Gyakran kell éjszaka játszani. Ez a tanács fontosabb, mint a milyennek látszik. Az éjszaka természetszerüen megrémíti az embereket s néha az állatokat is.49) Az ész, az ismeretek, a szellem kevés embert mentenek föl ez alól az adó alól. Láttam gondolkodókat, erős szellemeket, filozófusokat, napközben rettenthetetlen katonákat, a kik éjszaka egy falevél zörgésére úgy reszkettek, mint az asszonyok. Ezt a rémületet a dajkameséknek szokták tulajdonítani, de tévednek, mert természetes oka van. Mi ez az ok? Ugyan az, a mely a süketeket bizalmatlanokká és a népet babonássá teszi: nem ismerése azoknak a dolgoknak, a melyek minket körülvesznek és mindannak, a mi körülöttünk történik.50) Hozzászokva a tárgyaknak messziről való felismeréséhez és benyomásaiknak előleges megitéléséhez, ha már nem látok semmit abból, a mi körülvesz, hogyne tételeznék fel ezer lényt, ezer mozgást, a melyek ártalmamra lehetnek és melyektől lehetetlen magamat megvédeni? Akárhogy tudom is, hogy biztonságban vagyok azon a helyen, ahol vagyok, sohasem vagyok rajta olyan biztonságban, mintha látnám: mindig van olyan tárgya félelmemnek, a mely napvilágnál nem volna meg. Az igaz, tudom, hogy valamely idegen test csak akkor hathat az enyémre, ha valami zajjal előre jelt ad magáról, de mennyire résen van mindig a fülem! A legkisebb neszre, melynek nem tudom az okát, önnfentartásom érdeke eszembe juttat mindent, a mi leginkább arra inthet, hogy vigyázzak magamra s következőleg mindent, a mi alkalmas megrémülésemre.

Ha nem hallok semmit, azért még nem nyugszom meg, mert végre is zaj nélkül is meglephet valami. Hogy a dolgokat olyanoknak tételezzem fel, a milyenek azelőtt voltak, olyanoknak, a milyeneknek még most is lenniök kell, ahhoz látnom kellene azt, a mit nem látok. Így kénytelen lévén működésbe hozni képzelődésemet, csakhamar elvesztem uralmamat fölötte és a mit azért tettem, hogy megnyugtassam magamat, csak arra szolgál, hogy annál jobban megijeszszen. Ha zajt hallok, hallom a tolvajokat; ha nem hallok semmit, fantomokat látok, az éberség, melyre önfenntartásom gondja visz, csak félelmem tárgyait szaporítja. A mi megnyugtathat, mind csak az eszemben van, a sokkal erősebb ösztön pedig egész máskép beszél hozzám, mint az ész. Mit ér, ha az ember azt gondolja, hogy nincs mitől félnie, mikor nincs semmi tenni valója?

Ha megtaláltuk a baj okát, megvan a gyógyítása is. A megszokás minden esetben megöli a képzelődést; csak az új tárgyak ébresztik fel. Azokra a tárgyakra nézve, melyeket az ember mindennap lát, nem a képzelődés működik, hanem az emlékezet; ez az oka az ab assuetis non fit passio tételének, mert a szenvedélyek csak a képzelődés tüzében gyúlnak fel. Ne okoskodjatok tehát azzal, a kit ki akartok gyógyítani a sötétségtől való félelemből, vigyétek gyakran a sötétbe és biztosak lehettek, hogy a filozófia minden érve nem ér fel ezzel a gyakorlással. A zsindelyező feje nem szédül el a háztetőn és ép úgy nem szokott félni a sötétségtől, a ki megszokta.

Ime egy másik előnye éjjeli játékainknak, hozzáadva az elsőhöz: de hogy ezek a játékok sikerre vezessenek, nem ajánlhatom eléggé a vidámságot. Semmi sem oly szomorú, mint a sötétség; ne zárjátok be gyermeketeket börtönbe. Hadd nevessen, mikor a sötétbe belép s csendüljön fel nevetése, mielőtt kilép belőle, hogy a míg benne van, azoknak a mulatságoknak a tudata, a melyeket elhagy és azoké, a melyekben majd része lesz, távol tartsa tőle a fantasztikus képzelődéseket, melyek a sötétben meglátogathatják.

Van egy határpontja az életnek, a melyen túl az ember minden lépésével hátrább jut. Érzem, hogy ezen a ponton én már túlhaladtam, hogy úgy mondjam, másik pályafutásba fogok bele. Az érett kor üressége, a mely érezteti magát velem, visszaidézi első koromnak édes idejét. Öregedve, ismét újra gyermekké leszek és szívesebben emlékezem vissza arra, a mit tizéves, mint a mit harmincz éves koromban csináltam. Bocsássátok meg tehát olvasóim, hogy néha önmagamról vegyem a példát, mert hogy jól írjam meg ezt a könyvet, ahhoz az kell, hogy szivesen irjam.

Falun voltam, kosztban egy Lambercier nevű papnál. Egy nálamnál gazdagabb unokatestvérem volt a pajtásom, a kivel úgy bántak, mint gazdag örökössel, míg én távol az atyámtól, csak egy szegény árva gyerek voltam. Az én nagy unokabátyám Bernard rendkívül gyáva volt, különösen éjszaka; annyit csúfolódtam félénkségén, hogy Lambercier úr megunta dicsekvésemet és próbára akarta tenni a bátorságomat. Egy őszi estén, mikor nagyon sötét volt, oda adta nekem a templom kulcsát és elküldött, hogy keressem meg a szószéken a bibliát, a melyet ott felejtett. Hogy fölingerelje becsületérzésemet, mondott még néhány szót, a melyek a meghátrálást lehetetlenné tették számomra.

Elindultam világosság nélkül; ha lett volna is nálam világosság, talán annál rosszabb lett volna. A czintermen kellett keresztül mennem; vitézül átmentem rajta, mert a míg szabad ég alatt éreztem magamat, soha sem féltem az éjszakában.

A mint megnyitottam a templomajtót, a boltozatról valami suttogást hallottam, a mely mintha hangokhoz hasonlított volna és a mely kezdte megingatni római szilárdságomat. Az ajtó kinyilt, be akartam lépni, de alig tettem néhány lépést, megállottam. Észrevéve a mély sötétséget, a mely a tágas helyiséget betöltötte, olyan rémület fogott el, hogy a hajam is égnek meredt; hátráltam, kiléptem a templomból és reszketve elkezdtem futni. Az udvarban egy Szultán nevű kis kutyát találtam, a melynek farkcsóválgatása megnyugtatott. Elszégyelve rémületemet, rögtön visszafordultam, azonban igyekeztem magammal vezetni Szultánt, a ki nem akart velem jönni. Hirtelen kinyitottam az ajtót és beléptem a templomba. Alig hogy beléptem, ismét megragadott a rémület, de olyan erősen, hogy elvesztettem a fejemet és bár jól tudtam, hogy a szószék jobb felől van, sokáig bal oldalon kerestem, mert megfordultam a nélkül, hogy észrevettem volna; eltévedtem a padok között, azt sem tudtam már hol vagyok és nem tudva megtalálni sem a szószéket, sem az ajtót, kimondhatatlan zavarba estem. Végre megtaláltam az ajtót, sikerült kijutnom a templomból s úgy elinaltam, mint az előbb, szilárdan eltökélve, hogy ide ugyan soha se jövök egyedül, csak nappal.

Visszamentem a házhoz. Éppen be akartam lépni, a mikor megismertem Lambercier úr hangját, a mint éppen nagyot nevetett. Mindjárt magamra vettem a nevetést és zavarba jőve, hogy nevetség tárgya leszek, haboztam, kinyissam-e az ajtót. E közben hallottam, hogy Lambercier kisasszony nyugtalankodik miattam és azt mondja a cselédnek, hogy keresse elő a lámpást, Lambercier úr pedig készülődik, hogy keresésemre indul, rettenthetetlen unokabátyám kiséretében, a kinek később az egész expeditiót dicsőségéül rótták föl. Ebben a pillanatban minden rémületem eloszlott és nem féltem semmi mástól, csak hogy rajta kapnak menekülésem közben; szaladok, befutok a templomba, a nélkül, hogy eltévednék, tapogatódzás nélkül eljutok a szószékhez, fölmegyek, fogom a bibliát és megint leszaladok, három ugrással kijutok a templomból, az ajtót bezárni is elfelejtem, lihegve bemegyek a szobába, az asztalra dobom a bibliát lelkendezve, de azért remegve az örömtől, hogy megelőztem a nekem szánt segítséget.

Azt fogják kérdezni tőlem, hogy ezt az esetet követendő például említem-e fel! Példájául annak a vidámságnak, a melyet az eféle gyakorlatokban megkivánok? Nem; de annak bizonyságául hozom fel, hogy semmi sem alkalmasabb megnyugtatni valakit, a ki meg van rémülve az est árnyaitól, mintha egy szomszéd szobában egy társaságot hall nevetgélni és nyugodtan beszélgetni. Azt szeretném, ha a helyett, hogy így egyedül mulatnánk tanítványunkkal, esténkint sok jókedvű gyermeket gyüjtenénk össze, ha kezdetben nem egyenként küldenők őket haza, hanem többeket együtt és nem koczkáztatnók meg, hogy egy is teljesen egyedül maradjon, hacsak nem volnánk kezdettől fogva biztosak benne, hogy nem fog nagyon megrémülni.

