Az öröm és bánat elvitázhatlanul azon tűkör, melyben egy népnek jellemét, szokásainak hű képét megláthatjuk. Az öröm és bánatban tova tünnek a szinlés mesterségének jelei; az ember mivoltának valódi szinében tünik fel, árny- és fényoldal egyiránt lesznek előtérben; mert a hol az érzelmek visznek szerepet, ott hasztalan volna másnak mutatkozni, mint a milyenek vagyunk, másként szólani és cselekedni, mint ezt belső szózatunk parancsolja.
Az emberi nem nagy családjában az életnek három állapota van: születés, házasság és halál, ama képek, melyekben az öröm és bánat vonásait legjobban tanulmányozhatjuk. A körvonalak ugyan mindenütt egyenlők, de a szin- és kivitelben imitt-amott találunk külömbséget, melyek a legmíveltebb népeknél sem hiányoznak. Az ethnografia fáklyája e tárgyat a világ különféle részeiben gyakran világosságba helyezte; de mindazonáltal meg kell vallanunk, hogy Közép-Ázsia mezején még meglehetős setétség uralg. Ezért egy pár szikra nem lesz épen felesleges, és ha a vad polinésiai és közép-áfrikai hiában daczoltak a vizsgáló szemeivel, miért ne szellőztetnők a fátylat a durva és gyanakodó özbeg felett is? Ez az első, és igy csak gyenge kisérlet.
Midőn a közép-ázsiai nő – értem a bennlakót – a vajudás közeledését érzi, elhivatja közeli rokonait, egy szülésznőt és gyermekápolónőt. A sátorban vagy szobában leteritenek egy uj nemezt vagy szőnyeget, és arra ül a szülendő összecsomporodott lábakkal. A szülésfájdalom nagyobbodtával közeli rokonai melléje guggolnak, ő pedig karjait legjobb barátnéjának nyaka közé fűzi, és a bába által, a ki ágyékánál fogja, mindaddig ide s tova csusztatik, a mig méhgyümölcsétől megszabadul. És csak ennek megszabadulta után fektetik ágyba, midőn a rokonok a gyermekágyast, a bába a gyermeket veszik gondjaik alá. Az előbbi a halántékon és üteren alkalmazott dörzsölések által felüdittetik, s mig az utóbbi rejtve fekszik, addig a bába pólyákat vág egy darab uj gyolcsból, melyekbe különféle babonás szokások szoros megtartása mellett betakarják. A polyaszeletek hulladékait elviszik az anyának, midőn egyszersmind a gyermek neméről és kinézéséről tudósitják. Hasonló módon megviszik az atyának is az örvendetes hirt, és pedig az ugynevezett pólyavágó (Kindikkeszen), a ki különösen fontos szerepet játszik és tudósitásaért megajándékoztatik. Három napig a gyermeket senkinek sem mutatják, ezalatt pedig szorgalmasan kenegetik vajjal, szemeit megmossák sós vizzel, különben veres szemei lesznek ugy hiszik, melyek gyülöletesek nagyon, és miután ráadták az első inget, teveszőrön közszemlére kiteszik. Ekkor a barátok és ismerősök látogatást tesznek, a férj nejének valamely ajándékot ad s az anya mindig remeg, hallván a gyermek jövője feletti jóslatokat, melyeket tapasztalt matrónák a kis testnek tagjai- és mozdulataiból olvasnak. Igy p. rosz jelnek tartják, ha a gyermek bal lábbal vagy bal kézzel jött a világra; a kis szemgolyó azt jelenti, hogy magzatuk tolvaj lesz; széles homlok bátorságot, a lábakkal való nyugtalan tombolás jövendő gazdagságat jósol stb. Mindenki jelentékeny arczczal bámul, és ha nem kötötte volna az anya saját kezeivel gyermeke bal karára a fehér varázskövet, bizonyára nyugtalanitaná őt a gonosz szemektőli félelme.
