Már maga a „sivatag“ név eléggé kifejezi, hogy Turkesztán lakott része, termőerejéhez viszonyitva igen csekélynek tartatik; ehez járul még lakosainak szegénysége és teljesen kezdetleges s egyszerü életmódja, s igy nem lehet feltünő, ha a nagy távolság s ennek folytán a viszonyokkali ismeretlenség téves fogalmakat szült és terjesztett. A bennszülött s más keleti utazók és földirók, mint például Idriszi, Ibni Haukal, Ebulfeda s a tudós fejedelem Baber a legnagyobb szélsőségekbe tévednek, midőn Turkesztánt, mint egyikét a föld legdúsabb tartományainak irják le, s csak Indiának adnak fölötte elsőséget. E vélemény volt ezelőtt19) általában divatos egész nyugoti Ázsiában s legujabban még magam is több helyen hallottam; s előttem legfeltünőbb az volt, midőn az önző iráni, a halálosan gyűlölt Turkesztán gazdagságát czifra kitételekben dicsőitette. A mi minket illet, arra törekszünk, hogy a lehetőségig igazságosak legyünk, de előlegesen sem hallgathatjuk el azon állitásunkat, hogy Turkesztánt terményeinek bősége és sokféleségével nemcsak a török birodalomnak általunk ismert európai és ázsiai részét, Afghanisztánt és Persiát mulja felül, hanem, hogy még a különben annyira megáldott és virágzó Európában is nehezen találnánk oly vidéket, mely e tekintetben a turkesztáni sivatagnak megfeleljen.
A termények sokféleségének főoka az Oxus és Jaxartes partvidékeinek éghajlati viszonyaiban fekszik. Bár itt a levegő nem zordon, de azért lágynak sem mondhatjuk, s ha mindjárt Közép-Európa légmérsékletével általában megegyező is, de még sem szabad elfelednünk, hogy a tél az Aral tó partjain s Khokand hegyes vidékein sokkal szigorubb, mig ellenben a nyár, a délfelé eső vidékeken s különösen azokon, melyek a nagy homokpuszták közvetlen szomszédságában feküsznek, csaknem tropikus s mindig sokkal melegebb, mint Közép-Európában. Az Oxus, Kerkitől és Csardsujtól kezdve torkolatáig csaknem minden télen befagy; Kungrátban, Khodsa Iliben s a jobb parton, ott, hol a Karakalpakok tanyáznak, a tél rendesen igen szigoru, a hó gyakran hetekig nem olvad s az orkánszerü északi szelek (Ajamudsiz), épen nem tartozik a ritkaságok közé. Ilyen viszonyok közt szelid éghajlatról szó sem lehet; s én mégis Khivában a nyári meleget már junius elején kiállhatatlannak találtam s augusztusban Kerki és Belkh környékén oly nyomasztó hőség volt, a milyen még a valóban tropikus vidékeken is ritkaság. Ez éghajlati külömbség a növényzetben már kisebb távolságokon is meglátszik. Igy például a Jengi-Ürgends-ben termesztett gyapot sokkal jobb, mint az északi vidékeké s a hezareszpi selymet a khivai khánságban mint első rendü czikket nagyra becsülik. A legjobb rizst Görlen s a legkitünőbb gyümölcsöket a délfelé fekvő Khiva környéke adja. Ugyanezen viszonyokra akadunk Bokhara és Khokandban is s csak ezeknek figyelembe vétele mellett érthetjük meg a három khánság aránylag csekély földterületének terményei oly sokféleségét, mit különben csak nagyobb terjedelmü s több égalj alá eső országokban találhatni20).
A mi a talajnak valóban feltünő termékenységét illeti, ez – hogy a bennlakók kifejezésével éljek – egyrészt az oázokat átzugó áldásdús folyóknak, másrészt magának a talaj eredeti minőségének tulajdonitható.
Az emlitett folyók között az Oxus a legjelentékenyebb s termékenyitő hatása a Niluséval szokott összehasonlittatni, de amannak vize sokkal kellemesebb izü. A Zerefsán már „aranyszóró“ nevével eléggé érthetővé teszi azon áldást, melylyel partjait elárasztja. A kisebb folyókat, például a Sehri-Szebzet vagy a Jaxartes mellékágait sem lehet egészen jelentékteleneknek tekinteni, s ha a mondottakhoz még hozzáadjuk, hogy itt a földek öntözése elég nagy gonddal s nagyobb könnyüséggel történik, mint Nyugot-Ázsia egyébb részeiben, akkor a talaj termékenységét még ugyan mindig jelentékenynek és nagyszerünek fogjuk találni, de többé nem csodálkozunk fölötte.
