Nem természete az emberi szívnek, hogy olyan emberek helyébe képzelje magát, a kik nálunknál boldogabbak, hanem csak olyanokéba, a kik sajnálatraméltóbbak.
Ha ez alól a szabály alól kivételeket találunk, ezek inkább látszólagosak, mint reálisak. Igy tehát az ember nem képzeli magát annak a gazdagnak vagy nagyúrnak a helyébe, a kihez csatlakozik; még ha őszintén csatlakozik is, akkor sem tesz egyebet, mint hogy kisajátítja a maga számára jólétének egy bizonyos részét. Néha szeretjük, a mikor szerencsétlen, de a míg jól megy a dolga, nincs igazi barátja, legfeljebb az, a ki nem engedi magát a látszattól megtéveszteni és a ki inkább bánja, mint irigyli jólléte daczára.
Bizonyos életbeli helyzetek meghatják az embert, mint például a mezei és pásztorélet. E derék boldog emberek látásának varázsát nem mérgezi meg az irigység, igazán érdeklődünk irántuk. Miért van az? Mert érezzük, hogy módunkban áll alászállani a béke és ártatlanság ez állapotába, élvezni ugyanazt a boldogságot; olyan alászállás ez, a mely csak kellemes eszmékkel tölt el, mert csak akarni kell, hogy élvezhessük. Mindig élvezetet szerez, látni az embernek saját lehetőségeit, szemlélni saját javát, még akkor is, ha nem akarja hasznát venni.
Ebből az következik, hogy ha egy fiatal embert az emberiességre akarunk rávezetni, a helyett hogy mások ragyogó sorsát bámultatnók vele, inkább árnyoldalairól kell azt neki megmutatni és félelmet kelt benne kelteni iránta. Akkor nyilvánvaló következésképen meg kell hogy törje az útját a boldogsághoz a nélkül, hogy bárkinek is a nyomába lépne.
Csak azok miatt a bajok miatt sajnálunk mást, a melyek ellen azt hiszszük, magunk sem vagyunk biztosítva.
Aeneis. I. 634.
Nem tudok semmi olyan szépet, semmi olyan mélyet, semmi olyan meghatót, semmi olyan igazat, mint ez a vers.
Miért könyörület nélkül valók a királyok alattvalóik iránt? Mert sohasem számítják magukat embereknek. Miért olyan ridegek a gazdagok a szegények iránt? Mert nem félnek tőle, hogy maguk is szegények lesznek. Miért veti meg annyira a nemesség a népet? Azért, mert a nemes emberből sohasem lesz polgárember. Miért emberségesebbek, vendégszeretőbbek általában a törökök, mint mi? Azért, mert teljesen önkényes uralmukban az egyesek nagysága és vagyona mindig kétséges és ingadozó lévén, nem tekintik a lealacsonyodást és a nyomort maguktól idegen dolognak;80) mindenki olyanná lehet holnap, mint a kin ma segít. Ez a gondolat, a mely minduntalan visszatér a keleti regényekben, valami megható elemet vegyít olvasásukba, a mi nincs meg a mi száraz morálunknak egész készletében.
Ne szoktassátok hozzá növendéketeket, hogy a maga dicsősége magaslatáról lenézze a szerencsétlenek szenvedését, a nyomorgók munkáját és ne reméljétek, hogy megszánja őket, ha úgy tekinti őket, mint magától idegeneket. Értessétek meg jól vele, hogy azoknak a boldogtalanoknak a sorsa az övé is lehet, hogy minden bajuk lábai alatt leselkedik, hogy egy előreláthatatlan és elkerülhetetlen esemény egy pillanatról a másikra beléjük merítheti. Tanítsátok meg, hogy ne számítson sem a születésére, sem a gazdagságára, mutassátok meg neki a szerencse minden forgandóságát; keressétek ki azoknak az embereknek mindig gyakori példáját, a kik nálánál magasabb helyzetből alább buktak ezeknél a szerencsétleneknél; az most nem tartozik a kérdésre, hogy a maguk hibájából-e vagy nem; hiszen tudja-e egyáltalán a gyermek, mi a hiba? Ne térjetek el soha ismereteinek rendjétől és csak azoknak az ismereteknek során világosítsátok fel, melyek felfogása körén belül esnek; nem szükséges nagyon tudósnak lennie, hogy érezze, hogy minden emberi bölcseség sem tudja neki megmondani, eleven volt-e egy bizonyos órában vagy sem, nem fogja-e még az éjszaka beállta előtt a fogát csikorgatni vesefájdalmai közben; gazdag lesz-e vagy szegény egy hónap mulva; nem fog-e egy éven belül evezni bikacsök alatt az algiri gályákon. Mindenek fölött pedig ne mondjátok neki mindazt hidegen, mint a katekizmus; hadd lássa, hadd érezze az emberi bajokat; reszkettessétek meg, rémítsétek meg képzeletét azokkal a veszedelmekkel, melyekkel minden ember szünet nélkül körül van véve; hadd lássa maga körül mindazokat a meredélyeket és a mikor hallgatja, a mint őket leírjátok, símuljon szorosabban hozzátok attól féltében, hogy beléjük esik. Azt vethetitek ellenem, hogy ezzel félénkké és gyávává teszszük. Meg fogjuk látni a következőkben; de most egyelőre tegyük emberségessé; ez mindenek fölött a fontos dolog számunkra.
A szánalom, amelylyel másvalaki baja iránt viseltetünk, nem igazodik a baj mennyisége szerint, hanem a szerint az érzés szerint, amelylyel azok iránt viseltetünk, a kik szenvednek benne.
Csak annyira sajnálunk egy szerencsétlent, a mennyire sajnálatraméltónak tartja magát nézetünk szerint ő maga. Bajaink fizikai érzése korlátozottabb, mint a mennyire látszik, de az emlékezet által, a mely érezteti velünk folytonosságukat s a képzelet által, a mely kiterjeszti őket a jövőre, lesznek a bajok szánalomraméltókká. Ez, azt hiszem egyike azoknak az okoknak, a melyek jobban megkeményítenek minket az állatok, mint az emberek bajai iránt, ámbár a közös érzékenység által velük is ép úgy közösséget kellene tartanunk. Alig sajnáljuk a taligás lovát istállójában, mert nem teszszük fel róla, hogy mialatt a szénáját eszi, gondol azokra az ostorcsapásokra, melyeket kapott és a fáradalmakra, melyek várnak rá. Még kevésbbé sajnáljuk a birkát, melyet legelni látunk, holott tudjuk, hogy nemsokára el fogják metszeni a nyakát, mert úgy véljük, hogy nem látja előre a maga sorsát. Ugyanúgy terjed ki ez az érzéketlenségünk az emberekre is; a gazdagok azzal vigasztalják magukat a rossz miatt, a mit az emberekkel tesznek, hogy ostobábbaknak hiszik őket, semmint ezeket a bajokat érezni tudnák. Általában én a szerint mérem azt az értéket, a melyet mindenki felebarátai boldogságának tulajdonít, hogy milyen értéket tulajdonít nekik maguknak. Természetes, hogy az ember könnyedén veszi azoknak az embereknek a boldogságát, a kiket megvet. Ne csodáljátok tehát, ha a politikusok olyan megvetéssel beszélnek a népről, sem hogy a legtöbb filozofus annyira igyekszik az embert gonosznak tüntetni fel.
A népből áll az emberi nem; a mi nem nép, az oly csekély számú, hogy nem is érdemes számba venni. Az ember minden társadalmi osztályban ugyanaz; ha ez így van, akkor a legnépesebb osztályok érdemlik a legtöbb tiszteletet. A gondolkozó előtt az összes polgári megkülönböztetések elenyésznek; ugyanazokat a szenvedélyeket, ugyanazokat az érzéseket látja a béreslegényben, mint a hírneves férfiúban, nem lát rajtuk egyéb különbséget, mint a nyelvüket, a többé-kevésbbé mesterkélt szinezetet és ha van valami lényeges különbség köztük, akkor azok javára szól, a kik a legjobban tudnak tettetni. A nép olyannak mutatja magát, a milyen és nem szeretetreméltó; a nagyvilági embereknek azonban tettetniök kell; ha olyanoknak mutatnák magukat, a milyenek, borzalmat keltenének.
Ugyanakkora adag boldogság és szenvedés van – mondják még bölcseink – minden társadalmi osztályban. Ez ép oly gyászos, mint a milyen tarthatatlan tétel, mert ha mindenki egyformán boldog, mi szükségem van bárkivel is törődni? Maradjon mindenki, a hogy van; a rabszolgával bánjanak rosszul, a beteg szenvedjen, a koldus senyvedjen el, nincs semmi nyereségük benne, ha megváltozik a helyzetük. Felsorolják a gazdag szenvedéseit és rámutatnak hiú örömeinek ürességére. Mily durva szofizma! A gazdag szenvedései nem következnek helyzetéből, de belőle magából, a ki helyzetével visszaél. Ha még szerencsétlenebb volna, mint a szegény, nem méltó a sajnálatra, mert bajai a saját művei és csak rajta múlik, hogy boldog legyen. A szerencsétlen szenvedése azonban az állapotából folyik, a ránehezedő sors kegyetlenségéből. Nincs az a megszokás, a mely le tudná venni róla a fáradság, a kimerültség, az éhség fizikai esetét; sem okosság, sem bölcsesség nem használ neki semmit, hogy kiemelje a helyzetéből folyó bajokból. Mit nyer azzal Epiktetes, ha előre látja, hogy a gazdája eltöri az ő lábát? Ezzel talán kevésbbé töri el? A baján felül megvan neki még az előrelátás baja is. Ha a nép olyan eszes volna, mint a milyen ostobának tartjuk, vajjon ezért mit tehetne mást, mint a mit tesz? Tanulmányozzátok az ebből a rendből való embereket és látni fogjátok, hogy más nyelven bár, de ugyanannyi szellem és több józan ész van bennük, mint ti bennetek. Tiszteljétek a fajtátokat; gondoljátok meg, hogy lényegileg a népek sommájából áll, hogy ha kivennék is belőle az összes királyokat és az összes filozófusokat, ezt alig lehetne észrevenni és a dolgok akkor sem mennének rosszabbul. Egy szóval tanítsátok meg tanítványotokat szeretni az összes embereket, még azokat is, a kik nem válnak az emberiség becsületére; gondoskodjatok róla, hogy ne csatlakozzék egyik osztályhoz sem, hanem találja fel magát minden osztályban; beszéljetek előtte az emberi nemről gyöngédséggel, sőt szánalommal, de sohasem megvetéssel. Ember, ne becstelenítsd meg az embert.
