«Ime ezt kellett képzelni és érezni, mikor az ember először vett erőt a természeten, hogy ezzel a szörnyű eledellel éljen, mikor először éhezett rá egy élő állatra, mikor táplálkozni akart egy állatból, a mely még legelt és a mikor kimondta, hogy mikép kell megfojtani, szétdarabolni, megfőzni a juhot, a mely tenyerét nyalogatta. Azokon kell csudálkozni, a kik megkezdték ezeket a kegyetlen lakomákat, nem pedig azokon, a kik felhagynak velük; pedig az előbbiek még menthetik barbárságukat olyan mentségekkel, melyek nálunk nincsenek meg és melyek hiánya minket náluknál százszorosan barbárabbakká tesz.

«Istenektől kedvelt halandók, mondanák nekünk ezek az első emberek, hasonlítsátok össze az időket, nézzétek milyen szerencsések vagytok ti és milyen nyomorultak vagyunk mi! Az alig hogy megalakult föld és a gőzökkel terhelt levegő még nem tudott alkalmazkodni az évszakok rendjéhez; a folyamok bizonytalan folyása mindenfelől megszaggatta partjaikat; tócsák, tavak, mély mocsarak árasztották el a világ felületének háromnegyed részét; a többi negyedrész, fákkal és gyümölcstelen erdőkkel volt borítva. A föld nem termett jó gyümölcsöket, nem voltak szerszámaink megművelésére, nem ismertük használatuk művészetét és az aratás ideje nem jött el soha annak számára, a ki nem vetett. Így tehát az éhség nem hagyott el soha. Télen moh és fakéreg volt a rendes táplálékunk. Az oroszlánfog és a lósóska zöld gyökerei ünnepi eledeleink voltak és mikor végre az emberek bükkmakkot, diót, vagy makkot tudtak találni, örömükben tánczra kerekedtek egy tölgyfa vagy egy bükkfa körül, valami mezei dal hangjaira, a melyben a földet táplálójuknak és anyjuknak nevezték. Ez volt egyedüli ünnepük, ezek voltak egyedüli játékaik, az emberi élet többi része csupa fájdalom, szenvedés és nyomorúság volt.

«Végre mikor a kifosztott és meztelen föld nem nyújtott nekünk többé semmit, a természetet megfertőztetni kényszerülve, hogy fönn tudjuk magunkat tartani, inkább megettük nyomorúságunk osztályos társait, mint sem hogy velük együtt pusztuljunk el. De ti kegyetlen emberek, ki kényszerít titeket, hogy vért ontsatok? Ime a javaknak mekkora bősége vesz körül! Mennyi gyümölcsöt terem nektek a föld! Mekkora gazdagságot ad nektek a mező és szőlőhegy! Hány állat nyújtja nektek tejét, hogy tápláljon és a gyapját, hogy ruházkodjatok vele! Mit kivántok tőlük többet? És micsoda bőszület ragad titeket annyi gyilkolásra, mikor el vagytok telve javakkal és túl vagytok halmozva az élethez szükséges dolgokkal? Miért hazudtok közös anyánk ellen, azzal vádolva őt, hogy nem bir titeket táplálni? Miért vétkeztek Ceres, a szent törvények feltalálója ellen és a bájos Bacchus, az emberek vigasztalója ellen? Mintha rátok pazarolt adományaik nem volnának elegendők az emberi nem föntartására! Hogy van szívetek az ő szelid adományaikkal csontokat elegyíteni össze asztalaitokon és a tejjel együtt inni az állatok vérét, melyek a tejet adták? A párducz és az oroszlán – a melyeket ti vadállatoknak neveztek – kényszerből követi ösztönét és megöli a többi állatokat, hogy élhessen; de ti százszor vadabbak mint ők, ti leküzditek ösztönötöket, szükség nélkül, hogy átadhassátok magatokat kegyetlenebb gyönyöreiteknek. Nem azokat az állatokat eszitek meg, a melyek megeszik a többi állatokat: ezeket a húsevő állatokat nem megeszitek, hanem utánozzátok, csak ártatlan és szelid állatokra éheztek, a melyek nem vétenek senkinek, a melyek ragaszkodnak hozzátok, a melyek szolgálnak titeket és a melyeket szolgálataik jutalmául megesztek.

