A mi életmódjokat illeti, ők az egyedüli irániak, a kik minden tekintetben sokat vettek át a turániaktól s névszerént a szomszédságban élő szalor- és szárikturkománoktól. Mig a többi félnomád ajmakok azon hosszukás afghán sátort használják, melyet itt Ábrahám sátrának neveznek, addig a dsemsidiknél a tatároknak nemezzel és gyékénynyel boritott kerek, kupdad sátrára találunk, ruházatuk és élelmök is turkomán, sőt foglalkozásaikban is utánozzák az utóbbiakat, mert ha pl. a virágzó állapot, azaz elegendő számu lovak és fegyverek birtoka nekik megengedi, épen oly félelmes emberrablók ők is, mint a sivatagok lakói. Minden ajmakok között ők állanak a legjobb lovasok és harczosok hirében, s részint Herat és Meimene szolgálatában, részint pedig egyik vagy másik turkomán törzszsel vannak összeköttetésben, ha t. i. nagyobbszerü csapatokról (razzia) van szó. Egy ilyen razzia következtében szállitotta őket khivai Allakhuli-khán, miután a velök szövetségben volt szárikokat legyőzte, erőszakkal az Oxus partjaira. Tizenkét évnél tovább maradtak ott. A termékeny vidék, melyet uj hazául jelöltek ki számukra, vagyonosakká tette őket, de csakhamar fölébredett bennök a vágy a szegényebb, de régibb honi hegyek után, és fölhasználva a zavargásokat, miket a khivaiaknak egy háboruja a turkománokkal idézett elő, sietve összepakoltak és a nélkül hogy az üldöztetés veszélyétől különösen tartottak volna, Hezareszpen, Csarudsujon és Mejmenen keresztül visszaszöktek a Murgab partjaira. Csapatjokhoz több mint 1000 persa rabszolga is csatlakozott, kik azt hitték, hogy szökésök által szabadságukat visszaszerezhetik, de Murgabban árulással ujból elfogták és Bokharának ismét eladták őket.

Bárha a dsemsidik mind a Kelet mind a Nyugot minden iráni törzsei között leghivebben fönntartották Ó-Persia harczias szellemét, mindazáltal szokásaikban és közlekedéseikben az idegenekkel, a kikkel ők már régtől fogva összeköttetésben állanak, aránylag véve még sem oly durvák, mint a szomszéd turkománok. A dsemsidi, még a törzs legszegényebb állásu embere is, igen vad külseje daczára is udvarias mind szavaiban, mind egész modorában, az iráni jellem fény- és árnyoldalai benne félreismerhetetlenek s teljességgel nincs mit csodálkoznunk rajta, ha e nomád nép szokásaiban legtöbb és legélénkebb emléket találunk az iszlamelőtti korból. Az Iszlam, a mely nálok még kevésbé tudott gyökeret verni, mint a többi turáni nomádoknál, a legnagyobb résznek csakis palástul szolgál, mely alatt a zoroaszteri vallásos nézetek nem egy vonása lappang. Igy például a tűz a dsemsidiknél nagyobb tiszteletben áll, mint a tadsikoknál, a sátor ajtaja mindig napkelet felé van forditva és a jó s gonosz szellem fogalma oly általános, hogy az alsóbb osztály s főképen az asszonyok, egy juh vagy kecske levágása alkalmával soha sem mulasztja el az állat bizonyos részeit, melyeket más nomádok nyalánkságnak tartanak, az utóbbinak oda dobni, miket aztán mint Kende-t, tisztátalannak, nyilvánitanak s csak a kutyák esznek meg. Különösen emlitésre méltó az, hogy köztök a marcsahi állitólagos romokról ugyanazok a regék keringenek, mint a jomutok között Mesdi-Miszrijan ódon épületmaradványairól. Szerintök Marcsah volt volna az ős hajdankorban az egész vidék Kaaba-ja, mig a gonosz turkománok ott megjelentek s mindent szétromboltak.

