Képzelhetünk-e két nagyobb ellentétet, mint egy ázsiait s amellett épen közép-ázsiait, ki ezelőtt két évvel még bő, redős öltönybe burkolva egy nomád nép kezdetleges és egyszerü ételeivel táplálkozott, és most európai s azon felül még szűk, magyar viseletben, csizmában és sarkantyuval jár s a Nyugot étkeit és szokásait már egészen magáévá tette; egy ázsiait, ki a mollahosztálynak szánva Khivában a Medreszsze Mehemmed-Emin magányos szobácskájában órákig foglalkozott imádságokkal és az Iszlam tanaival, és most egy európai tudós társaság könyvtárában dolgozik s bölcsészetről, világ- és egyháztörténetről irt foliánsokat, görög, latin s mindenféle más kigondolható szerzőket keresgél; egy ázsiait, ki Európa nevét alig, vagy csak a legnagyobb utálattal hallá emlittetni, ki csupán vad, keleti világának intézményeit és gondolkozásmódját ismeré egyedül helyeseknek és józanoknak, és most európai hirlapok vezérczikkeit tanulmányozza, a nyugoti államok politikai viszonyairól fecseg s amellett a két világrész felől a legmerészebb összehasonlitásokat állitja fel?
Ezek bizonyára szembeszökő ellentétek s mégis ez ellentétek Mollahmban megtestesülve mutatkoznak, azon Hadzsiban, kit Közép-Ázsiából magammal hoztam, ki mekkai utja közben találkozott velem Khivában, de a legszentebb város helyett most már velem együtt Magyarhon fővárosában él. Hogy e tatárt miként birhattam ezen elhatározásra – az már sok embert kiváncsivá tett s különösen pedig azon benyomás után tudakozódtak igen élénken, melyet átváltozásom gyakorolt rá, mikor jámbor dervisből európai utazóvá lettem. Eme kiváncsi kérdezgetők legnagyobb tévedése természetesen azon sajátságos hiedelmen alapszik, hogy én magamat egyszerre, hirtelen lepleztem le. Oh nem, sőt az átváltozás még ugyan csak fokozatosan történt és annak egyes mozzanatai annál is inkább érdekesek, mivel azok a keleti és nyugoti élet kiszinezésére igen jó szolgálatot tesznek. A történet valóban megérdemli, hogy részletesebben elbeszéljük.
A mint emlitém is, legelőször Khivában találkoztunk össze. Tatárom, egy vándorlási vágytól izgatott fiatal Mollah, társat keresett mekkai utjára s mivel azt hivé, hogy az áltörökben, a szent helyek szülöttjében, legjobb utitársra fog találni, mindjárt kezdetben nagyobb bensőséggel ragaszkodott hozzám. Eleinte csak a tudós, vakbuzgó Mollah-t látta bennem, kivel csak a legnagyobb tisztelettel bátorkodott szembeülni s kinek ajkairól minden szót a legmélyebb figyelemmel lesett el. E viszony fennállott közöttünk Bokharán, Szamarkandon és Karsi-n keresztül egész az Oxus partjaira tett utazásunk alatt. Az utóljára emlitett helyen egy kissé már bizalmasabb lettem, a kölcsönzött szentség fátyolát egy kissé föllebbentém, pajtásokká lettünk, csekély utikészleteinket egy közös tarisznyába pakoltuk s minthogy igen becsületes és jó szive volt, tettetés nélküli hű barátsága valóságos vigaszul és támaszul szolgált magános, veszedelmes utamon. Ő természetesen csak lassan és nehezen tudta megszokni a valódi meghittséget; teljesen bele látszott nyugodni a famulus szerepbe és kolduló körutainkon elvitázhatatlan feladatának tartotta a nehezebb sulyu adományok, mint fa, liszt stb. összeszedését, mig a krajczárok gyüjtését rám hagyta. Estve a konyháról is ő gondoskodott s ha a rizst egy darab rongyon vagy deszkán föltálalta, mindig lelkiismeretet csinált abból, hogy csak azután nyuljon hozzá, ha én markommal már kétszer jó példát mutattam neki. Valjon tisztelet vagy bizalom gerjesztett-e benne oly nagy respectust irántam – nem tudom; elég az hozzá, hogy mindig vonakodott velem egyenlő lábon állani. Nem akartam kedvét szegni és szabad tetszésére biztam az egészet.
