Olaszországban nem látni asszonyokat az üzletekben és nem lehet szomorúbb dolgot képzelni, mint egy pillantást egy utczába ebben az országban azok számára, a kik hozzá vannak szokva a franczia és angol utczákhoz. Látni a divatárusokat, a mint szalagokat, fejdíszeket, hajhálókat adnak el a hölgyeknek; ezeket a finom holmikat nagyon nevetségeseknek találtam a vaskos férfikezekben, melyek arra vannak alkotva, hogy a fujtatót nyomkodják és az üllőn kalapáljanak. Ezt mondtam magamban: ebben az országban visszahatásul az asszonyoknak kellene kardkészítő és fegyverkovács üzleteket nyitni. Nos, készítse és árulja mindenki a maga nemének való fegyvereket. Hogy az ember ismerje, használni kell őket.

Fiatalember, nyomd rá munkáidra a férfi kezének bélyegét. Tanuld meg erős karral forgatni a fejszét és a fürészt, gerendát ácsolni, fölmászni a háztetőre, fölrakni a tető gerendát és bordákkal és vaskapcsokkal megszilárdítani és aztán hívd oda nővéredet, hogy segítsen a munkádban, mint a hogy ő mondta neked, hogy segíts neki hímzésén dolgozni.

Túlságos sokat mondok erről kedves kortársaimnak, érzem; de néha elragadtatom magamat a következtetések erejétől. Ha valaki, bárki legyen is, szégyell nyilvánosan dolgozni gyaluval a kezében és bőrköténynyel maga előtt, én nem látok benne egyebet, mint a képzelődés rabszolgáját, a ki mindjárt elpirul, ha jót tesz, a mint egyszer kinevetik a becsületes embereket. Mindazáltal engedjünk az apák előitéleteinek addig a pontig, a míg az nem válik ártalmára a gyermekek helyes itéletének. Nem szükséges gyakorolni az összes hasznos mesterségeket, hogy becsületet szerezzünk valamennyinek, elég, ha egyiket sem becsüljük saját értékén alul. Mikor az ember válogathat és máskülönben is semmi sem korlátozza, miért ne követnők a kellemesség, a hajlam, a czélszerüség tanácsát az egyenlő rangú foglalkozások közt? A fémmunkák hasznosak, sőt valamennyi közt leghasznosabbak, mindazáltal, ha csak nincs erre valami különös okom, nem fogok fiadból lakatost, kovácsot vagy lópatkolót csinálni. Nem szeretném őt az üllőnél egy cyclops arczával látni. Hasonlókép kőművest sem csinálnék belőle, mégkevésbbé czipészt. Minden mesterség űzése szükséges, de a ki válogathat, annak tekintettel kell lenni a tisztaságra, mert ez nem képzelődés dolga; ebben a pontban az érzékeink után kell indulni. Végül nem szeretném azokat a lélekölő foglalkozásokat sem, melyekben a munkások gépiesen és csaknem automata módjára mindig csak ugyanabban a munkában gyakorolják kezüket: takácsok, harisnyakötők, kőfaragók; mire való értelmes embereket használni ezekre a mesterségekre? Ezekben csak az egyik gép vezeti a másikat.

Mindent jól megfontolva legjobban szeretném, ha növendékemet az asztalos mesterségre vinné kedve. Tiszta, hasznos mesterség, odahaza lehet vele foglalkozni, elegendő mozgásban tartja a testet, ügyességet és leleményességet kiván a munkástól és munkáinak formáját a hasznosság határozza meg ugyan, de az elegánczia és az izlés sincs belőle kizárva.

Ha növendékednek szelleme véletlenül határozottan a spekulativ tudományokra hajlik, akkor nem kárhoztatnám, ha hajlamainak megfelelő mesterséget adnának neki; tanuljon meg például matematikai készülékeket, szemüvegeket, távcsöveket készíteni.