«Ó természetellenes gyilkos! Ha mindenáron azt állítod, hogy a természet arra teremtett, hogy felfald a hozzád hasonlókat, a húsból és csontból való és hozzád hasonlóan érző és élő lényeket, fojtsd el tehát a borzalmat, melyet a természet sugall neked e szörnyű lakoma iránt. Öld meg az állatokat magad, úgy értem, hogy saját kezeddel, szerszámok nélkül, kés nélkül, tépd széjjel karmaiddal, a hogy az oroszlán és a medve teszi, harapd ezt az ökröt és szaggasd darabokra, mélyeszd bele karmaidat bőrébe, edd meg ezt a bárányt elevenen, fald föl ezeket a húsokat azon melegen, igyad a lelkét, a vérével együtt. Borzadsz! nem mered érezni, hogy vonaglik fogad alatt az élő hús! Szánalomra méltó ember! azon kezded, hogy előbb megölöd az állatot és aztán megeszed, mintha azt akarnád, hogy kétszer haljon meg. Ez nem elég, a halott hús még visszariaszt, a gyomrod nem tudja elviselni, át kell alakítani tűzzel, megfőzni, megsütni, fűszerezni szerekkel, a melyek fölismerhetetlenné teszik; szükséged van mészárosokra, szakácsokra, pecsenyeforgatókra, olyan emberekre, a kik megóvnak az ölés borzalmától és elleplezik a holt testeket, hogy az ízlés félrevezetve ezek által a leplezések által, ne utasítsa vissza, a mi neki idegen és gyönyörrel ízlelje a hullákat, a melyeknek látványát még a szem is csak kínosan birná elviselni.»

Ámbár ez a részlet nem tartozik tárgyamra, nem tudtam ellenállni a kisértésnek, hogy lefordítsam és azt hiszem, kevés olvasóm fogja rossz néven venni tőlem.

Egyébiránt akárhogy nevelhetitek a gyermeket, föltéve, hogy csak közönséges és egyszerű eledelekhez szoktatjátok hozzá, hadd egyék, futkosson és játszszon, a mennyit csak akar; akkor meg lehettek nyugodva a felől, hogy nem fog túlságos sokat enni és nem romlik el az emésztése; ellenben ha az idő felén át koplaltatjátok és megtalálja a módját, hogy kijátszsza vigyázatotokat, tőle telhetőleg kárpótolja magát, annyit eszik, a míg vissza nem kivánkozik belőle az étel, vagy a míg meg nem pukkad. Az étvágyunk csak azért mértéktelen, mert a természet szabályaitól eltérő szabályokba szorítjuk; mindig szabályozzuk, rendelgetünk neki, hozzá adunk, megvonunk tőle, mindent csak a mérleggel kezünkben teszünk, de ez a mérleg a szeszélyeink mértéke szerint való, nem a gyomrunk mértéke szerint. Minduntalan visszatérek példáimhoz. A parasztoknál a kenyeres láda és a gyümölcsös kert mindig nyitva van és a gyermekek ép úgy, mint a felnőttek nem is tudják, mi a gyomorbaj.

Mindazáltal, ha mégis megesnék, hogy a gyermek sokat eszik, a mit én a magam módszere szerint lehetségesnek sem tartok, oly könnyű dolog elszórakoztatni őt kedvére való mulatságokkal, hogy akár kimerülhetne az étlenségtől, észre se fogja venni. Hogy lehet az, hogy ilyen biztos és ilyen könnyű eszközök elkerülik az összes nevelők figyelmét. Herodotosz beszéli,59) hogy a lydiaiak, a végső éhinségtől szorongattatva, végre is ahhoz folyamodtak, hogy játékokat és egyéb mulatságokat találtak ki, a melyekkel elszórakoztatták éhségüket és egész napokat töltöttek így étlenül.60) A ti tudós nevelőitek talán százszor is olvasták ezt a passzust, a nélkül, hogy meglátták volna az alkalmazását a gyermekekre. Talán azt mondhatja valaki, hogy a gyermek nem hagyja el jószántából az ebédet, hogy elmenjen leczkéjét tanulni. Mester, igazad van, én nem erre a mulatságra gondoltam.

