Szenvedélyeink ingerelnek másokéi ellen; érdekünk gyülölteti meg velünk a gonoszokat; ha nem tennének nekünk semmi rosszat, inkább részvéttel lennénk irántuk, mint gyűlölettel. A rossz, a mit a gonoszok nekünk tesznek, elfeledteti velünk azt a rosszat, a mit önmaguknak tesznek. Könnyebben megbocsátanók bűneiket, ha megtudhatnók, mennyire bünteti őket a saját szivük. Érezzük a sérelmet és nem látjuk a büntetést; az előnyök szemmelláthatók, a szenvedés belső. A ki azt hiszi, hogy élvezi bűnei gyümölcsét, nem szenved kevesebb kínt, mintha nem sikerült volna neki; nyugtalanságának csak a tárgya változott, de a nyugtalanság maga nem: mutogathatja akárhogy a szerencséjét és rejtegetheti a szívét, megnyugtatja akaratuk ellenére is a magaviseletük; de hogy meglássuk, nem kell, hogy hasonló szivünk legyen.

A szenvedélyek, melyekben osztozunk, elragadnak minket; a melyek érdekeinket sértik, fellázítanak és ebből folyókövetkezetlenséggel kárhoztatjuk másokban azt, a mit magunk utánozni szeretnénk. Az ellenszenv és kiábrándulás elkerülhetetlen, ha az ember másvalakitől olyan bajt kénytelen elszenvedni, a melyet az ő helyében maga is okozott volna.

Mi kell tehát ahhoz, hogy jól figyeljük meg az embereket? Nagy érdeklődés megismerésükre, nagy pártatlanság megitélésükre, elég fogékony szív minden emberi szenvedély megértésére és elég nyugodt szív, hogy ki ne próbáljuk őket. Ha van az életben erre a tanulmányra alkalmas pillanat, akkor az az, a melyet Emil számára választottam; előbb idegenek lettek volna rá nézve, később hozzájuk hasonló lett volna. Az előitélet, melynek látja a hatását, még nem nyert fölötte uralmat; a szenvedélyek, melyeknek a következményét érzi, nem ingerelték fel szivét. Ember; érdeklődik testvérei iránt; méltányos és magához hasonlók felett itél. Ha tehát jól itéli meg őket, akkor bizonyára nem szeretne egyiküknek sem a helyzetében lenni, mert mindazoknak a szenvedéseknek czélja, melyeket szereznek maguknak – olyan előitéletekre lévén alapítva, melyek benne nincsenek meg – előtte levegőben lógónak tűnik fel. Számára elérhető minden, a mire vágyik. Mitől függhetne, mikor beéri önmagával és mentes az előitéletektől? Karja erős; egészséges, mértékletes, kevés igényű és van miből igényeit kielégítenie.88) A legteljesebb szabadságban nevelkedve, a legnagyobb baj, melyet el tud képzelni, a szolgaság. Sajnálja a nyomorult királyokat, a kik rabszolgái mindenkinek, a ki engedelmeskedik nekik; szánja azokat az álbölcseket, a kik saját hívságos hírnevük lánczaiban sínylődnek; szánja azokat az ostoba gazdagokat, a kik fényűzésük martirjai; sajnálja a parádézó kéjenczeket, a kik egész életüket feláldozzák az unalomnak, hogy úgy tünjék fel, mintha mulatnának. Szánná az ellenséget, a ki bajt okozna neki magának, mert gonosztetteiben látná nyomorúságát. Ezt mondaná magában: «Ha ez szükségessé teszi maga számára, hogy ártson nekem, akkor sorsát függővé teszi az enyémtől».

Még egy lépés és a czélnál vagyunk. Az önszeretet hasznos, de veszedelmes eszköz; gyakran megsérti a kezet, a mely használja és ritkán tesz jót rossz nélkül. Emil, mikor mérlegeli helyét az emberi nemben és oly szerencsésen elhelyezettnek látja benne magát, abba a kisértetbe esik, hogy a maga esze javára írja a tiédnek a művét és a saját érdemének tulajdonítsa szerencséjének eredményét. Azt fogja mondani: bölcs vagyok és az emberek bolondok. A mikor szánja, meg is veti őket, a mikor boldognak vallja magát, annál többre fogja becsülni magát és boldogabbnak érezvén magát a többieknél, méltóbbnak fogja hinni magát, hogy az legyen. Ez a leginkább félelmet keltő tévedés, mert ezt a legnehezebb kiirtani, ha ebben az állapotban maradna, keveset nyert volna minden gondoskodásunkkal és ha választani kellene, nem tudom, nem szeretném-e jobban akár az előitéletek káprázatát is, mint a fennhéjázásét.

A nagy emberek nem ejtik magukat csalódásba fölényük dolgában; látják, érzik és ezért nem kevésbbé szerények; mennél többjük van, annál jobban tudják, mennyiük hiányzik. Kevésbbé hiúk fölöttünk való fölényükre, mint a mennyire megalázkodnak nyomoruságuk tudatában és azokban az előnyeikben, melyeket kizárólagosan bírnak, sokkal okosabbak, semhogy hiúk legyenek olyan adományaikra, melyeket nem maguk szereztek maguknak. A derék ember büszke lehet erényére, mert ez az övé; de mire büszke a tehetséges ember? Mit tett arra Racine, hogy ne legyen Pradou? Mit tett arra Boileau, hogy ne legyen Cotin?

Ehhez azonban még egy másik dolog is járul. Maradjunk meg mindig a dolgok mindennapi rendjében. Nem tételeztem fel növendékemben sem rendkívüli lángelmét, sem korlátolt elméjűséget. A köznapi tehetségek közül választottam, hogy megmutassam, mire képes a nevelés az emberen. A ritka eset mind kívül esik a szabályon. Ha tehát gondoskodásom eredményekép Emil jobban szereti a maga életének, látásának, érzésének módját a másokénál, akkor Emilnek igaza van; de ha ezért valami kitünőbb és szerencsésebben született lénynek érzi magát, akkor nincs igaza, téved; fel kell világosítani tévedéséről, vagyis inkább elejét venni tévedésének, hogy később aztán ne legyen késő kiirtani.

