„Hadzsi, te ugy is sok országot láttál már; mond csak, van-e a világon még egy város, melyben oly kellemesen lehet élni, mint Bokharában?“ Ez vala a kérdés, melylyel a tatár fővárosban oly gyakran alkalmatlankodtak nekem azok is, kik már többször meglátogatták Indiát, Persiát és Törökországot. Hogy mit felelhettem ily esetekben, könnyü átlátni. Az ily kényes természetü kérdések ép annyira zavarba ejtik az utazót Párisban, Londonban és Pétervárt, mint Konstantinápolyban, Teheránban és Bokharában. Hiuságot mindenütt találhatunk, s habár egy és más tekintetben elismerik is az elsőbbséget, mégis városok és országok épen ugy mint egyesek mindig törekesznek bizonyos tulajdonságokat kiemelni, melyekben felülmulhatatlanoknak tartják magukat. Ezen előjogok egy összehasonlitó átnézetnél gyakran kicsinyesek és nevetségesek, de csak világpolgárok tesznek összehasonlitó átnézeteket és az ember mint városi Ázsia belsejében is épen az, a mi nálunk Európában.
Bokhara, a tatár műveltség ezen középpontja, kétség kivül sok olyannal bir, mi egy fővárosra emlékeztet, főleg az idegenre nézve, ki hetekig tartó pusztákon és sivatagokon át jutott oda. A fény, melyet lakásokban, öltözékekben és életmódban űznek, összehasonlitva Nyugot-Ázsia városaival, alig méltó emlitésre; mégis van abban valami sajátságos, s legkevésbé sem lehet csodálnunk, ha a szokás és önszeretet a bokharaiakat büszkévé teszi fővárosukra.
Az agyagból és fából épitett házaknak görbe és meszeletlen falaikkal még komorabb kinézése van, mint más mohamedán városok lakainak. Ha az alacsony ajtón át az udvarba lép az ember, azt hiszi, hogy egy várba jutott. Minden oldalon magas védfalak vannak emelve, nem annyira a tolvajok ellen, mint inkább a szomszédok kacsintgatásai ellen. Bokharában, a leggyalázatosabb bűnfészekben, melyet Keleten ismerek, már a távolból vetett pillantást is megbecstelenitőnek tartják. Az egyes szobák száma a tulajdonos vagyoni állása szerint változik. A nagyobb rész a háremet foglalja magában, melyet itt Enderun-nak (belső hely) neveznek; továbbá a kisebb vendégszobát és elfogadó termet; ez utolsót, a ház legtágasabb részét, leginkább felékesitik; mint minden szobának, ugy ennek is kettős padlása van, melyet lomtárnak használnak. A padozat téglákkal és kövekkel van kirakva és csakis köröskörül a falak hosszában van szőnyegekkel ellátva. Az egyik szegletben egy kivájt négyszögü kő van felállitva, hogy a szent mosakodást a szobában nyugalmasan lehessen végezni, ez oly szokás, mi egyetlen mohamed országban sincs meg. A falakon nincs valami különös diszitmény, csak is arra vannak virágedények és különös arabeszkek festve, mely Mekka felé van fordulva. Az ablakok egyszerü nyilásokból állanak, kétfelé nyiló fatáblákkal; üveget sehol sem lehet találni s még annyi fáradságot is kevesen vesznek maguknak, hogy zsirba mártott papirt használjanak. A butordarabokat, melyek egész Keleten ritkák még, itt nevökről is alig ismerik; s nem is igen csodálkozhatunk azon, mert gyakran magam is Európában megfordult keletieket igy hallottam beszélni: „Nem esztelen-e a Frengiknek az a szokása, hogy szép, tágas szobáikat egy csomó asztallal, kanapéval és egyéb eszközökkel ugy megtömik, hogy alig marad nekik annyi hely, hova kényelmesen leülhessenek (t. i. a földre)?“
A fényüzés a ruházatban egészen megfelel a háznak és berendezésének; posztót igen ritkán lehet találni, és azt a khán csakis mint különös ajándékot osztogatja főbb hivatalnokainak. Különböző minőségü aladsát (gyapot kelme) használnak ruházatul minden osztálybeliek, a királytól le a dervisig, télben és nyárban. Bárha a bokharai felső ruha alakja mindig hasonlitott egy bokáig érő hálóköntöshöz, szabásában, ujjában, nyakában és szegélyzetében mégis van időnként némi kis változás, mely megfelel a mi divatrendszerünknek, s melyre épen oly szigoruan ügyelnek Bokharában, mint Párisban. Egy dandy Bokharában igen ügyes, hogy turbánja a szokott divat szerént legyen ránczolva, minthogy ez jó izléséről tanuskodik. Különös gondot fordit shawljára, melyet alsó ruhája csipőjéhez van szoritva, ugyszintén kosbag-jára, mely erről lecsüng; ez utóbbi egy több ágból álló bőrdarab, melyen egy vagy két kés hüvelyével együtt, egy kis theazacskó, egy miszvak (fogtisztitó) és egy bőrzacskó a rézpénz számára stb. függnek. A közép-ázsiainak ez nélkülözhetetlen kelléke, és az egyes tárgyak minősége és becse után itélik meg az ember állását, jellemét és neveltetését.