Ez lenne mindaz, mit én a csihar-ajmakokat illetőleg mondani tudtam. Hogy mi lehetett a nevök az utóbbi elnevezés fölvétele előtt, minden kérdezősködésem daczára sem tudtam kitudakolni. Minden valószinüség oda mutat, hogy a tadsikokhoz számitották őket, de most már az utóbbiaktól különböznek és az iráni törzs második lépcsőzetét képezik északkelet felé nyuló kiterjedésében.

c) A tadsikok,

a mint Középázsia persa ősnépességének maradványait nevezik, ma legnagyobb számban a bokharai khánságban és Bedakhsánban találhatók. De ezeken kivül még sok van letelepülve Khokand, Khiva, a khinai Tatárország és Afghanisztán városaiban is. Bárha a különböző égalji és társadalmi viszonyok következtében, melyek között a tadsikok élnek, phyisiognomikus külsőségeikben imitt-amott kisebb eltérések nem hiányoznak és igy például a bokharai és az afghan városokbeli tadsikok egymáshoz sokkal inkább hasonlitanak, mint az előbbiek a bedakhsániakhoz vagy khinai Tatárországban élő törzsrokonaikhoz, mindazáltal általán véve mégis észrevehetők rajtok egy közös jelleg fővonásai. Rendszerént jó középtermetüek, széles, erőteljes csontokkal s különösen széles vállakkal. Ábrázatjok, melynek iráni jellege mindjárt első tekintetre szembetűnik, hosszukásabb, mint a törököké, de a széles homlok, vastag orczák, vastag orr és nagy száj miatt csakhamar észreveszszük, hogy az iráni családnak e nagyobbrészt keleti ága az arczkinyomatban épen ugy, mint a testalkatban sok idegenszerüvel, azaz turánival bir s teljességgel nem tekinthető az iráni törzs őseredeti jellegének, miként ezt Khanikoff ur hiszi.

Hogy a mai tadsikok hazája a hajdankorban oly nagyhirü Baktria és Szogdia, az iráni műveltség eme legrégibb székhelye, a zoroaszteri vallás bölcsője, Irán hős mondáinak forrása vala, ezt ma már a Vendidad és a görög történetirók állitása után nem lehet kétségbe vonni. Elismerjük, hogy ők már a leghomályosabb őskorban e vidék lakói valának, mert a régi Khoraszánt, mely messze be egészen khinai Tatárországig terjedett, a mint a topographiai elnevezések bizonyitják, iráni települők alapitották és lakták, de ki hagyhatná figyelmen kivül a szittya-török elemek folytonos áramlásait, melyek az Altai hegység völgyeiből, az őskornak ezen ugynevezett „Officina Gentium“-jából, Krisztus előtt 700-tól kezdve Krisztus után 900-ig Középázsiát elboritották? Egyetlen egy ország sem maradhatott megkimélve, ha csak a Jaxartestől az Eufrátesig terjedő eme vándorlások főutján feküdött, az idegen vérrel való össze-visszavegyüléstől, és a mily kevéssé tarthaták fenn kezdetleges fajegységöket Irán északi felén a mejmenei, andkhoji kerületek és a Paropamissus-hegység nyugoti lejtői, épen oly kevéssé vala ez lehetőség Transoxánia irániainál is. Csakis Bedakhsán hegyi lakói s névszerént a Vakhanik azok, a kiknek nevében a „Central Asia“ czimü czikk tudós irója a „Quarterly Review“-ben (juliustól szeptemberig 1866) a görög Οξυς55) eredetét fölfedezni véli, kiknek az ők nehezen megközelithető hazájokban több igényök lehet a fajegységre, mert minden feizabadi56), a kiket csak láthattam, az iráni jelleg pregnansabb ismertető jeleit hordja magán, mint a tadsikok, sőt még nyelvök is tisztább a turán alak- és szókincstől s ha föltehetnők azt, hogy egy nép, ha már épen a legmélyebb visszavonultságban is, évszázadokon át megőrizheti kezdetleges jellegét, akkor bizonyára pusztán csakis a Vakhanik, s nem általában a tadsikok volnának azok, a kiket mi a régi keletirániak leghűbb maradványainak tekintenénk.