Csak miután a csille (40 első nap) eltelt, kezdik meg az ünnepélyeket. Leánynál ezek jelentéktelenek, de fiunál még a legszegényebb is rajta van, hogy minél nagyobb számu vendéget maga köré gyüjtsön és azokat a legfényesebben megvendégelje. Nagy lakoma, versenyfutás, küzdés, zene, napirenden levő dolgok, és a születésünnepnek sajátságát képezi az ugynevezett Altin-Kabak, mely abban áll, hogy egy magas fa csucsára egy arany vagy ezüst golyót tesznek, és a ki azt egy lövésre, akár puskával akár nyillal lelövi, az nem csak a golyót nyeri el, hanem azon felül bizonyos számu juhot, sőt tevéket és lovakat is, melyek dijul kitüzettek.
Egy év eltelte után, mialatt a gyermek macskáktól, gonosz szellemektől és más veszedelmes dolgoktól szigorun őriztetik, az emlitett fehér kő helyét egy kerek csont pótolja, és sapkájára egy argusteket (egy titokszerűen faragott és festett fadarabot), egy nuszkhát (talizman), mely tudós kéz által iratik, több korált, egy hyénafogat, és ha a körülmények engedik, egy kis zacskót Mohamed szent sirjáról való földdel raknak. Ez gyakran jókora csomóvá növi ki magát, mely a szegény teremtménynek fejét terheli; de ők ezt nem veszik figyelembe. De sőt vigyáz az anya és aggodalmas szemmel őrködik, nehogy ezek egyike vagy másika hiányozzék, mert mindenik biztos óvszer némely veszélyek ellen.
A gyermekek játékkora Közép-Ázsiában valamint egész Keleten csak nagyon rövid ideig tart. A leánynyal nagyon hamar megkedveltetik a fonást, szövést, varrást, túrókészitést stb., a fiut már öt éves korában lóra ültetik és tizedik évében, sokszor már korábban, a szintusákban mint lovas, vagy a pályafuttatásokban mint jokey szerepel. Csak a tehetősebbek adják fiaikat a Mollahnak. Miután olvasni megtanult, megkezdődik a Korantói vagy Korani ünnep, mely az oszmanli Khatem-Düjünü ünnepével azonos, azon különbséggel, hogy az utolsó csak akkor áll be, midőn a fiu Mohamed szent könyvét először átolvasta, az itteni pedig akkor tartatik, midőn az olvasást megkezdi.
Jóllehet a gyermekkor csak rövid tartamu, mindazonáltal a férfi csak 18 éves korában neveztetik jigid (érett ifju)-nak, a leány pedig csak 16 éves korában küz- (hajadon)-nak. Vidéken a két nem közti társalgásra a Korán nincs legkevesebb befolyással. Valamint nyugaton, ugy találjuk az özbegnél is képviselve a szerelem rózsás játékát minden örömei- és kellemetlenségeivel, minden varázsával és ihletségével. Hogy miként találhatnak helyet a leggyöngédebb érzelmek szivében egy közép-ázsiainak, ki kora ifjuságától fogva csak rablás-, gyilkoláshoz, árvák, özvegyek és rabszolgák könyéhez szokott, az eleinte engemet is csodálatra ragadott; de volt alkalmam meggyőződhetni, hogy a szerelmi viszonyok itt sokkal sürűbben, mint más iszlam országokban a legtarkább kalandokban nyilvánulnak. Az özbeg szenvedélyes kedvelője a zenének és költészetnek, s mint ilyennél hogyan lehetne a szerelem idegen az ő ábrándos érzelmeitől?
