Az utolsó ágyulövés, melyet a győzelmes unióharczosok szeparatista-testvéreik ellen elsütöttek, a földgömbünk nyugoti oldalán a rabszolgakereskedésben, habár nem döntheté is azt romba egészen, de mégis hatalmas rést tört. Nagy-Británnia lobogói Kelet-Afrika vizein s az egész Kaukázusnak iménti meghóditása Oroszország által, ezen utálatos kereskedésnek Nyugot-Ázsia mohamedánjainál is meglehetősen szárnyát szegték; a tunya, elpuhult keletiek még sokáig fognak Európa emberiségi törekvéseire keserü haraggal tekinteni; de az emberek vevése és eladása mégis mindenütt bizonyos tartózkodással történik mindenütt az európai szemektőli szégyenlés, vagy jobban mondva félelem fátyla alatt. Korlátlanul és akadálytalanul ez a kereskedés csupán csakis Közép-Ázsiában található még. Itt, az ázsiai durvaság és barbarismus ősi székhelyén még most is minden évben ezerenként esnek a rabszolgakereskedésnek a legkeservesebb áldozatul. Nem gyámoltalan, és az emberiség legalsóbb lépcsőjén álló négerek azok, hanem egy oly nemzet tagjai, mely magas műveltsége miatt már eleitől fogva hires volt, kiket a jobb műveltségi állapotok tűzhelyétől, családjaik köréből hurczoltak rabszolgaságba. Szivszakgatóbb és elszomoritóbb a közép-ázsiai rabszolgaélet képe, mint az, melyet egy szellemdús amerikai irónő vázolt a négerek sorsáról saját honában, s minthogy Európa ama távoli vidék szerencsétlen viszonyairól mostanig csak kevés és nem igen kielégitő tudósitásokat nyert, épen a maga helyén fog lenni, ha mi arra vonatkozó tapasztalatainkat itt ismételjük és kimeritőleg közöljük: A mik a portugál rabszolgahajhászok és arab elefántcsontkereskedők Afrika belsejében, épen azok a turkománok Irán északkeleti és északnyugoti részeire, sőt mondhatnók egész Persiára nézve. Ott, hol beláthatatlan, puszta sivatagokon nomádok élnek valamely művelt ország közvetlen közelében, ott a rablás és a rabszolgaság többé-kevesbé mindig elkerülhetetlen. A kopár, szegény és meztelen természet a maga gyermekeit fékezhetetlen kalandszomjjal és nagyobb physikai erőkkel ruházza fel; a mit hazájok terméketlen földje tőlük megtagad, kénytelenek azt áldottabb szomszédaiknál fölkeresni. A közlekedés pedig nagyon ritkán történik barátságos uton s minthogy a megrabolt és erősen megviselt békés szántóvető a gyors lovu nomádot a nyomtalan homokmezők határain tul nem üldözheti, de üldözni nem is meri, az utóbbi természetesen hazai földszinének védművétől oltalmazottan, rabló mulatságait egész büntetlenül gyakorolhatja. E szerencsétlen helyzetben voltak előbb a Szahara és az arab sivatag szélén fekvő városok is, az utóbbin a karavánok még ma is a legnagyobb veszélyeknek vannak kitéve és Persiára e nyomoruság annál nagyobb súlylyal nehezül, minthogy az északi határainál fekvő sivatagok a legterjedelmesebbek és legfélelmesebbek s azok lakói is a nomádok között a legvadabbak. A sötét hajdankor harczainak is az irániak és turániak között, melyeket a „királyok könyvé“-nek mesterdalnoka megénekelt, ugy látszik, hogy az utóbbiak erőszakoskodása volt alapoka. Ámbár ama kor harczosai egy és ugyanazon törzs fiaiként vannak bemutatva, mégis ugy találjuk, hogy északi Irán népei nagy Sándor hóditásaikor a nagy macedonitól kértek segélyt és védelmet északi szomszédaik ellen, kiket ők irtóztató, emberietlen alakoknak vázoltak (hihetőleg valódi mongol jelleggel, mely az iránitól erősen elüt). Sándor a káspi tengertől egészen a Kurd hegyekig egy nagy kőfalat vonatott, de ezen óriási mű, mely alapitója nagyságának egészen megfelelt, épen oly kevéssé nyujthatott maradandó hasznot, mint Khina hasonnemű épitménye. A barbarok ellenállhatatlan dühvel tovaáramló folyama ezt épen ugy, mint az előbbit csakhamar áttörte és az irtózatos pusztitásokat csak olyankor lehetett kisebb vagy nagyobb mértékben enyhiteni, mikor erélyes fejedelmek a kőfal helyett jól szervezett hadseregek védfalát tudták azok ellen fölállitani. És még ma is ugy áll a dolog. A turkománok és özbegek iráni száguldozásaik idejét és mértékét most is az ország békés vagy nyugtalan viszonyai, vagy a megtámadandó tartományok kormányzóinak erélye és hatalma szerént irányozhatják. A Kadsari uralkodó-ház alapitása alkalmával előfordult zavargások alatt egyes jomut-turkomán csapatok, noha nagy részök Aga-Mehemmed-Khán lobogói alatt szolgált, csaknem Iszfahánig terjeszték ki rablószáguldozásaikat, mig északkelet felé a tekke-k Szeisztánig nyomultak elő. Ma Khoraszán és Mazendrán tartományok szenvednek legtöbbet. A turkománok az ujonnan kinevezett kormányzók személyes tulajdonságait és jellemét előbb szoros figyelemmel kisérik, s ha azok gyávaságáról és kötelességmulasztásáról meggyőződtek – a mi különben gyakran megtörténik – akkor ők épen oly gyorsan és gyakorta ráütnek a védtelen kerületekre, miként alig merik mutatni magokat olyankor, ha e határvidékekben jeles tisztek állanak az ügyek élén. Utazásom idejében a khoraszani utak oly biztosak valának, hogy egyes utazók is eljárhattak oly területeken, hol azelőtt a legnagyobb karavánok is csak egy ágyuüteg és egy csapatosztály védelme alatt bátorkodtak átvonulni, mert Szultan Murad Mirza kormányzó a rabló nomádokat jól sakkban tudta tartani, minden mozdulatjokat kikémlelteté s csakis olyankor volt szabad mutatniok magokat, mikor őket saját buvóhelyökön megtámadták s szigoruan megfenyitették. Ellenben Asztrabadban, hol egy gyengefejü kormányzott, oly bizonytalan lábon állott minden, hogy a jomutok a persákat épen az emlitett város kapui előtt támadták meg.
