Mesznevi.
Hogy Bokhara magát az Iszlam főoszlopának s a még fennálló mohamedán tan legtisztább kútfejének tartja, általunk épen ugy, mint Közép-Ázsia más beutazóitól is, már emlitve volt. De a turkesztáni főváros emez előnyeit nem csak magok a bokharaiak, hanem egyszersmind a többi más vidékek és országok iszlamhivői és mindnyájan elismerik és magasztalják. A közép-ázsiai zarándokot vándorlása alatt Kis-Ázsiában, Arabiában és Egyiptomban feltünő tisztelettel és megkülönböztetéssel fogadják, benne mindig az iszlam erényesség remekét látják, és ha a nyugoti mohamedán s különösen az ozmanli, kit az ujitások, melyeket honában a mi polgárosultságunk hozott létre, mélyen megsértettek, szemeit a proféta hamisitatlanul maradott tanán akarja legeltetni – olyankor kiváló kegyelettel tekint a távol Keletről érkezett hit- és törzsrokonra; felsóhajt s e felkiáltással: „Ha Bokhara Serif!“ (Oh te nemes Bokhara!) véghetetlen sokat mondott.
Ama külömbség, mely Ázsia keletének és nyugotának mohamedánizmusa között fennáll, valóban nevezetes jelenség s megérdemli, hogy közelebbről vegyük szemügyre. Ha Bokharában a Mollahktól azt kérdezém, honnan van az, hogy ők jobb mohamedánok, mint a mekkai és medinai emberek, hol Mohamed élt és működött, azt felelték nekem, hogy „a fáklya, mely sugarait a távol messzeségbe lövelli, saját lábánál mindig sötétségben marad“. Eszerint hát Mekka volna a fáklya lába, Bokhara pedig a távol messzeség. Ez ugyan képletileg véve helyes, de az európai nem elégszik meg az efféle hasonlatokkal s minthogy a tárgy valóban megérdemli, kisértsük meg először a kérdéses külömbség lényegesebb pontjaival s azután másodszor annak okaival közelebbről megismerkedni.
Ha azon részleteket, mikben az Iszlam mindkét ponton egymástól eltér, meg akarjuk vitatni, főjellemvonásul azt hozhatnók fel, hogy a muzulmán a távol Keleten vad, fanatikus makacssággal ragaszkodik a Koránnak és a hagyományoknak minden pontjához, mint megtestesült keleti minden ujitást rettegéssel és utálattal néz, egy szóval minden törekvése oda irányul, hogy a vallást azon az állásponton tarthassa meg, melyen az a proféta és első khalifák boldog korszakában (Vakti Szeadet) állott. De ez nem eléggé világos; mert az Iszlam azon vidékeken oly stadiumba lépett, melybe azt a Szunna némely tulzó magyarázói akarták ugyan helyezni, de a melyben az a mi tudtunk valósága szerént soha sem létezett.
A fanatismus, a képmutatásnak és ájtatosságnak eme főoka, minden vallást megbecstelenitve tartott addig, mig a társadalom a polgárosodás gyermekkorában az igazi hit tiszta fényét nem láthatá. Minden nép és minden ország mutathat fel abból valamit, de sehol sem lép az oly szembeszökőleg előtérbe, sehol sem találkozunk avval oly utálatos torzalakban, mint épen Keleten, hol a vallás, hogy a lelket művelhesse, többnyire a testtel bajlódik, a hol, hogy erkölcsi befolyást gyakorolhassanak, az emberek phisikai semmiségekkel foglalkoznak, és a hol, amint előre is föltehetjük, a bensőt erősen elhanyagolva, az egész világ csak a külszinre törekszik. Bokharában az az elv: „hogy az embernek csak mutatnia kell valamit; hogy mit gondol, avval senki sem törődik“, teljes érvénynyel bir. Lehet valaki a legnagyobb gonosztévő, a legelvetemültebb ember, csak a vallás külső kötelességeit teljesitse s kikerül mind ezen, mind a más világon minden büntetést.