Ha hosszabb viszony két szivet közeli bizalomba helyezett; ha a szerelmesek kölcsönös egyetértése a határozatot megérlelte, az illetők csak akkor avatják be szülőiket titkukba. Ha ezek beleegyeznek, akkor a kezdemény az ifju részéről történik. Ő ugyanis elküld két követségi nőt (Szoucsi-Khatun), hogy a leány kezét szüleitől megkérje. Ezek a követségről nagyobbára már eleve értesültek; a küldöttség tisztelettel és kitüntetéssel fogadtatik, az ajánlattal megelégednek, de még sem adnak feltétlen határozott választ. A nyers „igen“-t kimondani nem épen tetsző, és az ifjunak a kis czélzásokból kell kiolvasnia kivánatának teljesülését. Egy ilyen követség után mindenek előtt a kalimot (nászhozományt) tárgyalják, melyet a férfi jövendőjeért adni szándékszik vagy adhat. Igy szokták kérdeni: „Hányszor kilencz?“ azaz, hányszor 9 juhot, tehenet, tevét vagy lovat, vagy hányszor 9 darab aranyat, a városban divatozó szokás szerint, kell az atyának leánya átengedéseért fizetni? A szegényebbek adnak kétszer kilenczet, a gazdagabbak hatszor kilenczet, a khánnak kilenczszer kilenczczel kell menyasszonyát megvásárolnia. A Kalim után a második horderejü kérdést képezi az eginbas (ékszerajándék), melyet a vőlegény adni köteles. Ez áll 8 gyürűből (jüzüg), egy fél tiarából (segendsin), egy egész tiarából (sekergül), egy karkötőből (bilezig), fülfüggőkből (iszirga), orrpereczekből (arabek) és mellfüggőkből (öngülük). E tárgyakból semminek sem szabad hiányoznia, és megállapittatik egyszersmind, hogy ezeket aranyban vagy ezüstben kivánja-e megadni. A közép-ázsiai tehát nagyon drágán vásárolja meg nejét. Az alkudozások hosszan folynak, és miután minden határozottan megköttetik, akkor összehivatnak a szomszédok és rokonok az eljegyzési ünnepélyre (Fatiha toj), a mely két napig a menyasszony házánál, két napig a vőlegény házában tartatik. A Mollah vagy egy aggszakál tudtára adja az összegyült vendégeknek a viszonyt. Elmondja, mily nagy volt az átengedési ár, mikor lesz a menyegző, és rövid beszédét egy fatihaval végzi, mire mindenki az ünnepélyhez lát és négy napig mulat. Ilyes ünnepélyeknél, melyek toj-nak (magyarul tornak) neveztetnek, mindnyájan egy szobában, de több csoportra oszolva vannak. A terem főrészét az öregek foglalják el, a jobboldali fal mellett tartózkodnak a nők, mig a leányok és ifjak egy szegletbe, jobbára a zenészek és énekesek mellé telepednek. A toj nemcsak ünnepi lakomából áll, hanem a zenét, énekelőadásokat, daljátékokat is magában foglalja, de főleg a lófuttatást, mely utóbbi Közép-Ázsiában minden ünnepélynél kiváló szerepet játszik. Kitüznek e mellett jókora összegeket, fiatalok és öregek élénk részt vesznek benne. A pálya egy vagy három mértföld nagyságu; az egyikre csak két éves csikókat bocsátanak, a másikra teljes évü, erős lovakat. Mindig két megnevezett távolban fekvő helységet választanak, s mig az egyiken az ünnepi tömeg gyülekezik, addig a másik helyre felügyelőül egy toj emir-t (ünnepi tisztet) rendelnek. Ő felvigyáz rá, hogy egyszerre induljanak, és azon lovas, ki a másik hely bejáratához alkalmazott jelt legelőször átfutotta, az a nyertes. A lovak e műtétre hetekig gyakoroltatnak, kis fiuk szokták megülni, a kik ez alkalommal szűk, rövid ruhát viselnek, mely nem nagyon elütő az angolországi jokey-öltözettől.