A mint már „Közép-ázsiai utam“-ban megemlitém, az öntözés vagy az arna nevezetü természetes csatornákból történik, s ilyeneket a rendetlen folyásu Oxus eleget alkot, vagy a jap nevü kisebb mesterséges csatornákból, mely utóbbiak a faluk és telepek körül s gyakran rajtok keresztül is huzódnak. Minden valamirevaló helyen van egy Mirab (vizfejedelem, vizfelügyelő) nevü magasabb állású hivatalnok, ki a külömböző vizvezetékekre felügyel s azokat, melyek behomokosodtak, tavasszal kitisztittatja. Télen a főarnák zsilipjei be vannak téve, hogy a tavaszi jégmenéskor a gyakori árviz meggátoltatnék. A csatornákat rendesen april kezdetével tisztitják s mindig arra törekednek, hogy szükek és mélyek legyenek. Az ágyukból kiszedett homokot a két partra rakják s igy gyakran mértföldekre terjedő sánczolatok támadnak, melyek hüvös árnyukkal a drága nedvet a nap hevétől megóvják.
De az ilyen elsánczolt árkok, ha mindjárt a földmívelésre hasznosak lehetnek és valóban hasznosak is, a közlekedésre igen hátrányosan hatnak. A Persiában használt költséges kárizok – földalatti csatornák – sokkal czélszerűebbek s a vizet is tisztán és hidegen tartják. A közép-ázsiai utazónak a japok és arnák sok bajt okoznak, mert a hidak többnyire rosszak, sőt sokszor nincsenek is hidak. Számitsuk csak fel azon roppant fáradságot és időveszteséget, melyet egy karaván terhelt tevékkel egy napi utban 10, 15 ilyen szemetes csatornán átkel. Sőt a folyókra is károsan hat az a gyakori csapolás, a mit különösen az Oxusnál veszünk észre, melynek minduntalan változó folyása – előbb ugyanis kétségkivül a kaspi tengerbe ömlött, mig most az Aral tóba siet21) – ha nem is egészben, de nagyrészt ezen viszásságnak tulajdonitható.
Azt, hogy a három khánság közt melyik a legtermékenyebb, nehéz meghatároznunk, különösen most, midőn a szerencsétlen Conollyt kivéve, az ottani talajviszonyok általános ismeretével senki sem bir. Mindazok után, miket én szamarkandi utamig láttam, s Khokandról többnyire odavaló utitársaimtól hallottam, hajlandó vagyok – különösen a mi a növényzetet illeti – a khivai khánságnak adni az elsőséget, mely ugyan kevesebb mívelés alatti földdel bir mint a másik kettő, de ezeket a termények sokasága és minőségével felülmulja, s csak egyedül Bokhara küld több és kitünőbb faju gyümölcsöt. A mi az ásványokat illeti, ebben is kétségkivül Bokharáé az elsőség, mig még ellenben jófajta háziállatokkal csak a vándor törzsek birnak.
A föld, melyet Tanab szerént mérnek (= fonál, egy Tanab, 60 négy utrőföt tesz) a) Mükk, szabad tulajdon, melyért adót fizetnek, b) Khanlik, kincstári birtok, t. i. olyan föld, melyet vagy a kormány töretett fel, vagy elkobzás és foglalás folytán jutott hozzá; ezen földről neki a tiszta jövedelem egy harmada jár, és c) Jarimdsi22), az a föld, mely valamely Medresze (oskola) mosë vagy más kegyes alapitvány tulajdona, s melytől a tiszta jövedelem egy negyedét fizetik. A kincstári jószágok minden kerületben, bizonyos számú – müsürüb – hivatalnok felügyelete alatt állanak, kik egyuttal a jövedelmeket is beszedik; az egyházi javak ellenben itt is, mint minden más iszlam országban, a mutevalik kezelése alatt vannak.
A mi a talaj minőségét átalában illeti, a dolog érthetőbb lesz, ha megemlitem, hogy az első osztályu mívelt föld egy tanabja 100 batmant (egy batman = 40 font), az utolsó minőségü legalább 60 batmant ad. S ha ehhez még hozzáadjuk, hogy a földnek termés alá készitése nemcsak, mint egész Ázsiában, nagyon hanyagul, de a mellett még a lehető legkezdetlegesebben történik, akkor a szakértő könnyen felfoghatja az ottani föld roppant termékenységét.
