A dervisk a keleti élet személyesített mintaképe. Hivalkodás, rajongás, alázatosság és feltünő hanyagság az ő ismertető jelei, miket erényökül dicsérnek benne, s miket olyanokul papolva hirdet mindenütt. A mitsemtevésnek mentségül szolgál az ember gyámoltalansága, a rajongásnak isteni ihlettség, az alázatosságnak a czélzás arra, hogy porból születtünk, végre a hanyagságnak a sors-végzetek mindenhatósága.
Ha az európai polgárosodás előnye nem érvényesitette volna magát oly fényesen a keletieké fölött, csaknem hajlandó volnék mondani, hogy ama dervistől, ki rongyos hirkában vagy dzsubbéban amott egy elhagyott rom kuczkójában kuczorog, irigylem a szeméből mosolygó boldogságot. Mily tökéletes nyugalom tükrödzik arczvonásaiban, tetteiben és működésében, s mily kirivó ellentétet képez egész külseje a mi európai életünkkel! Áldervis koromban majd mindig a természetemmel ellenkező nyugodtság volt az, a mi idegeimre bántólag hatott, s a minek utánzásában természetesen a legnagyobb hibákat követtem el. Soha sem fogom felejteni, – Heratban történt, midőn egyszer felvillanyozva közeli megszabadulásom gondolatától, ülő helyemről felpattanék, s a lakásomul szolgáló romban teljes hévvel fel s alá kezdtem járni. – Nehány perczczel utóbb észrevettem, hogy az átmenők csoportja a bejáráshoz gyült, s bámulva rám meresztette szemeit. Tüstént megálltam s megszégyenülve leültem. Kevéssel rá, nehányan hozzám léptek s hogylétemet kérdék. A jámborok tébolyodottnak néztek, mert az ő nézetök szerént csakugyan nem lehet helyén oly embernek az esze, a ki szükség vagy különös czél nélkül ültéből fölkél s föl alá jár szobájában.
De a keletieknek nemcsak általános jellemvonásait képviselik a dervisek, hanem Kelet egyes népeinek árnyalatait is. Vallásuk ugyan azt hirdeti „El Iszlam milleti vahidun“, vagyis „az egész iszlam egy nemzet“; mindazonáltal a különböző szerzeteknél meg lehet ismerni, ki honnan és hová való. A Bektasi-, Mevlevi- és Rufai-félék leginkább Törökországban honosak, mert Bektas a jancsárok lelkesedett alapitója, Molla Dzseladeddin Rumi a Mesznevi magasztos költője Törökországban működtek s ott nyugosznak is. Arabiában honosak a Kadriék és Dzselaliak, Persiában az Oveizi Nurbakhsi Nimetullahik, Indiában a Khilalik és Zahibik, Közép-Ázsiában a Nakishbendik és Szofi Iszlam-félék a legszokottabbak2).
A testvériség benső köteléke füzi ugyan össze mindenik rendnek tagjait; a növendékek (Mürid) és tagtársak (Khalfa) vakon engedelmeskednek főnöküknek (Pir), ki kénye kedve szerint rendelkezhetik szellemi alárendeltjeinek élete és vagyona fölött; ámde e testületeknek eszük ágában sincs titkos politikai vagy társadalmi czélokra törekedni, mint Európában hiszik, kik némely föllelkesült utas szava után indulva, a nagy puszta Beduinjei közt is szabad kőműves-testvéreket vélnek lappangani. A dervisek nem egyebek mint az Iszlam szerzetesei; a szellem, melyből eredtek s mely őket fenntartja, a vallásbeli rajongás; ők pedig csak annyiban külömböznek egymástól, a mennyiben nem egyenlő módon tüntetik ki lelkesedésöket.
Mig például az egyik szerzet folytonos zarándoklást parancsol a szentek sirjaihoz, egy másiknak szigoru szabályai, ugy látszik, elmélkedést hagynak meg az Istenség nagy véghetetlensége és földi létünk nevetséges semmisége fölött.