Nem tudok semmi kedvesebbet és hasznosabbat képzelni, mint az ilyen játékok, csak éppen hogy ügyesen kell őket elrendezni. Egy nagy teremben valami labirintus-félét csinálnék asztalokból, karosszékekből, székekből és ellenzőkből. Ennek a labirintusnak kideríthetetlen kanyarulataiban nyolcz vagy tíz skatulya közzé elhelyeznék még egy másik csaknem ugyanolyan skatulyát tele bonbonokkal. Világos, de óvatos szavakkal pontosan megjelölném a helyet, a hol a jó skatulya található; a felvilágosítást úgy adnám meg, hogy elegendő legyen figyelmesebb és kevésbbé hebehurgya népségnek, mint a gyermekek; aztán sorsot huzatnék a kis versenyzőkkel és egymásután elküldeném őket mind keresni, a míg valamelyik meg nem találja a jó skatulyát: gondom lenne rá, hogy ez a feladat, ügyességüknek megfelelően legyen megnehezítve.51)

Képzeljék el, hogy egy kis Herkules visszajön a skatulyával kezében, roppant büszkén vállalkozására. A skatulya az asztalra kerül, ünnepélyesen megnyittatik. Szinte hallom a felcsengő nevetést, a jókedvű banda örömkiáltásait, mikor az édességek helyett, a melyeket vártak, mohon vagy gyapoton szépen elrendezve egy cserebogarat, csiga-bigát, egy darab szenet, makkot, retket vagy valami más ilyen nyalánkságot találnak. Más alkalommal frissen meszelt szobában, a fal közelében fölakasztunk valami játékszert, valami kis butordarabot és az lesz a feladat, hogy ezt keressék meg, a nélkül, hogy hozzá érnének a falhoz. Alig hogy visszajött az, a ki elhozza, kalapjának hegye, czipője orra, ruhájának szegélye vagy ujja fehér lett és elárulja ügyetlenségét. Ennyi most már elég, talán sok is arra, hogy megértessem az eféle játékoknak az értelmét. Ha mindent meg kell magyaráznom, inkább ne is olvassatok.

Mekkora előnyei lesznek az így nevelt embernek éjszaka a többiek fölött! A lába hozzá szokik a biztos járáshoz a sötétben, keze begyakorlódik, hogy könnyen alkalmazkodjék minden környező tárgyhoz, s fáradság nélkül elvezeti a legsűrűbb sötétségben. Képzelete tele lesz gyermekkora éjszakai játékaival és nehezen fog ijesztő dolgokra fordulni. Ha nevetést hall, nem fog ingerkedő szellemekre gondolni, hanem egykori pajtásaira, ha társaságot képzel el, nem a boszorkányok szombatja lesz az, hanem a nevelőjének szobája. Az éjszaka csak vidám gondolatokat idéz föl benne és így nem lesz soha rémítő; a helyett, hogy félne tőle, szeretni fogja. Ha katonai expeditióról van szó, minden pillanatban kész lesz rá, egyedül épp úgy, mint csapatával be fog lopózni Saul táborába, keresztül szalad rajta eltévedés nélkül, elmegy a király sátoráig, a nélkül, hogy valakit fölébresztene és visszatér onnan a nélkül, hogy észrevennék. Ha el kell lopni Rhesus lovait, forduljatok csak hozzá aggodalom nélkül, a máskép nevelt emberek közt bajosan találtok Ulyssest.

Láttam, hogy az emberek meglepetések által akarják hozzászoktatni a gyermekeket, hogy éjszaka ne féljenek semmitől. Ez a módszer nagyon rossz. Épen az ellenkező hatást eredményezi, mint a mit el akarnak érni és csak arra való, hogy annál félénkebbé tegye őket. Sem az ész, sem a megszokás nem nyugtathat meg egy pillanatnyi veszély képzeletében, a melynek nem ismerhetjük sem az okát, sem a természetét; a meglepetésektől való félelemben sem, a melyeknek gyakran voltunk kitéve. Mindazáltal, hogy biztosíthatjuk magunkat, hogy növendékünk mindig meg lesz óva az ilyen eshetőségektől? Ime a legjobb tanács, a mely azt hiszem ebben a tekintetben segítségére lehet. Ezt mondanám Emilemnek: te most a jogos önvédelem állapotában vagy, mert a támadó nem hagy időt, hogy megitéld, vajjon rosszat forral-e ellened vagy csak meg akar ijeszteni; és mivel az ő részén van az előny, még a futás sem nyujt neked menedéket. Ragadd meg tehát merészen azt, a ki éjszaka meglep, akár ember, akár állat, az egyre megy; ragadd meg, markold meg teljes erődből, ha ellenkezik, üss, ne alkudozz az ütésekről és akármit mond vagy tesz is, ne ereszd el addig, a míg biztosan nem tudod kicsoda. A felvilágosítás valószínüleg megtanít rá, hogy nem sok okod volt félni és ha így bánsz el az ingerkedőkkel, bizonyosan elijeszted őket tréfájuk megismétlésétől.

Ámbár a tapintást gyakoroljuk összes érzékeink közül a legfolytonosabban, mégis a benyomásai, a mint már mondottam, tökéletlenebbek és kevésbbé finomabbak maradnak, mint bármely más érzéké, mert használatába állandóan bele vegyítjük a látásét és mivel a tárgyat a szem hamarabb éri mint a kéz, eszünk csaknem mindig az utóbbi nélkül itél. Viszont azonban a tapintás benyomásai a legbiztosabbak, éppen azért, mivel a legkorlátoltabbak; mert nem terjedve tovább, csak a meddig a kezünk ér, helyesbítik a többi érzékek csalódásait, melyek a távolból irányulnak a tárgyakra, melyeket alig vesznek észre, holott a mit a tapintás észrevesz, mindazt jól veszi észre. Vegyük ehhez még azt, hogy az izmok erejét, a mikor tetszik, hozzáfűzhetjük az idegek tevékenységéhez és így egyidejű érzéklés által a hőfok, a nagyság, az alak benyomásához hozzákapcsoljuk a súly és a szilárdság benyomását. Így a tapintás lévén az összes érzékek között az, a mely legjobban tájékoztat arról a benyomásról, a melyet idegen testek a mienkre tehetnek, egyúttal az is, a melynek használata a leggyakrabbi és a legközvetlenebbül adja meg az önfentartásunkra szükséges tapasztalatot.

Ha a gyakorlott tapintás segítségére van a látásnak, miért ne lehetne segítségére bizonyos pontig a hallásnak is, mikor a hangok a hangzó tárgyakon a tapintás segítségével észrevehető rezgéseket idéznek elő? Ha ráteszszük a kezünket egy gordonka testére, a szem vagy a fül segítsége nélkül is megkülönböztethetjük, csupán csak arról, hogy miként rezeg a fa, vajjon mély vagy magas-e a hang, a melyet ad és melyik húrról való. Ha gyakoroljuk érzékünket ezekben a megkülönböztetésekben, nincs semmi kétség az iránt, hogy idővel oly érzékenyekké válhatunk, hogy egy egész dallamot megismerünk ujjaink segítségével. Ha pedig ezt feltételezzük, nyilvánvaló, hogy a süketekkel könnyen lehetne a zene útján beszélni; mert a hangok és időmértékek nem lévén kevésbbé alkalmasak a szabályszerű kombinációkra, mint a szótagok és a hangzók, ép úgy alapjává tehetők a beszédnek.

Vannak gyakorlatok, melyek lanyhává teszik és eltompítják a tapintás érzékét, viszont mások élesítik, érzékenyebbé és finomabbá teszik. Az előbbiek sok mozgást és erőt kapcsolva az érdes tárgyakkal való folytonos érintkezéshez, durvává és bütykössé teszik a bőrt és megfosztják természetes érzékenységétől; az utóbbiak ezt az érzékenységet könnyű és gyakori érintés által változatossá teszik, úgy hogy a szellem, figyelmessé téve a szüntelenül ismétlődő benyomásokra, megszerzi az összes módosulásaik megitélésére való hajlékonyságot. Ez a külömbség érezhető a zenei hangszerek használatában: a gordonka, a nagybőgő, sőt a hegedű, kemény és az ujjakat sértő fogdosása, hajlékonyabbá teszi ugyan az ujjakat, de keményedéseket idéz elő a hegyükön. A clavecin sima és könnyed érintése szintén hajlékonyabbá, de egyuttal érzékenyebbé is teszi az ujjakat. Ebben tehát a claveciennek kell adni az előnyt. Fontos dolog, hogy a bőr megedződjék a levegő benyomásai iránt és ki tudja bírni változásait, mert a bőr védi a test többi részeit. Ettől eltekintve nem akarom, hogy a kéz az ugyanazon munkával való tulságos szolgai foglalkozás által megkeményedjék és bőre majdnem csontszerüvé válva, elveszítse azt a finom érzést, a melynek révén meg tudja ismerni, micsodák azok a tárgyak, a melyeket végig simítatanak vele és a melyek az érintkezés módja szerint a sötétben néha különböző módokon remegtetnek meg bennünket.

Miért legyen kénytelen az én növendékem állandóan ökörbőrt viselni a lába alatt, mi baja származhatnék belőle, ha a szükséghez képest a saját bőre szolgálna neki talp gyanánt? Nyilvánvaló, hogy a testnek ezen a részén a bőr finomsága, nem lehet soha hasznos semmire és gyakran sokat árthat is. Mikor a tél közepén éjfélkor a genfieket fölverte városukban az ellenség, hamarabb találták meg a puskáikat, mint a czipőiket. Ha egy se tudott volna közölük mezitláb járni, ki tudja, nem került volna-e Genf ellenség kezére.