Hogy a három khánság együttvéve hány négyszegmértföld mívelt vagy termőképes földet bir, olyan kérdés, melyre egyhamar megfelelni teljesen lehetetlen. A gyakori háborúk és zavarok eléggé megmagyarázzák azt, hogy miért akad az utas oly sok azelőtt virágzó telep puszta helyére, s Khivára vonatkozólag bátran fellehet tenni, hogy ezen földult és elpusztitott vidékek területe nagyobb mint a jelenleg mívelés alatt levő földmenyiség. Nehány terményt kivéve, melylyel a khánságok egymásközt s Oroszországgal kifelé kereskednek, minden egyébből csak annyit termesztenek, a mennyivel otthon beérik, pedig kétséget nem szenved, hogy a jelenlegi termények minőségét nemcsak javitani, de még változatosabbá is lehetne tenni.
A három khánság terményeinek rövid áttekintése az eddig mondottakat még jobban megvilágositja.
Azon gabnafajok közt, melyek a turkesztáni sivatag tartományokban termesztetnek, a buza és árpa játszák a főszerepet. Az előbbeniek itt négy faja létezik, u. m.:
1) Bokhara budáji (bokharai buza), első minőségü, magja hosszú, vörös, hegye zöldes szinü. Ezen faj adja a legizesebb kenyeret, melynek készitésében Bokhara városa kitünik s mely sirmaja név alatt messzire elhordatik.
2) Tokmak bás (bunkós fejü) vastag, kerekded magva igen húsos s a mi buzánkhoz valamenyi fajok közt leginkább hasonlit. E terményt legjobb minőségében Khiva szolgáltatja.
3) Kara szüllü (fekete hajú) sovány, sötétbarna magva nem igen jó minőségü s legtöbbnyire a lovakat abrakolják vele. Végre a
4) Jazlik (nyári buza) igen gyorsan érik és feltünőleg könnyü. Más fajokkal vegyitve használják.
Az árpa Közép-Ázsiában nem olyan jó mint Persiában vagy Törökországban. A közönségesen ismert fajtán kivül van még egy silányabb fajta is – ezt Khivában karakulpuknak hijják – s mint az egész Keleten, a lovakkal étetik meg.
Rizs igen nagy mennyiségben terem, de jóságára nézve legkevésbbé sem állja ki a hasonlatot a heráti, vagy a kitünő sirázival, mely utóbbi csampa vagy amberbujnak (Ámbra-illatú) is neveztetik. Még legtöbbet hasonlit az egyptomi rizshez (Törökországban dimjatti); de ha gondosabb s a talajnak megfelelőbb módon míveltetnék, akkor ez utóbbit valószinűleg legyőzné.
A dsügerit (holcus sorghum) mind a három khánságban nagyban termesztik, s többet is használják mint bárhol Ázsiában. A gyönge tejesek megeszik, de ha egyszer megszáradt, abraknak használják, különösen a csikók számára, mert nem oly hevitő mint az árpa, s gazdag czukor tartalma nagyon tápláló. Azonkivül egyedül, vagy buzával vegyitve kenyeret is készitenek belőle.
A mekke dsügeri (törökbúza) legfeljebb egy kis arasznyit nől, s kétféle, az egyik sárgás, a másik egészen vörös apró magvú. Ezt nem száritják meg, hanem vagy megeszik mikor még gyönge, vagy a barmokat hízlalják vele.
Tari (tönköly) sokféle van, s miután a közép-ázsiabelieknek egyik fő táplálékát képezi, nagyban termesztetik.
Hüvelyes vetemény, a nálunk ismert fajokon kivül, mint borsó (burcsak), bab (lubie), lencse (jaszmuk) stb., még egyébb is van, mik nálunk azomban ösmeretlenek; igy p. o. a konak, melynek magva kisebb de vastagabb mint a mi lencsénké, s apró bokrokon nől, a más, valamivel nagyobb szemü mint a köles s barna szinü stb.; ezenkivül még nehány alfaj, melyek azomban csak szakemberre nézve birnak érdekkel.
Az olajnövények között legelső helyen a kündsi szeramot emlitem, mely igen szépen tenyészik s a három khánságot bőven ellátja az ételhez és világitáshoz szükséges olajjal. Ezenkivül emlitésre méltó a zigir, egy a köleshez hasonló növény, melynek szárán több almanagyságu gyümölcs terem, s ebben vannak a mákszemnagyságu, sárga magvak. Ennek olaját az ételeknél s különösen sütemények készitésénél használják. Azután a dsigit, t. i. a gyapotmagvak, de ennek olaja éldelhetetlen, a kender (kender), melyről igen hitvány vásznat s a kedvelt beng bóditó szert készitik. Végre az indau egy csekély cserje, melynek zöldes magjából nagyon keserü és rosz szagú olajat ütnek, s ezt az állatok, különösen sebesült tevék gyógyitására használják.