Nincs az a bolondság, a melyből ki ne lehetne gyógyítani egy embert, a ki nem bolond. Csak a hiúságból nem; ezen semmi sem segít, csak a tapasztalat, ha egyáltalán tud valami segíteni; legalább keletkezésekor meg lehet akadályozni a megnövekvését. Ne tévelyedjetek el tehát szép okoskodásokba; hogy bebizonyítsátok a fiatalembernek, hogy ő is olyan ember, mint mások és alá van vetve ugyanazoknak a gyöngeségeknek. Ezt éreztessétek vele, mert különben sohasem fogja tudni. Ez kivételes eset saját szabályaim alól, az az eset, a mikor szándékosan kell kitenni növendékemet mindazoknak az eshetőségeknek, a melyek bebizonyíthatják neki, hogy ő sem okosabb, mint mi. A szemfényvesztővel való kaland ezerféleképen megismétlődik; engedném, hogy a hízelkedők mindenképen kifogjanak rajta; ha hebehurgya emberek berántanák valami hóbortosságba, hagynám, hadd kerüljön veszedelembe, ha játékban csalók támadnának rája, hagynám, hadd tegyék bolonddá;89) engedném, hadd hízelegjenek neki, koppaszszák meg, foszszák ki és mikor alaposan szárazra juttatták és erre elkezdenék gúnyolni, én még köszönetet mondanék nekik az ő jelenlétében azokért a leczkékért, melyeket szivesek voltak adni neki. Az egyedüli kelepczék, melyektől gondosan megóvnám, az udvaronczok kelepczéi. Az egyedüli mesterkedés részemről az volna, hogy osztoznék vele minden veszedelemben, a melybe jutni engedném és mindazokban a sérelmekben, a melyeknek ki volna téve. Csöndben, panasz és szemrehányás nélkül türnék el mindent, sohasem szólva neki róla egy szót sem s biztosak lehettek benne, hogy ezzel a jól megőrzött diszkréczióval mindaz, a mit láttára szenvednék, több benyomást tenne szivére, mint a mit magának kellene szenvedni.

Nem tudom megállni, hogy ki ne emeljem itt azoknak a nevelőknek a hamis méltóságát, a kik, hogy ostoba módon játszhassák a bölcset, lekicsinyítik növendékeiket, mindig úgy bánnak velük, mint gyermekekkel és mindig azon vannak, hogy különbeknek látszassanak náluknál mindabban, a mit tétetnek velük. A helyett, hogy lealáznátok ifjúi bátorságukat, ne sajnáljatok semmi fáradságot, hogy fölemeljétek lelküket; tegyétek őket veletek egyenlőkké, hogy azokká is legyenek és ha még nem tudnak hozzátok fölemelkedni, szálljatok le hozzájuk szégyenkezés nélkül, aggodalmaskodás nélkül. Gondoljatok arra, hogy becsületetek már nem rajtatok múlik, hanem növendéketeken, osztozzatok hibáiban, hogy kijavíthassátok őket, vegyétek magatokra szégyenét, hogy eltörülhessétek; utánozzátok azt a derék rómait, a ki látva, hogy a serege megfut s nem tudja összeszedni, katonái élén szaladt s ezt kiáltotta: Nem futnak, a kapitányukat követik. Becstelen lett ezáltal? Feláldozta dicsőségét s ezzel növelte. A kötelesség ereje, az erény szépsége akaratunk ellenére is magukkal ragadják tetszésünket és felforgatják esztelen előitéleteinket. Ha pofont kapnék azért, hogy teljesítem tisztemet Emil mellett, a helyett, hogy bosszút állnék ezért a pofonért, mindenfelé dicsekedném vele és nem hiszem, hogy volna a világon olyan hitvány ember, a ki ezért nem tisztelne annál jobban.

Nem azt mondom, hogy a növendék ép oly korlátolt értelmet tételezzen fel nevelőjéről, a milyen az övé és ugyanolyan könnyűséget abban, hogy félrevezessék. Ez a vélemény annak a gyermeknek való, a ki nem tud semmit látni, összehasonlítani s az egész világot a maga képére rendezi be és csak azokban bízik, a kik ehhez alkalmazkodnak. De egy Emil korában levő fiatal ember, a ki ezenfelül olyan értelmes, mint ő, nem olyan ostoba, hogy így megtéveszsze magát és nem is volna jó, ha olyan volna. A bizalom, melylyel nevelője iránt viseltetnie kell, egész más természetű, az ész tekintélyén kell alapulnia, az értelem fölényén, azokon az előnyökön, melyeket a fiatal embernek módjában van felismerni és a melyeknek érzi magára való hasznosságát. Hosszú tapasztalat meggyőzte róla, hogy nevelője szereti, hogy ez a nevelő bölcs, felvilágosult ember, a boldogságát akarja s tudja, mi szerezheti meg ezt a boldogságát. Tudnia kell, hogy saját érdekében való, hogy meghallgassa nézeteit. Most már, ha a mester ép úgy meg hagyná magát csalni, mint a tanítvány, akkor elvesztené a jogot arra, hogy alárendelést kívánjon tőle és leczkéztesse. Még kevésbbé szabad a növendéknek föltételezni, hogy a mester szándékosan engedi kelepczébe jutni és hogy tőrt vet együgyűségének. Mit kell tehát tenni, hogy ezt a két alkalmatlanságot egyszerre kikerüljük? Azt, a mi a legjobb és legtermészetesebb: egyszerűnek és igaznak lenni, mint ő, figyelmeztetni őt azokra a veszedelmekre, melyeknek kiteszi magát, világosan, érthetően, de túlzás nélkül, rosszkedv nélkül, pedáns fitogtatás nélkül megmutatni ezeket neki, különösen a nélkül, hogy nézeteidet rendeletek gyanát közölnéd vele mindaddig, a míg azokká nem lesznek és a míg ez a parancsoló hang nem válik föltétlenül szükségessé. Makacskodni fog ez után, a mint nagyon gyakran tenni fogja? Akkor ne mondjatok neki semmit, hagyjátok szabadjára, kövessétek, utánozzátok, még pedig jókedvvel, nyiltan; adjátok át magatokat, mulassatok úgy, mint ő, ha lehet. Ha a következmények nagyon is erősek lesznek, mindig itt lesztek, hogy feltartóztassátok és akkor a fiatal ember, látva előrelátástokat és engedékenységeteket, mennyire meg lesz lepetve az egyik és meghatva a másik által!

Minden hibája megannyi kötelék, a melyet ő maga nyújt nektek, hogy a szükséghez képest feltartsátok. S a mi ebben a nevelő legnagyobb művészetét teszi, az, hogy oly módon intézi az alkalmakat és irányítja a buzdításokat, hogy előre tudja, mikor fog a fiatal ember engedni és mikor fog makacskodni, hogy mindig körülvegye a tapasztalat tanulságaival a nélkül, hogy bármikor is túlságos nagy veszedelmeknek tenné ki.

Figyelmeztessétek hibáira, mielőtt beléjük esnék; ha egyszer beléjük esett, ne vessétek szemére, ezzel csak fellobbantanátok és fellázítanátok önszeretetét. Az olyan leczke, a mely fellázít, nem használ. Nem ismerek ostobábbat, mint ez a szó: úgy-e, megmondtam! A legjobb eszköz arra, hogy megtartsa emlékezetében, a mit mondtak neki, ha úgy teszünk, mintha elfelejtettük volna. Ellenkezőleg, ha azt látjátok, hogy szégyenkezik, hogy nem hitt neki, töröljétek el gyöngéden ezt a megalázkodást pár jó szóval. Bizonyára szeretettel fog ragaszkodni hozzátok, ha látja, hogy megfeledkeztek magatokról az ő kedvéért és a helyett, hogy még jobban lesújtanátok, megvígasztaljátok. Ha ellenben bánatához még szemrehányásokat is fűztök, meggyűlöl benneteket és szabálylyá teszi rátok nézve, hogy nem hallgat rátok többet, mintegy hogy bebizonyítsa, hogy nincs veletek egy véleményen nézeteitek fontossága dolgában.