A ki Bokhara fashionable világát akarja látni, az pénteken délelőtt 10 és 12 óra között álljon meg azon utczán, mely Deri Rigisztántól a Meszdsidi kelanhoz (nagy mecset) visz. Ekkor szokott az Emir nagyjai kiséretében, teljes diszöltözetben a pénteki imára menni. Mindenki legjobb ruháit ölti magára s lovát, mely itt a fogatokat helyettesiti, a legfényesebben disziti fel. A bő, kemény és kirivó szinű atresz-(selyem)-ruhák feltünő ellentétben állanak a sarkantyus hosszu csizmákkal. Igen komikus azon vánszorgó, jobbra és balra himbáló járás, melyben mindannyian ki akarnak tűnni. Azon ingadozó és csoszogó járást (reftari khiraman), melyet Kelet költői oly bájteljesnek találnak s melyet a szellőtől megmozgatott Cyprus hajlongásaihoz hasonlitanak, Persiában és itt igen gondosan tanulmányozzák. Előttünk európaiak előtt egy ily divat embere ugy tűnik fel, mint egy hizott lúd, mely biczegve megy haza a mezőről; még sem kellett volna nevetségessé tennem, mert a mi feszes és gyors mozgásunk épen annyira visszatetszik a keletinek, s udvariatlannak kellene lennem, ha felhoznám azon hasonlatot, melyet ők velünk szemben használnak.
Nem kevésbé feltünő Bokharában az, hogy a férfiakat bő és világos, a nőket szűk és sötét ruhában látjuk. Bokharában, hol az iszlam keleti műveltség ős bélyegét leghivebben megtartotta, a nőknek, a keleti törvényhozás ezen martyrjainak, legrosszabb dolguk van.
Törökországban a keresztény elemekkel való érintkezés máris sokat változtatott és a jasmakot (fátyol) inkább tekintik az öltözék kiegészitő részének, mint valamely bilincsnek. Persiában még eléggé el van ugyan takarva a női világ, de mégis kiáltó szinü csaksurt (nadrág és harisnya egy darabban) viselnek, és a rubend (vászonfedő, melyen a szemek számára hálózat van) aranyos boglárokkal van ékitve. Bokharában még semmi nyomát sem lehet észrevenni efféle türelmességnek. Itt a nőknek semmijök sincs, mit éknek és diszitménynek lehet nevezni. Az utczán egy sötétkék hosszu kabáttal tekerik körül fejöket, annak üres ujjai hátra vannak akasztva, ugy hogy kissé hátulról tekintve Bokhara szépeit, az ember hajlandó vándorló ruhatartóknak tartani. Az ábrázatot s még a mell nagyobb részét is egy lószőrből szőtt fátyol fedi, egy oly szövet, melyet nálunk Európában még szitának is igen rosznak tartanának, és ennek az arczczal és orrali érintkezése bizonyára nem lehet kellemes. A lábbeli idomtalan nehéz csizmákból áll, melyekben a szegény női lábacskák egy csomó kapcza között rejtőznek.