Egy harmadik megkivánja növendékeitől, hogy éjjel-nappal foglalkozzanak Zikr-rel (Isten nevének emlegetésével) és Telkinnel (dalimával v. hymnussal); végre nincs miért fennakadnunk hallván, hogy egy szerzet tagjai addig kiabálják teli torokkal a: „Ja hu! Ja hakk! La illahi illa hu!“-féle igéket, mig a közrekiáltók nagy része delirium tremens vagyis reszkető őrjöngésbe esik. Az igazhitűeknél az ilyen állapot neve Medzs-zub, vagyis Isten szerelme által magán kivül ragadtatni. A kit e szerencse ér, mert az szerencsének tartatik, azt minden ember megirigyli. A roham idején betegek, nyavalygók, meddő asszonyok közvetlen közelébe kivánkoznak és szorosan tapodnak öltözetéhez, mert a vele való érintkezés csalhatatlanul gyógyitónak tartatik.
Hogy mit képesek a dervisek a Zikr-féle elragadtatás idején véghezvinni, egyszer magam is megnéztem Szamarkandban. Dehbidben ugyanis, a Makhdum Aázam sirjának közelében egy ilyen rivalgó társaság együtt volt az odavaló főnök (Pir) közül. Azzal kezdték, hogy nyugalmas hangon, mondhatnám üteny szerint kiáltozák a szükséges igéket. A Pir a legmélyebb tevedzsühbe (elmélkedésbe) vala merülve; minden szem és fül feléje volt irányozva, s feje minden mozdulatával, minden lélekzettel, melyet hallatott, növekvék egyre tompább és szilajabb hangon éneklő tanitványainak lelkesedése. Végre álomszerű merengéséből fellátszott ocsúdni, s midőn fejét görnyedt helyzetéből felemelé, a dervisek mint valami ördöngösök felugráltak helyeikről, a kör felbomlott, az egyes tagok hullámalaku testmozdulatokkal el kezdtek ugrálni, s alig hogy a Pir egészen talpra állt, a neki hevült tánczolók oly őrültségbe estek, mely bennem, ki természetesen kénytelen voltam velök tartani, lelki borzalmat gerjesztett. Mintha forgószél sodorta volna őket, ugy csapongtak jobbra balra tüskén bokron keresztül, a rét puha szőnyegéről sokan bele ugrottak a törmelékkövek közé, lábaikról csurgott a vér, s ők mégis folytatták, mig sokan elalélva összerogytak.
A Keleten uralkodó társadalmi viszonyok mellett, hol mindenütt és minden tekintetben csak a végletekben gyönyörködnek, a dervisnek vagy koldusnak, jóllehet a társadalom legalsóbb fokán áll, oly tekintélyben kellene állania mint a herczeg, ki egy nép élén állva millió lelkek- és kincsekkel rendelkezik. Az ember, egy labda a sors hatalmas kezében, ha sorsa ugy hozza magával, egy pillantat alatt egyik végletből a másikba juthat, mint ezt a történet számtalan példában igazolja, és valamint a költészetben gyakran előfordul egymás mellett a két ellenlábas „Shah ü Keda“, azaz, király és koldus, igy találjuk ezt igen gyakran a közéletben is, hol a rongyos, ronda, mocsokkal boritott dervis a fényes diszöltözetébe öltözött herczeggel egy és ugyanazon szőnyegen ül, elmerülve bizalmas beszédbe, sőt gyakran ugyanazon findzsából isznak. Európai utazóknak az ilyen négy szemközti társalgás különösnek tetszik és néha mulatságul szolgál, de Keleten ez nagyon természetes. Hadd lássa be a király (igy áll ez az erkölcstanban) szomszédjának merész ellentétében az ő földi dicsőségének semmiségét és tartózkodjék a kevélységtől.
A dervis ellenben fedezze fel a ragyogó diszruha alatt a halandó embert, és megismerve a hiu létet, nevessen az élet varázsjátékán.