Még viszonhatásotok formája is annál hasznosabb okulására lehet, mennél kevésbbé bizalmatlankodik benne. Ha megmondjátok neki, például, hogy ezren mások is elkövetik ugyanezeket a hibákat, ezzel sokra mentek vele; javítjátok azzal, hogy úgy tesztek, mintha csak sajnálnátok, mert arra nézve, a ki többre tartja magát a többi embereknél, ugyancsak kényes kifogás, hogy ezek példájával kell vigasztalnia magát; ez rá nézve annyi, mint elismerése annak, hogy nem tarthat többre számot, mint hogy azok ne legyenek különbek nálánál.

A hibák kora a példázatok kora. Ha megfeddjük a bűnöst idegen álarcz alatt, akkor tanítjuk a nélkül, hogy sértenők és akkor annak az igazságnak révén, melyet magára alkalmaz, megérti, hogy a példázat nem hazugság. Az olyan gyermek, a kit sohasem tévesztettek meg dicséretekkel, nem ért semmit abból a meséből, a melyet föntebb megvizsgáltam, ellenben a hebehurgya, a ki az imént lett áldozata egy hízelgőnek, nagyon jól megérti, hogy a holló ostoba volt. Igy egy tényből egy elvet von le és a tapasztalat, melyet hamar elfelejtett volna, a mese révén bevésődik ítéletébe. Nincs az az erkölcsi ismeret, a melyet meg ne lehetne szerezni a magunk, vagy a mások tapasztalatából. Abban az esetben, mikor ez a tapasztalat veszedelmes, ne szerezze meg az ember maga, hanem vonja le a rá vonatkozó tanulságot a történetből. Ha a próba következmény nélkül való, jó a fiatal embert kitenni neki, aztán a példázat segítségével elvekké alakítani különleges eseteket, melyek előtte ismeretlenek.

Nem értem, mért kellene ezeket az elveket kifejleszteni, sőt kifejezni is. Semmi sem olyan hiábavaló, olyan értelmetlen, mint a morál, a melylyel a legtöbb mesét be szokták befejezni, mintha ez a mese nem volna kifejtve, vagy legalább nem kellene, hogy kifejtve legyen magában a mesében úgy, hogy érthetővé váljék az olvasó számára! Mire való tehát a végéhez függeszteni és ezzel megfosztani az olvasót attól, hogy a maga erejéből találja meg? A tanításra való tehetség abban áll, hogy kellemessé kell tenni a tanítványra nézve a tanulást. Már pedig, hogy kedvére való legyen, nem szabad, hogy a szelleme annyira passziv legyen mindabban, a mit mondtok neki, hogy ne kelljen semmit sem tennie, hogy megérthessen benneteket. A tanító önszeretete mindig kell, hogy tért engedjen a tanítványának, kell, hogy ez azt mondhassa: «Megértem, belehatolok, cselekszem, tanulok.» Egyike azoknak a dolgoknak, a melyek unalmassá teszik Pantalont az olasz komédiában, az az igyekezete, hogy megértesse a nézőtérrel azokat a laposságokat, melyeket úgyis kelleténél jobban megért mindenki. Én nem mondom, hogy a nevelő ilyen Pantalon legyen, még kevésbbé, hogy író. Mindig meg kell magát értetni, de nem kell mindig mindent megmondani; az, a ki megmond mindent, keveset mond meg, mert végül már nem hallgatnak rá. Mit jelent az a négy verssor, melyet Lafontaine hozzáfűz a felfuvódott békáról szóló meséhez! Attól fél, hogy nem értették meg? Szüksége van rá ennek a nagy festőnek, hogy a tárgyaknak, melyeket lefest, alája írja a nevüket! A helyett, hogy ezzel általánosítaná a tanulságot, különlegessé teszi, bizonyos értelemben a például felhozott esetekre korlátozza és nem engedi, hogy más esetekre is alkalmazzák. Azt szeretném, hogy mielőtt kezébe adnák a fiatal embernek ez utánozhatatlan mester meséit, kitörölnék belőlük mindazokat az összefoglalásokat, melyekben azzal vesződik, hogy megmagyarázza azt, a mit olyan világosan és szellemesen mondott. Ha tanítványotok csak a magyarázat segítségével érti meg a mesét, biztosak lehettek benne, hogy így még kevésbbé fogja megérteni.

Fontos dolog volna még didaktikusabb sorrendet adni ezeknek a meséknek, jobban alkalmazkodót a fiatal ember érzéseinek és elméjének fejlődéséhez. Van-e annál észszerűtlenebb, mint pontosan követni a könyv számszerű sorrendjét, tekintet nélkül akár a szükségre, akár az alkalomra. Először a tücsök, aztán a holló, aztán a béka, aztán a két öszvér stb. Nagyon a szívemen fekszik ez a két öszvér, mert emlékszem, láttam egy pénzügyi pályára nevelt fiút, a kit elbódítottak azzal a hivatással, melyet be kell töltenie, a mint elolvasta ezt a mesét, megtanulta, felmondta, újra felmondta százszor és százszor a nélkül, hogy a legcsekélyebb ellenvetést vonta volna le belőle az ellen a mesterség ellen, a melyre szánták. Nemcsak hogy nem láttam, hogy a gyermekek valaha alaposan alkalmazták volna a meséket, melyeket tanultak, hanem még azt sem láttam, hogy bárki is törődött volna vele, hogy alkalmaztassa velük őket. Ennek az oktatásnak az öröke az erkölcsi tanítás; az anyának és a gyermeknek az igazi czélja azonban az, hogy mulattatni lehessen egy társaságot a mesék reczitálásával; nemkülönben mire felnő a gyermek, egészen elfelejti a meséket, akkor, a mikor nem a reczitálásukról volna szó, hanem felhasználásukról. Még egyszer mondom, csak a felnőtteknek való e mesék tanulmányozása, a mibe most jött az ideje, hogy belefogjon.

Csak messziről mutatok rá, mert nem akarok mindent megmondani, azokra az utakra, melyek eltérnek a jó úttól, hogy megtanulják őket kerülni. Azt hiszem, ha azon az úton jár, a melyet én megjelöltem, a növendéketek meg fogja szeretni a lehető legolcsóbb áron az emberismeretet és az önismeretet, hogy képessé teszítek őt szemlélni a szerencse játékait a nélkül, hogy irigyelné kegyenczeit és beérni önmagával a nélkül, hogy bölcsebbnek tartaná magát másoknál. Megkezdtétek őt szereplővé tenni, hogy szemlélővé tegyétek; be kell a dolgot fejezni, mert a nézőtérről olyanoknak látjuk a dolgokat, a milyeneknek feltűnnek, a színpadról pedig olyanoknak, a milyenek. Hogy az egészet átfoghassa az ember, a megfelelő szempontra kell helyezkedni; közelebb kell lépni, hogy lássuk a részleteket. De mi czímen elegyedjen bele egy fiatal ember a világ dolgaiba? Mi joga van arra, hogy beavattassék ezekbe a sötét rejtelmekbe? Kora érdekeit az élvezet cselszövényei korlátozzák, egyelőre csak önmagáról rendelkezik s ez annyi, mintha semmiről sem rendelkeznék. Az ember a legolcsóbb árúczikk és a mi fontos tulajdonjogaink között, a személyünk fölötti tulajdonjog mindig a legcsekélyebb valamennyi között.