Ezeken és más hasonló utakon, melyek ugyancsak ellenkezők a taposott utakkal, kell belehatolni a serdülő ifjú szivébe, hogy ott felszítsuk a természet első rezzenéseit, hogy ezeket kifejleszszük és az embertársakra kiterjeszszük; a mihez még hozzáteszem, hogy fontos dolog ezekhez a rezzenésekhez a lehető legkevesebb személyes érdeket hozzávegyíteni, mindenek fölött semmi hiúságot, semmi vetélkedést, semmi dicsvágyat, semmit azokból az érzésekből, melyek arra kényszerítenek, hogy a többiekkel összehasonlítsuk magunkat, mert ezek az összehasonlítások sohasem mennek végbe a gyűlölet bizonyos érzése nélkül azok iránt, a kik elsőbbségünket elvitatják, ha csak a saját önbecsülésünkben is. Akkor vagy elvakultnak kell lenni, vagy felingerlődni, gonosztevőnek vagy ostobának lenni; igyekezzünk elkerülni ezt az alternativát. Ezek az oly veszedelmes szenvedélyek előbb-utóbb föltámadnak, úgymondják, akaratunk ellenére is. Nem tagadom; minden dolognak megvan a maga ideje és helye; én csak azt mondom, hogy nem kell feltámadásukat elősegíteni.
Ez annak a módszernek a szelleme, a melyet az ember elő kell hogy írjon magának. Ebben a példák és a részletek haszontalanok, mert itt kezdődik a jellemek csaknem végtelen elkülönböződése és mert minden példa, a melyet felhozhatnék, százezer közül legfeljebb egyre illenék. Ebben a korban kezdődik az ügyes nevelő igazi megfigyelői és nevelői szerepe is, a ki tudja a módját, hogy kell a sziveket vizsgálni, mikor formálásukon dolgozik. A míg a fiatal ember még nem gondol tettetésre és ezt még meg sem tanulta, akármily tárgyat nyujtunk is elébe, modoráról, szemeiről, mozdulatairól látjuk a benyomást, a melyet róla nyer; látjuk arczán lelkének minden mozdulatát; kémlelésük által megtanuljuk ezeket előre látni és végre aztán irányítani.
Általános tapasztalat, hogy a vér, a sebesülések, a fájdalomkiáltások, a fájdalmas operácziók előkészületei és mindaz, a mi a szenvedés tárgyait állítja érzékeink elé, hamarabb és általánosabban ragad meg minden embert. A pusztulás fogalma, összetettebb lévén, nem hat ránk ép úgy; a halál képe később és gyöngébben érint, mert senki sem tapasztalta maga-magán a meghalást; holttesteket kellett hogy lásson az ember, hogy érezhesse a haldoklók halálküzdelmeit. De ha ez a kép egyszer kialakult szellemünkben, nincs szemünknek rémesebb látvány, akár a teljes elpusztulás gondolatánál fogva, melyet az érzékek útján fölkelt, akár azért, mert tudva, hogy ez a pillanat kikerülhetetlen minden ember számára, élénkebben érintetteknek érezzük magunkat egy olyan helyzet által, a melyről biztosak vagyunk, hogy nem birjuk elkerülni.
Ezeknek a különböző benyomásoknak megvannak a módosulásai és fokozatai, melyek minden egyén különleges jellemétől és eddigi szokásaitól függenek; de azért egyetemesek és senki sem lehet mentes alóluk. Vannak köztük, melyek lassúbbak és kevésbbé általánosak, melyek inkább hatnak az érzékeny lelkekre: ezek azok, a melyeket az erkölcsi kínok, a belső fájdalmak, keserűségek, lehangoltságok és bánatok keltenek. Vannak emberek, a kik csak fájdalomkiáltásokon és könnyeken tudnak megindulni, a keserűségtől szorongó szív hosszú és tompa zokogásai nem szakasztottak belőlük soha sóhajokat; egy levert arcz, egy sovány és fakó ábrázat, kihamvadt és sírni már nem tudó szem látása nem ríkatta meg őket; a lélek szenvedései rájuk nézve semmik, ők már ítéltek róluk, az ő lelkük nem érez semmit; ne várjatok tőlük egyebet, mint hajthatatlan szigort, ridegséget, kegyetlenséget. Lehet, hogy feddhetetlenek és igazságosak, de sohasem kegyelmesek, nagylelkűek, irgalmasok. Mondom, hogy igazságosak lehetnek, ha ugyan az lehet az ember, mikor nem könyörületes.
De siettetek nagyon a fiatal embereket e szerint a szabály szerint megitélni, különösen azokat, a kik úgy lévén nevelve, a hogy lenniök kell, fogalmuk sincs erkölcsi szenvedésekről, a melyeket sohasem próbáltattak meg velük; mert, még egyszer mondom, csak azokon a bajokon sajnálkozhatnak, a melyeket ismernek és ez a látszólagos érzéketlenség, mely csak a tudatlanságból ered, hamar elérzékenyüléssé változik, mikor kezdik megérezni, hogy ezer fájdalom van az emberi életben, a melyet ők nem ismernek. A mi Emilemet illeti, ha volt benne gyermekkorában egyszerűség és józan ész, biztos vagyok benne, hogy ifjú korában lesz benne lélek és érzékenység, mert az érzések igazsága erősen függ a fogalmak helyességétől.
De miért idézem ezt itt fel? Kétségkívül nem egy olvasóm szememre fogja vetni, hogy megfeledkeztem első elhatározásomról és arról az állandó boldogságról, melyet növendékemnek igértem. Boldogtalanok, haldoklók, a fájdalom és nyomor képei! Micsoda boldogság ez, micsoda élvezet egy fiatal szívnek, a mely az életre születik! Komor tanítója, a ki oly kellemes nevelést szánt neki, csak azért viszi bele az életbe, hogy szenvedjen. Azt fogják tehát mondani, de mit törődöm én ezzel? Azt igértem, hogy boldoggá teszem, nem pedig hogy boldognak fog látszani. Az én hibám-e, ha mindig meg hagyjátok magatokat téveszteni a látszattól s összetévesztitek a valóságot?
Vegyünk két fiatalembert, a kinek ép most fejeződött be az első nevelése és két egyenesen ellenkező kapun át hatolnak bele a világba. Az egyik egyszerre felhág az Olympusra és elvegyül a legragyogóbb társaságban; bevezetik az udvarhoz, a nagyurakhoz, a gazdagokhoz, a szép asszonyokhoz. Fölteszem róla, hogy mindenütt ünneplik és nem vizsgálom ennek a fogadtatásnak a hatásait az eszére, fölteszem, hogy ellenáll nekik. A gyönyörök csak úgy röpködnek előtte, napról-napra újabb dolgok mulattatják, megvesztegető érdeklődéssel adja át magát mindennek. Látjátok, hogy figyelmes, buzgó, érdeklődő, meglep az első elámulása, megelégedettnek itélitek; de nézzétek lelkének állapotát, azt fogjátok hinni, hogy élvez; én azt hiszem, hogy szenved.
Mit vesz észre először, ha a szemeit kinyitja? Állítólagos javak sokaságát, melyeket nem ismert és melyeknek nagyobb része csak egy pillanatra lévén elérhető a számára, úgylátszik, mintha csak azért mutatkoznék előtte, hogy aztán megfosztassék tőle. Ha egy palotában jár, látjátok nyugtalan kiváncsiságán, hogy azt kérdezi magában, mért nem palota az ő apai háza is. Minden kérdésre azt mondja, hogy folyton ennek a palotának a gazdájával hasonlítja össze magát és mindaz, a mi lealázót talál ebben az összehasonlításban, élesíti hiuságát azzal, hogy fellázítja. Ha magánál szebben öltözött ifjúval találkozik, látom, hogy titokban zúgolódik szüleinek kapzsisága miatt. Ha díszesebben van öltözve, mint más, az fáj neki, hogy ez a másik elhomályosítja származásával vagy szellemével és minden cziczomája meg van alázva egy egyszerű posztóruha előtt. Ha egyedül ragyog egy társaságban, ha lábujjhegyre emelkedik, hogy jobban lássák, kinek ne volna titokban kedve lejebbszállítani egy fiatal nyegle nagyzoló és hiú modorát? Minden mintegy szándékosan összejátszik, egy komoly ember nyugtalanító tekintete, egy élczelődő gúnyos szavai hamar eljutnak hozzá és ha csak egyetlen ember is lenézi, ennek az egy embernek a megvetése azonnal megmérgezi az összes többieknek tapsait.
Adjunk meg neki mindent, pazaroljuk rá a kellemességeket, az előnyöket, legyen szép külsejű, szellemmel tele, szeretetreméltó. Az asszonyok kapni fognak rajta, de a mikor kapnak rajta, mielőtt szeretné őket, hamarabb teszik bolonddá, mint szerelmessé; lesznek jó szerencséi, de nem lesz benne sem lelkesedés, sem szenvedély, hogy élvezze őket. Mindig idő előtt teljesülő vágyainak nem lévén soha idejük kifejlődni a gyönyörök ölében, csak a kényszer boszúságát fogja érezni, az ő nemének boldogságára rendelt nem visszássá lesz előtte és betelik vele, mielőtt még ismerné; ha tovább is köztük marad, csak hiúságból teszi; ha pedig igazi hajlamból ragaszkodik hozzájuk, azt fogja találni, hogy nemcsak ő fiatal, ragyogó és szeretetreméltó és kedveseiben nem fogja mindig a hűség csodáit találni.
