Nemes pártfogóm, a teherani török követ, 1863. mart. 27-én Teheranban bucsúestélyt rendezett számomra, a melyen, mint állitották (természetesen, hogy megfélemlitsenek s kalandos tervemből lebeszéljenek) utoljára fogok életemben európai módon európai étkekkel élni. A követségi palota csinos étterme ragyogón volt kivilágitva, a legjobb étkekkel szolgáltak fel, a legkitünőbb borok keringtek az asztal körűl, mert azt akarták, hogy nehéz utamra az európai kényelem emlékeiből ne valami csekély dosist vigyek. Barátaim mindig olvastak vonásaimban, ha nem nyomozhatnának-é ki azokból némi izgatottságot. De ugyancsak csalódtak. A legnagyobb kéjérzettel ültem selyembársonyos karszékemben. A távoli Francziaországból idehozott borok egy szinre festették arczomat a fezzel, mely fejemet fedé. Jámbor dervis és bor, minő ellentét! De ma erősen kell vétkezni, a vezeklés ugyis hosszu lesz!
Huszonnégy órával utóbb, mart. 28-án este, koldustársaságom közepette a Szari felé vezető uton egy félig összeroskadt agyagviskóban találtam magamat, melyet Dagarn névvel neveznek. Az eső patakokban zuhogott. Már utközben is meglehetősen át voltunk ázva, s igy mindenki a száraz födél alá, s szűk levén a tér, sorsom már a legelső estén a legislegközvetlenebb érintkezésbe hozott utitársaimmal. A különben sem nagyon illatos rongyöltözékek átnedvesedett állapotukban mindenféle kigőzölgésekkel töltötték meg a levegőt, s nem csuda, ha ily körülmények közt kevés kedvet éreztem magamban a fatálba nyulni, melyből a kiéhezett hadzsik vacsorájukat költék el, ide oda pacskolván ökleikkel. Egyébiránt nem anyira kínzott az éhség, mint a bágyadtság s a még szokatlan nedves rongyöltöny. Összehuztam magamat, mint valami gombolyag, s aludni akartam, de a hely szűkénél fogva ez sem volt lehetséges. Majd egy kezet, majd egy lábat éreztem magamon; egyszer a velem szembefekvő szomszédom kinyujtotta lábát, hogy füleimet megvakargassa. Hiob türelmével kellett elviselnem e kellemetlen szivélyeskedéseket, s talán még ekkor is alhattam volna, ha nem akadályozott volna a tatárok egymással vetélkedő hortyogó dialogusa, különösen pedig egy a köszvény által gyötört persa öszvérhajtó hangos nyöszörgése.
Látván, hogy törekvéseim: lezárni szemeimet, sikertelenek, felültem a legfurcsább összevisszaságban fekvő embertömeg közt. Még mindig esett, s kitekintvén a sötét zavaros égbe, emlékembe idéztem 24 óra előtti helyzetemet s a pompás török követségi palotában tartott pazar bucsúünnepélyt. Az egész hasonlónak tetszett a „koldus és király“ dráma előadásához, melyben én játsztam a főszerepet. A valóság keserű érzete mégis kevés benyomást tett rám, miután magam voltam mestere e rögtöni metamorphosisnak, magam kovácsoltam sorsomat.