E kölcsönös viszony tudatában e két véglet a türelem és engedékenység ritka nemével szokott egymás iránt viseltetni. A dervis, ki magán lakában a legbizalmasabb jó barát, nyilvános szertartásoknál sohasem feledi el, hogy ő minden szegények legszegényebbike. Hasonlólag tűrt el az előkelő a dervistől mindent, a mi más előtt elviselhetlennek tetszenék. Kerkiben az ország parancsnokánál egy dervis tartózkodék, a kinek fogadalom parancsolta kötelessége volt, alkonyattól nap felkeltéig „Ja hu! Ja hakk! La illahi illa hu“3) igéket szakadatlanul, és harsány hangon kiáltani. A setétség beálltával midőn a nappali élet zaja megszünt, a dervis zord egy hangu kiabálásai mindig hallhatóbbak valának a palota környezetében, nem emlitve az épületben. Hogy áhitatossága többeknek zavarta álmait, nagyon természetes, de a kormányzó családtagjai kérelme daczára sem tett ellene kifogást és ő tovább folytatta rikácsolásait, a mig csak Kerkiben lakott.
Mivelhogy szomszédságában laktam, nekem is kijutott e hangversenyből, és az áthatott kiáltozó hangjáról – mely reggel felé mindinkább gyengült – megtudtam a hajnal közeledését, a nélkül, hogy sötét czellámból a szabadba léptem volna.
Mindazonáltal a szó szoros értelmébeni dervis, – egy oly férfi t. i. a ki belső meggyőződéséből lemondva a földi javak- és világi kényelemről, tapasztalatok gyüjtésiért vagy vallási kötelességének él, mely fényben tüntetik föl Szaadit, a költőt, – mai napság ritka tünemény. A kik ezen életpályára lépnek, azok vagy elvnélküli henyélők vagy kitanult koldusok, kik a szegénység foltos köpenyege alatt kincseket gyüjtenek, és ha jól meggazdagodtak, kereskedelmi czélokba fognak. Ez leginkább Persiában honos. Mig nekik a szerencse kedvez, addig a legnevetségesebb módon halmoznak össze fényt és pompát és senkinek sem jut eszébe a világ mulandósága. Ha pedig szerencsétlenség éri, akkor félrevonul magányába, kigúnyolja az emberek hiu törekvését, és látszólagos önmegelégedéssel mondja: „Men Dervis em! (Dervis vagyok!)
Valamint Keletnek minden intézményei, szokásai és erkölcsei, minél tovább haladunk előre, annál domborubb eredetiségben tünnek szemünkbe, ugy van a dervisek szerzetével is. Persiában a dervisek már jóval fontosabb szerepet játszanak, mint Törökországban; Közép-Ázsiában pedig, hol több századokon át folytatott elszigeteltség következtében még semmi sem változott, e szerzetesek még teljes fényökben állanak, ugy mint keletkeztökkor álltak, s hatályos befolyást gyakorolnak az odavaló társadalmi viszonyokra. Hogy az Isannak, vagyis világi papságnak mily hatásköre van Közép-Ázsiában, arra „Közép-ázsiai utazásomban“ olykor figyelmeztettem. E hatást, szemben a rettenetes önkény- és zsarnoksággal, szerencsésnek mondhatni, s innen van, hogy mindenki vallással foglalkozik, kiki a „csodatevők“ (Ehli keramet) méltósága után áhitozik, vagy ha ezt el nem érheti, legalább szentnek (Veli Ullah) czimét ügyekszik megszerezni.
Az ulemák osztálya, mely az irásmagyarázatával kérkedik, az Isanokkal, kik mystikus szerepöknél fogva a nép előtt nagy becsben állnak, mindig heves versengésben él. Közép-Ázsia népét, mint Ázsiának legszilajabb gyermekeit, könnyebben megnyerhetni bűbájos igékkel, szertartásokkal, mint könyvekkel; s a mily könnyen el tudna lenni Mollah nélkül, oly elkerülhetlenül szükséges neki az Isan, kinek Fatiháját (áldását) vagy Nefeszét (lehelletét) kell, hogy csalhatatlan talizmán gyanánt magával vihesse, akár portyázni megy, akár nyájához, akár a pusztán barangol, akár sátrába vonul.