Fegyverezzük föl az embert mindig a váratlan eshetőségek ellen. Emil szaladgáljon reggelenkint mezitláb bármely évszakban, a szobában, a lépcsőn, a kertben, egyáltalán nem szidom érte, sőt követem a példáját, csak arra vigyázok, hogy üvegbe ne lépjen. Mindjárt beszélni fogok a kézimunkákról és játékokról is, egyébiránt tanulja meg a járásnak mindazon módjait, melyek előmozdítják a test mozgását, hogy minden helyzetben könnyed és biztos legyen a tartása, hogy tudjon ugorni messzire és magasra, fára mászni, átmászni a falon, találja meg mindig az egyensúlyt, minden mozdulata, taglejtése legyen a súlypont törvényei szerint elrendezve, jóval azelőtt, hogy a statika tanítaná erre. A szerint, a hogy a lába a földet éri és a hogy a teste a czombjára támaszkodik, érezni-e kell, jól vagy rosszul áll-e? A biztos tartásban mindig van báj és a legszilárdabb állás egyúttal a legelegánsabb is. Ha tánczmester lennék, nem csinálnám végig Marcel52) minden majmoskodását, a melyek jók annak az országnak számára, a hol csinálja őket; ellenben, a helyett, hogy örökké ugrándozással foglalnám el tanítványomat, elvezetném egy szikla lábához. Itt megmutatnám neki, hogy kell kiállnia, hogy kell a testét és a fejét hordania, milyen mozdulatot kell tennie, mi módon kell hol a lábát, hol a kezét oda tennie, hogy könnyedén követhesse a göröngyös, sikamlós és botlós ösvényeket és csúcsról-csúcsra ugrani fölmenet és lemenet egyaránt. Inkább egy zerge vetélytársává tenném, mint egy operai tánczos vetélytársává. A mennyire a tapintás az ember környezetére központosítja tevékenységét, épp annyira kiterjeszti a látás a magáét azon túl is; éppen ez az, a mi az utóbbit csalé konnyá teszi: az ember egy szempillantással befoglalja látkörének felét. Az egyidejű érzékletek és az általuk előidézett itéletek e sokaságában hogyne tévednénk valamelyik felől? Így a látás összes érzékeink közül a legcsalékonyabb, éppen azért, mivel a legkiterjedtebb és mert messze előtte járván a többieknek, tevékenysége túlságosan gyors és tulságosan széleskörű arra, hogy a többi érzékek helyesbíthessék. Sőt mi több, maguk a távlati illuziók szükségesek nekünk, hogy fölismerhessük a kiterjedést és összehasonlíthassuk ennek egyes részeit. A látási csalódások nélkül nem látnánk semmit a messzeségben, a nagyság és megvilágítás fokozatai nélkül nem tudnánk megbecsülni semmi távolságot, vagyis inkább nem volna ránk nézve távolság. Ha két egyforma nagyságú fa közül az, a mely száz lépésnyire van tőlünk, ugyanakkorának és ugyanolyan jól láthatónak tűnnék föl, mint az, a mely tíz lépésnyire van, mind a kettőt egymás mellé helyeznők. Ha a tárgyak összes dimenzióit valóságos méretük szerint vennők észre, nem látnánk semmi tért és minden úgy tűnnék fel, mintha a szemünkön volna.

A látás érzékének csak egy mértéke van a tárgyak nagyságának és távolságának megitélésére, tudniillik a látási szög nyilása, a melyet szemünkben keltenek és mivel ez a nyilás egy összett oknak egyszerü eredménye, az itélet, melyet fölidéz bennünk, határozatlannak hagy minden egyes okot, vagy szükségszerüen csalékonynyá válik. Mert hogyan különböztessem meg egyszeri látásra, vajjon a szög, a mely alatt egy tárgyat kisebbnek látok, mint egy mást, azért ilyen-e, mert az előbbi tárgy csakugyan kisebb, vagy azért, mert messzebb van tőlem?

Itt tehát az előbbivel ellenkező módszer szerint kell eljárni: a helyett, hogy egyszerüsítenők az érzékletet, mindig egy másikkal kell megkettőzni és helyesbíteni; alávetni a látási szervet a tapintási szervnek és hogy úgy mondjam visszaszorítani az előbbinek előrohanását a másiknak nehézkes és szabályos haladásával. Mivel ennek gyakorlatához nem ragaszkodunk, szemmérték szerinti becsléseink nagyon pontatlanok. Pillantásunkban nincs semmi biztosság a magasságok, a hosszúságok, a mélységek, a távolságok megitélésére és hogy ez nem annyira az érzéknek, mint inkább használatának hibája, ennek bizonyítéka az, hogy a mérnökök, a földmérők, az építészek, a kőművesek, a festők rendszerint sokkal biztosabb szemmértéküek, mint mi és pontosabban becsülik meg a kiterjedés méreteit, mert a mesterségük megszerzi nekik ebben a gyakorlatot, a melynek megszerzését mi elhanyagoljuk s a látási szög kétértelműségét kiegyenlítik azon jelenségek által, a melyek azt kisérik és a melyek pontosabban határozzák meg szemünkben e szög két okának egymáshoz való viszonyát.

Minden, a mi a testnek mozgást ad a nélkül, hogy feszélyezné, mindig könnyen elérhető a gyermeknél. Ezerféle eszköz van arra, hogy érdeket keltsünk benne a távolságok mérése, fölismerése, becslése iránt. Itt van egy nagyon magas cseresznyefa. Mit kell tennünk, hogy cseresznyét szedhessünk róla? Jó lesz-e erre a létra a pajtában? Itt van egy nagyon széles patak, hogy mehetünk rajta keresztül? Vajon elég hosszú lesz-e az egyik deszka az udvaron, hogy átérje a két partját? Szeretnénk ablakunkból a kastély árkában halászni, hány öl hosszúnak kell lennie a zsinórnak? Hintát szeretnék csinálni két fa között. Vajjon elég hosszú lesz-e hozzá egy két öles kötél? Azt mondják, hogy a másik házban 25 négyszöglábnyi szobánk lesz, azt hiszed elég nagy lesz nekünk? Vajon nagyobb lesz-e, mint ez? Nagyon éhesek vagyunk, arra van két falu, melyikbe érünk a kettő közül hamarabb ebédre?

Arról volt szó, hogy gyakoroljunk a futásban egy lagymatag és lusta gyereket, a ki magától nem vehető rá sem az egyik, sem a másik testgyakorlatra, holott a katonai pályára szánták; nem tudom hogyan, de elhitette magával, hogy egy az ő rangjabeli embernek nem való semmit tenni és semmit tudni, és hogy a nemessége helyettesíti a karjait, a combjait ép úgy, mint minden nemű érdemét. Az ilyen úrfiból gyorslábú Achillest csinálni, arra talán Chiron ügyessége is alig lett volna elegendő. A nehézség annál nagyobb volt, mert én egyáltalán nem akartam neki semmit parancsolni, jogaim közül száműztem a buzdító beszédeket, az igéreteket, a fenyegetéseket, a vetélkedést és a feltünés vágyát. Hogy oltsam bele a futás vágyát a nélkül, hogy valamit mondjak neki? Hogy magam futkossak, az nagyon kevéssé biztos módszer lett volna és kellemetlenségekre vezetett volna. Másrészt arról is volt szó, hogy ebből a gyakorlatból valami tanulságot is vonjak le számára, hogy hozzá szoktassam a gépezet és az itélet tevékenységét, hogy mindig összhangzatosan járjanak. Ime, hogy fogtam hozzá: én, vagyis az, a ki ebben a példában beszél.

Délutánonként elmenve sétálni, néha a zsebembe tettem két süteményt abból a fajtából, a melyet a gyerek nagyon szeretett. Mindegyikünk megevett egyet séta közben53) és nagyon elégedetten tértünk haza. Egy nap a gyerek észre veszi, hogy három darab sütemény van nálam; meg tudott volna enni hatot is a nélkül, hogy baja lenne tőle; hamar lenyeli a magáét és kéri a harmadikat. Nem, mondom neki én, majd inkább megeszem magam, vagy megosztozunk rajta; de legjobban szeretném, ha az a két gyerek ott versenyt futna érte. Oda hivtam őket, megmutattam nekik a süteményt és közöltem velük a föltételt. Több se kellett nekik. A süteményt egy nagy kőre tettük, a mely czélpontul szolgált; megjelöltük a távolságot; mi leültünk. Adott jelre a két fiu neki indult, a győztes elkapta a süteményt és könyörtelenül megette, a nézők és a legyőzött szeme láttára.

Ez a mulatság többet ért, mint a sütemény, de eleinte nem volt semmi hatása és nem keltett semmi sikert. Nem riasztattam vissza magamat, nem is siettem: a gyermekek oktatása olyan mesterség, a melyben tudni kell időt veszteni, hogy időt nyerjünk. Folytattuk sétáinkat, gyakran hoztunk három süteményt, néha négyet is és időnként akadt egy, sőt kettő is a versenyzők számára. A versenydíj nem volt ugyan nagy, de a versenyzők sem voltak nagyon követelőzők: a ki elnyerte, az dicséretet kapott és ünnepeltetett, az egész dolog bizonyos szertartásossággal ment. Hogy lehetővé tegyem a szerencse változását és fokozzam az érdekességet, hosszabbra jelöltem ki a távolságot és több versenyzőt is eresztettem be. Alig, hogy a sorompóba léptek, az arra járók mind megállottak, hogy nézzék őket. A biztatások, a kiáltozások, a tapsok lelkesítették őket; egyszer-másszor láttam, hogy az én urficskám fölugrik, mikor az egyik fiu már-már utolérte vagy tulhaladta a másikat. Ránézve olympiai játékok voltak ezek. Ez alatt a versenyzők néha cselekkel éltek, kölcsönösen tartóztatták egymást, vagy gáncsot vetettek egymásnak, vagy az egyik köveket dobott a másiknak utjába. Ez nekem alkalmat adott, hogy elválasszam őket, hogy külömböző, de a céltól egyforma távolságra levő pontokról indítsam el őket. Hamar meg fogjuk látni ennek az előrelátásnak az okát, mert ezt a fontos ügyet nagyon részletesen akarom tárgyalni.

