Ugy hiszem, hogy az egész föld kerekségén csak igen kevés pontra találhatnánk, melyek a történeti nyomozásokra nézve nagyobb fontosságuak lennének, mint Közép-Ázsia váztartományai, ezen hajdanában kiapadhatatlan zsilipjeit ama harczias csordáknak, melyek Ázsia legszebb vidékeit gyakran elárasztották és meghóditották s féktelen árjaikkal nyugot felé rohanva, magát Európát is rettegésbe hozták. Egy nép sem birhat az ethnographia terén ránk nézve oly nagy érdekkel, mint a török-tatár, mely annyi különböző név alatt és alakban jelent meg a világ-események szinpadán és a mi saját historiai viszonyainkra is oly hatalmas befolyást gyakorolt. S nem feltünő-é, hogy épen ezt ismerjük legkevésbbé! A hunnok, avarok, utigurok és kutigurok, khazarok s több mások is csak a regék fél homályában lebegnek szemeink előtt. A fegyvercsörgés, melyet ők a Jaxartestől Gallia és Róma szivéig hangoztatának, már rég elnémult, igen, sőt eredetöket is hiában akarnók kutatni, ha az akkori nyugoti krónikák hiányos adataiban nehány támaszpontot nem találnánk. Ezen adatok azt bizonyitják, hogy az akkori tatárcsordák és Közép-Ázsia mostani lakói között a hasonlatosság bizonyos mértéke félreismerhetetlen, sőt azon képekben is, melyeket rólok vázoltak s életmódjuk leirásában a mai turkesztániak erkölcsrajzaihoz és fizikai minémüségéhez igen sok hasonlót találunk. Egy nomád főnök sátrában még ma is ugyanazon életre találunk, melyet nekünk Priszkus a hun király udvaráról vázolt. Étele eredetibb, mint Dsingiz-khán és Timur, de mint történeti személyiségek egymáshoz mégis hasonlók maradnak. Erély és a szerencse esélyei még ma is könnyen szülhetnének az Oxus és Jaxartes partjain egy olyanszerü hőst, kinek hadserge előrerohantában, mint a hógörgeteg, mindent magával ragadva, százezerekre növekedne és a mely valószinüleg uj „Isten ostora“ gyanánt lépne föl, ha a mi polgárosultságunk hatalmas sorompói és ha annak a Keleten mind inkább elterjedő befolyása utját el nem zárnák.
Igen, Közép-Ázsia népei, különösen a nomádok, életök belső viszonyaiban ma is ugyanazok, a mik ezelőtt 2000 évvel valának. No de arczvonásaik ismertető jegyeiben mégis történtek már némi változások és az iráni és sémi vérrel való vegyülés az arab hóditás előtt, de különösen azután, a mongol-kalmük jellegvonásait imitt-amott a kaukázusi törzséihez közelebb hozá. A tatár Közép-Ázsiában nem ugyanaz többé, mint a milyennek őt a görög-góth szerzőknél vázolva találjuk; mert már Dsingiz-khán idejében is el volt korcsosulva. Érdekes lesz tehát figyelemmel kisérni, hogy ez a változás utunkon keletről nyugotfelé mennyire észrevehető a mind inkább apadó fiziognomikus ismertető jelekben, és hogy ez az „eltörökietlenedés,“ ha szabad igy fejeznem ki magamat, Közép-Ázsia egyes törzseinél miként jelentkezik oly fokban, a melyben az egyes ágak a társadalmi viszonyok következtében idegen elemekkel több vagy kevesebb érintkezésbe jöttek. Ez legjobban kitünik, ha Közép-Ázsia török népségei fölött, Khina belsejétől kezdve a kaspi tengerig, egy áttekintő szemlét tartunk; az innen Adriáig és a Duna partjaiig lakó törökök nyugoti törökök, és nem annyira arczulati jegyek miatt, mint inkább a nyelv, jellem és erkölcsök hasonlósága következtében számithatjuk őket a családösszeséghez. Az elsőbbeknél, kiknek tömegei szorosabban együtt maradtak, a törzsnek egysége, mindazon ágak és családok daczára, melyekre a közép-ázsiaiak magokat egymástól szigoruan elkülönitni akarják s minden ethnografikus elnevezéseink daczára is az arczvonásokban s más közös fizikai ismertető jelekben még világosan olvasható. Bár minémü nézeteink legyenek is a törökök eredetéről, az mégis tény marad, hogy a mongolokhoz állanak legközelebbi rokonságban s még pedig sokkal szorosabb viszonyban, mint az például az iráni törzsben az indok és persák között létezik.
Sokat, véghetetlen sokat kell addig tennünk, mig az egész török-tatár törzsnek, mely a Hindu-kus-tól a jeges tenger partjai-ig és Khina belsejétől a Dunáig terjed, egymáshozi kölcsönös viszonyait kifürkésztük. Jelen vázlatunk csak egy kis résznek gyönge kisérlete; nézeteket foglal magában, mikre személyes tapasztalataink vezettek s talán imitt-amott valami ujat is tartalmaz. Mi a törököket az előttünk ismeretes területen kelettől nyugotig a következő ágakra osztjuk:
a) Burutok, fekete vagy valódi kirgizek;
b) Kirgizek, illetőleg kazákok;
c) Karakalpakok;
d) Turkománok;
e) Özbegek.
A burutok, a kiket valódi vagy fekete kirgizeknek is neveznek, Turkesztán keleti határain laknak, névszerént a Thian-shan hegység völgyes vidékein, az Iszszik-kül partjainál több ponton csaknem Khokand határvárosaiig. A mint nekem beszélték, mert magam csak egy nehányat láttam, általán véve zömök, de erős termetűek, erős csontokkal s feltünő elevenséggel, mely utóbbi tulajdonságnak tulajdonitandó harczias hirök is. Arczvonásaikban a mongoloktól és kalmüköktől csak azáltal különböznek, hogy ábrázatuk nem oly lapos, orczáik nem oly husosak, homlokuk valamivel magasabb és szemeik nem oly szűkmetszetüek, mint az utóbbiaknál. Szinökre nézve a szomszédos nomád törzsektől keveset különböznek, de hir szerént veres vagy szőke haj és fehér arczszin, a mely ismertető jegyek segélyével európai tudósaink e törzset a finnekkel s más észak-altáji népekkel akarták rokonságba hozni, csak ritkán fordul elő, legalább khokandi barátaim azt állitották, hogy száz közül is alig akad egy vagy kettő37).
Minden látszat oda mutat, hogy a kipcsakok, a kikről „Közép-ázsiai utazásaimban“ (346. l.) megemlékeztem, nem mások, mint a burutok egy szakasza, kik Khokandban és vidékén letelepedtek és mind az Iszlamból, mind pedig Turkesztán társadalmi viszonyaiból többet fogadtak el, mint a többi burutok, a kik a kalmükökkel és mongolokkal való érintkezés következtében csak imitt-amott vallják az Iszlamot, valamint nyelvük is több mongol szót rejt, mint a kipcsakok szójárása. Ezen leginkább eredeti török néptől átmegyünk a második lépcsőzetre, és ez
A kirgiznél vagy kazáknál (a mint ő magát nevezi) a mongol-kalmük typusz jellege már nem található oly szembetünő összeségben mint a burutnál, bárha nyelvben és életmódban az utóbbitól nem sokat különbözik. Szinre nézve is meglehetősen hasonló a középázsiai sivatag minden többi lakóihoz. A nőnemnek és az ifjuságnak általán véve fehér, gyakran egészen európai arczszine van; hanem az a szabad levegőn, hőségben és hidegbeni élés miatt csakhamar elrútul. A kirgizek zömök, erőteljes alkatuak, erős csontokkal, nyakuk legtöbbnyire rövid, mely a turániak lényeges ismertető jele a hosszunyaku irániakkal szemben, fejök nem valami nagy és annak teteje kerek és inkább hegyes, mint lapos. Kevésbé szűk metszetü, de rézsutosan menő villogó szemeik, kiálló pofacsontjaik38), buta, kerek orruk, széles, lapos homlokuk és a burutokénál szélesebb állaik vannak. Szakálluk csak nehány szőrszálból áll az állon és a felső ajak mindkét végén, s feltünő, hogy ők e hiányon sajnálkoznak és ezen arczulati sajátság teljességgel nincs annyira tetszésökre, mint a kiálló pofacsontok, apró szemek stb., melyeket ők szépségnek tartanak.
Minthogy, a mint mondók, a kezdetleges népfaj ismejelei nálok már nem oly szembeszökők és közönségesek, mint a burutoknál és kalmüköknél, ennélfogva ők tökéletes szépségü ideáljokat is csak az emlitett szomszédoknál találják, a kikkel ők örömest összevegyülnek és Lewschine helyesen jegyezte meg, midőn azon elsőbbségről tesz emlitést, melyben ők a kalmük nőket az övéik felett részeltetik39).
Hogy a kirgizek nagy kiterjedése mellett Közép-Ázsia északi sivatag földjén a külső ismertető jelekben észrevehető árnyalatok is mutatkozhatnak, alig vonható kétségbe; de mégis könnyen átláthatjuk, hogy a mi felosztásunk, nagy, kis és közép csordára, előttök ismeretlen; mert az életmód, szokások és jellem közös köteléke által ők még mindig ugyanazok, daczára az ágakra, családokra és oldalágakra szakadó számtalan alosztályuak40), melyeket ők magok, miként a turkománok is, szivesen tekintenek meredek válaszfalaknak. Lakjanak bár az Emba folyó vagy az Aral tó partjain, avagy a Balkhas és Alatau környékén, az általok beszélt dialektusban mégis kevés külömbséget fogunk találni. Sok népmese és dal, igen sok nemzeti eledel és nemzeti játék mindenütt egyaránt föltalálható s bár ha a ritkaságok közé tartozik is, de barangolási hajlam és hadi nyugtalanságok mégis gyakran összehozták a legtávolabbi törzseket is.