A szaglás érzéke az ízléshez viszonyítva az, a mi a látásé a tapintáshoz viszonyítva: előtte jár, értesíti arról, hogy mikép fog hatni rá ez s az az anyag és hajlamot kelt benne, hogy keresse vagy kerülje, a szerint a benyomás szerint, melyet előre kap. Azt hallottam, hogy a vademberek szaglása egészen máskép fogja fel a benyomásokat, mint a mienk és máskép itélik meg a jó és a rossz szagokat. A mi engem illet, ezt bizony elhiszem. A szag magában véve gyönge érzéklet, inkább a képzeletet hozza rezgésbe, mint az érzéket s nem annyira azzal hat ránk, a mit ad nekünk, mint inkább azzal, a mit kilátásba helyez. Ezt föltéve, miután az egyik ember ízlése, életmódjából kifolyólag annyira elüt a másiknak ízlésétől, teljesen ellenkező benyomásokat is kell hogy keltsen benne az ízekről s következőleg a szagokról is, melyek az ízt előre jelzik. A tatár ép oly élvezettel szimatolhatja egy döglött ló bűzös darabját, mint a mi vadászaink egyike egy félig elrothadt foglyot.

Tétlen érzékleteink, melyeket mintha nyíló virágok illatoznának be, érezhetetlenek kell, hogy legyenek az olyan emberek számára, a kik sokat járnak, mert szeretnek sétálni, és a kik nem dolgoznak eleget arra, hogy gyönyörük teljék a pihenésben. A mindig éhes embernek nem sok öröme telhetik az olyan illatokban, a melyek nem jeleznek semmi ennivalót.

A szaglás a képzelet érzéke; erősebb feszültséget adva az idegeknek, kell, hogy erősen izgassa az agyat: ezért van az, hogy egy pillanatra felüdíti a temperamentumot, idő multával azonban elbágyasztja. A szerelemben vannak ismert hatásai: egy öltözőszoba édes illata nem olyan gyönge hurok, mint az ember gondolná és én nem tudom, szerencsét kell-e kivánni az olyan bölcs és kevéssé érzékeny embernek, vagy szánakozni rajta, a kit sohasem remegtetett meg a virágok illata, melyeket kedvese a keblén hord.

A szaglásnak tehát nem szabad nagyon tevékenynek lenni az első életkorban, a mikor a képzelődés, melyet még kevés szenvedély élénkített, még nem nagyon fogékony a felindulásra és a mikor az embernek még nincs elég tapasztalata, hogy az egyik érzékkel előre lássa, a mit a másik igér. Ezt a következtetést tökéletesen megerősíti a megfigyelés is és bizonyos, hogy ez az érzék még zavaros és csaknem bárgyú a legtöbb gyermeknél. Nem mintha az érzéklet nem volna bennünk elég finom, sőt talán finomabb, mint a felnőttekben, hanem mivel nem kapcsol hozzá semmi más eszmét s így nem kerül egykönnyen a gyönyör vagy a kín érzésének hatása alá és mivel az illat sem nem hízeleg neki, sem nem sérti, mint minket. Azt hiszem, hogy a nélkül, hogy eltérnék rendszeremtől és a nélkül, hogy a két nem összehasonlító anatomiájához kellene folyamodnom, könnyen meg fogják találni az okát, hogy miért hat a szag élénkebben a nőkre, mint a férfiakra.

Mondják, hogy a kanadai vademberek ifjúságuktól fogva oly finommá teszik szaglásukat, hogy bár vannak kutyáik, nem használják őket vadászatra, hanem maguk szolgálnak az önmaguk kutyáiul. Csakugyan föl tudom fogni, hogy ha arra nevelnék a gyermekeket, hogy megszimatolják az ebédjöket, mint a hogy a kutya megszimatolja a vadat, talán lehetséges volna szaglásukat annyira tökéletessé tenni; de alapjában véve nem látom be, hogy náluk ennek az érzéknek valami különösebb hasznát lehetne venni, hacsak nem azért, hogy megismertessük velük a szaglásnak a vonatkozásait az ízléssel. A természet gondoskodott róla, hogy kényszerítsen minket, hogy tisztába jöjjünk ezekkel a vonatkozásokkal. Az utóbbi érzék tevékenységét csaknem elválaszthatatlanná tette a másiktól azzal, hogy szerveiket egymás szomszédságába helyezte és a szájban közvetlen közlekedést létesített a kettő között, úgy hogy semmit sem ízlelhetünk meg a nélkül, hogy a szagát ne éreznők. Csupán azt szeretném, hogy ezeket a természetes vonatkozásokat ne változtassák el a gyermek megtévesztése czéljából, pl. úgy, hogy kellemes illattal leplezik le egy gyógyszer keserűségét, mert a két érzéknek ellenkezése akkor nagyon is nagy arra, hogy rá lehessen szedni. A hathatósabb érzék elnyeli a másiknak hatását, a gyermek nem kevesebb undorral veszi be az orvosságot. Ez az undor kiterjed minden érzéki benyomásra, a mely egyidejüleg érte: ha közülük a leggyengébb következik is be, képzelődése felidézi a másikat is. A nagyon kellemes illat is utálatos szag lesz számára és ügyetlen gondoskodásunk így fokozza a kellemetlen benyomások mennyiségét a kellemesek rovására.

