Három éve immár, hogy Középázsiáról irt munkám zárfejezetében csodálkozásomat és roszalásomat fejeztem ki az angolok közönyössége fölött az orosz hatalomnak Középázsiába nyomulása iránt. Utaltam akkoriban az oroszok tulajdonképi működési vonalára a Jaxartesen, s mind inkább közeledő befolyásukra Britt-India felé. Szándékosan távol tartván magamat minden mélyebbre ható politikai észlelődéstől, lehető rövid igyekeztem lenni s alig hittem volna, hogy egy Ázsiából épen ujonnan visszatért európai igénytelen szavai figyelmet és érdekeltséget költsenek. S ime e kevés soraimat is szemügyre és fontolóra vette az angol és indiai sajtó, a „Times“-től kezdve a „Hirkaru bengalu“-ig. E különböző közlönyök közül eszméimet csak részben vagy egészen kevés tette magáévá, jó tanácsimat a nagyobb rész visszautasitotta, s a nélkül, hogy nézeteimet nevetségessé akarták volna tenni, nagy hangu hosiannával üdvözöltek az angol politikusok jobb utra térését, kik ma már nem oly rövidlátók, mint 30 év előtt s kik az oroszok közeledésének nem csak ellenséges törekvést nem tulajdonitnak, hanem még barátságosan üdvözlik is, s midőn a Hindukus és Himalaja hófedte bérczein át dél felé nyomulnak, örömmel kiáltják feléjök: „jó szerencsét, csak előre!“
E három év alatt azonban sok megváltozott. Távol attól, hogy mint exdervis jóslataim beteljesültén ujjongjak, még sem állhatom meg, hogy ne utaljak ama vonalra, a melyen az oroszoknak általam kijelölt haladási mozzanata véghezvitetett. Midőn Középázsiában voltam, a kozákok legelső előőrsei Kale-Rehimban állottak, 32 mértföldnyire Taskendtől. A Jaxartes hosszában fekvő 1., 2. és 3. számu erődök tényleg el voltak ugyan foglalva, de birtoklásuk még nem volt teljesen biztositva. Khokand éjszaki, az Iisziköl és Narin nyugoti részén is a sikernek vajmi kevés nyomait mutathatá föl a pétervári udvar. A kirgizek az idegen benyomuló ellenében el voltak keseredve s Khokand éjszaki határának özbeg lakossága az orosz foglalást akkor még egyértelműnek vette volna a világ elenyésztével. Annyira gyűlölték és utálták a hitetleneket. Három év telt el s mi történt azóta? Nem csak a hazreti-turkesztáni Khodsa-Ahmed-Jeszevi, a kirgizek e legszentebbje, lett orosz alattvaló, nem csak Taskend, e legjelentékenyebb kereskedelmi és üzleti közvetitője Oroszország kereskedelmének Khinával és Középázsiával, lőn bekebelezve az éjszaki koloszba, nem csak Khodsend czitadelláján, Khokand e második fontosságu városán leng az orosz zászló, hanem látni azt még a Zamin, Oratepe és Dsizzag kisebb erődökön is. A rettegett Urusz mint védszent fészkelte be magát Turkesztán keleti khánságába; a hazret, a khán, valamint Namengan hazretje, főpapja, annak kegyét hajhásszák, ki nehány évvel előbb még álmaikban is halálrettegéssel tölté el őket. De nemcsak Khokand, hanem egész Bokhara és Khiva tadsikjai a szolgálatra kötelezett és szabadon bocsátott rabszolgák, valamint a gazdagabb kereskedők Multanban és India egyéb részeiben, kik remegtek az özbeg hatalomtól, gyönyörteljes elégedettséggel sugdossák egymás fülébe, hogy az orosz közeledik s hogy az özbeg kényuralomnak és zsarnokságnak nem sokára vége leend.
Három éve már, hogy e változtatások Turkesztán oázisvidékein biztos kézzel intéztetnek a Newa partjairól. Mint egykori utazó, s már ifjuságomtól kezdve mélyen érdekelve e vidékek iránt, habár távolról is, mindig élénk figyelemmel kisértem, mi történik a Jaxartes partjain. Mohón kaptam a hirlapi tudósitások, valamint azon száraz jegyzetek után is, miket turkesztáni hadsi-társaim küldtek számomra nyugot felé vonuló testvéreik által. Hogy mindezek iránt meleg részvéttel viseltettem, ép oly érthető lesz, mint az, hogy ez események folyama alatt az angol sajtó nyilatkozatai, az indobrit diplomaták működései, teljes figyelmemet magukra vonták. Sem egyik, sem másik párt nem gondolt a dervis jóslataira; a három év előtt felhangolt általános megelégedettségi norma szünetlen tartott; most már nem elégedtek meg azon száraz állitással, hogy az orosz hatalom terjedése Középázsiában kivánatos, hanem minden erejökkel neki feküdtek, hogy ez állitásnak a lehető alapos okokkal érvényt is szerezzenek, igy minél üdvösebbnek tünik föl Anglia érdekeire nézve az orosz fegyverek szerencséjét.
Hogy minél szerencsésebben fejtsék meg e feladatot, hogy minél megczáfolhatatlanabbúl meggyőzzék Anglia gondolkodó közönségét az orosz siker előnyeiről, oly világitásba helyezték a kérdést, mely minden állásu előtt kedvező szinbe tüntetett föl. A királyi földrajzi társulat tudós elnöke értésére adta a tudományos világnak, mily kiváló szolgálatokat tesznek az orosz trigonometriai, földrajzi és földtani társulatok a világtudománynak. Mindenekfelett kiemelték az orosz kutató utazásokat, istenitették az orosz tudósokat, ujabb időben még Butakoff altengernagynak a nagy aranyérmet is megküldték az Aral tó körüli fölfedezései jutalmául. A társadalmi reformok előharczosaival szemben összehasonlitásokat tettek a tatár durvaság és orosz polgárisultság közt, a képet, melyet Középázsiából vázoltam, szembe állitották a mai uj Oroszországgal, előtérbe állitották a jobbágy felszabaditása, a nép felvilágosodására irányzott orosz törekvéseket, az erkölcsök gyökeres átváltozását, az angol polgárisodási fogalmakhoz oly óriási léptekkel közeledő szellemi haladást, s e szövedék minden szálában kifejezést adtak az ázsiaiorosz tulnyomóság nagy hasznának. A kalmárvilágot azon előnyökre figyelmeztették, mik azon biztos közlekedési utakból származnak, melyeket az orosz fegyverek készitnek Turkesztán vad pusztáin keresztül India felé. Sőt némely lap annyira ment lázas buzgalmában, hogy világosnál világosabb érvekkel bizonyitotta be Birmingham, Sheffield és Manchester derék iparosainak, hogy a Középázsia felé tört uj kereskedelmi utakon oda csak angol iparmunka, vissza pedig csak angol tőke fog vándorolni. A katonák fülébe sem mulasztottak el egy jó szót sugni; ugy tüntették fel Mars fiai előtt az oroszok közeledését India felé, mint valami nagyon nevetséges rémképet. Lehetlennek bizonyitották ily megtámadást akár hadtani, akár physikai vagy erkölcsi nézpontból. Hogyan hódithatta volna meg Oroszország a mérhetetlen, vizszűk sivatagokat, a harczias afghan törzset, az annyira rettegett Kheiberszorost? S aztán, ha sikerült volna is ez neki, valjon ölbe tett karokkal nézte volna-e ezt a kéjelmes palankinban kényelmesen nyugvó brit? Még az egyháznak, Anglia e leghatalmasabb emeltyűjének is dudoltak egy bölcsődalt. Teljes világosságba igyekezték helyezni, mint sóvárog az orosz orthodox egyház az anglikánnal egyesülni. Dr. Normann Mac Cleod nagy tekintély, jelszava: „Még nem veszett el a görög egyház!“ sokaknál reményeket keltett, s a nagy tudományu egyházi méltóságok kéjteljes mosolylyal néztek eléje a pillanatnak, melyben a görög hármas kereszt a Neváról a londoni szent Péter egyház büszke kupolája felé fog hajolni a testvéri csók elfogadására, s melyben ez egyesült egyházak hatalmas fegyvert fognak képezni a pápai eszmék ellen.
Önálló röpiratok és szikrázó vezérczikkek tarkáztak e kérdés mezején, versenyezve a fennemlitett érvek megállapitásában. A csekély kisebbség intő szózata nem mert kellő nyomatékkal lépni fel az optimisták, az uj politikai tanok ez apostolai ellen. Rawlinson Henrik, oly ember, ki elvitázhatlanul legjobban ismeri ama világ viszonyait, s ki gyakorlati ismereteit elméleti belátással párositja, itt-ott a „Quaterly Review“-ban alapos czikkeivel bebizonyitotta ama nézetek téves voltát, s habár kétségbe vonta is Indiának Oroszország részéről lehető megtámadtatását s óvott minden beavatkozótól s csupán a fennemlitett közönyt korholta, szavai a nagy tömegnél mégis pusztába hangzottak el. Természetes tehát az, hogy igy szólhattam magamhoz: hol ily tekintély sem nyom a latban semmit, ott én sem fogok jelen szavaimmal sokat elérni. Vonakodtam is sokáig, azonban, miután e fontos kérdést minden phasisában tanulmányoztam, miután pártatlansággal meghánytam-vetettem minden oldalról, azt hiszem, nemcsak Anglia, hanem egész Európa politikusainak bebizonyithatom, mily végzetteljesen téved felfogásában a Saint-Jamesi kabinet, s hogy az annyira ápolgatott közönyösség nemcsak árt Anglia érdekeinek, hanem az egy halált hozó fegyver, melylyel Nagybritannia a történelemben hallatlan öngyilkosságot követ el.