A fatiha toj és a menyekző közti időköz a menyasszony kora szerint határoztatik. Az utóbbi előtti héten a vőlegénytől a tojlukot (nászköltséget) kérik. Hust, lisztet, rizst, zsirt, czukrot és gyümölcsöt küld jövendőbelije lakására, s nemsokára anyja és nőrokonai több szekerekre rakva jőnek, kik a jövendőbelinek vendégei lesznek. Az ünnep előtt két nappal lóra ül a vőlegény, barátjai kiséretében; minden a legünnepiesebb pompában, igy az ember és a ló. Ő is ipához megy; csak atyja marad otthon, nem a házat őrizni, hanem az előkészületek megtevéseért, hogy az uj házaspárt visszatérésében ünnepélyesen fogadja.
Ezalatt a dolgok a menyasszony házában, hol a nászünnep megkezdetett, egyre-másra a legtarkább rendben folynak. A fiatal nők viszik a szakácsnői szerepet, buzgóan és szorgosan sürögnek-forognak az óriási üstök körül. Rendkivül nagy egy özbegi nászünnep ételkészlete, mert a tömeg étvágya is rendkivüli. Mig a fiatal leányok sütnek, főznek, addig a kedvhajhászó ifjuság mindenféle élczekkel enyeleg. Az élczelő, a ki az üstből egy konczot vagy másnemű nyalánkságot kap, az ebben jóakaratot lát kedvese részéről; de a ki izmos ütlegeket kap a főzőkanállal, az még boldogabb, mert az a nyalánkságoknál többre becsültetik. Közel a főzőhelyiséghez a férfi- és nővilág egyes csoportokra oszolva tréfál, fecseg, kiabál és nevet, zenészek játszanak és énekelnek, gyermekek kurjongatnak és ujjonganak, juhok bőgnek, kutyák ugatnak, lovak nyeritnek, szamarak orditnak; és ezen iszonyatos zürzavarban kell a bohóskodónak hatalmas harsány hangon az özbeg humor durva élczeit mindenfelé hangoztatnia. Ő az egész vigságnak valódi achillesi sarkpontja. Taglejtései, torzképei, melyekkel kiséri élczeit, forrásai a folytonos kaczajnak. Most egyiket, majd a másikat utánozza, majd elbeszél egy tréfás bohóságot, majd fütyöl mint a madár, majd nyáfog mint a macska, és jóllehet sürüen foly az izzadsága, mégis szakadatlanul kell folytatnia művészetét. Csak nagyon különös, hogy a vőlegénynek az első napokban nem szabad elhagyni a számára kijelölt sátrat; a menyasszony és barátnői kiváncsian kémlelődnek a sátor körül, s az előbbi olykor-olykor már barátnőitől és rokonaitól unszoltatik egy titkos négyszemköztre, és csak az esketési jelenet bevégezte után szabad a társasághoz sorakoznia.
Ez a második nap után az egész társaság jelenlétében megy véghez. Mindkét rész két-két tanu által személyesittetik. A mollah megkérdi ezektől a házasulandó beleegyezését, és már végre akarja hajtani az esketést, midőn a menyasszony tanui tiltakoznak. Értésére adják (természetesen csak külszinleg), hogy a rájok bizott kincset addig ki nem adják, mig a vőlegény egy bizonyos összeget vagy ajándékot nem ad. Az utóbbi a követelt összeget igen nagynak találva, addig igérnek és alkusznak, mig a tanuk kielégittetnek, és csak akkor fognak az esketés ünnepélyes végrehajtásához. A mollah felolvassa a reisz (vallásfő) engedélyét, erősitik és esküvel állitják, hogy az illetők valóban eljegyeztettek, ők ezt mindig felette fontos arczczal teszik, és miután egy rövid imát elmondtak, megtörtént az esketés.
Zsiros pogácsát és gyümölcsöt hordanak körül, és pedig maga a menyasszony, a ki egyszersmind fehér kendőket, ruhákat vagy más ilynemü ajándékokat osztogat a molláhknak, aggszakáloknak, de főleg a tanuk gyanánt szerepelt ifjaknak. Most a vőlegény is megjelenik a vendégségnél, mindazonáltal nehány lépésnyire az ajtótól meg kell állnia, és miután ez is véget ér egy óriás lakomával, bevégződnek a vendégségek a leány házánál.