Az Isanok mellett nem kevésbé érdekes tüneményt látunk a zarándok koldus-dervisekben, vagy kalenterekben4), kiket a kirgizek és turkománok kudusnak vagy divánénak (megbódultnak) neveznek. Ama nagy és elláthatlan sivatagokon, melyek Khina nyugati határaitól a kaspi tengerig terjednek, csakis ezek barangolhatnak háboritatlanul ide s tova rongy öltözetükben. A különbségre, mely törzsek, családok és ágak közt létezik, ők soha sem figyelnek; keveset gondolván az oly hatalmas jelszóval Jaghi vagy Il (jó barátunk vagy ellenségünk), mindenkihez csatlakoznak a kivel találkoznak, nem kérdve békés karaván-e az, vagy vadlelkü rablócsapat.
A kirgiz és turkoman pusztákat bebarangoló dervisek többnyire olyan emberek, kik különös vonzalommal az édes mit-sem-tevés iránt, koldus keresetre adják magukat, mely egész Ázsiában tisztességesnek tartatik. – Az arra szükséges szaktudomány nehány imádságból és azon bizonyos taglejtésből áll, melylyel a chiromantikus fogásokat kisérik, s én soha sem láttam a puszták egyik lakóját is, ki ne érezte volna magát megilletődöttnek vagy meghatottnak, midőn a hosszu haju, födetlen fejü, mezitlábu dervis előtt állt, ki tüzes pillantatával élesen szembe fogja a puszták fiát, s mig a Keskulját5) rázza, vad „Ja hu“ kiáltással fogadja.
Egy ilyen tatár Fakir megjelenése valamely elhagyatva álló sátorcsoportban mindenkor ünnep vagy örvendetes esemény gyanánt vétetik. Különös fontossággal bir az a nők és leányok szemében, s jöttének idejét különfélekép magyarázzák. A reggeli órákban érkező dervis a teve- vagy lókancza szerencsés csikózását hozza magával; délbeni jövetele czivódást jelent a házasok közt, este pedig bátor vőlegényt hoz az eladó hajadonnak. A dervist különben is leginkább a nők foglalják el, s azon édes reményben, hogy rongy öltözetéből egyszer csak vagy csillogó szinü üvegkalárist, vagy óhajtva óhajtott Talizmant elő fog keresni, a legjobb izü falatokkal, miket a sátor felmutathat, kedveskednek neki. A könyöradomány (Eleemosyna), mely a nomádoknál soha sem áll pénzből, ritkán tagadtatik meg tőle. Többnyire ócska nemezteritőt kap, nehány maroknyi teveszőrt vagy gyapjut, olykor ócska ruhadarabokat is. Aztán ott időzhet bátran valamely családnál napokig, velök barangolhat, a nélkül hogy megunnák. Ha a dervis azonfelül zenéhez is ért, azaz, nehány dalt megtanult, s azokat a két huru Dutara pengetése mellett el is tudja énekelni, már akkor tenyerükön hordják s mindig fáradságába kerül gazdái körmei közül menekülnie.
Dervist megbántani vagy bántalmazni, fölöttébb ritka merény, mely, hir szerint, csak a turkománoknál fordul néha elő, kiknek határtalan kapzsisága előtt semmi sem szent s mely minden kigondolható kegyetlenségre ösztönzi őket. Egy fekete fürtü izmos dervis Bokhárából, kivel Maymenében találkozám, beszélé nekem, hogy egy Tekketurkomán, elcsábítva a 30 darab arany reménye által, melyeket a dervis athletai alakjából magának igért, foglyává tette szegényt azon szándékkal, hogy nehány nap mulva elviszi a rabvásárra.
