mitől fél: bensőleg olyan. – Attól félünk a mi veszélyes lehet ránk nézve s a mi gyenge oldalainkat fenyegeti. – Egyébkint, ha jól meggondoljuk, minden csak akként és akkor veszélyes a miként képzeljük.
A képzelődés okozta, hogy Neró császár mint vers iró és declamáló képzelte magát nagynak, hogy Herostratus megbélyegezve is megörökiteni kivánta nevét és emlékét.
A képzelődés idéz elő az emberben vágyakat, sőt nemcsak egyesekben, de nemzetek irányuló eszméiben is részben a képzelődés adja meg a lendületet. Igy például a német tudósnak, a franczi szeretetre méltónak, a spanyol hatalmasnak, az olasz müvésznek, az orosz urnak, a magyar gazdagnak, az angol eredetinek akar látszani.
„Képzelődés az élet megrontója, mely kancsalul festett egekbe néz.“ A képzelődő ember, ki saját elméjének a valóságtól elkülönitett képzeményeit valóságoknak tartja, csak keveset különbözik az eszelősségtől. Ilyen emberek különösen azok is, kik maguk körül mindenütt ellenségeket látnak, s környezőik, jó embereik minden szavát, mozdulatát, ön magukra czélzottaknak tekintik. – Mindig latolgatják, hogy ugyan mit akart mellesleg ez, vagy amaz, a midőn eszméjét kifejezte, valjon nem ötet gunyolta-e, vagy épen oktatta?! – E része az embereknek nagyon boldogtalan, azonkivül ők a társas körök nyügei; mert tőlük mindenki, (csakhamar felismervén az uralgó rögeszmét) elvonul, az ilyen egyéneknek alig akad barátja, mert mindenki óvakodik olyan gyanúba jönni, mintha egyebet is czélzott volna annál amit jóhiszemmel kifejezett. A képzelődés, ha mint a felnőtteknél, már megrögzött: rendszerint örökös, gyógyithatlan.
Nagyobb részben a képzelődés s a tudatlanság eredménye hogy a „tekintély“ szó megalkotva s eszméje érvényben van.
„Nem ismerünk tekintélyt.“ „A tekintélyek kora lejárt,“ ez az ujabb nemzedék szavajárása; és ez helyes és korlátolt értelemben való is. – Valamit feltétlenül hinni és elfogadni, egyedül azért mivel azt egy „tekintélyes“ ember valóságkint állitá elibünk: annyit tesz, mint saját eszünkben, helyes felfogásunkban nem bizni s igy szellemi szabadságunkat, szellemi egyéniségünk önállását már a prióri feladni, más részről pedig annyit tesz, mint bizonyos tekintélyes ember véleményét a csalhatatlansággal határosnak tartani. Ki merné tagadni, hogy megtörtént már, miszerint a tanitvány tanitóját, a fiu atyját, az ifju ember az öreg embert helyesebb nézetre figyelmezteté. – Ha valakinek pronunciált tekintélyessége a tudomány vagy belátás terén jogosult, abból mindössze is csak a helyes vélekedés valószinűsége következtethető, t. i. ő nála nagyobb a probabilitás, hogy helyesen tud valamit felfogni mint más tekintélyesnek nem tartott embernél; igen de igy minden ember tekintélyes a tudatlanabb előtt.
Mit mondjunk azokról, kik vagy azért mivel öregek s tán még táblabirák is hozzá, vagy mivel nagyobbacska vagyonnal rendelkeznek, vagy végre mivel ők eléggé magasan születtek (Hoch wohl geboren) avvagy csak mivel finomabb kelméjű s ujabb divatu ruhát viselnek: tekintélyes embereknek tartják magukat, avvagy tán a közönség által is olyanokul tiszteltetnek?! Ha a nagy kor tekintély, akkor Mathuzalem volt a legtekintélyesebb ember, – ha vagyon adja a tekintélyt, akkor Rotschild és Perrier a legnagyobb tekintélyek, ha észtehetség a tekintély, akkor a nagy philosophusok azok, a kik némely része tán éhen halt, annyira nem nézettek tekintélyeknek, – ha magas születés ad tekintélyt akkor Spanyolország grandjai a legnagyobb tekintélyek; – ha finom és divatos ruha tekintély, akkor a járda-taposó dandy kiváló tekintétly.
