Mi azt állítjuk, hogy egyetlen az ész kora előtt meghalt gyermek sem lesz megfosztva az örök boldogságtól: a katholikusok ugyanazt hiszik mindazokról a gyermekekről, a kik részesültek a keresztségben, habár nem hallottak is Istenről. Van tehát eset, a mikor az ember üdvözülhet a nélkül, hogy hitt volna Istenben és ezeknek az eseteknek van helyük akár a gyermekkorban, akár a tébolyodottságban, mikor az emberi szellem képtelen az Istenség felismeréséhez szükséges műveletekre. Az egész különbség, melyet itt köztetek és magam között találok, az, hogy ti azt állítjátok, hogy a gyermekekben ez a képesség megvan már hét éves korukban, én pedig csak tizenöt éves korukban tulajdonítom nekik. Akár igazam van, akár nincs, itt nem hitczikkelyről van szó, hanem egyszerű természetrajzi megfigyelésről.

Ugyanennél az elvnél fogva nyilvánvaló, hogy az az ember, a ki öregkoráig eljutott a nélkül, hogy hinne Istenben, ezért nem lesz megfosztva az örök életben való részvételtől, ha vaksága nem volt szándékos. És én azt mondom, hogy nem mindig szándékos. Azt meg fogjátok engedni az őrültekre vonatkozólag, a kiket betegség foszt meg szellemi képességeiktől, de nem emberi mivoltuktól s következőleg a teremtőjük jótéteményeire való jogaiktól sem. Miért ne engedjük meg tehát azokra nézve is, a kik elkülönítve minden társadalomtól, gyermekkoruktól fogva, tökéletesen vad életet éltek, megfosztva azoktól az ismeretektől, melyeket csak az emberekkel való érintkezésben szerezhetni meg?92) Mert nyilvánvalóan lehetetlenség, hogy az ilyen vadember valaha is fölemelhesse elméjét az igazi Isten ismeretéig. Az ész azt mondja nekünk, hogy az ember csak az akaratával elkövetett hibákért büntethető és hogy a leküzdhetetlen tudatlanság nem tudható be neki bűnül. Ebből az következik, hogy az örök igazság szine előtt minden ember, a ki hinne, ha megvolnának az arravaló ismeretei, hivőnek tekintetik és hogy csak azok a hitetlenek büntettetnek meg, a kiknek szíve elzárkózik az igazság elől.

Óvakodjunk azoknak hirdetni az igazságot, a kik nem birják megérteni, mert ez annyi, mint a tévedést tenni helyébe. Jobb volna semilyen fogalommal sem bírni az Istenség eszméjéről, mintsem hogy alacsony, fantasztikus, igazságtalan, hozzá méltatlan fogalmaink legyenek róla: kisebb baj nem ismerni, mint elferdíteni. Jobb szeretném, mondja a jó Plutarchos.93) ha azt hinnék, hogy nincs Plutarchos a világon, mintha azt mondanák: Plutarchos igazságtalan, irígy, féltékeny és olyannyira zsarnok, hogy többet követel, mint a mennyinek elvégzésére való hatalmat enged.

Az Istenségről való eltorzított képeknek, melyeket a gyermek szívébe belevésnek, az a nagy baja, hogy ezek egész életükre ott maradnak és hogy emberekké válva sem tudnak más Istent felfogni, mint a gyermekekét. Láttam Svájczban egy jó és jámbor családanyát, a ki annyira meg volt győződve erről az elvről, hogy nem akarta fiát első életkorában vallásra taníttatni, attól félve, hogy majd beéri ezzel a nagyjában való tanítással s el fogja hanyagolni a jobb okulást értelmes korában. Ez a gyermek nem hallott soha Istenről beszélni máskép, mint alázatossággal és tisztelettel és ha ő maga akart szólni róla, elhallgattatták, mintha valami rá nézve túlságosan fenséges és túlságosan nagy tárgyról szólna. Ez a tartózkodás felingerelte a kiváncsiságát és önszeretete vágyott arra a pillanatra, a mikor megismerheti ezt a misztériumot, melyet oly gondosan elrejtettek előle. Mennél kevesebbet beszéltek neki Istenről, annál kevésbbé tűrték, hogy ő maga beszéljen róla és ő annál többet foglalkozott vele; ez a gyermek mindenütt látta Istent. Én erre az eljárásmódra vonatkozólag, ha óvatosság nélkül alkalmazzák, csak attól félek, hogy túlságosan felgyújtja a fiatal ember képzeletét és elcsavarhatja a fejét és végül fanatikus lehet belőle hivő helyett.