„Ugy tettem, mintha egy cseppet se volnék megilletődve“ – mondá nekem bajtársam – „s lánczaim csörgése mellett is elmondám a szokott Zikrt és imákat. Már közelgetett a vásár napja, midőn bitor gazdám felesége hirtelen beteg lett s ez hátravetette férje elindulását. Ebben ő Isten ujját látta s már is mély gondolatokba merült vala, midőn kedvencz lova is a nyujtott eledelt visszautasítva, betegnek mutatkozott. Ez megtölté a mértéket. – A megijedt ember tüstént leoldá foglya bilincseit, s a tőle elszedett holmit visszaadván, kérte, hagyná el a sátrat, és pedig oly hamar a mint csak lehet.
Mig a turkoman várja türelmetlenül, hogy a baljóslatu koldus menjen, ez motoza tarisznyájában s mondá, hogy fésűje hiányzik, az a fésűje, melyet neki az ő Pirje talizmanul adott utjára, mely nélkül tapodtat sem mehet odább. – A puszták megdöbbent fia nyilsebesen rohan a helyre, hol a holmik hevernek vala; keres nyomoz soká-soká, s nem találván semmit, még nagyobb lett az ijedtsége, s Isten nevére kéré a dervist, lépne ki legalább csak egyet a sátorból, husz fésű árát igérvén neki. A ravasz bokhárai látván mily magasra emelkedtek actiái, vigasztalhatatlannak tetette magát vesztesége fölött s ismételgeté, mily szerencsétlennek érzi magát, hogy most ki tudja hány esztendeig kell neki e sátorban időznie. Ellehet képzelni a joggal elámitott babonás zsivány zavarát! Őrültként lótott futott szomszédaihoz tanácsért. Elkezdtek a dervissel alkudozni, s miután fésűjéért (mely egyébiránt nála el volt rejtve) egy ló, egy egész öltözet és 10 db. arany készpénzből álló tetemes ajándékkal megengesztelték, istenhozzádot mondott a sátornak, melynek gazdája nem egy könnyen fog ismét zarándokoló dervissel kikötni!
A mi illeti a ravaszságot, titkos fogásokat és bűvöléseket stb., ebben India dervisei, különösen a kasmiriak, egész Keleten levő mohamedán rendtársaik felett kitünnek. Ezen emberek szemtelen játékot üznek a nép könnyenhivőségével Persiában és Közép-Ázsiában, sőt olykor-olykor különben élczes és mivelt emberek is esnek hálóikba, mert hol egy ilyen kasmiri fellép, – a ki rend szerént érdekes alak, beszédes vonások, jelentékeny fekete tüzes szem, hosszu lengő fekete hajjal – ott bizonyos az ő győzelme. India és a határos országok mohamedánjai az egész iszlamvilágban régóta természetfeletti erejükről hiresek. Makacs betegségek gyógyitására, lelkek üzésére és rejtett kincsek feltalálására gyakran és örömest használják ezen megérkezett szenteket, a kik, jóllehet müvészetük az iszlam törvényeiben tiltva van, mindenütt a legbuzgóbb mohamedánoknak tartatnak. Gobineau gróf „Trois ans dans l’Asie“ czimü munkájában egy pompás csinyt beszél el, melyet egy kasmiri alchimista véghezvitt egy teheráni aranyszomjas herczegen. Hasonló tréfa történt a mostani khivai khan fivérével, a ki aranynyá akarván változtatni összes nyereg készletét, a legfurcsább módon rászedetett. Sokszor elég lelkiismeretlenek, hogy a legszegényebb embernek utolsó fillérét is elcsalják. Teheránban egy Közép-Ázsiából nem rég megérkezett hadzsi sirva beszélte el nekem a következő történetet: „Mivel Meshedben sokat hallottunk beszélni a gyakori rablásokról, melyek a teherani uton történnek, nagyon aggódtunk barátommal, hogyan tudnók elrejteni csekély összegünket, s a próféta szent sirjához szükséges utazási kellékeket; öt év óta meggazdálkodott filléreink voltak, és ismeretes előtted, mily