Mily hamar haladunk át ezen a földön! Az élet első negyedrésze eltelt, mielőtt ismernők használatát; az utolsó negyede úgy telik el, hogy már nem tudjuk többé élvezni. Kezdetben nem tudunk élni, majd azután nem birunk többé és abban az időközben, a mely ezt a két hasznavétlen végletet elválasztja, a megmaradó időnek háromnegyed része alvással, munkával, szenvedéssel, kényszerűséggel, mindenféle fajta kínokkal telik el. Az élet rövid, nem annyira a miatt, hogy kevés ideig tart, hanem azért, mert ebből a kevés időből is alig marad valami arra, hogy élvezzük. A halál pillanata lehet még oly messze a születésétől, az élet mindig nagyon rövid, ha ez a köz rosszúl van kitöltve.
Hogy úgy mondjam, kétszer születünk: egyszer arra, hogy létezzünk, másodszor arra, hogy éljünk; egyszer a fajunk számára, másodszor a nemünk számára. Azoknak, a kik a nőt tökéletlen férfinak tartják, kétségkívül nincs igazuk, de a külső analogia mellettük szól. A házasodás koráig a kétféle nemű gyermekek között nincs semmi, a mi nyilvánvalólag elkülönbözteti őket; ugyanaz az arczuk, ugyanaz az alakjuk, ugyanaz az arczszínük, ugyanaz a hangjuk, minden egyforma: a leányok gyermekek s a fiúk is gyermekek; ugyanaz az egy név elegendő az ily hasonló lényeknek. Azok a lények, a melyeknél megakasztják a nem további fejlődését, megőrzik ezt az egyformaságot egész életükön át; mindig nagy gyermekek; a nők pedig, a kik sohasem vesztik el ezt az egyformaságot, úgy tünik, sohasem válnak valami mássá.
Az ember azonban általában véve nem arra van teremtve, hogy mindig a gyermekkorban maradjon. Kilép belőle a természet által előírt időben és ennek a válságos pillanatnak, mely elég rövid ugyan, nagy a fontossága.
Mint a hogy a tenger zúgása messziről megelőzi a vihart, az a viharos fordulat előre jelzi magát az ébredező szenvedélyek mormolása által; tompa gerjedezés figyelmeztet a veszedelem közeledtére. A kedélyhangulat változása, gyakori fellobbanások, a szellem folytonos izgatottsága csaknem fegyelmezhetetlenné teszi a gyermeket. Süket lesz az iránt a hang iránt, a mely tanulékonnyá tette; valóságos lázas oroszlán lesz; félreismeri vezetőjét, nem akarja többé, hogy vezessék.
A változó kedélyhangulat jeleihez járulnak a külsőben észrevehető változások. Arczkifejezése kifejlődik és jellegzetessé válik; a ritka és lágy pehely, a mely arcza alján nő, megbarnul és sűrű lesz. A hangja mutálni kezd, vagyis inkább elveszti a hangját: se nem gyermek, se nem férfi és nem tudja egyiknek a hangját sem megütni. Szeme, a léleknek ez a szerve, a mely idáig nem mondott semmit, beszédessé és kifejezővé válik; növekvő tűz lelkesíti át; legélénkebb tekintetének még megvan a szent ártatlansága, de nincs meg benne már a régi együgyűség: már érezni, hogy sokat mondhat, kezdi tudni lesütni a szemét és pirulni; érzelmessé válik, mielőtt tudná, mit érez; nyugtalan a nélkül, hogy oka volna rá. Mindez lassacskán állhat be és időt engedhet neked, de ha élénksége nagyon is türelmetlenné válik, ha fellobbanása dühhé változik, ha egyik pillanatról másikra felingerlődik és ellágyul, ha ok nélkül könnyeket ont, ha olyan dolgok közelében, a melyek veszedelmesekké kezdenek rá nézve válni, az érverése meggyorsul és a szeme fellobban, ha egy nő keze, a mely az övét érinti, megborzongatja, ha zavarba jön vagy félénkké válik mellette: Ulysses, oh bölcs Ulysses, vigyázz magadra! A tömlők, melyeket annyi gonddal bezártál, megnyíltak, a szelek már kiszabadultak: ne hagyd el egy pillanatra sem a kormányt, vagy el vagy veszve.
Ez a második születés, a melyről szóltam; ekkor születik az ember igazán az élet számára, ekkor nem idegen számára semmi emberi. Idáig gyermekjáték volt a gondoskodásunk, csak most nyer igazi fontosságot. Ez az a kor, a hol a rendes nevelés végezni szokta és épen ez az, a hol a miénknek kezdenie kell, de hogy jól kifejtsük ezt az új tervet, vissza kell térnünk hátrább az idevonatkozó dolgok állásához.
Szenvedélyeink fenntartásunk elsőrendű eszközei; ép oly hiábavaló, mint a milyen nevetséges vállalkozás, ha el akarjuk őket pusztítani; ez annyi, mint ha a természetet akarnók békóba szorítani, az Isten művét megjavítani. Ha Isten azt mondaná az embernek, hogy semmisítse meg a szenvedélyeket, melyeket beléje oltott, akkor Isten akarva és nem akarva ellentmondana önmagának. Sohasem rendelt ilyen esztelen dolgot, semmi hasonló nincs beleírva az emberi szívbe és a mit Isten akar, hogy az ember megtegyen, nem mondatja neki egy másik ember által, ő maga mondja neki, a szíve mélyébe írja bele.
Azt tehát, a ki meg akarná akadályozni a szenvedélyek felébredését, csaknem épen olyan bolondnak találnám, mint azt, a ki meg akarná őket semmisíteni és azok, a kik idáig azt találták hinni, hogy nekem ez a tervem, bizonyára nagyon rosszul értettek meg.