Az urfit boszantotta, hogy a szeme láttára mindég mások eszik meg a süteményt, a melyet ő szeretett volna. Kezdte végre gyanítani, hogy a futás is lehet jó valamire és látva, hogy neki is van két lába, kezdte magát titokban gyakorolni. Én úgy tettem, mintha nem látnék semmit, de akkor már tudtam, hogy a hadi tervem sikerült. Mikor azt hitte, hogy már elég erős (és ezt én előbb olvastam ki a gondolataiból, mint ő) úgy tett, mintha a süteményért nyafogna. Elutasítottam; makacskodott és végre boszus hangon ezt mondta: nahát tegye le a kőre, jelölje meg a távolságot, majd aztán meglátjuk. Jól van, mondtam én neki nevetve, hát tud az urfi futni? Nagyobb lesz az étvágyad, de nem lesz mivel kielégíteni. Csúfolódásom ingerelte, megemberelte magát és annál könnyebben nyerte meg a dijat, mert én nagyon rövidre szabtam a sorompót és gondom volt rá, hogy a jobbik futót eltávolítsam. Meg fogják érteni, hogy az első lépés után könnyü volt a lelket fentartani a gyerekben; csakhamar oly nagy kedvet kapott erre a testgyakorlatra, hogy kedvezés nélkül is csaknem biztosan legyőzte ficzkóimat a futásban, bármily nagy volt is a távolság.

Az így elért előny egy másikat is hozott magával, a melyre nem is gondoltam. A míg ritkán nyerte el a dijat, csaknem mindég maga ette meg, épp úgy, mint a versenytársai; de hozzászokva a győzelemhez, nagylelkű lett és gyakran megosztotta a süteményt a legyőzöttekkel. Ez magamnak is egy erkölcsi megfigyelést nyujtott és ebből tanultam meg, hogy mi a nagylelküség igazi alapja.

Továbbra is külömböző helyeken jelöltem meg a pontokat, a melyekről mindegyiküknek egyszerre kellett elindulni, s a nélkül, hogy ő észrevette volna, egyenlőtlen távolságokat szabtam ki, úgy, hogy az egyiknek nagyobb utat kellett megtennie, mint a másiknak, hogy ugyanahhoz a czélhoz érjen; így tehát nyilvánvaló, hátrányban volt. De a növendékem, bár ráhagytam a választást, nem tudta ennek hasznát venni. A nélkül, hogy törődött volna a távolsággal, mindég a legszebbik utat választotta, úgy hogy könnyen ki tudta találni a választását s így csaknem a szerint nyerte meg, vagy vesztette el a süteményt, a hogy én akartam. Ennek a fogásnak is nemcsak egy czélra volt meg a haszna. Mindazáltal, miután czélom az volt, hogy észrevegye a különbséget, megpróbáltam érezhetővé tenni számára; de bár nyugodt állapotában közömbös természetű volt, oly élénk volt a játékban és annyira bizott bennem, hogy ugyancsak vesződségembe került észrevétetni vele, hogy én rászedtem. Végre sikerült, daczára hebehurgyaságának; szemrehányásokat is tett nekem érte. Ezt mondtam neki: mit panaszkodol? mikor én ajándékozok valakinek valamit, nem szabhatom-e meg föltételeimet, a hogy akarom? Ki kényszerít téged arra, hogy fuss? Megigértem neked, hogy egyformára jelölöm ki a sorompókat? nem volt-e módodban választani? Válaszd a legrövidebbiket, senki sem fog benne akadályozni. Hát nem látod, hogy épen neked kedvezek és hogy az egyenlőtlenség, a mely miatt zúgolódol, a te előnyödre szolgál, ha hasznát tudod venni? Ez nyilvánvaló volt, a gyerek megértette és hogy választhasson, jobban körül kellett néznie. Eleinte meg akarta olvasni a lépéseket, de a gyermek lépésmértéke lassú és bizonytalan, aztán meg több versenyfutást is rendeztem egy nap és végül, a mulatság a szenvedély egy nemévé válván, sajnálták a sorompók mérésére vesztegetni a futásra való időt. A gyermekkor élénksége nehezen alkalmazkodik az ilyen halasztásokhoz; a gyerek tehát gyakorolta magát, hogy jobban lásson, hogy jobban tudja megbecsülni szemmérték szerint a távolságokat. Akkor aztán nem sok fáradságomba került fejleszteni ezt a kedvét. Néhány hónapi próbálgatás és hibáinak kijavítása után annyira kialakult a szemmértéke, hogy ha gondolatban egy bizonyos távoleső tárgyra tettem a süteményt, a tekintete csaknem épp olyan biztos volt, mint egy földmérő láncza.

Mivel a látás valamennyi érzék közül az, a melytől a legkevésbbé lehet elválasztani az ész itéleteit, sok idő kell arra, hogy megtanuljunk látni. Sokáig kell, hogy összehasonlítottuk légyen a látást a tapintással, hogy hozzá szoktassuk a két érzék közül az előbbit, hogy híven tudósítson a formákról és a távolságokról. A tapintás nélkül és az előrehaladó mozgás nélkül a világ legáthatóbb szeme sem tudna nekünk semmiféle fogalmat adni a térről. Az egész világegyetem nem lehet egyéb, csak egy pont az osztriga számára: még akkor sem tünhetnék fel neki semmivel több, ha emberi lélek informálná ezt az osztrigát. Csak a járás, a tapogatózás, a számlálás, a távolságok mérése által tanuljuk meg azokat megbecsülni: de ha mindig mérnők, az érzék mindig a mérőeszközre támaszkodnék s nem tenne szert megbizhatóságra. Hasonlóképpen nem szükséges, hogy a gyermek egyszerre menjen át a mérésről a megbecsülésre; eleinte szükséges, hogy tovább is részenként hasonlítsa össze azt, a mit nem tud egyszerre egészen összehasonlítani, a pontos rész-megbecsüléseket hozzávetőleges megbecsülésekkel helyettesítse és szokjék hozzá, hogy a helyett, hogy mindég a kezével alkalmazná a mértéket, csupán a szemével is tudja alkalmazni. Mindazáltal úgy találom, hogy első megbecsüléseit valóságos mérésekkel kell hitelesíteni, hogy kiigazítsa tévedéseit és hogy ha marad az érzékében valami hamis látszat, tanulja meg, jobb megitélés által helyesbíteni. Vannak természetes mértékek, melyek körülbelül azonosak minden helyen: az ember lépése, kitárt karjainak szélessége, termetének magassága. Mikor a gyermek egy emelet magasságát becsüli meg, a nevelője szolgálhat neki rőf gyanánt, ha egy torony magasságát becsüli, vegye mértékül a házakat, ha az út mérföldeit akarja tudni, számlálja az óra járást. Mindenekfölött pedig mindebből semmit sem szabad helyette megtenni, tegye meg ő maga.

Nem lehet megtanítani a testek kiterjedésének és nagyságának helyes megitélésére, ha nem tanítjuk meg egyúttal formáik ismeretére, sőt utánzására is, mert alapjában véve ez az utánzás csakis a távlat törvényein alapszik és a kiterjedést nem lehet a látszatai szerint megbecsülni, ha nincs valamelyes fogalmunk ezekről a törvényekről. A gyermek nagy utánzó, mindent igyekszik lerajzolni; azt akarom, hogy az én növendékem művelje ezt a művészetet, nem annyira magának a művészetnek kedvéért, mint inkább, hogy a keze biztos és a szeme ügyes legyen; a mint hogy általában véve nagyon kevéssé fontos, hogy tudja-e ezt vagy azt a gyakorlatot, csak szerezze meg az érzéknek azt az élességét és a testnek helyes megszokását, a melyet ezzel a gyakorlattal nyerünk. Óvakodnék tehát attól, hogy rajztanítót adjak neki, a ki csak utánzatokat utánoztatna és rajzok után utánoztatna vele. Azt akarom, hogy ne legyen más mestere, csak a természet, sem más mintája, csak a tárgyak maguk. Azt akarom, hogy maga az eredeti legyen a szeme előtt, nem pedig a papiros, a mely azt átrajzolja, hogy a házat a házról, a fát a fáról, az embert az emberről rajzolja le, hogy hozzá szokjék a testek és jelenségeik helyes megfigyeléséhez, nem pedig, hogy hamis és konvenczionális ábrázolásokat igazi átrajzolásoknak tekintsen. Még attól is óvnám, hogy bármit is emlékezetből rajzoljon, a tárgyak távollétében, mindaddig, a míg gyakori megfigyelés útján azoknak pontos formái jól bevésődnek képzeletébe. Attól félnék ugyanis, hogy a dolgok valóságos alakját bizarr és fantastikus formákkal helyettesítve elvesztem az arányok ismeretét és a természet szépségeiben való gyönyörködést.

Jól tudom, hogy ily módon sokáig fog firkálni a nélkül, hogy valami felismerhetőt tudna rajzolni, hogy későn fogja elérni a körvonalak elegancziáját és az ügyes rajzoló könnyed vonalvezetését, a festői hatások megkülönböztetését és a rajzbeli jó izlést, talán el sem éri soha. Viszont azonban bizonyosan megszerzi a pontos tekintetet, a biztosabb kezet, helyes ismeretét a nagyság és forma igazi viszonyainak, a melyek az állatok, a növények, a természeti testek között vannak és a pontosabb tapasztalatot a távlat játéka dolgában. Éppen ez az, a mit én el akartam érni és az én czélom nem annyira az, hogy utánozni tudja a tárgyakat, mint inkább, hogy ismerje őket; kedvesebb nekem, ha meg tud mutatni egy akantus növényt, mintha jobban tudná megrajzolni egy oszlopfő levélzetét.