Az Oxus tulsó partjától Herátig azon mértékben apadott kegyességem, amint a vakbuzgó Bokharától eltávozánk. Imádságok, mosakodások, jámbor elmélkedések – minden ritkábbá lett. Tatárom ugyan észrevette azt, de nem sokat törődött vele s ő is maëstrojához alkalmazkodott. Vallásos kérdezősködései mind ritkábbakká lettek, de annál inkább növekedett a figyelem, melylyel elbeszéléseimet és leirásaimat a távol Frengi földről és vázlataimat ama csodálatos vidékekről hallgatá. Az eféle előadások mindig az éji menetek alkalmával történtek, mikor mi a karavántól egy kis távolságra magánosan s bizalmasan lovagoltunk együtt. A mennyire igazán jól esett nekem, hogy e veszedelmes barbárság közepette a kedves Nyugotról beszélhettem, épen oly nagy vala tatárom csodálkozása is, midőn hallotta, hogy még vannak városok, melyek Bokharánál szebbek; midőn hallotta, hogy vannak országok, hol a rablóktóli félelem és a szomjanhalás veszélye nélkül lehet utazni ide s tova; és különösen meglepte őt azon biztositásom, hogy a Frengik, a kiket ő ugy ismert, mint durva, kérlelhetlen emberevőket, a világért sem oly sziv- és érzéketlenek és hogy ők sokkal jobbak, mint hirök Keleten. Ő ezt minden más körülmények között kétségbe vonta volna, de hisz ezt maga az Efendi, az ő tanitója és ura állitja s föltétlenül hitt nekem.
A fiatal tatár tudományszomja és ragaszkodása tetszett nekem s az én hajlamomat is megnyeré számára. Mindig távol tartá magát a többi közép-ázsiaiaktól, saját földieitől és annál szorosabban csatlakozott hozzám. Minthogy csakhamar átláttam, hogy a fiatal emberből még valóban lehet valami, nem sokára azt határozám el magamban, hogy a fiut nem hagyom el többé, sőt ha lehetséges, magammal viszem Európába. Ez akkor történt, mikor még Heráttól meglehetős távol voltunk. E városban ragaszkodásának és hűségének fényes tanubizonyságait adá. A mint tudva van, ott kellett legtöbbet szenvednem. Az élelmi szerek teljes hiánya nem ritkán érezteté velem az éhség kinait, és ha az előhaladott évszakban a hideg éjek fagya az alvásban akadályozott, tatárom volt az, ki vékony rongyait velem becsületesen megosztá, hogy melegebb takarót és nyugalmas álmot szerezhessen számomra. Hat heti tartózkodásunk alatt Herátban igen sokat szenvedtünk. Biztatásaim, hogy a közeli Persiában biztos segélyt fogunk találni, utitársam bátorságát megerősitették. Az a gondolat, hogy az eretnek siiták földén a jámbor szunnitának jól fog menni dolga, elég furcsának tetszett előtte, de gyermeki ártatlansága és zavartalan bizalma minden további fontolgatástól visszatartá – s ő is, mint én, vágyva tekintett Irán határaira, Khoraszan fővárosa felé.
Végre megérkeztünk Meshedbe. Az ottan talált angol tiszt benső barátsága, jóakarata irántam s tatárom iránt is, ez utóbbi előtt kezdetben rejtély vala. Tudta, hogy Dolmage Frengi volt – mi mindent nem gondolhatott ő bámulatában, mikor engem, egy jámbor mohamedánt, az ő adoptált szellemi főnökjét, egy hitetlennel órákig beszélgetni hallott egy idegen nyelven, sőt egy és ugyanazon tálból látott vele enni. Az angol tiszt környezete s a városban sok egyéb dolog is gyakran fölvilágositá őt a felől, hogy ura egy átöltözött Frengi. E gondolat elborzasztá őt. Haraggal és boszankodással hallá e gyanitgatásokat, de sohasem intézett egyetlen egy kérdést se hozzám e tekintetben és régi hite még most rendületlenül erős maradt.