Emilre nézve azonban ne féljünk semmi ilyestől, mert ő állhatatosan eltéríti figyelmét mindattól, a mi felülhaladja felfogását, a legmélyebb közönynyel hallgatja az olyan dolgokat, melyeket nem ért. Annyi dolog van, a melyre azt szokta mondani: ez nem tartozik én rám, hogy egygyel több nem hozza zavarba és a mikor elkezd nyugtalankodni ezek miatt a nagy kérdések miatt, nem azért nyugtalankodik, mert beszélni hallott róluk, hanem akkor, a mikor értelmének fejlődése erre a térre viszi kutatásait.

Láttuk, mely úton közeledik a kiművelt emberi szellem ezekhez a misztériumokhoz és szivesen megengedem, hogy természetesen, magának a társadalomnak kebelében csak előrehaladottabb korban jut az ember erre az útra. De valamint, hogy ugyanabban a társadalomban vannak elkerülhetetlen okok, melyek a szenvedélyek fejlődését siettetik, ha nem siettetjük ugyanígy az értelem haladását, a mely ezeknek a szenvedélyeknek szabályozására szolgál, akkor valósággal eltérünk a természet rendjétől és megbomlik az egyensúly. Ha az embernek nincs módjában mérsékelni egy túlságosan gyors haladást, ugyanoly gyorsasággal kell vezetnie azokat, a kiknek ebben együtt kell haladni, oly módon, hogy a rend ne bomoljék fel, hogy a minek együttesen kell haladni, ne legyen elválasztva és az ember, mint teljes egész élete minden pillanatában, ne legyen az egyik képessége által ezen a ponton, a másik által a másikon.

Mily nehézséget látok itt feltámadni! Annál nagyobb nehézséget, mert nem annyira a dolgokban rejlik, mint inkább azoknak a kishitűségében, a kik nem merik megoldani. Kezdjük azon, hogy legalább szembe merjünk vele nézni. A gyermeknek atyja vallásában kell nevelkednie: mindig nagyon jól bebizonyítják neki, hogy ez a vallás, akármelyik is, az egyedüli igaz vallás, hogy a többi mind merő bolondság és képtelenség. Azon a ponton az érvek ereje kizárólag attól az országtól függ, a melyben kimondják őket. Az a török, a ki oly nevetségesnek találja a kereszténységet Konstantinápolyban, nézze meg, milyennek látják a mohammedanizmust Párisban! Különösen a vallás dolgában diadalmaskodik az előitélet. De mi, a kik arra igyekszünk, hogy lerázzuk az igáját minden dologban, a kik nem akarunk semmit adni a tekintélyre, mi, a kik nem akarjuk Emilünket semmire tanítani, a mit bárhol is meg ne tudna tanulni magától is, milyen vallásban neveljük? Milyen felekezetbe sorozzuk a természetes embert? A felelet – azt hiszem – nagyon egyszerű: nem sorozzuk egyikhez sem, hanem abba a helyzetbe juttatjuk, hogy maga válaszsza ki azt, a melyhez eszének legjobb használata vezeti.

Egyre megy! A buzgalom és a jóhiszeműség pótolták nálam idáig az előrelátást. Remélem, hogy ezek a biztosítékok nem fognak elhagyni, mikor szükségem van rájuk. Olvasóim, ne féljetek tőlem, hogy az igazság barátjához méltatlan óvatosságokkal fogok élni; sohasem fogom elfelejteni a jelszavamat; de nagyon is meg van nekem engedve, hogy bizalmatlankodjam itéleteimben. A helyett, hogy elmondjam nektek, a mit magam gondolok, elmondom, a mit gondolt egy olyan ember, a ki többet ért, mint én. Szavatosságot vállalok azoknak a tényeknek az igazságáról, a melyek el fognak soroltatni; csakugyan abból az iratból jutottak e könyv szerzőjéhez, a melyet alább lemásolok; a ti dolgotok meglátni, lehet-e belőle hasznos tanulságokat levonni arra a tárgyra vonatkozólag, a melyről szó van. Nem állítom nektek szabályul másvalakinek a véleményét, vagy a magamét; megvizsgálás végett tárom elétek.