Nem szólok a pletykákról, árulásokról, rágalmakról, a mindenféle fajta kiábrándulásokról, melyek az ilyen élettől elválaszthatatlanok. Azt mondják, a világ kitapasztalása undorral tölt el iránta; én csak az első illuzióhoz fűződő kellemetlenségekről beszélek.
Mily ellentét annak számára, a ki eddigelé bezárva családja és barátai körébe, ezek minden figyelme tárgyának látta magát s a ki egyszerre belép a dolgok egy olyan rendjébe, az oly keveset számít, mintegy elmerülve látja magát egy idegen körben, ő, a ki oly sokáig a maga körének központja volt! Mily sértéseket, mily megalázásokat kell tapasztalnia, míg az ismeretlenek között elveszti a maga fontosságáról való képzelődéseket, melyeket övéinek körében szerzett és nevelt nagyra! Gyermekkorában minden a kedvében járt, minden körülötte sürgölődött; ifjú korában ő kell hogy engedjen mindenkinek, különben ha meg találna feledkezni magáról és meg akarná tartani régi modorát, mily durva leczkék szorítanák vissza saját korlátai közé! Az a megszokás, hogy könnyű szerrel megszerzi vágyainak tárgyait, arra viszi, hogy sokra vágyódjék és szüntelenül érezteti vele a nélkülözéseket. Minden, a mi hízeleg neki, izgatja, mindent, a mije másoknak van, kérni akarna; sóvárog minden után, irigyli az egész világot, uralkodni akarna mindenütt; a hiúság emészti, a féktelen vágyak heve fellobbantja fiatal szívét; a féltékenység és gyűlölség a vágyakkal együtt születik meg benne, minden emésztő szenvedély egyszerre támad rá; beleviszi izgatottságát a világ forgatagába, hazahozza magával minden este, önmagával és másokkal elégedetlenül tér haza, ezer hiábavaló tervvel eltelve alszik el, ezer káprázattól megzavarva és a gőgje még az álmában is elébe rajzolja a képzelt jókat, melyek vágya kínozza és a melyeket soha életében sem fog kérni. Ime, a ti tanítványotok; lássuk most a miénket.
Ha az első látvány, a mely szemébe szökik, a szomorúság tárgya, az első önmagára eszmélés a gyönyör érzését adja neki. Látva, mennyi bajtól mentes, boldogabbnak érzi magát, semmint gondolná. Osztozik felebarátai szenvedéseiben, de ez az osztozás önkéntes és szelid. Egyszerre élvezi a szánalmat, melylyel bajaik iránt viseltetik és a boldogságot, hogy ő mentes tőlük; az erőnek abban az állapotában érzi magát, a mely túláraszt minket és másutt érvényesíti a jóllétünkre fölösleges tevékenységet. Hogy szánhassuk másvalakinek a baját, kétségkívül ismernünk kell, de nem kell éreznünk. Ha az ember szenvedett, vagy attól fél, hogy szenvedni fog, sajnálja azokat, a kik szenvednek, de a míg az ember szenved, csak önmagát szánja. Ha most már, mindenki alá lévén vetve az élet nyomorúságainak, másokra csak azt az érzését költi, a melyre magának nincs ép most szüksége, ebből az következik, hogy a részvétnek nagyon kellemes érzésnek kell lenni, mert tanuságot tesz a mi javunkra és hogy ellenkezőleg a kegyetlen ember mindig boldogtalan, mivel szivének állapota nem enged neki semmi fölösleges érzelmességet, a melyeket mások szenvedései felé fordíthatna.
A boldogságot nagyon is a látszat szerint itéljük meg; ott tételezzük fel, a hol a legkevésbbé van meg, ott keressük, a hol nem is lehet; a vidámság csak nagyon csalékony jel. A vidám ember gyakran csak egy olyan boldogtalan, a ki félre akar vezetni másokat és el akarja kábítani magát. Azok a társaságban annyira nevetős, annyira nyíltszivű, annyira derült emberek csaknem mind búsak és mogorvák odahaza és a cselédjeik adják meg az árát annak az élvezetnek, a melyet ők a társaságuknak szereznek. Az igazi megelégedettség nem vidám, nem is kicsapongó; az ember félti ezt a nagyon kellemes érzést, a melyet érez, gondol vele, élvezi, fél, hogy el találja rezzenteni. Az igazán boldog ember nem sokat beszél és nem sokat nevet; úgyszólván belezárja boldogságát a szivébe. A csillogó szem, a zajos öröm az undort és az unalmat leplezi. A melancholia ellenben a gyönyör barátnője; a legédesebb élvezeteket az ellágyulás és a könnyek kísérik és a féktelen öröm hamarabb fakaszt könnyeket, mint nevetést.
Ha a mulatságok sokasága és változatossága kezdetben hozzájárulni látszik a boldogsághoz, ha az egyenletes élet egyformasága kezdetben unalmasnak látszik, ha jobban belenézünk, ellenkezőleg azt találjuk, hogy a lélek legédesebb megszokása az élvezet mérséklésében áll, a mely kevés hatáskört enged a vágynak és az undornak. A vágyak nyugtalansága eredményezi a kiváncsiságot, az állhatatlanságot, a zajos élvezetek üressége idézi elő az unalmat. Az ember sohasem únja magát helyzete miatt, a mikor nem ismer kellemesebb helyzetet. Minden emberek között a világon a vad emberek a legkevésbbé kiváncsiak és a legkevesebbet unatkozók; nekik minden közömbös; nem a dolgokból merítik élvezetüket, hanem önmagukból, semmittevéssel töltik életüket és nem unatkoznak soha.
A nagyvilági ember teljesen benne van az álarczában. Csaknem sohasem élvén önmagában, mindig idegen önmagával szemben és rosszul érzi magát, ha önmagába kell térnie. Hogy mi ő, az neki semmi, hogy minek látszik, az neki minden.
Nem tehetek róla, annak a fiatal embernek az arczán, a kiről az imént beszéltem, valami szemtelen, édeskés, affektált vonást képzelek, a mely visszatetszik és visszariasztja az egyszerű embereket; az én ifjamon pedig érdekes és egyszerű fiziognomiát, mely a megelégedést, a lélek igazi derültségét mutatja, a mely becsülést, bizalmat sugall és a mely úgy tetszik, mintha csak a barátság kiáradására várna, hogy odaadja a maga barátságát azoknak, a kik közelednek hozzá. Azt hiszik, az arczkifejezés nem egyéb, mint egyszerű kifejlődése olyan vonásoknak, melyeket a természet már meghatározott. A mi engem illet, én azt hiszem, hogy ezen a kifejlődésen túl egy ember arczának vonásai észrevétlenül alakulnak ki és nyernek kifejezést a lélek bizonyos gyakori és megszokott benyomásaiból. Ezek a benyomások kifejeződnek az arczon, az teljesen bizonyos; és mikor megszokássá válnak, tartós nyomokat kell hogy hagyjanak. Így fogom én fel, hogy az arczkifejezés jelzi a jellemet és hogy néha az egyikről ítélni lehet a másikra, a nélkül, hogy rejtelmes magyarázatokat keresnék, melyek olyan ismereteket tételeznek fel, a milyenekkel nem birunk.
A gyermeknek csak két kifejezett lelki állapota van: nevet vagy sír; a közbenesők rá nézve nem jelentenek semmit; szüntelenül az egyiktől másikhoz fordul. Ez a folytonos váltakozás megakadályozza, hogy az arczára bármiféle állandó benyomást tegyenek és hogy ez az arcz valamiféle arczkifejezést öltsön; de abban a korban, mikor érzékenyebbé válik s élénkebbek és állandóbbak lesznek a hangulatai, a legmélyebb benyomások olyan nyomokat hagynak, melyeket nehezebb lerombolni és a lélek szokásszerű állapotából keletkezik a vonásoknak olyan elrendeződése, melyet az idő eltörölhetetlenné tesz. Mindazáltal nem ritka dolog, hogy az emberek különböző életkorokban megváltoztatják az arczkifejezésüket. Több hasonló esetet láttam és mindig azt találtam, hogy azok, a kiket jól megfigyelhettem és figyelemmel kísérhettem, megváltoztatták szokásos szenvedélyeiket is. Maga ez a megfigyelés, melyben biztos vagyok, elhatározónak tünik fel nekem és helyén van egy a nevelésről szóló értekezésben, a hol fontos dolog, hogy megtanuljuk a lélek mozdulatait külső jelekről megítélni.
Nem tudom, hogy azért, mert nem tanulta meg utánozni a konvenczionális modort és olyan érzéseket tettetni, a melyek nincsenek meg benne, az én fiatal emberem kevésbbé szeretetremeltó lesz-e; most nem is arról van szó. Én csak azt tudom, hogy szeretetteljesebb lesz és még úgy se tudnám elhinni, hogy az, a ki csak önmagát szereti, elég jól tud tettetni, hogy ép úgy tessék, mint az, a ki másokhoz való ragaszkodásából a boldogság új érzését meríti. De a mi magát ezt az érzést illeti, én azt hiszem, hogy eleget mondtam róla, hogy rávezessek erre a pontra egy okos olvasót és kimutassam, hogy nem mondtam ellent magamnak.