Azon együgyü felfogás, melylyel némely öregúr vagy gazdag ember bizonyos (jogosulatlan) tekintélyt vindicál magának, a szellem éllel, reális józansággal biró embert mosolyra gerjeszti. Ugyszintén igen korlátolt felfogásra, vagy önhittségre mutat, midőn némely, kisebb-nagyobb hivatalban lévő ember elhiteti magával, hogy mert hivatal kezelésének formuláit ügyesen és gyorsan tudja kezelni, ő egyszersmint jó és hivatott tisztviselő. Ily önhittség leginkább az absolut kormány-forma alatt szokott lábra kapni, hol (magasabb értelemben vett) önálló conceptiókban nem csak a gyakorlat, de a theoria is hiányzik. A burocraták tehát nem egyebek egy fásult rendszer chablonszerű képviselőinél, kik közül a kezelési szakban igen, de a fogalmi szakban csak elvétve kerül egy-egy alkalmas (hivatott) tisztviselő.
A felületes fejlettségü emberek s átaljában a nép (Pöbl) téves felfogással birnak a „tekintély“ valódi értelméről, azt hiszik t. i. hogy a biró, tisztviselő, vagyonos ember, s. a t. rangfokozata, avvagy gazdagsága szerint és hatalmának terjedelme értelmében többé vagy kevésbé tekintélyes, s hogy ezen tekintély egyszersmint elmaradhatlan accessorium, mely az egyén állása s vagyona mértékével karöltve jár; holott a tekintély oly benső, az egyén jellemének megfelelő dicssugár, mely például a birót csak akkor ragyogja körül, ha az, az „igazságos“ „megvesztegethetlen“ előnevet kiérdemelte, – s a mely a nemes jellem koronája márvány palotában úgy mint szalma kunyhóban, – mely a nemes önérzettel ikertestvérkint egy ugyanazon napon születik. Az igazság a tekintély.
Az egyes ember anyagi érdeke, haszonlesése, a bűn és tökéletlenség takargatása, alkalmazásában már sok szót kiforgatott annak valódi értelméből: avvagy Belizár és Márius szerencséjük korszakában nagyobb tekintélyek voltak-e, mint midőn számkivetésben éltek? – Ha a jellemek nem változnak, tekintélyük is ugyanaz marad.
Az ember, csak azért, mivel irigyei vagy gyülölői vannak nem kisebb vagy becstelenebb, mint a milyen emberi becsre benső, valódi érdemei, tulajdonságai emelték; épen úgy mint a véletlen vagy összevágó viszonyok által, de valódi érdemek hiányzásával nimbusra vergődött egyének nem nagyobbak belbecsüknél; mert teljes világitásnál a nimbus köde feloszolván, emberünket teljes fogyatkozásaiban láthatjuk. Azért a kit ma pongyolában látva, szelid képü, becsületes pékmesternek néztél, az holnap diszruhában, vérttel mellén, karddal kezében, egy rettenetes világhóditó tábornokot mutathat, és megforditva.
Ha valaki csak azért nagyobb nálunknál, mivel magasabb helyre vagy tárgyra állitatott: nem irigyeljük nagyságát. – Hogy valaki kiváló helyet foglaljon el, nem mindenkor szükséges hogy kiváló helyre állittassék.
Ki hinné, hogy az egykori tisztes táblabirákból még most is birunk több példánynyal, kik magukat tartják a világ közepének, s azt hiszik hogy minden csak körülöttök forog,26) kik uraknak érzik magukat minden tekintetben, mert felfelé pillantani nem szeretnek, lefelé pedig még aristocraticusabbak, hogysem ott magukat érvényesiteni kivánnák; tehát a büszkeség, önelégültség, elbizakodottság, obscurus világnézet, társalgási s egyéb ügyetlenségeik érzete mindenütt – nolle velle – visszavonásra késztetik őket s a kik még sem akarják belátni, hogy a mai korban már ők keves hasznot képesek sikerbe hajtani. Ezen genreű egyének nem haladván a korral, elvesztették látkörükből a vezér-eszmét, kiestek szerepükből, túlszárnyaltattak s helyzetükbe nem tudják magukat beletalálni és siker nélkül erőlködnek. Küzdenek az ujabb eszmék és átalakulás ellen, mert minden lényeges átalakulás küzdelem a megifjodás és elenyészés, az élet és halál között és épen azért küzdenek a jelen és a jövő emberei a mult embereivel, – kik védik a régi álláspontot s a megifjodás eszméjét – a régiekkel lévén saturálva – befogadni, megemészteni nem képesek. – Nem akarják elhinni, hogy azon hullámtorlatok, melyeket a közművelődés, a haladás s nemzetgazdászat tengerén a civilisatio nyugoti szele felénk csapkod, nálunk is elmossák az elavult, tarthatlan romokat, melyek helyébe aztán új, korszerű irányunk talpköveit rakhatjuk. – Nem akarják elhinni, hogy az eszméket nem a pangó (stationär) hanem a növekedő értelmesség világánál lehet csak tisztázni.