A sorsomba való belenyugvás nehéz munkája nehány napig tartott csupán. A mi a külsőt illeti, a dervisismus ingó és ingatlan attributumaival, a szenynyel stb. csakhamar megbarátkoztam. Teheranból hozott jobb öltözetemet egy gyönge és beteges hadzsinak adtam, mi minden szivet megnyert számomra. Egyenruhám egy szőrujjasból állt, melyet ing nélkül viseltem meztelen testemen, s egy számtalan foltdarabból összeállitott dsubbeból (felöltöny)9), melyet kötelekkel kellett magamhoz erősítnem. Lábaimat rongyokba tekergettem, fejemet egy óriási turbán alá dugtam, mely nappal napernyőűl, éjjel fejvánkosul szolgált. Hasonlóul a többi hadzsihoz, én is egy nagy terjedelmű Koránt tettem zsebembe tölténytáska gyanánt, s midőn igy en pleine parade láttam magamat, büszkélkedve kiálthattam fel: „Igen, koldusnak születtem!“
Az incognito külső vagyis anyagi részével csak ment még a dolog, de erkölcsi oldalát tekintve több bajjal kellett megküzdenem, mint egyelőre gondoltam. Az évek során át elég alkalmam volt az európai és ázsiai élet közti ellentéteket tanulmányozni, a válságos helyzetnél fogva, melyben magamat találtam, résen kellett lennem folyvást, s még sem kerülhettem el nehány otromba hibát. A keleti és nyugati társadalom közti különbség nem szoritkozik csupán a nyelvre, arczvonásokra és öltözetre. Mi európaiak máskép eszünk, iszunk, alszunk, ülünk és állunk, mondhatnám: máskép nevetünk, sirunk, sohajtunk, intünk, mint a keletiek. Ezek csupán látszólagos, s mégis nagyon nehéz apróságok, melyeket azonban hasonlitni sem lehet ama gyötrelemhez, melybe az érzelmek elpalástolása kerűl. Utazáson mindig érdekeltebb, mindig feszültebb és izgatottabb az ember, mint egyébkor; kimondhatatlan már most azon erőfeszités, melylyel mi erópaiak leküzdeni iparkodunk a kiváncsiságot, bámulatot s egyéb kedélynyilvánulásainkat, szemben a minden iránt közönyös, alélt keletivel. Azonkivül barátim czélja az volt, hogy elérjék hazájokat, az enyim: csupán utazás. Egyéniségem rájuk nézve csak az első pillanatban birt érdekkel, holott az övéké nekem folyvást tanulmány volt, s bizonyára egyiköknek sem jutott eszökbe, hogy szellemem, midőn a legbizalmasabban nevetgéltünk és tréfálkoztunk a társaságban, kétszeresen el volt foglalva.
Csupán a Kelet praktikus ismerője láthatja be, mennyi nehézséggel jár, beleszokni kezdetben e csodálatos ellentétekbe. Konstantinápolyban töltött négy évem természetesen jó iskola volt rám nézve, mégis csak műkedvelő szerepét vittem ott, mig itten hajszálnyira nem volt szabad eltérnem a valótól. Nem akarok belőle titkot csinálni, hogy a küzdelem az első napokban ámbár rövid, de mégis kemény volt, s minden mutatkozó nehézségnél megbánás és lelki furdalások rohanták meg lelkemet; azonban szerencsére ez sokkal inkább fellángolt a hiuságra, mindennek hátrálnia kelle emésztő tüze elől – s jó egésség által támogatva, győzelmesen elviselhetett mindent.
Az első napok kínlódásainak emléke még most is borzalommal tölt el. Különös dolgot adtak itt a nedveshideg, a vérlázitó szeny s a fanatikus Siiták örökös kínzásai, mik fáradságos és unalmas utazásainkban a rosz utai miatt történetileg hirre kapott Mazendranban alig valának elviselhetők. Néha kora reggeltől késő estig esett, s a mellett, hogy elrongyosodott öltözetemből egy szál sem maradott szárazon, órákig térdig érő sárban kellett gázolnom. Némely helyeken a szűk hegyi ösvény, mely a százados használat által már meglehetősen elmélyedt, szenyes, kigyózó patakhoz hasonlit, melyből a csúcsokról letört sziklaomladékok meredeznek ki. Teljes lehetlenség a nyeregben maradni, s a veszély elkerülésére legjobb, ha saját lábainkat használjuk kutaszul a mélységekben, s ugy haladunk tovább. Hogy ilyen körülmények között kimerülve s lankadtan érkezünk meg este az állomásra, senkisem fogja kétségbe vonni. Tűz és fedél az, a mi után sóváran tekint körül folyvást a szem. Mazendranban feltalálhatni mindkettőt, de mi, szunnita koldusok, nyugalom kedveért a lakokról távol töltöttük az éjt. Tüzet gyujtottak, hogy magukat száritgassák, de az öregebb tatár utitársak csakhamar észrevevék, hogy ez ártalmas az egésségnek, s jónak látták egyéb, bizonyára sajátszerű módon eszközölni száritgatásukat. Tudni való, hogy Keleten megszáritják és szétdörzsölik a lóganajt, hogy éjjelre a ló alá szórják polyva gyanánt. Nappal elszórva vagy tekealaku rakásokban hagyják kitéve a nap sugarainak, s nem kevésbé bámultam, midőn látám, hogy utitársaim, levetvén ruháik nagyobb részét, átázott testeiket nyakig dugták e különös poudre de santé-be. Nem szükség itt constatálnom, hogy ez erősen maró porral való érintkezés nem valami kellemes dolog. Azonban ez csak az első negyed óráig tart, s ez, az európai szemnek inaesthetikusnak látszó ágynemü, mint később személyesen meggyőződtem, üditő, édes álomba szenderít.