Egy ilynemű öltözék nem nagyon csábitó és még ebben sem szabad igen gyakran az utczára menniök. Előkelő és jóhirű nőknek soha sem szabad a bazárt és nyilvános helyeket meglátogatni; a bevásárlásokat a férfiak teszik, s ha rendkivüli látogatások ki is csalják őket, ugy illik, hogy mint szegények és öregek tünjenek fel. Azt kivánni, hogy egy 18 vagy 20 éves ifju nő, pezsgő életerővel, elfedve, egy botra támaszkodva járjon, s csak azért, hogy öreges kinézésével bizonyos tekinteteket kikerüljön, ez valóban a zsarnokság és képmutatás netovábbja! Az erkölcsösségről ily téves fogalmakat az egész Keleten többé vagy kevésbé mindenütt találhatunk, mégis sehol sincsenek oly lázitó példái a keleti szélsőségnek, mint Bokharában, az ó-iszlami műveltség ezen székhelyén. Konstantinápolyban s ugy mint Törökország más városaiban is vannak bizonyos Szeir-jeri-k (sétatér), hol a nők, bár csendesen és elrejtve, de mégis élvezik bizonyos mértékben a férfivilág társaságát. Teheránban, Iszfahánban, Sirázban szokás az, hogy a felcziczomázott nők pompás lovaikon a város környékében fekvő búcsuhelyeket meglátogatják. A szent sirja rendez-vous helylyé lesz és imák helyett gyakran mondanak egymásnak szerelmi vallomásokat. Bokharában mind ezeknek még árnyékát sem lehet észrevenni. Soha sem láttam együtt egy férfit és egy nőt nyilvános utczán, az emberek kikerülik saját házastársukat (mi talán nálunk Európában sokaknak tetszenék), mert minél kevesebbre becsülnek egy nőt a nyilvános helyeken, annál nagyobb a tisztelet, melyet iránta tanusitanak, és ismeretes dolog, hogy ha az emir nejei valahol megjelennek, a férfiak mindenikének gyorsan kell onnan távozni.
Hogy és minő társaságos élet lehet oly viszonyok között, mindenki könnyen elgondolhatja. A hol annyira el van különitve a két nem egymástól, ott a társadalom soha sem mutathat örvendetes látványt; minden mesterkélt, minden tettetett, minden elnyomott azon természetellenes törvények alatt, melyeket, isten parancsaként levén fölállitva, szigoruan meg kell tartani.
Ha a nyilvános életet akarjuk tanulmányozni, először a theabódékat kell fölkeresnünk, melyek a különböző osztályok gyűlhelyei. A bokharai vagy a középázsiai általában, ha nincs valami különös sürgős teendője, bizonyára nem tud elmenni két vagy három theabódé mellett egymásután. Mint már mondottuk, mindenki magával hordja theazacskóját, melyből, midőn belép, egy bizonyos adagot a hely tulajdonosának átnyujt, kinek főkeresete inkább a meleg viz, mint a thea eladásában áll. Nappal s főleg nyilvános helyeken csak könnyü, czukornélküli theát isznak, egy vagy két gulcsé kiséretében; ez juhzsirből és lisztből készült pogácsa, melynek előállitásában Bokhara kitűnik. Minthogy a thea megfúvását, bár minő meleg legyen is az, a legnagyobb illetlenségnek, sőt véteknek tartják, a középázsiai addig himbálgatja a csészében kedvencz italát, mig az megiható lett. A jobb könyököt a balkézre támasztva, különös bájjal kell a csészét rázogatni, hogy illedelmes embernek tartsák és egy cseppet sem szabad elöntenie. Órákon át képes csevegni a bokharai egy ilyen theakörben, és a mily kevéssé fárasztja ki őt a társalkodás, ép oly kevéssé van ellenére a végtelen theaivás, s előre lehet tudni, mennyi idő szükséges, hogy bizonyos theanemeket végigizzadjon. Valahányszor a kanna kiürűlt, a kifőzött thealeveleket körbe nyujtják, s csak annyit szabad venni, a mennyit két ujj között meg lehet fogni, minthogy ezt ezen hivatott theaivók ugy tekintik, mint valóságos csemegét.