Visszatérek tehát módszeremhez és ezt mondom: Mikor a kritikus kor eljő, nyujtsatok a fiatalembereknek olyan látványokat, a melyek visszatartják őket, nem pedig olyan látványokat, melyek felizgatják őket; térítsétek el fejledező képzelődésüket olyan tárgyak által, a melyek a helyett, hogy fellobbantanák érzékeiket, visszafojtják hatásukat. Távolítsátok el őket a nagy városoktól, a melyekben a nők cziczomája és szerénytelensége sietteti és megelőzi a természet leczkéit, a hol minden olyan élvezeteket tár szemük elé, a melyeket nem kellene ismerniök, mielőtt válogatni tudnának bennük. Vezessétek őket vissza első lakásukba, a hol a mezei egyszerűség nem engedi oly rohamosan kifejlődni koruk szenvedélyeit, vagy ha a művészet iránti ízlésük még a városhoz köti őket, akadályozzátok meg bennük épen ez által az ízlés által a veszedelmes tétlenséget. Válogassátok meg gondosan társaságaikat, foglalkozásaikat, szórakozásaikat, csak megható, de szerény képeket mutassatok nekik, a melyek megindítják őket a nélkül, hogy eltévelyítenék, a melyek táplálják érzékenységüket, a nélkül, hogy felindítanák érzékeiket. Gondoljatok arra is, hogy mindenütt kell egy s más túlzástól félni és hogy a mértéktelen szenvedélyek mindig több bajt csinálnak, mint a mennyit az ember el tud hárítani. Nem arról van szó, hogy betegápolót, irgalmas testvért csináljatok növendéketekből, hogy tekintetét a fájdalmak és szenvedések folytonos látványaival bántsátok, hogy betegtől beteghez hordozzátok, kórházból-kórházba és a vesztőhelyről a börtönökbe. Meg kell indulnia az emberi nyomoruságok láttára, nem pedig eltompulnia. Ha sokáig ugyanazok a látványok érik az embert, akkor már nem érzi a benyomásaikat, a megszokás hozzászoktat mindenhez, a mit nagyon is gyakran lát az ember, azzal a képzelete nem foglalkozik már sokáig, pedig csak a képzelet érezteti velünk mások bajait; így válnak a papok és orvosok, épen mert nagyon sokakat látnak szenvedni és meghalni, könyörtelenekké. Növendéketek tehát ismerje meg az ember sorsát és felebarátai nyomoruságait, de ne legyen nagyon gyakran a tanújuk. Egyetlen jól megválasztott tárgy, megfelelő világításban megmutatva egy hónapra való megilletődéssel és elmélkedéssel tölti el. Nem annyira arra, a mit lát, mint a visszagondolás arra, a mit látott, határozza meg az ítéletet, melyet alkot róla és a tartós benyomás, melyet valamely tárgyról nyer, nem annyira magából a tárgyból ered, mint inkább a szempontból, a mely szerint az ember rá való emlékeit visszaidézi. Ha így rendezitek be a példákat, a tanításokat, a képeket, akkor sokáig eltompíthatjátok az érzékek éleit és eltéríthetitek a természetet azzal, hogy a saját útmutatásait követitek.
A szerint, a mint az ismereteket szerzi, válaszszatok olyan eszméket, melyek ezekkel kapcsolatban vannak; a szerint, a mint vágyai felgyulladnak, válaszszátok ki a visszafojtásukra alkalmas képeket. Egy öreg katona, a ki erkölcseivel ép úgy kitüntette magát, mint vitézségével, azt beszélte nekem, hogy kora ifjúságában az apja, a ki okos ember volt, de nagyon jámbor, látva, hogy kifejlő temperamentuma a nők felé vonja, nem mulasztott el semmit, hogy visszatartsa, de végül mikor minden gondoskodása daczára érezte, hogy kisiklik a kezéből, jónak látta elvinni a vérbajosok kórházába és a nélkül, hogy bármire is figyelmeztette volna, bevezette egy terembe, a hol ezeknek a szerencsétleneknek egy csapata bűnhődött a borzalmas gyógykezelés által azokért a kicsapongásokért, a melyek idáig juttatták. Erre az undok látványra, a mely egyszerre fellázította az összes érzékeket, a fiatal ember kevés híján elájult. «Eredj, nyomorult kéjencz, mondta neki akkor az apja heves hangon, kövesd az aljas hajlamot, a mely magával ragad téged, csakhamar boldognak fogod magadat mondani, ha bejuthatsz ebbe a terembe, vagy áldozatául esve a leggyalázatosabb kínoknak, arra fogod kényszeríteni apádat, hogy hálát adjon Istennek a halálodért.»
Ez a pár szó, hozzájárulva az energikus képhez, a mely a fiatal ember elé tárult, olyan hatást tett rá, a mely nem fog soha elmosódni. Állásából folyólag arra lévén kárhoztatva, hogy ifjúságát a helyőrségekben töltse, jobbnak látta elviselni bajtársai minden csúfolódását, mint utánozni feslett életmódjukat. «Ember voltam, – mondta nekem – megvoltak a gyöngeségeim, de mostani életkoromig sem birtam utczai nőre borzalom nélkül nézni.» Nevelő, keveset beszélj; de tanuld meg megválasztani a helyeket, az időket, a személyeket, aztán minden tanításodat add példák útján s biztos lehetsz hatásukról.
A gyermekkor felhasználása csekély fontosságú; a baj, a mely ekkor becsúszik, nem gyógyszer nélküli és a jó, a mi ekkor bekövetkezhetik, később is megjöhet. De nem így áll a dolog a serdülő korral, a mikor az ember tulajdonképen elkezd élni. Ez a kor sohasem tart elég sokáig ahhoz a haszonhoz képest, a melyet húzni lehet belőle és fontossága szünet nélküli figyelmet követel, ezért vetek olyan nagy súlyt meghosszabításának művészetére. A helyes művelés legjobb szabályainak egyike mindent késleltetni, a meddig csak lehet. Tegyétek a haladást lassúvá és biztossá, akadályozzátok meg, hogy az ifjú férfivá legyen abban a pillanatban, a mikor nem marad számára semmi tennivaló, hogy az legyen. A míg a test növekszik, kialakulnak és kifejlődnek azok a szellemek, melyek arra vannak hivatva, hogy balzsamossá tegyék a vérét és erőssé az idegeit. Ha más irányt adsz nekik és ha a mi arra van hivatva, hogy tökéletesítsen egy egyént, egy más egyén kialakulására szolgál, mindkettő a gyöngeség állapotában marad és a természet műve tökéletlen marad A szellem működését is érinti ez a változás és a léleknek, ép oly törékeny lévén mint a test, csak gyöngék és bágyadtak a functiói. A vastag és erős tagok nem teszik sem a bátorságot, sem a lángészt és én előttem nyilvánvaló, hogy a lélek ereje nem jár együtt a testével, ha máskülönben a két substantia közlekedésének a szervei rosszul vannak elrendezve. De lehetnek bármi jól elrendezve, mindig gyöngén fognak hatni, hacsak kimerült, elszegényült és a gépezet minden rugójának erőt és hatékonyságot adó substantiától megfosztott vér az alapjuk. Általában több lelki frisseséget vehetni észre azokban az emberekben, a kiknek ifjú évei meg voltak óva az idő előtti romlástól, mint azokban, a kiknek kicsapongása a rávaló képességgel egy időben kezdődött; kétségkívül ez egyik oka annak, hogy az erkölcsös népek miért mulják felül józan ész és bátorság dolgában azokat, a melyeknek nincs erkölcsük. Ezek csak valamiféle apró és finomkodó tulajdonságokkal tűnnek ki, a melyeket szellemnek, elmésségnek, ravaszságnak neveznek; de a bölcseség és ész ama nagy és nemes funktiói, melyek megkülönböztetik az embert és becsületére válnak jó tettei által, erényei által, valóban hasznos tevékenysége által, csak az előbbiekben találhatók.
A nevelők panaszkodnak, hogy a fiatalságot fegyelmez hetetlenné teszi korának heve és én belátom ezt. De nem az ő hibájuk-e? Ha egyszer megengedték, hogy ez a hév az érzékek útján vegyen irányt, nem tudják-e, hogy többé már nem lehet neki más irányt adni? A pedáns hosszú és hideg szónoklatai kitörlik-e növendéke szelleméből azoknak az élvezeteknek a képét, melyeket magába szívott? Száműzik-e szivéből a vágyakat, melyek kínozzák? Elfojtják-e temperamentumának hevét, melyről már tudja, mire való? Nem fog-e felingerlődni azok ellen az akadályok ellen, melyek útjába állnak az egyedüli boldogságnak, a melyről fogalma van? És mi egyebet lásson abban a szigorú törvényben, melyet megszabnak neki a nélkül, hogy meg tudnák vele tartatni, mint egy embernek a szeszélyét és gyűlölségét, a ki kínozni igyekszik őt? Csoda-e, ha fellázad és szintén gyűlöli őt?
Jól fel tudom fogni, hogy mikor az ember engedékenyebbé lesz, elviselhetőbbé teszi magát és látszólagos tekintélyre tesz szert. De azt nem látom be, hogy mire jó a tekintély, ha csak azzal szerezzük meg növendékünk fölött, hogy melengetjük azokat a bűnöket, melyeket el kellene vele fojtatnunk; ez olyan, mintha azzal akarnának egy szilaj lovat megfékezni, hogy a lovász beleugratja egy meredek mélységbe.
Az ifjúnak ez a heve épen nem akadálya a nevelésnek; épen általa teljesedik és fejeződik be; általa nyertek hatalmat a fiatal ember szíve fölött, mikor már többé nem gyöngébb, mint ti. Első vonzalmai azok a gyeplők, melyek által irányítjátok minden mozdulatát; szabad volt s most alávetettnek látom. A míg nem szeretett semmit, csak önmagától és szükségleteitől függött; a mint szeret, akkor már függ ragaszkodásaitól. Így alakulnak ki az első kötelékek, melyek egyesítik fajával. A mikor erre irányítja keletkező érzékenységét, ne gondoljátok, hogy ez mindjárt magába ölel minden embert és hogy ez a szó: emberi, nem jelent neki valamit. Nem, ez az érzékenység előbb a hozzá hasonlókra korlátozódik és nem ismeretlenek lesznek a hozzá hasonlók, hanem azok, a kikkel kapcsolatai vannak, a kiket a megszokás kedvesekké vagy szükségesekké tett számára, a kikkel a gondolkodás és érzés módjának nyilvánvaló közösségeit látja, a kiket ugyanazoknak a szenvedéseknek lát kitéve, melyeket maga is szenvedett és a kik ugyanazokra az örömökre fogékonyak, melyeket ő is élvezett, szóval azok, a kiket a természetnek nyilvánvalóbb azonossága hajlandóbbakká tesz a kölcsönös szeretetre. Csak mikor már ezerféle módón kiművelte természetét, csak a saját érzéseiről és azokról való sok elmélkedés után, melyeket másokban vett észre, lesz képes eljutni odáig, hogy egyéni fogalmait általánosíthassa az emberiség elvont eszméje alatt és különleges vonzódásait összekapcsolja azokkal, a melyek azonosíthatják őt fajával.