S mégis meg lettem volna elégedve, ha a sors e közös bajokon kivül még nem mért volna reám egy extra portiot is. Mint idegennek a társaságban, kötelességem volt magamat kiválólag szerénynek és alázatosnak bemutatnom, mindenki iránt nemcsak barátságosnak, hanem alázkodónak is lennem s előzékenység és apró kedveskedések által hóditnom meg mind az öregek, mind az ifjak szeretetét. Szolgálatkészségemet természetesen eleinte nem fogadták el, mert nem akarták bennem az effendit sérteni. De nem volt szabad tágitnom s egyre azon kellett lennem, hogy hasznára lehessek egyiknek, másiknak. Nem is számitva az apróbb szolgálatokat, melyeket az utban tettem, törekednem kellett, hogy az állomásokon, akár a theakészitésben vagy kenyérsütésben, akár a hátas állatok etetésében, fel és lepakolásban hasznossá tudjam magamat tenni. Némelyek viszontszolgálatok által jutalmazták szolgálatkészségemet, mások, csakhamar feledvén korábbi állásomat, mint régi utitársat tekintettek, szolgálatokat kivántunk egymástól és tettünk egymásnak a legkisebb ceremonia nélkül, s egész szívből kellett nevetnem, midőn egy khokandi hadzsi ingét nyujtotta nekem, hogy távolitnám el abból a hivatlan vendégeket, miután öltözetének többi részében túl volt halmozva hasonló munkával.
Hogy szivélyes viszonyunk ilyeténképen egyre növekvék, látni való volt. Minél inkább éltem magam a jelenbe, feledve a multat, annál szűkebbek lőnek a köztem és a hadzsik közt fennálló korlátok. A társaság mindig hatalmas benyomásokkal rendelkezik; képes kiegyenlítni a legkülönbözőbb elemeket, s miután egy hó telt el dervisi minőségemben, mindent természetesnek, elviselhetőnek találtam. Az uj élet varázsa messze űzte emlékeimből Teherant, Stambult és Európát, s a folytonos szellemi feszültség oly lelki állapotban tartott, melyet daczára rendkivüliségének, nem lehetett kellemetlennek mondani.
Csak egy érzettel nem tudtam kibékülni, s ez félelme volt a fölfedeztetésnek, vagyis jobban mondva következményeinek, a szörnyű kínhalálnak, melyet büntetéseműl a tatár kegyetlenség s a mélyen sértett mohamedan fanatismus talált volna ki. Hogy incognitóm veszedelmes játék volt, kitünt már a turkomanok közti tartózkodásom első napjai alatt, s ha nem vetettem volna teljes bizalmat utitársaim hűségébe és saját előkészületeimbe, ez árny szüntelen sarkamban lett volna. Mint mondám, társaság, elfoglaltság s egyéb események folytán meglehetős nyugalommal tölthettem a nap nagyobb részét. De ha körűlem minden elnémult, s egyedül ülve a sátor magányos szögletében vagy a sivár pusztaságon, gondolataim agyamra nehezedtek, akkor a félelem legfeketébb ruhájában, legborzasztóbb vonásaiban tünt elém, s bármint iparkodtam is okoskodások és a vidám kedély fölizgatása által azt legyőzni, soká, soká nem menekülhettem az üldöző rémkép elől. Mint üldözött, gyötört ez a rémkép épen akkor, midőn nyugalom után sóvárogva a természet nagyszerűségének és az emberi szellem nyilatkozásainak szemléletébe akartam bocsátkozni. A soká tartott küzdelem mégis részemre dönté el a győzelmet, s mégis pirulva kell visszagondolnom ama küzdelemre, mert csodálatra méltó az, mily erőltetésbe kerül, jó lábra állni a folytonos halálveszedelem eszméjével, mily zsibbadás fog el, kétes alapon látva további létünket.