Hogy engem, ki nemzetiségre nézve sem angol, sem orosz nem vagyok, miért érdekel oly nagyon ez ügy, ennek okát leginkább abban találhatni, hogy én e két kolosz összeütközését Ázsiában nem annyira e két vetélkedő hatalom, mint az európai közérdek nézpontjából tekintem. Sohasem vehetjük mi egykedvüen azt, vajjon Anglia vagy Oroszország áll-é előnyben Ázsia térein, vajjon melyikök leend a döntő szavu biró az ó-világ sorsának intézésében, mert valamint e két hatalom mint a nyugoti polgárisodás csatornái, különböznek egymástól sajátságaikra nézve, ép oly távol állnak egymástól küzdelmeik gyümölcsének a jövőben való értékesitésére nézve is. Már elég tanulsága volna az is, ha egy futó pillantást vetnénk a már 200 év óta az orosz uralom alatt álló tatárok és India milliókra menő brit alattvalói állapotára. Ez állapotok fejtegetését későbbi alkalomra tartván fenn, csak annyit akarunk constatálni, hogy e két északeurópai hatalom középázsiai vetélkedésének kérdése nem csak az angolokat és oroszokat, hanem minden európait érdekel szükségképen, sőt kell, hogy fölkeltse századunk minden gondolkozó emberének figyelmét63).
Mindenekelőtt az utolsó három évben lefolyt orosz hóditási harczok történeti adatait hozom fel. Eltekintve Perovsky, Csernajef és Romanovsky hadjáratainak részleteitől, melyeket már részint Mitchell: „The Russians in Central-Asia“ czimü művében, részint a „Quarterly Review“ és „Edinburgh Review“-ban megjelent több derék czikkben megvitattak, továbbá ama sovány tudósitásoktól, melyek az orosz kabinetből a nyilvánosság elé szivárognak, vagy a még soványabbaktól, miket a drágán fizetett angol kémek Középázsiából szolgáltatnak, csak egy futó pillantást vetünk az eseményekre, hogy megismertessük a t. olvasót az orosz fegyverek jelen állásával Középázsiában.
Szerfölött szerencsés lendületet vettek az orosz hadműködések Középázsiában az által, hogy a kirgizek látszatos meghódoltatása után, a három khánságban erős alap nyerése végett először is Khokand elfoglalásával kezdték. A három turkesztán oázistartomány e keleti részében volt aránylag mindig a legcsekélyebb társadalmi rend, a leggyöngébb nemzeti képzettség s a legnagyobb ellenszenv a harczias vállalatok iránt. Ehez járultak még a belső zavarok, mert mig a Khodsák a khinai területre való betöréseik által Kelet felé mindig a Khinával történhető összeütközés veszélyének tették ki a khánságot, mely az elmult évszázadokban többször be is következett, nyugat felől Bokhara kapzsi emirjei foglalási vágyaikkal az országot mindig kegyetlenül pusztitották.
A hatalmas Urusz északról közeledő hadoszlopai Ak-Mescsid bevétele előtt még keveset foglalkodtatá a kedélyeket Namengan és Khokand bazárjain. Perovsky sikertelen vállalata idejében Mehemed-Ali khán ült a trónon. Szerették, istenitették, és az elvakult tömegnek sokkal jobban tetszettek a hóditás eszméi, mintsem éjszakon a fenyegető ellenség elleni védelemre vagy Conollynak tervezett szövetségére Khivával komolyan gondoltak volna. Ak-Mescsid eleste csak Mehemed-Ali halála után következett be, s ez volt az első seb a khánság területén. A siker annál könnyebb volt az oroszoknak, miután épen akkoriban egyfelől a kirgizek és kipcsakok közti heves harcz a khánság bensejében, másfelől Veli-Khán-Töre első kisérlete Kasgár felé nagyon gyöngité a harczi erőket. Az oroszok rohamait a Jaxartes mindkét partján fekvő khokandi erődök ellen épen nem lehet gyávasággal bélyegezni, habár a khokandi harczosok ezreinek száma, mikről az orosz tudósitások szólnak, igen merész számitáson látszanak alapulni.
Az utolsó helyen emlitett pont elfoglalása, vagy jobban mondva, az erőditési lánczolat rendszeres helyreállitása után a Jaxartes hosszában, melynek hullámain most szabadon mozoghattak az arali hajóhad gőzösei, az orosz hatalom ép oly óriási léptekkel haladt előre, mint a melyekkel Khokand a fenntemlitett okok folytonos fennállása következtében gyöngült. Az erődvonal nemcsak biztos védállást képezett Turkesztán ellen, hanem hatalmas védelem volt egyszersmind a kirgizek ellen is, kik most már minden oldalról körülvéve, nem oly könnyen ültethettek nyeregbe egy Isedet64), mint az utósó oroszellenes főnök magát a krimiai háboru alatt nevezé. A foglalás művét tehát szokott erélylyel folytatta a szent pétervári udvar, s csak akkor, midőn mindkét hadtest, melyek a khinai határról Isziköl felé, az Aral tótól a Jaxartes hosszában működtek, s igy északkelet és északnyugot felől huzódván délre, az Aulia Atánál (szent atya, azelőtt zarándokhely volt) egyesültek, csak akkor tartá szükségesnek az orosz diplomatia, egy 1864. nov. 21-én Gortsakoff herczeg által aláirt sürgönyben közzé tenni, hogy a czári kormány régóta táplált vágya, áttenni birtokainak határvonalát a homoksivatag ingó földjéről Turkesztán lakályos részeire, immár beteljesült, hogy a támadási politika ezzel be van fejezve s a jövendőben csupán arra fognak szoritkozni, hogy tisztelettel viseltetvén a szomszéd határállamok függetlensége iránt, azoknak bebizonyitsák, miszerint Oroszország távol van minden ellenségeskedéstől, hóditási eszméktől stb.
Hogy e biztositásoknak a kabinetek – kivéve az angolt – ép oly kevés hitelt adtak, mint maga az orosz miniszter, könnyen felfogható. Jól ismerjük már a mindig uj hóditásokra kényszeritett államok történetét, van rá példa a világtörténet minden lapján s minden korszakban, melyben valamely hatalom gyarapodásának él. Valamint az angolok hasztalan mentegetik lord Dalhousie foglalási és bekeblezési lázát Indiában, ép oly fölöslegesek minden, ily hangon fogalmazott orosz jegyzékek. Egészen a dolgok természetéből következik, s a szent-pétervári udvar nem is cselekedhetett másként, mint, hogy a turkesztáni kormányzóság felállitása után, dél felé kövesse Jaxartes folyását, s valamint a sivatag puszta azelőtt sem lehetett tartós határvonal, ugy nem lehetett azzá Csemkénd és Hazret kevéssé lakott vidéke sem. Jól megmívelt tájra volt szükség, hogy az ellátásban necsak az orenburgi és szemipalatinszki közlekedési utakról kelljen függni. Ezért kellett Taskendet, a dús és bő termésü Taskendet az orosz területbe bekebelezni.
Hasztalan idővesztegetés volna tehát, ha a fentemlitett város 1865-ik évi junius 25-én az oroszok által történt elfoglalásának okául a taskendi kereskedők számos deputatioit tüntetnők fel, kik esdve jöttek az orosz táborba, hogy hódolatukat mutathassák be a kétfejü sas hüvös árnyékának (ezt a középázsiaiak Asder sárkánynak neveznek, – nem valami valami kedvelt madárka). Taskend, mely már ősidőktől fogva viszályban állt Khokand uralkodóival, ujabban roppant ingerültségben volt, hogy kedvenczét, Khudajart, kétszer elűzték a trónról. Hogy a kirgizek uralkodó befolyása orosz suprematia által csorbát szenvedjen, inyére lehetett, de hogy azt teljes mérvben kivánta volna, épen nem valószinű.
Oroszország elfoglalta Taskendet, mert szükségesnek látta azt alapjául tenni további működésének, de nem azért, hogy azt a már elfoglaltak védvonalává tegye. Taskend által azonban a szent-pétervári udvar a bokharai khánsággal is ellenségeskedésbe jött. Tudva van, hogy az emir az 1863-ki hadjárat alkalmával elvileges felségi jogokat nyert Turkesztán nyugoti része fölött, s ha elvonulása után vissza is esett minden a kipcsaki önkény és pártoskodások kerékvágásába, mégis hitte, hogy érvényesithetni fogja jogát az egész Khokand fölött. Fenyegető levelet irt tehát az ujból elfoglalt város parancsnokához, melyben azt az erősség kiüritésére szólitá fel. Ezzel azonban nem sokat törődött az orosz tábornok, s midőn tudtára esett, hogy Struve ezredes, kit az ügy barátságos elintézésére küldött Bokharába, fogva tartatik, fölkerekedett január 30-án, átment a Jaxartesen Taskendnél 14 zászlóalj gyalogsággal, 6 szakasz kozákkal és 16 ágyuval, azon szándékkal, hogy egyenesen Bokharába megy és megbünteti az emirt a követ bántalmazása miatt.
A terv azonban dugába dőlt. Az oroszoknak vissza kellett vonulniok, a mi egyébiránt a legnagyobb rendben történt, s habár számtalan bokharai csapat vevé is őket körül minden oldalról, a veszteség még sem lehetett oly tetemes, hogy összevágjon ama bombastikus győzelmi hirekkel, melyekkel az Iszlam világot telekürtölték, s a melyek a levantei sajtó által hozzánk is eljutottak. Tsernajef tábornok azzal védelmezte magát, hogy elsietett betörésével csak titkos angol emiszariusok lépéseit akarta meggátolni, kik Bokharában egész buzgalommal törekedtek létrehozni egy bokharai-angol szövetséget, s a kik egyszersmind főokai is voltak Struve ezredes elfogatásának. De Szent-Pétervárt nem bocsáthatták meg e taktikai balfogást; letették a főparancsnokságról s helyébe Romanovsky tábornokot nevezték ki. Ez lassu, de annál óvatosabb léptekkel haladott előre. April 12-én egy 15.000-re menő juhcsordát ejtettek zsákmányul, melyet 4000 bokharai lovas kisért, egy hónapra rá pedig a heves „Irdsari csatá“-ra került a dolog, melyben a tatárokat tönkre tették. Május 26-án elfoglalták a kis Nau erődöt, s később Khodsendet, a khokandi khánság harmadik városát vették meg ostrommal és pedig a küzdelem oly heves volt, hogy az oroszok 133 hallottat és sebesültet, a tatárok pedig bizonynyal tiz annyit vesztettek. De a győzelem jutalma arányban állott a kemény küzdelemmel, mert ez a hely jobb erőditési eszközökkel birt mint Taskend vagy a khánság bármely más városa. Ez volt az orosz fegyverek második támpontja a dél felé intézett hadmüveletekben, s habár az „Orosz Invalide“ azt irta is hivatalos tudósitásaiban a további terveket illetőleg, hogy a többi birtokoktól sivatagok által elzárt Bokhara meghóditása nem lehet czélja az orosz operatióknak, sőt teljesen haszontalan volna, mégis Oratepétől át a Dsam Zamin kisebb helyiségeken egész Dsizzagig haladtak előre, jelentékeny őrségeket hagyván az egyes pontokon.