E nézet legtalálóbb felvilágositására szolgál a tolvaj Abdurrahman (Duai Duzd Abdurrahman) általánosan kedvelt imádsága, mely körülbelől 15–20 mondatból áll s története következőleg hangzik:
„Mikor még a proféta (Isten áldása rajta!)“, igy szól a történet, „Medinában lakott, egy délután háza fedélzetére ment, hogy imáját végezze. Áldott szemeivel körülnézett s egy városnegyedben egy temetési menetet látott az utczákon átvonulni, melyet csak igen kevesen kisértek, de a koporsó csodaszerű fénynyel, mintegy a rózsaszinü sugarak tengerével, volt körülvéve. Mihelyt imáját bevégezte, arra a helyre sietett, hozzá csatlakozott a halottas menethez és nagy csodálkozására azt vette észre, hogy a fény soha sem vált el a koporsótól, sőt még akkor se, mikor azt a sirba lebocsátották. A proféta alig tudott hova lenni bámulatában; elment a megboldogult nejéhez s kérdezé tőle, hogy ki volt a férje? „Ah!“ mondá ez sirva, „Isten legyen irgalmas hozzája, ő az emberek javára halt meg, mert egész élte folytában utonálló és gyilkos vala, több könyet facsart ki az özvegyek és árvák szemeiből, mint a mennyi vizet megivott. Minden tette és működése csak szerencsétlenséget okozott. Gyakran intettem őt, de mitsem használt. Mint bűnös élt és mint bűnös halt meg.“ „Mit“, kiálta a proféta mindig növekedő csodálkozással, „hát épen semmi jó tulajdonsága sem volt, nem mutatott-e megbánást, vagy nem bűnhödött-e valamikor?“ „Oh nem!“ zokogott emez, „csak minden estve gyalázatos napi munkája után ezt a nehány sort (és a kérdés alatt levő imát előmutatá) szokta elolvasni s akkor elaludott, hogy másnap ujból vétkezzék.“ A proféta megpillantá az imádságot, rögtön elismerte annak csodálatos hatását s ugyanazon minőségben hagyta hátra az igazhivőknek is.“
Az arról szóló tannak nincs szüksége magyarázgatásra s könnyen elképzelhetjük, hogy hány középázsiai követi el a legirtózatosabb tetteket a legjámborabb öntudatban, ha egyszer ilyen recipe à la Tetzel-el elláthatta magát.
A mi pedig a külső formaságok ezen elvének kivitelénél leginkább szembeötlő, az a tisztaság törvénye, melyet Közép-Ázsiában a legszigorubb pontossággal szoktak megtartani, bárha, a mint tudva van, ott a legundoritóbb tisztátlanságra találunk. A mohamedán törvény szerint a test minden ürülés után tisztátalanná lesz és mosást igényel, még pedig a viszonyok szerint vagy kicsit (Abdeszt), vagy nagyot (Guszl). Ugyanazt kell a ruhák tekintetében is szem előtt tartani, melyek a legparányibb cseppecske érintése miatt is tisztitás alá veendők17). Csak az elsőt követik az egész Iszlamban szigoruan s ámbár az utolsót se hagyják minden tekinteten kivül, mindazáltal Ázsia nyugatán soha sem találtam olyan embereket, mint Bokharában, kik meztelenül végzik imájokat, csupán abbeli féltökben, nehogy ruháik, anélkül hogy a szem észrevehette volna, valami uton módon be találtatott szennyeződni.
Nem elég nevetséges-é, ha egy vallás, miként ez az Iszlamnál történik, füzeteket sőt egész könyveket ir tele a felől, hogy hivei a nagyobb vagy kissebb ürülés után miként tisztitsák meg testöket? A törvény például Isztindsah-t (eltakaritás), Isztinkah-t (megmosás) és Isztibra-t (száritás) rendel, azaz hogy először is a hely megtisztitására egy kis göröngyöt használjon az illető, azután legalább is egy kupa vizet s végezetül pedig egy rőfnyi hosszu vászondarabot, hogy minden nyomot gondosan eltakarithasson. Törökországban, Arábiában és Persiában csak egyiket, névszerént az Isztinkah-t, Közép-Ázsiában pedig mind a hármat használják, sőt hogy ájtatosságukat annál jobban bebizonyithassák, a buzgó mohamedánok három, négy ilyen göröngyöt is hordanak turbánjokban, melyeket ők egy külön erre a czélra tartott késsel földarabolva, készletül tartogatnak. E parancs teljesitése gyakran egész nyilvánosan a bazárban történik, mivel lelkiismeretes kegyességökkel sokan parádézni akarnak, és soha sem fogom elfeledni azt az utálságot, midőn egykor egy tanitót láttam, ki mindkét nemű növendékeinek a göröngy, vászon stb. kezelésében tapasztalati oktatást adott. E tan szégyenletessége senkinek sem tűnik fel, senki sem látja, hogy a phisikai tisztaság szélsőségeiből az erkölcsi szenny tulságaiba sülyednek.