További utazásunkon Teherán felé, hol tatár öltözetében a bosszuvágyó siitáktól megtámadtatva, bennem védelmezőre és barátra talált, hozzám való ragaszkodásának eo ipso növekednie kellett. Természetesen nem kevés merészség vala tőlem, hogy ez emberrel egy hónapig egészen egyedül utaztam s vele oly sok éjet töltöttem egyedül egy-egy elhagyatott puszta helyen – egyetlen gonosz gondolat, és könnyü dolog lett volna engem a néptelen országuton megölni déli álom közben s lovaimmal, fegyvereimmel és pénzemmel az északon elterülő pusztába a turkománokhoz futni. De e gyanu mindig távol maradott tőlem. Egész bizalommal adtam át neki puskámat, kardomat és lovamat, ha fáradtan a homokra vetém magamat. Egész gondtalanul aludtam, mialatt ő őrt állott, mert mindjárt ismeretségünk kezdetén fölismertem jó szivét s nem mondhatnám, hogy e tekintetben valaha csalódtam volna.
Sahrudban másodszor látta, hogy egy hitetlent megöleltem. Feltünt neki, de mégis azt mondá: „Uram, valóban helyesen teszed, hogy mindig a Frengikkel tartasz, mert ezek a persák, bárha a Koránban és Mohamedben hisznek, istenemre százszorta gonoszabbak, mint a hitetlenek!“ Itt, mikor Britannia második fiát meglátta, csodálkozását fejezé ki az iránt, hogy ezek a Frengik külsőleg is belsőleg is mind olyan kedves emberek; de csak negynehezen közeledett hozzájok s órahosszáig is eltartó bámulata elég világosan mutatá, hogy nála, daczára annak, hogy a meggyökerezett előitélet egy része eltünt, még mindig meg vala a félénk tartózkodásnak egy bizonyos mértéke.
Utazásunk utolsó napjaiban a persa főváros felé vidám kedélyem gyakran dalokat ébresztett föl bennem. Bizonyos dalművekből kedvencz dallamokat kezdettem elébb fütyölni, később énekelni. A fütyölés Keleten nincs szokásban s igen illetlennek és frivolnak tartják; mindazáltal a szép melodiák a Troubadourból, Ernaniból és Luciából nagyon tetszettek neki. Egész naivul kérdé: „Valjon Mekkában a Koránt ezen dallamok kiséretében éneklik?“ s midőn tagadólag feleltem, nagyon csodálkozott.
Hogy az ahuani postaházban mi történt, az olvasó előtt nem ismeretlen15). Először hallott európai nevemen szólittatni. E név szivének leggyöngédebb izmait is megrendité. Kétségen kivül sokáig küzdött magával, mig végre elhatározá, hogy megkérdezzen. Mondám, hogy majd Teheránban fogok felelni, mi őt egyelőre megnyugtatá. Teheránban régi barátaimhoz szállottam a török követségnél. A fiatal Efendik, a kik a szultánt képviselik, egészen fashionable európai diplomaták, öltözetöket s modoraikat illetőleg a frengiségnek sokkal erősebb szinezetét viselék magokon, mint én magam is. Ez és Nyugoton élő szunnita testvéreinek modern polgárosodása felől tett fölvilágositásom egy kissé apasztá gyanuját s lassanként megmutatá neki azt a nagy örvényt, mely Stambul és Bokhara között tátong. Hallá az oszmánlik folytonos törekvését, hogy a Nyugottal s ha lehetséges, annak műveltségével azonosúlhassanak s nem tudta megállani, hogy e példát ne kövesse maga is. Ehez járult még az is, hogy ama nehány Frengitől, kiket eddigelé megismerni alkalma volt, csak szépet és jót látott, és igy gyűlölete és előitéletei is napról napra tünedeztek. Teheránban földimmel, Szántóval, ki engem gyakran meglátogatott, közelebbről megismerkedett s lassanként meghittjévé lett. Szántó nem csekély örömmel beszélte el neki, hogy csakis ő és ura (már mint én) az egyedüli magyarok Persiában. Ezen fölül a magyarok rokonai az oszmánliknak, vélé a philologizáló szabó, a mi a tatárnak nagyon feltünt, anélkül azonban, hogy őt különösen nyugtalanitaná, mert a hosszasabb együttlétel és régi barátság mindennel kibékitették őt. És mivel nálam több szeretetre talált, mint a valódi törököknél, ennélfogva abból a kis nemzetiségi külömbségből nem sokat csinált. Jó kedvvel járdalt elé s hátra Teheránban, a persák szokásaival és nyelvével megismerkedett s nagyon örvendett, midőn több heti mulatás után lovainkat a tovább utazásra Konstantinápoly felé ujra felnyergeltük.