Az irányadó eszmék, melyek a civilisált Europa és America által cultiváltatnak s a melyek elodázhatlan hatalommal uralkodnak ezen világrészek lakói felett, elvégre is két főtényező az anyagi jólét és a szellemi világosság felé irányulnak; azonban e két főtényezőnek előteremtésére sem tekintélyekre, sem magas születésre, sem czimekre, sem más illusióra avvagy fictióra szükség nincs, sőt ha előhaladásában szabadon akar mozogni, ezen fictiókról le kell mondania.
Az emberileg létező bölcsesség köve, mint tűzoszlop megállapodás nélkül halad az emberiség életében, melyet keresve követve, változnak, tisztulnak nézeteink; azért a ki a haladó korral lépést nem tart, csakhamar elveszti láthatárából a vezéreszmét, kiesik szerepéből s csak legmegszokottabb otthonos körében érzi magát jól, egyébb levegő neki idegen.
A tekintélyre csak azok szeretnek hivatkozni s a tekintély-cultust fentartani, a kik önmagukat is tekintélyül ohajtanák egyben másban nézetni, – vagy pedig a kik saját elméjüknek itéletében avvagy tudományuknak parányiságában nem biznak.
Az emberek közönségesen túlbecsülik magukat, hibáikat mentegetik, tehetségeiket pedig a lehető legfeltünőbb szinekben fitogtatják. A kik pedig szellemileg a zeruson alól állanak azok azzal kérkednek, hogy mennyit tudnak inni, milyen verekedési bravourokat tettek, milyen testi erővel birnak, egy szóval minden ember akar valaminek látszani, (valamiben tekintély gyanánt feltünni) mert a nem látszó nyomorult féreg sorsa oly szánandó, irtózatos. – Elismerést követelnek, méltánylást igényelnek, s ha a világ nem tömjénez képzelt nagyságuknak, magukat igazolva, másokat szünetlen vádolnak, sőt hogy ők annál jobbaknak látszassanak, mást elmártani, rágalmazni nem irtóznak, mert igy azt képzelik, hogy ők egyedül maradván a téren, a legbecsültebbekül fognak tekintetni.
Mentül tovább élünk az emberi társaságban s mentül bővebben, tüzetesebben tanultuk ismerni embertársainkat, annál inkább gyökeret ver bennünk a hit, hogy a legtöbb ember belbecse s átaljában az emberiség sok oldalú gyarlóságai, nem ritkán közmegegyezéssel elfogadott vagy türt igaztalanságai, sőt utált vétkei becsülésünket kiérdemelni kevéssé hivatvák; és a mint e kép mutat nagyban, ép oly kellemetlen játékot űz velünk az élet gyakorlata kicsiben, a midőn például a mindennapiság, a megszokás, a gyengeségek kiismerése után különben pedig előbb nagyrabecsült egyes embertársunk iránt tiszteletünk s nagyrabecsülésünk adóját leróni képesnek alig éreztük magunkat, tiszteletünkkel s hódolatunkkal rendesen alábbszállunk,27) holott birálatunk embere nem változott, legfeljebb csak a hályog hullott le szemünkről; innen is a közmondás: „nemo profeta in patria sua.“
A társadalom műveltebb osztályai azért vették szokásba az illem szabályait s vonnak maguk körül illem korlátokat, tekintély-fátyolt, mivel ezek által a kevésbé művelt, vagy emberi méltóságukról megfeledkező egyéneket, legalább külalakban mintegy szokásbeli törvény által kényszeritsék önnön művelt gyengéd érzetük tiszteletben tartására; ezen szokásbeli illem szabályaira a valódi lelki műveltséggel biró emberek közt szükség különben nem volna, mivelhogy ezek moralis érzetüknél s műveltségüknél fogva már birják a költsönösség s gyengédség helyes tapintatát.