Nagyobbszerű időtöltések azon kirándulások, melyeket a város környékére tesznek, részint a szentek sirjaihoz, részint a szentség hirében álló bizonyos isan-ok (hitfőnökök) khanka-jához (klastrom), vagy a Dervaze-imám közelében fekvő Csiharbag-Abdullah-Khan-ba. Az elsőnemű kirándulásokat Ziaret-nek (búcsumenet) nevezik, de a vallás mégis igen gyakran csak czég, s ha mondanak is el nehány rövid imát, a teljesitett kötelesség kontójára nemsokára a legaljasabb vétkeket követik el. Persiában, főleg Ispahan némely városrészeiben, gyakran részesültem azon lázitó látványban, hogy az emberek a benső áhitatosság után azonnal a leggyalázatosabb tivornyába rohantak, de Bokharában tett tapasztalataim mégis árnyékká sülyeszték a persák bűneit. Bokhara erkölcsi romlottságát leirni teljes lehetetlen. De hogyan is lenne másképen? Ott, hol a szüziességet és erényességet a tökéletesség oly tulzott és nevetséges fokára akarják emelni, mulhatatlanul a legélesebb ellentét szélsőségébe kell esni.
Egy khanka meglátogatása költségesebb élvezet, mint a búcsujárás egy sirhoz. Valamint a meghalt, ugy az élő szenteknek is vannak bizonyos elfogadó napjaik. Ott ő szentsége utódai azok, a kik az adót elfogadják, s itt azon szerencsében részesül az ember, hogy magok a szent kezek által ürittetnek ki a zsebek. Az isan mindig komorabb kedélyü látogatás alkalmával mint rendesen, és a mint szent szeme már a vendég külsejéről fölismeri az elveendő ajándék mennyiségét, ép azon mérték szerént szokott hosszabb vagy rövidebb áldásokat is mondani. Ilynemű jelenetek engemet, ki mint alárendelt néző szerepeltem, mindig érdekeltek, és egyet, a melyen szivemből hosszasan nevettem, soha sem fogok elfeledni.
Bokhara környékén betértem egy hitfőnökhöz, hogy áldást és egy kevés pénzsegélyt kérjek tőle. Az elsőt csakhamar megadta, de a másodiknál vonakodott. Ekkor jelenkezett egy turkomán, hogy egy áldóimát nyerjen; bebocsáttatott, ő szentsége a legnagyobb buzgósággal tette meg a hokuspokust; a turkomán ugy ült ott mint egy ártatlan bárány, és miután hathatósan meg lett lehelve, pénzzacskójába nyult, a melyből egy nehány darabot, a nélkül hogy megszámlálta vagy megnézte volna, az oldó kezeibe tett. Én láttam, hogy az utóbbi miként dörzsölé meg ujjai között az ajándékot, s valóban meg voltam lepetve a mint nekem intett és a pénzdarabokat a turkomán jelenlétében, a nélkül hogy csak meg is nézte volna, átadá.
Az mégis nagylelküség, fogják mondani némelyek. Igen, én is ugy gondolkoztam egészen addig, mig a bazárba mentem, hol egy kenyérárus a pénzdarabok egyikét mint hamisat nem akarta elfogadni; a többieket előmutattam, s mindeniket is rosznak és értéktelennek találta. Az ép oly ravasz, mint babonás nomád a nem valódi árut hasonló pénzzel fizette, és miután ő szentsége az érczet már fogásáról megismerte, engem tettek vele szerencséssé és a kettős gazságnál én voltam az utolsó megcsalatott. Midőn a város környékére kirándulásokat tesznek, a jobb birtokosok konyha és theaeszközeiket is magokkal szokták vinni. Mások az ily összejövetelekre alkalmas helyiségeket keresnek fel. A mily kevéssé szeretik az út közelében telepedni le, épen annyira igyekeznek hogy a bódéban lehető legjobban el legyenek rejtve. Minthogy az a szokás, hogy minden elmenőt, bárminő állásu és koru is legyen az, különbség nélkül, az evéshez és iváshoz meghivnak, azért jogosan tartanak attól, hogy a szokásos köszönés „khos!“ (jó) helyett sok résztvevőt találnának. Valakit meg nem hivni, rút véteknek tartják, azonban csak egyes vidékeken szokták feltétlenül elfogadni a felszólitást. A legnagyobb és mégis csak látszó vendégszeretet ezen szabályai mindkét félre nyomasztók és kellemetlenek, és a meghivó megütközött, sőt mondhatnám zavart arczvonásai előttem mindég furcsán tüntek fel. Általában ezen egyes körök tekintete igen szomoru vidámság képét mutatja fel. Ámbár nincsenek szűkében a nyers élczeknek, nevetéseknek és kiabálásoknak, de mégis ott, a hol a társaság koronája, a nő hiányzik, ott minden hiában való, ott nem lehet és soha sem is fog valódi élet lenni.