A mikor képessé lesz a vonzalomra, fogékonynyá válik mások vonzalmai iránt is81) és már ezúttal is figyelmessé a vonzalom jelei iránt. Látjátok-e, mily új uralmat nyertek ezzel felette? Mily lánczokat fűztetek szíve köré a nélkül, hogy ő észrevenné? Mit fog érezni, mikor a szeme megnyílik önmaga fölött és látni fogja, hogy mit tettetek érte, a mikor össze tudja magát hasonlítani a korabeli többi fiatal emberekkel és össze tud hasonlítani titeket más nevelőkkel! Mondom, mikor azt meglátja, de óvakodjatok neki megmondani; ha megmondjátok neki, nem fogja többé látni. Ha az engedelmességet azoknak a gondoskodásoknak viszonzásául követelitek tőle, melyekben részesítettétek, azt fodja hinni, hogy rászedtétek: azt fogja magában gondolni, hogy úgy tettetek, mintha ingyen tettetek volna neki szolgálatokat, holott az volt a czélotok, hogy adóssággal terheljétek meg és olyan szerződéssel kötelezzétek le, melybe ő nem egyezett bele. Hasztalan tennétek hozzá, hogy a mit kivántok tőle, csak az ő érdekében való; elvégre mégis kivánjátok és olyasvalamire hivatkozva kivánjátok, a mit az ő beleegyezése nélkül tettetek. Ha a szerencsétlen ember elfogadja a pénzt, a melyet látszólag adnak neki és aztán akarata ellenére besorozzák érte katonának, akkor igazságtalanságot kiabáltok; nem vagytok e még igazságtalanabbak, a mikor növendéketektől megkéritek azoknak a gondoskodásoknak az árát, melyeket ő nem fogadott el?
A hálátlanság ritkább volna, ha kevésbbé általánosak volnának az uzsorakamatra való jótétemények. Az ember szereti azt, a mi jót tesz neki; ez oly természetes érzés! A hálátlanság nincs az ember szivében, de az érdek benne van; kevesebb a háládatlan lekötelezett, mint az érdekből adakozó.82) Ha eladod nekem adományaidat, megveszem őket áruk szerint; ha azonban úgy teszel, mintha ideajándékoznád és aztán eladod a magad szabta áron, akkor csalsz; az teszi az adományt megbecsülhetetlenné, hogy ingyenes. A szív csak az önmaga törvényeit fogadja el; ha le akarjuk kötelezni, fölmentjük s azzal kötelezzük le, hogy szabadnak hagyjuk.
Mikor a halász a vízbe veti a horgot, odajön a hal és mit sem sejtve körülötte marad; de mikor a csalétek alá rejtett horogba beleakad és észreveszi, hogy a zsinór felhúzódik, igyekszik menekülni. Vajjon a halász jóltevője-e? A hal hálátlan-e? Van-e arra eset, hogy valaki, a kit elfelejtett a jóltevője, elfelejti ezt? Ellenkezőleg, mindig örömest beszél róla, nem is tud rá megindulás nélkül gondolni; ha alkalmat talál rá, hogy valami váratlan szolgálattal kimutathatja neki, hogy emlékszik a jótéteményeire, mily benső megelégedéssel elégíti ki a háláját! Mily édes örömmel ismerteti fel magát! Mily elragadtatva mondja neki: Most rám került a sor! Ime, ez a természet szava; az igazi jótétemény sohasem talál hálátlanságra.
Ha tehát a hála természetes érzés és a hatását nem rontjátok le saját hibátokkal, biztosak lehettek benne, hogy növendéketek, mikor be kezdi látni gondoskodástok értékét, fogékony lesz iránta, föltéve, hogy nem magatok tűztétek ki az árát; és ezek a gondoskodások az ő szivében olyan tekintélyt szereznek nektek, melyet semmi sem tud lerombolni. De míg jól meg nem győződtetek erről az előnyről, óvakodjatok, hogy el ne játszátok azzal, hogy túlságos értéket tulajdoníttok benne magatoknak. Ha előtte dicsekedtek szolgálataitokkal, ez annyi, minthogy elviselhetetlenné teszitek őket; elfeledni őket annyi, mint emlékeztetni őt rájuk. Addig, a míg ideje, hogy ember módjára bánjatok vele, ne legyen soha szó arról, hogy mivel tartozik nektek, csak arról, hogy mivel tartozik magának. Hogy tanulékonnyá tegyétek, hagyjátok meg neki teljes szabadságát; vonuljatok vissza tőle, hogy keressen titeket, emeljétek föl lelkét a hála nemes érzelméhez azzal, hogy mindig csak az ő érdekéről beszéltek neki. Megmondtam már, hogy nem szabad neki arról beszélni, hogy a mit tettetek, az ő javára való volt, addig, a míg abba a helyzetbe jut, hogy megérthesse; efféle beszédetekben csak függésteket látná s csak szolgájának tekintene benneteket. De most, hogy kezdi érezni, mit tesz az, szeretni, érzi azt is, mily édes kötelék fűzhet egy embert ahhoz, a kit szeret és abban a buzgalomban, a melylyel szüntelenül vele foglalkozik, nem látja többé a rabszolga ragaszkodását, hanem a barát szeretetét. Mert semminek sincs akkora súlya az emberi szívre, mint a jól felismert barátság szavának, mivel tudjuk, hogy mindig csak a magunk érdekében szól hozzánk. Azt el lehet hinni, hogy a jóbarát téved, de nem, hogy meg akar téveszteni. Néha ellenállunk tanácsainak, de sohasem vetjük meg őket.
Most végre belejutunk az erkölcsi rendbe: egy új emberi lépést tettünk. Ha itt helyénvaló volna, megkísérteném kimutatni, hogy támadnak fel a szív első megmozdulásaiból a lelkiismeret első szavai és hogy születnek a szeretet és gyűlölet első érzéseiből a jó és rossz első fogalmai. Megmutatnám, hogy az igazság és jóság nem merő elvont szavak, merőben az értelem alkotta morális valóságok, hanem a lélek valódi vonzalmai, megvilágosítva az ész által, melyek nem egyebek, mint kezdetleges vonzalmaink által megszabott lépései a haladásnak; hogy csupán az ész által, függetlenül a lelkiismerettől nem lehet semmiféle természetes törvényt megállapítani és hogy a természet minden joga csupán kiméra, ha nincs az emberi szív valami természeti szükségére alapítva.83) Azt hiszem azonban, itt nem az a dolgom, hogy metafizikai és erkölcsi értekezéseket, vagy bármiféle tanulmányokat adjak; elég, ha megjelölöm érzéseink és ismereteink rendjét és haladását, vonatkozásban szervezetünkre. Mások talán már bizonyítani fogják azt, a mire én itt csak utalok.
Az én Emilem mostanáig csak önmagát vette tekintetbe s most az első tekintet, melyet embertársaira vet, arra viszi, hogy összehasonlítsa magát velük és az első érzés, melyet benne ez az összehasonlítás kelt, hogy az első helyet kívánja. Ez az a pont, a hol az önszeretet önzéssé változik és a hol megszületni kezdenek mindazok a szenvedélyek, melyek ettől függenek. De hogy eldöntsük, vajjon ezek közül a szenvedélyek közül azok, melyek uralkodók lesznek jellemében, emberségesek és szelidek lesznek-e, vagy kegyetlenek és gonosztévők; vajjon ezek a jóindulat és részvét szenvedélyei lesznek-e avagy az érzéséi és kapzsiságéi, tudni kell, mely helyen fogja magát érezni az emberek közt és miféle akadályokat kell véleménye szerint leküzdenie, hogy eljusson arra a helyre, melyet el akar foglalni.
Hogy ebben a kutatásban vezethessük, miután megmutattuk neki az embereket a fajunkkal közös életviszonyok szerint, most különbségeik szerint kell őket megmutatnunk. Ekkor tárul fel a természetes és polgári egyenlőtlenség mértéke és az egész társadalmi rend képe.
Tanulmányozni kell a társadalmat az embereken és az embereket a társadalmon: azok, a kik külön-külön akarják tárgyalni a politikát és az erkölcsöt, nem fognak soha érteni egyikhez sem. Ha először a kezdetleges vonatkozásokhoz ragaszkodunk, meglátjuk, hogy kell hatniuk ezeknek az emberekre és milyen szenvedélyeknek kell ebből keletkezniök: látni, hogy ezek a vonatkozások kölcsönösen sokasodnak és megszoríttatnak a szenvedélyek fejlődése által. Nem annyira a kor ereje, mint inkább a szív mérséklete teszi az embereket függetlenekké és szabadokká. A ki kevés dologra vágyik, kevés embertől függ; csakhogy összetévesztve hiábavaló vágyainkat fizikai szükségleteinkkel, azok, a kik az utóbbiakra alapították az emberi társadalmat mindig oknak nézték a következményeket és csak eltévedtek mindenféle okoskodásaikban.