Hogy eleinte elővigyázó, a scrupulositásig elővigyázó voltam, senki se fogja hibának venni, de oly végletekig vittem azt, hogy igazán nevetséges. Tudván szokásomat, hogy a beszédnél kezeimmel mindig gestikulálok (a mit sok európai tesz, a közép-ázsiaiaknak pedig tiltva van), félelemből, hogy e hibába ne essem, kényszert kellett magamon tenni. Azt állitám, hogy karom fáj, s felkötöttem azt. A testhez erősített kar aztán csakhamar leszokott az önkénytelen mozgástól. Hasonlóul este sem mertem enni, nehogy a megterhelt gyomor nehéz álmokat okozzon, melyeknek hatása alatt talán valami idegen, európai nyelven beszélhetnék. Ma már nevetnem kell e kislelküségen; hiszen eszembe kellett volna jutni, hogy a tatárok, nem ismervén az európai nyelveket, mit sem vettek volna észre – örömestebb gondolék mégis egy utitársam szavaira, ki egy reggel naivitással jegyezte meg, hogy én egész más hangokkal hortyogok, mint a turkesztanok, mire egyikök fontos hangon közbe vágott: „Igy hortyognak Konstantinápolyban!“
Miután társaságban oly sok tettem lett feltünővé, midőn egyedül tudtam magamat, mégis szabadabb mozgást engedhettem volna magamnak. De nem! Itt is rabja voltam az elővigyázatnak, s nem feltünő-e vagy inkább nevetséges, hogy éjjel a beláthatlan kopárságon meglehetős távolban a karavantól, a kovásztalan, homok és poronddal vegyitett kenyeret vagy a büdös vizkortyot nem mertem a szokásos mohamedán áldásformulák nélkül magamhoz venni! Senkisem lát, mindenki alszik, gondolhattam volna. De nem! Ugy tetszettek a távoli homokdombok, mint lesen álló kémek, kik vigyáznak, elmondom-é a bismillah-t, s szertartásos módon töröm-é meg a kenyeret. Igy történt Khivában, hogy egyesegyedül fekvén sötét és zárt czellámban, hirtelen felugrottam az imakiáltásra ágyamból s hozzáfogtam a 13 rikaat (térdhajtás) fáradságos munkájához. A hatodiknál vagy nyolczadiknál azonban kedvem jött abban hagyni, gondolván, hogy hiszen jól el vagyok rejtve. De nem! Eszembe jutott, hogy kémkedő szemek benézhetnének az ajtó hasadékain, s lelkiismeretesen elvégeztem a terhes kötelességet.