A következő könyvekben lesz alkalmam beszélni a hatodik érzék egy nemének kiműveléséről, a mely közérzéknek neveztetik, nem annyira azért, mert közös minden emberrel, hanem azért, mert a többi érzékek jól szabályozott használatából származik és tájékoztat a dolgok természetéről, összes jelenségeik összetalálkozása által Következőleg ennek a hatodik érzéknek nincs saját szerve, csak az agyban székel és benyomásai, melyek tisztára belsők, percepcióknak vagy eszméknek neveztetnek. Ezeknek az eszméknek száma szerint mérlegeltetik ismereteink kiterjedése, szabatosságuk és világosságuk teszi a szellem helyességét és egymás között való összehasonlításuk művészetét nevezik emberi észnek. Így tehát a mit én érzéki vagy gyermeki észnek neveztem, abban áll, hogy különféle érzéki benyomások találkozása által egyszerű eszméket alkotunk, a mit pedig intellektuális vagy emberi észnek nevezek, abban áll, hogy összetett eszméket alkotunk több egyszerű eszmének összetalálkozása által.

Föltéve tehát, hogy az én módszerem a természet módszere és hogy nem tévedtem alkalmazásában, az érzéki benyomások országán át eljuttattuk növendékemet a gyermeki ész határáig. Az első lépés, a melyet ezentúl tenni fogunk, a felnőtt ember lépése legyen. De mielőtt rálépne erre az útra, vessük egy pillanatra szemünket arra, a mit az imént megfutottunk. Az élet minden korának, minden helyzetének megvan a neki megfelelő tökéletessége, az érettségnek az a faja, a mely hozzá illik. Gyakran hallottunk beszélni tökéletes emberről, de vegyünk szemügyre egy tökéletes gyermeket: ez a látvány újabb lesz ránk nézve és talán nem lesz kevésbbé kellemes.

A véges lények léte annyira szegényes és korlátozott, hogy a mikor nem látjuk, a mi csakugyan van, soha nem indulunk föl. Az agyrémek ékesítik föl a tényleges tárgyakat és ha a képzelődés nem fűz valami bajt ahhoz, a mi ér minket, a meddő élvezet, a mi benne telik, a szervre korlátozódik és mindig hidegen hagyja a szivet. A föld az ősz kincseivel diszítve, olyan gazdagságot tár ki, melyet a szem csodál, de ez a csodálat nem megható, inkább az elmélkedésből származik, mint az érzésből. Tavaszszal a csaknem kopár mezőt még nem borítja semmi, az erdő nem nyújt árnyékot, a zöld még csak kezd kiütközni és a szív mégis meg van hatva láttára. Látva így újjászületni a természetet, úgy érezzük, mintha magunk is újra élednénk. Az élvezet képei vesznek körül: a gyönyörnek azok a kísérői, azok az édes könnyek, melyek mindig képesek hozzáfűződni minden gyönyörteljes érzéshez, már szemhéjaink szélén csillognak, a szüret látványa ellenben lehet bármily mozgalmas, élénk, kellemes, mindig száraz szemmel nézzük.