A természeti állapotban megvan a tényleg valódi és leronthatatlan egyenlőség, mert ebben az állapotban lehetetlen, hogy az egyedüli különbség ember és ember között elég nagy legyen arra, hogy az egyiket függővé tegye a másiktól. A polgári állapotban képzelt és hiú egyenlőség van, mert a fentartására rendelt eszközök maguk is lerontására szolgálnak és az erősebbnek fentartott közhatalom a gyöngének lerontására megbontja az egyensúlynak azt a fajtáját, melyet a természet állapított meg köztük.84) Ebből az első ellenmondásból folynak mind azok, melyeket a polgári rendben a látszat és valóság között találunk. A tömeg mindig fel fog áldoztatni a kisebbségnek és a közérdek a magánérdeknek; az igazság és fegyelem pompás szavai mindég eszközéül fognak szolgálni az erőszaknak és fegyveréül az igazságtalanságnak. Ebből az következik, hogy a kiváltságos osztályok, melyek úgy tesznek, mintha hasznára volnának a többieknek, a valóságban csak önmaguknak vannak hasznára a többiek rovására, a miből láthatni, mily megbecsülés illeti őket az igazság és az ész szerint. Hátra van még megvizsgálni, vajjon a rang, melyet önmaguknak adtak, kedvezőbb-e azok boldogságára, a kik elfoglalják, hogy megtudjuk, mily véleményt kell, hogy alkosson magának mindenki a saját sorsáról. Ez az a tanulmány, a mely fontos nekünk, de hogy jól végezhessük, az emberi szív ismeretén kell kezdenünk.
Ha csak arról volna szó, hogy álarczában mutassuk meg a fiatal embereknek az embert, akkor nem is volna szükséges megmutatni, a nélkül is látnák mindig, de miután az álarcz nem az ember és nem szabad, hogy a külső máz félrevezesse a fiatal embert, mikor lefestitek neki az embereket, fessétek olyanoknak, amilyenek, nem azért, hogy meggyűlölje őket, hanem hogy sajnálja és ne akarjon hozzájuk hasonlítani. Szerintem ez a legokosabb érzés, melylyel az ember baja iránt viseltethetik.
Ebből a szempontból fontos dolog itt ellentétes útra térni azzal, a melyet idáig követtünk és inkább másnak a tapasztalata által tanítani a fiatal embert, mint a magáé által. Ha az emberek rászedik, meggyűlöli őket, ha pedig őt ugyan megbecsülik, de azt látja, hogy egymást rászedik, akkor megszánja őket. A világ látványa, mondta Pythagoras, hasonlít az olympiai játékokhoz. Az egyik rész itt tartja a boltját és csak a maga hasznára gondol, a másik rész a személyével fizet és a dicsőséget keresi, ismét mások beérik azzal, hogy látják a játékokat és nem ez utóbbiak a legrosszabbak.
Azt szeretném, hogy a fiatal ember társaságát olyképen válaszszák meg, hogy jót gondoljon azokról, a kik vele együtt élnek és hogy oly jól tanítsák meg ismerni a világot, hogy rosszat gondoljon mindenről, a mi benne történik. Hadd tudja, hogy az ember természettől fogva jó, hadd érezzen, hadd itéljen felebarátjáról önmaga után, de hadd lássa, hogy elaljasítja és megrontja a társadalom az embereket, hadd találja előitéleteikben minden bűnük forrását; legyen hajlandó minden egyest becsülni, de vesse meg a tömeget; hadd lássa, hogy minden ember körülbelül ugyanazt az álarczot viseli, de tudja azt is, hogy vannak szebb arczok is, mint az álarcz, mely födi őket.
Ennek a módszernek, meg kell vallani, megvannak a maga bajai és a gyakorlati megvalósítása nem könnyű, mert ha az ifjú nagyon korán válik megfigyelővé, ha begyakoroljátok, hogy nagyon is közelről kémlelje mások cselekedeteit, rossznyelvűvé és szatirikussá teszitek, élessé és túlgyorsan itélővé; gyűlöletes élvezete támad abban, hogy mindent baljóslatuan magyarázzon és a jóban se lásson semmi jót. Legalább is hozzászokik a bűn látványához és ahhoz, hogy borzalom nélkül lássa a gonosztevőket, mint a hogy hozzászokik, hogy részvét nélkül lássa a boldogtalanokat. Az általános elfajultság csakhamar nem annyira tanulságul fog neki szolgálni, mint inkább mentségül; azt fogja magában mondani, hogy ha ilyen az ember, neki sem kell másnak lenni akarnia.
Ha tehát elvek szerint akarod oktatni és megismertetni vele az emberi szív természetével a külső okok alkalmazását, melyek hajlamainkat bűnökké változtatják, hirtelen átvive őt így az érzékelhető tárgyakról az intellektuális tárgyakra, olyan metafizikát alkalmazol, a melyet nem bír megérteni, visszaesel az eddig oly gondosan került bajba, hogy t. i. olyan leczkét adsz neki, a mely épen olyan mint egy leczke és szellemében a mester tapasztalatával és tekintélyével helyettesíted a saját tapasztalatát és elméjének fejlődését.
Hogy egyszerre eltávolítsam ezt a két akadályt és hogy szeme ügyébe juttassam az emberi szivet a nélkül, hogy megkoczkáztassam az övének megromlását, távolról mutatnám meg neki az embereket, más időkben és más helyeken mutatnám meg neki és olyformán, hogy láthassa a színteret a nélkül, hogy maga cselekedhessék. Ime, ez a történelem pillanata; ez által fog olvasni a szivekben filozófiai tanítás nélkül, ez által fogja őket látni, egyszerű néző módjára, érdek és szenvedély nélkül, mint birájuk, nem pedig mint bűntársuk, sem mint vádlójuk.
Hogy megismerjük az embereket, cselekvésükben kell őket látni. A társaságban halljuk őket beszélni; megmutatják a szavaikat és elrejtik a tetteiket; a történelemben ellenben leplezetlenek és tetteik szerint itélik meg őket. Még a beszédeik is segítenek értékelésükben, mert összehasonlítva azt, a mit tesznek, azzal, a mit mondanak, egyszerre meglátni, hogy mik és miknek akarnak látszani; mennél jobban tettetnek, annál jobban ismerni meg őket.
Szerencsétlenségünkre ennek a tanulmánynak megvannak a veszedelmei és nemcsak egyféle bajai. Nehéz dolog olyan álláspontra állni, a melyről méltányosan itélheti meg az ember a felebarátait. A történelem nagy bűneinek egyike az, hogy sokkal inkább rossz, mint jó oldalaikról rajzolja az embereket; mivel csak a forradalmak, katasztrófák által érdekes, a míg egy nép, egy békés kormányzat nyugalmában gyarapszik és virágzik, nem mond róla semmit; csak akkor kezd róla beszélni, mikor nem bír már magával s beleavatkozik szomszédjai ügyeibe vagy engedi, hogy ezek avatkozzanak bele az övéibe. Csak akkor dicsőíti, mikor már hanyatlóban van. Minden történetünk ott kezdődik, a hol végződnie kellene. Nagyon pontosan ismerjük azoknak a népeknek a történetét, melyek tönkre teszik magukat; a gyarapodó népeké hiányzik; ezek elég boldogak és elég bölcsek arra, hogy a történelemnek ne legyen róluk mondani valója és valóban látjuk még napjainkban is, hogy azokról a kormányokról beszélnek legkevesebbet, melyek a legjobban viselik magukat. Csak a rosszat tudjuk meg tehát, a jó alig alkot korszakot. Nincs más hiresség, csak a gonosztevőké, a jók feledségbe merülnek vagy nevetségessé válnak. Így rágalmazza a történelem, akárcsak a filozófia, az emberi nemet.
Ezenkívül úgy kell lennie, hogy a történelemben leírt tettek nem pontos rajzai azoknak, a melyek a valóságban megtörténtek. Alakot változtatnak a történetíró fejében, érdekei szerint alakulnak, magukra veszik előitéleteinek szinezetét. Ki tudná az olvasót pontosan a szintérre vezetni, hogy olyannak lásson egy eseményt, a milyenül végbement? A tudatlanság vagy a pártoskodás eltorzít mindent. Egyetlen történeti vonás megváltoztatása nélkül, a rá vonatkozó körülmények kiterjesztése vagy megszorítása által, mennyire különböző arczot lehet neki adni! Tegyétek ugyanazt a tárgyat különböző szempontok alá, alig fog ugyanannak látszani, holott semmi sem változott, csak a néző szeme. Eleget tettek-e az igazság becsületének, ha úgy mondanak el nekem egy megtörtént tényt, hogy egész máskép láttatják velem, mint a hogy megtörtént? Hányszor döntötte el egy csata kimenetelét, a nélkül, hogy bárki is észrevette volna, egy fával több vagy kevesebb, egy jobbra vagy balra eső szikla, egy a szél által fölkavart porfelhő! Megakadályozza ez a történetírót abban, hogy ép olyan biztonsággal el ne mondja a vereség vagy a győzelem okát, mintha ott lett volna mindenütt? Mit törődöm tehát magukkal a tényekkel, mikor az okuk ismeretlen marad előttem? És milyen tanulságot vonhatok le egy eseményből, melynek igazi okát nem tudom? A történetíró ad egy okot, de maga koholta és maga a kritika is, melylyel oly nagyra vannak, csak a hozzávetések művészete, annak a művészete, hogy több hazugság közül hogy kell kiválasztani azt, a mely legjobban hasonlít az igazsághoz.
Nem olvastátok soha Kleopatrát vagy Kasszandrát, vagy valami más efféle könyvet? A szerző ismert eseményt választ ki, aztán hozzáalkalmazza a saját szempontjaihoz, felékesíti saját leleményű részletekkel, soha nem élt személyekkel és képzeletbeli arczképekkel s költött dolgokat költött dolgokra halmoz, hogy olvasmányát kellemessé tegye. Kevés különbséget látok ezek közt a regények és a ti történeteitek között azon kivül, hogy a regényíró kezdettől fogva a saját képzeletére bízza magát, míg a történetíró jobban aláveti magát a másokénak; ehhez még azt is hozzátenném, hogy ha úgy tetszik, az előbbi erkölcsi czélt – akár jót, akár rosszat – tűz ki magának, a melylyel az utóbbi nem sokat törődik.