Egyébiránt ebben a gyakorlásban épp úgy, mint a többiekben, nem azt kivánom, hogy növendékemnek egyedül legyen benne mulatsága. Azzal akarom neki még kellemesebbé tenni, hogy mindég megosztom vele, azt is akarom, hogy ne legyen más versenytársa csak én, de én fáradhatatlan és koczkázat nélküli versenytársa leszek. Ez érdekességet visz a foglalatosságba, a nélkül, hogy féltékenységet támasztana köztünk. Az ő módja szerint fogom meg a czeruzát és eleinte épp oly ügyetlenül fogok vele bánni, mint ő. Lehetnék Apelles, mégis kontárnak mutatnám magamat. Azon kezdeném, hogy úgy rajzolnék le egy embert, a hogy a cselédnép szokta a falakra rajzolni, mindegyik karja egy vonás, mindegyik lába egy vonás, az ujja vastagabb, mint a karja, jóval ezután egyikünk vagy másikunk észrevenné ezt az aránytalanságot, megjegyeznők, hogy a lábnak van szélessége és hogy ez a szélesség nem mindenütt egyforma, hogy a karnak megvan a testtel arányos meghatározott hosszúsága, sőt ebben a haladásban legfölebb, hogy együtt haladnék vele, vagy csak oly kevéssel előzném meg, hogy mindig könnyű volna neki utolérni engem. Sőt gyakran túl is haladhatna. Festékeket, ecseteket is kapnánk, megpróbálnók utánozni a tárgyak szineit és egész megjelenését, épp úgy mint a formáikat. Illuminálnánk, festenénk, packáznánk, de minden paczkázásunk közben, szüntelenül kémlelnénk a természetet és mindent mesterünk szeme előtt tennénk.

Zavarban voltunk szobánk diszítményei miatt, most végre megtaláltuk őket. Berámáztatom rajzainkat, beboríttatom őket szép üveggel, hogy ne lehessen többé hozzájuk nyúlni és hogy mindég abban az állapotban látva őket magunk előtt, a hogy elkészítettük, mindegyiknek meglegyen benne az érdeke, hogy el ne hanyagolja az övéit. Szép sorban fölakasztom őket körös-körül a szobában, minden rajz 20–30-szor ismétlődik és minden példányán mutatja szerzője haladását attól a pillanattól fogva, a mikor a ház nem egyéb, mint egy csaknem formátlan négyszög, mindaddig, míg a homlokzata, az oldalnégyzete, az arányai, az árnyékai a legpontosabb hűséggel tünnek föl. Ezek a fokozások okvetlenül szüntelen érdekes képeket nyujtanak nekünk, érdekeseket másoknak is és mindjobban fölingerlik versenygésünket. Az első legkezdetlegesebb rajzokat ragyogó aranyozott keretekbe teszem, a melyek kiemelik őket, ellenben mikor az ábrázolás pontosabb lesz és a rajz igazán jó, akkor csak nagyon egyszerű fekete keretbe teszem; nincs más díszre szüksége, mint maga-magára és kár volna, ha a keret osztozna a figyelemben, a melyet a tárgy megérdemel. Így mindegyikünk kívánkoznék az egyszerű keret dicsősége után és a mikor az egyik le akarja becsülni a másiknak valamelyik rajzát, aranyos keretre itéli. Egykor talán ezek az aranyos keretek közmondás számba fognak menni köztünk és csodálkozni fogunk, hogy hány ember szolgáltat magának igazságot, a mikor így keretezi be magát.

Mondtam már, hogy a geométria nem való a gyermeknek, de ez a mi hibánk. Nem látjuk be, hogy az ő módszerük nem ugyanaz, mint a mienk és hogy az, a mi számunkra az okoskodás művészetévé lesz, az ő számukra nem lehet más, csak a látás művészete. A helyett, hogy rájuk erőltetjük a mi módszerünket, jobban tennők, ha elfogadnók az övéket, mert a mi módunk a geometria megtanulására épp annyira a képzelődés dolga, mint az okoskodásé. Mikor a tétel meg van adva, hozzá kell képzelni a bizonyítást, azaz meg kell találni, hogy a már ismert tételek közül melyiknek lehet ez a következése, és hogy mindazon következések közül, a melyeket ugyanabból a tételből levonhatunk, pontosan kiválasszuk azt, a melyről szó van.

Ily módon a legszabatosabb okoskodó sem megy sokra, ha csak nem találékony. Ezenkívül mi következik még ebből? Hogy a helyett, hogy megtaláltatnák velünk a bizonyításokat, diktálják őket nekünk, hogy a helyett, hogy megtanítanának minket okoskodni, a mester okoskodik helyettünk és csak az emlekezetünket gyakorolja.

Csináljatok szabatos alakokat, kombináljátok őket, tegyétek őket egymásra, vizsgáljátok egymáshoz való viszonyukat; meg fogjátok találni az egész elemi geométriát, megfigyelésről megfigyelésre haladva, a nélkül, hogy szó volna akár definitiókról, akár problémákról, akár bármi más bizonyítási formáról, csak éppen a tárgyak egyszerű egymásra helyezéséről. A mi engem illet, én nem is teszek úgy, mintha én tanítanám Emilt geométriára. Ő tanítana meg rá engem; én keresem a viszonyokat, ő fogja megtalálni, mert olyan módon keresem, hogy megtaláltassam vele. Például a helyett, hogy körzőt használnék egy kör rajzolására, egy tengely körül forgó fonál végére erősített csúcscsal rajzolom meg. Ezután, mikor össze akarom hasonlítani egymás között a kör sugarait, Emil ki fog nevetni és meg fogja velem értetni, hogy ugyanaz a kifeszített fonál nem rajzolhat le egyenlőtlen távolságokat.

Ha meg akarok mérni egy 60 foknyi szöget, ennek a szögnek csúcsától kiindulva nem ívet rajzolok, hanem teljes kört, mert a gyermekkel nem szabad semmit föltételeztetni. Azt fogom találni, hogy a körnek a szög két szára közé befoglalt része a kör hatodrésze. Ezután ugyancsak a szög csúcsából egy másik, nagyobb kört rajzolok és ismét azt találom, hogy ez a második ív is hatodrésze a neki megfelelő körnek. Leirok még egy harmadik concentrikus kört is, a melyen ugyanezt a tapasztalatot teszem és ezt folytatom ujabb és ujabb körökkel, a míg Emil megütődve ostobaságomon, föl nem világosít, hogy minden ív, akár nagy, akár kicsiny, ha ugyanaz a szög foglalja be, mindig hatodrésze lesz a neki megfelelő körnek stb. Ime egyszerre eljutottunk a szögmérő használatához.

Annak bizonyítására, hogy a két mellékszög egyenlő két derékszöggel, leirunk egy kört; én ellenkezőleg úgy teszek, hogy Emil ezt először a körben vegye észre és azután ezt mondom neki: ha most elvennők a kört és meghagynók az egyenes vonalakat, vajjon megváltoznék-e a szögek nagysága? stb.

Az alakok helyességét el szokták hanyagolni, csak föltételezik és aztán neki fognak a bizonyításnak. Köztünk ellenkezőleg soha sem kerül szó bizonyításról, legfontosabb dolgunk az lesz, hogy egyenes, pontos, egyenlő vonalakat húzzunk, hogy tökéletes négyzetet rajzoljunk, hogy kerek kört irjunk le. Hogy megállapítsuk az alak pontosságát, megvizsgáljuk minden észrevehető tulajdonságát és ez alkalmat ad nekünk, hogy mind újabb tulajdonságait födözzük fel. Összehajtjuk az átmérőjénél fogva a két félkört, az átlójánál fogva a négyzet két felét, összehasonlítjuk a két alakot, hogy lássuk, melyiknek szélei illenek össze pontosabban, következőleg melyik van jobban megcsinálva; megvitatjuk vajjon a részeknek ez az egyenlősége mindig meg van-e a parallelogramban, a trapézban stb. Néha megpróbáljuk előre megállapítani a kisérlet sikerét, mielőtt megtennők; igyekszünk megtalálni az okait stb. A geometria növendékemre nézve nem egyéb, mint hogy jól tudjon bánni a vonalzóval és a körzővel; nem szabad összetévesztenie a rajzzal, a melyben ezen eszközök egyikét sem használja. A vonalzó és a körző kulcscsal lesz bezárva és csak ritkán és rövid időre engedem használni, hogy hozzá ne szokjon a firkáláshoz; ellenben az ábráinkat néha elvihetjük sétáinkra és beszélgethetünk arról, a mit már csináltunk, vagy a mit csinálni akarunk. Sohasem felejtem el, hogy láttam Turinban egy fiatal embert, a kit gyermekkorában úgy tanítottak meg a körvonalak és a felületek viszonyára, hogy mindennap mindenféle geometriai formájú izoperimetrikus lepénykéket adtak neki válogatni. A kis falánk kimerítette Archimedes minden tudományát, hogy megtalálja azt a lepénykét, a melyen legtöbb az enni való.