Nem kevésbé figyelemre méltó az, a mi az oroszok ez egész diadalmenete alatt magában Khokandban történt. A lakosokat nomádok, özbegek és tadsikok vagy szártok teszik, és ép ugy pártokra voltak oszolva orosz rokon és ellenszenveikre, mint nemzetiségük, helyzetük és foglalkozásukra nézve. A harczias, befolyásos és hatalmas kipcsakok, mint régi ellenségei az annyiszor benyomuló bokharistáknak, kik a gyűlölt Khudajar khánt akarták rájuk tukmálni, azonnal az oroszokhoz csatlakoztak. Barátságuk fontos szolgálatokat tett az oroszoknak, s a közeledésnek már akkor meg kellett kezdődnie, midőn az Issziköltől északkeletre nyomuló hadtest velük érintkezésbe jött, mert ellenkező esetben e vonalon sokkal drágább áron vásárolhatták volna meg az oroszok a győzelmet. Az özbegek, mint a de iure uralkodó osztály, a mennyire lehetséges volt, védelmezték magukat, de tudvalévő dolog, hogy nincs bennök elég vitézség, elhatározás és kitartás, s igy keveset lenditettek, s miután fontolóra vették, hogy az orosz uralom talán nem is volna roszabb a Bokharávali örökös háborunál és belső pártviszályoknál, tehettek volna egyebet, mint meghódolni a kikerülhetlen sorsnak. Csupán nehány elkeseredett Isánt és Molláht üzött át valami megmagyarázhatlan félelem Bokharába, igy pl. Khodja-Ahmed Jeszevi utódait Hazreti-Turkesztánban, kik azonban valószinüleg csakhamar vissza fognak térni szent ősük csontjaihoz, miután az oroszok nem fogják őket háborgatni a jámbor adakozások gyüjtésében. Az orosz foglalás azonkivül a taskendi gazdag kalmároknak, szártoknak és tadsikoknak s a csekély számu persa rabszolgáknak is tetszett, mert az előbbiek anyavárosuknak az orosz vámterületbe való bekeblezése által jelentékeny előnyökben reméltek részesülni, az utóbbiak pedig az özbeg felsőség megbukásától várták nyomasztó helyzetüktől való szabadulásukat. Miként egy, Krisanovsky tábornok által egy moszkvai laphoz intézett tudósitásból láthatjuk, épen ezek a szártok dolgoztak legjobban az oroszok kezére. Az ő akszakaljaik (vénei), s nem az özbegeké voltak az elsők, kik elfogadták az oroszok által ajánlott hivatalokat. Nyilvános helyeken mindig orosz tisztek oldalán jelennek meg, beszédeket tartanak a népnek, s mialatt orosz templomokat emeltek, azon hirt terjesztették, hogy ő felsége egy éjjeli jelenés következtében áttért az Iszlamra, s most épen zarándokuton van Hazreti-Turkesztánba. A tadsikok, különösen a taskendiek már régibb időktől fogva kereskedelmi viszonyban állnak Oroszországgal, s ismerősek az orosz nyelv és irással; ennélfogva mint tolmácsok és közvetitők is szerepelnek, s miután közülök sokan a mehkemek (törvényszékek) élére és egyéb állomásokra vergődtek, tehát könnyen megfogható ragaszkodásuk indoka.
Ez történt a khokandi khánság működési fővonalán. A határos pontokon is megkezdték csendben működéseiket, mind keleten, mind nyugoton. A khinai tatárságról halljuk, hogy ott 1864 óta kiszoritották a khinai őrségeket, s nemzeti kormány ragadta kezébe az ügyek fonalát. Először a Tunganik zavargásai törtek ki, mire Khoten, Jarkend, Akszu és Kasgar felszabaditása következtek, s habár e zavarok okául a khokandi khodsák hagyományos zsákmánylási kedve vehető, mégis sokan határozottan tudni akarják, hogy e lázongó mozgalmakat a szent-pétervári udvar szitotta, sőt, hogy a kipcsakok, kik jelenleg Kasgart birják, orosz fegyverek segélyével hatoltak odáig. Ez szokásos előjátéka az orosz interventiónak. Darab ideig el fogják nézni ez önálló városoknak, hogy egymással ellenségeskedjenek és egymást pusztitsák, de látni való lesz, hogy viszályaik a különben távol fekvő orosz határokra nézve veszélyeseknek fognak föltünni, s ha a pekingi udvar nem siet a rendet helyreállitni, az oroszok bizonyára meg fogják előzni. Az angol sajtó azon észrevétellel vigasztalja magát, hogy a Kuen-Luen hegység áthághatlan korlátai lehetlenné teszik a Kasmir felé való hatolást, s hogy ez az orosz diversio is csak a középázsiai kereskedést mozditja elő. De e kérdés megvitatását a legközelebbi alkalomra hagyjuk, s most inkább Középázsiának Khokandtól nyugotra eső részére forditjuk figyelmünket. Habár Oroszország Bokharával háboruba keveredett is, maig még nem támadta meg a tulajdonképi bokharai területet, mert közte és Khokand közt Dsizzag a szabályszerű határvonal. Maiglan csak diplomatikai szőrszálhasogatások szövődnek ottan, s ezeknek szálaiból fonódik Sehri-Szebz lázongása is, e hirhedt fészke a Bokharával való harczoknak. Mert ha az orosz sajtó ezerszer tagadja is minden interventiót, még sem lehet jelentéktelennek venni a sehri-szebzi akszakálok megjelenését Taskendben. Aránylag legkevésbé hatottak Oroszország tervei Khivában. A tulajdonképi khánság lakott részét még nem érinté orosz befolyás, s csupán északon a Khodsa-Nijaz erősség lerombolása óta a Jaxartesnél tétetett nehány kóbor kozák és karakalpak csorda az Aral tó keleti partja hosszában orosz alattvalóvá.
Látni való az orosz középázsiai működésekből, mily irányt fog a közel jövőben a szent-pétervári udvar tervei valósitásában követni. A délhez legközelebbi s a legszélsőbb előőrsök Dsizzagban állnak. Ez a középázsiaiak nyelvén forró, égető helyet jelent s fekvése az Ak-Tau hegység mély völgykazánjában igazolja is ez elnevezést. Szerfölött egésségtelen éghajlata és nagy vizhiánya folytán ez állomáson a Khokand felé vezető uton a lakosság nagyon csekély, s hogy az oroszok hosszabb megállapodási vagy szünetelési helynek szemelték volna ki, az „Invalide Russe“ előbb emlitett handabandái s a „Quarterly Review“-ban (oktober 1866.) megjelent „Central-Asia“ czimü czikk tudós megirójának daczára sem hihetem. Mert nemcsak hogy egésségtelen és nehezen megtartható állomás, hanem a további itt időzés is politikai tekintetben nem lenne eléggé megmagyarázható. Nagyon jól tudják a Newa parti urak, hogy mi Bokhara az egész középázsiai, mondhatnám mohamedán világ szemében. Tudják, hogy a Zerefsanon kell keresni nemcsak a számtalan középázsiaiak, hanem Indusok, Afghanok, Nogai Tatárok és más fanatikusok valláseszméinek és gondolkodásmódjának tulajdonképi forrását. Hogy tehát sikerüljön a mestervágás, szükséges, hogy az emir, minden igazhitüek fejedelme, ismerje be a fehér czár felsőségét, a nemes és szent Bokhara, hol a lég a Fatihák és koránreczitatiók aromatikus illatával telt, hódoljon meg a fekete hitetlenek hatalmának s az őrjöngő fanatikusok, a vallásos rajongók csordája ismerje be, hogy a földjeikben nyugvó szentek még nem elég erősek, megtompitni az orosz szuronyok hegyét. Bokhara rettentő példa lesz az egész Iszlam világnak, romjainak hamva hatalmas intő szózatként fog a legtávolabbra hatni. S erre fog törekedni bizonyára a szent-pétervári udvar.