A festő növények közt nevezetes a nijan vagy bojak (festő buzér), melyet mind a három khánság igen jó minőségben termel s nagy menyiséget ad el belőle Oroszországnak. 1835-ben Oroszország még nem igen kereste e czikket, s 1860-ban már mégis 24,523 orosz pudot (883,000 angol font) hozott be23). Az iszbarak vagy barak apró sárga virágja, megszárasztva és szétdörgölten, szép sárga festéket ad. A görcsük a mi lóherünkhöz hasonlit, s apró vörös virágszirmai kifőzve erős fekete festék lesz. A buzgunds gubacs nemü növény, mely csak déli Majmenében terem s mint mondják a Badgiz hegyek közt (éjszaki Herátban) a legjobb vörös festéket készitik belőle, mely még a helyszinén is nagy áron kel el. Bár nem ezen osztályba tartozik, de mégis meg kell említenem a sajátságos terendsebint, ez egy gyantás állomány, mely a khari suter (tevetüske) nevü tövisbokron terem. A terendsebin a nyár vége felé szokott éjjel váratlanul s rögtön előtünni, s ilyenkor azonnal le kell szedni, mielőtt a nap reásütne. Ezen mozgaszerü, világosbarna szinü anyagból, mely különösen édes, s nyersen is megehető, Közép-Ázsiában szirupot készitenek, Persiában meg a meshedi és jezdi czukorgyárakban használják fel.
Gyümölcsből, a déli fajokat kivéve, csaknem minden fajta található, mind a három khánságban, még pedig nagy mennyiségben és kitünő minőségü, s a kivitel nemcsak Oroszország, hanem a gazdag India felé is megy. S mivel Ázsiában valamely helynek, becses vizének, levegőjének és gyümölcsének minősége szerint határoztatik meg, nem csoda, ha a közép-ázsiai gyümölcsének ezen előnyeire oly nagyon büszke. Mindhárom khánságnak meg van a maga sajátságos gyümölcsfaja, igy Khivában a dinnyék és almák, Bokharában a külömböző szőllőfajok és a nyári baraczk érdemelnek különös figyelmet. Meglehet, hogy az utóbbi helyen a nevezett czikkekben Persia és Törökország sok vidéke felülmulja; de Khiva dinnyéi nemcsak Ázsiában, de mondhatom az egész föld kerekségén a legkitünőbbek. Európai embernek fogalma sem lehet ezen gyümölcs kitünő jóságáról, melynek rendkivüli édes és illatos husa szétolvad a szájban s oly üditő, hogy kenyér mellett élvezve, a természet által nyujtott legjobb tápláléknak mondható. Csak az Iszfahán körül tenyésző hires naszrabadi dinnye mérkőzhetik, de csak keveset, Középázsia ezen a maga nemében egyetlen gyümölcsével.
A sokféle dinnyefaj közt, mint nyáriak a következők érdemelnek emlitést: 1) zamcse, koránérő, gömbölyü, sárga szinü, vékony haju, 2) görbek, zöld szinnel és fehér hussal, 3) babaseikhi, kicsiny, gömbölyü, fehér husu, 4) kökcse, 5) sirinpecsek, kicsiny, gömbölyü, igen lágy és édes, 6) sekerpare, 7) khitaji, 8) köknabat, 9) aknabat, 10) begzade24).
A téli dinnyék csak október elején érnek meg, de az egész télen élvezhetők s februárban legjobbak. Fajaik következők: 1) karagulabi, 2) kizilgulabi, 3) besek, 4) pajandeki, 5) szakszaul-kavunu. Többnyire ezeket viszik Oroszországba.
A közép-ázsiai dinnyefajok kitünő minősége leginkább az Oxusnak köszönhető, mert a legjobbak annak partjain teremnek. Bokhara dinnyéi nagyon középszerüek s minőség tekintetében még a khokandiaktól is túlszárnyaltatnak.
A szőlőfajok közül Khanikoff érdekes munkájában25) tiz fajt emlit föl, melyekre ő Bokharában akadt. Én Khivában a következőket találtam:
1) Huszeini, hosszas szemü, vékony haju, igen édes s télen eláll, 2) meszke, gömbölyü, nagy szemü, 3) szultani, 4) khalide, korán érő, 5) siborgani, 6) taifi, 7) khirmani, 8) szajeke.
Mindezen fajták sik földön tenyésznek, s mivel bort csak a bokharai zsidók s ezek is csekély mennyiségben állitanak elő, ennek folytán e nemes gyümölcsből részint szirupot készitenek, részint megszáritva megeszik.
Alma négyféle találtatik s a hezareszpi faj bátran kiállhatná a versenyt a mi kerti terményeinkkel.