A vének és házasok eltávoznak, a fiatalok pedig szekérre rakják a menyasszonyt és hozományát, s ő barátnőinek kiséretében jövendőbelijének házához megy. Törekednek az oda vezető utat hosszabbitani, és gyakran, midőn a távolság csak nagyon közeli, egy két órányi körutat tesznek, hogy a menet alatt, mely Bolusnak (magy.: válás) neveztetik, a játékokat és tréfákat annál tovább üzhessék. Az első szekeren ül a menyasszony jövendőbeli ángyával, a fiatalság gyors lovakon körülöttük sürög, és a ki sebes vágtatásban megkerülve a menetet legelőször hozzájok érkezik, annak jutalmul egy kendőt dobnak. A többi lovas iparkodik azt tőle elragadni, kitelhető módon vágtat, és nem szabad őt többé üzni, ha a szekeret ujra elérte. A nyert kendők a ló kantárára köttetnek és még sokáig megőriztetnek10).
Ha a menet egy falun visz keresztül, a nászmenet itt gyakran feltartóztatik. Itt vámpénzt követelnek; a menyasszony mellett ülő ángy kalácsot osztogat és az átjárás szabad.
Folytonos tréfa és bohóság közt a menyasszony jövendőbelijének háza elé érkezik, és alig hogy ezt észrevette, arczát ujra elháloznia és vig kedvét komoly arczczal felcserélnie kell. A vőlegény atyjától a szekérről leemeltetik, a házba vezettetik és a háznak egyik szegletében függönyökből és szőnyegekből rögtönözött sátorba vonul. A vőlegény nemsokára utánna megy, és atyja jelenlétében már másodszor emeli le fátylát, és az atya, ki is menyének nehány bókot tevén, bájainak első megtekintését ajándékokkal megfizetni köteles. Az uj házaspár magára hagyatik, de még sokáig kell a sátran kivül levő csoportnak tréfáit és czélzásait meghallgatnia. Mindenki kirakja szellemi készletét és csak az éj beálltával lesz általános csend.
A turkománoknál, valamint a kirgizeknél is az uj házaspár egynehány napi együttlét után egy egész évre elkülönittetik. A férfi megjelenhetik ugyan nejének házában, de csak éjjel és akkor is csak nagyon titkosan. A nomádok azt hiszik, hogy ezáltal azon mondás szerént „a lopott vizek édesek“ a házasság első idejét annál kellemesebbé teszik; innen azon vélemény is, hogy az elsőszülött mindig erőteljes és szép gyermek kell hogy legyen.
A születés- és házassági ünnepélyeken kivül az özbegek noruzban (ujévben) egy a persa őslakosoktól származott nemzeti ünnepet ülnek, mely Közép-Ázsiában ugymint Persiában nagy fénynyel ültetik, azon külömbséggel, hogy náluk ó és egy uj noruz van, de az utóbbi csaknem semmi különös jelentőségü. Mulatságos játékokban sincs hiány és csodálatos, hogy némelyek a legveszélyesebb vakmerőségig elfajulnak. A kártya (sokti) természetesen alakok nélkül, mely Oroszországból hozatott át, még nem egészen divatos, de annál elterjedettebb az asik- (juh bokacsont) játék, melyet ők, az európai koczkákhoz hasonlólag, négy juhkokacsonttal játszanak és pedig példátlan szenvedélylyel. A kis csontocska felső részét tavának, az alsót altsinak, a két oldalt jantarapnak nevezik. A játszó mind a négyet tenyerével feldobja és a betétel felét kapja, ha két tava és egy altsi esik, ellenben az egész betételt megnyerte, ha mind a négy tava vagy altsi megüti. A fortély csak a dobásban rejlik, mert a csontocskákkal csalás nem történhetik, mert gyakran megváltoztatván egyesektől összerakatnak. E játék a bennlakóknál valamint a nomádoknál egyiránt kedvelt, és daczára minden kicsinyes látszatának gyakran megesik, hogy az asik-játszó, midőn szenvedélyre gyúl, egész vagyonát, sőt nejét is a betételbe adja. Igen, az emberek mindenütt egyenlők önmagukhoz. A finom európai a rouge et noir asztal mellett áldoz, az özbeg a homokos talajon négy csontdarabbal.