«Harmincz évvel ezelőtt egy olaszországi városban egy számkiűzött fiatalember a végső nyomorba jutott. Kálvinistának született, de könnyelműsége miatt szökevénynyé válva, idegen országban, segélyforrás nélkül megváltoztatta vallását, hogy kenyere legyen. Ebben a városban volt egy menedékhely izraeliták számára s ebbe bejutott. Azzal, hogy megtanították az ellentétes tételekre, olyan kétségeket oltottak bele, melyek nem voltak meg benne és megtanították a rosszra, melyet nem ismert: új dogmákat hallott meg, újabb erkölcsöket látott; látta őket és kis híján áldozatukul esett. Menekülni akart és bezárták; panaszkodott és megbüntették panaszai miatt; ki lévén szolgáltatva zsarnokainak, úgy bántak vele, mint a bűnössel, azért, mert nem akart engedni a bűnnek. Azok, a kik tudják, az erőszak és igazságtalanság első megpróbáltatása hogy fel tud ingerelni egy tapasztalatlan szívet, képzeljék el az ő lelki állapotát. A düh könnyei folytak szemeiből, a felháborodás fojtogatta, könyörgött az éghez és az emberekhez, elpanaszolta baját mindenkinek és nem hallgatta meg senki. Csak hitvány cselédeket látott, a kik alája voltak rendelve annak a gonosznak, a ki kínozta őt vagy pedig bűntársakat ugyanabban a bűnben, a kik gúnyolódtak ellenállásán és arra biztatták, hogy utánozza őket. Elveszett volna, ha nincs egy becsületes papi ember, a ki valami ügyben odajött a menedékhelyre és a kitől titokban tanácsot kért. Az a pap szegény volt és szüksége volt mindenkire, de az elnyomottnak még nagyobb szüksége volt ő rá; tehát habozás nélkül segítette menekülésében, megkoczkáztatva, hogy egy veszedelmes ellenséget szerez magának.

«Megmenekülve a bűntől, hogy a nyomorúságba jusson, a fiatal ember sikertelenül küzdött sorsa ellen; egy pillanatban már azt hitte, alája merül. Az első fénysugárra megfeledkezett bajairól és pártfogójáról. Hálátlanságáért hamar megbűnhődött; minden reménye elszállt; hiába segítette ifjúsága, regényes eszméi megrontottak mindent. Nem lévén sem elég tehetsége, sem elég ügyessége, hogy könnyen törjön utat magának, nem tudva sem mérsékelni magát, sem gonosz lenni, annyiféle dologba kapott bele, hogy nem tudott semmire jutni. Visszaesve előbbi kétségbeesett helyzetébe, kenyér nélkül, hajlék nélkül, az éhhalál küszöbén megemlékezett jóltevőjéről.

«Visszatért hozzá, megtalálta, szíves fogadtatásra talált: láttára a papnak eszébe jutott egy jótett, melyet ő cselekedett; az ilyen emlék mindig megörvendezteti a lelket. Ez az ember természeténél fogva emberséges, részvétre hajló volt, a mások szenvedéseit a magáéinak érezte és a jóllét nem keményítette meg a szívét; végül a bölcseség tanulmányai és a felvilágosult erény megszilárdították jó természetét. Magához fogadta a fiatal embert, szállást keresett számára, beajánlotta, megosztotta vele, a mire szüksége volt, holott alig volt elegendő kettejük számára. Többet is tett s tanította, vigasztalta, megtanította a balsors türelmes elviselésének nehéz mesterségére. Előitélet emberei, egy paptól s Olaszországban reméltétek volna-e mindezt?

«Ez a becsületes papi ember szegény savoyai vikárius volt, a kit egy fiatalkori kalandja rossz viszonyba juttatott érsekével és a ki bejárta a hegyeket, hogy megkeresse azokat a segélyforrásokat, a melyeknek hazájában hijával volt. Nem volt sem szellemtelen, sem tanulatlan, érdekes külsejével pártfogókra talált, a kik bejuttatták egy miniszterhez, fiának nevelőjéül. Többre becsülte a szegénységet a függő helyzetnél és nem értett hozzá, hogy kell magát a nagyurak közt viselni. Nem sokáig maradt a miniszternél és mivel okosan élt és megszerettette magát mindenkivel, azzal biztatta magát, hogy visszajut érseke kegyeibe és kap valami kis plébániát a hegyek közt, hogy ott töltse hátralevő napjait. Ez volt becsvágyának végső czélja.