Mikor a gyermek tollabdával játszik, gyakorolja a szemét és a karját pontosságra; mikor a csigát hajtja, fokozza saját erejét azzal, hogy él vele, még pedig a nélkül, hogy maga is tudná. Nem egyszer kérdeztem már, hogy miért nem kapatják rá a gyermekeket ugyanazokra az ügyességi játékokra, a melyeket a felnőttek szoktak játszani: a labda ütésre és elkapásra, a tekézésre, az íjjazásra, a léggömbre, zenei hangszerekre. Azt felelték, hogy e játékok némelyike túlhaladja a gyermek erejét, a többire pedig a tagjai és orgánumai nincsenek eléggé kifejlődve. Ezeket az okokat rosszaknak találom: a gyermeknek nincs akkora termete, mint a felnőttnek és mégis ugyanolyan ruhában jár, mint az. Nem úgy értem, hogy a mi dákónkkal játszon, három láb magas billiárdasztalon, nem is úgy értem, hogy a mi ütőfáinkkal üsse a labdát, vagy hogy a labdázó mester rakettjét adják kicsi kezébe, hanem úgy, hogy olyan teremben játszon, a melynek ablakai meg vannak védve, hogy eleinte csak lágy labdát használjon, hogy első rakettjei fából, majd aztán pergamentből és végül kifeszített bélhúrból legyenek haladásának mértéke szerint! Előnyt adtok a tolllabdának, mivel kevésbbé fáraszt és nem jár veszélylyel. Két oknál fogva nincs igazatok. A toll-labda női játék, de olyan nőt nem látni, a ki ne ugrana félre a röpülő labda elől. Az ő fehér bőrüknek nem szabad ütődésektől megkeménykednie és az ő arczuk egyebet vár, nem horzsolásokat. De mi, akik arra valók vagyunk, hogy erőteljesek legyünk, azt hisszük, hogy fáradtság nélkül leszünk erősek? és milyen védekezésre leszünk képesek, ha sohasem támadtatunk meg? Mindig lanyhán játszuk azokat a játékokat, a melyekben veszély nélkül lehet ügyetlenkedni; a toll-labda nem vét annak, a kire ráesik; de semmi sem teszi a kart oly mozgékonynyá, mintha a fejet kell vele eltakarni, semmi sem teszi a tekintetet oly biztossá, mintha a szemet kell megvédeni. A terem egyik végétől a másikig ugrani, kiszámítani a levegőben levő labda röptét, erős és biztos kézzel visszaütni: az ilyen játékok nem annyira illenek a férfihoz, mint inkább a férfi képzésére szolgálnak.

A gyermek inai, úgy mondják, nagyon lágyak. Csekély a rugalmasságuk, de annál hajlékonyabbak. A karja gyönge, de mégis csak kar; azt kell belőle csinálni megfelelő arányban, a mit bármely más hasonló gépezetből. A gyermeknek nincs a karjában semmi ügyesség, ezért kivánom azt, hogy megadják nekik ezt az ügyességet; ily kevés gyakorlattal a férfi sem volna ügyesebb. Csak akkor tudjuk használni szerveinket, ha hasznukat vesszük. Csak a hosszú tapasztalat taníthat meg önmagunk használatára, és ez a tapasztalat az az igazi tanulmány, a melybe nem lehet elég korán belefogni.

Minden, a mi megtörténik, meg is tehető. Semmi sem közönségesebb, mint ügyes és gyors gyermekeket látni, a kiknek tagjaiban ugyanannyi ügyesség van, mint a felnőtt emberéiben. Csaknem minden vásáron látni őket, a mint equilibristáskodnak, kezükön járnak, ugrálnak, tánczolnak a kötélen. Hány éven át vonzottak a gyermekek csoportjai balletjeikkel nézőket a Comédie Italiennebe! Ki ne hallott volna Németországban vagy Olaszországban beszélni a hires Nicolini pantomimista társulatáról? Észrevette-e valaki ezeken a gyermekeken a fejletlenebb mozdulatokat, a kevésbbé gracziózus testtartást, a kevésbbé biztos hallást, a kevésbbé könnyed tánczot, mint a felnőtt tánczosoké? Hogy eleinte vastag, rövid, kevésbbé mozgékony az ujjuk, a kezük húsos és kevésbbé alkalmas valaminek a megmarkolására? Megakadályoz ez akárhány gyermeket abban, hogy írni vagy rajzolni tudjon olyan korban, a mikor más gyermek meg se tudja fogni a czeruzát vagy a tollat? Egész Páris emlékszik még a kis angol lányra, a ki tiz éves korában csodákat művelt a clavecinen. Láttam egy hivatalnoknak a fiát, egy nyolcz éves úrfit, a kit rátettek a desszertes asztalra a tálak közé, mint valami szobrot s úgy játszott egy csaknem vele egyforma nagyságú hegedűn, hogy még a művészeket is meglepte tökéletességével.

Mindezek a példák és még ezer más példa, úgy hiszem, azt bizonyítja, hogy az az ügyetlenség, melyet gyakorlatainkat illetőleg a gyermekekről fel szoktak tételezni, csak képzelt és hogyha egyikükben-másikukban nem sokra mennek, ennek az az oka, hogy sohasem gyakorolták őket.

Azt mondhatják rám, hogy a testet illetőleg itt az idő előtti képzés hibájába esem, a melyet kárhoztatok a gyermekeknél a szellemet illetőleg. A különbség igen nagy, mert az egyik haladás csak látszólagos, míg az utóbbi tényleges. Bebizonyítottam, hogy az az eszük, a melylyel birni látszanak, nincs meg, holott a mit tenni látszanak, azt csakugyan meg is teszik. Különben mindig meg kell gondolni, hogy mindez nem egyéb, vagy nem szabad, hogy egyéb legyen, mint játék, könnyű és kényszer nélküli irányítása a mozdulatoknak, melyeket a természet megkíván tőlük; mód mulatságaik változatossá tételére, hogy kellemesebbekké tegyük őket a nélkül, hogy bármiféle kényszer munkává tenné, mert végre is mivel mulathatnának, a mit én ne tehetnék számukra okulás tárgyává? Ha pedig ezt nem tehetem, föltéve, hogy baj nélkül mulatnak és az idejük eltelik, haladásuk minden dologban pillanatnyilag nem fontos; holott ha egyre-másra szükségszerüen meg kell őket tanítani, akárhogy fogunk is hozzá, mindig lehetetlen, hogy kényszer, boszuság és unalom nélkül czélt érjünk.

A mit arról a két érzékről mondtam, a melyek használata a legfolytonosabb és legfontosabb, az például szolgálhat a többi érzékek gyakorlásának módjára is. A látás és a tapintás egyformán irányul a nyugvó és a mozgó testekre, de mivel csak a levegő rezgése tudja fölkelteni a hallás érzékét, csak mozgásban levő test kelthet zajt vagy hangot és ha minden nyugvásban volna, sohasem hallanánk semmit. Éjjel tehát, mikor magunk csak annyira mozgunk, a mennyire nekünk tetszik s így csak a mozgó testektől van félni valónk, fontos, hogy a fülünk figyelmes legyen és hogy meg tudjuk itélni a benyomás révén, mely bennünket ér, vajjon a test, a mely okozza, nagy-e vagy kicsiny, közel van-e vagy távol, vajjon a rezgése erős-e vagy gyönge. A rezgő lég ellenhatásoknak van kitéve, melyek visszaverik, melyek visszhangokat keltve ismétlik a benyomást és más helyről hallatják a zajgó vagy hangzó testet, mint a hol van. Ha a síkon vagy a völgyben a földre teszszük fülünket, sokkal messzebbről halljuk az emberek hangját és a lódobogást, mintha állva maradunk.

Miután összehasonlítottuk a látást a tapintással, jó lesz összehasonlítani ugyanazt a hallással is és megtudni, a két benyomás közül, melyek egyszerre indulnak el ugyanabból a testből, melyik ér hamarabb a neki megfelelő szervhez? Mikor az ágyu tüzét látjuk, még elbújhatunk a lövés elől, de a mint meghalljuk a dörrenést, akkor már késő, itt a golyó. A zivatar távolságát megitélhetjük a villámlás és a villámcsapás közti időközből. Tegyetek róla, hogy a gyermek ismerje mind ezeket a tapasztalatokat, hogy azokat, a melyeket fel bir fogni, megtegye maga, a többiekre pedig jöjjön rá inductió útján. De százszor jobban szeretem, ha nem tudja őket, mintha nektek kell megmondanotok.

Van egy szervünk, a mely megfelel a hallásnak, t. i. a beszélő-szervünk; olyan, a mely a látásnak felel meg, nincs, – a szineket nem tudjuk úgy visszaadni, mint a hangokat. Ez egygyel több eszköz az előbbi érzéknek gyakorlására, a mikor az aktiv és a passziv szervet egymás által gyakoroljuk.

Az embernek háromféle hangja van: t. i. a beszélő vagy artikulált hang, az éneklő vagy dallamos hang és a pathetikus vagy hangsulyozott hang, a mely a szenvedélyek kifejezésére szolgál s a mely élénkíti az éneket és a beszédet. A hangnak ez a három fajtája ép úgy megvan a gyerben, mint az emberben, a nélkül azonban, hogy egyesíteni tudná őket: mint mibennünk, benne is megvan a nevetés, a kiáltás, a panasz, a szólítás, a nyögés, de nem tudja ezeknek árnyalatait belevegyíteni a másik két hangba. Az a tökéletes zene, a mely a legjobban egyesíti ezt a három hangot. Erre a zenére a gyermek képtelen s az énekének nincs soha lelke. Hasonlóképen beszélő hangjában nincs hangsulyozás; kiált, de nem hangsulyoz és valamint beszédében kevés a hangsuly, a hangjában kevés az energia. A mi növendékünknek lesz a legegységesebb, legegyszerűbb beszéde, mert szenvedélyei nem lévén felébredve, nem vegyítik szavukat az övébe. Ne adjatok neki tehát tragikai vagy komikai szerepeket reczitálni s ne akarjátok, a hogy mondani szokás, szavalásra tanítani. Sokkal több esze lesz, semhogy el tudná találni az olyan dolgoknak a hangját, a melyeket nem érthet meg, és hogy ki tudjon fejezni olyan érzéseket, a melyeket sohasem tapasztalt.

Tanítsátok meg egyenletesen, tisztán beszélni, jól artikulálni, szabatosan és affektálás nélkül kiejteni, ismerni és követni a grammatikai hangsulyt és a prozódiát, mindig elég hangosan szólni, hogy megértsék, de sohasem szólni kelleténél hangosabban, a mi a kollégiumban nevelt gyermekeknek rendes hibája. Semmi dolgában ne legyen semmi fölösleges.

Ugyanúgy az énekben tegyétek a hangját biztossá, egyenletessé, hajlékonynyá, hangzatossá, fülét érzékenynyé a mérték és a harmónia iránt, de aztán semmi több. Az utánzó és színpadi zene nem az ő korának való; még azt sem akarom, hogy szöveget énekeljen; ha pedig szöveget akar énekelni, igyekeznék számára neki való, korát érdeklő dalokat készíteni, olyan egyszerűeket, mint az ő eszméi.