Ha egy családtag halála közeledik, közeli rokonai elszoktak távozni a házból vagy sátorból. A mollah vagy az idősebb szomszédok körülfogják a haldoklót, és mig kivülről jajveszéklés tölti be a levegőt, azalatt benn imák közt várják az utolsó lehellet kibocsátását. Némely haldoklónak, a ki egy idő óta szótlanul fekszik, nedves gyapjuval vizet csepegtetnek szájába, nehogy a szólásától megfosztott szomjuságnak essék áldozatul. Haláljelének tekintik a szem ferditését és az orrhegy vékonyodását, és miután az utolsó lehelletről meggyőződtek, felkötik a halottnak állkapcsát, és ha végkép levetkőztették az egész testet, betakarják. A ruhákat megsemmisitik, mert még a legszegényebb özbeget sem lehetne rábirni, hogy a halottnak ruhái közül egyet is fölvegyen.
Valamint minden iszlam országban, ugy itt sem marad a hulla 12 vagy 15 óránál tovább temetetlenül. A mosást nem deszkán, hanem egy gyékényen (buria) eszközlik, mely azonnal elégettetik, és miután a rokonok és szomszédok sőt az összes lakosok az illető helyről a halottért eleget sirtak, kiabáltak és panaszkodtak, sirba takaritják. A közép-ázsiai bennlakóknak vannak temetőik, a nomádoknál minden egyes halott külön temettetik a pusztában, és ha ez valami különös tekintélyben állott, nagy halmot (tumuli) szoktak fölibe rakni, mely munkán a törzsnek összes férfi tagjai részt venni tartoznak. Minél tiszteltebb volt a személyiség, annál magasabbra és nagyobbra rakják a halmot (joszka). A hátramaradott rokonok büszkeséggel tekintenek reá, és bizonyos ünnepeken valamint a halálnapon ételeket és némi ajándékokat szoktak a szegények részére kirakni, és a nomád, jóllehet a legnagyobb távolságbóli, ha ilyesmit észrevesz, sohasem szokta elmulasztani, hogy a halottért egy rövid imát magában elne mormogjon.
A csatában elhullottakat sem le nem vetkeztetik, sem meg nem mossák; mert a bátornak vére a legnagyobb ékességül tartatik és ártalmasnak vélik azt eltávolitani.
A halotti tort mindjárt az eltakaritás után egy rövid ebéddel ülik meg, melynél ijiszt (zsirban sült kenyeret) osztanak gazdagnak szegénynek, és mindenki tartozik azt megenni. Ezt harmadik, hetedik és tizennegyedik napon a halálozás után ismétlik, és később az évfordulati napot is megülik egy halotti torral, melyet a legszegényebb sem szokot elmulasztani; mert félnek, hogy e kötelesség elmulasztásával a halott éjjel megjelenik, és a hátramaradottakat megintve panaszkodik, hogy elfeledték a világot meghivni, hogy lelkének üdveért imádkozzanak. A nomádoknál a halotti tor nagyobb szerepet játszik. Ugyanis egész első éven át, minden héten a halálnapon lakomát rendeznek és az asszonyok – mint ezt utleirásomban a turkománokról már megemlitém – naponta azon órában, midőn a családtag meghalt, gyászdalokat énekelnek. Egyátalán a halott az utóbbiaknál különös tiszteletben részesűl.