Ha látom, hogy a legnagyobb tevékenység korában a fiatalembereket a merőben spekulativ tanulmányokra korlátozzák és hogy azután a legkisebb tapasztalat nélkül hirtelen belevetik őket a világba és a közügyekbe, azt találom, hogy az ész ellen ép úgy vétenek, mint a természet ellen és ezért nem lepődöm meg azon, hogy oly kevés ember tudja magát hogy viselni. Micsoda furcsa észjárás alapján tanítanak engem annyi haszontalan dologra, mikor a cselekvés művészetét nem veszik semmibe? Azt képzelik, hogy a társadalom számára nevelnek minket és úgy tanítanak minket, mintha mindegyikünk czellájában, magányos gondolkozással töltené életét vagy mintha levegőben lógó tárgyakról tárgyalna közömbös emberekkel. Azt hiszitek, megtanítjátok élni az embereket, ha rátanítjátok őket testük bizonyos elforgatására és bizonyos szóbeli formulákra, melyek nem jelentenek semmit. Én is megtanítottam élni Emilemet, mert megtanítottam, hogy éljen a maga erejéből és a mi még több, megkeresse a kenyerét. Ez azonban nem elég. Hogy a világban éljünk, tudni kell az emberekkel bánni, ismerni kell az eszközöket, melyek befolyást szereznek rájuk, számolni kell a magánérdek hatásával és visszahatásával a polgári társadalomban és oly jól kell tudni előre látni az eseményeket, hogy az ember ritkán csalódjék várakozásaiban, vagy hogy legalább mindig a legjobb eszközöket használja a sikerre. A törvények nem engedik meg a fiatal embereknek, hogy maguk intézzék a dolgaikat és rendelkezzenek saját javukról, de mire volnának jók nekik ezek a rendszabályok, ha az előírt korig nem szerezhetnének semmi tapasztalatot? Nem nyernének azzal semmit, hogy várnak és huszonöt éves korukban ép oly ujonczok volnának, mint tizenöt éves korukban. Kétségkívül meg kell akadályozni, hogy egy fiatalember, a kit elvakít a tudatlansága vagy megtévesztenek a szenvedélyei, ne tegyen kárt önmagának, de minden korban meg van engedve jótékonynak lenni, minden korban lehet egy bölcs ember irányítása mellett védeni a szerencsétleneket, a kiknek csak támaszra van szükségük.

A dajkák, az anyák azokért a gondoskodásokért ragaszkodnak a gyermekekhez, a melyeket tanusítanak irántuk; a szocziális erények gyakorlata gyökeresíti meg a szívek mélyén a humanitás szeretetét; azzal válik az ember jóvá, hogy jót tesz, ennél biztosabb gyakorlatot nem tudok. Foglaljátok el növendéketeket minden jó cselekedettel, a mely a módjában van; legyen a szűkölködők érdeke mindig az ő érdeke, ne csak erszényével támogassa őket, hanem a gondoskodásával is, legyen szolgálatukra, fogja pártjukat, szentelje nekik személyét és idejét, váljék ügyvivőjükké; egész életében nem fog ennél nemesebb hivatást betölteni. Hány elnyomott kapna igazságot, a kiket sohasem hallgattak meg, ha ő azzal a rettenthetetlen szilárdsággal követeli, melyet az erény gyakorlása ad meg, ha belehatol a nagyurak és gazdagok kapuin, ha, mikor kell, egész a trón zsámolyáig megy, hogy meghallgattassa a balsorstól sujtottak hangját, a kik előtt nyomorúságuk elzár minden bejárást és a kik a miatt a félelem miatt, hogy büntetést kapnak azokért a bajokért, melyeket mások okoznak nekik, még panaszkodni sem mernek!

Csináljunk tehát Emilből kóborló lovagot, igazságtalanságok megtorlóját, paladint! Avatkozzék bele a közügyekbe, adja a bölcset és a törvények védelmezőjét a nagy urak előtt, a hivatalnokok előtt, a fejedelem előtt, legyen közbenjáró a biráknál és ügyvéd a biróságoknál! Minderről nem tudok semmit. A fecsegő és nevetséges nevek nem változtatnak semmit a dolgok természetén. Emil meg fog tenni mindent, a mi hasznos és jó lehet. Ennél többet nem fog tenni semmit, tudja, hogy semmi sem lehet hasznos és jó a számára, a mi nem illik korához. Tudja, hogy első kötelessége az önmaga iránti kötelesség, hogy a fiatalembereknek bizalmatlankodniok kell önmagukban, körültekintőknek kell lenniök magukviseletében, tiszteletteljeseknek náluknál idősebb emberekkel szemben, tartózkodóknak és diszkréteknek a tartalom nélküli beszédben, szerényeknek közömbös dolgokban, de elszántaknak a jóltevésben és bátraknak az igazság kimondásában. Ilyenek voltak azok a hírneves rómaiak, a kik mielőtt hozzájuthattak a közéleti tisztekhez, azzal töltötték ifjúságukat, hogy üldözték a bűnt és védelmezték az ártatlanságot, semmi más érdekből, mint hogy tanuljanak az igazság szolgálása és a jó erkölcsök védelmezése által.

Emil nem szereti sem a lármát, sem a czivakodást, nemcsak az emberek között, hanem az állatok között sem.90) Sohasem ingerelt egymás ellen marakodásra két kutyát; sohasem hajszoltatta a macskát kutyával. Ez a békés szellem nevelésének eredménye, a mely nem melengette benne az önszeretetet és az önmagáról való túlmagas véleményt s eltérítette attól, hogy az uralkodásban és a más bajában keresse élvezetét. Szenved, ha mást szenvedni lát; ez természetes érzés. A fiatalember attól lesz durvává és azért telik benne gyönyörűsége, hogy egy érző lényt szenvedni lát, ha a hiúsága olyan színben tünteti fel, mintha bölcsesége vagy felsőbbsége révén mentes volna ugyanezek alól a szenvedések alól. A kit megóvtak ettől a gondolkodásmódtól, nem tud beleesni a bűnbe, mely ennek műve. Emil tehát szereti a békét. A boldogság képe kedves neki és ha hozzá tud járulni előidézéséhez, ez neki újabb eszköz arra, hogy részesedjék benne. Nem azt tételeztem föl, hogy a szerencsétlenek láttára csak azt a meddő és kegyetlen szánalmat érzi irántuk, a mely beéri azzal, hogy panaszkodik azokról a bajokról, a melyeket gyógyítani is tudna. Tevékeny jótékonysága hamar megadja neki azt a felvilágosodást, a melyet keményebb szívvel nem szerezhetett volna meg, vagy a melyet csak jóval később szerezhetett volna meg. Ha viszályt lát uralkodni pajtásai között, igyekszik őket kibékíteni, ha balsorstól sújtottakat lát, megtudakolja szenvedéseik okát, ha lát két embert, a kik gyűlölik egymást, meg akarja tudni ellenségeskedésük okát, ha azt látja, hogy az elnyomott nyög a hatalmas és a gazdag zaklatásai miatt, megkeresi, milyen mesterkedésekkel leplezik el magukat ezek a zaklatások és abból az érdeklődésből folyólag, melyet minden szerencsétlen iránt érez, a bajaik megszüntetésére vezető eszközök sohasem közömbösek neki. Mit kell tehát tennünk, hogy ezeknek a hajlamoknak a szónak megfelelő módon hasznát vegyük? Szabályozzuk gondoskodásait és ismereteit és arra használjuk buzgalmát, hogy ezeket fokozzuk.