A szeder is nagyobb szemü, többféle s édesebb, mint nálunk; ezen előnyének tulajdonitható az, hogy a közép-ázsiai selyem jobb, mint az olasz vagy franczia, s hogy a nálunk már évek óta otthonos selyemhernyó-betegség ott még mostanáig ismeretlen.
A mi a selyemtenyésztést illeti, ez a khinai tatároktól s különösen Khotenből származott be, hová, mint Reinaud26) helyesen jegyzi meg, időszámitásunk első századában Khinából vitték. Belföldi selyemczikkek, mintegy Bokhara régi történetét tárgyazó kézirat tanusitja27), már az iszlamot megelőző korban ismertettek s igy épen nem vádoltathatunk tulzással, ha azt állitjuk, hogy a selyem tenyésztése, fonása és megfestési módja a három khánságban még sokkal régibb jellemü, mint magában Khinában, mert imitt az ipar haladása közben többet változtatott rajta, mint amott. Az anyag megfestését csaknem kizárólag a zsidók eszközlik, a szövést a tadsikok és merviek, s ezek mindnyájan hódolva a lakosság izlésének, csak feltünő szinü szövetet készitenek.
Régenten, különösen még az arab foglaláskor, Középázsia selyemszövetei az egész Keleten hiresek voltak, a mint azonban később a hóditók az ügyesebb iparosokat Damaszkusba meg Bagdadba költöztették, a régi művészeti tökély lassanként elenyészett s elveszett örökre, daczára Timur minden igyekezetének, melylyel azt az Oxus tulfelén ismét felvirágoztatni akarta. Hogy mily nagy a selyemtermelés, már azon körülményből kiviláglik, hogy az itt általában divatos gyapotszövetek – Aladsa – nagy mennyiségü selymet tartalmaznak s hogy nemcsak a vagyonosabbak, hanem minden bármily csekély sorsu embernek is rendesen van egy-két darab ruhája s nehány asztalkendője selyemből, s hogy nemcsak Persiával, Indiával és Afghanisztánnal üzetik e czikkre nézve nagy kereskedés, hanem még Oroszországnak is nagy mennyiség jut belőle.
Középázsiának egyik sokat igérő termése a gyapot, mit, miután minden ruha, asztalkendő, ágynemü s kendő belőle készittetik, mindhárom khánság nagyban termeszt. A turkesztáni gyapot jobb mint az indiai, persiai és egyiptomi, s némelyek még a világhirü amerikaival is versenyképesnek tartják. Még eddig csak Oroszország használja fel e czikket moszkaui, wladimiri, twerszkoy stb. gyáraiban s mindinkább növekedő mennyiségben. Igaz, hogy a gyárosok részéről sok a panasz, hogy a termelők hanyagul járnak el a tisztitás körül s hogy a kereskedők az árut nagyban hamisitják, részint megnedvesitvén a gyököket, részint hogy nagyobb súlyuk legyen, köveket rakván bele. Mindennek daczára azonban, a Khivából és Bokharából Orenburgon át bevitt gyapotot az orosz ipar nem nélkülözheti.
A gyapotmívelésre Középázsia azért is igen alkalmas, mivel a gyapotföldek a nedvességet nem kivánják meg, sőt az eső még tavaszkor is inkább károsan hat reájok. E czélra a Szoga nevü kemény, kővel elegyes helyeket szemelik ki s ezeket is csak egyszer törik fel; igy a megmunkálás és ültetés minden mezei munkánál egyszerűbb. Az orenburgi vámhivatal statisztikai adatai szerént azt kellene hinnünk, hogy a legtöbb gyapotot a bokharai khánságban termesztik, de ez valószinüleg tévedés, mert a khivai karavánok, midőn a Jaxartest átlépik, gyakran egyesülnek a bokharaiakkal, vagy legalább bokharabelieknek adják ki magukat azért, mert ezek az oroszokkal jó viszonyban vannak s nincs is épen rosz hirük közöttük. Saját tapasztalataim s a kérdezősködéseimre adott felvilágositások után ugy tudom, hogy Khiva gyapottermelése sokkal virágzóbb s jobb minőségü, mint a testvér országoké. A gyümölcs – gavadse – itt kisebb, mint Bokharában, de sokkal finomabb és fehérebb még a guzei szefidnél is, mely pedig első minőségü bokkarai termény. Állitásunkat még azon körülmény is megerősiti, hogy a közép-ázsiaiak mind a khivai terménynek adják az elsőséget. A megfestésben és szövésben Bokharának jó hire van, de magában a fővárosban is jobban fizetik a khivai mint a belföldi készitményt s amazok Afghanisztánba, Indiába s északi Persiába is szállittatnak, s még a vándortörzseknél is nagy becsben tartatnak.