Valószinü tehát, ez álláspontról vizsgálva az eseményeket, hogy a legnagyobb súly a jövőben is Taskend, Khodsend és Szamarkand hadműködési vonalaira lesz fektetve. Idővel be is következhetik az egész khokandi khánság meghóditása, mert különös nehézségekkel nem jár; főérdek azonban azon közlekedési utak fentartása és biztositása, a melyeken az előre nyomuló hadsereg mind a már eddig jól megerősitett Taskend és az északi erődök helyőrségeivel, mind az orenburgi és a semipalatinski kormányzóságokkal, egy kutakkal szakadatlan sorban ellátott vonalban előre hatolni fog. Használjon bár fel minden lehető eszközt az emir, hogy megnyerje magának az orosz barátságot, a mit egyébiránt még eddig nem tett, küldjön bár mennyi Hiób követet Konstantinápolyba, küldjön az indiai viczekirály derbarjába65) bármennyi barátságos meghivót, mindez mitsem fog rajta segitni. Bokhara városának vagy vele, vagy nélküle egy Ispravnik által kell kormányoztatnia, mert az orosz nem nyughatik addig, mig a régi Szamarkandot és Nakhseb (Karsi) vagy az Oxus egész jobb partját a Romanoff ház óriási birtokaiba be nem kebelezte. Hogy ezt a katasztrófát, Transoxania függetlenségének ez utolsó óráját nem fogják oly könnyen előidézhetni, mint a hogy Középázsiában az eddigi hadi működések sikerültek, az bizonyos. Mintha már látnám lelki szemeimmel a Molláhok, Isánok őrjöngő csapatait, a tanulók ezreit, mint járják be szent őrülettel az Afghanok, Turkománok, Karakalpakok khánságait, hirdetve a Dsihadot (vallásháboru), mint tüntetik föl a legmélyebb, legbuzgóságteljesebb töredelem jeleneteit, hogy lekönyörögjék a benyomuló idegen fejére az isteni átkot. A halál tusája hatalmas lesz, de hasztalan. A mennyire ismerem a khivaiakat és afghanokat, lehetetlennek tartom a közös szövetséget Bokharával; mert ha hajlandók volnának erre, már eddig létre kell vala jőnie. Nem az önzés, nem a politikai combinatiók, hanem csupán a legnagyobb jellemtelenség, a belátás hiánya fogják őket mindaddig nyugalomban tartani, mig csak Hannibal nem áll majd a kapuk előtt. Egy közös czél felé való törekvést hiába keresünk Középázsiában, vagy bármely keleti népnél. Nemcsak a harczias afghanok állithatnának ki egy jól rendezett segédhadat, hanem a khivai khánnak is lehetséges volna 20–30.000 lovassal az emir hadseregéhez csatlakozni. De ezt nem fogja tenni sem egyik, sem másik. Csak egy Timurnak vagy Dsengiznek sikerülne őket igy egyesiteni, s még ekkor is viszályt és visszavonást idézne elő soraikban a legcsekélyebb zsákmány. A kitünő lovas turkománok százezrei, kik az Oxustól a persa határig terjedő pusztákat lakják, sem igen használnak igy semmit a szent városnak. Isánjaikat majdan nemes ügytársaik a nemes Bokharában és az emir felszólitják: kövessenek el mindent, hogy a sivatagok vad fiait szent harczra birják; de sokkal jobban ismerem a turkománokat, hogy ne tudjam, miszerint csak addig fognak részt venni a szent harczban, mig az emir jó zsoldot nyujt nekik és még jobb kilátást a zsákmányra, s valamint megesett, hogy időnkint afghan-persa szolgálatban állottak, ugy épen nem valószinűtlen az, hogy az orosz pénz őket nemsokára a kozákok legjobb fegyvertársaivá teendi. Nézetem szerint a proféta vallásáért csak az első század, vagy épen csak az első 50 évben lelkesültek. A mit az Iszlam később Anatoliában, a Konstantinok birodalmában, a földközi tenger szigetein, Magyar- s Németországban tett, az csak a zsákmány, a kincsek és a kalandok utáni vágynak lehet tulajdonitni. A hol e mozgató erők hiányzanak, ott hiányzik a buzgalom is, s ismétlem, hogy, habár kemény lesz is a harcz, az orosz fegyverek gyors győzelme Bokharában bizonyos.
Turkesztán e legbefolyásosabb és legerősebb részének elestével Khokand a fehér czár szinleges felsőbbségét maga fogja protectoratussá változtatni. Azonban Khiva, a mint látszik, rettenthetlenűl fog harczolni függetlenségeért. Kharezm meghóditása egyébiránt, habár könnyebb leend is, mint Khokandé, mégis nem csekély nehézségekkel lesz összekötve. Két város kivételével, melyeknek lakosai kereskedelmi viszonyok által Oroszországgal bensőbb összeköttetésben vannak, e khánság egész lakossága már az „urusz“ nevezettől is undorral fordul el. Sokkal vitézebbek, mint a khokandiak és bokharisták, s földjük fekvése által is segitve, turkomán hadakozási módjukkal sok bajt fognak okozni az orosz csapatoknak. S itt ellent kell mondanom az annyi földrajziró és utazó által kimondott nézetnek, mely szerint az expeditiónak az Oxus lesz egyik fővonala. E folyam igen szabálytalan, s e mellett sok homokot hord; tehát kisebb hajókkal nehezen járható, annál kevésbé hadi hajókkal. Nem mulik el egy év, hogy utat ne változtatna nehány mértföldre a sivatag lágy földjében, s ha az oroszok nem ismernék e körülményt, ugy az aral hajóraj folyamközlekedésre épült kisebb gőzösei a Jaxartes helyett inkább az Oxuson nyomultak volna az ország belsejébe. Mert ha a kisebb erődök, mint Kungrad, Kipcsak és Mangit, melyek a folyam bal partján megerősitett magaslatokon feküsznek, kárt tehetnek is egy elvonuló hajórajban, az igen csekély lehet a khivai tüzérség szánandó állapota folytán. Már a kisérlések is megtétettek fölhajózni a folyamon a torkolattól egész Kungrádig, hol a folyam legmélyebb és legszabályosabb, de hogy nem mentek tovább a kisérleteknél, tanusitja épen hogy a közlekedés a Derjai-Ámun (Oxus), ha nem is épen lehetetlen, mégis nehéz feladat.
Ezek azonban csak másodrendü akadályok, s a fehér czár valamint Bokharában ugy Khivában is, ha nem is a Dsagataj törzs akszakálai, de szuronyai és vontcsövü ágyui által fog emeltetni a kharezmi fejedelmek fehér nemezére.
Ha aztán majd biztositva lesz az Oxus egész jobb partja, ha az Isziköltől az Aral tóig elterülő tartomány Oroszország birtokában leend, ellátva dúsan élelemmel és felszereléssel, akkor majd Afghanisztánnal fogják megkezdeni a diplomatiai játékot. Nem fog a szentpétervári udvar egyszerre fegyveres kézzel lépni fel az afghanoknál, és pedig nem azért, mintha Angliának 1839-ben elkövetett balfogásai rettentnek vissza, hanem mivel ily eljárás az oroszoknál nincs szokásban. Ez felesleges és czélszerűtlen is volna a Doszt Mohamed utódai között tartó s közmondásos zavarban; hol testvér testvér ellen küzd a legnagyobb elkeseredettséggel, hol a kapzsiság és hiuság által előidézett ármányok szakadatlanul tartanak, ott egy titkos ügynöknek, egy jó szócskának, nehány barátságos sornak több hasznát lehet venni, mint a hirteleni fegyveres betörésnek.
Abdurrahman khán testvérje Sir-Ali-khán ellen vívott küzdelmében ugyan még mostanig nem szövetkezett orosz ügynökökkel, de, hogy ijesztő hatást gyakoroljon, ellenfelére már kaczérkodni kezdett a kabuli brit munsival (ügynök). Hogy hajlandó volna ily lépésre, azt épen nem vonom kétségbe, de az oroszok még nem nyujtottak neki semmiféle alkalmat. Mert ha az Angliától támogatott Sir-Ali-khán afghan emir ellenpártja csak a legcsekélyebb jelt vette volna is a Neva mellől, ugy bizonyára nem kaczérkodtak volna Kalkuttában Sir John Lawrence-szel. Nemcsak főnökökről és fejedelmekről, hanem bármely afghan harczosról, vagy hilmendi pásztorról sem lehet mondani, hogy kancsal szemmel nézne az orosz gazdálkodásra, s hogy mily könnyen, mily örömest lépnének ez emberek szövetségre az oroszszal a pesáveri urak ellen, arról százszor is meggyőződtem. Hogy e barátság gyümölcse üdvhozó lesz-e, s elő fogja-e mozditni Afghanisztan érdekeit, az senkinek sem jut eszébe. Az afghan valamint minden ázsiai, csak pillanatnyi érdekeit tartja szem előtt; az afghanok csak azon kárt látják, melyet Kasmirban és Szindhben a tulnyomó angol hatalomtól szenvedtek, s élénken emlékezetükben tartják Kabul és Kandaharnak a vörös kabátosok által történt utolsó megszállását, és noha mindenki tudja, hogy a moszkovita kafirok semmivel sem jobbak, mint a frengik, bosszuvágytól ösztönöztetve mégis eléje tennék az északkal való szövetséget az angol közeledésnek.
Igy csak barátságos érzület, csak oly kötés, mely nem szerződéseken, hanem egy oxusparti hatalmas erőn alapul, lehet az oroszok ideiglenes czélja Afghanisztánban.
Ugyanezen körülményt látjuk Persiában is. Itt is igen szerencsés kártyákkal játszott az orosz udvar az utolsó évtizedekben. Az orosz követ megjelenése óta a Szefevik ragyogó udvaránál, Chardin idejétől maig, nem egy ügyben szerepelt már az orosz befolyás. Az oroszok, kiket azelőtt kigúnyoltak és megvetettek, leghatalmasabb és legveszélyesebb elleneivé váltak Iránnak. Mialatt I. Napoleon alatt Anglia és Francziaország, hogy a teherani udvarnál befolyásukat érvényesithessék, a sáh és néhány országnagy előnyére egymással vetélkedtek, Oroszország inter duos certantes gaudens, egész csendességben a gülisztani és turkmantsaji előnyös szerződésekhez, Transkaukázia elfoglalásához nyitott magának utat. S mialatt a nevezett nyugoti hatalmak megcsökönösödtek e politikában, az északi kolosz a Kaukázuson s a kaspi tengeren oly állást foglalt, melynek árnya nemcsak Irán északi szélére, hanem mélyen benyulik az országba. Sir Henry Rawlinson követségének ideje alatt már remélni lehetett az angol befolyás érvényesülését, de ez idő óta ez folyvást jelentéktelenebbé válik, mert a mily pazar lehetett az angol politika Iránban Malcolm idejében az aranynyal és az előzékenységgel, ép oly hidegen és közönyösen veszi az a dolgok folyását Mac Neil óta. Ugy látszik, a sáh és a miniszterek mintegy szükségességnek tekintik az oroszok mentorságát. Nem egy jobb jövő iránti meggyőződés tekintetéből vetik magukat a persák a brittek atyáskodó ölelései elől az északi medve karjaiba, s a sáhnak akarva nem akarva, az utóbbi nótájára kell tánczolnia.