Azt fogják ellenem vetni, hogy a történelem hűsége kevésbbé érdekel, mint az erkölcsök és jellemek igazsága; föltéve, hogy az emberi szív jól van rajzolva, kevés fontossága van annak, hogy az események híven legyenek elmondva. Mert elvégre is, teszik hozzá, mit bánjuk mi a tényeket, melyek kétezer évvel ezelőtt történtek? Igazuk van, ha a jellemképek jól vannak visszaadva természet után, de ha nagyobb részüknek csak a történetíró képzeletében van meg a mintája, nem visszaesés-e ugyanabba a bajba, melyet ki akartunk kerülni és nem adjuk-e meg ezzel a történetíró tekintélyének azt, a mit el akarunk venni a nevelőtől? Ha növendékemnek csak képzeleti képeket szabad látni, jobb szeretem, ha a magam keze rajzolta meg, mintha a másé; legalább is jobban hozzá lesznek alkalmazva.
A legrosszabb történetírók egy ifjú számára azok lesznek, akik itélnek. Tényeket! tényeket! hadd itéljen ő maga, úgy tanulja megismerni az embereket. Ha mindig csak a szerző itélete vezeti, akkor mindig csak a más szemén keresztül lát és ha ez a szem nincs meg, nem fog semmit látni.
Mellőzöm a modern történetet, nemcsak azért, mert nincs többé fizionomiája és mert a mai emberek mind hasonlók egymáshoz, hanem mert a mi történetíróink egyedül csak arra ügyelnek, hogy ragyogjanak és nem gondolnak másra, mint hogy erősen színezett jellemképeket csináljanak, a melyek azonban gyakran nem mondanak semmit.85) A régiek általában kevesebb jellemképet rajzolnak, kevesebb elmésséget és több értelmet visznek itéleteikbe; csakhogy köztük is nagyon kell válogatni és kezdetben nem a legélesebb itéletüeket kell választani, hanem a legegyszerübbeket. Nem szeretném egy fiatal ember kezébe adni sem Polybiust, sem Sallustiust; Tacitus az aggastyánok könyve, a fiatal emberek nem arra valók, hogy megértsék; meg kell tanulni látni az emberi cselekedetekben az emberi szív eredendő vonásait, mielőtt Tacitus mélységeit akarnók megmérni; tudni kell jól olvasni a tényekben, mielőtt a maximákban olvasgatnánk. A maximák bölcselete csak a tapasztaltsághoz illik. A fiatalságnak nem kell semmit általánosítani; minden tanulásának egyes szabályokból kell állni.
Thukydides szerintem a történetíró igazi mintája. Ő elmondja a tényeket a nélkül, hogy itélne róluk, de nem mellőz semmi olyan körülményt, a mely alkalmas arra, hogy mi magunk itélhessünk. Mindazt, a mit elbeszél, az olvasó szeme elé állítja, egyáltalán nem veti magát az események és az olvasók közé, elrejtőzik; az ember már nem is azt hiszi, hogy olvas, hanem azt hiszi, hogy lát. Sajnos, mindig háborúról szól és előadásában alig látni mást, mint a legkevésbbé tanulságos dolgot a világon, t. i. csatákat. A Tizezrek visszavonulásában és Cæsar commentarjaiban csaknem ugyanez a bölcseség és ugyanaz a hiány van. A jó Herodotosnak nincsenek jellemképei, maximái, hanem folyamatos, naiv, az érdekkeltésre és tetszésre legalkalmasabb részletekkel van tele s talán a legjobb történetíró volna, ha maguk ezek a részletek nem fajulnának el többnyire gyermeteg együgyüségekké, melyek inkább alkalmasak az ifjúság izlésének megrontására, mint alakítására; az ő olvasásához már megkülönböztető képesség kell. Titus Liviusról nem szólok, majd rá is rákerül a sor, de ő politikus, ő rhetor, ő mindaz, a mi nem illik ehhez az életkorhoz.
A történelem általában véve hiányos abban, hogy csak az érzékelhető és föltünő tényeket tartja számon, a melyeket meg lehet határozni nevekkel, helynevekkel, évszámokkal; ezeknek a tényeknek lassan továbbható okai azonban, melyek nem állapíthatók meg ép úgy, mindig ismeretlenek maradnak. Gyakran megtalálni egy megnyert vagy elvesztett csatában egy forradalom okát, a mely már az előtt a csata előtt is elkerülhetetlen volt. A háború csak nyilvánvalóvá teszi az erkölcsi okok által már meghatározott eseményeket, melyeket a történetírók ritkán tudnak látni.
A filozofiai szellem korunk több írójának figyelmét ebbe az irányba terelte, de én kötve hiszem, hogy az igazságnak nyeresége van munkájukból. A rendszerezés szenvedélye erőt vett rajtuk valamennyiükön s egyikük sem igyekszik úgy látni a dolgokat, a hogy vannak, hanem csak úgy, a hogy megegyeznek rendszerével.
Vegyétek még hozzá ezekhez a megfontolásokhoz, hogy a történelem sokkal inkább mutatja meg a cselekedeteket, mint az embereket, mert ezeket csak bizonyos kiválasztott pillanatokban ragadja meg, ünnepi öltözetükben; csak a nyilvánosság emberét állítja elénk, a ki arra rendezkedett be, hogy lássák; nem megy vele házába, dolgozószobájába, családjába, barátai közé; csak akkor festi le, mikor reprezentál; inkább a ruháját festi le, mint a személyét.
Jobb szeretem a magánéletek olvasását az emberi szív tanulmányozásának megkezdésére, mert akkor az ember akárhogy levetkőzik, a történetíró utána megy mindenhova, nem enged neki pillanatnyi pihenést sem, semmi menedéket, hogy kikerülje a szemlélő átható tekintetét és a mikor az egyik legjobban elrejtőzöttnek hiszi magát, akkor ismerteti fel legjobban a másik. «Azok – mondja Montaigne – a kik életrajzokat írnak, épen azért, mivel inkább töltik az időt a véleményekkel, mint az eseményekkel, inkább azzal, a mi belülről jön, mint a mi kivülről jut be, – ezek nekem a legalkalmasabbak. Ez az, a miért Plutarchos minden esetre az én emberem.»
Igaz, hogy az emberi tömegeknek vagy a népeknek jelleme erősen különbözik a magánember jellemétől és hogy annyit jelentene, mint nagyon tökéletlenül ismerni az emberi szivet, ha nem vizsgálnók a sokaságban is; de nem kevésbbé igaz, hogy az ember tanulmányozásán kell kezdeni, hogy megitélhessük az embereket és hogy a ki tökéletesen ismerné minden egyén hajlamait, előre megláthatná az összes kombinált eredményeket a nép egészében.
Itt is a régiekhez kell folyamodni azoknál az okoknál fogva, melyeket már mondottam és ezenfölül azért is, mert minden köznapi és alantas, de igaz és jellemző részlet száműzve lévén a modern stilusból, a mi íróink az embereket magánéletükben is úgy kicziczomázzák, mint a világ színpadán. Az illedelem, semmivel sem lévén kevésbbé szigorú az írásokban, mint a cselekedetekben, nem enged többet mondani a nyilvánosság előtt, mint a mennyit ugyanott tenni enged és mivel az embereket mindig csak reprezentáló szerepben lehet felmutatni, csak annyira ismerjük meg őket könyveinkből, mint a színházból. Megírhatják és újra megírhatják százszor a királyok életét, nem lesznek többé Suetoniusaink.86)
Plutarchos épen azokban a részletekben tünik ki, melyekbe mi nem merünk behatolni. Utánozhatatlan bájjal festi a nagy embereket a kicsi dolgokban és oly szerencsés az egyes vonások kiválasztásában, hogy azokon egy szó, egy mosoly, egy mozdulat elég neki, hogy jellemezzen egy hőst. Hannibal egy tréfás szóval megnyugtatja megrémült hadseregét, hogy nevetve menjen a csatába, a mely megnyitja neki Itáliát; Agesilaos vesszőparipán lovagolva megszeretteti velem a nagy király legyőzőjét; Cæsar, mikor átmegy egy szegény falun és beszélget barátaival, leleplezi, a nélkül, hogy gondolna rá, a ravasz kópét, a ki azt mondja, hogy nem akar egyéb lenni, csak Pompeiussal egyenlő; Sándor lenyeli az orvosságot és nem szól egy szót sem; ez életének legszebb pillanata; Aristides ráírja saját nevét egy cserépre és így igazolja melléknevét; Philopoemen leveti köpenyét és fát vág vendégbarátja konyhájára. Ime, ez a festés igazi művészete. Az arcz nem a nagy vonalakban nyilvánul, a jellem nem a nagy cselekedetekben; az apróságokban árulja el magát az ember természete. A közdolgok vagy nagyon is köznapiak vagy nagyon is mesterkéltek, pedig csaknem kizárólag ezekkel engedi a mi íróinkat foglalkozni a modern nagyképűség.
A mult század legnagyobb embereinek egyike volt tagadhatatlanul Turenne. Akadt, a kinek volt bátorsága életét érdekessé tenni olyan apró részletekkel, melyek ismerőssé és szeretetreméltóvá teszik, de hány ily részletet látott czélirányosnak elhallgatni, a melyek még ismerősebbé és szeretetreméltóbbá tették volna! Csak egyet idézek, a melyet jó forrásból tudtam meg és a melyet Plutarchos bizonyára nem mellőzött volna, holott Ramsai nem merte volna megírni, még ha tudta volna is.