Csupán a mindent megorvosló idő segitett e bajomon. Habár az erkölcsi szenvedések sulyosabbak voltak, mint a physikaiak, a megszokás mégis győzelemre segitett később s miután szerencsésen átmentem négy hónapon, lelkem ép ugy eltompult minden félelem és borzadály, mint testem a szenny és tisztátalanság iránt. A közönyösség korszaka állt be, s ezzel kezdém kalandom valódi gyönyöreit élvezni. Különösen tetszettek a kóbor élet korlátlan szabadsága, s a táplálás és öltözet iránt való gondtalanságom, mert a dervis ajándékokból él s azonkivül még szellemi fensőbbséget is gyakorol a tömeg fölött. Nem csoda tehát, ha helyzetem előnyeit minden alkalommal ki tudtam zsákmányolni. Társaim is megvallották, hogy kitünő tulajdonokkal birok a dervisélethez, s ha valamely zártabb helyen kellett filléreket koldulni, vagy nagyobb mennyiségü élelmi szereket összeszerezni, mindig én vittem a vezérszerepet. E belém helyezett bizalomról egykor fényes tanuságot tettem egy csapat sátoros Csaudor-turkoman előtt. Ezek a szörnyü vad nomádok nagy istentelenség hirében állottak, s a hadzsik, isanok és dervisek mindig kikerülték sátraikat. Hallván ezt, fölkerekedtem három társammal, kik jeles énekesek hirében álltak, s magamhoz vettem nagy dosis szent port, zemzemvizet, fogpiszkálót, fésűt s egyéb zarándokadományokat. Némelyeknél hideg fogadtatásra találtam, de bármily vad legyen is a puszták fia, még sem állhat ellent a dervisstratégia szavainak és mimikájának, s igy történt, hogy nemcsak buzával, rizszsel, sajttal és szőrruha darabokkal ajándékoztak meg, hanem még sikerült arra birnom az egyiket, hogy saját szamarára rakta fel az aratást s ugy hozta azt ámuló csapatunk elé.
A siker merészszé tesz. Nem csoda tehát, ha több szerencsésen keresztülvitt experimentumok után később fellépésemben némi szemtelenség látszott mutatkozni. Ily vádtól persze nehezen moshatnám magam egészen tisztára, de mint járhattam volna el máskép? Lehet-e fogalma európainak arról, mit tesz mint ál-frengi (a keletiek e rémszava) állni szemben oly zsarnokkal, minő Khiva khánja, s hozzá még áldással tetézni fejét? A gondolat, hogy ez az ember fakó arczával és sötét tekintetével, körülvéve bakóitól, fölfedezhetné a veszedelmes játékot – bizonynyal csak ugy viselhető el, ha a lélek szilárdságát a végletekig vitte az ember. S valóban, oly határozottsággal léptem is föl az első audientián, mintha megjelenésemmel a khánt boldogitni kivánnám. Mindenki bámulva tekintett rám; a jámbornak és szentnek alázatosnak kell lenni. Azonban azt gondolták, hogy ez már igy van Törökországban, s nem is hallottam semmiféle megjegyzést.
Ily merész föllépésekre egyébiránt ritkán volt szükségem, s a dervisélet közönséges folyásában a legboldogabb pillanatokat szerezte számomra. A nélkül, hogy hajlammal birnék, utánozni az orosz grófot, D...t, ki, megunva az európai salonéletet, mint kolduló dervis vonult meg Kasmir egyik völgyében, mégis meg kell vallanom, hogy sajátszerü gyönyört éreztem, midőn valamely romban vagy más magános helyen, a szelid őszi napsugarakon sütkérezve, valódi keleti módon merülhettem el a nemgondolkozó gondolataiba. Valami kimondhatlan édes érzet tölti el az embert, ha pénz, állás és foglalkozás nélkül, szabadon minden gondtól, izgatottságtól és benyomásoktól, a keleti nyugalom és közöny lágy bölcsőjébe ringathatja el magát! De ránk, európaiakra nézve természetesen e gyönyör nem tarthat sokáig, mert ha gondolataink ily pillanatokban a távol, örökké mozgalmas és lázas nyugat felé veszik röptüket, rögtön elénk tünik a két világ közti ellentét, s ösztönszerüleg az utóbbi felé vonzódunk. Európai törekvés és ázsiai nyugalom, e két kérdés foglalkodtatja a szellemeket – azonban csak a körűltünk fekvő romokra kell tekintnünk, hogy beláthassuk, ki követi a valódi életphilosophiát. Itt minden enyészetnek és szolgaságnak indul, ott minden a virágzás és világuralom felé halad.