Ha már most, szemlét tartván, az orosz hatalom és politika jelzett állása fölött egy tekintetet vetünk a japáni tengertől 13000 verstnyire terjedő határvonal irányában a fekete tenger csirkassziai partjáig, mely területen Oroszország oly különböző eredetü és vallásu népekkel folyvást érintkezésben van, melyeknek jövőjét támadó politikájával, mint Damokles végzetteljes kardjával, intézi, csakhamar be kell látnunk, hogy habár a legdélibb előőrsök Ázsiában az Araxesnél vannak is, mégis az a pont, a hol további haladásukban európai hatalommal jöhetnek összeütközésbe, egyedül Középázsiában van. 20 év előtt még a kirgizek nagy csordája s a három khánság választotta el az orosz hatalmat Brit-India északi határaitól. Ma már Dsizzagtól Pesáverig, habár a fáradságteljes átmenet a Hindukuson közbefekszik is, csak 15 napi utat tesz, alig 120 geographikus mértföldet. Ez az ut egy hadseregnek, ámbár fáradságos, mégsem meglábolhatlan és meglehetősen alkalmas politikai befolyás érvényesitésére, s bármily hatalmas határvonalat lát is Anglia a Hindukus hófedett bérczeiben, mégis alig veszi figyelembe ama könnyüséget, melylyel magának az orosz propaganda az Oxustól az északi Szindhig utat nyithat, sőt azon órától, melyben Karsiban, Kerkiben és Tsardsujban az orosz zászló leng, Anglia e hatalmasságot már tőszomszédságnak kénytelen tekinteni.
Valjon tehát Oroszországnak csakugyan komoly törekvései vannak Brit-Indiára nézve, meg fogja-e támadni dús birtokaiban az angolt, annyira megy-e becsvágya, hogy a pólusi tenger jeges partjaitól a Komorin fokig az egész száraz földre ki akarja hatalmát terjeszteni? Ez oly kérdés, melynek érdekkel kell birnia nemcsak az angolra, hanem minden európaira nézve is. A thamese-parti és kalkuttai államférfiak ujabb időben nem-mel feleltek e kérdésre, mert hivatalos és nemhivatalos organumaik a közeledésben csak szomszédságot és nem támadást látnak, oly szomszédságot, mely nem veszélyezteti az angol érdekeket, sőt inkább ezeknek előnyére van. Fájdalom, ez urak igen csalatkoznak, mert a hagyományos politika szelleme Oroszországban, a kitüzött tervekhez való kitartó ragaszkodás, a Romanoff-ház határtalan gőgje, a sok eszköz, melyek tervei megvalósitásának rendelkezésére állnak, biztos kilátásba helyezik az egyszer kitüzött czélt. Oroszország birni akarja Indiát, legközelebb azért, hogy e gazdag gyöngyöt az ázsiai birtokok dús diadémjába illeszsze, e gyöngyöt, melynek megszerzésére oly hosszan és annyi költséggel tört magának utat a világ sivatagain át, aztán pedig, hogy befolyását az egész iszlam világ felett érvényesitse, miután India birtoka a mohamedanizmus előtt a hatalom és nagyság netovábbját képviseli, és utoljára, hogy a brit hatalom ellensúlyozása által a Hindukuson tul annál könnyebben megvalósithassa terveit a Boszporuszon, a középtengeren, sőt egész Európában, miután ma már senki sem fogja tagadhatni, hogy a keleti kérdést sikeresebben meg lehet oldani a Hindukuson tul, mint a Boszporusznál, mert ha Oroszország a krimiai háboru alkalmával, midőn Nana Szahib fivére Sebastopolban ünnepeltetett, már birta volna jelen állását a Jaxartesen, ugy Miklós czár konstantinápolyi terveit nem temették volna el oly könnyen Malakoff torony romjai.
E messze kiható tervek még talán a közelebbi évtizedek, különösen a békeszerető és jókedélyü Sándor kormánya alatt nem fognak létesülni, de ki biztosithat, hogy nem fogja-e őt egy Miklós, vagy egy még ennél is határozottabb jellem követni a trónon, ki nem leend képes ellenállni egy Timur vagy Nadir vágyainak, hogy tökéletes ázsiai világhóditónak mutathassa magát? Hogy mit tehet egy orosz autokrata Oroszország mai alkotmánya, az alattvalók mai társadalmi állása mellett, kik még sokáig fognak megmaradni régi állapotaikban, azt mindenki tudja, s tudják Anglia államférfiai is. Annál feltünőbb tehát, hogy ez urak oly könnyedén túlteszik magukat az emlitett eshetőségeken s oly felületes érdekkel vélik elüthetni egy indiai orosz invasio lehetőségének kérdését. Rendesen a Hindukus és a Himalaja hegység meghághatlan jéghegyeit, az ellenséges nomád népek roppant tömegét hozzák fel, mint olyanokat, melyek egy északról dél felé nyomuló hatalomnak gátat vetnének. Azon nagy távolsággal vigasztalják magokat, mely kifáradva és kimerülve hozna meg egy hóditó hadat India határaira, mialatt ott a nyugodtan várakozó, harczkész s a hadműtanban és buzgalomban erősebb angol csapatok harczsováran várnák az összeütközést. De azt hiszik-e ezen urak, hogy Oroszország, ha csakugyan oly szándékai volnának, egyenesen Pétervárról, Moszkvából és Archangelből inditana utnak egy támadó sereget? De ugyan mire valók a délszibériai erődök, Taskend, Khodsend s a czélba vett Bokhara és Szamarkand, mire való a persa-afghan szövetség? Mit tettek a kozákok és az orosz csapatok Gunibnál és Csirkasszia zord hegyeiben? Ide is kimerülve érkeztek meg talán? S az utóbbi talán nincs is sokkal messzibb a nevai főállomástól, mint Pesáver Transoxánia fentnevezett városaitól. S miért fogadnók el épen azt, hogy az oroszok a Belkhen át Kabul felé vezető nehéz utat s innen a Kheiber szorost választanák. Eltekintve attól, hogy ez csupán az 1839-ki megrettentett és rendetlenségben menekülő angol hadseregre nézve lehetett oly végzetteljes, mert hisz a bevonulás nem került valami nagy áldozatba, a herati és kandahari ut, mely a Bolan szoroson át Indiával közlekedő karavánok tulajdonképi utja, sokkal kényelmesb. Utóbbi 54–55 angol mértföld hosszuságu, az indiai hadsereg bengáli hadtestének igaz, hogy több napi fáradságába került, azonban mégis azt olvassuk egy hiteles angol irónál, hogy a huszonnégy fontos golyók és tizennyolcz fontos ágyúk átszállitása nem járt semmi különös nehézséggel. Vagy miért ne választhatnák ki az oroszok a Gomul vagy Guleri szorost? Ez a Hindosztánból Khoraszánba vezető középut, mely Burnes szerint, közlekedési főutul szolgál a Lohaniafghanoknak s szintén nem jár sok akadálylyal.
Valóban, az angol optimisták vérmes nézeteit képzelt védvonalaik erős voltát illetőleg nagyon nem oszthatjuk. A Kabulon át vezető utat csak szükség esetén választaná az orosz, mert a főbb pontok, melyeken India határaihoz közeledhetik, Dsizzag és Asztrabad; az egyiknek iránya délre, a másiké kelet felé vezet. Ez a két ut már emlékezetet meghaladó idők óta vitt hadseregeket vágyaik czéljához, mert mindkettő, ha nagy sivatagok által környeztetik is, jól megmívelt, sőt termékeny részeken halad keresztül, melyek kimerülés nélkül élelmezhetnek több ezernyi átvonuló sereget.
De egy lehető háboru esélyeit is nagyon tulbecsüli Anglia. Igaz, hogy jelen indiai hadserege, mely a seapoyk jelentékeny tartalékseregét nem számitva, 70.000-re megy, hasonlithatlan azon tájakon állomásozott elébbi katonaságával. Hasonló számu sereget szállitani Afghanisztánon keresztül Pendsábba, sok áldozatába kerülne Oroszországnak, de nem szabad felednünk, mily erős támaszra találna egy támadó had egy persa-afghan szövetségben, vagy azon nagy elégületlenségben, mely Pendsábban, Kasmirban, Bothanban s különösen a fanatikus indiai mohamedánok közt uralkodik. Az Indiát lassan keresztül-kasul metsző vasuthálózat által igaz, hogy egy hadsereg központositása hamar eszközölhető, de a katonai szervezés és támogatás a Themzétől vagy a földközi tengertől India felé sincs ám sokkal közelebb, mint az oroszoké, különösen ha tekintetbe veszszük, hogy a Volgán több, mint háromszáz hajó könnyiti a szállitást a kaspi tenger déli partjai felé. Ezen az uton északi Persia lakossággal bőven ellátott részein keresztül, egyrészről Asztrabadon, Budsnurdon és Kabusanon át, másrészről a Meshed felé, csak még tervben levő vasuton rövid idő alatt lehet egy nagy sereget Heratba és Kandaharba szállitani. Ezt a vasutat a czár imam Riza sirjához zarándoklók utjának könnyitésére akarja épittetni, hanem az igért orosz pénzsegély alatt más, nem vallásos tervek is rejlenek. Vagy, miután már alig lehet kétségbe vonni az orosz kaczérkodó pillantásait India felé, miért nem volna szabad azon politikai constellatiókat is fontolóra venni, melyeket az európai diplomatia terén saját hasznára ki tudott zsákmányolni? Egy I. Napoleon és I. Sándor orosz-franczia szövetsége, mely jelentékeny nyomokat hagyott hátra Teheránban, ma, midőn Francziaország tulnyomó befolyást gyakorol Egyiptomban és Szyriában, midőn megnyilt a szuezi csatorna, sokkal könnyebben létesülhetne, mint akkor. S mellőzve ezt, a Washington és Szentpétervár közt egyre szebb virágzásnak induló entente cordiale nem lehet-e előnyére Oroszországnak terveire nézve? Gunyolódva kétségeskednek, mint fonódhatnék a yankee republikán sipkája az orosz kancsukába, de hát nem látnak-e a nevaparti banketekben, melyen az amerikai testvériségért is hatalmasan ittak, a czárevics newyorki látogatásában, Amerikának Khina és Japan területén való hatalmas föllépésében, hol a csendes Oczeánt amerikai tengerré fenyegeti átváltoztatni, elég okot ad arra nézve, hogy egy amerikai-orosz szövetségben az angol érdekek veszélyeztetésének jeleit lássák? Oroszország a cselekvés döntő pillanatában oly módokkal és eszközökkel fog rendelkezhetni, a melyek az angol államférfiak előtt alig látszanak figyelemre méltóknak, ott azonban zaj nélkül ápoltatnak.