Öltözetöket illetőleg a kirgizek leginkább a fövegben tünnek ki Középázsia többi nomádjai és letelepültjei közül. A férfiak nyáron át nemezkalapot, kalpagot, télen pedig bőrrel béllelt és posztóval bevont sapkát, Tumakot viselnek, mely utóbbinak hátulról kicsüngő darabjai a nyakat és füleket védik. Ezeken kivül még egy kicsi bőrkucsmát, Korejs-t is viselnek, de ezt inkább csak otthon a háznál használják. A nők, mig hajadonok, Seökelét hordoznak, mely a hasonnemű turkomán fejéktől abban különbözik, hogy kúpalakúbb és hogy a fátyol nem elől, hanem hátul csüng le róla egészen a csipőkig. A hajviselet is más. A fiatal turkomán nők fürtjeiket két nagy tekercsbe fonják, a kirgiz nők pedig nyolcz vékonyba, melyek négyenként csüngnek le a mellre. A nők fejöket Lecsek-kel, egy posztódarabbal födik el, mely főt és nyakat elfedez. Pongyolaöltözetben a leányok vörös, az asszonyok pedig fehér vagy sötétszinü zsebkendőket tekernek fejök körül.
A felsőöltönyök ugyan azon izléstelen, redős alakuak, mint Középázsiában mindenütt, avval a kivétellel, hogy a világos és fénylő szineket inkább kedvelik, és északi Khokandban az a szokás, hogy a fiatal kirgizek a sárga ló kikészitetlen fényes bőréből öltönyt készitnek magoknak, melynél a ló farkát ékességül a nyakról lefityegni hagyják. A lábbeliben csak annyi a külömbség, hogy a nyugoti kirgizek a csizmáknak inkább orosz alakját, ellenben a keletiek a khinait, t. i. hegyes görbe orral és keskeny magas sarokkal, fogadták el.
Vallásuk majdnem általánosan a mohamedán; de a mint a társadalmi viszonyokból következtethetjük, igen lazult állapotban, a mi egyébaránt az Iszlamot illetőleg a nomádoknál majd mindenütt ugy van. Az arab hóditás előtt Középázsiában41) s még jóval azután is a kirgizek a Samanizmust vallották, és ha azon laza gyökereket veszszük tekintetbe, melyeket az arab próféta tanai ott verhettek, nem csoda, hogy az előbbi hitből még maig is oly sok fenn tudott maradni. Egy egész ágban, mely több száz sátorból áll, gyakran alig találkozik egy vagy két ember, a főnök, mollahja és titoknoka, kik a Koránt egy kissé olvasni tudják s az imák előmondójaként s hitoktató gyanánt szerepelhetnének. Ezek többnyire a legroszabb tanulók a három khánság iskoláiból, kik nyereségért vállalnak szolgálatokat a sivatagon, mert a valódi proselyta buzgalom régen kihalt már és a készültebbek a városokban keresnek alkalmazást42). Különben mollaht vagy akhondot tartani inkább csak a divat dolga, melylyel az illető vagyonosságát akarja fitogtatni. A nomád, kinek anyagi fennállása inkább szivén fekszik, a vallást csak másodrendü dolognak tekinti. Mohamedánnak nevezi ugyan magát, hanem azért az imádságra, bőjtökre s más efféle vallási törvényekre keveset ügyel s nincs miért megütköznünk rajta, ha a babonaság, minden nép gyermekkorának e reminiscentiája, itt még jelentékeny szerepet játszik. A kézjóslatot (chiromantia), csillagokbóli jövendölést, ördögüzést, betegek megfuvását s több efféle humbugot nem is emlitjük, mivel azok a művelt iszlamhitű országokban is, mint Persia és Törökországban, még teljes tekintélyben állanak, sőt a fölvilágosodott Európában is akadhatunk imitt-amott nyomaikra. A kirgizek babonaságai közül azok legérdekesebbek ránk nézve, melyek kiválóan e nomádok előbbi hitére vonatkoznak s ezáltal korábbi társadalmi viszonyaikról némi sejtelmeket nyujtanak.
Hogy az áldozatok szokásban voltak nálok, a még most is divatozó jóslatok a váll-lapoczkáról és belekből eléggé bizonyitják. Az előbbi, melyet Keöze szüjegi-nek neveznek, abban áll, hogy egy frissen levágott juhnak megtisztitott váll-lapoczkáját a tűzbe dugják s addig hagyják az izzó parázsban, mig porrá égett. Akkor aztán kiveszik a tűzből s gondosan leteszik és a dologhoz értő, ki szokás szerént egy szürke szakállu, egy bakhsi vagy szemfényvesztő (kam) szokott lenni, nagy komolysággal és sokat jelentő arczczal vizsgálódik az égett csont43) repedéseiben. Ha három főhasadék párhuzamosan vonul a csont széles vége felé, akkor szerencsét jelent, ellenkező irányban pedig szerencsétlenséget. Természetesen az utóbbit ritkán jövendölik, de hisz az nem is csoda; mert ha a művelt görögöket Delphiben és Dodonában rá tudták szedni, miért ne történhetnék meg az a kirgiz sivatagon? A belek fekvéséből és összefonódásaiból jósolni már ritkább mesterség, melyben, a mint mondják, a kalmükök tüntetik ki magokat különösen. Feltünő, hogy ezt a jóslatot csak olyankor kérdik meg, mikor egy születendő gyermek nemét szeretnék megtudni.
A tűznek is tiszteletben kellett állnia, mert egyszer az, hogy sohasem szabad bele pökni, azután pedig a tűz körüli tánczok és ünnepélyességek is szokásban vannak, a mely szokás csodálatos módon Ázsia, Afrika és Európa oly sok vidékén áll fenn, és a sivatagon, valamint Khivában és Khokandban annak még ma is nagy kelete van. A gyertyát elfujni a kirgizeknél épen ugy, mint egész Középázsiában illetlennek tartják s végül pedig az égő olaj, zsir stb. szinében sok mindenféle prognosztikont ismernek föl.
Végtelen nagy a nők babonasága s valóban megérdemelné a fáradságot, hogy különös tanulmány tárgyává tegyék. Már a négy éves leányka is oly előszeretettel viseltetik az iránt, mint egy öreg nomádnő, ki egész életét a magános pusztán tölté el s ki minden szellemi tehetségét csakis ezen irányban fejté ki. A sátor minden egyes része, minden házi eszköz babonával áll összeköttetésben; a sátorfelütésnél, fejésnél, főzésnél, fonásnál és szövésnél szigoruan szem előtt tartják azt, sokkal inkább, mint az Iszlam törvényeit, melyeket ők sohasem igen vesznek valami nagyon szivökre. A jövendölés legkedveltebb neme az, mely az ujon font fonallal történik. Négy követ, két fehéret és két feketét, letesznek, a középen egy fonalat erősen összesodornak és a felső végét hirtelen eleresztik. Ha a fonal estében a fekete kövekhez hajlik, akkor szerencsétlenséget jelent, ha a fehérekhez, akkor az ellenkezőt jelenti. A sodró kezének semmi működést nem tulajdonitanak, mert a jóslatnak csalhatatlannak kell lennie. Ezt Ijik-jip-nek (orsófonal) nevezik s Közép-Ázsiában mindenütt otthonos.
Az ételek közül, melyek a kirgizeknél divatban vannak, megnevezzük: a Szürüt, mely füstölt husból (ló-, ürü- vagy juhhusból) áll, melyet apró darabokra vagdalnak és zsirban sütnek meg. Kitünősége abban áll, hogy hetekig is hurczolhatják ide s tova anélkül, hogy elromlanék; Ködse, közönséges buza, melyet vizben főznek s aludttejben esznek.
A kirgizek nemzeti játékaiul tekinthetők: a Tadsak-Kiszimi (pálcza-szoriték). Egy magasan kifeszitett kötelet kell átugrani. A győzőt megtapsolják, ellenben az ügyetlent két szék közé szoritják és a társaság gúnytárgyává teszik. Továbbá Esekdsajiri (sebhedett szamárhát), melynél egy futamodásra három vagy négy lehajolt játszótársat kell átugrani.
a népfaj harmadik lépcsőzetét képezi és bárha nyelvben és szokásokban rokon, de arczulati jegyekben a kirgizektől mégis lényegesen különbözik. A karakalpakok magas, izmos termetök s erőteljes alakjok által Középázsia minden más törzsei felett kitűnnek. Nagy fejök van, lapos, telt arczczal, nagy szemeik, pisze orruk, nem nagyon kiálló pofacsontjaik, lapos és nem igen hegyes álluk, feltünő hosszu karjaik és széles kezeik vannak. Egészben véve idomtalan arczvonásaik nem kevésbé otromba termetökkel jó összhangzatban állanak és a szomszédnépek gúnyversét:
(a karakalpaknak lapos arcza van s maga is lapos) nem ok nélkül találták ki. Szinökre nézve közelebb állanak az özbegekhez; különösen a nők azok, a kik a fehér arczszint hosszasan megtartják és nagy szemeikkel, telt arczukkal s fekete hajfürtjeikkel nem épen kellemetlen benyomást okoznak. Középázsiában szépségök nagy hirben áll. A férfiak szakálla elég sürü, de sohasem hosszu.