Miért ez a különbség? Azért, mert a tavasz látványához a képzelődés hozzákapcsolja azokét az évszakokét, a melyek rá következni fognak. A gyöngéd bimbókhoz, melyeket a szem észrevesz, hozzáfűzi a virágokat, a gyümölcsöket, az árnyékokat és néha azokat a rejtelmeket is, melyeket majd leplezni fognak. Egy pontban egyesíti azokat az időket, a melyek egymásra következni fognak és nem annyira úgy látja a tárgyakat, a hogy lesznek, hanem a hogy kívánja őket, mivelhogy tőle függ megválogatni őket. Őszszel ellenben csak azt lehet látni, a mi valóban van. Ha el akarunk jutni a tavaszhoz, feltartóztat a tél és a képzelet megmerevedve elhal a havon és a déren. Ilyen a varázsnak a forrása is, a melyet a szép gyermekkor szemléletében inkább találunk, mint az érett kor tökéletességében. Mikor élvezünk igazi gyönyört egy felnőtt ember láttára? A mig tetteinek emlékezete által visszatekinthetünk életére és ezzel úgyszólván megifjodik szemünkben. Ha csak arra vagyunk szorítva, hogy olyannak lássuk, a milyen, vagy elképzeljük, hogy milyen lesz öreg korában, a hanyatló természet gondolata eltörli minden élvezetünket. Nincs abban élvezetünk, ha egy embert nagy léptekkel látunk sírja felé haladni és a halál képe elrútít mindent. Mikor ellenben elképzelek egy egészséges, erőteljes, korához képest jól kifejlődött 10–12 éves gyermeket, csupa olyan eszméim támadnak, a melyek kellemesek akár a jelenre, akár a jövőre nézve; látom duzzadónak, élénknek, virgoncznak, rágódó gondok nélkülinek, hosszas és keserves előrelátás nélkülinek, teljes lényével a pillanatnak él és élvezi az életnek teljességét, a mely szinte túl akar áradni rajta. Elképzelem őt egy másik életkorban, a mint gyakorolja érzékeit, szellemét, erőit, a melyek napról-napra fejlődnek benne és a melyeknek minden pillanatban új jeleit adja. Nézem, mint gyermeket és tetszik nekem; nézem, mint felnőtt embert és még jobban tetszik. Tüzes vére mintha fölmelegítené az enyémet, úgy érzem, mintha az ő életéből élnék és az élénksége megifjít.

Az óra üt, mily változás! Egy pillanat alatt homályos lesz a szeme, vidámsága eltünik, oda az öröm, oda a bohó játékok. Egy szigorú és kelletlen ember megfogja a kezénél és komolyan mondja neki: menjünk, uram és elvezeti. E szobában, a melybe belépnek, könyveket látok. Könyvek! micsoda szomorú bútorzat az ő kora számára! A szegény gyermek engedi magát bevonszolni, fájdalmas pillantást vet mindarra, a mi környezi, hallgat és távozik könnyektől duzzadt szemmel, a melyeket nem mer ontani és sóhajoktól nehéz szívvel, a melyeket visszafojt magába.

Oh te, kinek nem kell semmi effélétől félned, a kinek számára az élet egy időszaka sem lesz rabság és unalom időszaka, te, ki nyugtalanság nélkül látod eljönni a napot, türelmetlenség nélkül az éjt és csak élvezeteid szerint számlálod az órákat, jer boldog, kedves növendékem, vígasztalj jelenléteddel annak a szerencsétlennek az eltávozásáért, jer!… Eljön és közeledtére az öröm felindulását érzem s látom, hogy ebben osztozik velem, a barátja, a pajtása, játékainak társa az, a kihez lép, láttamra bizonyos, hogy nem marad sokáig mulatság nélkül; soha nem függünk egymástól, de mindig megegyezünk és senki mással nem érezzük magunkat olyan jól, mint együtt.

Az arcza, a tartása, egész valója biztonságot és megelégedést tanusít. Arczáról ragyog az egészség, szilárd léptei az erő gondolatát keltik föl, az arczszíne még gyöngéd, de nem halvány s nincs benne semmi nőies elpuhultság, a levegő és a nap már rányomták nemének tiszteletreméltó bélyegét, míg gömbölyű izmai kezdik már jelezni a fejlődő arczkifejezés némely vonásait, szemének, melyet az érzés tüze meg nem élénkít, legalább megvan minden veleszületett derültsége, hosszas bánatok még nem homályosították el, végtelen könnyek még nem barázdásították meg orczáit. Nézzétek gyors, de biztos mozdulataiban korának élénkségét, a függetlenség biztonságát, a sokszoros testgyakorlat tapasztalatát, a lénye nyílt és szabad, de nem szemtelen, sem hiú; az arcza, a melyet nem hajtottak könyvek fölé, nem esik le hasára, nem szükséges neki mondani, hogy: emeld föl a fejedet, szégyenből vagy félelemtől sohasem hajtotta le.

Csináljunk neki helyet a gyülekezetben: urak, vizsgáljátok meg, kérdezzétek ki teljes bizalommal, ne féljetek sem ügyetlenségétől, sem fecsegésétől, sem illetlen kérdéseitől. Ne féljetek, hogy hatalmába ejt titeket, hogy kényszerít, hogy csupán vele foglalkozzatok és hogy nem tudjátok többet lerázni magatokról.

Ti sem várjatok tőle kellemes beszédeket, sem azt, hogy ő azt mondja, a mit én diktáltam neki, ne várjatok tőle egyebet, csak a naiv és egyszerű, tetszelgés nélküli, hiúság nélküli igazságot. Meg fogja nektek mondani, a mi rosszat tett vagy gondolt, époly nyiltan, mint a jót, a nélkül, hogy bármiképen is zavartatná magát attól, hogy milyen hatást fog rátok tenni az, a mit mond, első rendeltetése teljes egyszerűségében fogja használni a szót.

Szeretnek a gyermekeknek boldog jövőt jósolni és mindig sajnálják az ostobaságoknak az áradatát, a mely csaknem mindig fölborítja azokat a reményeket, a melyeket valami szerencsés találkozásból merítettek, a mely véletlenül ötlött a nyelvükre. Az én növendékem ugyan ritkán kelt ilyen reményeket, de soha nem kelt ilyen szánakozást, mert nem mond soha haszontalan szót és nem fárasztja magát fecsegéssel, a melyről tudja, hogy úgy se hallgat rá senki. Gondolatai korlátozottak, de szabatosak, semmit sem tud ugyan könyv nélkül, de sokat tud tapasztalatból, ha kevésbé jól tud is olvasni a könyvekben, mint más gyermek, jobban tud olvasni a természet könyvében, esze nem a nyelvén van, hanem a fejében, kevesebb az emlékezete, mint az ítélete, csak egy nyelvet tud beszélni, de érti, a mit mond és ha nem beszél is oly jól, mint a többiek, viszont jobban cselekszik, mint a többiek. Azt sem tudja, mi a routine, a hagyományos szokás,61) hogy mit csinált tegnap, az nincs semmi befolyással arra, a mit ma tesz; sohasem követ formulákat, sohasem igazodik tekintélyhez, sem példaképhez és csak úgy tesz és beszél, a hogy neki megfelel. Így tehát ne várjatok tőle betanult beszédeket, sem mesterkélt modort, hanem mindig gondolatainak hű kifejezését és olyan magaviseletet, a mely hajlamaiból születik. Csekély számú morális fogalmat találtok benne, a mely pillanatnyi helyzetére vonatkozik s egyet sem olyat, a mely az embereknek egymáshoz való viszonyára vonatkozik; mire valók is volnának ezek neki, mikor a gyermek még nem aktiv tagja a társadalomnak? Beszéljetek neki szabadságról, tulajdonról, sőt akár egyezségről is, csak ennyit tudhat róluk: tudja, hogy miért az övé az, a mi az övé és miért nem az övé, a mi nem az övé, ezentúl nem tud semmit. Beszélhettek neki kötelességről, engedelmességről, azt sem tudja, mit akartok neki mondani, parancsolhattok neki valamit és nem fog titeket megérteni. De mondjátok neki: ha megteszed nekem ezt a szívességet, alkalom adtán visszaszolgálom. Azonnal sietni fog, hogy kedvetekre legyen, mert nincs nagyobb kívánsága, minthogy kiterjessze hatáskörét és olyan jogokat szerezzen fölöttetek, a melyekről tudja, hogy sérthetetlenek. Talán nem haragszik meg azért sem, hogy helyet foglal el, hogy számba veszik, hogy számítják valakinek, de ha megvan benne ez az utóbbi indíték, ez már a természettől eredt és nem tömték be jól elejétől fogva a hiúság minden ajtaját. A maga részéről, ha szüksége van valami segítségre, habozás nélkül kérni fogja az első embertől, a kivel találkozik; kérni fogja a királytól épúgy, mint a szolgájától. Az ő szemében még minden ember egyenlő, láthatni azon a módon, a hogy kér, hogy érzi, hogy nem tartoznak neki semmivel, tudja hogy kegy az, a mit kér. Tudja azt is, hogy emberségességből teszitek meg neki. Kifejezései egyszerüek és lakonikusak. A hangja, a tekintete, a taglejtése az olyan lényé, a mely egyaránt hozzá van szokva a teljesítéshez és a visszautasításhoz; ez nem a rabszolga csúszó-mászó és szolgai megalázkodása, sem az úr parancsoló hanghordozása, ez a szerény bizalom a hozzá hasonlóban, nemes és megható szelídsége egy szabad, de érzékeny és gyönge lénynek, a mely segítségét kéri egy szabad és erős, de jóltevő lénynek. Ha megteszitek, a mit kér tőletek, nem fog hálálkodni, hanem érezni fogja, hogy adósságot csinált, ha visszautasítjátok, nem fog panaszkodni, nem fog tolakodni, tudja, hogy hasztalan volna. Nem azt fogja magában mondani: visszautasítottak, hanem azt fogja mondani: ez nem volt lehetséges. És a mint már mondottam, a helyesen fölismert szükségesség ellen nem lázad föl az ember.