Váltig csak azt mondom magamban újra meg újra: oktassátok a fiatalembereket inkább tettekkel, mint beszéddel s ne tanuljanak könyvből semmit, a mire megtaníthatja őket a tapasztalás. Mily furcsaság, gyakorolni őket a semmitmondó beszédben, azt hinni, hogy megéreztetik velük egy kollégium padjain a szenvedély nyelvének erélyét és a meggyőzés erejének egész hatalmát, ha nem áll érdekükben valakit meggyőzni! A rhetorika minden szabálya csak merő szóbeszéd annak, a ki nem érzi hasznára válónak a használatát. Mit ér, ha a tanuló tudja, hogy beszélte rá Hannibal katonáit az Alpeseken való átkelésre? Ha ezen nagyszerű szónoklatok helyett megmondanátok neki, mivel birhatja rá az elüljáróját, hogy neki szabadságot engedjen, biztosak lehettek benne, figyelmesebb lesz szabályaitokra.

Ha rhetorikára akarnék tanítani egy fiatalembert, a kinek minden szenvedélye ki volna már fejlődve, szüntelenül olyan dolgokat mutatnék neki, melyek arra valók, hogy kedvezzenek szenvedélyeinek és vele együtt vizsgálnám, mily beszéddel kell élni a többi emberekkel szemben, hogy rábírja őket, hogy kedvezzenek vágyainak. Emilem azonban nincs ilyen, a szónoki művészetnek kedvező helyzetben; csaknem teljesen a fizikai szükségletekre lévén szorítva, kevesebb szüksége van másokra, mint másoknak ő rá és nem lévén semmi kérni valója tőlük a maga számára, a mire rá akarja őket beszélni, az nem érinti eléggé arra, hogy szerfölött felindítsa. Ebből az következik, hogy általában véve egyszerű és kevéssé virágos lesz a nyelve. Rendszerint egyenesen szól és csupán csak azért, hogy megértsék. Kevéssé szentencziózus, mert nem tanulta meg eszméit általánosítani; kevés a szóképe, mert ritkán szenvedélyes.

Azért még nem flegmatikus és hideg; már koránál, erkölcseinél, ízlésénél fogva sem lehet az; az ifjúság tüzében az élesztő szellemek, visszatartva vérében, melegséget visznek bele fiatal szívébe, a mely csillog a tekintetében, melyet megérezni beszédében, látni tetteiben. Nyelve hangsúlyt és néha hevességet kap. A nemes érzés, a mely lelkesíti, erőt és emelkedettséget ad neki; áthatva az emberiség gyöngéd szeretetétől, beszédébe is átviszi lelke felindulásait, nagylelkű nyiltságában van valami megigézőbb, mint a többiek mesterkélt ékesszólásában, vagyis jobban mondva, csak ő igazán ékesszóló, mert csak ki kell mutatnia, a mit érez, ha ezt közölni akarja azokkal, a kik hallgatják.

Mennél inkább azt gondolom, mennél inkább úgy találom, hogy ha így működésbe hozzuk a jótékonyságot és jó vagy rossz sikereinkből következtetéseket vonunk okaira, kevés hasznos ismeret van, a melyet ne lehetne egy fiatalember lelkében művelni. Mindazon az igazi tudáson kívül, a melyet meg lehet szerezni a kollégiumokban, Emil még egy sokkal fontosabb tudományt fog elsajátítani: ezen szerzeményeinek az életre való alkalmazását. Nem lehetséges, hogy mikor annyira érdeklődik embertársai iránt, meg ne tanulja idején mérlegelni és megbecsülni cselekvéseiket, kedvteléseiket, élvezeteiket és általában igazabban értékelni azt, a mi hozzájárulhat az emberek boldogságához vagy árthat neki, mint azok, a kik nem érdeklődvén semmi iránt, sohasem tesznek semmit másért. A kik mindig csak a saját dolgukkal törődnek, nagyon is szenvedélyesen igyekeznek egészségesen megitélni a dolgokat. Mindent önmagukra vonatkoztatnak s a jó és rossz fogalmait csupán saját érdekük szerint mérik meg, eltöltik szellemüket ezer nevetséges előitélettel és mindabban, a mi csak legkevésbbé érinti is az ő előnyüket, azonnal az egész világegyetem összeomlását látják.

Terjeszszük ki az önszeretetet a többi lényekre s ekkor erénynyé alakítjuk át s nincs az az emberi szív, a melyben ez az erény ne vert volna gyökeret. Mennél kevésbbé vonatkozik ránk magunkra gondoskodásaink tárgya, annál kevésbbé félelmetes a magánérdek illuziója, mennél inkább általánosítjuk azt az érdeket, annál méltányosabbá válik és az emberi nem iránti szeretet nem egyéb bennünk, mint az igazság szeretete. Kívánjuk tehát, hogy Emil szeresse az igazságot, kívánjuk, hogy ismerje is, tartsuk mindig távol önmagától az ügyekben. Mennél jobban lesz igyekezete mások boldogságának szentelve, annál felvilágosultabb és okosabb lesz s annál kevésbbé fog csalódni abban, a mi jó és rossz, de ne tűrjünk benne soha vak előnybenrészesítést, a mely egyedül személyi tekintetekre vagy igazságtalan előfeltételekre van alapítva. És miért ártana az egyiknek a másiknak tett szolgálat? Kevés fontossága van rá nézve annak, a kinek nagyobb boldogság jut osztályrészeül, föltéve, hogy ő hozzájárul az összesek mennél nagyobb boldogságához; ez a bölcsnek első érdeke, a magánérdek után; mert mindenki a maga fajának része, nem pedig egy másik egyéné.

Hogy a könyörületességet ne engedjük gyöngeséggé fajulni, általánosítani kell és kiterjeszteni az egész emberi nemre. Akkor csak annyiban adjuk magunkat neki, a mennyiben összhangban áll az igazsággal, mert minden erény közül az igazságosság az, a mely a legtöbbel járul az emberek közjavához. Okosságból, önmagunk iránti szeretetből kell könyörületességet tanusítani bajunk iránt még jobban, mint szomszédunk iránt; a gonosz iránti könyörületesség igen nagy kegyetlenség az emberek iránt.