Azt a tulságos szigort, melylyel Bokharában a hárem-törvényt megtartják, a nyugoti mohamedánoknál, de sőt a Vehabiták vakbuzgó felekezeténél is hiába keresnők. E természetellenes törvény szükségképen egy természetellenes bűnt idézett elő, mely bár a törököknél, araboknál és persáknál is föltalálható, de aránylag véve szűkebb határok között, és melyet, mint megvetésre méltó vétket, a Korán magyarázói épen ugy kárhoztatnak, mint maga a közvélemény. Közép-Ázsiában, s névszerént Bokharában és Khokandban, e gyalázatos vétek borzasztó arányban van elterjedve s minthogy azt az ottani vallás védfalul tekinti a háremtörvény áthágása ellenében és nem tartja bűnnek, ennélfogva az à la Tiberius házasságok egész népszerűvé lettek; sőt az atyák a legkevesebb lelkiismeretet sem csinálnak magoknak abból, ha fiaikat bizonyos évi fizetés mellett egyik-másik barátjoknak vagy ismerősöknek átengedik. Európai tollunk visszaborzad attól, hogy ezen undoritó vétket egész terjedelmében vázolja; amit nyujthatunk, csak gyönge czélzatok, de elégségesek annak kimutatására, hogy a tulságba vitt vallási buzgalom milyen bűnörvénybe vihet.
Épen igy áll a dolog a szeszes italok eltiltásával is. A Korán nemcsak a bortól, hanem mindenféle más részegitő italoktól is tartózkodást parancsol, minthogy az eszmélet nélküli állapot az imádságnak vagy valami egyéb jámbor kötelességnek elhanyagolását vonná maga után. Az Iszlam nyugoti hivei mindazáltal e tilalom alatt a szó szoros értelmében csak a bort (Sarab) értik és az Arak (pálinka) élvezetét, mely Törökország és Persia művelt osztályai között épen oly általánosan kedvelt, mint Oroszországban a vodki, már csekélyebb hibának tartják, sőt némelyek hinni akarják, minthogy a Koránban ugy sincs határozottan megnevezve, hogy annak élvezetét, vizzel vegyitve, nem is lehet különös bűnül felróni. Bokharában pálinkát ugy mint bort csak felette ritkán lehet kapni, sőt még a nem mohamedánoknak, mint pl. zsidóknak és hinduknak sem szabad élni avval, csakis lopva, és az igazhivők szemeiben még az is nagy vétek, ha csak a Sarab és Arak szókat valaki ajkain kibocsátja. Nemde, itt azt kellene hinnünk, hogy mindenfelé a legnagyobb józanság uralkodik? De milyen borzasztó az a pótszer, melyet a képmutatás föltalált!
A közép-ázsiaiak a szeszes dolgokat folyó és szilárd testekre osztályozzák és ugyanazon mértékben, melyben az elsőket megvetik, ugyanazon mértékben tartják ártatlanoknak az utóbbiakat, melyek alatt a narkotikumokat értik. Mik Konstantinápoly hires mákonyevői, kik ma már majd mind kihaltak, de kiket még e század elején is a hirneves Direkalti téren bámulhattak a járókelők; mik az egyes Hasisevők Egyptomban, mik a nem veszélyes Terjákkedvelői Persiában, összehasonlitva Közép-Ázsia Bengijaival? (Beng mérget jelent, melyet a Canabis indica-ból nyernek.) Az elsőbben emlitett helyeken a mákony Bachus apó mellett nem sok hivet tudott szerezni magának, de Turkesztánban, hol ez utóbbi idegen, birodalma igen terjedelmes és borzasztók a pusztitások, miket véghez visz. A bengeevők száma Bokharában és Khokandban különösen nagy s nem tuloztam, ha azt mondom, hogy a tudós- és hivatalnokvilágnak, mely az ottani értelmiséget képezi, három negyede e bűnnek áldozata. A kormány teljes közönynyel nézi, miként követnek el százan, sőt ezeren, öngyilkosságot, és senkinek sem jut eszébe, hogy azt betiltsa, de ha csak egy csepp bor élvezetén rajta kapnának valakit, azt már azonnal föltétlenül el kellene itélni.