Ez a tarka életkép, melyben incognitom alatt folyvást mozogtam, korántsem volt oly sivár, mint némely megcsökönösödött európai hinni fogná. Magához lánczolni természetesen csak rövid időre tudott, s ugyancsak megijedtem, midőn a khivai khan egy alkalommal komolyan előterjesztette, hogy házasodjam meg, s igy aztán telepedjem le Khivában, miután kellemes volna maga mellett látni oly sokat utazott embert, mint én. A gondolat, egy özbeg feleséggel tölteni az egész életet Turkesztanban, borzasztó volt, s ha meg kell vala tennem, bizonynyal tönkre silányitott volna, de azt, hogy néhány hónapot töltöttem oly kalandon, mely szerencsésen végződött, sohasem fogom megbánni. Sohasem, mondom, mert élményeimnek még emléke is kimondhatlan édes, s most, midőn visszaérkezésem óta már három év telt le, még most is oly élénken áll emlékezetemben minden kis részlet, oly közel képzelek magamhoz mindent, mintha csak tegnap este érkeztem volna meg a karavánnal, s holnap ismét neki kellene fognom, s szamaramat felnyergelni a továbbutazásra. Az őszinte barátság benső viszonya, mely tatár utitársaimhoz füzött, mindig ujra kél bennem, ha rájok gondolok. Tréfáltunk, nevetgéltünk, édelegtünk hosszú óráink alatt, mintha nem is kivánhattunk volna magunknak jobb létet. Különösen szerencsés humorom, mely annyira tetszett nekik, élczeim és tréfáim, ha egymással voltunk (mert a nyilvános életben mint a szentek, mindnyájan hosszú, jéghideg arczot vágtunk) számukra a jó kedv kiapadhatlan forrásai voltak. Vajjon mit mondanának, ha a hitetlenek közepette, a nekik oly furcsának tetsző villaruhában – igy nevezik az európai nadrágot – látnának? Engem, kiben ők és a többiek a nyugati mohamedán molláhnak valódi példányképét látták?
Valamint incognitom vidám episodjai néha néha még most is vidám perczeket szereznek, ugy meg kell vallanom, hogy a sötét órák is, melyekben veszedelemben voltam, vagy szenvedtem, fekete felhőkként tünnek fel jelenem látkörén. Nyomasztó árnyaik még élénken emlékeztetnek az elmult borzalmakra, s ha még most is felijedek nehéz éjjeli álmomból, ugy gyakran ő felsége a bokharai khan, a szomj iszonyu gyötrelmei vagy egy fanatikus mollah csapat azok, kik Morpheus szárnyain sietnek Középázsiából üdvözletemre. Mint örülök ily alkalommal ébredésemkor, hogy Európában, imádott hazámban, békés lakomban találom magamat! Valóban, sokszor sodortattam válságos, a legválságosabb helyzetbe, de egészben véve mégis csak nehány episod hagyott hátra bennem letörülhetlen emléket; megdöbbentő veszélybe hoztak és sohasem fogom őket feledni.
Azon este midőn a Chalata pusztában feküdtem; a szomj már két nap óta gyötört; vizem utolsó cseppjeivel életerőmet is mindinkább fogyni érzém. Köröttem utitársaim feküdtek, valószinüleg ugyanazon gyötrelmekben kimerülve, mert merev tekintetökből és vad vonásaikból látni lehetett a sóvár kimerűltséget. Midőn nehéz fejemet felerőltettem, s szemeim a hozzám közelfekvő tekintetével találkozott, ugy tetszett, mintha mindnyájan keserű haraggal néznének rám, mert délután a vén ascéta Kari Messud többször mondotta, hogy: „fájdalom, mi egy nagy bűnös áldozata vagyunk, ki karavánunkban tartózkodik.“ Meglehet, hogy ki sem gondolt épen rám, mégis igen megdöbbentem. E közben elérkezett az estima órája, melyben azonban csak kevesen vehettek részt. A nap már majdnem leáldozott, s midőn utolsó sugarai a nagy pusztában szenvedők szerencsétlen csapatára estek, nem állhatám meg, hogy ne tekintsek ama tájra, honnan a látkörről (mert kevés reményem volt, látni a másnapot) utósó sugaraival felém világitott, ama tájról, melyet nyugatnak, a drága nyugatnak neveznek. Kimondhatlan fájdalomérzettel csüggtem e szón, a félig eltompult érzékek ujra éledtek, mert a nyugattal eszembe jutott Európa, drága honom, kora kimulásom, multam nehéz küzdelmei s minden törekvésem, minden édes reményem meghiusulása. Szivem megtört a fájdalom terhe alatt, sirni akartam, de nem tudtam – ez egyike volt a feledhetlen pillanatoknak, a borzalom mély nyomokat hagyott lelkemben, s valahányszor eszembe jut a Khalara puszta, mindig mint rémes árny fog szemem elé tünni.