A karakalpakok, a kiket olykor-olykor, de hibásan, a kirgizekhez számitanak, ma már csak a khivai khánságban találhatók, hova ők e század elején huzódtak. Egy mollah e törzsből beszélte nekem, hogy ők azelőtt a Jaxartes partjain s még pedig annak torkolatához közel, éltek, mig egy másik rész a kalmükök szomszédságában (valószinüleg a szemipalatinszki kormányzóságban) tartózkodott. Ugy látszik, hogy ezen állitás első része nem egészen a légből van kapva, mert Lewschine (emlitett műve 114. lapján) a dsemkendi romoknál azt mondja, hogy még a mult században karakalpakok laktak volna ott. Minden oda mutat, hogy ők a kirgizektől, kikhez legközelebb állanak, már régóta különszakadtak s ma már arczulatjok tekintetében átmenetelt képeznek az utóbbiaktól az özbegekhez.
Öltözetökben közelebb állanak az özbegekhez, mint a kirgizekhez. A férfiak nagy Telpek-eket (bőrkucsmákat) viselnek, melyek a nyakig leérnek s a füleket és homlokot elfedik; a nők köpenyalaku gallért hordanak nyakuk körül s különös kedvöket lelik a piros és zöld csizmákban. A karakalpakok sátra nagyobbra és erősebben van épitve, mint a többi nomádoké, s nagyféle fajtáju kutyák őrzik, melyeket csakis e törzsnél találhatni; s valamint lakásaik általán véve a többi nomádokéi közül piszok és tisztátalanság által tűnnek ki, épen ugy táplálkozásuk és ruházatuk is oly hanyagságról tanuskodnak, mely a szomszédok gyakori gúnyját és utálatát vonja reájuk.
Nemzeti ételeikhez tartoznak: a torama, mely apróra darabolt husból áll s nagy mennyiségü vereshagymával (e növény ott igen kedvelt) és tésztával vegyitve szokták főzni; kazandsappaj, kenyér, melyet serpenyőben sütnek zsirral s nyalánkságul használják; Baurszak, tésztaétel, mely négyszegletü, hussal töltött tésztadarabokból áll.
Kedvenczjátékaik: a kumalak, hasonló az európai malomjátékhoz, melyet száraz juhganéjjal játszanak. Sokan közülök az Asik nevü szerencsejátékra is nagyon ráadták magokat.
kit én a mongol-török néptörzs negyedik lépcsőzetének jelöltem ki Nyugot felé menő kiterjedésében, sok meg van a kirgizek és karakalpagok jellemző sajátságából. A valódi turkomán jelleg, milyent a tekke-csaudoroknál és a pusztában beljebb lakó jomutoknál találunk, az aránylag véve kicsiny fő, hosszukás koponya (mely azon körülménynek tulajdonitandó, hogy őket gyermekkorukban nem bölcsőben, hanem vászonból készült hintában tartják), nem nagyon kiemelkedő pofacsontok, egy kissé pisze orr, hosszukás áll, karika lábak – valószinüleg a sok lovaglás következménye – s különösen pedig villogó, tüzes szemek által van elárulva, melyek a puszta minden fiánál, de leginkább a turkománoknál, feltünők. Szin tekintetében a szőke haj tulnyomónak mondható, sőt egész törzsek vannak, pl. a Kelte-törzs a Görgen-jomutoknál, melyek általán véve szőkék. A sivatag szélén s különösen pedig a persa határnál, az iráni fajjal való gyakori és erős érintkezés miatt e fővonásokat már egészen elmosódva találjuk, mivel sok férfit láthatunk sürü, fekete szakállal s a mongol-török faj legkisebb nyoma nélkül. Sőt a göklenek a szemek alkatának kivételével általában véve a persákhoz hasonlitanak. A rabszolgarablás, mely Persia északi tartományaiban emlékezetet meghaladó idő óta gyakorlatban van, ott, a hol a persa rabszolgákkal átviteli kereskedést üznek, észrevehető nyomokat hagyatott hátra. De csakis a határlakóknál, mert a pusztaság belsejében élők s inkább a békés marhatenyésztéssel mint alaman-okkal (rablószáguldozás) foglalkozók átlagosan véve az igazi turkomán jelleget megtartották. Valamint a nomádok általán véve mozdulataikban gyorsabbak és élénkebbek, mint a letelepült törzsrokonok, a mi természetesen az örökös kóborlásnak és kalandozó életnek tulajdonitandó, épen ugy a turkománok is e tulajdonságokban Közép-Ázsia minden többi sátorlakói között kitünnek és sovány testök, mely a felette sovány élelmezés miatt ugy szólva el van száradva, nélkülözésekben és kitartásban még az arabot is képes felülmulni.
Egészben véve a turkománok, a családi egység kinyomata daczára is, az erkölcsök és szokások sajátságos vegyületét képezik, melyek vagy imitt-amott a szomszéd nomádoknál és a másutt lakó özbegeknél, vagy csakis nálok találhatók. Mig nyelvök sokban az azerbajdsáni dialektushoz közelit, szokásaik tisztán török-tatár jellegüek s társadalmi viszonyaikban épen ugy mint hadakozásaikban, családi és vallásos szertartásaikban inkább hasonlitanak a kipcsakokhoz (a burutok egy ága), mint a kirgizekhez, karakalpakokhoz és özbegekhez, kikkel ők már századok óta folytonos érintkezésben élnek. Hogy ők régen, sőt nagyon régen szakadtak el a török-tatár népek zömétől, nem szenved kétséget. Saját állitásuk szerént keletről először északnyugot felé s névszerént az egykori „arany csorda“ déli határára, s onnan pedig délre vonultak. Ez állitás sok valószinüséggel bir s bizonyitékul azon egyes csoportocskákat szokták felhozni, melyek az uton visszamaradtak s még ma is mint maradék, ott élnek. Ilyenekül tekinthetők a Kermineh-től és Szamarkandtól északra lakó turkománok is, kik a rokon elemek közepette is hűk maradtak nemzetiségökhöz.
Kiköltözésök Mangislakból, a turkománok e kétségtelenül legrégibb székhelyéről, magoktól a közép-ázsiaiaktól a következő időszaki rendben van följegyezve. Az uj hazában legrégibbekül a szalorokat és szarikokat emlitik, ezek után a jomutok, de még a szefevidák korszaka előtt, vonultak északról dél felé a kaspi-tó partjának hosszában. A mint mondják, a tekkeket csak Timur idejében tették át csekély számban Akhalba, hogy a szaloroknak akkori nagy hatalmát ellensulyozzák. Az erszárikat az utóbbi század vége felé telepitették át Mangislakból az Oxus partjaira, mig végre a csaudorokat csak az utóbbi időkben üzte Mehemed-Emin-Khan (Khiva) az Aral és káspi tavak beltartományaiból az Oxus tulsó partjaira, bárha törzsfeleik közül sokan még ma is régi lakhelyökön élnek.
Minthogy a turkománok főfoglalkozásukat, a rabló kalandozásokat, szem elől nem tévesztik, igen természetes, hogy szokásaik közül sokat hoztak azzal öszhangzásba. Öltözetöket, bárha az eredetileg khivai, rövidebbre és szűkebbre csinálják, hogy a ló hátán könnyebben mozoghassanak; a nehéz bőrkucsmát kissebbel helyettesitik. Gatyáik, melyek a nadrág helyét pótolják, igen bők, és a magyar parasztok nemzeti viseletére emlékeztetnek. Sajátságosak a hajfürtök, melyek a fiatal embereknél a fülek mögött jó hosszan a vállakra fityegnek le. Ezeket kora ifjuságoktól fogva megnövelik, mig a házasság utáni első évben a sapka alá rejtve hordják és annak eltelte után lenyirják. Ez a fejdisz a fiatal lovagnak lovagláskor pompás kinézést kölcsönöz és ő nem kevéssé kevély is arra. A női viseletnek is vannak némi sajátságai, melyekhez tartoznak: a magyar ujjashoz hasonlóan lecsüngő, hosszu ujju felöltöny, a fejdisz és a tömör ezüst ékszerek, mint: karpereczek és nyaklánczok, talizmántarsolyák stb. Nem ritkán találhatunk a nők között tökéletes szépségeket, kik termetben és az arczvonások szabályosságában a georgiai nőktől nem igen maradnak hátra. Bárha a leányok a nomádoknál meglehetősen gyakorlott lovaglók, mégis a fiatal turkomán nők e művészetben a többieket mind felülmulják.