Megengedjük azonban, hogy a tényleges összeütközés csak a távol jövőben fog bekövetkezni, örömest eltürjük a hamis próféta nevét; de miért és hogy akarják az angol államférfiak északi vetélytársuk már kétségtelenné vált közeledését veszélytelennek tüntetni föl, miért és hogy akarják az orosz tervek fenyegető alakulását rejtegetni és szépitgetni?
Az orosznak kedvező angol politikusok testülete, valahányszor e kérdés szőnyegre hozatik, mindig azt feleli, hogy egy rendezett állam szomszédsága kellemesebb, mint a zavargó és rablásból élődő vad nomád törzseké. Egy angol még azt is kérdé, hogy nem ülnek-e szivesebben egy választékosan öltözött, finom uri ember, mintsem egy szennyes és durva paraszt mellett. Erővel szerencsét kivánnak maguknak a moszkovita szomszédsághoz, azonban még sem jöhettem magammal tisztába sohasem az iránt, miként kivánhatnak ez urak maguknak szomszédul egy habár durva, de alapjában mégis erőtlen ellenség helyett, egy ravaszat és hatalmasat? A mi Amerikában, Afrika északi részében, sőt az ind földön történt egykor a gyarapodó Anglia és a sülyedő Holland és Portugal közt, az már sokszor ismételte magát és még sokszor fogja magát ismételni az emberiség történetében. Valamint a közönséges életben is két hatalmas önző egyén nem fér meg egy és ugyanazon uton, ugy lehetetlen az két állam között is, mint ezt az India feletti elsőség miatt kitört hosszabb háboru Anglia és Francziaország közt bizonyitja. Oroszország, ha mindjárt a legjobb szándékoktól vezettetnék is, ellen fog-e állhatni terveinek és jóakarói insinuatióinak, midőn háta mögött az egész ázsiai szárazföld óriási hatalmára támaszkodik, midőn már 100 év óta követi politikáját a legvadabb tájakon annyi költséggel, annyi kitartással? Lesz-e annyi önmérséklete, hogy föl ne használja a kedvező alkalmat, mely kezére játsza India 30 millió lelket meghaladó mohamedán lakosságát? Az utóbbiak legfanatikusabbak valamennyi mozlim között, s kimondhatlan gyülölettel viseltetnek az angol uralom iránt. Vallási buzgalmuk, melyet részint Bokhara, részint a Vehabiták táplálnak, annyira megy, hogy a vértanui korona elnyerése végett, gyakran leölnek egy a bazáron ártatlanul sétáló angol tisztet s önként adják át magukat a hóhérbárdnak. Indiában, hol a vallási rajongások a legtermékenyebb talajra akadtak, az iszlam a legbizarrabb formákban fejlett ki. A Timuridák ideje alatt szokásba jött testvéri egyesületek itt erőteljesebbek és jelentékenyebbek, mint másutt, s nem csak Szvat, hanem minden helység fel tudja mutatni a maga Akhondját, kinek a Dsihádra való felszólitását ezren és ezren fogják követni. Daczára a sok jótéteménynek, mit az angol kormány a mohamedánokkal tett, mégis ők képezik a lázadások tűzhelyét, ők támogatták leginkább az utóbbi zavarokat, ők foglalkoznak legörömestebb egy orosz foglalás combinatióival, ők hirdetik mindenütt az orosz uralom előnyeit. S ne gondoljunk-e ez alkalommal az örményekre is, kik elszórva Indiában és Persiában, egyes szemeit képezik ama láncznak, melyen a szentpétervári udvar tovább vezeti befolyásának delejfolyamát a Nevától a Gangesig, sőt Java és Szumatra határáig. A szorgalmas, gazdag örmények, kik vallási érzelmeikben katholikusabbak a pápánál, vagy oroszabbak és orthodoxabbak magánál a czárnál, bizonyára nem a protestáns egyházat és hatalmat fogják a legkeresztényibb Oroszország rovására felmagasztalni India bennszülöttei előtt. Kalkuttában, Bombayban és Madraszban a brit uralom hű alattvalói közül hány van Pétervárott, mint az orosz érdekek még hűbb előmozditója feljegyezve! Minden tagja ez egyháznak Ázsiában, a moszkovita politika titkos ügynökének tekinthető, s ha bekövetkeznék a döntő pillanat, bámulni fognak az angolok, mint fogja álarczát levetni ez a vallásos, erkölcsös, békeszerető és munkás nép.
Hogyan tekintheti tehát közönynyel, hogyan óhajthatja Anglia, hogy ily földön, melyen oly gyulékony elemek vannak, egy nagy s bizonynyal nem barátságos indulatu hatalom váljék szomszédjává? A kereskedés emelkedik, mondogatják szüntelen, de ugy látszik, hogy azon kereskedelmi előnyök, melyeket a brit államférfiak Oroszország közeledésében s a középázsiai anarchia leküzdésében látnak, inkább mesterkélt vigasztaláson alapulnak, mintsem igaz meggyőződésen. Hiszen nem szembeötlő-e már az is, hogy oly gyakorlati észjárásu emberek, mint az angolok, csak pillanatra is átengedik magukat azon reménynek, hogy Oroszországnak évek óta fáradsággal, pénzzel és áldozattal járó czéljaiból Angliára valami haszon háramolhatna, hogy a középázsiai kereskedelmi helyeken, a mint orosz uralom alá kerülnek, az angol czikkek nyerik a tulsúlyt? Utaljon bár Davies ur kereskedelmi jelentésében ama jelentékeny forgalomra, melyet a kiviteli kereskedés Pesáveren, Karacsin és Ladakon át Középázsiával folytatott, mégis be kell vallania, hogy az megtizszereződnék, ha az északindiai határokon tul angol befolyás szerezne annak érvényt. S igy aztán ez is azon arányban fog fogyni, a hogy az orosz sas szárnyait azon vidékeken ki fogja terjeszteni. A szentpétervári kabinet ugyan nem vonta meg szinleges beleegyezését Hay William lord által tervezett kereskedelmi uthoz Ladakon, Jarkenden, Isszikölön és Szemipalatinszkon át, de tényleg senki sem akarta e tervet támogatni, s nem is fog eszébe jutni egy orosz államférfinak sem, ezt megvalósitani. Kereskedési érzéket illetőleg a khinaiak nemcsak az oroszokat, hanem az angolokat is felülmulják, s mégis a déli Szibériába vezető pekingi nagy kereskedelmi uton csak Maimacsinig közlekednek, s Kiachtától kezdve a khinai kiviteli czikkek Pétervárra és Európába leginkább orosz kezek által jutnak. S mint jártak az olasz selyemkereskedők, kik orosz védelem alatt mentek Bokharába, ott aztán elfogattak és mindenökből kifosztattak? Egyik közülök (Gavazzi) igen keményen érezteti tudósitásában, hogy daczára minden későbbi pétervári igyekezeteknek, nem adhatott több hitelt az orosz ajánló leveleknek. Az angol gyárvárosok czikkei mindenütt ki szokták szoritni az orosz gyáripart. A khivai és bokharai kereskedők már most is orosz kereskedelmi czikkeket hoznak magukkal Nisni-Nowogorod és Orenburgból, melyeket aztán Ingilis mali (angol czikkek) név alatt adnak el a közép-ázsiaiaknak, miután ezek az angol készitményeknek mindig előnyt adnak. Angliában feledik, hogy az orosz politikának még soká nem leend nyilt tere s hogy a fegyverei által nyitott kereskedelmi utakon az idegen érdekek elé hason természetü, ha nem is oly akadályokat fog görditeni, melyekkel ma az Oxus felé vezető forgalmi utakon afghán rablás és özbeg anarchia folytán kell találkoznunk. Amerika 1864–65-ben magában Indiában 15 millió font sterlinget meghaladó szövet és pamut czikket tett le, a mi természetesen csupán Anglia szabad intézményei folytán történhetett meg. Talán a kalkuttai urak hasonló eljárást várnak az oroszoktól.
Fájdalom, a combinátiók, miket Angliában Oroszország jövendő politikájának előnyére Indiát illetőleg tesznek, igen gyarlók. Valamint meg lehet renditeni alapjaiban a biztosság épületét, melyet a Downingstreetben a mai államférfiak agyukban összekártyaváraztak, ép ugy egy jövendő szivélyes viszony is nehezen fogja megállhatni a próbát. A siker nélküli czáfolgatás helyett inkább némely ballépések kimutatására akarunk szoritkozni s inkább azon eszközöket érinteni, a melyek által egy közvetlen összeütközés veszélye, ezen az angol érdekekre nézve oly veszélyes vabanque-játék, elháritható lenne.