Elfogultság, képzelődés, tekintély, egymással rokon természetűek. Minden ember a maga képzelődő szempontjából indúl ki. Helyesen mondja Rónay: „Az emberek közönségesen önbecsük szerint becsülnek másokat; oly egyént, ki nem tudja, nem érti azt mit ők, mindenben járatlannak, mindenre alkalmatlannak hisznek. Egy franczia tánczmester kérdezé egykor barátait, valljon igaz-e, hogy Harley oxfordi gróf Angliának főkincstárnoka lőn? s midőn igennel feleltek, „csodálom, mond a franczia, mit találhatott a királyné ez emberen: két évig siker nélkül tanitám tánczolni.“ A korszerű, finom nevelésű uracs, műveletlennek tartja azt, ki lovakról, futtatásról, ebekről, vadászatról nem tud hosszasan, mint ő és alaposan, értekezni. A ház küszöbén naphosszat ásitozó földesúr csodálja, miként pazarolhatja valaki a drága időt könyvirásra vagy olvasásra. A költő kicsinli a prózairót, s ez kaczag amannak szóhalmazán. A philosophus feleslegesnek tartja azt tudni, mikor dúltak honunkban a tatárok, s a történet buvár meg nem foghatja, miként irhat valaki józan fővel a tér és időről. A csillagász megvetőleg pillant Napoleonra, midőn itt alant népek hóditásával és trónok szétrombolásával vesződik: mig ő csövével világokat talál. A művész lenézi a kézművest, és ez becsmérli a szerinte naplopó mázolót vagy faricskálót. A nemes ember vagy mágnás csodálja, miként lehet a nemtelennek esze, pénze, tekintélye; s a nemtelen meg nem foghatja, miként lehet valaki egy rongyos oklevélre büszke? A felpiperézett úrhölgy csodálja, miként szorithatja napbarnitotta férjét keblére és szurtos gyermekét a pórnő? azt hivén, e durva anyagban érzeményeknek nincs helye! A falusi nép bámulja, miként mehet a városi hangversenybe, mikor dudást is hallhatna? miként mehet sétálni, midőn hon pamlagán kényelmesen ülhetne? Ki nem olvasott vagy utazott, azt hiszi, szülőfölde határán túl vége a jó világnak. A magyarnak birtoka hajdan Ober-Ennsig terjedett; ennek emléke fenmaradt az utókornál s a föld népe még ma is, ha mesél, a mese hőst az Oberensián túl viszi s ott kell neki nem tudom mi rémekkel küzdeni. Ilyen az ember; szemében csak annak van értéke, becse, a mit ismer, a mivel bir, s e szerint méri, itéli meg a világot s embereket.“
A gazdag emberek környezete többnyire hizelgő, (haszonlesésből vagy más érdekből) azért birlalója alig képes magának önön erkölcsi becse vagy értéke mérveit meghatározni mert az ember, ha nem gazdag is, hajlandó magát jobbnak tartani mint a milyen valóban, hát még ha a hizelgők szünetnélküli dicséretét hallja, hogy ne jönne tévedésbe az iránt!? holott lélektanilag bebizonyitott tény, hogy nem az a gazdag, ki sokkal bir, hanem az a ki kevéssel is beéri. Az embert barátja mindig jobbnak, ellensége mindig rosszabbnak festi, mint a milyen valóban. Midőn az ember barátait ellenségeinek tekinti, néha kényszeriti őket hogy azokká legyenek.
A közélet gyakorlatában épen úgy mint a hitvallás dolgában nagy azok száma, kik istent és embert a behizelgés által akarják maguknak megnyerni, nem pedig az őszinte egyenes érzelmek valóban létező hajlandóságával. Ezen szinlés által az ámitást és önámitást annyira viszik: dass sie auch unsern Herr Gott anplauschen zu können glauben. Igy esküszik a nép a mester szavára, akár azok irva legyenek, akár nem, akár egyezzenek meggyőződésével és az igazsággal, akár nem.
Némely tudákosnak vagy épen mély értelműnek látszani akaró ember olykor egészen mysticus homályba takaródzik, olykor csekély fátyol vagy rostély mögé vonul eszméivel, hogy ekképen – ha lehet – optikai csalódásba ejtse saját szellemének és jellemének megitélésében társasági környezetét; ámde az emberismerő előtt ez esetben is csak hamar előtünnek a mesterkélt homályban alig látszó lólábak.
Aránylag csekély azok száma, kik az erényt az emberi méltóság – és kötelesség érzetéből, tehát belső meggyőződésszerüleg cultiválják, – nagyon sokkal többen vannak azok, kik az erényt (morált) önmagában véve csak kétes értékű szellemi vagyonnak tekintik, melyet – főleg hol azzal nem egyes ember, hanem a közönség előtt kell megjelenniök – külsőleg betanult correctséggel szoktak feltüntetni, de a kik, ha ennek cultiválása, avvagy csak egyszerű gyakorlata önhasznukkal vagy szenvedélyeikkel ellentétességbe jön; szép csendesen elsikamlanak a moral hidja alatt; azután másfelé néznek s elhitetik magukkal hogy igy cselekedniök rendén volt, s hogy ha nem volt is rendjén, talán kevesen vették észre; – ilyen emberek a mundus vult decipere: ergo decipiatur-féle elvből indulnak ki.