Elgondolhatják, hogy ha oly kevéssé sietek, hogy megtanítsam olvasni az írást, még kevésbbé fogok sietni megtanítani a hangjegyek olvasását. Távolítsunk el agyából minden nagyon fáradságos figyelmet és ne siessünk eszét konvenczionális jelekhez rögzíteni. Ennek megvallom, látszólag megvan a maga nehézsége, mert a hangjegyek ismerete az első pillanatra nem tünik fel szükségesebbnek, hogy énekelni tudjunk, mint a betük ismerete, hogy beszélni tudjunk, mindazáltal megvan az a különbség, hogy beszéd közben a saját gondolatainkat adjuk vissza, éneklés közben azonban a máséit. Hogy pedig visszaadhassuk, olvasni kell őket.

De először is, a helyett hogy olvasni tudná, hallhatja és az éneket még hívebben fogja fel a fül, mint a szem. Aztán meg hogy jól tudjuk a zenét, ahhoz nem elég, hogy vissza tudjuk adni, hanem komponálni is kell tudni és az egyiket a másikkal együtt kellemes tanulnunk; a nélkül sohasem tanulhatjuk meg jól. Gyakoroljátok a kis muzsikust, hogy kezdetben szabályos, jól kadencziált szólamokat csináljon, azután hogy ezeket összekapcsolja egy nagyon egyszerű moduláczióval, végül jelölje meg különböző viszonyaikat helyes pontozással, a mi a kadencziák és szünetek helyes megválasztásával történik. Mindenekfelett pedig sohase legyen bizarr, soha pathetikus vagy kifejező ének. Mindig énekszerű, egyszerű dallam, mely mindig a hangnem lényeges húrjaiból ered és a basszust úgy jelzi, hogy a gyermek fáradság nélkül kiérezze és kísérje; mert hogy fejleszsze a hangját és a hallását, mindig csak zongoránál kell énekelni.

Hogy jobban kiemeljük a hangokat, artikulálni kell őket kiejtés közben, innen az a szokás, hogy a hangsort bizonyos szótagokkal éneklik. A fokok megkülönböztetése végett neveket kell adni ezeknek a fokoknak is és különböző meghatározott hangmagasságaiknak is; innen az intervallumok nevei, valamint az abéczé betűi, melyekkel a zongora billentyűit és a hangsor hangjegyeit megnevezzük. C és A meghatározott, változhatatlan hangokat jelölnek, a melyeket ugyanazok a billentyűk mindig visszaadnak. Az ut és la már máskép áll. Ut állandóan a dúr hangnem tonikája vagy a moll hangnem közbülső hangjegye. A la állandóan a moll hangnem tonikája vagy a dúr hangnem hatodik hangjegye. Igy a betűk jelölik zenei rendszerünk viszonyainak mozdulatlan pontjait, a szótagok pedig jelölik a hasonló viszonyok megfelelő pontjait a különböző hangnemekben. A betűk jelentik a zongora billentyűit és szótagok pedig a hangnem fokozatait. A franczia zenészek sajátságosan összezavarták ezeket a megkülönböztetéseket; összekeverték a szótagok értelmét a betűk értelmével és haszontalanul megkettőzvén a billentyűk neveit, nem hagytak belőlük a hangnemek fokozatai számára, úgy hogy számukra ut és C mindig ugyanaz a dolog; a mi nem úgy van, nem is szabad úgy lennie, mert akkor mire való volna a C? Skálázásuk módja is rendkívül nehéz a nélkül, hogy valami haszonnal járna, a nélkül, hogy szabatos fogalmat adna az észnek, miután ezzel a módszerrel például ez a két szótag: ut és mi egyformán jelenthet egy nagyobb, egy kisebb, egy túlzott és egy csökkentett terczet. Micsoda különös végzet, hogy az az ország, a hol a legszebb könyveket írják a zenéről, ugyanaz, mint a melyben a legnehezebben tanulják meg a zenét?

Kövessünk növendékünkkel praktikusabb és világosabb eljárást; hogy ne legyen számára csak két hangnem, melynek viszonyai mindig ugyanazok legyenek és mindig ugyanazok a szótagok jelöljék őket. Akár énekel, akár valami hangszeren játszik, tudja fölépíteni a hangnemet a tizenkét hang mindegyikén, a melyek alapul szolgálhatnak neki és akár D-ben, akár C-ben, akár G-ben modulálnak, a befejező hangjegy mindig ut vagy la legyen a hangnem szerint. Ily módon mindig meg fog érteni; a hangnemnek a helyes éneklésre és játszásra lényeges viszonyai mindig elméje előtt lesznek, az előadása szabatosabb lesz és a haladása gyorsabb. Nincs bizarrabb dolog, mint a mit a francziák úgy hívnak, hogy természetes solfaggiatura; az nem egyéb, mint a fogalmaknak a dologtól való eltávolítása, hogy idegen fogalmakat csúsztassanak beléjük, melyek csak zavart okozhatnak. Semmi sem természetesebb, mint transzponálással énekelni a hangsort, mikor a hangnem transzponálva van. De sok is volt a zenéből; tanítsátok, a hogy akarjátok, csak ne legyen soha egyéb, mint mulatság.

Most tehát teljesen tájékozva vagyunk az idegen testek állapotáról a miénkhez való viszonyokban: súlyukról, alakjukról, színükről, szilárdságukról, nagyságukról, távolságukról, hőmérsékletükről, mozdulatlan és mozgó helyzetükről. Tudjuk, melyeket kell közel hozni magunkhoz s melyeket kell eltávolítani, ismerjük a módját, hogy fogjunk hozzá, hogy legyőzzük ellenállásukat vagy hogy olyan ellenállást állítsunk velük szembe, a mely megóv attól, hogy kárt tegyenek bennünk. Ez azonban nem elég, a saját testünk szüntelenül kimeríti magát, szüksége van rá, hogy szüntelenül megújuljon. Ámbár megvan az a képességünk, hogy más testeket átváltoztassunk saját substantiánkká, a választék mégsem közömbös dolog: nem minden táplálék az ember számára s azok közt a substantiák közt is, melyek táplálékul szolgálhatnak, vannak többé vagy kevésbbé megfelelők, a szerint, hogy milyen az ember fajának szervezete, az éghajlat, melyben él, a különleges véralkata és az életmód, melyet hivatása előír.

Éhen vagy méregtől halnánk meg, ha arra kellene várnunk, hogy kiválaszszuk a nekünk megfelelő táplálékot, a míg a tapasztalat megtanít megismerni és kiválasztani; de az örök jóság, a mely az érző lények élvezetéből önfenntartásuk eszközét csinálta, megtanít az által, hogy mi tetszik az inyünknek, hogy mi való gyomrunknak. Természettől fogva nincs az embernek megbízhatóbb orvosa, mint a saját gyomra és ha kezdetleges állapotában nézem, nincs kétségem az iránt, hogy azok a táplálékok, a melyeket legkellemesebbnek talál, egyúttal a legegészségesebbek is.

Sőt, mi több. A dolgok alkotója nemcsak azokról a szükségletekről gondoskodik, melyeket kelt bennünk, hanem azokról is, melyeket magunk keltünk magunkban és azért tette, hogy ízlésünk változik és megmásul életmódunkkal, hogy a kivánságot mindig a szükség mellé helyezze. Mennél jobban eltávolodunk a természetes állapottól, annál jobban elvesztjük a természetes ízlést; vagyis inkább a szokás második természetünkké válik, melyet annyira az elsőnek helyébe teszünk, hogy azt egyikünk sem ismeri már.

Ebből következik, hogy a legtermészetesebb ízlés egyúttal a legegyszerűbb is, mert ez változik a legkönnyebben; míg szeszélyeink által ingerelve és felizgatva olyan formát ölt, mely nem változik többé. Az az ember, a ki még nem tartozik semmiféle országhoz, nehézség nélkül alkalmazkodik bármely ország szokásaihoz; de az egy bizonyos országhoz tartozó ember nem lesz már más országba való.

Ez minden tekintetben igaznak tünik fel előttem és még inkább igaz a tulajdonképeni ízlésre alkalmazva. Első táplálékunk a tej; csak fokonkint szokunk hozzá az erős ízekhez, kezdetben visszatetszenek nekünk. A gyümölcs, a zöldség, a vetemények és végül némely pörkölt húsok, fűszer és só nélkül, voltak az első emberek lakomái.54) Mikor a vadember először iszik bort, elfintorítja orrát és kiköpi és köztünk is, a ki húsz éves koráig erjesztett italok nélkül élt, nem tud többé hozzájuk szokni: valamennyien szeszes italoktól tartózkodók volnánk, ha ifjú éveinkben nem adtak volna nekünk bort. Végül mennél egyszerűbb az ízlésünk, annál kevésbbé válogatós is; a leggyakrabban az összetett ételektől idegenkedünk. Élt-e valaha olyan ember, a ki undorodott a víztől vagy a kenyértől? Ime, a természet útmutatása, ime tehát a mi szabályunk is! Őrizzük meg a gyermek kezdetleges ízlését, a meddig csak lehet; tápláléka legyen közönséges és egyszerű, az ínye csak a kevéssé fűszeres ízeket szokja meg és ne sajátítson el finnyás ízlést.