Hogy az angol politikusok hibáit orosz vetélytársaikkal szemben jobban megérthessük, szükség, hogy szemügyre vegyük azon előnyöket, miket az utóbbiak a tények mezején kivivtak s még folyvást birnak. Európában bámulattal szokás Oroszország óriási ázsiai birtokaira tekinteni, anélkül, hogy eszébe jutnának valakinek azon módok, melyek e birtokok megszerzését eszközölték. Az oroszok ázsiaiak, nem annyira eredetük, mint inkább földrajzi helyzetük és társadalmi viszonyaik alapján, s csupán azáltal, hogy az ázsiaiak „ejh, ráérünk arra még“-jével összekapcsolják az európaiak elhatározását és kitartását, mérkőzhetnek meg leginkább az ázsiai népekkel. A khinaiakkal, tatárokkal, persákkal, csirkassziakkal és törökökkel való érintkezéseikben, a körülményekhez képest mindig tudták magukat khinainak, tatárnak, persának stb. mutatni. Egy angol történetiró mondja, ha nem is egészen harag nélkül, mégis meglehetős igazsággal, hogy az oroszok előnyomulása hasonló volt egy tigriséhez. „Eleintén óvatosan csuszik s gyáván zsörtölődik előre a porban, mig a kedvező pillanat megengedi neki a végzetes ugrást. Békét lehelő baráti mosolylyal, emiszáriusaik édeskés, sima szavaival gyakran el tudtak altatni minden félelmet, minden elővigyázatot mindaddig, mig terveik biztos volta feleslegessé tett minden félelmet, meghiusitott minden elővigyázatot. Vak tehát és áruló az a kormány, mely az oroszoknak a határokhoz való közeledésére, történjék az bármi lassan, s legyen a hóditó és meghóditandó közt levő távolság bármi nagy, szundikálni tud!“ Mint ázsiaiak sohasem állanak oly éles ellentétben szomszédaikkal akár erkölcseik, szokásaik, akár gondolkodásmódjukra nézve, mint az angolok, kik magasabb míveltségi állapotaiknál fogva nem tudnák meghozni azon áldozatot, hogy lemondjanak polgárositási törekvéseikről. Ők nem igen sértik a népek gondolkodás módját, s a hol érdekeik kivánják, könnyebben tudnak a körülményekhez simulni. Az angol kormány maig is méltóságán alulinak tartotta magát közvetlen összeköttetésbe tenni a bokharai emirrel, s a mit mindeddig a zerefsáni fővárossal közölt az angol kabinet, az mind az indiai alkirály közvetitése folytán jutott oda. Oroszországban más az észjárás, s maga Miklós czár, ez a gőgös autokrata, ki oly soká vonakodott megadni a franczia császárnak a „mon frère“ czimet, a középázsiai tatár khánnal szemben nem ugy viselte magát, mint az oroszok mindenható czárja, hanem mint egy névamelléki khán. Ilynemü eljárás után látjuk aztán, hogy Oroszország egész ázsiai határvonalai hosszában, mind a nomádok, mind a települtek, mind a budha, mind a mohamedán vallásuak oly jó viszonyban, ha nem is barátságban, élnek az oroszokkal, mint különben egy európai hatalom idegen birtokain sem.
Az ázsiai gondolkodásmód ez előnyei, melyeknek elsajátitását különös ravaszságnak és számitásnak tekinthetjük, a politika terén is sokkal nagyobb sikerrel járnak, mint a nyiltság és igazságosság nyelve, melyet az angolok mint alapelvet látszanak követni. Csak Nagybritannia európai ellenségei, csak az angol hatalom irigyei tehetnek szemrehányást Albion fiainak Indiára nézve; de a ki tüzetesen ismeri politikai érintkezéseiket a benszülött fejedelmekkel s a határos szomszédokkal, ki alapos ismerője az ázsiaiak jellemének, az az angol államférfiak tévedését épen e hibák teljes hiányában fogja látni.
Kezdve az Amur nagy területétől a legkisebb birtokokig, melyeket Oroszország ujabb időben Ázsiában elfoglalt, mindenütt ugyanazon ármánykodásokat, a pártviszályok szítását, a vesztegetést, a legaljasabb eszközök általi csábitást találandjuk, melyek egy invasiót meg szoktak előzni. Először kereskedelmi viszonyok által érintkezésbe lépnek idegen elemekkel; azután a legcsekélyebb pártviszályt elegendő okul szolgál egy casus bellire; a hol erre nincs alkalom, ott a földet emissariusok aknázzák alá, a főnököket ajándékok által csábitják magukhoz, vagy fejeiket Vodkival (orosz pálinkával) kábitják el s ugy csalják be a végzetes varázskörbe. A háborura, az invasióra sehol sem lehetne egykönnyen alapos okot találni, s a Romanoff-ház óriási birodalma bizonynyal inkább gyarapodott ázsiai politikusainak ármánykodásai, mint fegyvereinek hatalma által. Ehez járul még az, hogy Oroszország fent elősorolt tulajdonainál fogva közelebbről ismeri az ázsiai népek viszonyait, s sokkal jobban van tudósitva arról, mi a határos államokban magát előadja, mint az angolok, vagy a többi európaiak emissariusai nagy vigyázatának, diplomatái fáradhatlan buzgalmának köszönheti, hogy kabinetje a szomszéd országok legtitkosabb dolgairól gyakran gyorsabban és alaposabban van tudósitva, mint maga az érdekelt kormány. Eltekintve attól, hogy egy, a legderekabban kiképzett férfiakból álló társaság értékesitheti Szentpétervárt Ázsia legkülönbözőbb részeiben észlelt tapasztalatait, még itt-ott egy kirgiz, egy buriat, egy csirkassziai vagy mongol is hasznos eszközül szolgál nekik egészen vagy félig leigázott hazájok ellen, természetesen, miután orosz nevelés és észjárás által kellően átidomitották.
Angliában mindenütt épen az ellenkezőt látjuk.
A ki ismeri az angol közvélemény vastag tudatlanságát, India eseményeit s e nagy birtokok szomszéd államainak viszonyait illetőleg, a ki egy év lefolyása óta figyelemmel kiséri azon képtelen és nevetséges tudósitásokat az angol sajó távirati sürgönyeit, melyek Kalkuttán és Bombayn át Angliába és Európába jutnak, a ki ismeri azon csekély számu angol államférfit, kik jól lévén értesitve az ázsiai viszonyokról, a keleti politika kérdéseiben helyes itéletet hozhatnak, annak bámulnia kell, mint alapithatta meg Anglia idegen birtokait, sőt mint volt képes azokat maig is megtartani.
Valamint azon angolok, kik hosszabb idő óta tartózkodtak Ázsiában, nemzeti jellemöknél fogva távol maradtak a benszülöttektől s igy nyelvökkel és erkölcseikkel ritkábban lépnek közelebbi összeköttetésbe, ugy az angol kormány is az oly fontos követségeknek, mint pl. a konstantinápolyiak tolmácsi állomásait, a kölcsönös közlekedés e lényeges organumát, nem tölthette be angolokkal, hanem naturalizált levanteiekkel. Oroszországban, Francziaországban és Ausztriában már rég alapitottak diplomatiára készülők számára keleti akadémiákat; Angliában, daczára a dúsgazdagon dotált kollegiumoknak, iskoláknak és egyetemeknek, ilynemü intézet felállitására még nem gondoltak. Igy a törvényhozó testületben, valamint a miniszteriumban is, hol pedig a legcsekélyebb ügyeket is szakférfiak intézik, az ázsiai nagyfontosságu viszonyokat illetőleg csak nehány embert lehet illetékesnek tartani, s a felszinen levő pártfogóskodási szellemnél fogva még ezek is ritkán juttathatják érvényre tapasztalataikat.
Ez a közöny minden idegent meg fog lepni; de annál inkább fel fogja kelteni bámulatunkat az, ha a szabadelvű töredék szóvivőit igy halljuk beszélni: „Mit érdekel minket Ázsia, mit a barbár csorda, mely sok fáradalmat okoz, de kevés hasznot hajt, mit a gazdag India, melynek jövedelme épen nem fedezi a kiadásokat, annál kevésbé a foglalás költségeit!“ Ily megjegyzéseket gyakran hallottam e párt legjelentékenyebb tagjaitól; nem lehet kétségbe vonni vallomásaik őszinteségét, de ha kérdeztem, mivel fognák a nagy gyarmatországból eredő politikai befolyást pótolni, mindig adósak maradtak a felelettel. Azt egészen feledni látszanak, mily sok fiatal angol lép minden osztályból Indiában politikai és katonai pályára, feledni látszanak azt, hány lelkész és tiszt gyermeke gazdagszik meg a Ganges és Indus melletti jövedelmes hivatalokból, kiknek a szigetország szűk köre különben semmi hatáskört sem nyujtana, hogy aztán ifju éveik szerzeményét otthon nyugalmas vénségükben költsék el; egészen számitáson kivül hagyják a kereskedők tengernyi számát, kik a legkiterjedtebb kereskedelmi érdekeket képviselvén, lakják ázsiai birtokaikat, s kiknek munkálkodása által milliókkal gyarapszik az angol tőke. Ezen szabadelvüek, kik előtt egy ily gyarmatbirtok, mint India, közönyösnek vagy épen nélkülözhetőnek tünik fel, igen rövidlátóak. Hogy az angolok hazájuk nagyságát nem az idegen népek fölötti uralomra, hanem belföldi gyáriparuk virágzó állapotára akarják alapitva látni, ma, midőn csupán indiai vasutvállalatokba 60 millió font sterling van fektetve, nem birhat általános érvénynyel Angliában; mert hogy sem a gyárak mozgalmas ipara, sem az angol kereskedők vállalkozó szelleme nem mutatott fel valami különös eredményt ott, hol nem vehették igénybe az angol uralom segélyét, látni való Algir, Középázsia s egyéb nem brit birtokok kereskedelmi viszonyaiból.
Ezek a téves nézetek nyomták háttérbe az angol egyéniség előnyeit szemben az orosz politikával, mely kitartással és következetességgel űzi munkáját. Ezeknek kell tulajdonitni azt, hogy Oroszország oly hihetlenül rövid idő alatt emelkedett Anglia hatalmas versenytársává s lépett oly közel annak Achilles sarkához. Ma már hasztalan volna visszanyomni akarni ez óriási hatalmat, miután a Kaukázust teljesen elfoglalta, s állását a Kaspi és Aral tónál, valamint roppant előnyeit Középázsiában kivivta. A mit 20 év előtt még nem nagy nehézséggel lehetett volna kiküzdeni, az ma már késő, s ha Anglia el akarja kerülni a kereskedelmi államok közös sorsát, Karthago, Velencze, Genua, Holland és Portugal végzetes sülyedését, csak egy ut van hátra: szigoru vigyázat és őrködés, s a még érvényre emelhető rendszabályok gyors foganatositása.
Nyilt ellenségképen lépni fel a növekedő orosz hatalom ellen, ma már ép oly hiba volna az angolok részéről mint ama feltünő tétlenség, melyet Anglia 25 év óta minden a Hindukuson tul történt eseményekkel szemben mutatott. Oroszország erős lábra fog kapni az Oxus jobb partján, be fogja kebelezni a három khánságot; talán a khinai tatárságot is, minden, a mi csak özbeg, el fogja szükségkép ismerni felsőségét. Ezt lehetetlen meggátolni, de az angol csak eddig nézheti vetélytársa előnyomulását, tovább nem.