Ezeket s más ilynemű balfogásokat csakis a létező törvények tulságos pontosságu követésének lehet tulajdonitnunk s a világért sem ütközhetünk meg azokon annyira, mint ama nézeteken, melyek a keleti mohamedánizmusban a hagyományos tan eltérő magyarázata következtében kaptak lábra és a nyugoti mohamedánizmusnál nem csak hogy nem uralkodnak, de sőt némely ottani tudós már gyakran tévedéseknek is kiáltá ki azokat. Ezek között legelső sorban mindjárt a rendiségre vagyis vallásos társaságokra találunk, melyek Közép-Ázsiában szembetünő módon el vannak terjedve s még pedig oly szigoru szabályok alatt, oly bensőséggel, melyet a keletiek jellegének, s főképen a közép-ázsiaiaknak alig ha tulajdonitottunk volna. Mig a nyugoti iszlam tartományokban az Oveiszik, Kadriek, Dselalik, Rufaik, Bektasik stb. külömböző rendei, melyek iránt az Ulemavilág minden időben ellenséges indulatu volt, csak egyes, különösen fölhevült főket tudnak bűvkörükbe vonni, azalatt a Nakisbendik és Makhdumaazamik Bokharában és Khokandban a népesség tekintélyes tömegeit olvaszták be magokba, melyeket a rendi tisztek, kik az ideiglenes főnökök, szoktak kinevezni, vezetni és kormányozni. Minden községnek, ha még oly kicsi is, a törvényszerü mollahkon, reisz-eken stb. kivül még egy vagy több Isane-ja (rendi pap) is van, s mindig bámulnom kellett, mikor azt a vak engedelmességet és mély tiszteletet láttam, melylyel a rendi testvérek ezek iránt viseltetnek. Hogy ezek a nagy befolyásu Isan-ok a kormánynak gyakran utjában állanak, mondanunk sem szükséges, de ez utóbbi soha se merte őket akadályozni semmi részben, mert a rendi intézményt itt elválaszthatatlannak tartják az Iszlamtól s bárha Mohamed határozottan kifejezte hogy: „La Ruhbanitun fil Iszlam“ (az Iszlamban nincsenek barátok), mindazáltal a Khán, az ő miniszterei s nagyon sok Ulema, kik egyébiránt az Isán-okat, mint hatalmas vetélytársakat, szivökből gyűlölik, mégis gyakran hódolni szoktak a közvéleménynek annyiban, hogy egyik vagy másik rend külső jelvényeit fölveszik.
Nem kevésbbé meglepő a keleti mohamedánok eljárása a törvényes ügyekben, melyeknél ők az Ürf-et, az az a biró saját belátása szerint hozott itéletét ott, hol a Seriat (Korán-törvény) nem elégséges, valamint a Kanunt is, a későbbi törvényhozóktól alkotott törvényeket, mint eretnek ujitásokat, elvetik és csupán a Szeriatot, vagyis a Koránból kifolyó törvénykönyvet tekintik csalhatatlan irányadónak. Hogy azon törvények, melyeket Mohamed ezelőtt 1200 évvel az egyszerü arabok társadalmi szükségleteire alkotott, minden földövnek és minden korszaknak nem felelhettek meg, azon épen nincs mit csodálkoznunk. Törökországban és Persiában a kijavitás szükséges voltát már régen belátták s jóllehet hogy az Ulemák, akik e lépés által hatalmukat aláásni látták, vonakodtak ellene, mindazáltal a kormány mindenütt igyekezett pótszerek által az eredeti törvénykönyv hiányain segiteni. De Turkesztánban nem csak a mollahk, hanem a kormány maga is – egy szóval az egész világ a leghatalmasabban ellene van mindenféle nézetnek, melyek netalán tán a kiegészitések iránt fölmerülnének. Szemeikben a Korán „finom, mintegy hajszál, éles, mint egy kard s az élet mindennemű szükségének megfelel“, s minden máskép vélekedővel feketelelkü hitetlen gyanánt bánnának el. Pontosan a Korán rendeletei szerint esznek, isznak és ruházkodnak, az adók és vámilletékek fölemelésekor, a hadi dolgokban és az idegen hatalmakhoz való viszonyok tekintetében mindig a nevezett könyvet tartják szem előtt uralkodó szabályul, és valamint a családi életben is minden ujitás, mint bűn, a legszigorubban tiltva van, épen ugy Angliát, Oroszországot s azon ujabb államokat, melyekről a Korán emlitést nem tesz, a tatár uralkodók de facto sohasem ismerhetik el, sőt inkább kötelességöknek tartják a Dsihad (vallásháboru) törvénye szerént e föltolakodókat megtámadni, a mi természetesen, miként a jelenkor mutatja, végromlásukat fogja előidézni.
A siita persákhoz is más viszonyban állanak a keleti mohamedánok, mint nyugoti hitfeleik. A mint tudva van, ez a szakadás, természetesen igen sokszor csak időleges czélok ürügye alatt, hosszas és vérengző harczokat idézett elő. A törökök és arabok az Akkojunlu és Karakojunlu uralkodó családok első villongásai óta gyakran mérkőztek meg a persákkal pusztitó háborukban, mély gyűlölet és keserű harag választá el a két felekezetet, de az elsőbbek soha se mentek annyira, hogy siita ellenfeleiket az Iszlam szövetségéből kitaszitsák. A persát eretnek muzulmánnak ugyan, de mégis csak muzulmánnak tekintették mindég s a szent városokba s bármi más bucsuhelyekre szabad járhatást engedtek nekik, egy mecsetben imádkoztak velök s az ujabb időben a gyűlölet az ozmanli és iráni között már annyira eltünt, hogy az utóbbiak az elsőbbekkel törvényes uton is megsógorosodhatnak.
Közép-Ázsiában eddigelé mindezeknek még nyoma sem látható. Itt a persákat a siita hitfelekezetben történt legelső föllépésök óta egyformán gyűlölik és üldözik, és a Hidsra 945-ik évében egy bizonyos Semszeddin nevü mollahnak, a ki Szamarkandból származott és Huszein-Baikera szultán idejében élt Heratban, egy Fetvája számüzte és hitetleneknek nyilvánitotta őket. Ez a Fetva a szegény irániaknak sok szerencsétlenséget okozott, mert habár a rabló turkománok törvénytelen uton elfogták is őket, a vakbuzgó Bokhara piaczán mégsem tudták addig eladni, mig a kafir bélyege (mert csak az olzanok eladhatók) alkalmasakká nem tette őket arra. Minden kegyetlenség, melyet rajtok elkövetnek, egy hitetlen megbüntetésének ürügye alatt történik s bármennyire igyekeznénk is a turkesztáni mollahkat avval kapaczitálni, hogy hiszen a persák is ugyanazt a Koránt és ugyanazt a profétát vallják, mindazáltal az emlitett Fetvát helyesnek nyilvánitják s a nyugoti mohamedán tudósok ellenkező állitását tudatlanságnak és tévedésnek hiresztelik.
A szertartásokban is lényeges eltérések vannak. Erősen kétlem, hogy még az Iszlam fénykorában, és magában Bagdádban és Damaskusban is, tisztek (Reisz) szaladgáltak volna szerte szét az utczákon, hogy napi foglalkozásában az egész világot föltartóztassák, maguknak a Farz-i-Ajin imádságot elmondassák és hogy a nem tudókat azonnal megbüntették volna, miként ez Bokharában még mai napság is történik? A körülmetélés, házasság és temetés czeremoniái között sok olyan szokás található, melyek a nyugoti Iszlam előtt idegenszerüek, igy például az ötszöri napi imádságok is több Rikat-ból (térdhajlitás) állanak, mint máshol, s nem kevésbé sajátságos az is, hogy a turkesztániak az Ezán-nál (imára fölhivás) minden dallamosságot, minden szép hangzást a legszigorubban kerülnek és azt csakis tompa mormogással mondják el. Azt a módot, melylyel Nyugoton az Ezant kikiáltják, itt bűnnek tekintik, és azokat a szép mélabús hangokat, melyek a karcsu minaretekről a Boszporusz mellett a csöndes, holdvilágos esti órákban oly megragadó bűvösen hangzanak szét, a bokharabeliek mély utálattal hallják.
Ha a mondottakhoz még odagondoljuk a sok mecsetet, a sok Medresze-t, melyek növendékekkel mind tömve vannak, a Kari-Khane-kat – oly házakat, hol a vakok egész napon át a Koránt ismétlik – a számtalan Khanka-t, hol vakbuzgók a Zikr-et éjjel-nappal szüntelenül bőgik, a mely intézetektől minden város hemzseg; ha előnkbe képzeljük a Mollah-k, Isane-ok, Dervisek, Kalenterek és Asketák tagjártatásait, szigoruan komoly pillantásaikat és vad, fanatikus kinézésöket, akkor talán lehetséges volna némi fogalmat szerezni magunknak Bokharáról, az Iszlamnak e támaszáról, a tulságba vitt vallási buzgalom e főfészkéről, hol az arab próféta tana oly alakba fajzott el, melyben az alapitó művét hihetőleg soha sem szerette volna látni. A tan innen hasonló irányzattal terjedett el Afghanisztánon keresztül Indiába, Kasmirba és khivai Tatárországba, valamint észak felé is egész Kazánig. Bokhara szelleme mind e helyeken erős gyökereket vert; mert Bokhara az ő tanitójuk és irányadóul is Bokharát tekintik, nem pedig Konstantinápolyt vagy Mekkát. Polgárosodásunk erősebb akadálykőre fog találni ott, mint nyugoti Ázsiában; a nogaji tatárokkal szemben Oroszország már szerzett is tapasztalatokat – s ha talán az angol kormány Indiában az ő 40 milliónyi mohamedán alattvalója mellett mai napig ezt még nem érezte volna, azon csak sajnálkozni kellene – mert a következmények bizonyára nem fognak elmaradni.
Csak ennyit akartam ezuttal a keleti és nyugoti mohamedanizmus között fennálló külömbség felől mondani, és anélkül hogy különösen utána kellene járnunk, a következő pontokban annak főokait is fel fogjuk találni.
Először is Ázsiát, a vallásos rajongás eme főszékét és főforrását annál hűbbnek fogjuk eredeti ős typusához találni, minél előbbre hatolunk abban Kelet felé. Valamint általán véve India, Tibet és Khina lakói rajongóbbak, fanatikusabbak, vagy talán helyesebben mondva, inkább ázsiaiak, mint az Iszlam vallói, ugy a keleti mohamedánok is sokkal buzgóbbak, mint nyugoti hitrokonaik.
Másodszor épen ez a túlfeszitett vallási buzgalom, melyet a közép-ázsiaiak, mint a Zoroaszter tanának vallói is fölmutatának, volt oka annak, hogy áttéritésök az Iszlamra az araboknak oly végtelen sok fáradságába került. Több mint kétszáz évig tartott, mig Mohamed tana a régi hitet ki tudta szoritani. Alig távoztak el a hóditók egy városból és az ujonnan áttértek azonnal visszaestek régi hitükbe, a várost ujból be kellett venni és megtériteni, s miután az arabok vas kitartása végre mohamedánokká tette őket, épen oly hévvel ragadták meg az uj vallást, milyet a régi iránt tanusitottak. A Szamanidák uralkodása kezdetén már találunk oly férfiakra Transoxaniában, kik részint tudományosságuk, részint példás kegyességök miatt az egész Iszlamban igen hiresek voltak. Belkh már akkor szerezte magának a Kubbetül-Iszlam – Iszlam kúpolája – nevet. Bokhara város és környéke már akkor hemzsegett a szentek és tudósok sirjaitól, s könnyen megfogható, hogy honnan jött az, hogy Turkesztán e városai kegyességben és tudományosságban Bagdaddal, a mohamedán világ akkori központjával, hol a vallásos erényt a világi nagyság fénysugarai elhomályositották, eredménynyel versenyezhetett. A Szamanida család kihalta után, s különösen pedig a mongol hóditások alatt, szenvedtek ugyan pillanatnyi hátrányt a vallásos törekvések, de még sem ingatták meg az épületet alapjaiban, mint Bagdádban, hol Helaku Motaszimdbillah árnykhalifaságának megsemmisitése után az Iszlam fő erőit minden irányban szétszórta. Transoxaniában a vallásos működés titokban tovább is életben maradott s minthogy Timur azon törekvéseit, hogy hazáját a mohamedán tudományosság főszékhelyévé tegye, a Seibani-uralkodóház fejedelmei is, habár nem épen oly öntudattal, de mégis tovább folytatták, épen nem csoda, hogy Bokhara, a vallási szigor eme képe, mely az Iszlamot csak a középkorban jellemezte, máig is fenn tudta magát tartani.