Mikor Emil a mesterségét tanulja, magam is együtt tanulom vele, mert meg vagyok róla győződve, hogy csak azt tanulja meg jól, a mit együtt tanulunk. Együtt állunk be tehát az inassorba és nem fogjuk kivánni, hogy urak módjára bánjanak velünk, hanem úgy, mint igazi inasokkal, a kik nem csak tréfából azok. Mért is ne lennénk igazi inasok? Péter czár ács volt a hajóműhelyben és dobos a saját hadseregében; azt hiszitek, hogy ez a fejedelem nem ér föl veletek születés vagy érdem dolgában? Értsd meg, ezt nem Emilnek mondom, hanem te neked, bárki vagy is.

Sajnos, nem tölthetjük egész időnket a műhelyben. Nem csupán mesterinasok vagyunk, hanem emberinasok is és ez utóbbi mesterség inasévei fáradságosabbak és hosszadalmasabbak, mint a másikéi. Hogy fogjuk tehát ezt megcsinálni? Óraszámra fogadunk magunknak egy gyalumestert, mint a hogy tánczmestert szokás fogadni? Nem! akkor nem inasok volnánk, hanem tanulók és a mi becsvágyunk nem annyira az, hogy megtanuljuk az asztalos mesterséget, mint inkább, hogy az asztalos társadalmi helyzetébe emelkedjünk. Úgy vélem, hogy hetenként legalább egyszer vagy kétszer az egész napot ott töltjük a mesternél, olyankor kelünk fel, a mikor ő, előbb leszünk a munkában, mint ő, az ő asztalánál étkezünk, az ő parancsai szerint dolgozunk és miután abban a megtiszteltetésben részesültünk, hogy együtt vacsorázhattunk a családjával, ha akarjuk, haza térünk aludni, kemény ágyunkba. Ime így tanul meg az ember egyszerre több mesterséget és így gyakorolja magát a kézimunkában, a nélkül, hogy a másik inasságot elhanyagolná.

Ha jót teszünk, legyünk egyszerűek; ne keltsük föl újra a hiúságot azzal, hogy nagyon igyekszünk leküzdeni. Ha az ember nagyon büszke arra, hogy legyőzte az előitéleteket, éppen akkor veti magát alá nekik. Azt mondják, hogy az ottomán uralkodóház egy régi szokása szerint a Nagyúr köteles kézimunkát végezni és mindenki tudja, hogy a fejedelmi kéz művei csak remekművek lehetnek. Nagylelküen osztogatja tehát ezeket a remekműveket a Porta nagyjainak és a munkát készítőjének értéke szerint fizetik meg. Nem a látszólagos zsarolást látom ebben rossznak, mert ez ellenkezőleg jótékony hatású. A fejedelem, mikor a főurakat arra kényszeríti, hogy oszszák meg vele, a mit a néptől raboltak, ezzel is kevésbbé van kényszerülve közvetlenül fosztogatni a népet. Ez a despotizmusnak szükséges megkönnyítése, nélküle ez a rettentő uralom fent se tudna maradni.

Az ilyen szokásnak igazi hibája az a fogalom, a melyet ennek a szegény embernek saját értékéről ad. Mint Midás király mindent aranynyá akar változtatni, a mihez hozzá nyúl, de nem veszi észre, hogy ez alatt mekkora fülei nőnek. Hogy Emil fülei rövidek maradjanak, óvjuk meg kezeit ettől a dús képességtől, hogy a mit csinál, annak értéke ne a munkás, hanem a mű szerint itélődjék meg. Ne tűrjük soha, hogy az ő munkáját máskép itéljék meg, mint összehasonlítva valamely jó mesterével. A munkája maga a munka szerint becsültessék meg, nem pedig azért, mert tőle származik. A mit jól megcsinálsz, arról mondjátok ezt: ez bizony jól van csinálva; de ne tegyétek hozzá: kicsoda csinálta ezt? Ha ő maga mondja büszkén és önelégülten: ezt én csináltam; tegyétek hozzá hidegen: akár te, akár más, az egyre megy, mindenesetre jó munka.