Az Oxus és az Indus közti területnek semlegesnek kell maradnia. Afghanisztán, természeti alkotásánál s lakosságának harczias, a diplomatiához kitünő érzékkel biró jelleménél fogva egészen arra való volna, hogy egy katonai és politikai védgátat képezzen, mely aztán lehetlenné tenné a két kolosz összeütközését. Ez az ország a foglalónak, jőjjön bár északról vagy délről, tizszer keményebb küzdelmet okozna, mint a Kaukázus. Azonkivül a tartomány birtoka nem fedezné a háboru költségeit, s habár a folytonos zavarok, melyek az afghanok hegy-völgyes területén uralkodnak, mi haszonnal sincsenek a két szomszédra, a veszély még sem oly nagy, hogy akár az egyik, akár a másik fél foglalási terveit igazolhatná.
De miként biztositsa Anglia Afghanisztán semlegességét, ha Oroszország tovább folytatja támadási politikáját, mit tegyen, hogy ott erős védsánczot állitson anélkül, hogy mint hóditó kellene föllépnie?
Ezt egy ügyes, szakadatlanul a viszonyok szinvonalán álló diplomatiai összeköttetés eszközölteti oly ügynökök működése által, kik ismervén az afghanok jellemét, mellőzni tudják az angol gondolkodásmódot s ázsiai szint tudnak vallani.
Ugyanazon hibát, melyet lord Auckland 1839. beavatkozásával az afghán viszonyokba elkövetett, ugyanazon s még nagyobb hibákat lehetne felróni utódainak, ha a szomszéd állam ügyeinek folyását teljes semlegességben, szembeszökő közönynyel tekintené. Az angolok hasonlitanak a gyermekhez, ha egyszer a kályhán megégette magát, soká nem fog a meleghez közeledni merni. Az afghán hadjárat szerencsétlen vége, a 30 millió font sterling, melybe az került, még ma, egy negyedszázad után is oly ijesztő élénkséggel állnak minden brit szeme előtt, hogy még gondolatára is reszket a Hindukuson tuli politikai befolyásnak. Minő szembeszökő végletek. Egyszer tetőtől talpig fölfegyverzik magukat, hogy egy oly gyülölt uralkodót támogassanak, minő Sah Sedsah, aztán pedig, miután bekebelezték Pendsábot, alig gondolnak Kabullal. S miért volna oly veszedelmes korlát a pesáveri határvonal az angolra vagy bármely európaira nézve? Ha Afghanisztánból, a Kakeri, Luhani, Gilzi és Jusufzi törzsekből évenkint több ezeren lépik át Hindosztan északi határait, részint kereskedés, részint nyájaik legeltetése végett, miért volna lehetetlen a brit utazóknak tulmenni a Hindukuson, annál inkább elhagyni néhány órányira Pesávert? Az afghán kereskedők virágzó kereskedést űznek Multannal, Delhivel és Lahoreral, miért ne mehetne angol részről is egyik vagy másik kereskedő-ház hasonló czélból Kabulba?
Ez a körülmény igen meglepett, s még inkább az, midőn hallottam, hogy azon tiszt, kit Sir John Lawrence Sir-Ali-khán üdvözletére küldött Kabulba, csak egy erős hadosztály élén jelenhetett meg, hogy védve legyen a fanatikus nép dühe ellen. Mily nevetséges és téves tanitást adnak az ázsiaiaknak az európai nagylelküségről, az európai igazságszeretetről. Anglia, mely már régóta használja e bánásmódot az ázsiaiak iránt, ahhoz hasonlit, ki egy vaknak teljes erejéből felfoghatóvá akarja tenni a rafaeli cartonok szépségét. Oroszország már sokkal praktikusabb. Tudja, hogy a nagylelküség és humanitás ilyszerü nyilatkozatait a keletiek csak gunyolják, hogy korántsem vesznek példát róla s csupán csak czéljaik elérésére alkalmazzák azokat. Jobban tenné Anglia, ha a helyett, hogy erkölcsi prédikácziókkal halmozza el őket, hasonló fegyverekkel élne s a keletiekkel keleti módon bánna.
Azon időben, midőn Conolly és Stoddart sanyaru fogságban szenvedtek, melyből végre is csak a hóhér bárdja szabaditá meg őket, a brit területen bokharaiak, khokandiak és egyéb középázsiaiak voltak, kiknek letartóztatása által enyhiteni lehetett volna az angol tisztek sorsán, s őket megmenteni a haláltól. Oroszország ily esetekben mindjárt kirántja magát a hinárból s a „szeget szeggel“ elvét veszi foganatba. Anglia nem tette ezt. A nagylelküt akarta játszani, de mit nyert vele? Midőn Bokharában voltam, akkor tudtam meg, hogy mennyire tévesztette el czélját az angol nagylelküség e ténye. A bokharaiak azt hitték, hogy Anglia nem meri felkölteni a bokharai emir haragját s gyöngesége kényszeriti őt e mérsékletre.
Azt gondolják a kalkuttai urak, hogy az afghanok máskép gondolkoznak? Épen nem, ők is igy szólnak: a mi indigo- és fűszerkereskedőink és tevebérlőink, védve az Iszlam hatalma és nagysága által, sértetlenül léphetnek a brit földre, mig a hitetlenek közül egy léleknek sem szabad magát mutatnia nálunk.
E megbocsáthatlan gyöngeséget mutatta 1857-ben az indiai alkirály is, midőn lord Canningot Pesáverbe küldötte, hogy Edwards társaságában az ott megjelent Dost-Mohamed khánnal a persák ellen véd- és daczszövetséget kössön. Az afghanok akkor igen meg voltak szorulva s nagy szükségök volt a pénzre és fegyverre; az ősz Barekzi főnök, kit fiai kisértek, kitüntette ezt minden szavában és mégis minden pontban teljesitették kivánatát a nélkül, hogy Anglia főbb igényeiről csak egy szóval is emlitést tett volna. Négyezer darab fegyvert (szuronyt, kardot és töltényt) és évenkint 12 lak rupiát biztositottak nekik mindaddig, mig Nagy-británnia háboruban leend Persiával. E jelentékeny összegből még a párisi béke megkötése után is nem megvetendő összeget fizettek s még sem érték el az alkudozások főczélját, t. i. azt, hogy Kabulban és Kandaharban állandó angol követséget állithassanak fel. Dost-Mohamed khán, mint azt Kaye „Az utolsó Seapoy forradalom története“ czimü munkájában előadja, ugy nyilatkozott, hogy nem veszi magára egy ily lépés felelőségét, hogy az afghán fanatizmussal szemben nem veheti védelme alá az angol ügynököket, hogy minden lépés veszélyt hozhat stb. Ha Dost-Mohamed khán maga bevallotta, hogy Kandaharban sértetlenül megállhat egy angol misszió, miért volna ez máskép Kabulban? A brit ügyvezetők igen csalódtak, ha csak egy pillanatig is kétkedtek az afghán főnök mindenható hatalmában. Csak több kitartás kellett volna, hogy az angolok, kik a szükség idején mint szövetségesek léptek föl, ne csak két, hanem több követségi állomást állithassanak föl. Az afghánok hamar megszokták volna ez állapotot, s az egyszer megkezdett diplomatiai összeköttetést továbbra is szakadatlanul fönn lehetett volna tartani.
Sir John Lawrence most egy félhivatalos czikkben, mely az „Edinburgh Review“-ban (január 1867) jelent meg, törekszik bebizonyitani, mily nehéz és hasztalan diplomatiai összeköttetésbe lépni oly vad és féktelen szomszédokkal, minőkkel India minden oldalról körül van véve. Azonban nem értem, hogy miért nem okul az alkirály Oroszország példáján, a mely szintén hasonló elemektől van környezve, de azért követ után követet indit, azoknak tiszteletet és biztosságot szerez, s igy folyvást halad kitüzött czélja felé? Miért nem követi Anglia ugyanazon politikát, melyet egykor Japánnal, Khinával s más ázsiai országokkal kezdett. Ugy tetszik, kevésbé vannak meggyőződve e terv nehézségekbe ütköző kiviteléről, mint a belőle háramló haszon horderejéről; vagy csakugyan nem tudnák azon urak, mit eszközölhetne egy folytonos képviseltetés Afghanisztánban mind az angol érdekekre, mind az afghanok javára?
Sir Henry Rawlinson diplomatiai magatartása Kandaharban, ki ott a legveszedelmesebb helyzetben s a legaggasztóbb időben is sikeresen tudta magát fenntartani, fényes bizonysága annak, hogy még a legbárdolatlanabb ázsiaiakkal is el lehet bánni. S ha már a nevezett támadó fenyegető állásával annyit ki tudott vívni, mit lehetne még elérni politikai finomság, barátságos rábeszélés utján.
Egy szakadatlan diplomatiai összeköttetés kézzel fogható következményei, ha nem csalódtunk: 1) igen üdvös befolyással volnának a kereskedésre; mert miután az angol czikkek Középázsiában már jó ideje kedvező hirnek örvendenek, ha egyenesen Angolországból szállittatnának be, bizonynyal leszoritanák a vásárról a hasonnemű és kevesebbre becsült orosz termékeket. Most ez természetesen nincs igy, mostanában Kabulban, Kandaharban, Heratban s egyéb helyeken némely orosz iparágból, mint pl. a vasedényből és szerszámból, durva kattunból és posztóból sokkal több kél el, mint az angolból, csupán csak azért, mert az előbbiek a csekély árak és kisebb vámköltség következtében nem kerülnek annyiba, mint az eredetileg drága s a szállitás miatt magas áru angol czikkek. Továbbá Bokharában, itt-ott Khivában és Karsiban megjelennek maguk az orosz kereskedők is, kik aztán biztositva kormányuk erélye által, sokkal jobban előmozditják saját érdekeiket, mint az idegen hajhászok. Hasztalan keresnénk a polgárisodásra nézve jobb apostolt, jobb uttörőt, mint a néma iparczikk-tömbeket, mik Európából vándorolnak oda; és Angliának, eltekintve kereskedelmi érdekeitől, már a humanitás czéljából is könnyitni kell a középázsiai kereskedést.