A befolyással, rendelkezési hatalommal biró nagyok, az előttük csúszva – mászva kegyet vagy hivatalt ostromlók kivánságait ha teljesítik is, részint azért hogy kegyeket osztogathassanak, részint talán azért, hogy ezeket is lekötelezettekül birják, – a felsőbb körök finomabb szellemi érzékiségével birván, – az ilyen embereket nem sokra becsülik s csak eszköznek tekintik.28) (Lásd Miksa császár és Madách elveit.)
A tanult emberek között nem kicsiny azok száma, a kik midőn (anyagi vagy szellemi) jogokat, befolyást, avvagy hivatalt nyernek, elfeledkeznek arról, hogy minden jog és kiváltság egyszersmint és okvetlen viszonyos kötelességekkel kapcsolatos, mert néha ott is büntett a hol nem kellene néha pedig ott is felment a hol el kellene marasztalni; igy válik aztán a törvény-biró a törvény zsarnokává; igy ölti magára a jogczim a jogosulatlanság bitor eljárását, mert a ki a jogot kötelesség érzete nélkül akarja utilisálni, az, jogosulatlanságot követ el; – igy eshet végre a befolyásos ember – a társadalmi czélok elérésére lévén authorizálva – a társadalmi czélokkal s vég analysisban önmagával is ellentétességbe, és pedig a nélkül, hogy szükségkép rosz embernek kellene lennie; a nép, mely előljárójában jóra való embert lát és ismer, de tovább nem gondolkozik, csak az eredmények meddőségén töprenkedvén, ritkán jut azon gondolatra, hogy jó, becsületes, tanult, de nem hivatott ember áll a teendők élén, – holott igen viszás állapot, midőn az alattvalónak több felfogása, tehát mélyebb és helyesebb belátása van mint az előljárónak, fájdalom, hogy az ügyvédek jelentékeny része is ma már nem az igaz ügy védője, hanem a törvény és igazság kínpadra vonója, – azért jogosítva vagyunk felkiáltani hogy esküdtszékek és békebiróság, jöjjön el a te országod!
A tudósok és státus férfiak, kik mindenhez nagy képpel szeretnek hozzá szóllani,29) körülbelül azon értelemben rendre utasitandók, miként Tycho de Brache csillagászt ki éjjel vélte a csillagokat legrövidebb úton megközelithetőknek – kocsisa imigyen figyelmezteté, hogy megengedi ugyan miszerint ura az ég boltozatján s a csillagok honában igen is jártas, belátó lehet, de itt a földön bizony nagy bolond.
A miről az úgy nevezett tudósok- legkevesebbet s leghiányosabban tudnak, arról rendszerint leghosszabb értekezéseket szoktak tartani, melyeknek végén kisül, hogy azt nem tudásuk eltakarására kellett oly hosszúra nyujtani, miszerint az olvasó, ha abban a felfogás és összefüggés értelmének fonalát elvesztette, ezt saját gyenge eszének s nem az értekező zavartságának tulajdonitsa. Tudósul feltünni tehát a szónak hétköznapi értelmében nem ritkán elégségesnek látszik, ha például valaki a szépségről 18 vastag kötetben értekezni merészel, és nem unatkozik – s viszont a midőn a másik tudós ismét 18 kötetben demonstrálja nem csak azt, hogy amaz semmit sem tud, de egyszersmint azt is, hogy a mikor ő jobban tudni látszik, annyit sem tud mint az a kit czáfolni akar. Az élet gyakorlatának ilyen tanulságaiból nyilván kitünik hogy például philosophiae doctornak lenni, vagy valamely facultas diplomájával birni, avvagy valamely, bár jelentékeny hivatalban benne ülni, még magában véve korántsem annyit tesz, mint azon szakmát egyszersmint jól, vagy legalább tűrhetően érteni.
Midőn Haller azt mondja, hogy az ember közép valami az angyal- és az állat-világból, csak azt tanusitja, hogy mennyire hajlandó még a tudományos ember is a némileg találó, analog, vagy jól hangzó eszmének, avvagy szólamnak fél homályával megelégedni, egyszersmint pedig tanusitja azt, hogy értelme műhelyében a fogalmak körrajza nincs kellőleg kiszinezve s körvonalazva – és hogy az értelem, a concrét felfogás harmoniája, nála nem szükségképeni megkivántatóság.