«Természetes hajlama érdeklődést keltett benne a fiatal szökevény iránt és rávitte, hogy gondosan tanulmányozza. Látta, hogy a balsors már kikezdte a szivét, hogy a gyalázat és a megvetés elernyesztették bátorságát és hogy büszkesége keserű haraggá válva az emberek igazságtalanságában és keményszívűségében csak természetük bűnösségét és az erény agyrém voltát mutatta neki. Látta, hogy a vallás csak az érdek álarczául szolgál, a szent istentisztelet pedig a képmutatás menedékeül; látta a hiábavaló viták szubtilitásaiban, hogy a paradicsom és a pokol szójátékok díjává van kitűzve; látta az Istenség fenséges és egyszerű eszméjét eltorzítva az emberek fantasztikus képzelődéseitől és azt találva, hogy a ki hinni akar Istenben, annak le kell mondani az itéletről, melyet tőle nyert, egyforma megvetés tárgyává tette nevetséges álmodozásainkat és a tárgyat, a melyhez fűzzük őket. Nem tudva semmit arról, a mi van, nem képzelve semmit a dolgok nemzéséről, belemerült a tompa tudatlanságba, mély megvetéssel azok iránt, a kik azt hitték, többet tudnak, mint ő.

«A minden vallásról való megfeledkezés az ember kötelességeiről való megfeledkezésre vezet. Ez a fejlődés több mint felényire végbement már a szökevény szivében. Mindazáltal nem volt születésénél fogva rossz gyermek, csak hogy a hitetlenség, a nyomorúság lassankint elfojtotta a természetet s gyorsan sodorta a bukásba és csak egy koldus erkölcseit és egy istentelen morálját készítette elő a számára.

«A baj csaknem elkerülhetetlen volt ugyan, de nem volt még elvégeztetve. A fiatal embernek voltak ismeretei és a nevelése nemvolt elhanyagolva. Abban a boldog korban volt, a mikor a vér erjedésben van és kezdi átmelegíteni a lelket a nélkül, hogy alája vetné az érzékek dühének. Az ő lelkének még meg volt az egész rugalmassága. Veleszületett szégyenlőssége, félénk jelleme segítségére volt a tartózkodásnak és meghosszabbította számára azt az időszakot, melyben annyi gonddal tartja ön a növendékét. A brutális elaljasodás és a báj nélküli bűn gyűlöletes példája, a helyett, hogy feltüzelte volna képzeletét, lecsillapította. Az undor sokáig helyettesítette nála az erényt, hogy fenntartsa ártatlanságát, csak édesebb csábításoknak eshetett áldozatául.

«A pap látta a veszedelmet és a segítő eszközöket. A nehézségek nem riasztották vissza; kedve telt művében; el volt szánva, hogy végrehajtja és visszaadja az erénynek az áldozatot, melyet elragadott a gyalázattól. Kerülő úton fogott hozzá tervének végrehajtásához, inditékának szépsége tüzelte bátorságát és buzgalmához méltó eszközöket sugallt neki. Bármilyen lesz is a siker, biztos volt benne, hogy nem vesztegeti el az idejét. Az ember mindig sikert arat, ha nem akar egyebet, mint jót tenni.

«Azzal kezdte megnyerni a prozelita bizalmát, hogy nem erőszakolta rá jótéteményeit, nem vált rá nézve alkalmatlanná, nem tartott neki predikácziókat, mindig rendelkezésére bocsátotta magát, lekisebbítette magát, hogy egyenlővé váljék vele. Úgyhiszem, elég megható látvány volt, látni egy komoly embert, a ki egy kamasznak a pajtásává lesz és látni az erényt, a mely alkalmazkodik a feslettség hangjához, hogy annál biztosabban diadalmaskodjék rajta. Mikor a könnyelmű ficzkó megtette neki bolond vallomásait és kiöntötte előtte a szivét, a pap meghallgatta, könnyített rajta, a nélkül, hogy helyeselné a rosszat, érdeklődött minden iránt; soha kellemetlen megrovás nem tartóztatta fel a dadogását és nem zárta el a szivét; az öröm, a melylyel – úgy hitte – hallgatták, fokozta örömét abban, hogy mindent elmond. Így ment végbe teljes vallomása a nélkül, hogy bármit is szándéka lett volna megvallani.

«Miután jól kitanulmányozta érzéseit és jellemét, a pap világosan látta, hogy korához képest nem tudatlan ugyan, de elfelejtett mindent, a mit tudnia fontos dolog volt és hogy a gyalázat, a melybe a sors vetette, elfojtotta benne minden igaz érzését a jónak és rossznak. Van az eltompulásnak egy neme, a mely megfosztja a lelket életétől és a belső hang nem birja magát meghallgattatni azzal, a ki nem gondol egyébre, mint hogy enni valója legyen. Hogy megóvja a szerencsétlen fiatal embert ettől az erkölcsi haláltól, melyhez oly közel volt, azon kezdte, hogy fölkeltette benne az önszeretetet és az önbecsülést; megmutatta neki a jobb jövőt tehetségeinek jobb felhasználása révén; fölélesztette szívében a nagylelkű hevet mások jó cselekedeteinek elbeszélésével; azzal, hogy csodálatot keltett benne a jótettek művelői iránt, fölkeltette benne a vágyat, hogy ő is hasonlóképen cselekedjék. Hogy észrevétlenül leszoktatta tétlen és kóborló életéről, kivonatokat csináltatott vele válogatott könyvekből és úgy tett, mintha szüksége volna ezekre a kivonatokra s ezáltal táplálta benne a hála nemes érzését. Közvetve oktatta ezek által a törvények által; ismét elég jó véleményt keltett benne magamagáról, hogy ne tartsa magát minden jóra alkalmatlan lénynek és hogy ne akarjon megint megvetésre méltóvá válni saját szemében.

«Egy kicsiségből meg lehetett itélni azt a művészetet, melyet az a jótékony ember alkalmazott, hogy észrevétlenül fölemelje tanítványának szívét az alacsonyság színvonala fölé a nélkül, hogy úgy látszott volna, mintha gondolna tanítására. A papban olyan jól felismerhető becsületesség és oly biztos itélőképesség volt, hogy számos ember szivesebben bizta alamizsnáit az ő kezére, mint a városok gazdag plébánosaira. Egy nap pénzt kapott a szegények között való szétosztásra s ekkor a fiatal ember elég hitvány volt, hogy kérjen belőle. Nem – mondta a pap – mi testvérek vagyunk, te az enyém vagy és nekem nem szabad ehhez a rám bizott pénzhez a magam czéljaira hozzányúlni. Aztán a saját pénzéből adott neki annyit, a mennyit kért. Az effajta leczkék ritkán vesznek kárba az olyan fiatalembereknél, a kik nincsenek tökéletesen megromolva.

«Únom már a harmadik személyben való beszédet, a mely különben fölösleges is, mert jól érzed, kedves polgártárs, hogy az a boldogtalan szökevény én magam vagyok. Elég messze érzem magamat ifjúkorom kicsapongásaitól, hogy meg merjem őket vallani és a kéz, a mely engem kihúzott belőlük, megérdemli, hogy egy kis szégyen árán is legalább némi igazságot szolgáltassak jótéteményeinek.

«Leginkább az lepett meg, hogy derék mesteremnek magánéletében láttam a képmutatás nélküli erényt, a gyöngeség nélküli humanitást, mindig egyenes és egyszerű beszédet és a beszédekkel mindig egyező magaviseletet. Nem láttam őt nyugtalankodni, hogy hívei járnak-e a vecsernyékre, gyakran gyónnak-e, bőjtölnek-e a megszabott napokon, nem esznek-e húst.

«Felbátorítva ezek által a megfigyelések által, a helyett, hogy tüntettem volna előtte az újonnan megtérítettnek tettetett buzgalmával, nem igen rejtegettem előtte gondolkodásmódomat s ő nem botránkozott meg ezen. Néha ezt mondhattam volna magamban: elnézi közönbösségemet azok iránt a szertartások iránt, melyekre áttértem, annak a közönbösségnek fejében, melyet az iránt a vallás iránt tanusítok, melyben születtem; tudja, hogy nem-törődésem nem pártfoglalás dolga. De mit kellett gondolnom, mikor néha láttam, hogy a római egyház dogmáival ellentétes hittételeket helyesel és úgylátszik, nem sokra becsüli czeremóniáit? Titkos protestánsnak tartottam volna, ha kevésbbé lelkiismeretesnek láttam volna ugyanazokban a szertartásokban, melyeket nem valami nagyra tartott; de tudva, hogy tanuk nélkül is ép oly pontosan teljesítette papi kötelességeit, mint a közönség szeme előtt, nem tudtam, mire véljem ezeket az ellenmondásokat. Leszámítva azt, a mi egykor előidézte kegyvesztését és a miben nem igen javult meg, élete példás volt, erkölcsei feddhetetlenek, beszéde tisztességes és eszes. A legnagyobb bizalmasságban élve vele, napról-napra jobban tisztelnem kellett őt és mivel annyi jóság egészen megnyerte a szívemet, különös nyugtalansággal vártam a pillanatot, a mikor megtudhatom, mily elvre alapította sajátságos életének egységességét.