Jó anya, óvakodj mindenek fölött a hazugságoktól, a melyeket neked föltálalnak. Ha a fiad sok mindenfélét tud, légy bizalmatlan mindaz iránt, a mit tud; ha abban a szerencsétlen helyzetben van, hogy Párisban nevelkedett és gazdag, akkor el van veszve. A míg ott akadnak ügyes művészek, meg lesznek benne összes tehetségeik; tőlük távol azonban nem lesz benne egy sem. Párisban a gazdag mindent tud, csak a szegény tudatlan. Ez a főváros tele van műkedvelőkkel és különösen műkedvelő nőkkel; a kik úgy készítik munkájukat, mint a hogy Guillaume úr találta fel a színeit.76) Ebben a tekintetben három tiszteletreméltó kivételt tudok a férfiak között, s meglehet, akad több is; a nők között azonban nem tudok egyet sem és nem is hiszem, hogy legyen. Rendszerint úgy szoktak hírnevet szerezni a művészetekben, mint a jogászok között; az ember művész és művészek birálója lesz, úgy a hogy jogi doktor és biró lesz.

Ha tehát egyszer megvolna már állapítva, hogy szép dolog egy mesterséget tudni, a gyermekeitek rögtön tudnák is a nélkül, hogy tanulniok kéne; mesterszámba mennének, akár csak a zürichi városi tanácsosok. Emillel nem csinálunk semmi ilyen ceremóniát; semmi látszat, mindég csak a valóság. Nem azt mondják, hogy tud, hanem csak hogy csöndben tanul. Hadd csinálja mindig a remekművét és soha ne menjen mesterszámba, ne a czíme által mutatkozzék munkásnak, hanem a munkája által.

Ha eddig meg tudtam értetni magamat, megfogják érteni, miként szerzem meg növendékemnek észrevétlenül a testgyakorlat és a kézimunka gyakorlásával együtt a gondolkodásra és elmélkedésre való hajlandóságot, hogy ellensúlyozzam benne a restséget, a mely az emberek itélete iránti közönbösségéből és szenvedélyektől való mentességéből származnék. Úgy kell dolgoznia, mint egy földmívesnek és úgy kell gondolkoznia, mint egy filozófusnak, hogy ne váljon belőle olyan naplopó, mint egy vadember. A nevelés nagy titka úgy eljárni, hogy a test gyakorlatai és a szelleméi mindig pihenésül szolgáljanak egymásnak.

De óvakodjunk attól, hogy időnek előtte fogjuk olyan tanulmányokra, a melyek érettebb szellemet kivánnak meg. Emil nem lesz sokáig a nélkül, hogy önmagán ne érezze a társadalmi helyzetek egyenlőtlenségét, a melyet kezdetben csak épen hogy észre vett. Azoknak az elveknek alapján, a melyeket bele oltottam és a melyek szellemi fejlettségének megfelelnek, a maga részéről is ki fog engem kérdezni. Mivel mindent egyedül tőlem kap és mivel oly közel látja magát a szegények állapotához, tudni akarja, miért vagyok én attól olyan messze. Meglehet, hogy váratlanul kényes kérdéseket fog föltenni. «Ön gazdag, így mondta nekem és én látom is. A gazdag ember is munkával tartozik a társadalomnak, épen mert ember. De ön, mit tesz ön a társadalomért?» Mit mond erre a jó nevelő? Nem tudom. Talán elég ostoba lesz arra, hogy arról a gondoskodásról beszéljen a gyermeknek, a melyet ő iránta tanusít. A mi engem illet, a műhely kiránt engem a zavarból. «Kedves Emilem, ez aztán a pompás kérdés. Megigérem neked, hogy felelek rá a magam részéről, majd ha te is a magad részéről olyan feleletet találsz, a melylyel meg vagy elégedve. Addig is gondom lesz rá, hogy neked és a szegényeknek adjam, a mi fölöslegem van; és hetenként egy asztalt vagy egy padot csináljak, hogy ne legyek mindenben egész haszontalan.»

Ime visszatértünk önmagunkhoz. A gyermekünk most kész arra, hogy megszűnjön gyermek lenni, visszatért saját egyéniségébe. Jobban érzi, mint valaha a kényszert, a mely hozzáfűzi a dolgokhoz. Miután azon kezdtük, hogy gyakoroltuk a testét és az érzékeit, a szellemét és az itéletét gyakoroltuk. Most végre összekötöttük tagjainak használatát szellemi képességeinek használatával; cselekvő és gongolkozó lényt csináltunk, hogy teljessé tegyük az embert, nem marad más hátra, mint hogy szerető és érző lényt csináljunk belőle, vagyis hogy az elméjét az érzés által tökéletesítsük. De mielőtt belépnénk a dolgoknak ezen új rendjébe, vessünk egy tekintetet arra, a melyből kilépünk és nézzük meg a lehető legpontosabban, hogy meddig jutottunk.