Egy nyári napon, mikor nagyon meleg volt, vicomte de Turenne, kurta fehér zubbonyban és házisapkában előszobája ablakában állt. Embereinek egyike bejött és megtévesztve ruhájától az egyik kuktának nézte, a kivel jó viszonyban volt. Hátulról vigyázva odament hozzá és nem épen könnyű kézzel jókorát vágott a hátuljára. A megütött ember azonnal megfordult. A szolga hüledezve látja meg ura arczát. Magánkívül vetette magát térdre: «Kegyelmes uram, azt hittem George»… «És ha George lett volna is, – kiáltott fel Turenne a hátulját simogatva – nem kellett volna ilyen erősen ráütni». Ime hát, ezt nem meritek elmondani, nyomorultak! Legyetek hát örökké természet és belső szervek nélküliek; keményítsétek, edzzétek vajsziveteket hitvány illedelmetekben, váljatok megvetésre méltókká méltóságotok révén. De te, derék ifjú, a ki olvasod ezt a jellemvonást és a ki meghatva érzed az egész lelki nemességet, melyet elárul még első felindulásában is, egyuttal ennek a nagy embernek az apróságait is olvasd, miután szó volt származásáról és nevéről. Gondold el, hogy ez ugyanaz a Turenne, a ki tüntetőleg előre engedte mindenütt az unokaöcscsét, hogy jól lássák, hogy ez a gyermek egy souverain ház feje. Hasonlítsd össze ezeket az ellentéteket, keresd a természetet, vesd meg az előitéletet és ismerd meg az embert.
Bizony kevés ember van abban a helyzetben, hogy felfoghassa azokat a hatásokat, melyeket az így irányított olvasmányok tehetnek egy fiatal ember egészen friss szellemére. Gyermekkorunktól fogva könyvek fölé görnyedve, hozzászokva a gondolkodás nélküli olvasáshoz, annál kevésbbé érint az, a mit olvasunk, mert mindig magunkban hordjuk azokat a szenvedélyeket és azokat az előitéleteket, melyek eltöltik a történetet és az emberek életét s mindaz, a mit ezek tesznek, előttünk természetesnek tünik fel, mert kívül vagyunk a természetesen és magunkról itélünk meg másokat is. De képzeljünk el egy az én elveim szerint nevelt fiatal embert, képzeljük el Emilemet, a kinél tizennyolcz évi buzgó gondoskodásnak csak egy czélja volt: megőrizni ép itéletét és egészséges szívét; képzeljük el, a mint a függöny felgördültekor először veti szemét a világ szinpadára, vagyis inkább a szinpad mögött helyezkedik el s látja, a mint a szereplők levetik és fölveszik ruháikat és megszámlálja a köteleket és a göngyölegeket, melyeknek otromba pompája elkápráztatja a néző szemét. Csakhamar első meglepetése után következnek a faja miatti szégyen és megvetés indulatai; méltatlankodni fog, ha látja, hogy az egész emberi nem mint teszi önmagát bolonddá; el fog keseredni, hogy tépik szét magukat testvérei álmokért és hogy változnak bősz vadállatokká, mert nem tudták beérni azzal, hogy emberek.
A növendék természetes hajlamainak révén bizonyára, ha a tanító csak valamelyes okossággal válogat is olvasmányaiban, ha csak valamennyire vezeti is rá azoknak a gondolatoknak az útjára, melyeket ezekből le kell vonnia, az ebben való gyakorlás rá nézve gyakorlati filozofiai tanfolyamul fog szolgálni, a mely okvetlenül jobb és érthetőbb, mint mindazok az üres spekulácziók, melyekkel iskoláinkban a fiatal emberek szellemét megzavarják. A mikor Cineas, miután végigvezetett minket Pyrrhus rajongó tervein, megkérdi, mi olyan valódi jót szerzett volna neki a világ meghódítása, a mit a nélkül is ne élvezhetett volna és pedig annyi kín nélkül; mi ebben csak egy futólagos élczet látunk. Emil azonban nagyon bölcs gondolatot fog benne látni, melyre magától is rájött volna és a mely nem fog soha kitörlődni elméjéből, mert nem talál benne ellenkező előitéletre, a mely bevésődését megakadályozná. Ha aztán olvasva ennek az esztelennek az életrajzát, azt fogja találni, hogy minden nagy szándéka abban végződött, hogy megölette magát egy asszony keze által, akkor a helyett, hogy csodálná ezt az állítólagos hősiességet, mi egyebet látna egy oly nagy hadvezér minden vállalatában, egy oly nagy politikus minden cselszövényében, mint megannyi lépést a felé a balvégzetű cseréptégla felé, a mely dicstelen halállal vet véget életének és terveinek.
Nem minden hódító öletett meg, nem minden bitorlónak dőlt dugába a vállalata; nem egy közülük a közkeletű nézetek előitéletekkel teljes szelleme szerint boldognak látszik. A ki azonban nem marad meg a látszatoknál s csak sziveik állapota szerint itéli meg az emberek boldogságát, az magukban sikereikben fogja látni balsorsukat; látni fogja, mint terjeszkednek mind jobban és mint fokozódnak szerencséjükkel együtt vágyaik és emésztő gondjaik; látni fogja, mint tolakszanak lihegve mind előbbre s nem tudnak soha czélt érni; látni fogja, hogy hasonlók azokhoz a tapasztalatlan utasokhoz, a kik először indulva neki az Alpeseknek, minden hegynél azt hiszik, már túl vannak rajtuk és mikor a csúcson vannak, bátorságukat vesztve veszik észre a még magasabb hegyeket maguk előtt.
Augustus, miután leigázta polgártársait és megsemmisítette vetélytársait, negyven éven át uralkodott az eddig létezett legnagyobb birodalom fölött. De mindez a roppant hatalom megakadályozta-e abban, hogy a fejét a falnak verdesse és betöltse rengeteg palotáját kiáltozásával, visszakövetelve Varustól elpusztult légióit? Ha minden ellenségét legyőzte volna, mi hasznára lettek volna neki hasztalan diadalai, mikor közben mindenféle fajta kínok támadtak szüntelenül körülötte, mikor legkedvesebb barátai forraltak merényleteket ellene és mikor kénytelen volt megsiratni minden hozzátartozójának vagy gyalázatát, vagy halálát? A szerencsétlen a világot akarta kormányozni és nem tudta kormányozni a saját házát! Mi következett ebből az elhanyagolásból? Látta ifjúsága virágában elpusztulni unokaöcscsét, nevelt fiát, nejét; unokája az ágya párnáját rágta szét, hogy néhány órával meghosszabbítsa nyomorult életét; leánya és unokája, miután elhalmozták őt gyalázatukkal, az egyik a nyomortól halt meg egy lakatlan szigeten, a másik a börtönben egy nyilasnak a kezétől. Magát végül, szerencsétlen családjának utolsó maradékát, saját felesége kényszerítette, hogy egy szörnyeteget hagyjon maga után utódul. Ilyen volt a sorsa a világ ez urának, a kit annyit ünnepeltek dicsőségeért és boldogságáért. Higyjem-e, hogy csak egy is azok közül, a kik bámulják, szeretné ezeket olyan áron megszerezni?
Például vettem a becsvágyat, de az összes emberi szenvedélyek játéka hasonló leczkékkel szolgál annak, a ki tanulmányozni akarja a történelmet, hogy önismeretre és bölcseségre tegyen szert a holtak költségére. Közeledik az idő, a mikor Antonius élete közelebbi tanulsággal szolgál az ifjúnak, mint Augustusé. Emil alig fog magára ismerni azokban a különös dolgokban, melyek szemébe ötlenek új tanulmányai közben; de előre tudni fogja elhárítani a szenvedélyek káprázatait, mielőtt megszületnek és látva, hogy minden időben elvakították az embereket, fogalma lett róla előre, hogy mi módon vakíthatják el őt is, ha valaha átengedi magát nekik.87) Ezek a tanulmányok, jól tudom, rosszul illenek hozzá, lehet, hogy a szükséghez képest későiek és elégtelenek, de jusson eszetekbe, hogy nem ezeket akartam ebből a tanulmányból levonni. Más czélt tűztem ki magam elé, mikor megkezdtem őket és ha ezt a czélt nem érjük el, ez bizonyára a tanító hibája lesz.
Gondoljátok meg, hogy a mint az önszeretet kifejlődött, a relativ én szüntelenül működésbe lép és a fiatal ember sohasem figyel meg másokat máskép, mint hogy visszatér önmagára és összehasonlítja magát velük. Arról van szó tehát, hogy tudjuk, milyen polczot juttat magának embertársai közt, miután megvizsgálta őket. Abból a módból, a hogy a történelmet a fiatal emberekkel olvastatják, azt látom, hogy úgyszólván átváltoztatják őket mindazokká a személyekké, a kiket látnak, hogy arra igyekeznek, hogy hol Ciceróvá, hol Trajanusszá, hol Nagy Sándorrá tegyék őket; hogy visszariasztják őket, ha visszatérnek önmagukba, hogy megbánatják mindegyikkel, hogy nem más, csak ő maga. Ennek a módszernek vannak bizonyos előnyei, melyeket nem tévesztek szemem elől, de a mi az én Emilemet illeti, ha vele ezeknek a párhuzamoknak a folyamán csak egyszer esnék is meg, hogy jobb szeretne másvalakivé lenni – akár Sokrates, akár Cato lenne is ez a másvalaki – minden el volna hibázva. A ki elkezd idegenné válni önmagától, csakhamar teljesen meg fog önmagáról feledkezni.
Nem a filozofusok ismerik legjobban az embereket; ők csak a filozofia előitéletein keresztül látják őket és én nem ismerek foglalkozást, melyben annyi volna az előitélet, mint ebben. Egy vadember észszerűbben itél meg minket, mint egy filozofus. Az érzi a hibáit, méltatlankodik a miéinken és ezt mondja magában: «Mind gonoszok vagyunk». Amaz felindulás nélkül figyel meg minket és ezt mondja: «Bolondok vagytok». Igaza van, mert senki se teszi a rosszat önmagáért. Az én növendékem ez a vadember, azzal a különbséggel, hogy Emil többet elmélkedett, több eszmét hasonlított össze, közelebbről látta tévedéseinket, jobban résen áll önmagával szemben és csak arról ítél, a mit ismer.