bajos az utazás egy ily eretnek országban pénz nélkül. Mellettünk a kervanszerajban egy jámbor kasmiri Isan (seikh) lakott, ennek tudtára adtuk aggodalmunkat, és örömünk határtalan volt, midőn ajánlkozott, hogy pénzünket áldásadásával minden rablókéz ellen biztosítja. Meghivott az Imam-Riza mecsetbe, elvégeznünk parancsolta a szokott szent mosásokat, és miután pénzünket ölébe tettük, ő többször rá lehelve, saját kezeivel tárczánkba rakta, hét papirba takarta és szorosan megparancsolta, hogy a pénzhez addig ne nyuljunk, mig Teheranba nem érve, ott a mecsetben háromszor elvégeztük imáinkat. Hat hete telt el, hogy elhagytuk Meshedet, és képzeld ijedtségünket midőn tegnap a háromszori ima után kinyitva tárczánkat, abban aranyaink helyett nehéz vereses homokot találtunk.“ A szegény emberek erre szivszaggató panaszra fakadtak és csak nem őrület szállta meg őket. A ravasz ámító kasmiri már a megáldás alatt tüntette el a pénzt, a nélkül, hogy a gyanutlan tatár észrevette volna; ezen erős hitben haladtak szegények az uton, de ez esetben drágán fizették meg bizalmasságukat.
Minthogy a derviseknél vagyunk, egyuttal azokat a szenteskedőket is megérintjük, kik szent kötelesség örve alatt, csak utazási vágyuknak engednek, egész tartományokat és földrészeket bekalandozván, hogy miután honukba visszatértek, a „hadzsi“ (zarándok) czimmel tekintélyt és állást szerezzenek maguknak földieik közt. A Korán mondja: „zarándokoljatok az én házamhoz (Kaaba), ha körülményeitek engedik“6). E körülményeket a szövegfejtők a következő hét föltételekbe foglalák össze. 1) Elegendő utiköltség; 2) testi egészség; 3) nőtelen élet; 4) adósságot nem szabad hátrahagyni; 5) békés idők; 6) szárazon lehessen utazni veszély nélkül; 7) nagy koru legyen vagyis tizenöt évesnél idősb. Hogy a mi jó tatárainknál e föltételekre alig van tekintet, könnyen megfoghatandja, a kinek akár csak sejtelme is van az Oxus és Jaxartes közt elterülő országok népeiről. Persiában Kerbelába, Meshedbe vagy Mekkába csak akkor zarándokolnak, hogyha elegendő utiköltség mellett kényelmesen tehetik. Közép-Ázsiában viszont mindig csak a legszegényebb néposztály tagjai adják fejöket zarándoklásra.
Különös hajlam a kalandos felé, némi kis vallási buzgalommal vegyítve, képezi az okot, mely a közép-ázsiabeli embert ráveszi, hogy a távol keletről veszélyteljes utazásra adja magát prófétája sirjához. Igaz ugyan, anyagi kárt ő nem vall, mert koldusbotját erszény gyanánt hordja; de igen gyakran teszi koczkára legbecsesebbjét, t. i. életét, minthogy a Turkesztánból évenkint kiinduló zarándokoknak legalább egy harmada esik az éghajlatok viszontagságainak áldozatául.
E hitbuzgó vagy világias utazásvágy a szemben levő veszélyek daczára, a sokfélekép magyarázható gondolat, hogy valaki elszakadva családja és rokonai kebléből, el földiei köréből a távol eső világnak indul: ez az, a mi a hadzsi (zarándok) személyét a regényesség fénykörével övedzi. Már több hete eltelt vala, hogy zarándok társaim közt éltem, s mégis mindannyiszor megilletődtem, valahányszor őket pálmafa botjaikra, – Arabiából hozott ezen szent emlékekre – támaszkodva, mély homokon avagy iszapon át egyre élénk és lankadatlan buzgósággal odább-odább törekedni láttam! Ezek már szerencsés hazatérők voltak; de hánynyal találkozám, kik a nagy körutnak még csak az elején valának, lelkük azonban nem kevésbé derült és bátor amazokénál.