A mi iszlam vallási buzgalmukat s a régi tévhithez való ragaszkodásukat illeti, e tekintetben épen olyanok, mint a kirgizek s minthogy „Közép-ázsiai utazásaim“ olvasói ezekkel már ismerősök, térjünk át rólok az özbegekhez.
a kiket Közép-Ázsia letelepült és polgárosult lakóinak tarthatunk, ama vidékek ópersa elemeivel való erős összevegyülésök, valamint a rabszolgák tetemes száma miatt is, kiket a mai Iránból oda hurczolnak, a mongol-török népfajnak most már csak gyenge nyomait mutathatják fel. Széles arczukon csak a homlok alkata, azaz éles szög, melyet a halántékok képeznek, s különösen pedig a szemek azok, melyek tatár eredetre emlékeztetnek. Az özbegeket a tadsikok mindig a „Jogum-kelle,“ azaz vastag koponyáju, gunynévvel illetik s valóban a testnek ez a része nálok szélesebb, vastagabb és otrombább, mint a többi turáni törzsrokonaiknál. Azon különbség mellett is, mely közöttök a három khánságban és khinai Tatárországban uralkodik, könnyen észrevehető, hogy a falusi lakók általán véve a nemzeti jellegnek több ismejelével birnak, mint a városiak, és hogy a khivai özbegeket például a széles, telt arczról, keskeny, lapos homlokról, a nagy szájról; a bokharai özbegeket a már kissé ivezettebb homlokról, tojásdadabb arczról, a hegyes, hosszukás állról, és a fekete szemek és hajak tulnyomóságáról; végre a khokandiakat a kirgizekkel (nem a kazákokkal) való szembetünő hasonlóságról lehet megismerni.
A bőr szinében is vannak némi árnyalatok. Kasgár és Akszu környékén a sárgásbarnától a feketésig, Khokandban a barna, Khivában a fehér az uralkodó szin, sőt az özbegek épen oly mértékben lettek a turáni népfaj korcsaivá, mint a hogy tadsikok és szártok (a régi Transoxania, Sogdiana és Fergana őslakói) lettek az iráninak44).
Az özbegek eredetéről, bevándorlásáról és letelepüléséről csak kevés és azon felül felette zavart tudósitásaink vannak. Mig némelyek azt állitják, hogy az „Özbeg“ név egyik leghiresebb fejedelmök neve volt, ki Dsingiz khán idejében az egész puszta felett kormányzott, azalatt mások az „Özbeg“ szó elemzésében, mely „saját fejdelmet, saját főnököt“ jelent45), a függetlenség érzelmét akarják föltalálni, mely által e törzs magát kitünteté, minthogy valamelyik uralkodótól (?) elszakadott és saját kezére folytatá hóditó menetét nyugot felé. A közép-ázsiai események mezején e név a Seibáni-k46) családjával s névszerént annak megalapitójával, Ebul-Kheir-khán-nal együtt lejt előtérbe; mert bárha, a mint hiszik, Timur is ugyan e törzsből való volt, nála mégis inkább török, mint özbeg voltát emelik ki.
Ha nem csalódom, mert nekem legalább ugy tetszik, a mai özbegek oly törzsöt képeznek, mely, letelepültekor felette csekély számu lévén, csak akkor szaporodott fel, miután az északról dél felé vonuló különböző nomádok tömegeit kebelébe fogadta. Ez az állitás ugyan merész, de a következő körülmények azt mégsem teszik egészen lehetetlenné: 1. A már megjelölt különbség, mely Turkesztán özbegei között Komultól az Aral tóig mutatkozik, melynél a hasonlóság fokát föl nem ismerni lehetetlen, mely az utóbbiak és a szomszédságban lakó nomádok között létezik, a kik, bizonyos körülményektől indittatva, melyekben a jóllét és vallás játszották a főszerepet, a városokban települtek le és az özbegekkel összeolvadtak. 2. Az özbegek sok családjának és ágának neve Közép-Ázsia többi törzseivel is közös. Igy például a Kungrat, Kipcsak, Naiman, Taz, Kandsigali, Kanli, Dselair törzseket, melyekkel az özbegek 32 főosztálya magát nevezi, a kirgizeknél is föltaláljuk, sőt még a turkománok és karakalpakok is mutathatnak fel egy nehányat belőlök, mely eset ama nagy fontosság mellett, melyet a nomádok a családi neveknek tulajdonitanak, bizonyára nem állott volna be, ha korábban közös viszony nem létezett volna köztök.
A mily kevéssé vagyunk tisztában eredetök felől, épen oly kevéssé tudjuk letelepülésök idejét is meghatározni. A persa történetirók azon véleménye, mintha az özbeg hatalom csak a Timuridák romjain emelkedett volna fel, helyes ugyan, de ez magokra az özbegekre semmi vonatkozással sem bir. Csak a név az, mely akkor előtérbe lépett, de ki mondhatná meg nekünk, hogy melyik törzshez tartozott az a török nép, mely Timur és Dsingiz khán előtt jóval, a kharezmi fejedelmek (azaz Sahikharezmian) idejében, tehát már a 13-ik században a három khánságban letelepülve volt? Khivában gyakran hallottam, hogy Ó-Ürgends fénykorát, névszerint a mongolok beütése előtt, özbegi gyanánt vázolták. Tehát csak nemzeti hiuság volna ez, vagy Khiva akkori törökjei már csakugyan özbegeknek nevezték magokat? Törökök már még az arab foglalások alatt, a mint az Bokhara régibb történelméből kitetszik, a Szamanidák idejében, laktak az ópersa városoknak ha nem is közepében, de bizonyára közelében s felette érdekes volna tudni, hogy valjon melyik törzshez tartoztak.
Az özbegek szokásaiban is van elég idegenszerü, mit főképen az Iszlam és a nyugtalan életmód vittek be azokba, de távolról sem oly sok, mint a nyugoti törököknél, kik az idegen elemek által, melyeket magokba fölvettek, már egészen elnemzetietlenedtek. Az özbegek jámbor, mondhatnók, vakbuzgó mohamedánok. Az asketa élethez való hajlam, Kasmirt kivéve, az egész Iszlam Keleten sehol se virágzik ugy mint ott; a városi lakók egy harmada Isán, Khalfa, Szofi vagy e szent czimekért epekedő s mégis Mohamed tana az erkölcsökre és szokásokra aránylag véve kevés káros hatással volt. Khivában és khinai Tatárország nehány vidékén a lakosok a régi nomád szokásokhoz leghűbbek maradtak. Épitnek ugyan házakat, hanem azokat csak istállókul és csűrökül használják, de lakhelynek még most is többre becsülik az udvaron felütött sátrat, mert az állandó lakások épitését az igazi özbeg ma is kigunyolja és kineveti, mint olyan szokást, mely csak a szartoknál (Persia őslakói) divatozik, kikről a példabeszéd is azt mondja: „Szart bajsa tam salar“ (Ha a szart gazdaggá lesz, rögtön házat épit), megkülönböztetésül az özbegektől, kik inkább lovakat és fegyvereket szereznek. Az élelembe és ruházatba sem sok finomodás lopózott be, a fővárosokat kivéve. Mig a városokban a háremélet teljes virágzásban áll, azalatt a vidéken minden özbeg nőt fátyolozatlanul találunk, a kik, a Mollahk nagy bosszuságára, e természetellenes kényszernek sokáig ellent állanak.
A temetéseknél, házasulásoknál és születéseknél szokásos szertartásokban sok olyan foglaltatik, melyek nem csak hogy idegenek az Iszlamban, sőt attól szorosan tiltva is vannak, mely eltérések a közép-ázsiaiaknak egyébként legtöbbnyire tulságba vitt vallásos érzületével kiáltó ellentétet képeznek. Nem kevésbbé érdemli meg figyelmünket a harcziassághoz való merev ragaszkodás, melyben az özbegek Közép- és Nyugot-Ázsia minden többi letelepült népsége közül kitünnek. A földmivelés és állandó lakhely békésebbekké szokta tenni a népeket, de itt ez nem ugy történt, mert az özbegek vitézség tekintetében sok nomádon túltesznek.
Bár mily nagy is a terület, melyen a török törzs különböző ágai élnek, s bármily sokféleképen hatott is társadalmi viszonyaikra az idegen elemek befolyása, mindazáltal egy közös jellem képének vonásait lehetetlen félreismerni nálok, egy oly képnek, melyen a hasonlóságnak több nyomára akadunk, mint a mennyit az arczulat vagy más fizikai jegyek tekintetében föltalálhatnánk.
A török mindenütt nehézkes és esetlen mind szellemi, mind testi mozdulataiban s épen ezért elhatározásaiban szilárd és kitartó, korántsem valami életbölcsészeti elvből, hanem pusztán érdekhiányból s nyilt ellenszenvből minden iránt, mely őt a már egyszer fölvett és megszokott helyzetből kimozditni akarná. Ez kölcsönzi neki azt a komoly és ünnepélyes kinézést, melyet európai utazók oly gyakran földicsértek. Valamint az oszmanli a Boszporus partján Kief-jében órákig el tudja nézni a derült eget, miközben csak annyi mozdulatot tesz, hogy pipája kék füstgomolyait a még kékebb égbolt felé fölfúvja – épen ugy a kirgiz és özbeg is képes órákig ülni mozdulatlanul szűk sátrában vagy a beláthatatlan terjedelmű sivatagon; mert mig az előbbiben tekintetét a nemeztakarók vagy szőnyegek már ezerszer is látott szinein legelteti, addig az utóbbinál a futóhomok hullámalakulag fodrozott felülete szokta őt gyönyörködtetni. Valamint az oszmanli mindenkit, a ki csak gyorsan vagy ügyesen jár, élénkebb nyelvü vagy épen tagjártatva beszél, mint félőrültet vagy szerencsétlent csak sajnálni tud, igy az özbeg is illetlennek tartja a lábak vagy kezek minden gyorsabb mozgását. Sőt mikor egyszer egyik tatár utitársamat intettem, hogy a leomló áruhalmaz elől egy félreugrással meneküljön, sértve kiáltott rám: „Hát asszony vagyok-e én, hogy magamat ugrások s tánczok által meggyalázzam?“
Ugy találjuk, hogy e mély komolysággal és márványhideg arczkifejezéssel a töröknél mindenütt erős hajlam szokott összekötve lenni a pompára és jelességre, mely azonban sohasem fajul hiusággá vagy hetvenkedéssé, mint a persáknál. Konstantinápolyban gyakran lehet hallani e példabeszédet: „Az értelem Európa, a gazdagság India, a pompa az ottománok tulajdonsága.“ A szultán és a nagyok ünnepélyes menetei (Alaj) Keleten és Nyugoton egyaránt hiresek és a megragadó külfény, melyet ilyen alkalmaknál kifejtenek, seholsem található fel oly hű utánzásban, mint középázsiai törzsrokonaiknál. Egy özbegnek vagy turkománnak, akár lóháton, akár a sátorban családja élén ül, ugyan az a büszke magatartása van s nagyságának és hatalmának ugyan azt az öntudatosságát árulja el. Erősen meg van győződve a felől, hogy ő uralkodásra, a körülte lakó idegen népek pedig engedelmességre születtek, miként ezt az oszmánli képzeli magáról a bolgárokkal, örményekkel, kurdokkal és arabokkal szemben. Függetlenségszeretete határtalan s egyszersmind főoka annak, hogy ő még a különben legszeretettebb főnök alatt sem képes hosszasabban élni s örömestebb parancsnokol 10–20 rabló vagy kalandor felett önállóan, mint hogy egy jól felszerelt, elegáns csapat élén álljon, mely kivüle még nagyobb urat is ismer. A török-tatárok vad, hajthatatlan kevélységének magas, arisztokratikus érzületének a velök érintkezésbe jött más népeket minden időben és minden viszonyok között mélyen kellett sértenie. Az oszmanli bánásmódja alattvalóival, Törökország előbbi birtokosaival, igen hű kifejezésre talált azon modorban, melyet az özbegek a tadsikokkal, Turkesztánnak e régibb uraival szemben használnak. A „tadsik“ mindig a gúny vagy szánalom kifejezése, és Bokhara özbeg udvarát, noha vallásos tiszteletben áll, az ott uralkodó iráni szellem miatt mégis tadsiknak gúnyolják.
E jellemvonással összhangzó a törökök előszeretete a nyugalom és henyeség iránt is; mert noha szorgalom és tevékenység, európai fogalmaink szerént, Ázsiában sehol sem található, mindazáltal sem az iráni, sem a sémi népek nem irtóznak annyira a munkától, mint a törökök, a kik csak a vadászatot és harczot tartják férfihoz méltónak, a földmívelésre csakis kényszerüségből adják magokat, minden egyéb dolgot pedig szégyennek tekintenek. Törökországban épen ez okból soha sem is volt valami különös jóllét. A paraszt mindig rest és hanyag volt, a kézművesek száma pedig csekély és a hivatalnokosztálynak csak olyankor vala gazdagsága, mikor a jancsár csordák pusztitó hadjárataikból kincsekkel terhelve térhettek haza. Épen igy Középázsiában is a földmívelés kizárólagosan csak a persa rabszolgák kezében, a kereskedés és műipar a tadsikoknál, hinduknál és zsidóknál van; mert magok a már századok óta letelepült özbegek is szüntelenül rablásra és harczra gondolnak és ha nem tudnak külső ellenséget szerezni magoknak, akkor véres testvérharczban egymást rohanják meg kölcsönösen.
A mi a szellemi tehetségeket illeti, ugy találtam, hogy a török mindenütt jóval alább áll a többi ázsiai népeknél s névszerint az irániak- és sémitáknál s hogy szellemi korlátoltsága miatt mindazon előnyöket elveszti, melyeket neki más jó tulajdonságai szoktak szerezni. Ezt a gyengeséget a türklük (törökség) szóval szokták megjelölni, melylyel a kabalik (gorombaság) és jogunluk (vastagság) synonimek. Türklük alatt a modor csiszolatlanságát és durvaságát is értik, s bárha e hiányokat imitt-amott a szadelik (egyszerüség) névvel szépitik is, mindazáltal nagyobbrészt mégis csak szégyenitő epithetonok gyanánt szokták azokat a török névhez csatolni. Valamint az oszmanlit az örmény, görög és arab szedi rá, épen ugy az özbeget is a finom s felette mesterkélt tadsik vagy az épen oly ravasz mint kapzsi hindu szokta lefőzni. Valjon ezt nemzeti hibának vagy tulságos nonchalancenak tulajdonitsuk-e, bajos elhatározni; de az mégis felette nevezetes, hogy a török a távol Keleten épen ugy mint a művelt Nyugot szomszédságában, a gondolkozástól irtózik és ötleteit sehol sem tartják valami különös szellemi szikráknak.
Természetesen ez a gyöngeség az oka egy részt annak is, hogy a törökben több becsületesség, nyiltszivüség és hűség található, mint Ázsia többi népeinél. Türklük, mely alatt az idegenek az előbb emlitett hiányokat értik, magoknál a törököknél gyakran a becsületesség, egyszerüség és őszinteség megjelölésére szolgál. A türklük árny- és fényoldalai már régi idők óta észrevehetők valának és mindig megvitatták azokat, valahányszor csak a törökök és más nemzetek, s névszerint a persák, jellemei között párhuzamokat vontak. Dicsérik az utóbbiak éles elméjét és finom modorát, de a ki hű szolgát, készséges hadsereget vagy megbizható embert keres, mindig a törököknek fogja az elsőséget adni. Épen ezért már a legrégibb idők óta találunk idegen fejedelmeket, kik szivesen használtak török csapatokat, azokat országaikba hivták és a főnököket a legfőbb méltóságokkal ruházták fel, s minthogy a vitézség, kitartás és uralomvágy nekik inkább sajátjok, mint Ázsia többi népeinek, igy könnyü kimagyarázni, hogy zsoldosokból mindnyájan csakhamar uralkodókká küzdötték fel magokat és hazájoktól kezdve Ádriáig az iráni és sémi törzs oly sok népét hajtottak hatalmuk alá s körülök oly sok felett uralkodnak még ma is. Nézetem szerént nemcsak a fizikai erők tulnyomósága az, mely a török uralkodó családokat az idegen trónokon fenntartotta s ma is fenntartja; sokat lehet jellemfölényeiknek is tulajdonitani. Ők ugyan durvák és vad természetüek, de gonoszságból ritkán kegyetlenek; meggazdagodnak ugyan alattvalóik rovására, de azután a gyüjtött kincseket nagylelküen ujból kiosztják; ők ugyan alárendeltjeik iránt szigoruak, de azért ritkán felejtik el a kötelességeket, miket nekik, mint patriarkhális főnököknek, az utóbbiak iránt teljesitniök kell. Egy szóval, a törökök minden tetteiben és dolgában egy neme a jólelküségnek vehető észre, mely talán inkább az indolencziának és laisser-aller-nek tulajdonitandó, mint azon elhatározott szándéknak, hogy jót tegyenek, mely azonban bármily eredetü is, erény gyanánt működik.
Végül a vendégszeretetről is emlitést akarunk tenni, mely a törököknél inkább otthonos, mint az iráni és sémi népeknél s még pedig igen egyszerü okból. A mint tudva van, a vendégszeretet azon mértékben apad, melyben valamely nemzet a nomád állapotból a letelepült életmódhoz közelit s valamint Ázsia ez erényben általán véve Európát jóval tulhaladja, épen ugy különböznek a törökök is, kik a többség után itélve megtestesült nomádok, a többi ázsiaiaktól, kik már régóta letelepülve, egy régi polgárosultságnak örvendenek.