A sivatag szélén és belsejében valamennyi turkomán törzs olyannyira elválhatatlannak tartja saját fennállásától a rabszolgarablást, hogy csaknem képzelhetetlennek tűnik fel előttök a pusztaságon való további megélhetés azon esetben, ha ez a főéletforrás kiapadna. A mit más nemzetek a „gazdag aratásra való kilátás“ alatt értenek, azt nálok „Iranba vivő nyilt utak reményé“-nek nevezik, és azt az időt, melyet más helyen mezei munkával, öntözéssel stb. szoktak eltölteni, ők a lovak idomitására, fegyverek készitésére és harczjátékokra forditják. A szokás e gyalázatos mesterséget becsületes keresetmóddá tette nálok, ugy tekintik azt, mint Dsihad-ot (vallási harczot) a hitetleneknek nyilvánitott Siiták ellen, a rablásra induló hősöket a papság áldása kiséri, és azon esetben, ha valamelyik gyalázatos tetteiért életével talált lakolni, otthon szent vértanuvá teszik, a holttestek fölé, melyeket ritkán hagynak az ellen kezei között, nagy sirhalmot emelnek s annak tetejére egy lobogót tüznek föl és a buzgólkodók ájtatos szivvel zarándokolnak egy olyan szent haramia sirjához.
Hogy az erősen látogatott tartományok pusztulása mily nagy, az a turkománok emlitett vakmerőségéből könnyen elképzelhető. Semmi háboru vagy bárminő elemi csapás sem képes fölérni a rájok mért szerencsétlenséggel. Nem csak hogy az országutakon a kereskedés és forgalom elakad, hanem a szántóvető is a maga földjére, melyet művelni akar, előbb védbástyát kénytelen épiteni magának, hogy hirteleni megtámadtatások ellen a szabadban magát oltalmazni tudja; még a legkisebb falucska is magas kőfalakkal van körülvéve, de azért még itt sincsenek eléggé elrejtve, mert a turkománok az efféle megerősitett helyeket nagy csoportokban szokták megszállani s gyakran az egész lakosságot magokkal hurczolják minden pereputyostul együtt.
Keleti Khoraszanban oly falukon utaztam keresztül, melyek a leggazdagabb erdők daczára is, melyek a közeli környékben feküsznek, télen által fázódni voltak kénytelenek, mivel senki se mert a falakon kivül menni, hogy fát vágjon. Mások éhséget szenvednek, mivel vizimalmaik a falun kivül feküsznek és utra kelni meg épen a legveszélyesebb vállalat, melyre csak a legsürgetőbb szükségből vagy fegyveres védelem alatt szánja el magát valaki.
Egyébiránt hogy ezen félelem a turkomán fogságtól mennyire igazolva van, utazási munkám olvasói előtt már eléggé ismeretes. A négerek sorsa, kiket egy hajó szűk terébe összeszoritva Amerikába küldenek, elég kemény ugyan, de nem kevésbbé terhes az is, mikor egy turkomán nyerge mögé csatolva a ló csuklójára kötött lábakkal, gyakran eleség és ital hiányában, órákig, sőt napokig lovagolva kénytelen valaki az édes hazától, kedvesei köréből eltávozni. Hát még mily nagyok lehetnek az iráni nélkülözései és szenvedései, ki főtt ételekhez, egy állandó lakhely kényelmeihez és hazájának polgárisult állapotaihoz van szokva, a szegény és vad turkomán sátrában, a kopár sivatagok zordon égalja alatt, hol ő éjjel nappal, nehéz vassal terhelten, zsarnok ura szidalmainak és gúnyjainak, átkozódásainak és ütéseinek ki van téve? Valóban, a nomádok közötti tartózkodás a legnehezebb megpróbáltatások egyike, egy nagy nyomoruságnak a kezdete az és mint minden kezdet, szerfölött nehéz és fáradságos.