Kétséget sem szenvedhet tehát, hogy a középázsiai puszták ezen terménye a jövendőben sokkal több értéket fog képviselni; de ehhez még sok fejlesztő körülménynek kell hozzájárulni; mindenek előtt a mívelést kell tökéletesiteni, a tisztitásnál és bemálházásnál európai gépeket kell használni s az utakat biztosakká tenni. Ily módon nemcsak a minőség lenne jobb, hanem a termény mennyisége is minden nagyobb megerőltetés nélkül is nevezetesen emeltethetnék. Valószinü, ha nem is a legközelebbi jövőben, hogy valamikor Középázsia Oroszországra nézve azzá lesz, a mi jelenleg Uj-Karolina Anglia gyárvárosaira nézve.
A Középázsiából Oroszországba bevitt gyapotmennyiség módnélküli szaporodását legtisztábban ugy foghatjuk fel, ha Lumley Savillenak, a pétervári angol követség egykori első titkárának, az 1862. és 1865. évi kékkönyvben felhozott táblázatát ide igtatjuk. Ezen hivatalos kimutatás szerint bevitetett a három khánságból:
| Év | Bokhara rubel | Khiva rubel | Khokand rubel | |
| 1840–1850 | 2,065.697 | 470.781 | 16.851 | |
| 1853 | 280.514 | 133.799 | ⎫ | |
| 1854 | 509.600 | 248.347 | ⎪ | |
| 1855 | 513.023 | 185.683 | ⎪ | hiányzanak |
| 1856 | 501.225 | 36.050 | ⎬ | az |
| 1857 | 578.483 | 66.776 | ⎪ | adatok. |
| 1858 | 634.643 | 59.729 | ⎪ | |
| 1859 | 495.065 | 2.274 | ⎭ | |
| 1860 | 721.899 | 22.429 | 4907 | |
| Összeg | 4.237.772 | 755.087 | 4907 |
E szerint tehát az 1840–50 közötti forgalom a reá következő tiz év alatt több mint kétszeresre emelkedett s valószinü, hogy ha a politikai viszonyok kedvezni fognak, mindinkább nagyobb lesz. De ismételve is meg kell jegyeznünk, hogy, habár Bokhara itt mindenütt a legnagyobb számot mutatja fel, ez azért még sem képviseli kizárólagosan az ő terményét. Nagyon sok khivai áru van a közt, melyek részben ürgendsi kalmárok a bokharai uton visznek Orenburg felé (melynek vámhivatalából a föntebbi összeállitás került), hol azután minden Bokhara rovatába iratik be. Azonkivül még sok khokandi gyapot is, mert a khokandiak, mivel az oroszszal folytonos viszálkodásban élnek, a határon mint bokharabeliek mennek át.
Itt mindenekelőtt a házi állatok, s ezek közt is legelső helyen a juhok emlitendők, melyeknek két faját lehet megkülönböztetnünk, u. m. 1) kazak koj (kirgiz juh) és 2) özbeg koj (özbeg juh). A kirgiz juh, ugy gyapjura mint husra nézve, többet ér az utóbbinál. Középázsiában egyáltalán a kövérfarkú faj tenyésztetik, s azon első hallásra hihetetlennek tetsző állitás, hogy ezen állatnak széles, földön heverő vastag farka alá gyakran hengert vagy egyéb kis járművet helyeznek, hogy a járás reá nézve lehetségessé tétessék, vagy legalább megkönnyittessék, épen nem mondható túlzottnak. Különösen a hizlalt juhok – bakkan – gyakran 3–4 batman (20 font) tiszta zsirt is adnak. A mi a husnak izét illeti, mondhatom, hogy jobb minden egyébb tőlem Ázsiában ismert fajokénál, melylyel a törökországi nagy hirü kivirdsik és karaman össze sem hasonlitható, s melylyel még a persáktól oly nagyra becsült indopersiai sem versenyezhet.