De vajjon helyes okoskodás volna-e, abból, hogy az ember természetében rejlik, hogy szenvedélyei legyenek, azt következtetni, hogy azok a szenvedélyek, melyeket magunkban érzünk és a melyeket másokban látunk, mind természetesek? A forrásuk természetes, az igaz, de ezer idegen patak dagasztotta meg; nagy folyam ez, mely szüntelenül növekszik és a melyben alig födözhetni fel néhány cseppjét eredeti vizének. Természetes szenvedélyeink szoros korlátok között mozognak; eszközei szabadságunknak, arra irányulnak, hogy fentartsanak minket. Mindazok, a melyek leigáznak és tönkretesznek, máshonnan jutnak belénk; a természet nem oltja őket belénk, mi sajátítjuk el őket a természet hátrányára.
Szenvedélyeink forrása, a többinek mindnek eredete és kezdete, az egyedüli, a mely együtt születik az emberrel és nem hagyja el, a míg él: az önszeretet; kezdetleges, velünk született, minden egyébnél előbb való szenvedély, a melynek a többiek bizonyos értelemben csak módosulásai. Ebben az értelemben, ha úgy tetszik, valamennyi természetes. De ezeknek a módosulásoknak nagyobb része idegen okokból ered, a melyek nélkül sohasem harapóznának el és maguk ezek a módosulások egyáltalán nem előnyösek ránk nézve, sőt ártalmasak; megváltoztatják eredeti czéljukat és saját elvük ellen törnek: akkor jut az ember a természeten kívül és ellenmondásba kerül önmagával.
Az önszeretet mindig jó, mindig a rendnek megfelelő. Mindenkinek saját kötelessége lévén saját maga fentartása, gondjainak elseje és legfontosabbja az és az is kell, hogy legyen, hogy szüntelenül erre vigyázzon. És hogy vigyázhatna rá, ha nem találná benne legnagyobb érdekét?
Szeretnünk kell tehát önmagunkat, hogy fennmaradhassunk; jobban kell szeretnünk magunkat, mint minden más dolgot és ugyanennek az érzésnek közvetlen következésekép szeretjük azt, a mi fentartásunkra szolgál. Minden gyermek ragaszkodik a dajkájához: Romulus biztosan ragaszkodott a nőstény farkashoz, a mely szoptatta. Kezdetben ez a ragaszkodás merőben gépies. A mi javára válik egy egyén jóllétének, vonzza őt, a mi ártalmára van, visszariasztja; ez csak vak természeti ösztön. Ezt az ösztönt érzéssé alakítja át, a ragaszkodást szeretetté, az ellenszenvet gyűlöletté az ártalmunkra vagy hasznunkra levő nyilvánvaló szándék. Érzéketlen lények iránt, melyek csak a nekik adott impulsust követik, nem kél bennünk szenvedély; azok ellenben, a melyektől belső alkatuknál vagy akaratuknál fogva, jót vagy rosszat várunk, a melyekről azt látjuk, hogy szabadon hatnak mellettünk vagy ellenünk, hasonló érzéseket keltenek bennünk azokhoz, a melyeket ők mutatnak. A mi javunkra válik, azt keressük; a mi javunkra akar válni, azt szeretjük; a mi ártalmunkra van, azt kerüljük, de a mi ártalmunkra akar lenni, azt gyűlöljük.
A gyermek első érzése az önszeretet, a második pedig, a mely az elsőből származik: a szeretet azok iránt, a kik közelébe jutnak, mert a gyöngeségnek abban az állapotában, a melyben van, mindenkit arról a segítségről és gondoskodásról ismer meg, a melyben részesül. A ragaszkodás, melylyel dajkája és dadája iránt van, kezdetben csak szokás. Keresi őket, mert szüksége van rájuk és jól érzi magát náluk; ez inkább ismeretség, mint jóakarat. Sok időre van szüksége annak megértésére, hogy nemcsak hasznosak rá nézve, hanem azok is akarnak lenni és akkor kezdi el őket szeretni.
A gyermek tehát természettől fogva hajlandó a jóindulatra, mert látja, hogy mindaz, a mi közelébe jut, segítségére hajlandó és mert ennek a megfigyelésének révén megszokja a faja iránti kedvező érzést; de a mily mértékben kiterjeszti viszonyait, szükségleteit, aktiv vagy passziv függőségeit, fölébred benne másokhoz való viszonyainak érzése és előidézi a kötelességeket és kedvezéseket. Akkor a gyermek zsarnokoskodó, féltékeny, ravasz, boszuálló lesz. Ha rászorítják az engedelmességre, nem látja annak hasznosságát, a mit parancsolnak neki, szeszélynek tulajdonítja, annak a szándéknak, hogy kinozzák és föllázad. Ha ellenben engedelmeskednek neki, a mint valami ellenáll, mindjárt lázadást lát benne, a vele szembeszállás szándékát; megveri a széket vagy az asztalt, mert nem engedelmeskedett neki. Az önszeretet, a mely csak önmagára tekint, beéri azzal, hogy saját szükségleteink ki vannak elégítve; az önzés ellenben, a mely összehasonlítja magát, soha sincs megelégedve és nem is tudna lenni, mert az az érzés, a mikor önmagunkat elébe tesz a többieknek, azt is követeli, hogy a többiek maguk elébe tegyenek minket, a mi pedig lehetetlenség. Így keletkeznek a gyöngéd és szerető szenvedélyek az önszeretetből és így keletkeznek a gyűlöletes és dühös szenvedélyek az önzésből. Így az embert lényege szerint az teszi jóvá, hogy kevés a szükséglete és kevéssé hasonlítja össze magát másokkal; lényege szerint gonoszszá pedig az teszi, hogy sok a szükséglete és sokat ad a mások véleményére. Ennek az elvnek alapján könnyű látni, hogyan lehet jóra vagy rosszra irányozni a gyermekek és az emberek minden szenvedélyét. Igaz, hogy nem tudva mindig egyedül élni, nehezen maradhatnak mindig jók; ez a nehézség szükségszerűen fokozódik összeköttetéseikkel és főleg ebben a tekintetben teszik a társadalom veszedelmei a művészetet és a gondoskodást elkerülhetetlenebbé, hogy elejét vegyük az emberi szívben annak az elaljasodásnak, a mely új szükségleteiből keletkezik.