Ez volna tehát a törökök közös jellemzésének gyönge kisérlete. A mi a különböző törzsek árnyalatait illeti, ugy találjuk, hogy a burutok vadabbak, szivósabbak, mint a többi nomád fajrokonok47). Babonásabbak, de nem oly alattomosak, mint pl. a kirgizek és turkománok, mivel ők, anélkül hogy a samanizmustól egészen elszakadtak volna, még az Iszlamot is csak gyengén ismerik és eléggé tudva van, hogy minél gyengébbek egy nomád nép fogalmai a vallásról, annál csekélyebbek bűnei s annál vendégszeretőbb az idegenekhez. Ellenben a kirgizek főjellemvonásukban már nem oly harcziasak, bárha még most is könnyen el tudják határozni magokat egy-egy barantára (rablókirándulás). Ők alkotják a török-nomádok zömét, nekik van legtöbb kedvök a vándorélethez s mig turkománokat sok helyen találhatunk félig letelepült állapotban, pl. az Oxus balpartjának hosszában Belkhtől Csardsujig és Khivában, a kirgizekről ilynemü példákat a mai napig még bajosan mutathatnánk föl. Könnyebben le lehet igázni őket, mint a többi nomádokat, mivel ők, a mint már mondottuk is, békésebb természetüek és nem oly bátrak, de letelepülésök mégis csaknem a lehetetlenség körébe látszik tartozni, legalább is Oroszországnak óriási munkába fog kerülni azon esetben, ha ilyesmit szándékozik tenni. A karakalpakokat feltünő egyeneslelküségök miatt mindenfelé eszteleneknek és hülyéknek tartják. Ők a középázsiai népek udvari bolondját képviselik és rovásukra sok adomát beszélnek el. Vitézségre nézve még a kirgizeknek is utánna állanak; ritkán léptek fel hóditókul s még mások segédcsapatjaiként is csak ritkán használták őket. Minthogy kiválólag szarvasmarhatenyésztéssel foglalkoznak s legszivesebben tartózkodnak az erdős vidékeken, az özbegek őket ajik (medve) gunynévvel illetik, de a tevékenységet, szivjóságot és hűséget sehol sem tagadják meg tőlök. A turkománok Középázsia minden népei között a legnyugtalanabb kalandorok gyanánt ismeretesek és pedig méltán, mert nemcsak ott, hanem az egész föld kerekségén alig ha akadna még egy nép, mely oly rablótermészetü, oly nyugtalan szellemü és oly fékezhetetlen szabadságérzetü lenne, mint a puszták e gyermekei. A rablás, pusztitás és rabszolgává tevés szemeiben tisztességes mesterség, melybe századok óta beleélte magát. A másképen gondolkozást esztelennek vagy bolondnak tartják s e szenvedélybe annyira belemerültek, hogy saját törzseikben, sőt gyakran saját családjaikban is fosztogatni kezdenek, ha külföldi rablószáguldozásaikban akadályozva vannak. Igen gyönge mentségül talán felhozhatnók azt, hogy ők a legvadabb s nagyobbára sivatag vidékeken laknak, hol még a baromtenyésztés is felette szűk jövedelmet nyujtana; de gyalázatos mesterségök gyümölcse csaknem sohasem enyhiti nyomasztó szegénységöket, mert épen oly fösvény zsugorik, mint a milyen birvágyók s a gazdagság birtokában is gyakran csak ugy nélkülöznek, mint a legszegényebbek. Az özbegek a fashionable-ket játszák turkesztáni törzsrokonaik között. Nem kevéssé kevélyek míveltségökre, melyet ők az iszlam polgárosultságtól nyertek s a felsőbbség e nézpontjából kiindulva, nomád életet folytató testvéreik felett uralkodni szeretnének. Felette dicséretre méltó nálok szivós ragaszkodásuk nemzeti jellemüknek oly sok szép sajátságához, melyet az iszlam más helyeken oly könnyen átalakit vagy beszennyez. Az özbegeknél a képmutatás és álszenteskedés daczára is, melyet az ottani iszlam terjeszteni törekszik, még mindig nagyon sok becsületességre, igazlelküségre és török nyiltszivüségre találunk, a mely minőségekben ők az elvetemült és gonosz tadsikoktól jelentékenyen különböznek s az utóbbiak felett uralkodni valóban meg is érdemlik. A mennyire személyes tapasztalataim bizonyitják, csakis az özbeg az az egyedüli török, ki nemzeti jellemének minden fényoldalát képviseli.
Valamint a turáni nép s különösen pedig az emlitett török-tatár törzsek, az ókorban harczias természetök és szokásaik vad, féktelen durvasága által tették magokat hiresekké, épen ugy az irániak, mint éles ellentét, szokásaik finomságáról és fényes míveltségi állapotaikról valának már eleitől fogva ismeretesek. Az elsőbbek szomszédaiknál mindig pusztitók, rombolók és fosztogatók gyanánt léptek föl, az utóbbiak ellenben czivilizatorokul s a müvészetek és szelidebb társadalmi viszonyok terjesztőiül. Mert nem csak az egész mohamedán Kelet volt az, mely az iráni míveltséget elfogadta, hanem még mi európaiak is sokat kölcsönöztünk e nevezetes néptől, mi részint az ó görög és byzanczi míveltség csatornáján keresztül, részint pedig a nyugotnak kelettel való későbbi érintkezései, mint pl. a keresztes hadak, által jutott el hozzánk, természetesen mindig csak másod kézből. Irán eleitől fogva a míveltség székhelye volt, és az emberiség egész mívelődési történetében hiába keresnénk oly népet, mely polgárosultságának régi szellemét és nemzeti életének jellemét a gyakori külbefolyások daczára is oly sokáig s mégis oly hiven meg tudta volna tartani, mint az irániak.
Nagy különbség van Zoroaszter és az arab proféta tana között, s a mai Persiában mégis majd minden vonása fölfedezhető annak a képnek, melyet a görög történetirók a régi persákról vázoltak. Futólagos, felületes pillantásnál ez talán nem tünik szembe oly könnyen, mert a külszin után itélve csaknem nehéz volna a mai Irán népségeinek halmazából a valódi iránit fölismerni, de egy mélyebb megtekintés a mondottak igazsága felől csakhamar meg fog győzni, s ugy fogjuk találni, hogy az iráni a sémi és turáni elemektől, melyek több mint ezer évig veszélyezteték nemzetiségét, szokások és gondolkozásmód tekintetében nem csak hogy semmit sem vett által, sőt inkább ő maga gyakorolt az utóbbiakra hatalmas befolyást.
Az iráni nép bölcsője, a mint ujabb ethnographok, s névszerént a tudós orosz utazó Chanikoff „Mémoire sur l’ethnographie de la Perse“ cz. művében állitja, a mai Persia keleti része és különösen déli Szigisztán vagy Szisztán és az északkeletre terjedő Khoraszan. Nem csak az ethnographia, hanem a történelem is megegyezik ezen állitással. Mert valamint Szigisztant, Rusztemnek s más, a klasszikus korból nevezetes iráni hősöknek hazáját még a mai regebeszélők is szinhelyül idézik, mihelyt valami nagyszerűt vagy ősrégit akarnak vázolni, épen igy a régi Belkh is Khoraszanban a vallás és finomabb míveltség főforrásaként ismeretes és Mervet tartják azon helynek, hol Ádám az angyaloktól első oktatást nyert a földmívelésben. Egy szóval, a mi ősrégire vonatkozik, csak is Keleten található és Nyugoton soha.
A turáni faj az ő terjeszkedésekor, a mint az előbbi fejezetben mondottuk, keletről nyugotfelé vette irányát, az iráni pedig délről északra terjeszkedett ki s még pedig két irányban, egyik északkelet, a másik északnyugot felé. A kivándorlás abban a homályos őskorban történt, melyről leggyöngébb sejtelmünk is alig lehet, de itt is a közös jelleg vonásai azok, melyek minket vezércsillagok gyanánt vezetnek át a tudatlanság éjén, s bárha az iráni faj ujabb időben a számra sokkal hatalmasabb török-tatár népségektől sokat szenvedett is, mindazáltal mégis fölfedezhetjük a szerteszét fekvő csoportokban a hajdankori láncz egyes szemeit és a keleti maradványokban a kezdetleges, valódi iránit épen ugy fölismerhetjük, mint a nyugotiakban a török-sémi elemekkel folytonos érintkezésben állott médet.
Ez a személyes meggyőződésből kiinduló nézet – és mindenkinek, a ki csak a mai Irán és Közép-Ázsia persáit szorosan szemügyre veszi, észre kell azt vennie – némileg a mi ékirat magyarázóink tudományos vizsgálódásaiban is megerősitésre talál s névszerint a persepolisi ékiratok iráni népjegyzéke az, mely Irán minden népének előszámlálásakor, az ország központjából (Persepolis) kiindulva, nyugoti és keleti irányban halad tovább.48) Természetes, hogy abban semmit sem találhatunk határozottan kifejezve az egyes családágak magasabb vagy alacsonyabb koráról és az arczulati különbségekről; hanem hogy már a legrégibb hajdankorban is lényeges különbség létezett közöttök, alig vonható kétségbe. „A sémita befolyások,“ igy szól Spiegel F.49), nyugoti Iránra igen korán, még az assyrbabyloni uralom idejében kezdődnek és az egész Akhaemenida-koron keresztül tartanak. Az Akhaemenida-uralkodás elbukta után a semiták mellett még a görögökkel való vegyülés is bekövetkezett stb., a mi egészen helyesen van megjegyezve; mert a déli tartományokban, mint Farszisztán, Larisztan és Lurisztan, a hol az iráni és sémi elemek érintkezése ős időktől fogva szakadatlanul tart, a mai persa személyében mindazon physikai ismertető jegyeket föltaláljuk, melyeket Herodot és a későbbi görög történetirók e népen észrevettek. A sovány testalkat, mely inkább a nyugoti, mint a keleti irániak sajátsága, erősen emlékeztet az arab fővonására, kit a nemsémi népeknél mindig nahif-nak (sovány, karcsu) irnak le, mig a törököt keszif-nek (otromba, vastag), az igazi persát pedig zarif-nak (nemes, finom) mondják. A sémi elemek Persia déli és keleti szélén, Benderbusirtól kezdve majdnem Kirmansah-ig s különösen pedig a városi lakóknál, igen észrevehető nyomokat hagytak hátra, a mi annál inkább szembe ötlik, ha mi egy szigisztáni arczát és testalkatát egy isfahaniéval összehasonlitjuk. Legjobban észrevehető ez a gebereken (tűzimádók), kik a nyugotirániak között élnek s az utóbbiaktól nagyon különbözők. Valamint hogy a karcsu, sovány alakok tulnyomó száma hiányzik közöttök, épen ugy a keskeny áll és vékony orr is nagyon ritkán található nálok. A geber egy khafi társaságban bizonyára kevésbbé tünnék fel, mint egy csoport isfaháni között, s minthogy az Irán nyugotán csak gyéren szétszórt gebereket az iráni ősnép oly maradványainak tekinthetjük, melyek leginkább megkimélve maradtak az idegen elemek vegyületétől, biztosan állithatjuk, hogy a keleti és nyugoti irániak közt létező arculati különbség már eleitől fogva meg volt s meg is kellett lennie. A nagy Sándor hadmenetének görög történetirói, kik a még akkor tájban hatalmas iráni birodalom mind keleti, mind nyugoti népeivel érintkezésbe jöttek, leirásaiban a kérdés ethnographiai oldalát, mely a mi tanulmányaink számára oly nagy fontossággal bir, egészen figyelmen kivül hagyták.