Eddigelé még mindig ugy volt, hogy csakis Konstantinápolyig fog elkisérni s onnan Alexandrián keresztül Mekkába utazik. De csakhamar észrevettem, hogy ez az eredeti terv neki nem tetszett és hogy mást forgat elméjében. Az európai mintára berendezett török követség Teheránban és a többi követségekkel való gyakori érintkezés a nyugoti élet némely oldalait már kellemes szinben tünteték fel előtte s fölébreszték benne a kedvet, hogy ezt a csodálatos országot társaságomban meglátogathassa. Hogy azon előbbi vágya, miszerint homlokát a szent próféta sirjához dörzsölhesse, mindinkább háttérbe szorult, nem nehéz felfogni. Egészséges józan esze csakhamar átlátta a vallásos humbugot, s minthogy természeténél fogva sajátságos hajlama volt a kalandokra, könnyen elhatározta magát arra, hogy a magasztos Mekka helyett az előbb annyira félt és utált Frengisztánt (Európa) látogassa meg.
Tettem magamat, mintha semmit se vettem volna észre, Konstantinápolynál partra tevém s miután pénzzel eléggé elláttam őt, elakartam tőle búcsuzni. A szegény tatár mereven nézett rám, szemeiben egy könycsepp rezgett s daczára a büszke minaretek látásának, daczára az igazhivők tömegének, mely őt körülhullámzá, mintegy kényszerité őt valami, hogy reszkető hangon és zokogva igy szóljon: „Efendi, ne hagyj itt engem egyedül. Te Turkesztánból engem ide ebbe az idegen országba hoztál, én itt senkit sem ismerek, csak téged; szivesen követlek, bár hová mégy is!“ – „Mit, hát Frengisztánba is eljösz velem?“ kérdezém tőle; „onnan igen messze van Mekka, ott nincsenek mecsetek és fürdők s nincs muzulmán konyha; hogy fogsz megélni ott?“ Meg volt ütközve, egy nehány perczig, hallgatott s azután igy szóllott: „Oh a Frengik olyan jó és barátságos emberek, nagyon szeretném hazájokat látni s azután Sztambulba visszatérni!“ Ez nekem elég volt. Közép-ázsiaimat megértém, a Boszporusz partjain ujra összepakoltam őt s három nap mulva már egy dunai gőzösön volt, csupa európaiaktól környezve s a közeli magyar főváros felé utazva. A gőzös fedélzetén gyakran gondolatokba merűlve találtam; még nem mert európai ételhez nyulni, környezetére mindig félelemmel tekintett, de lassanként mégis hozzá szokott mindenhez, és – nehány nappal azután Pest utczáin sétálgatott bokharai öltözetében. Az első napok alatt alig tudott szóhoz jutni bámulatában, mert minden varázsszerünek tünt fel előtte. Mindent megbámult, a mit csak látott; az utczai járda koczkára faragott köveitől kezdve egészen föl a magas épületekig és tornyokig, s könnyen elgondolható, hogy milyen furcsa kérdéseket, milyen különös és néha felette komikus megjegyzéseket tett a puszták ezen gyermeke az első európai város közepette. A gyors járás az utczákon, az emberek és kocsik élénk lótás-futása különösen meglepte őt. Legjobban pedig a nők lánczolták le figyelmét s nem tudá elképzelni, hogy a Frengik, akik máskülönben olyan okos emberek, miként engedhetik nőiket oly esetlen öltönyökben, minden felügyelet nélkül kóborolni. Nappal gyakran láttam őt a távirdasodronyoknál órákig leskelődni; hallani akarta a hangokat, melyek azokon végig futnak. Éjjel a gázlámpákat bámulá s kiváncsian tapogatódzott körül, hogy valjon csakugyan a vas ég-e? A vendéglőben a fényüzés és pompa tulságosnak tetszett előtte, s minthogy az embereket csak öltözetök után itélte meg, mindenkit nagy urnak tartott s gyakran mondá: „Óh ez az igazi boldog ország, hiszen itt nem is lát az ember szegényeket!