Az embernek megfelelő tanulmány az összeköttetéseinek tanulmánya. A míg csak fizikai lényében ismeri magát, tanulmányoznia kell önmagát a dolgokkal való kapcsolataiban; ez egész életének feladata attól a ponttól fogva, a melyhez most jutottunk.
Mihelyt az embernek társnőre van szüksége, többé már nem elszigetelt lény, szíve nincs már egyedül. Ezzel megszületik fajával való minden vonatkozása, szívének minden vonzalma. Első szenvedélye erjedésbe hozza az összes többieket.
Az ösztön iránya meghatározatlan. Az egyik nem vonzódik a másikhoz; ez a természet hajlama. A választás, a kedvezés, a személyes ragaszkodás a műveltség, az előitélet, a szokás műve; időre és ismeretekre van szükség, hogy képesek legyünk a szeretetre; csak azután szeretünk, hogy itéltünk, előbb összehasonlítunk s csak aztán kedvezünk. Ezek az itéletek öntudatlanul alakulnak ki, de azért nem kevésbbé valódiak. Az igazi szeretet, bármit mondjanak is, mindig becsben fog állni az emberek előtt, mert bár túlbuzgalma néha félrevezet is, bár nem zárja ki annak szívéből, a ki érzi, a gyűlöletes tulajdonságokat, sőt elő is idézheti, mindazáltal tiszteletre méltó tulajdonságokat tételez fel, a melyek nélkül lehetetlen volna szeretetet érezni. Ez a választás, melyet szembe szoktak vetni az észszel, mégis belőle származik. Vakká tették Ámort, mert jobb a szeme, mint a mienk és mert látja azokat a kapcsolatokat is, melyeket mi nem tudunk észrevenni. Annak számára, a kinek semmiféle fogalma sincs sem kiválóságokról, sem szépségről, minden nő egyforma jó volna és a legelőször útjába akadó lenne mindig a leginkább szeretetreméltó. A szerelem egyáltalán nem a természettől ered, sőt korlátja és féke hajlamainak; általa történik, hogy kivéve a szerelem tárgyát, az egyik nem teljesen közönbössé válik a másikra nézve.
A mely kedvezést nyujtunk, ugyanabban kivánunk részesülni; a szerelemnek kölcsönösnek kell lennie. Hogy az embert szerethessék, szeretetreméltóvá kell tennie magát; hogy előnyben részesüljön, szeretetreméltóbbnak kell lennie másoknál, mindenki másnál szeretetreméltóbbá, legalább a szerelem tárgyának szemében. Ebből keletkeznek az első tekintetek a hozzá hasonlókra, ebből az első összehasonlítások velük, ebből a versengés, a vetélkedés, a féltékenység. Az érzéssel csordultig tele szív szereti kitárni magát; a szerelmes hölgy szüksége után fölkél a jóbarát szüksége. A ki érzi, mily édes szerettetni, azt kívánja, hogy az egész világ szeresse és ha mindenki kedvezéseket akar, hogyne volna sok az elégedetlen. A szerelemmel és barátsággal születnek meg az egyenetlenkedések, az ellenségeskedés, a gyűlölet. Látom, a mint fölemelkedik az oly sok különböző szenvedély öléből az előitélet rendíthetetlen trónján és a buta halandók, alávetve uralmának, csakis mások véleményére alapítják saját létüket.
Kövessétek nyomon ezeket a gondolatokat és látni fogjátok, honnan nyeri önzésünk azt a formát, melyet mi természetesnek tekintünk és az önszeretet, nem lévén többé önmagában befejezett érzés, hogy válik büszkeséggé a nagy lelkekben, hiúsággá a kicsinyekben és valamennyiben szüntelenül a felebarátok költségére táplálkozik. A szenvedélyeknek ez a fajtája, nem lévén csirája a gyermekek szívében, magától nem születhetik meg benne, csak mi viszszük bele és mindig csak a mi hibánkból gyökerezik meg benne; de nem így áll a dolog a fiatal ember szívében, tehetünk, a mit akarunk, megszületnek benne akaratunk ellenére is. Ideje tehát módszert változtatni.
Kezdjük néhány fontos megjegyzéssel arról a kritikus korról, a melyről itt szó van. A gyermekkorból a serdülő korba való átmenet nincs annyira meghatározva a természet által, hogy ne váltakoznék az egyes egyénekben a temperamentumok szerint és a népekben az éghajlatok szerint. Mindenki tudja a különbséget, a mely ebben a tekintetben fennáll a meleg és hideg országok között és mindenki látja, hogy a forró temperamentumok hamarabb formálódnak, mint a többiek. Az okok dolgában azonban tévedni lehet és gyakran a fizikumnak tulajdonítani, a mi a morálnak a róvására irandó; ez korunk filozófiájában a leggyakrabbi tévedések egyike. A természet tanulságai késlekedők és lassuk, az emberekéi csaknem mindig idő előttiek. Az első esetben az érzékek fölkeltik a képzelődést, a másikban a képzelődés kelti fel az érzékeket, koraérett tevékenységet ad nekik, a mely múlhatatlanul enerválja előbb az egyéneket, majd huzamos időre terjedve, magát a fajt is. Általánosabb és biztosabb megfigyelés az éghajlatok hatására vonatkozónál az, hogy a serdülő kor és a nemi ösztön mindig korábban áll be a művelt és pallérozott népeknél, mint a tudatlan és barbár népeknél.78) A gyermekekben különös éleselméjűség van abban, hogy ki tudják hámozni az illem mindenféle majmoskodása alól a rossz erkölcsöket, melyeket ellepleznek előlük. A tisztult nyelv, a melyet eltanultatnak velük, a tisztesség leczkéi, melyekben részesítik őket, a rejtelmesség fátyla, melyet szemük elé vonni igyekeznek, megannyi ösztökéje kiváncsiságuknak. A hogy a dolgot csinálni szokták, nyilvánvaló, hogy a mit állítólag ellepleznek előlük csak arra való, hogy rátanítsák őket, ez pedig minden tanítás közül, melyben részesítik őket, a legkevésbé válik hasznukra.