Egyébiránt nem szabad megfeledkezni arról, hogy mindezek az eszközök, melyek segítségével én itt kivetem növendékemet önmagából, azért mégis közvetlen vonatkozással bírnak reá, mert nemcsak hogy belső gyönyör származik belőlük, hanem mert a mikor jótékonynyá teszem a többiek hasznára, saját okulásán is dolgozom.

Előbb megadtam az eszközöket és most megmutatom a hatásukat. Mily nagy szempontokat látok sorakozni lassanként fejében! Mily fenséges érzések fojtják el szívében a kis szenvedélyek csiráit! Mily szabatossága az itelő képességnek, mily biztonsága az észnek alakul ki benne szemem láttára kiművelt hajlamaiból, a tapasztalatból, a mely központosítja egy nagy lélek óhajtásait a lehetőségek szűk kereteiben és eléri, hogy egy a többiek fölött álló ember, nem tudva ezeket fölemelni a maga színvonalához, le tudjon szállni az ő színvonalukhoz! A helyesnek igazi elvei, a szépnek valódi mintái, az élő lények minden erkölcsi viszonya, a rend minden eszméje belevésődnek értelmébe; látja minden dolognak a helyét és az okot, a mely ebből eltávolítja, látja azt, a mi tehetné a jót és azt, a mi megakadályozza. A nélkül, hogy tapasztalta volna az emberi szenvedélyeket, ismeri káprázataikat és játékukat.

Előre haladok, elragadtatva a dolgok erejétől, de a nélkül, hogy ezzel ránehezedjek az olvasók ítéletére. Már rég a chimerák országában látnak engem; én pedig mindig az előitéletek országában látom őket. A mikor olyan erősen eltávolodom a köznapi véleményektől, szüntelenül jelen vannak szellememben: vizsgálom őket, elmélkedem róluk, nem azért, hogy kövessem vagy kerüljem őket, hanem hogy mérlegeljem őket az okoskodás mérlegén. Valahányszor kényszerülök eltávolodni tőlük, a tapasztalattól vezettetve, előre kimondottnak tartom, hogy nem fognak utánozni; tudom, hogy el vannak szánva csak azt képzelni lehetségesnek, a mit látnak s azt a fiatalembert, a kit én rajzolok, képzeletbeli és fantasztikus lénynek fogják fel, mert különbözik azoktól, a kikkel összehasonlítják; nem gondolnak arra, hogy kell is különböznie, miután egész másképen nevelkedett, egészen ellenkező érzések hatnak rá, egészen más oktatásban részesült, mint ők s így sokkal meglepőbb volna, ha hasonlítana hozzájuk, mint ha olyan, a milyennek én képzelem. Ő nem az emberek embere, hanem a természet embere. Nyilvánvaló tehát, hogy nagyon különösnek kell előttük feltünnie.

Mikor ebbe a műbe belefogtam, nem tételeztem fel semmi olyat, a mit ne figyelhetett volna meg mindenki úgy, mint én, mert van egy pont, t. i. az ember születése, a melyből mind egyformán indulunk ki; de mennél előbbre haladunk, én, hogy kiműveljem a természetet, ti pedig, hogy elaljasítsátok, annál jobban eltávolodunk egymástól. Az én növendékem hat éves korában kevéssé különbözik a tietektől, mert nektek még nem volt időtök eltorzítani a növendéketeket; most nincs bennük semmi hasonlóság és a felnőtt ember kora, melyhez közeledik, tökéletesen különböző formában kell hogy mutassa, hacsak el nem vesztegetem minden fáradozásomat. A szerzett dolgok mennyisége talán elég egyforma mindkét részről, de a szerzett dolgok nem hasonlítanak egymáshoz. Csodálkoztok, hogy az egyikben fenkölt érzéseket találtok, a melyeknek a legcsekélyebb csirája sincs meg másokban, de vegyétek tekintetbe azt is, hogy ezek már mind kész filozófusok és theológusok, mielőtt Emil csak tudná is, mi a filozófia és mielőtt csak beszélni is hallott volna Istenről.

Ha tehát azt mondják nekem: Abból, a mit elképzelt, nem létezik semmi; a fiatalemberek nem így vannak alkotva, ilyen vagy olyan szenvedélyük van; ezt vagy azt teszik, – ez olyan, mintha tagadnák, hogy a körtefa nagy fa lehet, mert kertjeinkben csak mint cserjét látjuk.

Arra kérem ezeket a birákat, a kik olyan készek a birálatra, fontolják meg, hogy a mit itt mondanak, azt én ép oly jól tudom, mint ők, hogy én valószínüleg hosszasabban gondolkoztam róla és hogy nem lévén semmi érdekem, hogy imponálni akarjak nekik, jogom van azt követelni, hogy legalább annak megkeresésére ne sajnálják az időt, hogy miben tévedek. Vizsgálják meg az ember szervezetét, kísérjék figyelemmel a szív első rezdüléseit az egyik vagy a másik helyzetben, hogy meglássák, mennyire különbözhetik az egyik egyén a másiktól a nevelés ereje által, továbbá hasonlítsák össze az én nevelésemet az eredményekkel, melyeket én tulajdonítok neki és mondják meg, miben okoskodtam rosszul. Ekkor nem lenne semmi felelni valóm.

A mi még határozottabbá tesz véleményemben és azt hiszem megbocsáthatóbbá is teszi határozottságomat, ez az, hogy nemcsak nem merülök el a részletező szellemben, hanem lehetőleg keveset adok az okoskodásra s csak a megfigyelésben bízom. Nem arra támaszkodom, a mit képzeltem, hanem arra, a mit láttam. Igaz, hogy tapasztalataimat nem zártam be egy város falainak keretébe, sem az emberek egy bizonyos osztályába, hanem miután jól összehasonlítottam annyiféle néposztályt és népet, a mennyit csak láthattam egy megfigyeléssel töltött élet alatt, mint mesterkéltet elhárítottam azt, a mi az egyik népé, de a másiké nem, az egyik társadalmi helyzeté s a másiké nem s tagadhatatlanul az emberre tartozónak csak azt tekintettem, a mi közös mindenkivel, bármely életkorban, bármely rangban és bármely nemzetben a világon.

Ha aztán e szerint a módszer szerint elkisértek gyermekkorától fogva egy fiatal embert, a ki még nem nyert határozott formát és a ki a lehető legkevésbbé függ mások tekintélyétől és véleményétől, – mit gondoltok, kihez fog jobban hasonlítani: az én növendékemhez-e vagy a tiétekhez? Nekem úgy tetszik, ezt a kérdést kell megoldani, hogy megtudjuk, eltévelyedtem-e.