A mi a „tadsik“ elnevezést illeti, mindig ugy találtam, hogy az illetők azt sohasem használják örömest, mert habár nem hangzik is az füleikben határozottan gúnynév gyanánt, mindazáltal mégis hozzá vannak szokva, hogy alatta azon megvetés kifejezését értsék, melylyel az özbeg hóditók az ország legyőzött ős lakóira tekintenek. A „tadsik“ szó alatt Turkesztán tatár lakossága csuszó-mászó, fukar, kapzsi természetü embert57), az álnokság és hetvenkedés fogalmát érti, egy szóval mindazt, mely az özbeg nyiltsággal, egyeneslelküséggel és becsületességgel ellentétben áll. Egyébiránt ez a viszony mindenütt föltalálható a turáni hóditók és iráni leigázottak között, mert valamint hogy az utóbbiak Persiában a törököket szellemi előnyök tekintetében hatalmasan felülmulják, épen igy van ez Középázsiában is, és Bokhara csak azért lett a középázsiai czivilizáczió főhelyévé, mivel ott a lakosság tulnyomó többsége már a legrégibb idők óta tadsikok valának, a kik az iszlamelőtti kor műveltségi törekvéseiben tovább haladva, bárha az uralkodásról leszoritották is őket, azért még sem szüntek meg uraikkal szemben a czivilizátorok szerepét folytatni. Valamint hogy az iszlam fölvétele után következett első századokban a vallástudomány és szépművészetek mezején a celebritások többnyire tadsikok valának, épen ugy a legkitünőbb mollahkat, a leghiresebb isánokat Bokharában, Khokandban és Kasgarban még ma is e nemzetiséghez tartozóknak fogjuk találni. A bokharai udvarnál, daczára a fejedelem özbeg származásának, a főbb miniszterek és irányadók mindig tadsikok, sőt magában a dühösen özbeg khivai kormányzóságban is a mehter-t (államtitkár), azt a hivatalnokot, kinek a qualifikácziójához legtöbb szellemi tehetség kivántatik, kizárólagosan csak az ottani persa népesség közül szemelik ki.

Valóban csodálatra méltó, hogy a tadsikok az özbegekkel való több százados együttélés daczára is nem csak egyéni sajátságaikban, de sőt családi és házi szokásaik- és erkölcseikre nézve is mennyire különböznek az utóbbiaktól. Egy példabeszéd azt mondja: „Az özbeget lován, a tadsikot pedig házában nézd meg!“ A tadsik ugyanazon gondossággal szokta földisziteni házát és öltözetét, melyet az előbbi lovára, fegyvereire és nyeregszerszámára fordit. A tadsik, ha még oly szegény is, mindig többet akarna érni, mint a mennyi valóban, és ezért, habár családi körében fukar és önmegtartóztató is, a nyilvánosság előtt majdnem mindig a gazdagot és nagylelküt játsza. Nem kevésbé válogatottak társalgása, udvarias kifejezései és bókjai, melyeket használni szokott; egy kissé ugyan tatárosan hangzanak a persa finomsághoz szokott fülnek, de az özbeggel szemben mégis valóságos gentleman-nak lehet őt tekinteni mindig. A természettől békés foglalkozásokhoz hangolva, a tadsikok mindenfelé épen annyira hivei a földmivelésnek, kereskedésnek és műiparnak, mint a mennyire gyülölik a háborut, s ha rá kényszeritik is őket a fegyverforgatásra, ritkán vitézek, de gyakorta kegyetlenek. Az özbegeknél oly gyakran előtérbe lépő nemzetiségi érzület is hiányzik nálok58). Összetartanak ugyan egymás között, de az inkább egy szorongatott népfaj kölcsönös támogatása, mint azon kiváló törekvés, hogy a tadsiksággal kitegyenek magokért és ha már épen ki akarnának is tűnni valami úton-módon, a mi különben csak is Bokhara városában történik, akkor is csak arab származásukra szoktak büszkeséggel utalni.