“ A fürkésző tekintetekhez is hozzá szokott nemsokára, melyek őt mindenfelé kisérték. Egykori félelme a Frengiktől, egészen eltünt, mindenkinek barátságos arczot mutatott s gyakran bocsájtkozott élénk beszélgetésbe bárkivel is, ki elébe akadt. Ami legsajátságosabb, egészen elfeledé, hogy itt őt senki se érti s kedélyesen diskurálgatott tovább, anélkül, hogy a megszóllitottak bámuló arcza által zavarba jött volna.
Örömest magammal vittem volna londoni utamra, de mégis jobbnak láttam egyelőre Magyarhonban hagyni őt. Szilády Áron és Budenz József, tudós barátaim vendégszeretőleg magukhoz vevék őt s mikor egy év mulva Angliából visszatértem, nem kevésbbé csodálkoztam el, ahogy tatáromat magyar öltözetben, a turbán helyett gondosan fodoritott hajfürtökkel, furcsa illedelmességgel s némi feszes méltósággal viszontláttam. Nagyon rövid idő alatt magáévá tette a magyar nyelvet; mindenfelé szerették és szivesen látták s mikor legelőször láttam őt keztyűsen és felcziczomázva egy nővel szembe szépelgő beszélgetésbe merülve, a nevetést nem tudtam visszafojtani. Ki ez előtt két évvel még egy Medressze Mollahja volt, ma már fél dandyvá nőtte ki magát. Mi mindent nem csinálhat az ember egy keletiből! Minthogy a nyelvvel együtt az irást is elsajátitotta, barátaim jóakaratból nemsokára állomást is szereztek számára. A magyar akadémia könyvtárában alkalmazták s maig is ez állomásban van.
Ha uj életmódja felől kérdezem őt s a keleti és nyugoti élet között levő külömbségről beszélek vele, ugy találom, hogy multja álomként lebeg lelke előtt, oly álomként, melyre szivesen visszaemlékszik a távolból, de a melyet mostani helyzetével épen nem cserélne föl. A honvágy nem ritkán bántja őt. A mi nyugoti műveltségünket következő okok miatt szereti: Először különösen tetszik neki a tökéletes biztonság a társadalomban s a kormány zsarnoki önkényének teljes hiánya. Közép-Ázsiában az országuton az embernek puszta élete sem biztos a rablók elől s a városban örökös veszély fenyeget a hatóságok barbar rendeletei miatt. A gyakori kegyetlen kivégeztetések, a pusztitó polgárháboruk még csak most tünnek fel neki, mert látja itt, hogy ezer meg ezer ember érintkezik naponként egymással, anélkül, hogy veszekedés, verekedés és vérontás történnék, a mi pedig hazájában gyakran megesik. Másodszor az európai kényelem az, mely neki jól esik és őt ha nem is sokára, de a jelenben még lelánczolja. Látja, hogy nálunk egy egyszerü polgár lakhelye jobban el van látva, mint fejedelme palotája. A tisztaság ruhában ugy mint ételben, a finomabb modor, melyet itt az emberek egymással szemben használnak – mindezek mágnesek, melyek őt ide vonzzák anélkül hogy a zordon hazát elfeledtetnék vele. Harmadszor különös tetszésére van az, hogy itt a vallások és nemzetiségek közti külömbségek alig érezhetők, mik azok a távol Keleten hatalmas válaszfalakat képeznek. Nálok otthon már az a gondolat is, hogy valaki a Frengik földéhez közeledik, bizonyos halál volna, s ime most ő ezen ország kellői közepében él nemcsak minden megtámadtatás nélkül, de sőt mindenütt és mindig szeretettel és melegséggel fogadják őt.