Hagyjátok egyedül, szabadságban, nézzétek, hogyan cselekszik, a nélkül, hogy szólnátok neki, tekintsétek azt, a mit tenni fog s a hogy viselkedni fog. Nem lévén rá szüksége, hogy bebizonyítsa, hogy szabad, nem tesz semmit hebehurgyán és csak azért, hogy kimutassa az önmagával való rendelkezés egy tényét. Hiszen tudja, hogy mindig ura magának, éber, ügyes, friss, mozdulataiban megvan korának minden élénksége, de nem láttok közöttük egyet sem, a melynek ne volna meg a czélja. Bármit is akar tenni, sohasem vállalkozik semmire, a mi meghaladja erejét, mert jól kipróbálta és ismeri, az eszközei mindig czéljaihoz mértek és ritkán tesz valamit a nélkül, hogy biztos ne lenne sikeréről. A szeme figyelmes és élesen látó, nem jár-kél együgyüen kérdezve másoktól mindent, a mit lát, de megvizsgálja maga és addig bajlódik, a mig megtalálja, a mit meg akar tanulni, mielőtt kérdezné. Ha váratlan zavarba jut, nem zavarodik meg annyira, mint más, ha veszedelem áll be, szintén kevésbbé rémül meg. Mivel a képzelődése még tétlen marad és nem tettek semmit fölélesztésére, csak azt látja, a mi van, csak annyira értékeli a veszedelmeket, a mennyit érnek és mindig megőrzi a hidegvérét. A szükségszerüség sokkal is gyakrabban nehezedik rá, semhogy ellene rugaszkodnék, születése óta viseli az igáját, jól hozzá szokott és mindig kész mindenre.

Akár foglalkozik valamivel, akár csak mulat, az neki egyre megy, a játékai a foglalatosságai, a kettő között nem érez különbséget. Mindenbe, a mit tesz, olyan érdeklődést visz bele, hogy nevetni kell rajta és olyan szabadságot, a melyért megszeretjük; egyszerre kimutatja szelleme irányát és ismereteinek körét. Nem ehhez a korhoz illő látvány-e, bájos és édes látvány, látni egy csinos gyermeket, a szeme élénk és vidám, az arczkifejezése elégedett és derült, tekintete nyilt és mosolygó, a mint játék közben a legkomolyabb dolgokat csinálja, vagy mélységesen el van foglalva a legköznapibb szórakozással?

Összehasonlítás által akarjátok megitélni? Ereszszétek más gyermekek közé és hagyjátok magára. Csakhamar meg fogjátok látni, melyik van a legigazabban kiművelve, melyik közelíti meg jobban életkora tökéletességét. A városi gyermekek között egy sem ügyesebb nála, de ő erősebb valamennyinél. A falusi gyermekek közt fölér velük erőben és különb náluknál ügyességben. Mindenben, a mi a gyermekkornak való, jobban itél, okoskodik, előbbre lát, mint ezek mind. Arról van szó, hogy tegyen valamit, futkosson, ujságoljon, tárgyakat elmozdítson, súlyokat emeljen, távolságokat megbecsüljön, játékokat találjon ki, díjakat nyerjen! Azt mondaná az ember, a természet szolgálatára áll, annyira hozzá tud minden dolgot alkalmazni akaratához. Arra van teremtve, hogy vezesse és irányítsa a hozzá hasonlókat: a tehetség és tapasztalat helyettesíti nála a jogot és tekintélyt. Adjatok neki olyan ruhát és nevet, a milyet akartok, az nem fontos, első lesz mindenütt, a többiek főnöke lesz mindenütt, mindig érezni fogják fölényét maguk fölött, a nélkül, hogy akarna parancsolni, ő lesz az úr s a nélkül, hogy elhinnék, hogy engedelmeskednek, ők engedelmeskedni fognak.