Azon faragványokból se merithetünk nagyon sok tanulságost, melyek a Szaszanida korszakból származnak. A naksi-rusztemi, naksi-redsebi és a kazerum környékebeli domborművek alakjai talán hű képét nyujtják az akkori persáknak, de azok nemzetisége felől semmi határozottabb fölvilágositást nem adnak és a mennyire a testállásból és vonásokból itélni lehet, ugy látszik, hogy ezek inkább a nyugoti, mint a keleti irániakhoz tartoznak; mert meglepő hasonlóságuk nyugoti Irán mai lakóival okvetetlenül szembe kell hogy tünjék. Ugy találjuk, hogy már Garcia Silva Figerva is, ki 1627-ben egy diplomatikus küldetésben Persiát meglátogatta, figyelmeztet minket a keleti és nyugoti irániak közt levő különbségre50), anélkül azonban, hogy a physikai ismertető jegyek részletezésébe bocsájtkoznék. Chardin, ki ez országot 1664–77-ben beutazta, már világosabb, mert azt mondja, hogy a geberek, a kikben ő a régi persák maradékait látja, rút kinézésüek, nehézkes alkatuak, durva bőrüek és sötét szinüek s lényeges ellentétet képeznek nyugoti Irán cserkesz és georgiai vérrel vegyitett mai lakóival, a mely véleményt Angelus Péter (Labrosse) is, az utóbbinak egy kortársa, 1684-ben kiadott „Gazophylacium linguae Persarum“-ában, a „Georgia“ czimü czikkben még határozottabban kimond51).
Miután tehát a nyugoti és keleti irániak között létező különbség felől semmi kétség sem lehet, a szétágazó pontokat egy közös átnézetbe fogjuk összefoglalni és azután a két főcsalád egyes ágait vagy tagjait ugy fogjuk bemutatni, a mint őket utazásaink alatt látni alkalmunk vala, mindazáltal a nélkül, hogy elődeink ide vonatkozó észrevételeit figyelem nélkül hagynók.
| a) Nyugotirániak | b) Keletirániak | |
| Testalkat | Tulnyomó többségben ha nem is karcsu, de mégis sovány és vékony termetüek, igen hajlékony mozdulatokkal és kellemes tartással s épen oly ritkán egészen soványak vagy igen kövérek, mint a milyen ritkán feltünő magasak vagy igen kicsinyek. | Kissé zömökebb alakuak, mint az a) alattiak, erősebb és szélesebb csontrendszerrel, de a mozgásban nehézkesebbek is, bárha koránt sem oly ügyetlenek, mint a turániak. |
| Fő | Tojásdad, keskeny és mérsékelten magas homlok, a halántékoknál lelapulva és hosszukás koponya, keskeny áll. | Sokkal kevésbbé tojásdad, mint a), sőt csaknem kereknek lehetne mondani, szélesebb homlok s szélesebb pofacsontok is, és husosabb orczák. Mindazáltal az áll hosszukáskerek és nem oly hegyes mint a turániaiknál. |
| Szemek | Nagyok, feketék, hosszu felső szemhéjjal és ivalakulag boltozott szemöldökökkel. | Feketék és hosszukás metszetüek, sürü és vastag szemöldökökkel. |
| Orr | Hosszu, vékony, gyakran görbe. | Kevésbbé hosszu, néha a gyökereknél vastag, de soha sem oly pisze és széles, mint a turániaknál. |
| Száj | Szabályos, észrevehetőleg vékony megfekvő ajkakkal. | Gyakran széles és vastag ajkak. |
| Hajzat | Fekete, sürü és gazdag növéssel s kiválólag hosszu, ritka szakáll. | Fekete, sürü növésü. A szakáll sűrűbb, de nem oly hosszu mint a nyugotirániaknál. |
A physikai külsőségek e különbsége következtében e két család erkölcsi sajátságaiban is félreismerhetetlen bizonyos különbség. Igy például a keletiráni, bárha a szellem és test mozgékonyságában a törököket jóval tulhaladja, a mai Irán persája mögött messze elmarad és ugy látszik, mintha a nyugotiráninak részarányos tagmértékében s vonásainak finomságában szellemi felsősége is ki volna fejezve.
északkeleti kiterjedésök földrajzi fekvése szerént, ugy hisszük, hogy a következő alosztályokra vagy ágakra lehetne osztályozni: a) Szejisztániak vagy khafik, b) Csihar-ajmakok, c) tadsikok és szártok, melyek közül mindenik több alosztályt vagy tagot számlál. Valamint hogy a turáni fajnál nyugot felé tovább haladtunkban az arcz mongol jellegét mind jobban-jobban nélkülözzük és az egyes ágaknál egy mind szembetünőbben mutatkozó fajvegyüléssel fogunk találkozni, épen ugy észre vehetjük azt is, hogy a keletirániak azon mértékben, melyben ősi szülötte földjöktől eltávoznak, mindig kevésbbé irániakká s mindinkább turániakká válnak. A milyen arányban áll a burut az anatoliaihoz vegyitetlenül, épen olyanban áll a szejisztáni is a kasgari tadsikhoz. Ám nevezzék az utóbbit ama vidék őslakójának, de azt még sem fogja elvitatni senki, hogy rá az őt nagy többségben körülvevő turáni elemek erős befolyást gyakoroltak.
Keleti Iránnak azon siita lakói, kik Irán keleti részét, a mai Khoraszan déli határaitól kezdve Bihrdsanon túlig lakják. Gyakrabban nevezik őket a Khafi, mint a szejisztáni névvel, mert a főtömeg Khafban és annak vidékén Rujban, Tebbeszben és Bihrdsánban tartózkodik, mig a hajdani klasszikus Szejisztánt afghan- és beludscsordák barangolják keresztül kasul s igy a békésebb persáknak csak igen kevéssé biztos lakást nyujthat.
Merv történeti nevezetességei után itélve, mely a Vendidadban előszámitott 13 helység között Muru név alatt harmadik helynek van följegyezve, könnyen azt következtethetnők, hogy a mai Khoraszan, s különösen az északi rész lakóit is a keletirániakhoz lehet számitani. Természetesen az arab foglalás előtt az többé kevésbbé csakugyan ugy is történt, de már ma a khoraszániak török-tatár elemekkel oly erősen össze vannak vegyülve, hogy az igazán keletiráni jelleg csak a déli hegylánczon túl Sehri-No mögött kezdődik. A nélkül hogy valami különös ethnografiai képzettséggel volna fölkészülve, az utazó azonnal észre fogja venni, hogy a khafi (azon elnevezésnél maradunk, mely magában az országban szokásos), noha barna szinü, például az Iszfahanitól abban különbözik, hogy arczszine inkább olajbarna, mig az utóbbié, a naptól elsütve, inkább sötétbarnának látszik. Másodszor az előbb emlitett különbség a termetben és az arczvonásokban is, leginkább pedig a kevésbbé tüzes szemekben fog feltünni előtte s végre harmadszor járás-kelésében nem fogja föltalálni azt az élénkséget, azt a mozgékonyságot, mely a hasonló égalji viszonyok alatt élő nyugotirániaknál mindenütt oly otthonos. Alig vonható kétségbe, hogy ez a különbség oly népségek között, melyek, mint a kérdés alatt levők is, közös eredetüek s hasonló nyelvvel és vallással birnak, századok, sőt évezredek óta egy és ugyanazon politikai kötelék alatt élnek, sokakat gondolkozóba fog ejteni. E viszonyt más országokból vehető hason esettel bajosan is világosithatnók meg; de az okokat rögtön fel fogjuk ismerni, ha a következő pontokat közelebbről szemügyre veszszük. 1. Keleti Irán emlitett része mind a sémi, mind a turáni bevándorlásoktól eleitől fogva megkimélve maradott, mert az elsőbbek csak a sivatag nyugoti széléig terjedtek, az utóbbiak pedig nyugot felé vonultokban a főúttól, Merv, Nisabur és Rei, eltérve csak ritkán lépték át a Dsagatay-hegység déli lejtőit. 2. Keleti Irán még az ujabb időkben is, midőn a siita felekezet az egység lánczát szorosabban fűzte Irán persa lakossága körül, a nagy pusztaság által elválasztva maradott és a mai közlekedés a legvadabb felekezeti gyűlölség daczára is sokkal erősebb a szunnita afghanokkal és herátikkal, mint a nyugoti testvérekkel. A pusztai utazás minden nehézségei és a beludsoktól való minden félelem daczára is minden évben megy nehány karaván Sirazból és Iszfahanból Kezden, Tebbeszen keresztül a szent Meshedbe, de a délkeletre fekvő Khaf-t és Bihrdsan-t soha se érintik és ez hajdan is ugy történt, mint a jelen korban.