Növendékünknek eleinte csak érzékletei voltak, most már eszméi vannak; csak érzett, most már itél. Mert több egymásra következő vagy egyidejű benyomások összehasonlításából és az itéletből, melyet ebből levonunk, keletkezik a vegyes vagy complex benyomásnak egy neme, a melyet én eszmének nevezek.

Az eszmék alkotásának a módja adja meg az emberi szellem jellemét. Az a szellem, a mely eszméit csak tényleges vonatkozások alapján alkotja meg, alapos szellem; az, a mely beéri a látszólagos vonatkozásokkal, fölületes szellem. Az, a mely a vonatkozásokat olyanoknak látja, a milyenek, helyes szellem, az, a mely rosszul értékeli őket, hibás szellem; az, a ki képzelt vonatkozásokat talál ki, a melyekben nincs sem valóság, sem látszat, bolond; az, a ki nem hasonlít össze, buta. Az eszmék összehasonlítására és a kapcsolatok megtalálására való kisebb vagy nagyobb képesség adja az emberben a több vagy kevesebb szellemet stb.

Az egyszerű eszmék csak összehasonlított benyomások. Vannak itéletek az egyszerű benyomások közt ép úgy, mint a complex benyomások közt, a melyeket én egyszerű eszméknek nevezek. A benyomásban az itélet tisztára passiv, megerősíti azt, hogy csakugyan érezzük, a mit érzünk. Az észrevevésben vagy az eszmében az itélet aktiv, összekapcsolja, összehasonlítja és meghatározza a vonatkozásokat, melyeket az érzék nem határoz meg. Ez az egész különbség, de ez nagy különbség. A természet sohasem vezet minket félre, mindig magunk vezetjük magunkat félre.

Látom, hogy a nyolcz éves gyermek elébe fagylaltot adnak; szájához emeli a kanalat, a nélkül, hogy tudná, mi van benne és megijedve hidegségétől, felkiált: oh hisz ez éget! Nagyon élénk benyomást érez, a tűz melegénél élénkebbet nem ismer, s így azt hiszi, most is ezt érzi. És még is téved. A hideg érintése fájdalmat okoz neki, de nem égeti; ez a két benyomás nem is hasonló, mivel azok, a kik megpróbálták az egyiket is és a másikat is, nem tévesztik őket össze; tehát nem a benyomás téveszti meg, hanem az itélet, a melyet róla alkot.

Ugyanígy áll a dolog azzal, a ki először lát tükröt vagy optikai készüléket, vagy tél vagy nyár közepén megy be egy mély pinczébe, vagy nagyon melegen vagy nagyon hidegen dugja bele kezét nagyon langyos vízbe, vagy a ki két keresztbetett ujja között forgat egy kis golyót stb. Ha beéri azzal, hogy megmondja, a mit észre vesz és a mit érez, az itélete teljesen passziv lévén, lehetetlen tévednie. De ha a látszat szerint itél a dologról, akkor aktiv, akkor összehasonlít, akkor inductió útján állapítja meg azt, a mit nem vesz észre. Ekkor téved vagy tévedhet. Hogy helyesbbíthesse, vagy hogy elejét vehesse a tévedésnek, tapasztalatra van szüksége.

Mutassátok meg növendéketeknek éjszaka a felhőket, a melyek a hold közt és közte haladnak el. Azt fogja hinni, hogy a hold halad ellenkező irányban és a felhők állanak. Elhamarkodott inductió alapján hiszi ezt, mert rendszerint inkább a kis tárgyakat látta mozogni, mint a nagyokat és a felhők nagyobbaknak látszanak neki, mint a hold, a melynek távolságát nem tudja megitélni. Mikor az úszó csónakból, bizonyos távolságból nézi a partot, az ellenkező hibába esik és azt hiszi, hogy a föld mozog, mert nem érezvén a saját mozgását, a csónakot, a tengert vagy a folyót és egész horizontját mozdulatlannak tekinti s a part, a melyet mozogni lát, csak ennek egy részéül tűnik föl neki.

Mikor a gyermek először lát egy a vízbe félig beledugott botot, töröttnek látja: az érzéklete helyes és helyes is maradna, még ha nem tudnók is ennek a tüneménynek az okát. Ha tehát megkérditek tőle, hogy mit lát, azt fogja mondani: egy törött botot; és helyesen is mondja, mert egész bizonyos, hogy egy törött botnak benyomását tette. De a mikor itéletétől félrevezetve tovább megy és miután azt állította, hogy törött botot lát, még azt is állítja, hogy a mit lát, az csakugyan törött bot, akkor tévesen beszél. Miért van ez? Azért, mert akkor activvá lesz és többé nem szemlélet alapján, hanem inductió alapján itél, azt állítva, a mit nem érzékel, t. i. hogy az egyik érzék által nyert itéletet a másik érzék megerősíti. Miután összes tévedéseink itéleteinkből származnak, nyilvánvaló, hogy ha sohasem volna szükségünk itélni, nem volna szükségünk tanulni sem. Sohasem volna alkalmunk tévedni, boldogabbak volnánk tudatlanságunkban, mint a milyenek tudásunkban lehetünk. Kicsoda tagadná, hogy a tudósok ezer igaz dolgot tudnak, melyeket a tudatlanok nem fognak tudni soha? Vajjon ez által a tudósok közelebb vannak-e az igazsághoz? Ellenkezőleg, előhaladásukban távolodnak tőle, mert az itélni vágyó hiúság még előbbre halad, mint a felvilágosodás, s így minden igazsághoz, a melyet megösmernek, csak száz téves itélettel együtt jutnak el. Csalhatatlanul be van bizonyítva, hogy Európa tudós társaságai csak a hazugság nyilvános iskolái. És minden bizonynyal több tévedés van a tudományos akadémiákban, mint a huronok egész nemzetségében.

Miután mennél többet tudnak az emberek, annál többet tévednek, a tévedés kikerülésére az egyedüli eszköz a tudatlanság. Ne itéljetek és nem fogtok tévedni. Ez ép úgy a természet törvénye, mint az észé. Leszámítva a csekélyszámú és nagyon érzékelhető közvetlen kapcsolatokat, melyekben a dolgok állanak velünk, a többi dolgok iránt természetszerűen csak mély közönbösséget érzünk. A vadember meg se moczczanna, ha a világ legszebb gépezetének működését és a villamosság összes csodáit láthatná is. Mi közöm hozzá? Ez a tudatlannak legkelendőbb szava és a bölcshöz is ez illik legjobban.

De sajnos, ez a szó nem nekünk való már. Mindenhez van közünk, mert függünk mindentől és kiváncsiságunk szükségszerűen kiterjed szükségleteinkkel együtt. Ezért tulajdonítok nagyon nagy kiváncsiságot a filozofusnak és egyáltalán semmilyet a vadembernek. Ennek nincs szüksége semmire, annak szüksége van az egész világra s különösen bámulókra.

Azt fogják mondani, kilépek a természetből, én azonban nem hiszem. A természet nem a közvélemény, hanem szükség szerint válogatja meg az eszközeit és a szabályait. A szükségletek pedig az emberek helyzete szerint váltakoznak. Nagy különbség van a természetes állapotban élő természetes ember és a társadalmi állapotban élő természetes ember között. Emil nem a sivatagba száműzni való vadember, hanem arra teremtett vadember, hogy a városban lakjék. Itt kell megtalálnia, a mire szüksége van, hasznot húznia lakóiból és ha nem is úgy élnie, mint ők, de velük élnie.

Miután annyi új viszony közben, melyektől függni fog, akarata ellenére is itélnie kell, tanítsuk meg tehát itélni.

A legjobb módja a helyes itélet megtanulásának az, a mely leginkább irányul tapasztalataink egyszerűsítésére, sőt nélkülözhetésükre a nélkül, hogy tévedésbe esnénk. Ebből az következik, hogy miután sokáig igazoltuk az egyik érzék viszonyait a másikéival, meg kell még tanulni igazolni minden érzés viszonyát magamagában véve, a nélkül, hogy szükségünk volna egy másik érzékhez folyamodni; akkor minden benyomás eszmévé lesz számunkra és ez az eszme mindig egyezni fog az igazsággal. Ilyen fajtájú a nyereség, melylyel betölteni igyekeztem az emberi életnek ezt a harmadik korát.

Az eljárásnak ez a módja olyan türelmet és körültekintést kíván, a melyre kevés mester képes és a mely nélkül a növendék nem tanul meg soha itélni. Ha például téved a törött bot látszatában s hogy megmutasd tévedését, sietsz a botot kihúzni a vízből, talán megszünteted a tévedését, de mire tanítod meg vele? Semmi olyanra, a mit nem tanult volna meg hamarosan magától is. Nos, nem ez, a mit tenni kell. Nem annyira arról van szó, hogy megtanítsuk egy igazságra, mint inkább hogy megmutassuk neki, hogy kell hozzáfogni, hogy mindig rájöjjön az igazságra. Hogy jobban megtanítsuk, nem kell azonnal kiigazítani tévedését. Vegyük például Emilt és engem.

Először a két föltételezett kérdés elsejére minden szokott módon nevelt gyermek okvetlenül állító módon fog felelni. Ez bizonyosan törött bot, fogja mondani. Nagyon kételkedem benne, hogy Emil is ugyanezt a feleletet fogja adni. Nem látván annak szükségét, hogy tudós legyen vagy annak látszassék, sohasem siet itélni, csak bizonyítékok alapján itél és ez alkalommal távol van attól, hogy bizonyítékot találjon, mert jól tudja, hogy a jelenségekről való itéleteink mennyire alá vannak vetve az illuziónak, ha csak a távlat révén is.

Máskülönben, miután tudja tapasztalatból, hogy legkönnyebb kérdéseimnek is mindig van valami czélja, melyet ő kezdetben nem vett észre, nem szokta meg, hogy hebehurgyán válaszoljon, ellenkezőleg, gondolkodóba esik, figyelmes lesz, gondosan megvizsgálja kérdésemet, mielőtt felelne rá. Soha nem ad nekem feleletet, melylyel maga is nincs megelégedve és őt kielégíteni nehéz dolog. Végül nem nagyon erősködünk, sem ő, sem én, hogy megtudjuk a dolgok valóságos állását, hanem csak hogy ne essünk tévedésbe. Nagyobb zavarba jutnánk, ha olyan okkal kellene beérnünk, a mely nem állja meg a helyét, mintha egyáltalán nem találnánk okot. Nem tudom, ez olyan szó, a mely nekünk mindkettőnknek olyan kényelmes és a melyet oly gyakran mondunk, hogy nem kerül egyikünknek sem megerőltetésébe. De ha esetleg kipottyan a szájából az a hebehurgyaság, vagy ha kitér a felelet elől a kényelmes nem tudommal, az én feleletem mindkét esetben ugyanaz: Nos, vizsgáljuk meg.

A bot, a mely közepéig bele van dugva a vízbe, merőleges helyzetben van megerősítve. Hogy megtudjuk, el van-e törve, a hogy látszik, mennyi mindenfélét kell csinálnunk, mielőtt kihúznók a vízből vagy hozzáérnénk a kezünkkel?

1. Körüljárjuk a botot és látjuk, hogy a törés velünk forog. Tehát csak a szemünk változtatja meg s a tekintet nem mozgatja meg a testeket.

2. Jól ránézünk merőlegesen a botnak a vizen kívül álló végére; akkor a bot már nincs meggörbülve, a szemünk felé fordult vége pontosan elrejti a másik végét.77) Vajjon a szemünk kiegyenesítette a botot?

3. Felzavarjuk a víz felületét s látjuk, hogy a bot több darabra hajlik, czikk-czakkban mozog a víz hullámzása szerint. Vajjon a mozgás, melybe a vizet hoztuk, elég-e arra, hogy a botot így megtörje, puhává és folyékonynyá tegye?

4. Lefolyatjuk a vizet és azt látjuk, hogy a bot lassankint ismét egyenessé válik, a mint a víz lejebb száll. Nem elég-e ez arra, hogy megvilágosodjék a tény és hogy megtaláljuk a fénytörést? Nem igaz tehát, hogy a látás téveszt meg, miután csak reá van szükségünk, hogy helyesbítsük a tévedést, melyet neki tulajdonítunk.

Tegyük fel, hogy a gyermek elég ostoba arra, hogy ne értse meg ezeknek a kisérleteknek eredményét; akkor segítségül kell hívni a látáshoz a tapintást. A helyett, hogy kihúznók a botot a vízből, hagyjuk abban a helyzetben és a gyermek simítson rajta végig egyik végétől a másikig. Nem fogja szögletét érezni, a bot tehát nincs eltörve.

Azt fogjátok mondani, hogy itt nemcsak itéletekről van szó, hanem forma szerinti következtetésekről. Igaz: de nem látjátok, hogy a mint a szellem eljutott az eszmékig, minden itélet következtetés? Minden érzéki benyomásról való tudat megállapítás, itélet. Tehát a mint összehasonlítunk egy érzéki benyomást egy másikkal, akkor következtetünk. Az itélet és a következtetés művészete tökéletesen ugyanaz.

Emil nem fogja soha tudni a dioptikát (a sugártörés tanát), vagy azt akarom, hogy ezen a boton tanulja meg. Nem fog soha rovarokat szétvagdalni, nem fogja soha megolvasni a nap foltjait, nem fogja tudni, mi a mikroszkóp és a teleszkóp. A ti tudós növendékeitek gúnyolódni fognak tudatlanságán. Igazuk lesz, mert mielőtt ezekhez a készülékekhez folyamodnék, azt vélem, előbb fel kell őket fedeznie és gondolhatjátok, hogy az nem fog hamar menni.

Ez az egész módszerem szelleme ezen a téren. Ha a gyermek egy kis golyót görget keresztbefont ujjai közt és azt hiszi, két golyót érez, nem engedem meg neki, hogy odanézzen, a míg nincs meggyőződve, hogy csak egy golyó van ott.

Ezek a felvilágosítások, azt hiszem, elegendők lesznek, hogy pontosan megjelöljék a haladást, melyet eddig növendékem szelleme tett és az utat, melyen ezt a haladást tette. De talán megdöbbentek a dolgok nagy sokaságán, melyeket elvonultattam előtte, attól féltek, hogy elhalmozom szellemét az ismeretek tömegével. A dolog ellenkezőleg áll, inkább arra tanítom, hogy ne tudja őket, mint hogy tudja. Megmutatom neki a tudomány útját, a mely valóság szerint könnyű, de hosszú, végtelen és lassú, ha az ember be akarja járni. Megtétetem vele az első lépéseket, hogy felismerje a bejárást, de nem engedem neki soha, hogy messzire menjen.

Kénytelen lévén magától tanulni, a maga eszének veszi hasznát és nem a másénak, mert hogy ne adjon semmit az előitéletekre, nem szabad semmit adnia a tekintélyre és tévedéseink java része kevésbbé magunkból ered, mint másokból. Abból a folytonos gyakorlatból olyan szellemi derekasságot nyer, a mely hasonló ahhoz, melyet a testnek munkával és fáradsággal szerzünk. Egy másik előny, hogy csak erőinek arányában haladunk előre. A szellem ép úgy mint a test, csak azt viszi magával, a mit el bír vinni. Mikor az értelem magáévá teszi a dolgokat, mielőtt elhelyezné az emlékezetben, akkor a mit levon belőle, az övé is; ha ellenben kedve ellenére túlterheljük az emlékezetét, annak a veszélynek teszszük ki, hogy sohasem von le belőle semmit, a mi az ő tulajdona volna.

Emilnek kevés az ismerete, de a mije van, igazán az övé; semmit sem tud félig. Azoknak a dolgoknak csekély számában, melyeket tud és melyeket jól tud, a legfontosabb az, hogy sok van, a mit nem tud és a mit egy nap nem tudhat, még sokkal több, a mit mások tudnak, ő azonban soha életében nem fog tudni és végtelenül sok olyan, a mit soha senki sem fog tudni. Egyetemes a szelleme, nem tudása által, hanem a tudás megszerzésére való képessége által; nyilt, értelmes, mindenre kész szellem és mint Montaigne mondja, ha nem is tanult, de legalább tanítható. Elég nekem, ha meg tudja találni a mire való-t mindenben, a mit tesz és a miért-et mindenben, a mit hisz. Mert, még egyszer mondom, nem az a czélom, hogy tudományt adjak neki, hanem hogy megtanítsam, hogy szükség esetére megszerezze és hogy pontosan megbecsültessem vele, mennyit ér és megszerettessem vele mindenek fölött az igazságot. Ezzel a módszerrel lassan haladunk, de sohasem teszünk haszontalan lépést és nem vagyunk kénytelenek hátrálni.

Emilnek csak természetes és tisztára fizikai ismeretei vannak. A történelemnek még a nevét se tudja, sem azt, hogy mi fán terem a metafizika és az erkölcstan. Tudja az embernek lényeges viszonyait a dolgokkal, de semmit nem tud az embernek az emberhez való morális viszonyairól. Kevéssé tudja általánosítani az eszméket, kevéssé tud abstractiókat csinálni. Meglátja a bizonyos testek közös tulajdonságait, a nélkül, hogy okoskodnék ezekről a tulajdonságokról magukban véve. Ismeri az abstract tért a geometriai ábrákból, ismeri az abstract mennyiséget az algebrai jelekből. Ezek az ábrák és ezek a jelek a támaszai ezeknek az abstractióknak, melyekre az érzékei támaszkodnak. Nem igyekszik a dolgokat természetük szerint ismerni, hanem csak azok szerint a kapcsolataik szerint, a melyek érdeklik. A mi tőle idegen, azt csak magára való vonatkozásában értékeli, de ez az értékelése exact és biztos. A képzelet s a konvenczió semmi áron se nyomul bele. Nagyobbra veszi azt, a mi neki hasznosabb és nem idegenedve el soha az értékelésnek ettől a módjától, nem ad semmit a közvéleményre.

Emil dolgos, mértékletes, türelmes, állhatatos és tele van bátorsággal. Képzelete, nem lévén felhevülve, nem túlozza előtte soha a veszedelmeket; kevéssé érzékeny a bajok iránt és állhatatosan tudja állni a szenvedést, mert nem tanult meg szembeszállni a sorssal. A mi a halált illeti, még alig tudja, mi az, de hozzászokva ellenállás nélkül alávetni magát a szükségszerűség törvényének, mikor meg kell halnia, jajgatás és ellenkezés nélkül fog meghalni. Ez minden, a mit a természet abban a mindenki által rettegett pillanatban megenged. Szabadon élni és kevéssé csüngni az emberi dolgokon, a legjobb módja a meghalás megtanulásának.

Szóval megvan az erényből mindene, a mi ő reá magára vonatkozik. Hogy meglegyenek a társadalmi erényei is, ahhoz nem hiányzik egyebe, mint hogy ismerje a kapcsolatokat, melyeket ezek követelnek, csak azoknak a felvilágosításoknak van híjával, a melyeket szelleme teljesen kész magába fogadni.

Másokra való tekintet nélkül nézi magamagát és jónak tartja, ha mások sem gondolnak ő vele. Nem kiván senkitől semmit és azt hiszi, nem tartozik senkinek semmivel. Egyedül van az emberi társadalomban, csak egyedül önmagára számít. Több joga is van, mint másnak, hogy magamagára számítson, mert ő minden, a mi az ő korában csak lehet. Nincsenek tévedései, vagy csak olyanok, a melyektől senki sem tudja megóvni magát. A teste egészséges, a tagjai mozgékonyak, a szelleme helyes és előitéletek nélkül való, a szíve szabad és szenvedélyek nélkül való. Az önszeretet, az összes szenvedélyek közül a legelső és legtermészetesebb, még alig támadt fel benne. A nélkül, hogy megzavarná bárkinek a nyugalmát, megelégedetten, boldogan és szabadon élt, a mennyire a természet engedte. Úgy találjátok, hogy az a gyermek, a ki így jutott el tizenötödik évéig, elvesztegette előbbi éveit?