Az emberrablás mesterségével ma már csak özbegek és turkománok foglalkoznak. Az elsőbbek között különösen Khiva lakói érdemelnek emlitést, de csak olyankor, ha ellenségeskedéseik a turkománokkal őket Irán határaira hozzák. A bokharaiak e század kezdetétől óta nem is közeledtek az emlitett országhoz és Khokanddal ugy szólva majdnem soha se jöttek közvetlen érintkezésbe. A turkomán törzsek közül ma a Tekke-k és Jomutok azok, akik e mesterséget legnagyobb számban űzik, az előbbiek Khoraszanban, Herátban, Szísztanban, sőt Afghanisztán nyugoti határai hosszában is, az utóbbiak a Kaspi-tengeren és annak déli partvidékein. Ezek után a Szalorokat és Szarikokat kell megemlitenünk, kik számban és erőben megtörve, ritkán, de annál féktelenebb dühvel lépnek föl. Az alielik és karák csak olykor-olykor csiphetik meg a hinduk- és tadsiknak, s néha az afghanoknak is egy-egy karavánját, s azt is csak a Bokhara felé vivő uton, mikor a csaudorok az Oxus alsó futása és a Kaspi-tenger között, miután az oroszok többé nem adhatók el, de nem is oly könnyen megfoghatók, már ugy szólva semmi működési térrel nem rendelkezhetnek. Ennélfogva a rabszolgák Közép-Ázsiában nemzetiségökre nézve számuk többsége szerént siita persák, a már emlitett tartományokból s közbe-közbe Irán többi részeiből is, kik részint mesedi bucsujáró utjokban, részint pedig a háborukban estek szerencsétlen sorsuknak áldozatul. Továbbá szunnita persák Khafból és Herátból, az utóbbiakat nagyobbrészint a mezőkön és pisztácziagyűjtésnél fogdossák össze. Dsemsidik és Hezarék, akik kölcsönös harczaikban pusztulnak el, ritkábban találhatók s még csekélyebb az afghanok és hinduk száma. Az arabok és oszmanlik, akik nagyrabecsültetésök daczára is csak ugy eladatnak, tudtomra mostanában alig vannak négyen vagy hatan s csak a zsidók azok, a kiktől a nomádok, mint varázslóktól félnek s ennélfogva a turkesztániaknál a felette nagy utáltatás miatt eladhatatlanok lévén, a fogság lánczaitól menttek maradnak.
A mily nehéz az évenként fogságba hurczoltak összes számát meghatározni, minthogy ez, miként már mondva volt, az Iránban uralkodó viszonyok szerént külömböző, épen oly nehéz a jelenleg egész Turkesztánban élő rabszolgák mennyiségét csak megközelitőleg is kijelölni. Minthogy nem mindenkit adnak el rabszolgául a khánságokban, ki a turkománok kezeibe esik, ennélfogva az Iránban uralkodó vagyoni viszonyok mellett föltehetjük, hogy azoknak, a kiket Mazendranban és a tengerpartokon elfognak, majdnem egy harmadát kiváltják, mely körülmény a nomádra nézve különösen hasznos, mivel először a hosszasabb tartás költségeitől kiméli meg őt s másodszor meg a vásár esélyeinek sem kell kitennie magát: mert ha például zsákmánya hibás, el sem adhatja azt. Hanem ez a viszony nem mindenütt egyforma. Fogságba rendszerént csak a szegényebb emberek jutnak, mivel ezek mint pásztorok és mezei munkások a megtámadtatás veszélyének inkább ki vannak téve s ritkábban is válthatják ki magokat. Ha tehát az egy harmad viszonya az egészhez némely helyeken fenn áll is, mindazáltal a jóval szegényebb Khoraszanban és Szigisztánban felette bajosan állithatnók fel azt, mivel a rabszolgakereskedésben megőszült hajhászok szájából hallottam, hogy e vidéken alig váltanak vissza egy tizedrésznyit a turkománoktól, s kilencz tizedrész mint eladó portéka a vásárra kerül. Maga számára csak akkor tart meg a turkomán vagy egy rabszolgát, ha az 1. vén vagy nyomorék, de mégis tehet annyi szolgálatot, hogy kenyerét megérdemli, mert ellenkező esetben könyörtelenül lemészároltatik; 2. csecsemőket, kik aztán turkománokká neveltetvén, a legvadabb martalóczokká lesznek; 3. ha Kupidó egy szép barna iráni nőt oly kedvessé tesz előtte, hogy az elválás nagyon is nehezére esnék. Egyébiránt az utóbbi felette ritkán történik, – tudvalevőleg a turkománok a legaljasabb zsugorik a világon – s minthogy nálok az erény érzete, melyet a cserkesz hurikereskedőknél oly nagyra becsülnek, teljesen hiányzik, ennélfogva a khivai és bokharai udvarok sok olyan virágot kapnak Iránból, melyekről a harmatcseppeket a turkomán kezek rég lerázták. Épen ezért a puszták lakóinál csak oly persákra találunk, kik saját hazájokban sem igen részesülnének jobb sorsban, mint a turkománoknál, vagy pedig megszökött fegyenczek és gonosztévők, a kik előbbi mesterségöket, t. i. a rablást és gyilkolást, most már a nomádokkal együttesen gyakorolják.
A kereskedés rendes folyamában a turkomán emberrablók zsákmányukat legfeljebb két vagy három napig tartják magoknál, akkor aztán az alkuszok kezébe jut az, kik az előbbieknek pénzt vagy élelmiszert adtak előlegül. Ezek a lelkiismeretlen uzsorások legtöbb hasznot is huznak e gyalázatos üzletből, mert a rablók többnyire könnyelmü egyének, a kik a nomádok általános jellemével ellenkezőleg mindent eltékozolnak és eljátszanak. Kétféle alkuszok vannak: a) turkománok, a kik a pusztai lakók és khánságok között folytatják a kereskedést. Ők hosszasabb ideig várnak, mig 30 vagy 50 rabszolgát gyüjtöttek össze, hogy akkor aztán egy karavánban Khivába vagy Bokharába menjenek. Ezen időköz alatt az árut, hogy az élelmezés és rakhely költségei némileg fedezve legyenek, mint napszámosokat, kikölcsönzik, de csakis a megrongálás elleni kezesség mellett. b) Persia szunnita határlakói, kik sajátságos kétértelmü szerepet játszanak, és ezen üzlet legmegvetésreméltóbb közreműködői. Mig egyfelől a persáknak szolgálnak közbenjárókúl, hogy az elrablottak tartózkodási helyét a pusztában vagy Turkesztánban kifürkészhessék, másfelől ők a rablók legjobb kémei, kikhez ők juttatják el egyik vagy másik falu vagy karaván állapotáról a közelebbi tudósitásokat. Némelyek, főképen az Irán keleti határain lakók Herátban, Meimeneben és Bokharában még raktárakat is tartanak a rabszolgák számára s mig évenként egyszer a mindkét nemű szerencsétleneknek egész csoportját viszik vásárra, az alatt visszafelé jöttökben a megszabadultaknak vagy közbenjárásuk által kiváltottaknak egy másik csoportját hozzák vissza magokkal. A szerencsétlenek családjától mindig háromszorta nagyobb árt követelnek, mint a mennyi a közönséges váltságdíj, a fölkeresés és kiváltás nehézségeit hozzák elé, daczára annak, hogy a szerencsétlen áldozat tartózkodási helyét, kit talán épen ők juttattak oda, a legpontosabban ismerik és számos ügynökük segélyével már a váltságdijban is meg vannak egyezve. Valóban érdekes, hogy e gazemberek miként változtatják érzelmeiket, politikájokat és hitöket utjaik iránya szerént. Bokharába utazásuk alatt, t. i. rabszolgakereskedői minőségökben a buzgó bokharait játszodják, szidják az eretnek siitavilágot és ujjonganak a persa rabszolgák méltó sorsa felett. Iránba visszautazásukkor pedig, mikor t. i. a rabszolgaszabaditót adják, keserves könyeket sirnak a szegény persák állapota felett s egy szóval a világ legérzékenyebb szivü emberei. Abban a karavánban is, mellyel Bokharából Herátba mentem, utazott két ügyes alkusz, kik Khafban és Kainban laktak. Mind a ketten Khodsa (azaz a proféta utódai) előnevet viseltek, mely vallási czímre ők nem kevéssé büszkék voltak. Példátlan vala a gyöngédség és gondoskodás, melyet a felügyeletök alatt hazatérő rabszolgák iránt tanusitottak. Ők, akik csak egy nehány hónappal az előtt, miként nekem a karavánvezető beszélte, egy csoport szerencsétlent vittek a kemény rabszolgaságba.
Sőt a rabszolgakereskedők, a kiket Dogmafurusoknak neveznek, a khivai és bokharai khánságokban már rendezett czéhet is képeznek és nemzetiségökre nézve inkább szártok, tadsik és szabaddá lett persák, mint özbegek vagy bármiféle más turkomán-törzsbeli emberek. Az eladás a raktárakban vagy más, a városoktól távol eső nyilvános vásárokon történik, hová az árut természetesen egy-két nappal előbb elszállitják. Legjelentékenyebb raktárak a khivai khánságban találhatók egyszer magában a fővárosban, azután Hezareszpben, Gazavatban, Görlenben és Köhneben. Ezeken kivül minden jelentékenyebb helységben van egy kiskereskedő, ki részint a nagykereskedőkkel áll üzleti összeköttetésben, részint lerakott áruk felett rendelkezik. Bokharában Karaköl helység emlitendő legelől, azután pedig a főváros, továbbá Karsi és Dsihardsuj. Különös az, hogy Szamarkandtól keletfelé ez a gyalázatos kereskedés mind inkább apad, annyira, hogy a khokandi khánságban már nincsenek nagy rabszolgakereskedők és az ott levő rabszolgák nagy részét bokharai területen vásárolták. A khánságoktól északfelé terjedő pusztaságokon, hála az orosz uralomnak, csak igen kevés rabszolga van s azok is, mint fényüzési czikk, inkább csak a gazdag Baiknál találhatók.
A rabszolgák ára Közép-Ázsia piaczain, mint minden egyéb árunál is, leginkább a raktárakban találtató mennyiségtől függ, mely béke idején csekélyebb, de háboruk alkalmával nagyobb. Mindazáltal mégis van egy folyó vagy állandó ár, melyet ma következő módon határozhatnánk meg:
a) Férfi rabszolgák.
| Khivában | Bokharában | |
| 10–15 évesekig | 40 tilla | 35 tilla |
| 15–25 „ | 60 „ | 45–50 tilla |
| 25–40 „ | 70–80 tilla | 80 tilla. |
b) Női rabszolgák.
| Khivában | Bokharában | |
| 10–15 évesekig feltünő szépség mellett | 70–80 tilla | 70–80 tilla |
| 15–25 évesekig | 50–60 „ | 50–60 „ |
| 25–40 „ | 40 tilla | 40 tilla. |
Az ár különfélesége az egyenlő koru férfirabszolgáknál többnyire testi minőségök- és nemzetiségöktől függ. Északi Irán törökjeinek legtöbbször elsőbbségök van, mert először a közép-ázsiai török nyelv testvérdialektusát könnyebben elsajátitják, másodszor pedig erőteljesebbek s jobban is hozzá vannak szokva a dologhoz, mint Irán többi lakói. Legcsekélyebb árt adnak az afghánokért, mert ők a legrosszabb munkások s azon felül még bosszuvágyuk és könnyen fölingerelhető jellemök miatt is veszedelmesek, melyek egy-egy kegyetlen gazdára nézve gyakran szomoru következményeket vonnak magok után. Ami a nőrabszolgákat illeti, ezek távolról sem örvendezhetnek az életben olyan helyzetnek, milyenben Cserkeszország és Georgia leányai Törökországban és Persiában részesülnek, s szerepök inkább ahoz hasonlitható, melyet a négernők játszanak az emlitett országokban. Ennek oka könnyen megmagyarázható. Először is Turkesztán leányai inkább megfelelnek az özbegek és tadsik szépérzékének mint az iráni nők, mely utóbbiak olajszinü vagy barna arczukkal és nagy orrukkal a fehér, telt arczu özbeg nőkkel szemben soha sem nyerhetik el a Páris almáját. Másodszor a többnejüség a közép-ázsiainál szegénysége következtében távol sem oly általános, mint a nyugoti mohamedánoknál. S azonkivül az özbeg sokkal arisztokratikusabb, hogysem asztalát és ágyát egy pénzen vásárolt rabnővel meg akarná osztani, s bárha ez az eset Bokharában imitt-amott a főbb hivatalnokoknál előfordul is és mindig csakis egészen fiatalon bevitt és Turkesztánban fölnevelt persa nőkkel, mindazáltal ez a középosztálynál csaknem ritka jelenség. S aztán itt a házasság is könnyebb, mint más iszlamhitü országokban és a rabnőket vagy a nagyok háremében csakis fényüzési czikk gyanánt, vagy pedig szolgálókul alkalmazzák.
Egészen másképen áll a dolog a férfirabszolgák hasznositását illetőleg. A turkesztáni sivatag-tartományok ezen századok óta szokásos embertartozéka a földmívelést unó özbegre nézve már oly nélkülözhetlenné lett, hogy nélküle bajosan tudná kicsikarni élelmi szükségletét a földtől, melyet legjobban az bizonyit, hogy a gabona magasabb vagy alacsonyabb ára az Oxus vizállásától, de leginkább az évenként eladott rabszolgák nagyobb vagy kisebb számától függ. Tehát az a czél, melyre a rabszolgákat használják, leginkább a földmívelés és marhatenyésztés, és minél nagyobbak valamely özbeg ur földbirtokai, annál nagyobb az azokra szükségelt rabszolgák száma is. Egy olyan országban, mint Turkesztán, hol a harczias elem tulnyomó s hol minden szabadnak született egyén, már akár ösztönből, akár politikai kényszerüségből, örömestebb nyul a kardhoz, mint az ekéhez, a gyilkos hadi kalandokra forditott karokat munkához szokott kezekkel kénytelenek helyettesiteni. E viszonyt legjobban megvilágositja az a körülmény, hogy azon vidékeken, hol a népesség leginkább neki adta magát a harcznak és rablásnak, a rabszolgák száma is legnagyobb. A három khánság közül e tekintetben Khiva áll az első kategoriában, Bokhara a másodikban, Khokand pedig a harmadikban. Khivában a lakosság tulnyomó száma özbeg, a mindenfelőlről határos vad nomádok miatt a háboru itt szakadatlanul foly és a féktelenség gyakoribb, mint a testvér-khánságokban. Bokharában, hol a népesség a békés tadsikkal erősen vegyitve van, a viszonyok egy régibb, jobban rendezett kormányzat által már több állandóságra tettek szert, mig végre Khokandban, hol hasonlóképen sok tadsi van, a lakosok hires gyávasága miatt a belháboruk ritkábbak és nem is oly pusztitók soha. A földmívelés és marhatenyésztés mellett a rabszolgáknak egy csekély részét a hivatalnokok (szipahi), valamint a fejedelem is magánszolgálatokra használják. Hanem e czélra csak a fiatal korukban Középázsiába hozottakat fogadják el, kik a teljesen özbeg nevelés után a Kul (rabszolga) gunyneven kivül kemény helyzetöknek csak gyönge nyomait érezik. Ezek Törökország cserkesz rabszolgáihoz hasonlólag, gyakran a legmagasabb méltóságokra jutnak, mert velök született iráni éleselmüségökkel özbeg vetélytársaikat csakhamar háttérbe szoritják s nem csak az előkelők magánlakaiban, hanem az udvari hivatalnokok között is többekre találunk a két khánságban, kik foglyokul vitetvén oda, később egész tartományok felett kormányoztak. Bokharában, hol a tulnyomó persa elemek mellett az özbeg arisztokraczia nem nagy jelentőséggel bir, az uralkodók gyakran szoktak rabszolganőket tenni törvényes nejeikké s a mostani Emirnek valamint anyja, ugy egyik neje is iráni eredetü.
Ennélfogva a férfirabszolgák megvételekor különösen az egészséges, erőteljes testalkatra vannak tekintettel és az ár annál nagyobb, ha ehhez egy később jelentkező jó természet is járul. Az eladó tartozik a rejtett testi hibákért három napig jót állani, mert jóllehet, hogy alkudozás közben a szerencsétlent, miként egy teherhordó állatot, testének minden részében gondosan megvizsgálják, jóllehet, hogy karjai erejét, mellét, hátát és hangját próbára teszik, mindazáltal az alkuszok gyakran használt fogásai ellen igen óvatosak szoktak lenni. Különösen az életkor az, melyet a persa rabszolgáknál oly nehezen lehet kitanulni. A turkománok is meg szokták festeni foglyaik szakállát, azon esetben, ha ez szürke szálakkal van vegyitve, miként az Iránban szokás. 20, sőt néha 30 évnyi külömbség is alig ismerhető fel s könnyen megeshetik, hogy egy fiatal kinézéssel és szénfekete szakállal vásárolt rabszolga nehány nap mulva uj ura birtokában ősz emberré változik át. A csalás és ravaszság e kereskedésnél annál könnyebb, minthogy a rabszolga turkomán urának kegyetlen bánásmódja és az iránta érzett félelem által elijesztve, az utóbbinak állitásai ellen soha sem mer kifogást tenni. Ez főképen a szunnita hitvallásu rabszolgáknál bir nagy fontossággal, mivel ők, mint a közép-ázsiaiak hitrokonai, a vallás törvényei szerént nem volnának eladhatók, ha urok fenyegetései következtében felekezetöket önmagok meg nem tagadnák. A közép-ázsiai egy afghánon vagy heratin azonnal fölismeri, hogy szunnita, tudja, hogy a hithagyásra kényszeritették őt s mégis azt hiszi, hogy e szégyenteljes képmutatás által nem követ el bűnt. Khivában és Bokharában még hires tudományosságu és kegyességü mollahknál is találtam szunnita rabszolgákat, s mikor e nagy bűn miatt feleletre vontam őket, azt mondák, hogy: „a vásárlás alatt siita volt, és hogy most szunnita lett, csupán csak Turkesztán szent földjének tulajdonitandó.“ Igy csalják meg a vallást épen maga által a vallás által!
Ha már most azok után, miket a rabszolgakereskedés felől mondottunk, a rabszolgák állapotjáról a rabszolgaságban akarunk szólani, az fog kitűnni, hogy sorsuknak csak az a legmostohább ideje, mikor elfogatásuk után turkomán- vagy alkuszkezek által idomittatnak s különösen pedig akkor, ha a műveltségére méltán kevély iránival a durva és barbar turáni, kinek nevét ő csakis gunyolódva ejté ki hazájában, ugy bánik, mint egy állattal. A persa, ki ifjuságától fogva mindig a legfinomabb udvarias modorhoz, virágos, válogatott társalgáshoz, egy szóval ezeréves, jobb társadalmi viszonyai minden kényelméhez vala szokva, a turkesztáni világ darabos és egészen kezdetleges szokásai mellett erkölcsileg mindig szenvedni fog. Mindazáltal a testi sanyaruságok korántsem esnek olyannyira nehezére. A földmívelésre szánt nagyobb szám jó magaviselete által urának szeretetét és bizalmát csakhamar meg szokta nyerni. Ha a rabszolga egy évi ottléte alatt semmit se hibázott, nem sokára az uj családi kör egyik tagjának tekintik őt, de sőt némelyek egy bizonyos idő eltelte után havi járulékot vagy tantièmet kapnak a rájok bizott szántóföldek vagy barmok jövedelméből s minthogy az iráni rendszerént munkásabb és takarékosabb turáni szomszédjánál, ennélfogva a rabszolgák Turkesztánban szembetünő rövid idő alatt egy kis tőkét szoktak összekapargatni. Ezt nagyobb részök arra forditja, hogy a rabszolgaságból magát kiválthassa, melyre hét évi szolgálat után joga van. Egyébiránt ezt a terminust imitt-amott a szolgálati buzgalom jutalmául vagy különös jóakaratból az ur meg is röviditi s ekkor a rabszolgát oly módon lepik meg az Azad-(szabadság-)levéllel, miként nálunk szokás egy hű szolgát valami ajándékkal megörvendeztetni. Az ilyen irást a Kadi és a világi hatóság törvényesiti s az, ki egy olyannak birtokába jutott, azonnal ura saját helyzetének és tetteinek. Magát a fölszabaditási műtétet mindenütt bizonyos ünnepélyességgel viszik véghez. Juhokat ölnek, vendégeket hívnak, a fölszabadult megöleli a család férfitagjait s miután urával egy és ugyanazon nemezdarabon helyet foglal, függetlenségét kihirdetik. A kirghizeknél az ur ilyen alkalmakkor a rabszolgának egy fehér csontdarabot szokott az övéhez kötni, mely azt jelenti, hogy már most ő a fekete csontnak (alárendelt nép) osztályából a fehér csontnak (nemesség vagy urak) sorába lépett.
Ennyit a szelid és engedelmes rabszolgákról. Ott, hol az ellenkező mutatkozik, az özbeg durvaság és barbarizmus is teljes szigorában érezteti magát. Hajmeresztő a büntetések sorozata, melylyel egy makacsot engedelmeskedésre szoktak kényszeriteni. Az ur ugyan a törvény szerént rendelkezhetik pénzen vásárolt szolgája élete felett, de hogy a vételár teljes elvesztése által önönmagát ne kárositsa, ritkán öli meg őt: de egy ily szerencsétlen teremtés kinai sokkal borzasztóbbak, mint a halál. Némelyeket évekig tartanak egy kevés száraz kenyér és viz mellett a vad pusztaságon, másokat hét éves szolgálati idejök előtt egy nehány nappal ujból eladnak, de már nem a khánságokban, mert őket itt csakhamar közhirűvé lett gonoszságuk miatt többé már el nem adhatják. Az ilyen csalfa vásárral a rabszolgakereskedésben tapasztalatlan kirghizeket szokták rászedni, a persa városból a sivatagba jön, a honnan ő, ha megszabadul is, csak ritkán tér vissza hazájába.
Szembeötlőnek tünt fel előttem, hogy a persa rabszolgák jelentékeny számának, a kik Közép-Ázsiába kerülnek, a visszanyert szabadság után alig fele tér vissza hazájába. Az utóbbi osztályhoz leginkább azok tartoznak, a kiket vagy a hátrahagyott családi ügyek vagy különös honvágy kényszeritnek a visszatérésre. A ki 12 évnél tovább élt Turkesztánban, ritkán fogja azt Iránnal fölcserélni. A rabszolgák, miként már fentebb emlitve volt, nagyobb része szegény származásuak, s miután Turkesztánban biztos keresetmódra vagy egy kis vagyonra tettek szert, ritkán jut eszökbe, hogy Iránba menjenek, hol az élet, a legnagyobb igyekezet és tevékenység mellett is, jóval nehezebb, hol az élelmi szerek drágák, hol a vagyonosabbak fényüzése és pompázása a szegényebbek szivében oly sok óhajtást és kivánatot gerjeszt. Ez a körülmény annál inkább csodálkozásra méltó, minthogy a szabaddá lett rabszolgák, habár a legnagyobb kincseknek vagy a legmagasabb méltóságoknak örvendenének is, a Kul (rabszolga) szó gyalázatát minden alkalommal mélyen érezni kénytelenek. Még a legfényesebb viszonyok között sem lehetne a Kul-nak egy szabad özbeg leányát megkérni soha, a kik közül még a legszegényebbek sem sógorosodnának össze vele és példákat idézhetnék, hogy egy özbeg még a khán parancsára sem adta oda leányát s inkább fejedelme haragját vonta magára, minthogy egy hajdani rabszolgát vejének nevezzen. Még a khanezádok is (rabszolga gyermekei), kiket már eladni nem szabad18), hasonló bánásmódban részesülnek, ők is csak más szabaddá lett rabszolgák vagy szortok leányait vehetik nőül, s csakis a negyedik nemzedékben hangzik el egy kissé a Kul szó gyalázata, de végképen sohasem jut feledésbe. Egy olyan országban, mint Közép-Ázsia, hol a vitézséget tartják a legfőbb erénynek, egy rabszolga személyében a gyávaság netovábbját látják, egy oly embert, ki a halálmegvetés hiányában magát lánczokba verni engedé; ez a vétek az, melyet nekik oly nehezen bocsátanak meg. E nézethez társul még a tatároknak – nomádoknak ugy, mint letelepülteknek – határtalan arisztokratikus érzülete, melyben ők magokat a legdühösebb torykat vagy a Szt. Germaini tizenhárom próbás marquis-kat is felülmulják, oly érzület, melyet nem csak az idegen iránival, hanem a bennszülött tadsikkal, az országnak ezen egykori birtokosával is éreztetnek.
Természetesen csupán csakis a morális háttérbeszoritás az, mely a szabaddá lettnek előbbi szégyene nyomaiként szemei előtt lebegnek. Polgári jogaikban senki sem gátolhatja őket, s minthogy a keleti általán véve könnyebben rabja lesz a szokásnak, mint mások, igy azt is könnyen meg tudtam fejteni magamnak, hogy a felszabadult persák közül miért települnek le sokan az előbb annyira megvetett és félt Turkesztánban és rokonaiknak s Irán siita szentjeinek néha napjáni meglátogatása mellett hogy tudnak oly egészen elégülten élni az idegen országban.