Az utóbbi állitás helytelenségét Khanikoff (88. és 89. l.) már eléggé bebizonyitotta. Ő a „tadsik“ szó eredetét a tads-koronából, egy fövegből származtatja le, melyet a régi tűzimádók viseltek s viselnek ma is. Tadsik tehát az a név lenne, melylyel a Zoroaszter tanának hiveit az akkori idők mohamedánjai nevezték, vagy a melyet ők magok adtak magoknak; mert a „tazik“ szónak a huzvaresi, és a „tazi“-nak a persa nyelvben, mely arabot jelent, az előbbivel semmi köze. Csak az feltünő, hogy a „tadsik“ elnevezés nyugoti Ázsiában is előjön. Ugyanis az örmények mind a törököket, mind az arabokat, azaz általán véve a mohamedánokat, tadsik-nak nevezik, de csak titokban magok között, s előttem mindig gúnynévnek látszott az, melylyel az elnyomottak zsarnok uraikat illették. Minthogy én ezt Kisázsia örményeinél közönségesen igy találtam, ugy tetszik, hogy avval nemcsak a mohamedánokat, hanem egy idegen vallás követőit akarták megjelölni, és hogy ezt a minden valószinüség szerint igen régi szót, Persia régi lakói, kikkel az örmények a Szaszanidák alatt érintkezésben állottak, később az arabokra ruházták. Hogy a „tadsik“ név, melyet Khanikoff ur az Iszlam bevitele után következett első századok arab-persa történetiróinál nem talál, Középázsiában már igen korán létezett, azt legjobban bebizonyitja az ujgur kézirat „Kudatku Bilig“ (a boldog tudás). Ezen a hedsra 465-ik éve áll és ott már gyakran találjuk a „tadsik“ szót a törökkel ellentétül felhozva. A nevezett mű, melyet Jaubert a „Journal Asiatique“-ban 1825. megvitatott, egy khinai munkának ujgur forditása, vagy jobban mondva, átdolgozása. Magok a törökök Transoxania őslakóit mindig szártnak59) nevezték, oly szó, melynek eredete előttem egészen ismeretlen, és a melyet már a hires Mir Ali-Sir használt Huszein-Mirza-Baikera idejében, midőn egy értekezésben a persa és török nyelvről az elsőt mindig „Szárt tili“-nek és sohasem „tadsik tili“-nek nevezi. Ennél fogva tehát a Szárt-ot jogszerüleg vehetjük a török „tadsik“ elnevezés helyett. Imitt-amott az özbegek is külömbséget szoktak tenni a szárt és tadsik között, a mennyiben az utóbbi alatt olyan, többnyire bokharabelieket értenek, a kik csak az ujabb időben telepedtek le az özbegek közé és iráni szójárásukat egészen megtartották, az előbbi alatt pedig azokat értik, a kik már régen ott laknak és a kik nagyobb részint anyanyelvöket is fölcserélték a törökkel, miként mi azt egész Khivában és északi Khokandban is találjuk. Bárha én a tadsikok és szártok közti külömbség nézetét nem osztom is, de még sem tagadhatom, hogy a szártok, általán véve, nehány arczulati sajátságban is különböznek a tadsikoktól. Ugyanis ők egy kissé karcsubb termetüek, hosszukásabb ábrázatjuk és keskenyebb, magasabb homlokuk van, mint a tadsikoknak, mely azonban annak a körülménynek tulajdonitandó, hogy ők a Középázsiában letelepülő szabaddá lett persa rabszolgákkal gyakran összesógorosodnak, mit a tadsikok sohasem tesznek.