Nem vizsgálom itt, vajjon ez az életmód az egészségesebb-e vagy sem; nem is ez most a szempontom. Elég arra, hogy előnyt adjak neki, ha tudom, hogy a legjobban egyezik a természettel és a legkönnyebben alkalmazkodhatik bármely más életmódhoz. A kik azt mondják, hogy hozzá kell szoktatni a gyermeket azokhoz az eledelekhez, melyekkel nagy korukban élni fognak, nézetem szerint nem okoskodnak helyesen. Mért legyen a táplálékuk ugyanaz, mikor az életmódjuk annyira különböző? A munkától, gondoktól, fáradtságtól kimerült embernek ízletes eledelekre van szüksége, melyek az eszét felüdítik, a gyermeknek, a ki kitombolta magát s a kinek teste növekszik, bőséges táplálékra van szüksége, a mely sok gyomornedvet fejleszt benne. Aztán meg a felnőtt embernek megvan már a társadalmi helyzete, foglalkozása, lakása, de ki tudhatja biztosan, mit tart fenn a sors a gyermek számára? Minden dologban ne adjunk neki olyan meghatározott formát, a melynek a szükséghez képest való megváltoztatása nehezére esnék. Ne okozzuk azt, hogy éhen haljon idegen országban, ha nem viheti mindig magával a franczia szakácsát, sem hogy egy napon azt mondja, hogy csak Francziaországban tudnak enni. Mellesleg legyen mondva, ez ugyan kedves dicséret! A magam részéről ellenkezőleg azt mondanám, hogy épen csak a francziák nem tudnak enni, mivelhogy olyan különös művészet kell hozzá, hogy ehetővé tegyék nekik az ételeket.

Különböző benyomásaink közül az ízlés adja azokat, a melyek rendszerint a legjobban hatnak ránk. Nagyobb érdekünk is, hogy jól megitéljük azokat az anyagokat, melyek énünk részeivé válnak, mint azokat, a melyek csak körülvesznek minket. Ezer dolog közönbös a tapintás, a hallás, a látás számára, ellenben csaknem semmi sem közönbös az ízlés számára. Mi több, ennek az érzéknek a tevékenysége teljesen fizikai és anyagi: ez az egyedüli, a mely nem mond semmit a képzeletnek, vagy legalább is az összes benyomások közül a legkevésbbé elegyedik bele a képzelet, holott az utánzás és a képzelődés gyakran elegyítenek valami morális elemet az összes többi érzékek benyomásaiba. A gyöngéd és élveteg szivek, a szenvedélyes és igazán érzékeny jellemek, melyeket könnyen indít meg a többi érzék, rendszerint elég lanyhák szoktak lenni az ízlést illetőleg. Épen abból, hogy az ízlés alattuk állónak tünik fel és annál megvetendőbbé teszi a hajlamot, melylyel odaadják magukat neki, épen ellenkezőleg én azt következtetném, hogy a legalkalmasabb mód a gyermekek nevelésére, ha a szájuknál fogva vezetjük őket. A falánkság rugójának mindig előnyt kell adnunk a hiúság fölött, a mennyiben az előbbi természetes vágy, közvetlenül az érzékkel van kapcsolatban, míg a másik a képzelődés műve, alávetve az ember szeszélyeinek és minden fajta visszaélésnek. A falánkság a gyermekkor szenvedélye; ez a szenvedély nem állja meg a helyét egyik más szenvedélylyel szemben sem, a legcsekélyebb versenytársa ha akad, eltünik. Bizony, higyjetek nekem, a gyermek nagyon is korán hagy föl azzal, hogy az evésre gondoljon s majd ha a szíve nagyon el lesz foglalva, az ínye nem fog neki többé dolgot adni. Mire megnő, ezer viharos érzés fogja felváltani a falánkságát és csak fel fogják ingerelni hiúságát; mert ez az utóbbi szenvedély tud egyedül hasznot húzni a többiből és végül elnyeli őket mind. Megfigyeltem olykor azokat az embereket, a kik fontosságot tulajdonítanak a jó falatoknak, a kik már reggel arra gondolnak, hogy mit fognak napközben enni és pontosabban írnak le egy lakomát, mint Polybius egy csatát. Azt találtam, hogy ezek az állítólagos emberek mind negyven éves gyermekek, állhatatosság nélkül, fruges consumere ratio – a falánkság azoknak a szíveknek a bűne, a melyeknek nincs tartalmuk. A falánk ember lelke teljesen az inyében van, csak arra van teremtve, hogy egyék; buta tehetetlenségében csak az asztalnál van helyén, nem tud egyebet megitélni, csak az ételeket. Hagyjuk rá sajnálat nélkül ezt a foglalkozást, neki ez többet ér, mint egy másik, úgy az ő érdekében, mint a miénkben.

Attól félni, hogy a falánkság meggyökerezik egy valamire való gyermekben, kishitű aggodalmaskodás. A gyermekkorban nem gondolunk másra, csak arra, a mit megeszünk; a serdült korban már nem gondolunk erre, minden jó nekünk, van elég más dolgunk, Mindazáltal nem szeretném, hogy egy ilyen alantas hajlamot ügyetlenül használjanak, sem hogy egy jó falatra alapítsák egy szép tett dicsőségét. Azt azonban nem látom be, hogy mikor a gyermekkor nem áll egyébből, vagy nem volna szabad állnia egyébből, mint játékokból és bohó mulatságokból, mért ne lehetne a merőben testi gyakorlatoknak anyagi és az érzékekre ható jutalma. Mikor a fiatal majorkai, kosarat látva egy fa tetején, parittyájával leveri, nem szolgált-e rá, hogy meglegyen belőle a haszna és hogy egy jó reggeli frissítse föl az erejét, a melyet megszerzésére fölhasznált?55) Mikor a fiatal spártai, száz korbácsütés koczkázatán át, ügyesen belopódzik a konyhába, mikor egy eleven rókafiat lop és a ruhájába rejtve elviszi, s az megkarmolja, megharapja, megvérezi, a fiú pedig, hogy a rajtakapatás szégyene ne érje, hagyja a testét összemarczangoltatni, rándulás nélkül, egyetlen jajkiáltás nélkül, – nem méltányos-e, hogy végre hasznát vehesse zsákmányának és megehesse, miután az ette őt? A jó étkezés sohase legyen jutalom, de mért ne lehetne néha annak a fáradozásnak az eredménye, melyet a gyermek megszerzésére fordított? Emil nem tekinti a süteményt, melyet én a kőre tettem, jutalomnak azért, mert jól futott, csak tudja, hogy ennek a süteménynek az elnyerésére egyedüli mód, ha hamarabb ér hozzá, mint más. Mind ez nem mond ellene azoknak a tételeknek, a melyeket az imént az étkezés egyszerűségéről előre bocsátottam; mert hogy hizelegjünk a gyermek étvágyának, ahhoz nem kell felingerelni érzékiségét, csak éppen kielégíteni; ezt pedig el lehet érni a legközönségesebb dolgokkal a világon, ha nem iparkodunk finomítani az ízlését. Folytonos étvágya, melyet a növekvés szükséglete ingerel fel, biztos fűszer, a mely számára sok mást helyettesít. Gyümölcs, tejes ételek, valami sütemény, a mely egy kevéssel finomabb a rendes kenyérnél, mindenek fölött pedig az a mesterség, mind ezt egyszerűen elosztani, ez elég arra, hogy a gyermekek seregeit elvezessük a világ végére, a nélkül, hogy az erős izek kedveléséhez hozzászoktatnók vagy hogy az inyüket az elkényeztetés veszedelme fenyegetné.

Bizonysága annak, hogy a hús kedvelése nem a természettől való az emberben, az a közömbösség, melylyel a gyermekek ez iránt az eledel iránt viseltetnek és az az előny, a melyet mindenféle növényi eledelnek adnak, mint pl. a tejes ételeknek, süteményeknek, gyümölcsnek stb. Mindenekfölött fontos dolog, hogy ezt a kezdetleges ízlést ne denaturáljuk és ne tegyük a gyermekeket húsevőkké: ha nem az egészségük, hát akkor a jellemük kedviért, mert akárhogy magyarázzuk a tapasztalatot, bizonyos, hogy a nagy húsevők rendszerint kegyetlenebbek és vadabbak, mint a többi emberek. Ezt a megfigyelést meg lehet tenni minden helyen és minden időben. Az angolok barbársága ismeretes,56) a gaurok ellenben, a legszelidebb emberek.57) A vademberek mind kegyetlenek; pedig erkölcseiknél fogva nem kellene okvetlenül azokká lenniök; kegyetlenségük táplálékaiktól származik. Úgy mennek a háborúba, mint a vadászatra és olybá veszik az embereket, mint a medvét. Angliában a mészárosok nem bocsáttatnak tanuságtételre, épp oly kevéssé, mint a sebészek.58) A nagy gonosztevők a gyilkossághoz, vérivással edzik magukat. Homeros a húsevő Cyclopsokból szörnyű embereket csinál és a lotophagokból oly kedves népet, hogy mikor az ember megpróbált velük érintkezni, elfelejtette a hazáját is, hogy velük élhessen.

«Azt kérdezed tőlem, mondotta Plutarchos, hogy miért tartózkodott Pythagoras az állatok húsának megevésétől; én ellenben azt kérdezem tőled, hogy ellenkezőleg mekkora bátorsága volt az első embernek, a ki először vitt szájához szétmarczangolt húst, a ki fogával morzsolta szét egy holt állat csontjait, a ki holttesteket tétetett maga elé és testrészeket nyelt gyomrába, a melyek egy pillanattal azelőtt még mekegtek, bőgtek, jártak és láttak. Hogy tudott a keze vasat döfni egy érző lény szivébe? Hogy tudták szemei elviselni a gyilkolást? Hogy birta látni, a mint egy szegény védtelen állat vérzik, megnyuzatik, szétdaraboltatik? Hogy tudta elviselni a vonagló hús látványát? Hogy nem fogta el az undor a szagától? Hogy lehet, hogy nem utálta meg, nem telt be, nem fogta el a borzalom, mikor kezével belenyúlt ezeknek a sebeknek a szennyébe, hogy eltisztogassa a fekete és aludt vért, a mely azokat borította?