Audientiám a bokharai emirnél a szamarkandi palotában. A nevezett fejedelem, kinek engem mint kétes jellemű egyént mutattak be, az egész idő alatt, mig nála ültem, szigoruan vonásaimban olvasott, hogy az állitólagos ál-frengit fölfedezze. A köztünk kifejlett beszélgetés egy része ismeretes t. olvasóim előtt; hizelegheték magamnak, hogy megnyertem őt magamnak, hanem óriási küzdelmembe került, hogy el ne áruljam benső izgatottságomat arczvonásimon, s különösen szemeimben, s habár minden idegem lázasan lüktetett, mégis el kellett nyomnom a félelemnek legcsekélyebb jelét is. Régóta be lévén gyakorolva a szerepbe, melyet játsztam, sikerült is magamon annyira uralkodni, hogy el ne piruljak, vagy egyéb szint váltsak – azonban nem voltam biztos a sikerben, s képzelhető, minő helyzetben éreztem magamat, midőn az emir negyed órai kihallgatás után egy szolgát szólitott elő, valamit óvatosan fülébe sugott, s nekem komolyan intett, hogy kövessem.
Gyorsan felugrottam ülésemről. Az úton, melyen a szolga udvarok és termeken át vezetett, sorsom bizonytalansága a legnagyobb rettegésbe ejtett, s miután egy elfogódott kedély mindig csak rémképeket szűl, azt hittem, hogy ez ominosus út a kinpadhoz, ama szörnyű halálhoz vezet, mely annyiszor lebegett szemeim előtt. Kalauzom hosszas ide oda menés után egy sötét szobába vezetett, a hol leültetett, jelezvén, hogy várjam visszatértét. Megálltam, azonban mily kedélylyel, elképzelheti t. olvasóm. Csak sejthettem volna, mily módon fog kivégeztetésem végbe menni, talán meg tudtam volna magam nyugtatni – de a bizonytalanság volt a pokoli kín, melyet sohasem fogok elfeledni életemben. Lázas feszültséggel számláltam a perczeket, mig az ajtó ismét megnyilt. Még nehány pillanatig tartottak gyötrelmeim – végre megjelent a szolga, rá meredtem s látám a benyomuló világossággal, hogy a rettegett hóhérszerek helyett gondosan összehajtogatott csomagot hozott hóna alatt; az emirtől további utazásomra szánt diszöltöny és pénz volt benne.
Midőn a herati karaván érkezését várva az Oxus partján, a hő augustusi napokat a Lebab-turkománok társaságában töltöttem. Lakásom egy elhagyott mecset udvara volt; a turkománok az esti órákban mindig dalgyüjteményeik vagy költői elbeszéléseik egyikét szokták magukkal hozni, melyekből nekik felolvastam, a mikor aztán feszült figyelmök, melylyel az éj csendében tompán tovazajló Oxus zummogásánál hallgatták egyik vagy másik kedvelt hős tetteit, különös örömömre volt.