Harmadszor a szunnita világ nagy testét Persia siismusa, habár nem erkölcsileg is, de legalább tényleg két egymástól távol maradó részre különité el. A zarándoklások Arábia szent városaihoz épen nem voltak képesek a bizonyára nagyobb közlekedést helyettesiteni, mely a khalifaság idejében az Iszlam keleti határától a nyugotiig akadálytalanul fennállhatott. A szándékosan szított felekezeti gyülölség Persiát minden szunnita utazóra nézve veszélyes átjárássá tette s mig a nyugoti szunniták nagy politikai forradalmok és a keresztyén Nyugottal való folytonos érintkezések miatt az idegen társadalmi viszonyok befolyását ki nem kerülhették, azalatt a keleti szunnitáknak, a kik meglehetősen magokra voltak hagyatva, semmi alkalom sem ajánlkozott arra, hogy társadalmukban ujitásokat vagy változtatásokat léptethessenek életbe; mert ők épen annyira utálták az eretnek Persiát, melyen át a közlekedést fenntarthatták volna, mint a khinaiakat és a hindukat.
Azon észrevételünk, hogy a nyugoti Iszlam, a keresztény Nyugot befolyása következtében, a keleti Iszlamtól sokban eltért, némelyeket arra a gondolatra vezethetne, hogy a mindig növekedő közlekedés, a gondolatoknak az európaiak és ázsiaiak között mindig gyakoribbá váló kicserélése lassanként a dolgok teljes átalakulását fogja Ázsiában előidézni, vagy, miként az ujabb kor némely vérmes reményü utazói hinni akarnák, hogy Ázsia idővel eleurópaisodik. E kérdés bizonyára mindenkit érdekelni fog, a ki csak a társadalmi viszonyok javitását óhajtja Ázsiában, (és ki ne óhajtaná azt?) s természetesen sokkal fontosabb az, hogysem itt csak ugy en passant megvitathatnók; de még sem mulaszthatom el, hogy bizonyos félreértéseknek vagy hamis számitgatásoknak elejét vehessem, legalább annyit megjegyezni, hogy ezen általunk fölhozott jelenséget még távolról sem lehet irányadó példának tekinteni, mert felette nagy kár volna, ha az európai műveltség és gondolkozásmód azon aranyfüstjét, melylyel Törökországban és Persiában az ujabb társadalom ócska, szennyes ruháját el akarja fedezni, valódi nemes ércznek tartanók. A mit az európai befolyás azon országokban mai napig eredményezett, fájdalom, azt kell mondanom: fájdalom! még igen csekély és kevés értékü. Nehány ruha- és butordarabjaink elfogadása egy-egy tourista tapasztalatlan szemét megcsalhatja ugyan, de bensőleg minden ugy van, a hogy a régi időkben volt s valószinüleg sokáig, igen sokáig fog még ugy maradni.
Ez már egyszer ugy van kicsinálva, hogy mi európaiak anyánkhoz, Ázsiához épen oly viszonyban állunk, mint a közönséges életben némely felnőtt fiugyermek anyjához, ki bizonyos babonaságoktól csak nagynehezen akar megválni. Ázsia anyó nevelt bennünket, szellemileg ugy mint anyagilag tőle származunk, de azért senki se vethet háládatlanságot vagy tiszteletlenséget szemünkre, ha az „öreg mama“ nézeteit eldobjuk és saját javára imitt-amott a magunk eszméit erőszakoljuk rá.
Igen, ráerőszakoljuk, mondám, mert a mit mostanig az európai műveltségből Ázsiában elfogadtak, nem meggyőződésből, nem társadalmi viszonyaink iránti szeretetből történt, hanem csupán csakis félelemből, s minthogy a kierőszakolt szeretet sohasem tart sokáig, épen azért nagyon csalóka dolog volna a Nyugot-Ázsiában eddigelő létrejött változásokból egész Ázsia jövőjére következést vonni.