Fájdalom! a rabszolgáknak épen ez az anyagi jóléte az, melylyel a közép-ázsiaiak épen ugy, mint Kelet más mohamedánjai is visszatorolnak minket, mikor e gyalázatos kereskedés iránt, melyet az emberekkel űznek, utálatunkat fejezzük ki. Valamint Turkesztánban, ugy Törökországban is gyakran halljuk ezt mondatni: „A vad cserkesz fia vagy leánya otthon szegény emberek voltak, kik szabad hegyeiken alig tudtak kenyérrel jóllakni – nálunk pedig gazdag hivatalnokokká, basákká, sőt néha herczegnőkké is lesznek, kik hatalmas befolyásokkal az egész országot kormányozzák.“ A rabszolgákkali szelid bánásmódra hivatkoznak az előkelők házaiban, hol köztök s a család többi tagjai közt semmi különbséget sem tesznek, de azt elfelejtik, hogy ezek csak kivételes esetek és hogy az ilynemü szerencsés csillagzat a megvásároltak több vagy kevesebb testi szépségeitől függ. Mit tesznek azok, a kik kevésbé szerencsés külsőjök által uraik kedvét nem tudják megnyerni? Mit tehet azon szánalomra méltók legnagyobb része, kik a legterhesebb szolgálatokra alkalmazva, szeszélyes, zsarnokoskodó uraik örökös sanyargatásainak és haragjának vannak kitéve?
Természetesen ezt senki sem veszi számitásba, s még kevésbé az eladás ama borzasztó, irtózatos műtétét. De a Boszporusz vagy az Oxus partjain az emberek ritkán szokták magok elébe képzelni azon pillanat nyomorát, midőn a szerencsétlen rabszolgát régóta megszokott életmódjától, övéinek köréből kiragadják. Mennyi árva, mennyi özvegy, mennyi tehetetlen és a kortól megviselt szülő marad elhagyatva és tördeli kezeit a kemény rabságba hurczoltakért? Véghetetlen a száma, de még véghetetlenebb a siralmas állapota annak a sok tüzhelynek, falunak és vidéknek, melyek a rabszolgarablás ostorától meglátogattatnak. Az utas azon országokban minden lépten-nyomon a pusztitás legszomorubb jeleire bukkan s habár meg lenne is győződve egyik vagy másik rabszolga fényes jövőjéről, mégis csak mindig igy fog felkiáltani: „Ez a legutálatosabb foglalkozás, mely valaha emberi kezeket meggyalázott, melynek megszüntetése nyugoti czivilizácziónk emberiességi törekvéseinek legelső és legszentebb kötelessége!“ Egyébiránt a rabszolgakereskedés megakadályozása Közép-Ázsiában sokkal könnyebb, mint gondolnók. Nem annyira a turkománok, mint inkább a városi fogyasztók azok, a kiknél ez a rosz gyökerezik. Minden sivatag nomád lakói készek voltak s lesznek is az olyan tettre mindig, mig települtekre találnak, a kiknél áruikat eladhatják. Valamint a beduinok soha sem foglalkozhattak kiválólag emberrablással, mert a szomszéd városok a vallási tilalom következtében zsákmányukat nem vették meg, igy a turkománok is nem sokára alább hagynának avval, ha a khánságokban a persák, afghanok stb. eladását betiltanák. Ezt legjobban bizonyitják a dsemsidi-k, firuzkuhi-k és hezare-k, kikre nézve a rabszolgaszállitást Bokharába a turkománok megnehezitették, s minthogy az afghan Heratban a rabszolgákat el nem adhatják, igy kénytelenek rablási vágyaiktól elállani, mikben pedig a turkománoknál nem igen maradnak hátra, vagy pedig nagy hátrányukra az előbbiekkel szövetkezni.
A mint egykor Szultán Murad-Mirza, Khoraszánnak e fölvilágosodott fejedelme és kormányzója, csodálkozását fejezte ki nekem aziránt: hogy Anglia, mely oly sok ezeret ád ki a rabszolgakereskedés megakadályozására az afrikai vizeken, egészen közönyös szemmel tudja nézni, hogy e kereskedés Ázsia belsejében egy oly országot, mint Persia, melynek egykori műveltsége még a Nyugotnak is hasznára volt, oly kiméletlenül pusztit és rongál: épen ugy magam sem tudom eltitkolni csodálkozásomat azon közönyösség fölött, melyet Európa s főképen az az állam, a melynek lobogója Keleten mindenfelé egy boldogabb uj korszak hajnalpirját hirdeti, e szomoru viszonyokkal szemben Ázsiában a mai napig tanusitott. Lehet, hogy érzelgős ujságirók politikai ábrándozásaikban még sokáig védelmök alá fogják venni némely míveletlen ázsiai népek függetlenségi érzületét, melyek azonban a szabadság nemes zászlója alatt csak féktelenséget, rablást és gyilkolást értenek. A Rousseau-féle nézetek ideje már elmult s teljes meggyőződéssel kiálthatunk fel, hogy Európa mindenütt, a hol csak megjelenik Keleten, akár az apostol békés öltözetében, akár hatalma rettegett fegyverzetében – mindenfelé csak áldást hinthet el, mindenfelé egy jobb élet magvait szórja szét, – mert minél több világosság terjed szét Nyugatról Keletre, annál inkább tünedezni fognak az óvilág visszaélései és embertársaink annál boldogabbak leendenek ott!