Egy este egész éjfélig eltartott az olvasás. Meglehetős fáradt voltam, s megfeledkezvén a sokszor hallott tanácsról, hogy el ne aludjam valamely romlatag épület közelében, kinyujtóztam egy fal hosszában, s mint gondolható, hamar el is aludtam. Körülbelől egy óra mulva lábamon érzett kinos fájdalom ébresztett fel, fölkiáltva ugrottam fel fekhelyemről, ugy tetszett, mintha száz meg száz mérgezett tű rohanna át lábszáraimon, és pedig egy csekély kis ponton, közel a jobb láb nagy ujjához. Kiáltozásomra fölébredt a legöregebb turkoman, ki közelemben feküdt; a nélkül, hogy kérdett volna, igy szólt: „szerencsétlen hadzsi, téged egy skorpio mart meg, s hozzá még a szaratan (kanikula) szerencsétlen idején. Isten irgalmazzon neked!“ E szavakkal megragadta lábamat, oly erővel kötötte a bokánál, mintha ketté akarta volna vágni, azután szájával fölkereste hirtelen a sebhelyet, s oly erővel szítta, hogy megéreztem egész testemen. Őt aztán csakhamar más váltotta fel, s miután még kétszer bekötözték, magamra hagytak, a vigasz azon szavaival, hogy, ha Allah akarja, a legközelebbi reggeli imáig el fog dőlni, hogy a fájdalomtól szabadúlok é meg vagy pedig a világ hiuságaitól.
Ámbár egészen el valék kábulva a vonaglástól, szúrástól és égetéstől, mi egyre növekedett, mégis eszembe jutottak mérges voltuk miatt már a régi időkben elhiresedett belkhi skorpiók. A nem alaptalan félelem még tűrhetlenebbé tette a fájdalmat, s hogy több órai szenvedésem alatt lemondtam minden reményről, bizonyitja azon körülmény, hogy megfeledkezvén incognitomról, oly panaszhangokban törtem ki, melyek a tatárok előtt, mint később megtudtam, igen furcsákul tüntek fel, miután náluk ily eseteknél ujjongni szokás. Csodálatos az, hogy a fájdalom nehány percz alatt a lábujjtól fejtetőmig hatott, de csak a jobb oldalon, s tüzes árként rohant fel s alá. Leirhatatlan a kín, melyet éjfél után egy óra alatt kiállanom kellett. Elvesztvén minden érdeket a további létezés iránt, a földön akartam szétzuzni fejemet; észrevették s erősen oda kötöttek egy fához. Igy feküdtem félájultan nehány óráig, tekintetemmel a ragyogó csillagos egen csüggvén, mialatt homlokomat a halálverejtéktől éreztem gyöngyözni. A plejadok mindjobban a nyugat, a drága nyugat felé vették utjokat, melyről azt hittem, hogy már sohasem látom meg többé, s mialatt, teljesen öntudatomnál lévén, vártam az ima kiáltó hangját vagy, jobban mondva, a hajnal hasadását, gyöngéd álom jött szemeimre, a melyből csakhamar az egyhangú „La illah, il allah!“ ébresztett föl.
Midőn felocsúdtam, a fájdalom némi enyhülését éreztem. A szúrás és égetés mindinkább enyészett azon uton, melyen jött, és a nap alig állt egy lándzsányira, midőn gyengén és erőtlenül ugyan, de mégis lábaimra állhaték. Társaim biztositottak, hogy az ördög, mely a skorpiomarás utján hatott a testbe, csak a reggeli ima által üzetett ki, melyet kétségbe vonnom természetesen nem volt szabad. De az éj, azon irtózatos éj mindörökké feledhetlen lesz előttem.
* * *
Ez volna közép-ázsiai kalandos utazásomnak három válságos percze; egyébiránt a kiváncsi fürkészők szemei, a számtalan gyanusitások, valamint a koldusruhában megtett utazás kimondhatlan nehézségei, a nélkülözések és kellemetlenségek csak kevés szomoru emléket hagytak maguk után. Azon varázs, láthatni amaz idegen országokat, melyek után sovár szemeim már ifjukoromban epedtek, valami éltető, lelkesitő erővel birt, mert a felhozott egypár esetet kivéve, mindig nagyon vig és boldog valék – igen, annyi kétségtelenül igaz, hogy ma az európai czivilizált életben nagy részt nélkülözöm azon testi és szellemi élénkséget, és ki tudja, életem későbbi éveiben nem kivánkozom-e vissza azon korba, midőn rongyokba burkolva hajléktalanul, de jó erőben és vig kedélylyel barangoltam Közép-Ázsia sivatagjain.