Ha nem csalódom, a Csiharbag-Abdullah-Khan még legtöbbet tud felmutatni abból, mi egy nyilvános mulatóhelyet jellemez. Ez egy magos fáktól elég jól beárnyékolt hely, melyen át egy csatorna foly; ennek partjain pénteken délután szoktak megjelenni nagyobbrészint a számos medreszé-k növendékei és a tehetősebb osztályok ifjai. Mint mindenütt, ugy itt is nélkülözhetetlen a theaedény, de mint egyedüli nevezetessége ezen helyiségnek érdekessé teszik a kosviadalok, melyeket itt szoktak tartani.
Ezen erős és fölizgatott állatok vad egymásra rohanása, a két homlok hatalmas összeütése, de főleg a kisérlet, hogy ellenöket visszataszitsák, oly látványt nyujtanak, mely a bokharait valamint minden közép-ázsiait szerfelett gyönyörködtet. A mi a bikaviadal Spanyolországban, a mi a lófuttatás Angliában, az Turkesztánban a kosok küzdése. A kosokat erre betanitják s valóban feltünő, hogy ezen állatok némelyike miként áll ki száz lökést is. A közönség fogadásokat tesz, a mint ezek a szinkörben megjelennek, t. i. a felett, hogy egyik vagy másik kos hány ütést fog kiállani. A gyengébb néha visszavonul, de igen gyakran az egyik vagy másik viaskodó összerogyásával végződik a harcz, a mi a koponya szétzuzása miatt következik be. Szörnyű látvány, mégsem annyira Tatárország közepében, mint nálunk Európában, hol ilynemű játékok még vannak, és a melyekben némely művelt nyugati országok még időtöltést találnak.
A bokharai fővárosi élet külső szinezetét a következő rövid vázlatban kisértem meg ecsetelni. Reggel, – gondolom még nap feljötte előtt, minthogy vallásos kötelezettségének mindenki kora reggel tesz eleget, – lehet egyes egyéneket találni, kik félig álmosan, félig megmosdva, félig felöltözve a legnagyobb gyorsasággal sietnek a mecsetbe, mert az elkésés nemcsak szégyent, hanem büntetést is vonna maga után. Ezen vakbuzgók gyors lépéseikkel felköltik a részint utczazúgokban, részint trágyadombokon alvó kutyákat. Ezen elsoványodott mocskos kutyák, melyek mellett konstantinápolyi testvéreiknek még fejedelmi kinézésök van, beszélő bizonyságai a képmutató bokharaiak fösvénységének. A kutyákkal egyszerre ébrednek fel a tatárfőváros pariái, kik semmivel sincsenek jobban elszállásolva. Azon szerencsétleneket értem, kik a gyógyithatatlan fehér rühvel eltelve, az utczaszegleteken nyomorult sátrak alatt laknak. Persiában is vannak ilyenek, de távol a városoktól és faluktól, a főutakon, itt pedig az egésségügyi szabályok hiánya miatt a város közepén tűrik őket; sorsuk mégis a legborzasztóbb a mi csak földi halandót érhet, s legnagyobb szerencsétlenségük az, hogy még sokáig élnek. Mig az anya átokban nemzett gyermekét egyes rongyokkal betakarja, az atya többnyire elrutitott sarjadékaival az út mellé ül, hogy az elmenőktől alamizsnát kérjen. Alamizsnát, hogy egy oly életet éldelgessen!
Miután a nap ezen irtózatos látványokat már eléggé megvilágitotta, a város is minden részeiben lassan föléledni kezd. Az emberek csoportosan térnek haza a mecsetből, és már lehet találni a minden kapun benyomuló szamár-csordákat is, a melyek fával, gabonával, fűvel, nagy tejfazekakkal és tejfölesedényekkel megterhelve a legvegyesebb zűrzavarban mozognak a szűk és görbe utczákon. A hajcsárok rikoltásai közé vegyülnek a vásárlók és eladók alkudozásai és a szamarak erős „iá“-jai (miért ezen állatok Bokharában mindenfelé hiresek). Első tekintetre azt hinné az ember, hogy itt a forgács tejjel, a fű tejfellel, a szén gabonával, a selyembogárgubó savával tutti-fruttiként tálaltatik fel. De nem, semmit sem öntenek el, semmit sem döntenek fel. A hajcsárok ugyan testvériesen el szokták egymást páholni, mégis minden sértetlenül eljut rendeltetése helyére. Napfeljötte után egyórával már sirsaj (tejes thea) csészéje mellett ül a bokharai, a mely italt a fekete dohányhulladékforma téglatheából főzik s tejjel, tejföllel vagy megsózott juhzsiradékkal dúsan megfűszerezik. A tatárok ezen kedvencz italát, melybe egy csomó kenyeret apritanak, inkább levesnek lehetne nevezni s mindamellett is, hogy izét oly jónak mutatták fel nekem, mégis csak alig tudtam megszokni.