Midőn Szamarkandból Teheránba utaztam, egy khinai tatár ballaga oldalom mellett, kinek oly kevés tudomása volt utja irányáról vagy kitüzött czélja távolságáról, hogy midőn Meshed táján jártunk, minden este azt kérdé tőlem, vajjon holnap vagy legfelebb holnapután érünk-e már Mekkába. A szegénynek legkisebb sejtelme sem volt arról, hogy mennyit kellend még szenvednie, mig czéljához érend! Ezen azomban nincs mit csodálkoznunk, hisz a keresztháborúk idején nem egy, külömben derék német ember, ki a szent földre zarándokolni indul vala, nehány napi járás után már Jeruzálem tornyait vélte látni.
A hitbuzgó tatárok Arabiának indulva többnyire a következő négyféle irányban haladnak: 1) Jarkend, Kilian, Tibet, Kasmir. Névszerint Jarkendből Kilianba (Keria?) vagyis a határig három napot számítanak. Innen Tagarma Kadunon át husz nap alatt érnek Tibetbe, Tibetből tizenöt nap alatt Keshmirbe. 2) Déli Szibérián át Kazánba és Stambulba. 3) Afganistánon keresztül Indián át Dzseddába. 4) Persián át Bagdadnak és Damaskusnak. Ezen utvonalak egyike sem kényelmes ugyan, de a veszélyek nagyságát mindenkor az évszak és a politikai csillagzatok állása határozzák meg.
A zarándokok mindig kisebb-nagyobb társaságba gyülnek, mely magának tagjai közül főnököt választ, Csaus czime alatt, ki egyszersmind Imámjok is (előimádkozó) s jókora felsőséget gyakorol. – Az egész zarándokolás tetőpontját azonban nem annyira a bucsujárás képezi a Kaabához és Mohammed sirjához, minek külömben bármikor van helye), mint az Arafát hegyének megmászása, mi évenkint csak egyszer történhetik meg, ugymint a kurban-ünnepen (a Zil Hidzse 10-ik napján) és nem kevesebből mint az Abraham és Izmael-féle áldozatnak drámai előadásából áll. Ez az igazi hadzs (bucsu), s a kik ebben részt vettek vagy is kik a többször ismételt felkiáltáshoz „Lebeik Allah!“ (parancsolj Allah!), mely Abrahám példás engedelmességére czéloz, magok is járultak, azokat tartják valódi Hadzsiknak. A „lebeik! lebeik!“ kiáltás, mely a bucsujárás legünnepélyesebb perczenetét képezi, úgy látszik, igen hatalmas benyomást gyakorol a zarándokok lelkére. Bajtársaim, valahányszor föllelkesültek vagy fölvidultak, mindig megemlékeztek róla, s e visszaemlékezés Arábia köves vidékére nem egyszer szakitotta meg a tatár sivatagok csendét.
A mily fájdalmas és szivszaggató az elválás a családi tüzhelytől – hogy is lehetne ez máskép, mikor valaki ily hosszu és veszedelmes utra vállalkozik! – ép oly határtalan az öröm, mely a visszatért Hadzsit honában várja. Rokonai, miután jöveteléről értesültek, több napi járásra sietnek eléje. – Örömkönyük s dalimák közt tartja bevonulását szülő városába; kiki vágyik őt megtapogatni, mert a szent helyek illata még rajta van, Mekka és Medina pora még nincs lerázva ruhájáról! A hadzsit Közép-Ázsiában különben is sokkal több tekintély környezi mint az Iszlam más tartományaiban. Fáradalmakkal szerzé meg magának méltóságát, de van is köszönet benne. – Polgártársai által tiszteltetve és támogattatva, sokkal inkább meg van védve a kormányok zsarnoksága ellen, mint bárki más. A hadzsi czimben nemes levelét birja, melyet élve pecsétjén hord, sirkövén halva.
Remélem nem fog megütközni rajta senki, ha mondom, hogy a hadzsik, természetesen olyanok, kik nem csak koldus botjuk után élnek, e kegyeletes utjokban olykor kis kereskedelmi czélokat is üznek. „Hem tidzsaret, hem ziaret“, azaz „kereskedés és bucsujárás együtt,“ a vallás által el van ugyan tiltva, de az emberek nem sok lelki furdalást éreznek azon, hogy néha nem nagy értékü áruczikkeket magokkal visznek a távoleső Turkesztánból aráb hitfeleik számára. Ezeknél ugyanis a nemes Bokhára és egyébb közép-ázsiai szenthelyek terményei nagy becsben állanak; azonkivül az ember szivesen tesz valamit a hadzsi javára is, és könnyen megadja neki a becses czikkek kétszeres árát is. – E kis kereskedés forgalomban van az iszlamhitü Ázsia legkeletibb pontjaitól, a stambuli galata hidnak végéig. Ott igen sokszor láthatni egy-egy tatárt, kinek arczvonásai az ottani világhirű tarka tolongásban szintugy feltünnek, mint elütnek az általa kinálgatott vékony selyemkendő szinei az előttünk ismeretes gyártmányokéitól.
Csillogni vágyó hölgyek ritkán vesznek valamit tőle; e helyett nem egy éltes asszonyságot látni, ki kegyeletből szivesen veszi meg jó árban a hadzsi szövetjét, s azzal erősen dörzsöli meg homlokát és arczát, hangos „Allahum szella“-at dörmögvén odább álltában.
Hogy a kivitt áruk szerencsés kelete beviteli kereskedésre ösztönöz, egészen természetes. Egy hadzsi sem hagyja el a szent helyeket csekély bevásárlások nélkül hazája számára. Mekka- és Medinából illatszereket, datolyát, olvasókat, fésűket, de különösen Zem-zem vizet visznek magokkal7).
Jambu és Dzsiddából európai csecsebecséket visznek magokkal, de mivel a hitetlen Frengiknek (európaiaknak) nem akarnak tulajdonitani semmit, a mi jó „Mali Isztambul“ vagyis stambuli árunak czimezik; állnak pedig tollkések-, ollók-, tűk-, gyüszűkből stb. Aleppo és Damaszkus arról hiresek, hogy ott kaphatni a legjobb Miszvakot, vagyis bizonyos rostos gyökeret, mely minden jámbor musulmánnak fogkeféül szolgál. Bagdadban teveszőrü Hirkát vásárlanak, mert ezt a ruhaneműt, melyet, mint állitják, a proféta is ing nélkül visel vala, ott készitik legjobban. Persiából végre némi kevés száraz tentát és nádpennát visznek haza. Mindezek a czikkek Közép-Ázsiában ritkaságok, s részint mulhatlan szükségből, részint vallásos buzgóságból jól megfizettetnek.
Egészben véve a Hadzsi-karavánok (természetesen olyant értek, melybe bizhatni) ha az ember meg tud férni velök, a legjobb uti-társaságok Közép-Ázsiában, sőt mondhatnám majdnem egész Keleten. Mi az uti készületet illeti, a hadzsi mindig teljesen föl van szerelve, s mindig feltünt nekem, hogy nem egyet láttam, kinek csak szerény kis szamara volt, de ha állomásra értünk, mégis szőnyeggel, saját thea-edénynyel8) és Pilow készülékkel pompázott. Senki sem ért oly jól hozzá, a legkülönneműbb elemekkel, hitfeleivel és hitetlenekkel, nomádokkal vagy letelepedett néppel ügyesebben bánni, mint a hadzsi. – Ebből kitelik minden, mert a „Si fueris Romae“-féle elv nála vérré vált.
Csak ritkán látni őt oly szomoru és mogorvának, mint elrongyollott külseje után várná az ember; de különösen vidám kedélyü utaztában. Ilyenkor a legnagyobb szent és csodatevő is dévajkodik s nyeleg, s e különben oly komor arczok tréfás játéka nem egyszer felejteté el velem a legkeservesebb törődést és fáradalmakat is.