A gyapju nem oly kitünő minőségü, de valószinüleg azért nem készitenek belőle ruhákat, mert még nem értenek a finomitáshoz, hanem inkább szőnyegekre, uti tarisznyákra, lótakarókra s más durvább szövetekre használják fel; e mellett nem is képez jelentős kiviteli czikket. De nevezetes kereskedelmi czikk a fekete göndörszőrű báránybőr, melynek egyedüli hazája a bokharai khánság s itt is főkép Karaköl. Innen hordják szét egész Ázsiába, sőt Európába is, hol Asztrakhán név alatt ismeretes. A bőrt a háromnapos bárányokról huzzák le s azután nehány napig só és árpaliszt keverékben páczolják s végre, hogy szép fényes legyen, a Zerefsán vizében kimossák, melynek partjain Bokhara és Baveddin között, különösen julius hóban nehány százezer darab ilyen száritásra kitett bőrt lehet látni. E bőr mindenütt nagyon keresett czikk, de különösen Persiában, hol a divatos föveg belőle készittetik, s ha meggondoljuk, hogy ott egy külah (kalap, melyhez 3–4 darab elég) 10–15 aranyért árultatik, akkor meggyőződhetünk arról, hogy a mi asztrakhánunk, mely sokkal olcsóbb, nem bokharai termény. A juhtenyésztés lévén a középázsiai vándortörzsek főélelemforrása, könnyen fogalmat szerezhetünk azon roppant nagyszámu nyájakról, melyek a mérhetetlen pusztán táplálkoznak. A kirgizek sok juhot hajtanak a khánságokba, de Oroszországba is, hová a bevitel folytonosan növekedőben van. 1835-ben 850.000, 1860-ban már 3,644.000 ezüst rubel áru hajtatott be28). Az utóbb emlitett év folytán a roppant sok juhokon kivül még 750.000 ezüst rubel áru nyers juhbőr és 86.000 e. r. áru gyapju vitetett át Orenburgnál az orosz határon.
A juh után a kecske a legnevezetesebb házi állat. A kecskehus ugyan sohasem oly jó, mint a juhhus, de itt mégis jobb valamivel, mint máshol Ázsiában. A kecske gyapja, mint Burnes mondja, ugyan messze áll a kasmiritől, de mégis meglehetős jó és vizhatlan szöveteket készitenek belőle.
A legjobb lovak a turkománoknál találhatók, s ezek közül a java Afghanisztán, India és Persia felé kivitetik. A turkomán ló, különösen az Akhal és a jomut fajbeli, nem sokat enged az arab lónak, akár gyorsaságát és kitartását, akár szépségét és alakját vegyük tekintetbe. Az özbeg ló, vagyis azon faj, mely Bokhara, Khiva és Mejmenében honos, inkább erejével mint gyorsaságával tünik ki.
Közép-Ázsia tevéit, melyek közt a bokharai faj és a kétpupos kirgiz-teve érnek legtöbbet, erőben és gyorsaságban csak az arab, különösen a hedsázi tevék haladják meg. Azon szóbeszéd, hogy a teve kettős gyomrában a viz tiszta s hűs marad, s hogy a szomjtól gyötört utasok végső esetekben ehez nyulnak, itt egészen ismeretlen, s a vándortörzsek közötti ide vonatkozó tudakozódásaira nevetéssel feleltek. Annál hasznosabbak Középázsiában ez állatok, mértékletességöknél fogva, mivel a legmegromlottabb vizzel is beérik s daczára a gyakran csak tövis és bogáncskóréból álló abraknak, a legnagyobb terheket napokig hordozzák. Ezenkivül az arab tevék alattomosságától s vadságától egészen mentek. Kivitel csak Persia és Afghanisztánba üzetik velök, de Oroszországba nem igen. Nagy hasznot hajt az évenként kétszer nyirott teveszőr is, melyből köteleket s egyéb durva, de néha finomabb szöveteket is készitenek.
Szarvasmarha nem sok van, s ez is meglehetősen hitvány. A legszebb marha állitólag Khokandban található; az Oxus mellett egyedül a Karakalpakok foglalkoznak kizárólag marhatenyésztéssel. Középázsiában a marhahus még a persiai s törökországinál is szivósabb, éldelhetlenebb, s ezért azt itt többnyire csak a legszegényebb emberek fogyasztják. Azonkivül aránylag kevés sajtot és vajat készitenek tehéntejből. Öszvért Középázsiában nem tenyésztenek, mert a lovat, mint legnemesebb állatot, nem engedik bemocskolni. Annál nagyobb gond fordittatik a szamártenyésztésre, mely itt sokkal szebb és jobb, mint máshol Ázsiában. A bokharai tenyészetü szamár nemcsak erős és nagy termetével tünik ki, hanem még gyorsaságával is, s hosszu karaván utakon az csak annyit győz meg, mint a ló.
A szárnyas állatok közül honos itt a hosszulábu khinai tyúk, a ludak kisebbek, mint Európában, kacsafaj többféle tenyésztetik. Vannak még hattyúk, fogolymadarak, gyöngytyúkok és fáczánok, melyek közül a legszebbek Khokandban találhatók.
Senki sem csodálkozhatik azon, hogy napjainkban a három khánság földjében elrejtett kincsekről alig tudunk valamit. Lehmann s más orosz utazók, kik kellő geologiai készültséggel birván, behatóbb vizsgálatokat tehettek volna, a tatár hatóságok féltékenysége miatt minden lépésükben meg lettek akadályozva. Daczára annak, még sem vagyok hajlandó Burnes azon nézetéhez csatlakozni, hogy Középázsia épen semmi vagy csak igen csekély mennyiségü nemes érczet rejt földjében, s hogy a zerefsáni aranypor sem odavaló eredetileg, hanem Hindukusból eredő kisebb folyóktól vitetik oda. A középázsiabeliek szerént a szamarkandi és bedakhsani hegyvidékek, az Oveisz Karajne hegység az Oxus balpartján Khivában, és a nagy Balkán a káspi tó melletti pusztában sok nemes érczet tartalmaznak. Hogy a felső Oxus mellett csakugyan léteznek aranytelepek, ezt azon körülmény is eléggé bizonyitja, hogy ott, daczára azon elhanyagolt és kezdetleges módnak, melylyel az aranymosás üzetik, évenként mégis jelentékeny mennyiségü aranyat nyernek.
Az aranymosásra, vagyis jobban mondva, az arany kihalászására tevefarkakat használnak, melyek egy sorban két karó közé függesztetnek. Ezekkel egy ideig a vizet verdesik vagy bemártják őket s ugy hagyják lógni. Mindig a zavaros helyek kerestetnek ki e czélra, s a munkát junius és julius hónapokban, mint a melyek erre legjobbak, szokták megkezdeni. Nem valószinü, hogy az aranyport kivinnék, mert a mint Bokharában lakó persa aranyművesektől tudom, az ott látott kisebb ékszereket belföldi érczből készitik. Ezüstöt Khivában szednek a fönt emlitett hegyekben, s Allahkuli khán idejében három év alatt, mikor a munkákat egy mívelt, szakavatott indus vezette, ezen becses érczből igen nagy mennyiséget nyertek. Az emlitett uralkodó halála után az indus állitólag megszökött, mások azt mondják, hogy meggyilkoltatott. Mondják, hogy azóta a bányákat elhanyagolták. Sehri-Sebz körül is vannak ezüstbányák, de az erre vonatkozó adatok bizonytalanok.
A nemes kövek között a bedakhsáni rubinok érdemlik az elsőséget, melyek régebben laoli bedahsán név alatt egész Ázsiában hiresek voltak; most már nagyon megritkultak. Karniolt nagy mennyiségben találnak a bedakhsáni hegyi patakok medrében, ára csekély s Arábia, Persia és Törökországba viszik. A festésre való lazulkő Középázsiában kis értékü s Oroszországba és Persiába vitetik. A bedakhsáni és khokandi türkisz szinre nézve a nisabuval (Persiában) nem versenyezhet s többnyire csak a vándortörzsek meg a nogaji ezüstművesek veszik. Szine zöld és nem kék, s nem oly általánosan keresett, mint amaz.
A középázsiai sikországok terményeinek ezen vázlatos előadása az olvasót, s különösen azt, ki Ázsiát s az ottani viszonyokat ismeri, meggyőzhette arról, hogy Turkesztánt a terméketlen tartományok közé számitani nem lehet. A lakóitól nagy becse és sivár körülete folytán, homokba foglalt drága kőnek nevezett Középázsia, a távol Kelet országai közt bizonyosan nagy szerepet fog játszani s nevezetes helyet foglaland el, ha az európai polgárosodás jótevő sugarai az ottani szerencsétlen viszonyok posványát kiszáritván, századunk nagyszerü vivmányai az ipar és földmivelés terén ott is utat nyitandottak maguknak. Rablás, háboru és öldöklés s nem a puszta határok tették sivataggá az Oxus és Jaxartes partjait. Bokharában s még inkább Khivában a földmüvelést csaknem kizárólag rabszolgák végzik, kiknek száma az utóbbi khánságban a 80.000-et meghaladja. A vad erkölcsök a hon lakójának kardot adtak kezébe, s az ekét meggyalázónak vélik s a rabszolgákra bizzák. Mikor látják már be ezen országok, hogy szerencsétlen sorsuk s zilált állapotaik legnagyobb része ezen ferde nézpontban gyökeredzik. Az orosz kormány, midőn az ottani viszonyokat könnyiteni és szeliditeni törekszik (mert tökéletes átalakitásukról egyhamar szó sem lehet), teljes elismerésünket s szerencsekivánatainkat igazán megérdemli. A föld gazdagságát ne irigyeljük tőle, mert eltekintve a kormány erkölcsi befolyásától s netaláni politikai czéljaitól, anyagi haszna nem sok van, sőt bátran kimondhatjuk, hogy csekély azon fáradalmak és költségekhez mérve, miket egy ily országnak megszállása és igazgatása megkiván, egy oly országé, melylyel a közlekedés valószinüleg mindig kimondhatatlanul fáradalmas marad.