A thea után megkezdik a napi munkát s az utczákon bizonyos élénkséget lehet észrevenni; hordárok nagy csomaggal megrakva sietnek a bazárba. Ez a zsibkereskedők portékája, kik áruikat minden estve összecsomagolják s haza viszik. Itt egy nagy sor üres két pupú tevét vezetnek a karavánseraj-ba, melyek közép-ázsiai termékekkel megrakva minden irányba szét fognak menni, ott Oroszországból érkezik egy nehéz karaván, melyet a vámszedők és társaik kémlő szemekkel kisérnek, mert a hosszu csomagok hitetlen kezek által előállitott becses termékeket tartalmaznak, melyeket a nemes Bokharában kétszeresen kell megvámolni. Nemzet- és vallás-különbség nélkül sietnek a kereskedők a karaván után, s az ujdonsült áruczikkeket gyakran már a kicsomagolás előtt is elárusitották, és az ily perczekben afghanok, persák, tadsik és hinduk sokkal felindultabbaknak látszanak, mint a mi börzehőseink Párisban, Bécsben, majnai Frankfurtban stb. Csak a kirgiz, ez a pusztáról megérkezett tevehajcsár, a legnyugodtabb mindenik között. Ő egészen meg van zavarodva és nem tudja, hogy az agyagkunyhók fényét, a ruházatok szinét vagy a hullámzó tömeget bámulja-e. Előttem mindig a legmulatságosabbnak tünt fel az, hogy a bokharai az ő nagyvárosi minőségében, miként gunyolta ezen nomádokat, és az ő finom szokásai és műveltsége által miként akarta megszégyeniteni a puszták fia darabosságát.
Mialatt a bazárélet lármájával, zajával, kiabálásával, alkudozásával, kalapácsolásával, veszekedésével és kopogtatásával teljes folyamatban van, az alatt a tudnivágyó ifjuság a számos medresze-t (collegium) rajongja körül, hogy a haszontalan tudományokban nagyobb ostobaságot és aljasabb képmutatást tanuljon. Legérdekesebbek a gyermekiskolák, melyek a bazár közepén, gyakran 10–15 kovácsműhely közvetlen szomszédságában vannak fölállitva. Ezen nyilvános tanodák valóban komikus látványt nyujtanak, midőn bennök egy mollah, több gyermeksortól környezve, ezen pokoli zajban olvasni tanit. Hogy ott, hol erőteljes karok kezelik a kalapácsokat, egyetlen egy hang sem hallható, könnyen lehet gondolni. Tanitó és tanitványok oly vörösek lesznek a kiabálástól, mint a kakaspulykák, és mégis csak a szájak vad felnyitása és az ezek kidagadása bizonyitják, hogy ők tanulnak16).
A déli órákban (csak a nyár folyama alattiakat értem, mert a téli időszakról nincs személyes tapasztalatom) valamivel csendesebb lesz az utczákon és a bazárban. A viztartóedények és csatornák partjain a szent mosakodással foglalkoznak az igazhivők. Mig az egyik izzadt és mocsokba fullt lábait mossa, a legközelebb álló ugyanazon vizet már szájmosásra használja, a harmadik pedig épen szomját enyhiti azzal. A viz, a mely több mint 120 pintből áll, az iszlam rendelete szerént vak, az az piszok és szenny elenyésznek abban s az igazhivőknek azon kiváltsága van, hogy minden mocskot ugy élvezhetnek, mint tisztát. A mecsetbe menés után minden ujra éled; másodszor térnek a napi munkához, de ez erőre és tartósságra nézve meg sem közeliti az elsőt. A muzulmán lakóság korán megszünik munkálkodni; és csak a zsidók és hinduk foglalkoznak hosszasabban; az elsők, kik itt nagyobb részint selyemfestők, félénken és remegve mozognak az utczákon, megrettentve a hosszu és nehéz szolgaság által; az utolsók folytonosan futnak ide s tova, mintha őrültek volnának, és bátor magokviselete azt bizonyitja, hogy hazájok nincs távol s nem régen volt, midőn nekik is meg volt saját kormányuk. De ki ismeri Izrael szerencsétlen gyermekeinek hazáját? Ki emlékezik még arra az időre, midőn ők is uralkodó nemzet valának?