Ami iszlam érzelmeit illeti, e tekintetben már saját szemlélődései világositák fel őt. Ugyanis észrevette, hogy minél jobban közeledett a Nyugothoz, a mohamedán fanatismus annál inkább apadott s minthogy ugyanazon mértékben az emberiességhez és jó rendhez is mind közelebb jött, csakhamar gyanitnia kellett, hogy az Iszlam, legalább is az az Iszlam, melyet ő ismert és vallott, a polgárosodásnak és azon finomabb életmódnak, melyet ő Európában talált, határozott ellensége. Gyűlöletet vagy rosszalást az arab proféta tanait illetőleg még ugyan nem nyilvánitott, de okoskodásai és szemlélődései eléggé elárulják, hogy belsejében hatalmas változás ment végbe. Anélkül, hogy a nagy külömbség okát Kelet és Nyugot között feltétlenül a keresztyénségnek akarná tulajdonitani, következtetéseiben már mégis annyira ment, hogy most már a mi nyugoti műveltségünk és életmódunk összeférhetetlenségét a Mohamed tanaival ő is átlátja. Határozottan még nem nyilvánitá nekem, hogy melyiknek adja az elsőséget s bizonyára sokáig fog tartani, mig egy olyan gondolatot nyiltan ki mer mondani. Mindazáltal czélzatai és szakadozott észrevételei azt bizonyitják, hogy ő ezen kérdésekkel sokat foglalkozik s önmagával még mindig heves küzdelemben áll.
És igy történik ez minden muzulmánnal, ha egyszer nyugoti czivilizátiónkkal megismerkedett, legyen bár tatár, arab, persa vagy török. Teljes átlépés a régi műveltségből az ujhoz csak ritkán történik. Azon felette fontos kérdés, hogy valyon a keleti vagy nyugoti polgárosultság, valjon Krisztus vagy Mohamed tana jobb-é? Ázsia népeinél még sokáig megfejtetlenül fog maradni; mondhatnók egészen addig, mig a nap sugarai nálunk mérsékelt, amazoknál pedig égető hőséget okoznak; addig, mig a Kelet és Nyugot között a külső elválasztás fenn fog állani. Ha Krisztus tanait a keletieknek tetszetősebbekké tudnák vagy akarnák tenni, ha a megtestesülésről, szent háromságról stb. szólló tételeket félre lehetne tolni és az ilyen módon megváltoztatott tant a Korán helyébe lehetne tenni, ezáltal kinálkoznék némi eshetőség arra, hogy egy csekély, habár nagyon csekély lépést is tehessünk előre; egy csekélyt, mondám, mert a keresztyénség, bárha keleti föld terméke, mégis rég olyan növénynek mutatta be magát, mely csakis nyugoton tenyészhetik. És ki akarná ignorálni azt, hogy a Koránt és a Védákat keleti szellem találta ki, az tartotta fenn és az dicsőitette azokat oly nagyon, mint semmi mást még soha? Kiszorittatásuk uj, hasonnemű termékek teremtését vonná maga után; sőt hajlandó vagyok azt állitani, hogy a keleti földön a Krisztus tana maga is kevés idő mulva a Korán vagy Védák egy nemévé változna át, s kellene is átváltoznia, hogy a keletiek azt valóságos tulajdonuknak érezhessék. Igaz, hogy a nestorianusok, örmények s a keleti egyház más hivei is mindnyájan keresztyének; de a mily nagy a külömbség köztök és európai hitfeleik között, épen oly kevéssé külömböznek gondolkozásmódjokban, nézeteik- és érzelmeikben máshitü földieiktől Keleten.