A népek kölcsönös érintkezésénél kétségtelenül csupán s egyedül csak a nyelv az, mely az idegen elemek benyomásait legkönnyebben elfogadja és azokat legtovább megtartja. A mai Irán persa dialektusa telve van arab-török szavakkal. E részben a déli Farsz-ban épen ugy mint az északi Mazendran-ban nagyon csekély a különbség, de már Irán keletén a kölcsönzött nyelvkincs kevesebb és sok tekintetben azt a persa nyelvet látjuk képviselve, melyben Firduszi, az arab szándékos elkerülésével, nagy hőskölteményét irta. A mi a régi alakok és szavak használatát illeti, e részben Bokhara és névszerént a tadsikok persa nyelvét kell első helyen emlitenünk, de az utóbbiak mégis igen sok szó- és nyelvtani anyagot vettek át a törökből s épen e körülmény erősitett meg minket azon meggyőződésben, hogy Irán keletén bizonyára a legtisztább és legrégibb persa nyelvet beszélik.
A mi tehát a nyelvet illeti, hajlandó volnék azt állitani, hogy az összes irániak között a khafik vagy szejisztániak a legőseredetibbek, de már ha ethnographiai helyzetöket az összes iráni törzshez vesszük tekintetbe, teljességgel nem merném azt a szerepet tulajdonitani nekik, melyben az egész török-tatár törzshez a burutok állanak. Hogy a keletiráni család melyik ága legősibb, ez oly kérdés, melytől senki se vitathatja el a fontosság magas fokát, de itt nehezebb rá a felelet, mint a török-tatároknál. Mert az utóbbiak megjelenése a világtörténelmi események szinpadán aránylag véve uj, mig az előbbiek oly időszakban léptek föl, melyről a legtávolibb sejtelemmel is alig birhatunk.
Tehát ismételve kimondjuk, hogy a szejisztániakat vagy khafikat első helyen kell emlitenünk, de csak is földrajzi helyzetöknél fogva s nem pedig azon föltevés következtében, mintha águk jelleme legőseredetibb volna.
Csihar-Ajmak gyüjtőnév, mely alatt a mongolok, mikor Heratot meghóditották, négy népséget vagy néptörzset értettek, u. m. a timurikat, teimeniket, firuzkuhikat és dsemsidiket. Mindnyájan iráni eredetüek és persa nyelven beszélnek s jól meg kell különböztetni őket a hezareh-k-től53), kik, noha persául beszélnek, de tisztán mongol jellegöket és turáni eredetöket mégis kétségtelenül elárulják. Valamint hogy a csihar-ajmak név fölött még ama vidékeken is zavart fogalmuk van az embereknek, a mennyiben azt sokan magoknak tulajdonitják s mások pedig tőlök azt elvitatják, épen igy a mi utazóink is a legellentmondóbb közleményeket nyujtanak ama törzseket illetőleg s leggyakrabban találkozunk azon téves felfogással, hogy az emlitett hezareh-eket a csihar-ajmakokhoz számitják, holott ezek Közép-Ázsia déli részén csak akkor jelentek meg, mikor már a kérdés alatt levő törzsek a négyes számmal voltak megjelölve. Én hatheti tartózkodásom alatt Herat városában és környékén e kérdésnek különös figyelmet szenteltem. Tapasztalataim nem annyira az illető törzsek nyilatkozatain, mint inkább arczulati ismertetőjegyeiken alapszanak, a melyek kétségtelenül a legjobb bizonyitványok.
A timurik vagy keleti Irán szunnita persái ma részint Herat nyugoti határvidékein, mint Gurian, Kuhszun stb., részint pedig Iránnak nagyobbára keleten fekvő határfalvaiban és városaiban laknak, Turbeti Seikh Dsamtól kezdve egészen Khafig. Az elsőbben emlitett vidéken a lakosságot kizárólagosan csakis ők alkotják, az utóbbin ellenben csak szorványosan (sporadice) találtatnak, mert bárha még ezelőtt 200 évvel a többség szunniták- és timurikból állott, mindazáltal a siiták felekezeti gyülölsége őket részint erőszakkal megtéritette, részint pedig a szomszéd szunnita Heratba szoritotta vissza. A gyakori határvillongásokból, a több mint negyven ostromból, melyeket Heratnak az ujabb és régibb időkben ki kellett állnia, könnyen kimagyarázható, hogy mennyiféle és minő összevegyüléseket hozhatott létre ez a folytonos mozgalom az egymáshoz oly közel rokon keletirániak egyes ágai között, s valóban csodának tarthatjuk, hogy a timurikat még meg lehet különböztetni a siita keletirániaktól. Az illető ismejelek először is, hogy közöttök több rövid és széles alkatu emberre találhatunk, mint a szejisztániaknál. A mi a szint illeti is, az utóbbiak átlagosan véve olajbarnák és sötétfekete hajuak, mig az előbbieknél a fehérebb arczszin gesztenyebarna hajjal nem tartozik a ritkaságok közzé. A mint mondottuk, a timurik összes száma keleti Irán határánál ma legfeljebb 1000 családra rúg, mert a főtömeg Heratban lakik.
A teimenik, akiket az utóbbiaktól csaknem semmiben sem lehet megkülönböztetni, az ugynevezett Dsölgei-Herat északi és déli részén laknak, Kerrukhtól kezdve Szebzevárig, csak egy kicsiny rész terjedett ki Ferrahig, és az afghanok Parszivanoknak (fars zeban, azaz persául beszélők) nevezi őket. Mióta az afghanok uralkodása a paropamissusi hegység déli völgyvidékein gyökeret vert, több kisérletet tettek arra nézve, hogy itt a persa népség közepette afghán telepeket alapitsanak, de azok a mai napig még mind meghiusultak, mert a czivakodás és versengés, mely e vidékeket századok óta pusztitja, még mindig tart, mivel egy csihar-ajmak sem ismer az afghannál nagyobb ellenséget. E körülmény következtében a tejmenik, bárha földmívelést üző emberek is, vad, harczias természetüek s nyoma sincs többé nálok annak a tudományos szellemnek, mely bennök a Timuridák, s névszerént Huszein-Mirza szultán idejében élt. Az akkori idő szunnita persái a költészetben, tudományban és zenében vetélkedtek nyugoti siita törzsfeleikkel; ma már műveletlen barbarok az utóbbiakhoz képest.
Firuzkuhi a neve annak a kis népecskének, mely Kale-No-tól északkeletre a meredek hegységekben tartózkodik, és nehezen hozzáférhető lakhelyeiből a környéket rabolva s fosztogatva látogatja meg. Az utazónak rémletes történetek elbeszélése mellett mutogatják a hegycsucsokat Kale-No-ból és a megerősitett Derzi-Kucsi és Csekszeran helységek itt épen azok, amik a bakhtiarik és Luri-k rablófészkei Iszfahan környékén. Valamint minden hegylakó különbözik a sikon élő legközelebbi törzsrokonoktól, épen igy van ez a firuzkuhik és a többi ajmakok között is és csaknem a keletirániak gileki- és mazendrániainak lehetne őket nevezni. Első tekintetre ugy látszik, mintha sok hasonlóságuk lenne a hezarek-ekkel; sőt Heratban azt állitják, hogy ők azoknak szétszóródott részei volnának, de sem a homlok és áll képződése, sem a test alakja és szine nem bir határozottan turáni jelleggel, s bárha erősen össze lehetnek vegyülve, mindazáltal az iráni elem tulnyomó nálok, mert azonkivül, hogy mindnyájan persául beszélnek, lakhelyeik és khánjaik nevei is tisztán persa szavak. Emberemlékezet előtti idők óta laknak ők e hegyekben s bárha Timur őket erőszakkal Mazendránba telepitette át, mégis csak visszatértek nemsokára ősi bérczes hazájokba s azon idő óta folytonos villongásban élnek szomszédaikkal; csekély mérvü baromtenyésztésből és földmívelésből táplálkoznak, de mindamellett részint rablás- és fosztogatásból is, melyet ők a Meimenebe vivő országuton a karavánokon vagy pedig a dsemsidik egyes külön fekvő sátorcsoportjain követnek el. Összes számuk ma alig megy 8000 családra.
A dsemsidik, a keletirániak egyetlen törzse, mely ma is kizárólagosan nomád állapotban él, már a legrégibb idő óta a Murgab partjain laknak, hová ők, saját állitásuk szerént, Dsemsid idejében, kinek törzséből hozzák le származásukat, Szejisztánból települtek át. E nemzeti szóhagyományt nem kell ugyan szó szerént venni, de az mégis kétségtelen, hogy mindazon irániak között, kik ma Középázsiában laknak, a dsemsidiknek van legszembetünőbb hasonlatosságuk a szejisztániakkal, a mi annál is csodálatraméltóbb, mivel ezek épen oly régóta folytatnak már letelepült életmódot, mint amazok nomádot, és hogy mily hatalmas befolyást gyakorol a két életmód közti külömbség a test kifejlődésére, szükségtelen mondanunk. Khanikoff54) ugy találja, hogy ők inkább a tadsikokhoz közelednek, de én e nézethez annál kevésbé csatlakozhatom, mivel a dsemsidik 1) sokkal karcsubb termetüek, 2) hosszukásabb arczuk és jóval hegyesebb álluk van, mint a tadsikoknak és 3) nyelvök mind a formák, mind a szókincs tekintetében sokkal inkább hasonlit keleti Irán, mint Középázsia persa dialektusához.