Három óra van naplemente előtt. A társaság java a khanká-ba (klastrom) megy, hogy ott vallásos irodalmi élvezetben részesüljön. Ez a Mesznevinek, egy költeménynek nyilvános felolvasása, a melyet a nap ezen óráiban begyakorlott olvasók tartanak a khanka előcsarnokában. A keleti bölcsészet ezen remekműve a földi lét felőli elmélkedésben igen sok felemelőt tartalmaz, a versezet, irály és hasonlatok valóban elragadó szépek, de a hallgatók Bokharában nincsenek azon helyzetben, hogy ezt megérthessék, és lelkesültségök mindig csak szinlelt. Ily körben gyakran volt oldalam mellett egy férfi, ki enthusiasmusában mélyen felsóhajtott és orditott, mint egy bika. Egészen el voltam bámulva és a mint később jelleme felől tudakozódtam, hallottam meg, hogy ő a legzsugoribb fösvény, a kinek több háza van és mégis egy fillérért bukfenczet hányna. Mindenki távol van attól, hogy életét az olvasmány szelleméhez idomitsa, de mégis szokás az, hogy a szavak szépsége megragadja őket. Mindenki tudja, hogy szomszédjának sohaja és fölkiáltása hamis, de mégis vetekednek a lelkesültség nyilvánitásában.
Még mielőtt a lemenő nap utolsó sugarai elenyésznének a nyugoti homok-pusztában, a tatár főváros már nyugodni kezd. A beálló hüvös idővel eltünnek a fojtó porfellegek. Sok ház előtt, ott, hol a csatorna vagy a viztartó közel van, öntöznek és sepernek. Leülnek az árnyékba, hogy bevárják az esti imára való ezánt, miután valóságos csend áll be, mert azonnal mindenki a hatalmas pilaf tál körül ül s miután a gyomrot ezen nehéz és kövér étellel megtömték, elmulik a sétára menés kedve. Naplemente után két órával minden utcza kihaltnak látszik. A sötét éjben csak a fel- és lejárkáló mirsebek (éji őrök) nehéz léptei visszhangoznak, kik a legszigorubb rendőrséget kezelik a tolvajok és szerelmi kalandosok ellen, s a legbecsületesebb embert is elfogják, ha háza küszöbét átlépte azután, hogy a fejedelmi takarodó trombitái mindenkinek alvást parancsoltak.
Azt, a mi a bokharainak ezen városi életben annyira tetszik s a mi őt oly elfogúlttá teszi fővárosa előnyei felett, könnyü kitalálni. Nem egyéb, mint az életmód megszokott egyszerűsége, melyben még kevés fényűzés van és a melyben a külső formaságok csak kevéssé teszik észrevehetővé az osztályok közötti külömbséget. Az egyenlő szegénységbe való ezen belenyugvás, vagy jobban mondva, a látható vagyonkülömbség hiánya, Bokharát sok ázsiai szemében igen kedvencz helylyé varázsolja. Teheránban egy persával találkoztam, a ki 15 évig rabszolga volt Bokharában, és mégis siita hazájában, rokonai között a tatár főváros után sohajtozott és epedett. Kezdetben tetszett neki a persa székhelynek európai fényűzési czikkekkel kirakott bazárja, mert gyermekiesen örült annak; de később mégis látta azt, hogy a gazdagok minő vásárlásokat tesznek, és hogy őt szegényes kinézésü gyapotruhájában itt mindenki miként vetette meg. Nem csoda tehát, ha azon helyre vágyott vissza, a hol, semmi nagyobb földi kényelmet nem ismerve, szemében egyetlen töviset, szivében egyetlen fájdalmat sem érzett.