«Ez a pillanat nem következett be hamar. Mielőtt megnyilatkozott volna növendéke előtt, igyekezett kicsiráztatni a józanész és jóság csiráit, melyeket lelkében elvetett. Legnehezebb volt belőlem kiirtani a gőgös embergyűlöletet, bizonyos keserűséget a világ gazdagjai és boldogai iránt, mintha az én rovásomra lennének azok és mintha állítólagos boldogságuk elbitorolta volna az enyémet. Az ifjúság bolond hiúsága, mely felágaskodik a megalázás ellen, túlságos hajlamot keltett bennem ez iránt a haragos kedv iránt és az önszeretet, melyet Mentorom igyekezett fölkelteni bennem, büszkévé tett és még hitványabbakká tette szememben az embereket és a gyűlölethez a megvetést is hozzáfűzte.

«A nélkül, hogy egyenesen küzdött volna ez ellen a gőg ellen, megakadályozta, hogy durvalelküséggé fajuljon s a nélkül, hogy megfosztott volna önbecsülésemtől, kevésbbé lenézővé tett felebarátaim iránt. Félrehárítva mindig a hiú látszatot és megmutatva a valódi bajokat, melyeket leplez, megtanított engem bánkódni embertársaim tévedései miatt, megindulni nyomoruságukon és inkább sajnálni őket, mint irigyelni. Megindulva az emberi gyöngeségeken való részvéttől a saját gyöngeségeinek mély érzése révén, mindenütt a saját és a mások bűneinek áldozataiul látta az embereket; látta a szegényeket a gazdagok járma alatt nyögni, a gazdagokat pedig az előitéletek járma alatt. Hidd el nekem – mondotta – illuzióink nem hogy ellepleznék bajainkat, hanem fokozzák azzal, hogy értéket adnak annak, a minek nincs értéke és érzékenynyé tesznek bennünket ezen vélt nélkülözés iránt, melyeket nélkülük nem éreznénk. A lélek nyugalma mindannak megvetésében áll, a mi megzavarhatná; az az ember, a ki a legtöbbre becsüli az életet, tudja legkevésbbé élvezni és a ki legmohóbban vágyik a gyönyörre, mindig a legnyomorultabb.

«Ah, mily szomorú képek? kiáltottam fel keserűen; ha le kell mondani mindenről, akkor mire való volt születnünk? És ha meg kell vetnünk még a boldogságot is, ki tud boldog lenni? Én, – felelt egy napon a lelkész olyan hangon, a mely meglepett engem. Boldog ön? Mikor oly kevéssé szerencsés, oly szegény, számkivetett, üldözött, ön a boldog? És mit tett ön, hogy az legyen? Gyermekem, felelt ő, meg fogom mindjárt mondani.

«Erre tudtomra adta, hogy miután én vallomást tettem neki, ő is meg akarja nekem tenni a maga vallomását. Kiöntöm kebledbe, mondá megölelve engem, szívem minden érzését. Látni fogsz engem, ha nem is olyannak, a milyen vagyok, de legalább olyannak, a milyennek magam látom magamat. Ha meghallgattad egész hitvallásomat, ha jól megismered lelkem állapotát, tudni fogod, mért becsülöm magamat boldognak és mit kell tenned, hogy te is az légy, ha úgy gondolkozol, mint én. Ezek a vallomások azonban nem egy pillanat művei; idő kell hozzá, hogy kitárjak neked mindent, a mit az ember sorsáról és az élet igazi értékéről gondolok. Válaszszunk e beszélgetés nyugodt megtartására alkalmas időt és helyet.

«Kimutattam, hogy nagyon szeretném mielőbb hallani. A találkozást másnap reggelre tűztük ki. Nyár volt, napkeltekor keltünk fel. Elvezetett a városon kívül egy magas dombra, mely alatt a Po folyó haladt, melynek mentét látni lehetett a termékeny partok között, melyeket öntöz; messze távolban az Alpesek mérhetetlen lánczolata koronázta a vidéket, a fölkelő nap sugarai már végig ömlöttek a síkon és hosszú árnyékokban vetítették a mezőkre a fákat, a halmokat, a házakat, ezerféle fénytüneménynyel gazdagítva a legszebb képet, a mely emberi szemet érhet. Azt lehetett volna mondani, hogy a természet egész pompájában tárult ki előttünk, hogy kiséretéül szolgáljon beszélgetésünknek. Itt, miután egy ideig csöndben elmélkedett mondani valóiról, a béke embere így szólt hozzám: