Az, a mit ezen fejezetben Bokhara multjára nézve közlök, legnagyobbrészt egy Tarikhi Narsákhi (Narsákhi története) czimü persa kéziratból van átvéve. Ezen Bokharáról szóló fölötte érdekes munkát szerzője, Mehemed-ben-Dsáfer-el-Narsákhi, a hedsra 332-ik29) évében irta arab nyelven, a szamanida Emir Hamid uralkodása alatt. Később, a hedsra 522-ik évében, persa nyelvre fordittatott s a nem kevésbé érdekes „Khazain ül Ulum“-ból (A tudományok kincsei), melyet a nisáburi Ebul Haszán irt, megbővittetett.
A mi történeti értékét illeti, a „Tarikhi Narsákhi“ mindenesetre megérné a hű forditására és kiadására forditandó fáradságot. Ismerőseim egyike, a kitünő keleti nyelvész Khanikoff, már dolgozik is rajta, s igy ezen becses munka rövid idő alatt a nagy közönség kezébe jut. Mi a könyvből csak azt szedtük ki, a mi vázlataink keretébe beillik, s ezért az eredeti szöveg szabad forditását adjuk, mert igy kevésbé fárasztó s inkább megfelel a közönség izlésének.
A hely, melyen most a szent Bokhara fekszik, régi időben mocsár volt, mely a Szamarkand felől jövő folyónak évenkénti kiöntéseiből állt elő, mert ez utóbbi a nyári hónapokban a szomszédságban fekvő hegyekről leolvadt hótól nagyon megdagadt. E mocsár azután kiszárittatott s a termékeny föld nemsokára mindenfelől települőket édesgetett magához, kik ott megállapodván, magok közül egy Aberzi nevü főnököt választottak meg uralkodónak. Maga Bokhara még akkor nem létezett, de volt ott több falu, melyek közül Bejkend v. Pejkend (az uralkodó faluja) volt a legnagyobb. Nem sokára a zsarnoki uralkodás szétszórta a telepet. Egy részök északi Turkesztánba vonult vissza s ott Otrar várost alapitván, csakhamar jólétnek örvendett. Később visszamaradt testvéreik segélykéréseinek engedve, ismét visszatértek. Fejedelmük, Sír Kisver (az ország oroszlánja) legyőzte a gonosz Aberzit s őt egy vörös tüskékkel töltött zsákba tétetvén, mindaddig hengeritgette, mig meg nem halt. Bokhara lassanként ujra felvirágzott. Fejedelme Sír Kisver 20 évi uralkodása alatt igen sokat tett a telep gyarapitására; példáját utódai is követték, s nemsokára az egész környék megnépesedett s falvakkal volt ellepve.
Hogy ez időszámlálásunk melyik szakában történt, nehéz megmondani. Bokhara őstörténetének regéje megértésére törekedni, hiábavaló igyekezet lenne. Mi itt inkább a kézirat fölötte érdekes adatait fogjuk előadni s mindjárt Bokharával kezdjük, mint ez már ősidőktől fogva főhelynek tartatott.
A mit kútforrásunk ezen hely vallási jelentőségéről felhoz, hogy mily előnyökben részesültek lakói, mily kitüntetés várt rájuk a föltámadás napján stb., mindez az olvasót kevéssé érdekelheti. A vár alapitójának Sziaust mondják, ki később ugyanott a Gurian kapu előtti téren saját ipjától megöletett. E helyet a tűzimádók mindig szentnek tartották s noruz (ujév) napján, napkelte előtt ott mindenik egy kakast áldozott. Ez emlékünnepnek hire messze terjedt, s dalnokok dicsőiték azt, bár az esemény már 3000 év előtt történt. Mások azt állitják, hogy Efrásziab volt az alapitó. Mindegy, a vár sokáig pusztán, laktalanul állt, mig Bendon, Khatun királyné férje, azt egy másik erőséggel együtt ujra felépitette s a kapukra vaslemezekbe vésette nevét. A hedsra hatszázadik évében a kapuk vaslemezeikkel együtt még meg voltak, később az egész romba dőlt, s az erőd fölépitésére irányzott törekvések mind füstbe mentek. Az akkori időben élt bölcsek tanácsára végre a pelejadok alakjára hét oszlopra épitették föl s ezen idő óta mindenik uralkodó, ki benne lakott, győztes volt, s a mi még bámulatosabb, közülök egyik sem halt meg addig, mig benne lakott. Ezen várnak két kapuja volt, a keleti vagyis Guzian kapu és a nyugoti, Rigisztán kapu; e kettőt egy út kötötte egymással össze, az egész magában foglalta még a főtisztek lakását, a fogházakat, a kincstárakat s a tanácsházakat is. Miután egy darab ideig romokban hevert, Arszlán khán ujra felépitette s visszaadta régi fényét. A hedsra 534-ik évében Kharezm sáh Bokharát elfoglalván, a Szandsár által kinevezett helytartót kivégeztette s a várat lerontatta; de 536-ban megint helyreállittatott. Hasonló sorsban többször is részesült, mig végre a mongolok Dsengiz khán alatt Bokharát a várral együtt romba döntötték.
Azon paloták között, melyekkel hajdan Bokhara ékeskedett, legelső helyen Rigisztán szeraiját emlitik, melyben az uralkodók, az iszlamot megelőző korban s azután is, tartózkodni szoktak. Terjedelmére nézve legnagyobb s talán egyszersmind a legpompásabb is azon palota volt, melyet a szamanida Emir Szaid épittetett s melyben az uralkodó minden főhivatalviselőjével együtt lakott30). Ezután neveztetik a Szerai Molian, vagyis azon palota, mely a hasonnevű csatorna partján épült. Erről azt mondják, hogy fölülmulhatatlan szépségü lakhely volt, körülvéve a legszebb kertek és rétekkel, virágágyakkal, patakokkal s szökőkutakkal. Ezenfölül a Rigisztán kaputól a Destekig (kis mező) az egész ut csinosan festett házakkal, kellemes tavakkal s árnyas fákkal volt tele, a kertek tömve voltak mindenféle gyümölcscsel, mandolával, mogyoróval, cseresznyével31) stb. Emlitésre méltó a Semszabad palota is, melyet Semsz-ed-din király, az Ibrahim kapu közelében épittetett, s mely főleg Kuruk32) nevü állatkertjéről volt hires. E négy mértföldnyi körületü magas falakkal keritett helyen számos galambducz volt s azonkivül még vadállatok, mint majmok, gazellák, rókák, farkasok, vaddisznók (!) félig megszeliditve. Semsz-ed-din halála után előbb testvére Khidr khán, azután Akhmed khán léptek a trónra, kik mindketten sokban gyarapitották a palota szépségét, de midőn az utóbbi Belil sáhtól leveretvén, Szamarkandba vitetett, el lett hanyagolva s nemsokára romba is dőlt. Voltak még a föntebbieken kivül a város környékén is mulatóházak, többnyire a keskusánok birtokában. Igy hivták azon Nyugotról Bokharába vándorolt idegeneket, kik nem voltak arabok s különösen jó hirben állottak. Mikor Kuteibe Bokhara elfoglalása után a házak felét az arabok részére átadni kivánta, leginkább a keskusánok hagyták oda házaikat s a városon kivül telepedtek le. Ezen mulatóházak közül később csak kettő-három maradt meg, melyek Köski Mogan-nak (tűzimádó papok kioszkja) neveztettek. Mint tudva van, Bokharában a tűzimádók sok templomot birtak s a Moganok az ily helyeket mindig nagy tiszteletben tartották. A legelső fal Bokhara köré Ebul-Abbasz helytartó parancsára épittetett a hedsra 215-ben, azért, mivel a lakosok panaszkodtak, hogy a törökök beütései folytán sokat kell kiállniok. 235-ben kijavittatott és megerősittetett, de később, midőn a mongol csordák a várost környékével együtt elpusztitották, romba dőlt. A mondottakon kivül még mecsetek s egyébb középületek is emlegettetnek, de az ily részletekkel nem akarjuk terhelni az olvasót. Bokhara és környékének hajdani virágzó állapota eléggé kitünik abból, ha megemlitjük, hogy vidékét tizenkét csatorna és vizvezetés hasitja. Talajának áldott termékenysége Keleten közmondássá vált. Erről a város és környéke volt adója a legvilágosabb bizonyságot teszi. Midőn Bokhara negyedszer és utoljára Kuteibe hatalmába esett, a bagdadi khalifnak onnan évenkénti 200.000, s a khoraszáni helytartónak 10.000 direm jövedelme volt. A szamanidák idejében Bokhara és Kerminah egy millió diremen felül fizettek adót, mi az arany akkori nagy értékéhez mérve, igen nagy összeget tett33).
Ipar tekintetében is kitünt Bokhara az akkori középázsiai népek között. A Zerefsán partjain készitett ruhaszövetek igen keresettek voltak, Arábia, Persia, Törökország, sőt még India lakói közt is. Szinre nézve csak háromfélék voltak, fehér, vörös és zöld, de anyaguk nehéz selyem, mit az akkori királyok és fejedelmek diszruháit képezték. Ezeken kivül még szőnyegek és függönyök is készittettek Bokharában. Az előbbiek oly becsesek voltak, hogy a város egész évi adóját egy ily szőnyeg alakjában küldte meg Bagdadba. Bokhara több izbeni feldulása folytán a műértő mesterek elszéledtek s velök együtt az ipar is tönkre ment.
Az előttünk fekvő kézirat a főváros és nevezetességei mellett még a környék egynémely helyeiről is emlitést tesz. Ezek közül egynehány még most is létezik, a többi azonban nyom nélkül eltünt.
Kermine, mely több falut foglal magában, sok költőt adott az országnak. Bokharától csak 14 farszakh távolságra esik s előbb dihi kurdek (kis falu) nevet viselt. Most már jelentékenyebb hely sok mecsettel és karavanszeraival s oly bucsujáró pont, melyet az egész környék gyakran látogat. Bokharában különösen sokat tartanak reá, s az odavaló vándorlás egyenlőnek vétetik a mekkai zarándok út felével. Idegen országokban gyakran összetévesztik Bokharával. Tavaisz (az arabok szerint, mert eredeti néven Kud) jelentékeny nagyságu hely s vásárairól volt hires. Ezek rendesen 10 napig tartottak s évenként körülbelől 10.000 embert vontak oda, kik Ferghanából (Khokand) s másfelől jöttek. Ez uton lakói meggazdagodtak s vagyonosságukról hiresek lettek. Tavaisz a szamarkandi országuton Bokharától 7 farszáhra fekszik. Iszkuhket, nagy és gazdag falu, mely az ott készitett kirbaszszal (vászon) terjedelmes kereskedést űz, sok mecsettel s karavanszeraival bir s Bokharában a legszebb faluk közé sorolják. Zendine adja Bokharában a legszebb kirbaszt s Arak, Farsz, Kirman s más távolfekvő helyekre küldi, hol az a fejedelmek s országnagyok ruházatára fordittatván, oly jó hirben áll mindenütt, hogy ugy fizetik, mint a legnehezebb szöveteket. Revane, megerősitett hely, régenten a királyok lakhelye, mondják, hogy Sápur épitette. A turkesztáni határon fekszik, hetenként vásárt tart, melyen igen sok zendinedsit (az előbb emlitett vásznat) ad el. Efsána, megerősitett hely, mecsetjét Kuteibe épitette, hetenként vásárt tart. Berkend, régi terjedt falu, melyet Emir Iszmael Szamani megvett, s a belőle kapott jövedelmet a dervisek és szeidek közt osztotta fel. Rametin Bokharánál régibb s azelőtt a királyok lakhelye volt. Mondják, hogy Efrasziáb épitette s később megis erősitette, midőn Kejkhoszrevtől megtámadtatott, ki atyjának, Sziausnak és vejének, Efrasziábnak halálát akarta megboszulni. Rametinban voltak legszebb templomaik az Oxuson túli tűzimádóknak. Efrasziáb két év mulva Kejkhoszrevtől elfogatott s megöletett, sirja, állitólag, azon tűzimádó templom bemeneténél van, mely a Khodsa Iman nevü hegy melletti magaslaton épült. Mindez körülbelől ezelőtt 3000 évvel történt. Ferakhsá egyike Bokhara legszebb városainak s különösen várkastélyáról nevezetes, melyet ezelőtt ezer évvel az akkor uralkodó Gedek épittetett s azután pusztulni hagyott. Később Hebek uralkodó egy részét kijavitatta s a hagyomány szerint Binjad Tugsáde fia ott halt meg. Az iszlam-korban a szamanida Emir Iszmael mecsetté akarta átalakitani s a város lakóinak az átalakitási költségek fedezésére 20.000 dirhemet ajánlott fel, de ezek nem egyeztek bele. A szamanida Emir Hajder idejében még meg volt belőle némi gerendázat, melyet az Emir Bokharába vitetvén, saját palotájának használta fel. Ferakhsának évenként 15 vásárja van, melyek közül a legutolsó az év végén husz napig tart s Noruz vásárnak (ujévi vásár) s Bokharában már régóta szokásos. A Noruz vásárra öt nap mulva következik a noruzi nogan (a moganoknak vagyis a tűzimádók papjainak ujéve).
Bejkend a városok között emlitetett s lakosai nem is szerették ha falunak mondták. Mikor a Bejkendit Bagdádban megszólitották hogy hová való, mindig bokharabelinek mondta magát. De valóban jelentékeny is volt e hely számos szép mecsetjeivel és egyébb épületeivel, s a hedsra utáni 240-ik évben még sok rabatra (karavánszerai nemü kőházak) lehetett benne akadni. Ilyen épület több volt ezernél s mindenik egy bizonyos falu lakóinak tulajdonában volt, kik nyáron mezei jószágukon laktak s télen át a városban kényelemben élvezték munkájuk gyümölcseit. Ezenkivül a bejkendik hires kereskedők is voltak, s üzletük Khináig sőt a tengerig (?) is terjedt. Ezen Bokharánál is régibb város erőditvényei az ostrom alatt sok bajt okoztak Kuteibének. Régebben az uralkodók többnyire itt laktak. Bejkend és Farab közt egy 12 farszákhnyi homokpuszta terül el. Arszlán khán ide egy nagyszerü épületet emeltetett, s a Dsaramgam csatornát nagy áldozattal alávezette. Bejkend környékén sok nádas és tócsa van, miket Barkenti Ferrákhnak s Karakölnek is hivnak. Hitelt érdemlő állitások szerént ezek 20 farszákh hosszusággal birnak s annyi bennök a szárnyas vad és hal, mint sehol másutt, még Khoraszanban sem. Miután a Dsaramgam csatornának vize nem volt elegendő, Arszlán khán ezen tavakból egy folyót akart vezetni Bejkend alá, mely utóbbi hely csekély magaslaton fekszik. Hozzá is kezdtek a munkához s ástak mindaddig, mig oly kemény sziklára akadtak, melyen minden ütés, furás haszontalan volt. Egész terhekkel hordták rá a zsirt és eczetet, hogy a követ föllágyitsa (?), de ez sem használt s kénytelenek voltak felhagyni vele. Farabnak van egy szép mecsetje, melynek falai és kupja téglából épitvék a nélkül, hogy csak egy darab fa is látszanék köztük. Régenten külön fejedelme volt, ki bizonyos tekintetben Bokharától függetlenül uralkodott.
Az arab foglalás korában, vagy helyesebben, akkor, midőn az arab kalandorok előőrsei legelőször látogatták meg a távol Keletet, Bokharában egy nő uralkodott, ki fiának, Tugsádénak, kiskorusága alatt tizenöt évig erővel és igazsággal kezelte a kormány gyeplőit. Ezen nőről, Középázsia Nusirvánjáról, azt beszélik, hogy naponként lóra ülve palotájából a Rigisztánra35) ment s itt trónján helyet foglalván, a nép minden országától környezve, intézte el a közdolgokat.
A hedsra utáni 53. év vége felé, az arabok Abdullah-bin-Zijád vezérlete alatt az Oxust átlépvén, az akkori időkben jelentékeny Bejkendet elfoglalták, mely győzelem őket nevezetes kincsek s négyezer fogoly birtokához juttatá. A hedsra utáni 54-ik évében erős sereggel s ostromgépekkel támadták meg Bokharát. Khatun megrémült a fenyegető veszélytől. Az arabok vezéréhez ajándékokkal ellátott követ küldetett, hogy legalább tizennégy napra terjedő fegyvernyugvást eszközöljön; de egy másik ezalatt titkos utakon az északkeleti török törzseket szólitá segélyre. A csel sikerült. A mitsem gyanitó arabok a fegyverszünetet megadták s ezalatt a török segélyseregek is közelebb jöttek, s Khatun már most eléggé erősnek érezvén magát, az ostromlókat megtámadta s megfutamitotta. A vereséget magok az arab történetirók is bevallják, de megjegyzik, hogy a muszulman sereg nagy mennyiségü arany, ezüst, ruha és fegyverekből álló zsákmányt ejtett s hogy Khatun királynénak drágakövekkel ékesitett s 200.000 drakhmára becsült csizmái is a zsákmánylott javak közt voltak. Abdullah-bin-Zijád ezután a környékbeli fákat levágatta s a falvakat elpusztitotta; Khatun az ország sorsa fölötti aggodalmában az arabokkal békét kötött, vagy ezeknek állitása szerént, azt egy millió drakhmán megvásárolta.
A hedsra utáni 56-ik évben Szaid-bin-Oszmán lett Khoraszán helytartójává. Khatun most a békeért két annyit igért, mint Abdullah-bin-Zijádnak, de Szaid, ki 120.000 emberével már Kes (Sehri Szebz) és Nakhseb (Karsi) között állott, az ajánlatot visszautasitotta s a hadjáratot megkezdvén, csak akkor kötött békét, mikor már legyőzte Khatunt. A királyné kénytelen volt megadni magát s az arab táborba menni mint meghódolt36). A meghóditott város 80 kezest adott. Szaid-bin-Oszmán ezután Szamarkand felé huzódván, ezt is elfoglalta s kincsekkel rakodtan tért vissza Medinába. A monda azt beszéli, hogy azon kezesek, kiket Khatun az arab vezérnek adott, azon főnökök voltak, kik Tugsáde törvényes születését tagadták s Khatun ellen fondorkodtak. Ezek, az előleges megállapodás értelmében, csak a határig tartoztak az arab táborban maradni, de Szaid el akarta őket vinni Medinába, hogy ott mint győzedelmének jelei szerepeljenek. De már erre felzudultak a megcsalatott bokharaiak s mert vesztöket bizonyosnak tartották, legalább bosszulatlanul nem akartak meghalni. Szaidot tehát agyonverték s azután magukat végezték ki.
Az utóbbi helyett Muszlim-bin-Zijád küldetett Khoraszánba helytartónak. Ez gyorsan rendeltetése helyére ment s ott tetemes hadat szedvén össze, az ujonnan elpártolt Bokhara ellen indult. Khatun azonnal belátta, hogy ő egyedül vele nem mérkőzhetik s mindenfelé segély után látott. A szamarkandi terkhant (fejedelmet) kezével kinálta meg, csakhogy országát megvédhesse. A törökök hatalmas fejedelme is felszólittatott. Miután ezek a segélyt megigérték, az arabok gyorsan békét ajánlottak, mibe Khatun is beleegyezett s már szinte létrejött a béke, midőn Bendun 120.000 emberével megjelenvén, a tettét megbánni kezdő Khatunt a béke megszegésére csábitotta. A mélyen sértett arab vezér, tisztjei közül Mehlebet Khatunhoz küldte, hogy a tartozó engedelmességre fölhivja. Mehleb minden zászló alól egy harczost maga mellé vevén, a tábort titkon elhagyá azon szándékkal, hogy éjjel az ellenséget valamely ponton meglepi. Már a folyó (Zerefsán) partjára ért, midőn nehány arab azt vélvén, hogy zsákmányra mennek, birvágytól hajtatva, hozzájuk csatlakozott. Számszerint nem haladták meg összesen a kilenczszázat. Az ellenség lovasaitól csakhamar észrevétetvén, az első összecsapásban négyszáz esett el közülök. A többi gyorsan visszafordult, de üldöztetvén, napköltekor Khoten (?) mellett eléretett. A törökök elkeseredetten rohanták meg őket. A minden oldalról körülvett Mehleb kétségbeesett orditással tudatta a közeli arab táborral a veszedelmet, melybe jutott. A segélykiáltást meghallották. Muszlim azonnal Mehleb hangjára ismert benne, de nem sokat adott reá, s csak Abdullah, ki a vezér egykedvüségét gáncsolta, ült lóra kevesed magával, hogy fenyegetett bajtársainak segélyére legyen. Megjelenése Mehleb s társai hanyatló bátorságát felélesztette; a harcz megujult, Bendun elesett s a törökök nagy veszteséggel vonultak vissza. A győzők oly nagy zsákmányt ejtettek, hogy az osztozásnál – mint mondják – egy-egy lovasnak ezer dirhem jutott. Ez eset után Khatun békét kötött s ujra meghódolt az araboknak. Midőn a táborban megjelent, látni kivánta Abdulláht, kinek hős tettei mindenkit bámulatra ragadtak. Muszlim őt előhivatta; kék felöltönye vörös övvel volt leszoritva s méltóságos külsejével nagy hatást tett az őt gazdagon megajándékozó királynéra.
A negyedik arab vezér, ki Bokharába küldetett s ezt végleg meghóditotta, Kuteibe-bin-Muszlim volt. Ő Hüddsáds khalifasága alatt ment Khoraszánba s útközben Tokharisztánt elfoglalván, a hedsra utáni 88-ik évben átlépte az Oxust. Jöttének hirére Bejkend erős várrá alakittatott át s bevétele sok bajt okozott. Az arabok az ötvennapos ostrom alatt sokat szenvedtek s végre, miután erőszakkal semmire sem mehettek, cselhez folyamodtak. Kuteibe földalatti meneteket ásatott, melyeken át az erősséget meglepvén, azt elfoglalta. De a lakókat megkimélte, velök békére lépett s miután egy bizonyos Barka-bin-Naszrt helytartójává nevezett, maga Bokhara ellen indult. Azonban már utja kezdetén hirét vette annak, hogy a bejkendiek hátrahagyott helytartóját megölték. Később kiviláglott, hogy gyalázatos eljárása volt oka a lázadásnak. Ennek daczára Kuteibe mégis visszatért, a várost megrohanta, kifosztotta, elpusztitotta s minden fegyverfogható lakost leöletett.
A gazdag és hatalmas Bejkend, mely theával és egyébb khinai czikkekkel kiterjedt kereskedést üzött, a földig lerontatott; részben ugyan ujra felépült, de egykori virága örökre oda lett. Beszélik, hogy az ostrom után az arabok egyéb zsákmányon kivül valamely templomban egy ezüst bálványt is találtak, mely ruhástól együtt 150 miszkalt nyomott. Legnevezetesebb volt azon galambtojás nagyságu két gyöngy, miket, a bejkendiek szerént, egy madár hozott a templomba. Ezeket Kuteibe Hüddsáds khalifának küldte el ajándékba, ki egy köszönőlevélben fejezte ki azon kellemes meglepetést, mit benne a küldemény s a küldő nagylelküsége ébresztett. Innen Kuteibe Vardan (a mostani Vardanzi) felé nyomult s ezt a hozzá tartozó helységekkel együtt elfoglalta.
Az araboknak ily sikerdús előnyomulására megrémitett szomszédot apróbb fejedelmek egymással szövetségre léptek s egyesült erővel megtámadták az idegen betolakodókat. Az arab történetiró szavai szerént, Kuteibe igen szorult állapotba jutott, mihez még az is járult, hogy fegyverekben hiányt szenvedett, ugy hogy, a mint mondják, egy lándzsa ötven, egy sisak ötven s egy vértezet kilenczszáz dihermen kelt el. Nagy szerencséjére a szamarkandi fejedelem csalás és rábeszéléssel az arabok pártjára vonatott, s miután ezek azt hiresztelték, hogy az ujabb segélycsapatok már Kes és Nakhseb körül tanyáznak, a török főnökök mindinkább észak felé huzódtak s Kuteibe háboritatlan birtokában maradt az Oxuson túli meghóditott tartománynak.
Tugsáde, ki anyja halála után Bokhara uralkodójává megválasztatott, trónját egyedül Kuteibének köszönhette, mert ez védte meg őt hatalmas szomszédja s ellensége Vardan fejedelme ellenében, ki több izben beütött Bokharába, de Kuteibétől mindannyiszor visszaveretett. Lehet, hogy hálaérzete volt főoka annak is, hogy Tugsáde az Iszlamra áttért s uj hitében oly kitünően buzgólkodott. 32 évig uralkodott, nem mint önálló fejedelem, hanem mint Kuteibe hűbérese, ki benne hatalmas támaszt talált Mohamed tanának, melytől a bokharaiak mindig idegenkedtek, erőhatalommali terjesztésére.
Mivel az arab kalandorok a hódolás főfeltételének az iszlamra áttérést tekintették, ezért a bokharabeliek mindannyiszor, a hányszor csak városuk elfoglaltatott, szinleg az iszlamot vallották, de a hóditók távoztával megint csak visszatértek a parszik szeretett nemzeti hitéhez. Kuteibe ennek véget akart vetni s e végre meghagyá, hogy a házak fele részben az araboknak átadandók legyenek. Ily módon az ujonnan megtértek oktatóik közvetlen közelébe jutottak, kik őket folytonosan figyelemmel kisérték s az uj hitben erősitették. A hedsra utáni 94-ik évben Kuteibe egy nagy mecsetet épittetett, hol pénteki imádságkor mindenkinek meg kellett jelenni, s melyben a rendes szokástól eltérőleg a Koránt persa nyelven olvasták. E mecset még kéziratunk szerzője idejében is meg volt, ki megjegyzi, hogy kapujára különféle alakok voltak vésve (mi tudvalevőleg az iszlamban mindenütt bűnnek tekintetik, nem is szólva a mecsetről); de ennek, a mint mondják, az az oka, hogy a kapuszárnyakat egy tűzimádó templomról szedték le s később is megtartották.
Tugsáde 32 évig uralkodott. Halála után fia Kuteibe (az arab fővezérhez való ragaszkodása folytán adta e nevet) lépett a trónra. Ez kezdetben a muszulmánt játszotta, de csakhamar kitünt, hogy titokban a régi valláshoz szít, miért is Ebumuszlim, Khoraszán helytartója parancsára megöletett, s helyére Binjád, szinte Tugsáde fia, emeltetett Bokhara fejedelmi székére. Ez utóbbiak uralkodása alatt történt, hogy a Szefid-dsameganok (fehéröltönyüek) a hogy Mokannának a befátyolozott khoraszáni látnoknak hivei neveztettek, uj tanukat hirdetni kezdék s ezáltal kitűzték a lázadás zászlaját az arab hóditók ellen. Kuteibe (Tugsáde fia) után Binjád is a lázadókhoz csatlakozott, de a hedsra utáni 166-ik évben a khalifa parancsára megöletett. Tugsáde családja egész 301-ig hedsra után birtokában volt Bokharának, midőn Abu-Iszhák, Ibrahim fia, ki Khalibtól, Binjád fiától származott, jogairól, a szamanida Emir Iszmail javára lemondott.
A mi a Szefid-dsameganok és Mokanna által szított lázadást illeti, ennek a középázsiai iszlamra nézve valószinüleg veszélyes hatása lett volna, ha Bokhara akkori urai s különösen Mehdi khalifa nem forditotta volna minden gondját az uj felekezet elnyomására. Az előttünk fekvő kézirat elbeszélése szerint Mokanna (a befátyolozott khoraszáni próféta), valódi nevén Hasim-bin Hekim, Merv közelében, Geze nevü helységben született s már ifju korában többféle tudománynyal foglalkozott, de főkép a varázslatot és titkos mesterségeket űzte. Mokanna, azaz befátyolozott, nevét onnan kapta, mert fejét mindig fátyol boritotta, azért, mivel akkori köztudomás szerént, arcza véghetetlen rút, feje kopasz volt s egyik szeme hiányzott. Már Ebu Muszlim alatt előkelő katonai ranggal birt, de mert prófétai szerepét már ekkor megkezdte, fogolyként Bagdadba küldetett, hol börtönbe vetették. Börtönéből megszökvén, visszatért Mervba s itt legelőször az emberek közé lépvén, azt kérdé tőlök, hogy tudják-e, ki áll előttök? Mindenki azt felelé, hogy Hasim-bin-Hekim, mire ő igy szólott: „Tévedtek! Én vagyok a ti istenetek s az egész világ istene. Én ugy nevezem magamat, a mint nekem tetszik. Régebben mint Ádám, Ibrahim, Musza, Jézus, Mohamed és Ebu-Muszlim jelentem meg e földön s most, mint látjátok, ezen alakban.“ „Honnan van hát“ kérdék tőle, „hogy amazok csak prófétáknak tartották magukat, te azonban isten akarsz lenni?“ „Azok“ felelé ő „csak érzékiséggel birtak, de én egészen szellem vagyok s hatalmamban áll mindenféle alakban mutatni magamat.“
Ő maga még akkor Mervban lakott, de ügynökei mindenüvé eljártak tanitványokat toborzani. Téritő levelei következőleg kezdődtek:
„Az irgalmas, kegyelmes és mindenható istennek nevében. Én Hasim, Hekimnek fia, uraknak ura. Dicsértessék az egyedül való isten, ki magát ezelőtt Ádámban, Noahban, Ibrahimban, Muszában, Krisztusban, Mohamedben és Ebu-Muszlimban kinyilatkoztatta. Tudniillik én, Mokanna, a hatalomnak, fénynek és igazságnak ura. Csoportosuljatok körülem s tudjátok meg, hogy enyém a világ uralma, enyém a dicsőség és mindenhatóság. Rajtam kivül nincs isten. Ki velem jár, a paradicsomba megy, ki tőlem eltávozik, a pokolba jut.“
Segédei közül különösen egy Abdullah nevü arab tüntette ki magát, ki Kes környékén sokakat elcsábitott. Később Bokhara és Szamarkand, majd minden helysége hozzápártolt. Az uj tan vallói napról napra erősödtek s számukkal arányban a zavar és rendetlenség nagyobbodván, a muszulmánok rémülése s az őket fenyegető veszély is mindinkább növekedett.
A khoraszáni helytartó az esetről tudomást vevén, azonnal el akarta fogatni Mokannát, de ez darab ideig rejtőzve élt, s azután, daczára annak, hogy az Oxus átkelő helyei szigoru őrizet alatt tartattak, mégis sikerült neki az Oxuson túlra menekülni s itt a Kes (a mostani Sehri-Szebz) város melletti Szam hegyen fekvő erős várába huzódni. Mehdi khalifa is megdöbbent e hir vételére s először ugyan sereget küldött, de később személyesen eljött Nisáburig, mert Mokanna követői már igen közel álltak a véggyőzelemhez, mi az iszlamot végkép tönkre tette volna. Az uj felekezetnél a rablás és gyilkosság megengedett dolog levén, nemsokára számtalan turkesztáni raj csatlakozott a fölkeléshez; a muszulmánokat mindenünnen veszély fenyegette, falvaik kifosztattak, nejeik és gyermekeik szolgaságra vitettek. A hedsra utáni 159-ik évben a bokharai kormányzó tekintélyes erővel indult ellenök s ekkor kezdődött meg azon harcz, mely azon vidékeken Mokanna követői és a mohamedánok közt évek hosszu során át dühöngött. Az elfátyolozott látnok egyet sem mozdult erős fészkéből s szellemi hatalma is elég volt arra, hogy párthiveit a legmakacsabb ellenállásra tüzelje.
Bokharában az arab helyőrség s az iszlamhoz hű maradt csekély számu lakók csakhamar belátták, hogy a számban és lelkesedésben egyaránt erősebb ellenségnek többé ellent nem állhatnak. Bagdadból Dsebrail-bin-Jáhja vezérlete alatt fölmentő had küldetett, mely a jól megerősitett Narsákhot, a Bokhara körüli Szefidsámegánok főhelye volt, vette ostrom alá. Hosszan tartó s eredménytelen volt az ostrom s végre is a falakat csak ugy tudták megrontani, hogy azok aljában mintegy ötven öl hosszuságu árkot huztak, ezt fával és naphtával megtömvén, a keveréket meggyujtották, mitől a falnak keresztgerendái elégvén, a támasz nélküli kőtömeg leomlott. A mohamedánok kivont karddal rohantak az erősségbe, hol sokan leölettek, mások megadták magukat azon föltétel alatt, hogy fegyvereiket megtartván, szabadon elvonulhassanak. A vár kiürittetett. Azonban midőn a Szefidsamegánok, hogy vezetőik árulással kivégeztettek, még a táborban fegyverhez nyultak. A most támadt elkeseredett küzdelemben is az arabok lettek győztesek s Mokanna párthivei részint szétszórattak, részint a futásban kerestek menekvést. Narsákh után Szamarkandot kellett elfoglalni, melynek lakói szintén legnagyobb részt az uj tant vallották. Ezen hely ostroma s az e körüli küzdelem tovább huzódott két évnél, azért, mert a törökök egy része a szamarkandiakat pártfogolta, s igy a harcz mindkét félre nézve eredménytelen maradt.
Mokanna maga, a titokszerü látnok, ezalatt folyvást várában tartózkodott száz oxusontuli szép nő társaságában. A vár belseje csak ezektől s rajta kivül még egy férfi cselédtől lakatott, s rajtok kivül emberi szem nem hathatott be e szentélybe. Beszélik, hogy egy izben követői közül mintegy ötvenezer érkezett várához azon kérelemmel, hogy isteni nagyságát mutassa meg nekik. Ő azonban ezt megtagadta s szolgája által azt izente hogy „mond meg szolgáimnak, hogy Musza (Mózes) is megakarta látni istenségemet, de fényességem sugarait el nem türhette. A föld szülöttét szemem pillantása azonnal megölné.“ Föllelkesült követői azt mondták, hogy örömest meghalnak, ha részesülhettek a mennyei élvezetben. Látván Mokanna, hogy az elutasitás mitsem használ, végre engedett sürgető kérelmüknek, s egy bizonyos órára a vár kapu elé rendelte őket, hol igérete szerént ő maga is meg volt jelenendő. A kitüzött nap hajlatára nejeit kezökben tükörrel a vártéren rendbe állitá, s midőn a bucsuzó nap sugarai a tükröktől visszaverődvén mindent megvilágitottak, kinyittatá a kaput. A fény elkápráztatá az ájtatos hivők szemeit, annyira hogy meglepetésükben a földre borulván felkiáltának: „Ó isten, elég már ennyi is nekünk a te dicsőségedből, mert ha többet látunk, elveszünk.“ S ezen helyzetben maradtak mindaddig, mig Mokanna szolgája azon izenettel nem lepte meg őket, hogy „csak keljenek fel, az isten meg van velök elégedve, s a világ összes kincseit nekik adja.“
Állitólag tizennégy esztendeig lakott e várban Mokanna, s ezen időt a nőkkeli dombérozásban töltötte el.
Végre, egy jól vezetett ostrom, Szaid Hirszi arab fővezér részéről, őt a végsőre juttatá. A külsánczolatok már elvesztek s még csak a meredeken fekvő megközelithetlen fellegvár állott. Mokannát szerencse csillaga letüntével párthivei is elhagyták s midőn vesztét már elkerülhetetlennek látta, hogy az ellenkézbe jutását kikerülje, elhatározta, hogy magát nejeivel és kincseivel együtt elpusztitja. A nők borába a legutolsó vendégségben jó adag mérget vegyitett s felszólitá őket, hogy vele igyanak. Mindnyájan megtették, egyet kivéve, ki a bort titkon kiönté s mint szemtanu később az egész esetet elbeszélte. Ennek vallomása szerént, miután a nők mindnyájan meghaltak, Mokanna szolgáját is megölte, s magát egészen csupaszon kincseivel együtt, egy más három nap óta tüzes kemenczében megégette. Már régebben is emlegette ő, hogy a mennybe akar menni, azért hogy elpártolt hivei ellen az angyalokat segitségül hivja. „Én – ugymond a szerencsésen megmenekült nő – sokáig ott időztem a kemenczénél, de többé nem jött vissza.“
Mokanna halála után is keletkeztek még csodásnál csodásabb tanok, de ezek a naponként erősbülő iszlammal szemben nem érvényesülhettek. A szamanidák korában Mohamed tana még inkább elterjedt s az Oxuson túli rész vallásos buzgósága nem sokára az egész Iszlamban hiressé lett.