Az ember nem kezd egykönnyen gondolkozni, de a mint elkezdett, nem is hagyja abba. A ki egyszer gondolkozott, gondolkozni fog mindig és az egyszer elmélkedésben gyakorolt értelem nem bír többé nyugalomban maradni. Azt lehetne tehát gondolni, hogy én vagy nagyon is keveset, vagy nagyon is sokat teszek, hogy az emberi szellem természeténél fogva nem oly kész a megnyilatkozásra és hogy miután olyan képességeket adtam neki, a melyek nincsenek meg benne, nagyon is sokáig tartom bezárva az eszmék egy oly körében, melyből ki kellene lépnie.

De fontoljátok meg első sorban, hogy mikor ki akarjuk alakítani a természet emberét, azért még nem arról van szó, hogy vadembert csináljunk belőle és száműzzük az erdő mélyébe, hanem hogy bezárva a társadalom forgatagába, elegendő, ha nem engedi magát elragadtatni sem az emberek szenvedélyei, sem előitéleteik által, hogy saját szemeivel lásson, hogy saját szívével érezzen, hogy semmiféle tekintély ne kormányozza, csak a saját elméje. Ebben a helyzetben nyilvánvaló, hogy azoknak a tárgyaknak a sokasága, melyek érintik, a gyakori érzések, melyek hatnak rá, a valódi szükségleteinek megszerzésére való különböző eszközök sok olyan eszmét kell hogy adjanak neki, a melyek soha nem lettek volna meg benne, vagy a melyeket lassabban szerzett volna meg. A szellem természetes fejlődése csak siettetve van, de nem felforgatva. Ugyanaz az ember, a kinek butának kellene maradnia az erdőkben, okos és értelmes emberré válhatik a városban, ha csak egyszerű szemlélő volna ott. Semmi sem alkalmasabb valakit bölcscsé tenni, mint azok a bolondságok, melyeket lát, de nem vesz bennük részt; még az is, a ki részt vesz bennük, okul rajtuk, föltéve, hogy nem téteti magát bolonddá és nem viszi beléjük azoknak a tévedését, a kik elkövetik őket.

Fontoljátok meg azt is, hogy képességeink által korlátozva lévén az érzékelhető tárgyakra, csaknem semmiféle hatályt nem engedünk a filozófia elvont fogalmainak és a merőben intellektuális eszméknek. Hogy ezeket elérjük, ahhoz vagy le kellene rázni magunkról a testünket, a melyhez oly erősen hozzá vagyunk fűzve, vagy tárgyról-tárgyra fokozatosan és lassan kellene haladnunk vagy végül hirtelen és csaknem egy ugrással kellene átugratnunk a közbeeső közt, egy olyan óriás-lépéssel, melyre a gyermekkor nem képes és a melyhez a felnőtt embereknek is egy sereg külön az ő számukra készült lépcsőre van szükségük. Az első elvont eszme az első ilyen lépcső, de én bizony alig tudom belátni, hogyan gondolják megszerkeszthetőnek.

A felfoghatatlan tény, a mely átölel mindent, a mely mozgatja a világot és a lények egész rendszerét formálja, sem szemeinkkel nem látható, sem kezünkkel nem tapintható; rejtve marad minden érzékünk számára: a mű látható, a munkása elrejtőzik. Nem kicsi dolog felismerni létezését és mikor eljutottunk idáig, mikor azt kérdezzük: milyen? hol van? a szellemünk összezavarodik, eltéved és nem tudunk többé mit gondolni.

Locke azt akarja, hogy kezdjük a szellemek tanulmányozásán és azután térjünk át a testekére. Ez a babona, az előitéletek, a tévedés módszere, nem pedig az észé, sem a jól elrendezett természeté; ez annyi, mint bekötni a szemünket, hogy megtanuljunk látni. Sokáig kell hogy tanultuk légyen a testeket, hogy valódi fogalmat alkothassunk a szellemekről és hogy gyaníthassuk létezésüket. Az ellenkező sorrend csak arra való, hogy meghonosítsa a materializmust.

Mivel érzékeink ismereteinknek első eszközei, a testi és érzékelhető tények az egyedüliek, melyekről közvetlen fogalmunk van. Ennek a szónak: szellem, nincs semmi értelme arra nézve, a ki nem filozofált. A szellem csak test a nép és a gyermekek szemében. Avagy nem olyan szellemeket képzelnek-e, melyek kiáltoznak, beszélnek, ütnek, lármát csinálnak? Már pedig azt meg fogja vallani mindenki, hogy az olyan szellemek, melyeknek karjuk és nyelvük van, nagyon hasonlítanak a testekhez. Ezért alkottak maguknak az összes népek, a zsidókat sem véve ki, testi isteneket. Mi magunk ilyen kifejezéseinkkel: Szent Lélek, Szentháromság, nagyobbára annak rendje és módja szerint való anthropomorphiták vagyunk. Megvallom, arra tanítanak, hogy azt mondjuk, Isten mindenütt jelen van; de azt is hiszszük, hogy a levegő is mindenütt jelen van, legalább a mi légkörünkben és a szellem szó eredete szerint maga is annyit jelent, mint lélekzet, szellő. Ha egyszer hozzászoktatják az embereket, hogy olyan szavakat mondjanak, melyeket nem értenek meg, ezután már könnyű azt mondatni velük, a mit akarunk.

A mi más testekre kiható cselekvésünk érzése kezdetben azt kellett, hogy elhitesse velünk, hogy ha ezek a testek hatnak ránk, ez hasonló módon történik, mint a hogy mi hatunk rájuk. Igy az ember azon kezdte, hogy lélekkel ruházott fel minden tényt, melynek hatását érezte. Kevésbbé erősnek érezve magát, mint ezeknek a lényeknek nagyobb része, nem tudva felismerni hatalmuk korlátait, korlátlannak képzelte és istent csinált belőlük, mihelyest testtel ruházta fel őket. A legrégibb korok folyamán az emberek, megrémülve mindentől nem láttak a természetben semmit holtnak. Az anyag fogalma nem kevésbé lassan alakult ki bennük, mint a szellemé, mivel az előbbi fogalma maga is absztrakczió. Így töltötték be a világegyetemet érzékelhető istenekkel. A csillagok, a szelek, a hegyek, a folyamok, a fák, a városok, még a házak is mind külön lélekkel, istennel, élettel birtak. Lábán torzképei, a vademberek bálványai, a négerek fetisei, mind a természet és az emberek művei, voltak a halandók első istenségei; a polytheismus volt első vallásuk és a bálványimádás első istentiszteletük. Csak akkor birtak egy egyetlen Istent elismerni, mikor mind jobban általánosítva eszméiket, képesek lettek visszamenni egy kezdő okig és értelmet adni a substantia szónak, a mely alapjában véve a legnagyobb abstractió. Tehát minden gyermek, a ki hisz Istenben, szükségszerűen bálványimádó vagy legalább is anthropomorphita és ha egyszer a képzelet látta Istent, nagyon ritka dolog, hogy az értelem felfogja. Ime, épen ez a tévedés, a melyre a Locke sorrendje vezet.