Kérjetek tanácsot a tapasztalattól s meg fogjátok érteni, mennyire meggyorsítja ez az esztelen módszer a természet művét és tönkreteszi a tempramentumot. Ez egyik főoka a fajok degenerálódásának a városokban. A fiatal emberek, időnek előtte kimerülve, kicsinyek maradnak, gyöngék, rossz szervezetűek, növés helyett öregszenek, mint a hogy a szőlőtő, a melyen gyümölcsöt termelnek tavaszszal, elfonnyad és kihal, mielőtt eljönne az ősz.
Bárdolatlan és egyszerű népek közt kellett, hogy lakott légyen az, a ki tudni akarja, mily késői korig tudja meghosszabbítani a gyermekek ártatlanságát a boldog tudatlanság. Megható és egyúttal nevetni való látvány, mikor azt látjuk, hogy a két nem, szívük biztonságára bízva, meghosszabbítják a serdültség és a szépség koráig a gyermekkor naiv játékait és már a bizalmasságukkal is kimutatják gyönyöreik tisztaságát. Mikor aztán ez a szeretetreméltó fiatalság megházasodik, a két hitvestárs kölcsönösen személyük első zsengéit adván egymásnak, annál kedvesebbek egymásnak; az egészséges és erőteljes gyermekek sokasága zálogává lesz az olyan egyesülésnek, a melyet semmi sem változtat meg és gyümölcse lesz korai éveik tartózkodásának.
Ha az a kor, a melyben az ember megszerzi neme tudatát, ép annyira különbözik a nevelés eredménye által, mint a természet hatása által, ebből az következik, hogy ezt a kort siettetni és késleltetni lehet a szerint a mód szerint, a hogy a gyermekeket neveljük és ha a test abban a mértékben nyer vagy veszt szilárdsága dolgában, a hogy siettetik vagy késleltetik ezt a fejlődést, ebből következik az is, hogy mennél jobban igyekszünk késleltetni, annál többet nyer a fiatal ember izmosság és erő dolgában. Egyelőre csak a merőben fizikai hatásokról beszélek; hamar megfogjuk látni, hogy a dolog nem korlátozódik csak erre.
Ezekből a megfontolásokból vonom le az oly gyakran vitatott kérdés megoldását, vajjon helyes dolog-e idejekorán felvilágosítani a gyermekeket kiváncsiságuk tárgyairól vagy jobb eltéríteni őket a dologtól mérsékelt megtévesztésekkel. Én azt hiszem, hogy nem kell sem az egyiket, sem a másikat tenni. Először is ez a kiváncsiság nem kap lábra bennük, ha nem adunk nekik rá alkalmat. Tenni kell róla, hogy ne legyen meg bennük. Másrészt meg az olyan kérdések, a melyekre nem kell okvetlenül felelni, nem követelik meg, hogy megtéveszszük felőlük a kérdezőt: többet ér elhallgattatni őket, mint hazugsággal felelni nekik. A gyermek nem fog nagyon meglepődni ezen a szabályon, ha gondunk volt arra, hogy közömbös dolgokban hozzászoktassuk. Végül, ha mégis arra szánjuk magunkat, hogy feleljünk, tegyük ezt a legnagyobb egyszerűséggel, rejtelmeskedés nélkül, zavar nélkül, mosolygás nélkül. Sokkal kevesebb a veszély a gyermek kiváncsiságának kielégítésében, mint felizgatásában.
Válaszaitok legyenek mindig komolyak, rövidek, határozottak és a habozás látszata nélkül valók. Nem is kell hozzátennem, hogy igazaknak kell lenniök. Nem lehet a gyermeket rátanítani arra, hogy a felnőtteknek hazudni veszélyes, a nélkül, hogy éreznők a gyermekeknek való hazudás még veszedelmesebb voltát. Csak egyetlen egy hazugságon kapja rajta mesterét a tanítvány s örökre tönkre lehet téve a nevelés gyümölcse.
Bizonyos dolgokról való teljes tudatlanság felel meg talán legjobban a gyermekeknek; de tudják meg idejekorán azt, a mit lehetetlen örökre elrejteni előlük. Vagy nem szabad kiváncsiságuknak semmi tekintetben fölébrednie, vagy ki kell elégíttetnie az előtt a kor előtt, a mikor már nem veszélytelen. Növendékekkel szemben való eljárástok ebben a tekintetben sokban függ különleges helyzetétől, a társaságtól, mely körülveszi, a körülményektől, a melyek közé előreláthatólag kerülhet stb. Fontos dolog e tekintetben nem bízni semmit a véletlenre és ha nem vagytok benne biztosak, hogy tizenhat éves koráig tudatlanságban tarthatjátok a nemek különféleségéről, legyen rá gondotok, hogy megtanulja tíz éves kora előtt.
Nem szeretem, ha a gyermekekkel nagyon is finom nyelven beszélnek, sem ha nagy kitéréseket tesznek, a melyekből észrevehetik, hogy el akarják kerülni a dolgoknak saját nevükön való nevezését. A jó erkölcs ezekben a dolgokban mindig nagyon egyszerű, ellenben a bűntől bemocskolt képzelet kényessé teszi a fület és ráviszi, hogy folyton keresse a válogatott kifejezéseket. A nyers kifejezések következmény nélküliek; a sikamlós eszméket kell elkerülni.
Ámbár a szemérem természetes tulajdonsága az emberi fajnak, a gyermekekben természetszerűleg nincs bennük. A szemérem csak a rossznak ismeretével születik meg és a gyermekekben, a kiknek sem nincs meg, sem nem volna szabad, hogy meglegyen ez az ismeretük, hogy volna meg az az érzés, a mely ennek következménye? Beléjük oltani a szemérem és tisztesség tanítását annyi, mint megtanítani őket arra, hogy vannak szégyenletes és tisztességtelen dolgok, annyi, mint beléjük oltani a titkos vágyat ezeknek a dolgoknak a megismerésére. Előbb-utóbb végére járnak és az első szikra, a mely a képzelődést éri, bizonyosan sietteti az érzékek felgyuladását. A ki pirúl, az már bűnös, az igazi ártatlanság nem szégyel semmit.
A gyermekeknek nem ugyanazok a vágyai, mint a felnőtteknek, de ép úgy alá lévén vetve a tisztátalanságnak, a mely sérti az érzékeket, ép ebből az alávetettségből vonhatják le az illem ugyanazon leczkéit. Kövessétek a természet szellemét, a mely ugyanarra a helyre helyezve a titkos gyönyörök és a tisztátalan szükségletek szerveit, ugyanazokat a gondoskodásokat rótta rá a különböző életkorokra, hol az egyik, hol a másik szempontból; a férfira szeméremből, a gyermekre tisztaságból.
Csak egy jó módját látom annak, hogy megőrizzük a gyermekek ártatlanságát s ez az, hogy mindazok, a kik őt körülveszik, tiszteljék és szeressék. E nélkül minden tartózkodás, melyet velük szemben tanusítani igyekszünk, előbb-utóbb megczáfolja magát s egy mosoly, egy szemhunyorintás, egy vigyázatlan mozdulat megmond nekik mindent, a mit el akarnánk előlük hallgatni; elég nekik, hogy megértsék, ha észreveszik, hogy el akarták előlük titkolni. Azoknak a fordulatoknak és kifejezéseknek az óvatossága, a melyeket az udvarias emberek egymás között használnak, olyan értelmességet tételez fel a gyermekekről, a melylyel nem is szabad birniok s ezért egyáltalán nincs helyén velük szemben; ha azonban igazán tiszteletben tartjuk együgyüségüket, velük beszélve könnyen megtaláljuk a kifejezéseknek azt az egyszerűségét, a mely hozzájuk illik. Van bizonyos naiv nyelv, a mely jól áll és tetszik az ártatlanságnak: ez az az igazi hang, a mely eltéríti a gyermeket a veszedelmes kiváncsiságtól. Ha egyszerűen szólunk velük mindenről, nem is engedjük bennük feltámadni a gyanut, hogy több mondani valónk is lehet a számukra. Ha a durva szavakhoz hozzáfűzzük a nekik megfelelő kellemetlen képzeteket, ezzel elfojtjuk a képzelődés első tüzét; nem tiltjuk meg nekik, hogy ezeket a szavakat kiejtsék és ezek az eszmék meglegyenek bennük, de a nélkül, hogy gondolna rá, beleoltjuk az undort felidézésük iránt. És mennyi zavartól menti meg ez a naiv szabadság azokat, a kik szívükben rejtik és mindig azt mondják, a mit mondani kell és mindig úgy mondják, a hogy érezték.
Hogy lesznek a gyermekek? Kényes kérdés, a mely elég természetszerűen ötlik fel a gyermekben és a melyre az ügyetlen vagy okos választól függ néha egész életüknek erkölcse és egészsége. A legrövidebb mód, a melyet egy anya elképzelhet, hogy kisegítse magát a nélkül, hogy rá kelljen szednie a fiát, az, hogy hallgatást parancsol neki. Ez jó lenne, ha mindjárt kezdettől fogva hozzászoktatták volna közömbös kérdésekben és ha nem gyanítana semmi rejtelmességet ebben az új hangban. De az anyák ritkán hagyják ennyiben. Ez a házas emberek titka, – mondják a fiúnak – kis fiúknak nem szabad ilyen kiváncsiaknak lenniök. Ez bizonyára nagyon jó arra, hogy kisegítse az anyát zavarából; de tudnia kell, hogy a kis fiút izgatja ez a megvető modor és nem fog addig egy pillanatra sem nyugodni, a míg nem tudta ki a házas emberek titkát és elég hamar ki is fogja tudni.
Legyen szabad felhoznom egy nagyon elütő választ, a melyet ugyanarra a kérdésre hallottam és a mely annál inkább felötlött nekem, mert egy beszédében és modorában egyaránt szemérmetes nőtől eredt, a ki azonban fiának java és az erény kedvéért lábbal tudta taposni a megszólástól és a csufondárosok hiábavaló fecsegésétől való félelmet. Nem sokkal azelőtt a fiú vizeletével egy kis követ adott ki magából, a mely megsértette az uretráját; a baj azonban elmúlt s ő meg is feledkezett róla. Mama, – mondta a kis hebehurgya, – hogy lesznek a gyermekek? Édes fiam, – felelt az anya habozás nélkül, – a nők vizelik ki őket olyan fájdalmakkal, melyek sokszor életükbe kerülnek. Nevessenek rajta a bolondok, botránkozzanak meg a buták; de kérdezzék meg maguktól a bölcsek, tudtak volna-e ennél okosabb és jobban czélravezető feleletet találni.
A természetes és a gyermek előtt ismeretes szükséglet képzete eltéríti a rejtelmes folyamat gondolatát. A fájdalom és halál hozzájáruló képzetei beborítják a szomorúság fátyolával, a mely lehűti a képzelődést és elfojtja a kiváncsiságot; minden a szülés következményeire, nem pedig okaira téríti a gondolatot. Az emberi természet gyöngeségei, a visszás tárgyak, a szenvedés képei, ezek azok a felvilágosítások, a melyekre ez a felelet vezet, ha a visszataszító benyomás, melyet kelt, megengedi a gyermeknek, hogy tovább kérdezze őket. Honnan volna alkalma keletkezni a vágyak nyugtalanságának az így irányított beszélgetésből? És mégis látjátok, hogy az igazság nem sértetett meg és hogy nem volt szükség felvilágosítás helyett félrevezetni a növendéket.
Gyermekeitek olvasnak: olvasmányaikból olyan ismereteket szereznek, melyekkel nem bírnának, ha nem olvastak volna. Mialatt tanulnak, képzelődésük felgyullad és megélesedik a tanulószoba csendjében. Ha a világban élnek, különös beszédmódot hallanak, olyan példákat látnak, melyek meglepik őket; olyan jól meggyőzték őket, hogy ők is emberek, hogy mindenben, a mit a felnőttek tesznek, azt keresik, miképen illenék ő hozzájuk, mások tettei mintául kell hogy szolgáljanak nekik, mikor mások itéletei törvényekül szolgálnak nekik. A cselédek, a kik függnek tőlük s a kiknek következőleg érdekük, hogy tessenek nekik, kedvükben járnak a jó erkölcsök rovására; a kikapós nevelőnők négy éves korukban olyan beszédeket folytatnak velük, a milyeneket a legszemérmetlenebb személy se merne mondani nekik tizenöt éves korukban. Ők elfelejtik hamar, a mit mondtak a gyermeknek, de ez nem felejti el, a mit hallott. Az illetlen beszédek készítik elő a kicsapongó erkölcsöket; a feslett inas teszi a gyermeket fajtalanná és az egyiknek titka biztosítékául szolgál a másikénak.
A korának megfelelően nevelt gyermek egyedül áll. Nem ismer más ragaszkodást, mint a megszokásból folyót; úgy szereti a nővérét, mint a zsebóráját és a barátját, mint a kutyáját. Nem érzi magát semmiféle nemből, semmiféle fajból valónak: a férfi és a nő egyformán idegen rá nézve, abból, a mit tesznek s a mit mondanak, semmit sem vonatkoztat magára; nem látja és nem hallja vagy nem figyel rá, a beszédjük nem érdekli jobban, mint a példájuk: mindez nem neki való. Ez nem mesterséges megtévesztés, melyet beleoltanak, hanem természetszerű tudatlanság. Eljön az idő, a mikor ugyanannak a természetnek gondja lesz rá, hogy felvilágosítsa növendékét és csak akkor juttatta abba a helyzetbe, hogy koczkázat nélkül vegye hasznát a leczkéknek, melyeket ad neki. Íme, az alapelv; a szabályok részletei nem tartoznak tárgyamhoz és azok az eszközök, a melyeket más tárgyak dolgában ajánlok, mintául szolgálhatnak erre nézve is.
Ha rendet és szabályt akartok teremteni a keletkező szenvedélyekben, tágítsátok ki az időközt, melyen belül kifejlődnek, hogy legyen idejük elrendezkedni a szerint, a hogy születnek. Akkor nem egy ember rendezi el őket, hanem maga a természet, a ti dolgotok nem egyéb, mint hogy engedjétek, hadd intézze el a munkáját. Ha növendéketek egyedül volna, nem volna semmi tenni valótok; de minden, a mi körülveszi, felizgatja képzelődését. Az előitéletek áradata magával ragadja: hogy visszatarthassuk, ellenkező irányba kell szorítani. Az érzés kell hogy fékezze képzelődését és az ész el kell, hogy hallgattassa az emberek véleményét. Minden szenvedély forrása az érzékiség; a képzelődés határozza meg irányukat. Minden tény, a mely érzi kapcsolatait, szükségszerűen felizgatódik, a kapcsolatai megváltoznak és ha természetének megfelelőbbeket képzel vagy vél képzelni magának. Ezek a képzelődés tévedései, melyek bűnökké változtatják minden véges lény szenvedélyeit, még az angyalokéit is, ha ugyan vannak szenvedélyeik; mert tudniok kellene minden lény természetét, hogy tudhassák, milyen kapcsolatok felelnek meg legjobban az övéknek.
Íme, tehát minden emberi bölcseség sommája a szenvedélyek irányításában: 1. érezni az ember igazi kapcsolatait a fajban ép úgy, mint az egyénben, 2. ezek szerint a kapcsolatok szerint szabályozni a léleknek minden indulatát.
De ura-e az ember szenvedélyeinek úgy, hogy indulatait ilyen vagy olyan kapcsolatok szerint szabályozza? Kétségkívül, ha képes rá, hogy képzelődését erre vagy arra a tárgyra irányítsa vagy hogy ezt vagy azt a szokását vegye fel. Máskülönben itt nem annyira arról van szó, a mit az ember magamagával tehet, mint inkább arról, a mit mi tehetünk tanítványunkkal azoknak a körülményeknek megválogatása által, a melyek közé helyezzük. Ha kifejtjük azokat az eszközöket, melyek alkalmasak arra, hogy megtartsák a természet rendjében, akkor eleget mondhatunk arra vonatkozólag, hogy mikép léphet ki belőle.
A míg érzékisége a maga egyéniségére marad korlátozva, addig a cselekedeteiben nincs semmi erkölcsiség; csak a mikor önmagán túl kezd terjeszkedni, veszi fel a jónak és rossznak előbb az érzését, aztán a fogalmát, a mely valódi emberré alakítja, fajának lényeg szerinti tagjává. Ehhez az első ponthoz kell tehát fűzni megfigyeléseinket.
Ezek nehezek annyiban, mert hogy megtehessük őket, el kell vetnünk azokat a példákat, melyek szemünk előtt vannak és keresnünk kell azokat, a melyekben a fokozatos fejlődés a természetnek megfelelőleg mutatkozik.
Jó modorú, udvarias, művelt gyermek, a ki csak arra vár, hogy módjában legyen alkalmazni azokat az időelőtti ismereteket, melyeket szerzett, sohasem téved abban, hogy mely időpontban lesz ez neki módjában. Sőt nem is várja meg, hanem sietteti; időelőtti erjedésbe hozza vérét; jóval előbb tudja, mi kell hogy vágyainak czélja legyen, semmint ezeket a vágyakat érezné. Nem a természet izgatja, hanem ő tesz erőszakot a természeten s mikor ez férfivá teszi, nincs már számára semmi tanulni valója; gondolatában már rég férfi volt, mielőtt valóban azzá lett volna.
A természet igazi menete fokozatosabb és lassúbb. Lassankint nekitüzesedik a vér, a szellemek megérlelődnek, a temperamentum kialakul. A bölcs munkásnak, a ki az üzemet vezeti, gondja van rá, hogy tökéletesítse összes eszközeit, mielőtt működésbe hozná őket: hosszas nyugtalanság előzi meg az első vágyakat, hosszas tudatlanság vezeti őket tévelygésben, az ember vágyik a nélkül, hogy tudná, mire. A vér erjed és izgul, az élet túltengése tör kifelé. A szem fölélénkül és végig vizsgálja a többi lényeket: az ember kezd érdeklődni azok iránt, a kik körülveszik, kezdi érezni, hogy nem arra született, hogy egyedül éljen; így nyílik meg a szív az emberi vonzalmak számára és képessé lesz a ragaszkodásra.
Az első érzés, a melyre a gondosan nevelt ifjú fogékony, nem a szerelem, hanem a barátság. Fejledező képzelődésének első nyilvánulása az, hogy megtanulja, hogy vannak hozzá hasonlók s a faj előbb hat rá, mint a nem. Ez tehát az ártatlanság meghosszabbításának másik előnye: hogy az ébredező érzékiség arra használtatik fel, hogy elhintessenek a serdülő ifjú szívébe a humanitás első magvai. Annál becsesebb előny, mert ez az élet egyetlen ideje, a mikor az ilyen törekvéseknek igazi sikere lehet.
Mindig azt láttam, hogy a korán romlott s a nőknek és a tobzódásnak kiszolgáltatott emberek embertelenek és kegyetlenek; a temperamentum felfortyanása türelmetlenné, bosszúállóvá, dühössé teszi őket: a képzeletük, eltelve egyetlen tárgygyal, elfordul minden egyébtől; nem ismernek sem könyörületet, sem irgalmasságot, fel tudnák áldozni apjukat, anyjukat, az egész világot legkisebb élvezetüknek. Ellenkezőleg a boldog egyszerűségben nevelkedett embert a természet első rezdülései a gyöngéd és szeretetteljes szenvedélyek felé vezetik; részvétteljes szívét megindítja embertársainak szenvedése, remeg az örömtől, mikor pajtását viszontlátja, karja gyöngéd ölelésre tárul, szeme a meghatottság könnyeit tudja ontani; szégyennek érzi, ha nem nyerte meg a rokonszenvet, megbánást érez, ha megbántott valakit. Ha vérének fellobbanó tüze élénkké, hevessé, hirtelen haragúvá teszi, egy pillanattal később látni szívének minden jóságát megbánásának kitörésében; sír, nyög a sérelem miatt, melyet okozott, a saját vérével fizetné meg azt a vért, a melyet ontott, egész fellobbanása elcsitúl, egész büszkesége megalázkodik hibájának érzése előtt. Ha őt magát sértik meg, legnagyobb fölháborodásában is lefegyverzi egy bocsánatkérés, egy szó; ép oly nyiltszívűen bocsátja meg mások hibáját, mint a hogy a magáét jóvá teszi. A fiatalság nem a kora sem a bosszúállásnak, sem a gyűlöletnek; a könyörületnek, a kegyelmességnek, a nagylelkűségnek a kora. Igen, ezt állítom és nem félek tőle, hogy a tapasztalás megczáfol; egy gyermek, a ki nem született rossznak és a ki megőrizte ártatlanságát húsz éves koráig, ebben a korban a legnagylelkübb, a legjobb, a legszeretőbb és legszeretetreméltóbb ember a világon. Meghiszem, hogy effélét még nem mondtak nektek: a ti filosofusaitoknak, a kik a kollégiumok minden romlottságában nevelkedtek, eszükben sincs, hogy ezt tudják.
Az embert gyöngesége teszi káros szelleművé; közös nyomoruságaink vezetik szívünket a humanitáshoz; ha nem volnánk emberek, nem tartoznánk neki semmivel. Minden ragaszkodás az önmagában való elégtelenség jele; ha egy embernek sem volna az előbbire szüksége, eszébe se jutna arra gondolni, hogy egyesüljön velük.79) Így születik meg magából gyöngeségünkből törékeny boldogságunk. Az igazán boldog lény magányos lény; csak egyedül Isten élvez tökéletes boldogságot; de közülünk kinek van róla fogalma? Ha volna véges lény, a mely elegendő volna önmagának, miben telhetne gyönyörűsége a mi fogalmaink szerint? Egyedül volna, boldogtalan volna. Nem birom elképzelni, hogy a kinek nincs semmire szüksége, szerethessen valamit; nem birom elképzelni, hogy a ki nem szeret semmit, boldog lehessen.
Ebből az következik, hogy embertársainkhoz nem annyira gyönyöreik, mint inkább szenvedéseik érzése által ragaszkodunk, mert ebben jobban látjuk természetünk azonosságát és az ő irántunk való ragaszkodásuknak biztosítékait. Ha közös szükségleteink érdek-közösségbe juttatnak, közös szenvedéseink érzelmi közösséget keltenek. A boldog ember látása nem annyira szeretetet, mint inkább irigységet kelt a többiekben, könnyen azzal vádolhatják, hogy olyan jogot bitorol, a mely nem illeti meg, a mikor kizárólagos boldogságot szerez magának s önzésünk szenved még az által is, hogy érezteti velünk, hogy ennek az embernek nincs ránk szüksége. De kinek nem esik meg a szíve a boldogtalanon, a kit szenvedni lát? Ki ne szeretné megszabadítani bajaitól, ha ez nem kerülne a jókívánságnál egyébbe? Hamarabb képzeljük magunkat a boldogtalan helyébe, mint a boldog emberébe; érezzük, hogy a két állapot egyike közelebbről érint bennünket, mint a másika. A szánakozás édes, mert a mikor a szenvedő helyébe képzeljük magunkat, e mellett érezzük azt a gyönyört, hogy nem szenvedünk úgy, mint ő. Az irigység keserű dolog, mert a boldog ember látása által az irigykedő épen nem jut az ő helyébe, ellenben bánkódást kelt benne, hogy ő nem az. Úgy tűnik fel, mintha az egyik fölmentene minket azok alól a bajok alól, a melyekben szenved, a másik pedig megfoszt minket azoktól a jóktól, a melyeket élvez.
Ha fel akarjátok tüzelni és táplálni egy fiatal ember szívében a keletkező érzékenység rezdüléseit s a jellemét a jótékonyság és a jóság felé akarjátok fordítani, ne erjeszszétek benne a büszkeséget, a hiúságot, az irigységet az emberek csalékony boldogsága által, ne tárjátok korán szeme elé az udvarok pompáját, a paloták ragyogását, a látványosságok vonzó erejét, ne vezessétek a társaságokba, a ragyogó gyülekezetekbe, ne mutassátok neki a nagy társaság külső képét, mielőtt abba a helyzetbe nem hoztátok, hogy ezeket saját értékük szerint tudja megbecsülni. Megmutatni neki a világot, mielőtt megismerné az embereket, ez nem annyit tesz, mint formálni őt, hanem annyit, mint megrontani; nem annyi, mint oktatni, hanem annyi, mint megtéveszteni.
Az emberek természetüknél fogva sem nem királyok, sem nem főurak, sem nem udvaronczok, sem nem gazdagok; valamennyien meztelenen és szegényen születtek, valamennyien alá vannak vetve az élet nyomorúságainak, a bánatnak, a bajoknak, a szükségleteknek, a mindenféle fájdalmaknak; végül mind halálra vannak ítélve. Valóság szerint ez az ember; ez alól senki halandó nincs kivéve. Kezdjétek tehát azon, hogy az emberi természetből azt tanulmányozzátok, a mi benne tőle elválaszthatatlan, a mi leginkább alkatrésze az embernek.
Tizenhat éves korában az ifjú tudja, mit tesz az, szenvedni, mert maga is szenvedett, de alig tudja még, hogy más lények szintén szenvednek; az érzés nélküli látás még nem tudás és a mint százszor mondtam, a gyermek nem kívánja elképzelni, a mit mások éreznek, csak a saját bajait ismeri; de mikor az értékek első kifejtése fellobbantja benne a képzelet tüzét, elkezdi embertársaiban is érezni magát, felindulni panaszaikon és szenvedni fájdalmaik miatt. Akkor kell, hogy a szenvedő emberiség szomorú látványa meghozza szívébe az első megindulást, a melyet valaha érzett.
Ha ezt a pillanatot nem könnyű észrevenni gyermekeitekben, kit okoltok érte? Oly korán kitanítottátok őket, hogy játszszanak az érzéseikkel, oly korán megtanítottátok az érzések nyelvére, hogy mindig ugyanazon a hangon beszélve, magatok ellen fordítják leczkéiket és nem engednek nektek semmi módot annak megitélésére, hogy mikor nem hazudnak többé, hanem elkezdik érezni, a mit mondanak. De nézzétek Emilemet: addig a korig, a meddig mostanáig vezettem, sem nem érzett, sem nem hazudott. Mielőtt tudta volna, mit tesz az, szeretni, nem mondta senkinek: szeretlek; nem írták neki elő, mikép kell magát az apja, anyja vagy nevelője betegszobájában viselnie; nem mutatták meg neki, mikép kell szenvelegni azt a szomorúságot, a melyet nem érez. Nem tesz úgy, mintha sírna bárkinek a halálán is, mert nem tudja, mit tesz az, meghalni. Ugyanaz az érzéketlenség, a mely a szívében van, megvan a modorában is. Közömbös minden iránt, a mi rajta kívül esik, mint minden más gyermek, nem érdeklődik semmi iránt; mindössze abban különbözik a többi gyermekektől, hogy nem akar úgy tünni fel, mintha érdeklődnék, mert nem olyan képmutató, mint ők.
Emil keveset elmélkedett az érzékeny lényekről s így későn fogja megtudni, hogy mi a szenvedés és a halál. A panaszok és fájdalomkiáltások fogják majd felizgatni belsejét, a folyó vér látványára elfordítja szemeit, a haldokló állat vonaglása valami szorongást kelt benne, mielőtt tudná, honnan erednek ezek a felindulások. Ha buta és barbár maradt volna, akkor ezeket nem érezné, ha tanultabb volna, ismerné a forrásukat; nagyon is sok eszmét hasonlított össze arra, hogy ne érezzen semmit és nem eleget arra, hogy megértse, a mit érez.
Igy támad a részvét, az első relativ érzés, a mely a természet rendje szerint érinti az emberi szívet. Hogy érző és részvétteljes legyen, tudnia kell a gyermeknek, hogy vannak hozzá hasonló lények, a melyek érzik, a mit ő érez, a kik érzik azokat a fájdalmakat, melyeket ő érzett és olyanokat, a melyekről fogalmának kell lennie, mert esetleg maga is érezheti még őket. Valóban, hogy indulhatnánk fel a részvéttől, ha nem az által, hogy önmagunkon kívül helyezzük és azonosítjuk magunkat a szenvedő állattal, úgyszólván kilépve saját énünkből s az övét öltve fel? Csak annyit szenvedünk, a mennyit, úgy véljük, ő szenved; nem önmagunkban, hanem ő benne szenvedünk. Így tehát senki sem válik érzővé előbb, mintsem a képzelete fölelevenedik és kezdi őt kiemelni önmagából.
Hogy ezt a keletkező érzékenységet föltüzeljük és tápláljuk, hogy vezessük és kísérjük természetes hajlamában, mi egyebet kell tennünk, mint hogy a fiatal embernek tárgyakat tartunk elébe, a melyeken szívének kifelé ható ereje nyilvánulhat, melyek kitágítják, kiterjesztik más lényekre, a melyek mindenütt megtaláltatják őt önmagán kívül; ellenben gondosan eltávolítjuk azokat, a melyek megszűkítik, összetömörítik és feszültté teszik az emberben az ént; vagyis más szóval feltüzeljük benne a jóságot, az emberiességet, a könyörületességet, a jótékonyságot, mindazokat a vonzó és szelid szenvedélyeket, melyek természettől fogva tetszenek az embernek és megakadályozzuk az irigységnek, a kapzsiságnak és gyűlöletnek s mindazoknak a visszataszító és kegyetlen szenvedélyeknek a megszületését, melyek úgyszólván nemcsak semmivé teszik az érzékenységet, hanem negativvá is és kinzóivá válnak annak, a ki érzi őket.
Azt hiszem, az összes előző elmélkedéseket két vagy három szabatos, világos és könnyen felfogható tételben foglalhatom össze.