Eljutott a gyermekkor érettségéig, a gyermek életét élte, nem vásárolta meg tökéletességét boldogsága árán, ellenkezőleg, ez a kettő összeesett egymással. Megszerezve kora minden okosságát, annyira boldog volt és szabad, a mennyire a szervezete megengedte, hogy az legyen. Ha a végzet kaszája levágja is benne reményeink virágát, nem kell egyszerre megsiratnunk életét és halálát, nem élesítjük fájdalmunkat azoknak a fájdalmaknak az emlékével, melyeket mi okoztunk neki; azt fogjuk magunknak mondani: legalább élvezte gyermekkorát, nem voltunk okozói, hogy bármit is elvesszen abból, a mit a természet adott neki.

Ennek az első nevelésnek nagy baja az, hogy csak az élesenlátó emberek számára érthető és hogy az ekkora gonddal nevelt gyermekben köznapi szemek csak kamaszt látnak. A nevelő inkább a saját érdekére gondol, mint a növendékeére, igyekszik kimutatni, hogy nem vesztegeti hiában az idejét és hogy jól megszolgálja a pénzt, a mit adnak neki; olyanokra tanítja, a miket könnyű kirakatba tenni s a miket akkor lehet kimutatni, a mikor az ember akarja; az mellékes, hogy hasznos-e neki, a mit tanul, csak mutatós legyen. Válogatás, különböztetés nélkül összehalmoz százféle lim-lomot az emlékezetében. Ha sor kerül a gyermek megvizsgálására, kitáratják vele az árúját; ki is teregeti, meg vannak vele elégedve, aztán összehajtogatja batyúját és megy odább. Az én növendékem nem ilyen gazdag, nincs kiteregetni való batyúja, nincs egyéb mutogatni valója, mint ő maga. De a gyermek, épúgy mint az ember, nem látható meg egy szempillantásra. Hol vannak azok a megfigyelők, a kik meg tudják ragadni egy szempillantásra azokat a vonásokat, melyek jellemzik? Vannak ilyenek, de nagyon kevesen és százezer atya között nincs egy ilyen.

A nagyon sok kérdés untatja és elriasztja az egész világot, annál is jobban a gyermekeket. Néhány percz múlva a figyelmük ellankad, nem is hallgatnak arra, a mit a makacs kérdező kérd tőlük s csak úgy vaktában felelgetnek. Vizsgázásuknak ez a módja hiábavaló és pedáns; egy röptében elkapott szó gyakran jobban lefesti értelmüket és szellemüket, mint a hasznos beszédek, csak vigyázni kell arra, hogy ez a szó ne legyen sem olyan, a melyet diktáltak, sem olyan, a melyre találomra bukkantak rá. Az embernek magának is sok itélete kell, hogy legyen, ha meg akarja itélni a gyermekét.

A boldogult Hyde mylordtól hallottam, hogy harátainak egyike, mikor három évi távollét után visszatért Olaszországból, meg akarta vizsgálni kilencz-tíz éves fia haladását. Egy este elment vele és nevelőjével sétálni egy mezőre, a hol iskolás fiúk sárkányok eregetésével mulattak. Arra menet az apa ezt kérdezte a fiától: Hol a sárkány, a melynek ez itt az árnyéka? A fiú, a nélkül, hogy habozott volna, vagy fölemelte volna a fejét, ezt felelte: az országút fölött. És valóban, tette hozzá a mylord, az országút köztünk s a nap között volt. Az apa erre a szóra megölelte fiát és ezzel befejezve a vizsgát, szó nélkül tovább ment. Másnap életfogytiglani penzióról szóló írást küldött a nevelőnek rendes fizetésén felül.

Micsoda férfi volt ez az apa! És micsoda fiú jutott neki!62) Ez a kérdés egyenesen a korhoz illő, a felelet nagyon egyszerű, de nézzétek csak meg, mekkorra szabatosságát tételezi fel a gyermeki itélőképességnek! Ugyanígy törte nyereg alá Aristoteles tanítványa azt a híres paripáját, melyet egy lovász sem tudott megszelidíteni.