Eljutva, nem tudom, mikép, a substantia elvont fogalmáig, láthatni, hogy ha meg akarunk engedni egy egyedüli substantiát, egymással összeférhetetlen tulajdonságokat kell neki tulajdonítanunk, a melyek kölcsönösen kizárják egymást, mint pl. a gondolat és a kiterjedés, a melyek egyike lényege szerint osztható, másika pedig kizár minden oszthatóságot. Máskülönben felfoghatjuk, hogy a gondolat, vagy ha jobban tetszik, az érzés eredeti tulajdonság és elválaszthatatlan a substantiától, a melyhez tartozik s hogy ugyanígy áll a dolog a kiterjedésnek substantiájához való viszonyát illetőleg. Ebből az következik, hogy azok a lények, melyek a tulajdonságok egyikét elvesztik, elvesztik a substantiát is, a melyhez ez tartozik, hogy következőleg a halál csak a substantiák elválasztódása és hogy azok a lények, a melyekben ez a két tulajdonság egyesítve van, abból a két substantiából vannak összetéve, a melyekhez ez a két tulajdonság tartozik.

Már most fontoljátok meg, hogy milyen távolság marad még a két substantia és az isteni természet fogalma között; lelkünkre-testünkre való kihatásának és Istennek az összes lényekre való kihatásának érthetetlen eszméje között. A teremtés, a megsemmisülés, a mindenütt jelenvalóság, az örökkévalóság, mindenhatóság, az isteni attributumok eszméi, mindezek az eszmék, melyeket csak igen kevés ember tud olyan zavarosnak és homályosnak látni, mint a milyenek és a melyekben nincs semmi homályos a nép szemében, mert ez nem ért meg belőlük semmit, – hogy nyilvánulhatnának egész erejükben, vagyis egész homályosságukban az olyan fiatal szellemek előtt, a kik még az érzékek első műveleteivel vannak elfoglalva és csak azt értik meg, a mit meg tudnak érinteni? Hiába vannak a végtelen mélységei megnyilva körülöttünk, a gyermek nem tud megrémülni tőlük, gyönge szemei nem tudnak behatolni mélységébe A gyermeknek minden végtelen, nem tud korlátot vetni semminek, nem mintha nagyon hosszú volna a mértéke, hanem mert rövid az értelme. Sőt én azt figyeltem meg, hogy a gyermekek a végtelent inkább az előttük ismeretes méreteken innen vetik, mint rajtuk túl. Egy végtelen teret inkább fognak lábukkal megbecsülni, mint szemükkel; számukra nem annál terjed ki messzebbre, mint a mennyire látni tudnak, hanem annál, a mennyire menni tudnak. Ha Isten hatalmáról beszélnek nekik, úgy fogják vélni, csaknem olyan hatalmas, mint az apjuk. Ismeretük lévén rájuk nézve a lehetőségek mértéke, minden dologban kisebbnek itélik azt, a miről beszélnek nekik, mint azt, a mit tudnak. Ilyenek a a tudatlanság és a gyönge szellem természetes itéletei. Ajax félt volna megmérkőzni Achillesszel, ellenben Jupitert harczra hivta ki, mert Achillest ismerte, Jupitert pedig nem ismerte. Egy svájczi paraszt, a ki a világ leggazdagabb emberének tartotta magát és a kinek próbálták megmagyarázni, mi a király, büszkén kérdezte, lehet-e a királynak száz tehene a hegyen?

Előre látom, mennyire meg lesznek lepetve olvasóim, ha azt látják, hogy növendékem első korát a nélkül kisérem végig, hogy a vallásról beszélnék neki. Tizenöt éves korában nem tudta, van-e lelke és talán még tizennyolcz éves korában sincs meg az ideje, hogy megtudja, mert ha kelleténél hamarabb tudja meg, abban a veszedelemben forog, hogy sohase fogja tudni.

Ha le kellene festenem a boszantó butaságot, akkor lefesteném a pedánst, a mint a katekizmust tanítja a gyermekeknek; ha ezt a gyermeket bolond gyermekké akarnám tenni, arra kényszeríteném, hogy magyarázza meg, mit mond, mikor a katekizmust felmondja. Azt fogják ellenem vetni, hogy a kereszténység dogmáinak nagyobb része misztérium lévén, megvárni, míg az emberi szellem képes lesz felfogásukra, nem annyit jelent, mint megvárni, míg a gyermekből ember lesz, hanem megvárni, míg az ember nincs többé. Erre én először is azt felelem, hogy vannak misztériumok, melyeket nemcsak lehetetlen az embernek fölérni észszel, hanem hinni is és hogy nem látom be, mit nyernek vele, ha ezekre megtanítják a gyermekeket, ha csak nem akarják őket idejekorán megtanítani hazudni. Sőt mi több, azt mondom, ahhoz, hogy megengedjük ezeket a misztériumokat, legalább azt kell megérteni, hogy felfoghatatlanok; a gyermek pedig még ennek felfogására sem képes. Annak a kornak számára, a mikor minden misztérium, nincsenek kimondott misztériumok.

Hinni kell Istenben, hogy üdvözűljünk. Ennek a dogmának a félreértése a szülőoka a heves türelmetlenségnek és oka mindazoknak a hiábavaló tanításoknak, melyek halálos csapást mérnek az emberi észre, hozzászoktatva, hogy beérje a szavakkal. Kétségkívül nem szabad egy pillanatot sem elveszteni az örök üdvösség kiérdemlésére, de ha eléréséhez elég ismételni bizonyos szavakat, akkor nem látom be, mért ne népesíthetnők be az eget seregélyekkel és szarkákkal ép úgy, mint gyermekekkel.

A hit kötelezettsége föltételezi a lehetőséget. A filozofusnak, a ki nem hisz, nincs igaza, mert rosszul használja fel az észt, melyet kiművelt és a mely képes megérteni az igazságokat, melyeket elutasít. De a gyermek, a ki vallja a keresztény hitet, vajjon mit hisz? Azt, a mit fölér észszel és oly kevéssé érti meg, a mit mondatnak vele, hogy ha az ellenkezőjét mondjátok neki, azt is ép oly könnyen el fogja sajátítani. A gyermekek és sok ember hite is csak geografiai dolog. Vajjon jutalmat fognak-e kapni azért, mert nem Mekkában, hanem Rómában születtek? Az egyiknek azt mondják, hogy Mohammed az Isten prófétája és ő utána mondja, hogy Mohammed az Isten prófétája; a másiknak azt mondják, hogy Mohammed csaló és ő utána mondja, hogy Mohammed csaló. Mindegyikük azt mondta volna, a mit a másik mond, ha áthelyeznék őket. Lehet-e kiindulni két ennyire hasonló dispositióból, hogy az egyiket a paradicsomba küldjük, a másikat a pokolba? Ha a gyermek azt mondja, hogy hisz Istenben, akkor nem Istenben hisz, hanem Péterben vagy Jakabban, a ki azt mondja neki, hogy van valami olyan dolog, a mit Istennek hívnak és Euripides módjára hisz: