Gyermekem, ne várj tőlem sem tudós beszédeket, sem mély értelmű okoskodásokat. Én nem vagyok nagy filozófus és nem is nagyon igyekszem az lenni. De néha van egy kis józan eszem és mindig szeretem az igazságot. Nem akarok veled vitatkozni, nem is akarom megkísérleni, hogy meggyőzzelek, elég, ha elédbe tárom, a mit szívem egyszerűségében gondolok. Kérdezd meg a magad szívét beszédem folyamán, ez minden, a mit kérek tőled. Ha tévedek, jóhiszeműen tévedek, ez elég arra, hogy tévedésem ne számíttassék bűnömül; ha te is szintén tévednél, abban se volna semmi rossz. Ha helyesen gondolkozom, mindkettőnknek ugyanaz az értelmünk van és ugyanaz az érdekünk, hogy meghallgassuk; miért ne gondolkozhatnál te is úgy, mint én?
Szegénynek és parasztgyereknek születtem s a társadalmi helyzetem arra utalt, hogy a földet műveljem; de szebbnek tartották, hogy tanuljam meg a pap mesterségével keresni a kenyeremet és megtalálták a módját, hogy taníttassanak. Bizonyára sem a szüleim, sem én nem igen gondoltunk arra, hogy megtanuljam azt, a mi jó, igaz és hasznos, hanem csak arra, hogy mit kell tudnom, hogy pappá szenteljenek. Megtanultam, a mit meg akartak velem tanultatni, mondtam, a mit mondatni akartak velem, leköteleztem magamat arra, a mire akarták és pappá lettem. De nem sokáig tartott, a míg megéreztem, hogy a mikor leköteleztem magamat, hogy nem leszek ember, többet igértem, mint a mennyit meg tudtam tartani.
Azt mondják, a lelkiismeret az előitéletek műve, én azonban tudom saját tapasztalatomból, hogy minden emberi törvények ellenére makacsul ragaszkodik a természet törvényéhez. Hiába tiltják meg nekünk ezt vagy azt, a lelkiismeret furdalása mindig csak gyöngén veti szemünkre azt, a mit a jól elrendezett természet megenged, még kevésbbé azt, a mit egyenesen előír nekünk. Oh derék fiatal ember, a te érzékeidnek még a természet nem mondott semmit; élj sokáig abban a boldog állapotban, a mikor a természet szava az ártatlanság szava. Jusson eszedbe hogy ezt még jobban megsértik, mikor elébe vágnak, mint mikor küzdenek ellene; azon kell kezdeni, hogy megtanuljunk ellenállni, hogy tudjuk, mikor engedhetünk neki bűn nélkül.
Ifjúkoromtól fogva tiszteletben tartottam a házasságot, mint a természet első és legszentebb intézményét. Megfosztván magamtól a jogot, hogy alávessem magamat neki, elhatároztam, hogy nem fogom profanizálni, mert iskoláim és tanulmányaim daczára mindig zavartalan és egyszerü életet éltem s a szellememben megőriztem az első felvilágosodás teljes tisztaságát; a világ elvei nem homályosították el ezeket és a szegénységem távol tartott azoktól a kísértésektől, melyek a bűn álokoskodásait sugallják.
Épen ez az elhatározás volt a vesztem; tiszteletem a más ágya iránt nyilvánvalóvá tette hibáimat. Meg kellett bünhődnöm a megbotránkoztatást; elfogtak, elitéltek, elűztek, sokkal inkább aggályoskodásomnak lettem áldozata, mint az állhatatlanságomnak; s a szemrehányásokból, melyekkel bűnömet kísérték, megértettem, hogy gyakran csak súlyosbítani kell a hibát, hogy az ember elkerülje a büntetést.
Kevés ilyen tapasztalat is messzire vezet egy elmélkedő szellemet; szomorú megfigyeléseim felforgatták azokat a fogalmakat, melyeket az igazságról, a tisztességről és az ember összes kötelességeiről tápláltam, minden nap elvesztettem egyet eddig táplált véleményeimből; a melyek pedig megmaradtak, nem voltak elegendők, hogy együtt egy egészet alkossanak, a mely önmagában meg tud állani s így éreztem, a mint szellememben elhomályosodik az elvek határozottsága és odajutva végül, hogy nem tudtam többé, mit gondoljak, arra a pontra értem, a melyen te vagy; azzal a különbséggel, hogy hitetlenségem, késői gyümölcse egy érettebb kornak, több kínnal alakult ki és nehezebben volt lerontható.
A bizonytalanságnak és kétségnek abban a hangulatában voltam, melyet Descartes kíván az igazság kutatásához. Ez az állapot nem arra való, hogy tartós legyen, nyugtalanító és kínos, csak a bűn érdeke vagy a lélek restsége hat meg benne. Nem volt a szívem eléggé romlott arra, hogy jól érezzem magamat benne és semmi sem őrzi meg jobban az elmélkedés megszokását, mintha az ember jobban meg van elégedve magával, mint sorsával.
Elmélkedtem tehát a halandók szomorú sorsáról, a kik kormányrúd nélkül, iránytű nélkül lebegnek az emberi vélemények tengerén és kiszolgáltatva viharos szenvedélyeiknek, minden más vezető nélkül, kivéve egy tapasztalatlan pilótát, a ki rosszul ismeri az útat és a ki nem tudja sem azt, honnan jön, sem azt, hova megy. Ezt mondtam magamban: szeretem az igazságot, keresem is és nem bírom felismerni, mutassák meg nekem és híven fogok hozzá ragaszkodni; miért kell, hogy megvonja magát egy bálványozására termett szív buzgalmától?
Ámbár gyakran tapasztaltam nagyobb bajokat, sohasem éltem annyira állandóan kellemetlen életet, mint, a zavarnak és aggodalomnak ebben az idejében, a mikor szüntelenül kétségről kétségre tévelyegve, hosszas elmélkedéseimből csak bizonytalanságot, homályt, ellentmondásokat nyertem létem ügyéről és kötelességeim zsinórmértékéről.
Hogy lehet az ember rendszerből és jóhiszeműen szkeptikus? Nem birom megérteni. Ezek a filozófusok vagy nem léteznek vagy a legszerencsétlenebb emberek. A kételkedés azokban a dolgokban, a melyeket ránk nézve fontos dolog megérteni, túlságosan erőltetett dolog az emberi szellemnek; nem tud neki sokáig ellenállani, akarata ellenére is elhatározza magát egy vagy más módon és inkább téved, semmint semmit se higyjen.
Zavaromat kétszeressé tette, hogy olyan egyházban születtem, a mely eldönt mindent, a mely nem enged semminemű kétséget s így ha egy pontot elvetettem, el kellett vetnem az összes többi pontokat és a lehetetlenség, hogy annyi képtelen döntést elfogadjak, eltérített azoktól is, a melyek nem voltak képtelenek. Mikor azt mondták: higyj mindent, lehetetlenné tették, hogy bármit is higyjek és én nem tudtam többé, hol álljak meg.
Tanácsot kértem a filozófusoktól, lapozgattam könyveiket, vizsgáltam különböző véleményeiket; mind fölényeseknek, eltökélteknek, dogmatikusoknak találtam őket még állítólagos szkepticzizmusukban is; mindent tudtak, semmit sem bizonyítottak, gúnyolódtak egymással; és ez a valamennyiükben közös vonás az egyetlennek tetszett nekem, a melyben mindnyájuknak igazuk van. Diadalmasak, mikor támadnak, de erőtlenek, mikor védik magukat. Ha mérlegre teszed okaikat, csak rombolásra valók, ha megszámlálod a hangjukat, mindegyik csak maga magára van korlátozva; csak azért egyeznek meg, hogy vitatkozhassanak; nem a rájuk hallgatás volt a módja, hogy kijussak bizonytalanságomból.
Fölfogtam, hogy az emberi szellem elégtelensége az első oka az érzések e csodálatos eltérésének, a második pedig a gőg. Nincs még mértékünk ennek a roppant gépezetnek a megitélésére, nem tudjuk kiszámítani vonatkozásait, nem ismerjük sem alaptörvényeit, sem végső okát, nem ismerjük önmagunkat; nem ismerjük sem a természetünket, sem ható elvünket; alig tudjuk, vajjon egyszerű vagy összetett lény-e az ember; át nem hatható rejtelmek vesznek körül minden felől; az érzékelhetőség határai fölött vannak; azt hiszszük, áthatásukra van értelmünk, holott csak képzelődésünk van. Ezen a képzeletbeli világon keresztül mindenki utat tör magának, s ezt hiszi a jó útnak, senki se tudhatja, az övé czélhoz vezet-e. Mindazáltal mindenen át akarunk hatolni, mindent ismerni akarunk. Az egyedüli dolog, melyet nem értünk: nem tudni azt, a mit nem tudhatunk. Jobb szeretjük a véletlenség szerint elhatározni magunkat és hinni azt, a mi nincs, mint megvallani, hogy közülünk senki sem láthatja azt, a mi van. Kicsiny része vagyunk egy nagy egésznek, melynek határait be se láthatjuk, és melyet alkotója átenged esztelen vitáinknak; s elég hiúk vagyunk, hogy el akarjuk dönteni, hogy mi ez az egész önmagában véve s hogy mik vagyunk mi hozzá viszonyítva.
Ha a filozofusok föl birnák födözni az igazságot, melyikük érdeklődnék iránta? Mindegyik jól tudja, hogy rendszere nincs jobban megalapozva, mint a többiek; de mégis ragaszkodik hozzá, mert az övé. Nincs köztük egyetlen egy sem, a ki miután megismerte volna az igazat és a hamisat, ne adna előnyt annak a hazugságnak, melyet ő talált, a másik által felfedezett igazsággal szemben. Hol az a filozófus, a ki a maga dicsősége kedvéért ne volna kész tudatosan félrevezetni az emberi nemet? Hol az, a ki szíve mélyében más czélt tűz ki magának, mint hogy kitüntesse magát? Csak emelkedhessék a köznapiság fölé, csak homályosítsa el vetélytársai hírnevét, mi egyebet kiván még? A fődolog: másként gondolkozni, mint a többiek. A hívők között istentagadó, az istentagadók közt hívő lenne.
Ezeknek az elmélkedéseknek első gyümölcse az volt, hogy megtanultam kutatásaimat arra korlátozni, a mi közvetlenül érdekelt, mély tudatlanságban maradni minden egyebek dolgában és nem nyugtalankodni a kétkedésig, csak olyan dolgokról, melyeket tudnom fontos.
Megértettem továbbá, hogy a filozofusok a helyett, hogy megszabadítottak volna hasztalan kétségeimtől, csak megkétszerezték azokat, a melyek kínoztak és nem oldottak meg egyetlen egyet sem. Más vezetőt fogadtam és ezt mondtam magamnak: kérjünk tanácsot a belső megismeréstől, kevésbbé fog félrevezetni, mint a hogy azok félrevezettek; vagy legalább a tévedésem az enyém lett és kevésbbé fogok lealacsonyodni, ha saját káprázataimat követem, mintha amazok hazugságainak szolgáltatom ki magamat.
Ekkor újra átgondolva elmémben a különböző véleményeket, melyek születésem óta lépésről lépésre vezettek, láttam, hogy bár egyikük sem volt eléggé nyilvánvaló, hogy közvetlenül előidézze a meggyőződést, a valószínűség különböző fokaival bírtak és hogy a belső hozzájárulás különböző mértékben hajlott hozzájuk vagy fordult el tőlük. Erre az első megfigyelésre, összehasonlítva egymás közt mindazokat a különböző gondolatokat, elhallgattatva az előitéleteket, azt találtam, hogy az első és a legköznapibb volt egyúttal a legegyszerűbb és legészszerűbb is és hogy az általános helyeslés elnyerésére nem hiányzott neki egyéb, mint hogy nem mondatott ki utolsónak. Képzeljétek el, hogy összes régi és modern filozofusaitok előbb kimerítették volna bizarr rendszereiket az erőkről, a lehetőségekről, a végzetszerűségről, a szükségszerűségről, az atomokról, az élő világról, az élő anyagról, a mindenféle fajta materializmusról és valamennyiük után a kitünő Clarke világosítaná fel a világot, kijelentve végül a lények lényét és a dolgok elrendezőjét. Mekkora általános csodálattal, mekkora egyhangu tapssal fogadtatott volna ez az új rendszer, a mely oly nagy, oly vigasztaló, oly fenséges, oly alkalmas a lélek fölemelésére, az erély alapvetésére és egyúttal oly megkapó, oly világosító erejű, oly egyszerű és – nekem úgy látszik – kevesebb érthetetlen dolgot nyújt az emberi szellemnek, mint a mennyi képtelent találni minden más rendszerben! Azt mondtam magamban: A megoldhatatlan ellenvetések valamennyiükkel közösek, mert az ember szelleme sokkal korlátoltabb, semhogy megoldhassa őket; tehát egyik ellen sem bizonyítanak különösebben; de mekkora különbség a közvetlen bizonyítékokban! Nem kell-e annak, a mely megmagyaráz mindent, előnyt adni, mikor nincs benne több nehézség, mint a többiben?
Magamban hordva tehát minden filozófia helyett az igazság szeretetét és minden módszer helyett egy könnyű és egyszerű szabályt, a mely fölment a bizonyítékok czéltalan hajszálhasogatása alól, újra kezdem e szerint a szabály szerint azoknak az ismereteknek a vizsgálatát, a melyek érdekelnek, elhatározva, hogy elfogadom nyilvánvalókul mindazokat, a melyektől szivem őszinteségében nem vonhatom meg beleegyezésemet, elfogadom igazoltnak mindazokat, a melyek az előbbiekkel szükségszerű viszonyban levőknek tünnek fel s a többit mind a bizonytalanságban hagyom, a nélkül, hogy akár elvetném, akár elfogadnám és a nélkül, hogy megvilágosításukkal vesződjem, mikor úgysem vezetnek semmi gyakorlati haszonra.
De ki vagyok én? Micsoda jogom van nekem itélni a dolgokról? Mi határozza meg itéleteimet? Ha azok a benyomások vezetik és kényszerítik őket, melyeket én kapok, hasztalan fárasztom magamat ezekkel a kutatásokkal; nem fognak létrejönni vagy önmaguktól fognak létrejönni, a nélkül, hogy én törődném irányításukkal. Önmagamra kell tehát legelőbb fordítanom tekintetemet, hogy megismerjem a szerszámot, a melyet használni akarok és hogy tudjam mennyire bizhatom használhatóságában.
Vagyok és vannak érzékeim, melyekkel benyomásokat fogok fel. Ez az első igazság, a mely elémbe lép és a melybe kénytelen vagyok belenyugodni. Van-e külön érzésem létezésemről, vagy csak érzékeim benyomásai útján érzem-e? Ez az első kétségem, a melyet e pillanatban lehetetlen megoldanom. Mert közvetlenül vagy az emlékezet útján folytonosan benyomások hatása alatt lévén, hogy tudhatom, hogy az énem érzése valami ez érzéki benyomásokon túl levő dolog-e és hogy tőlük független lehet-e?
Érzéki benyomásaim bennem mennek végbe, mivel éreztetik velem létezésemet; az okuk azonban tőlem idegen, mert akaratom ellenére is hatnak rám és nem függ tőlem sem előidézésük, sem megsemmisítésük. Világosan megértem tehát, hogy az érzéki benyomásom, a mely bennem van és az oka vagy tárgya, a mely rajtam kivül van, nem egy s ugyanaz a dolog.
Így tehát nem csupán én létezem, hanem más lények is léteznek, t. i. érzéki benyomásaim tárgyai és ha ezek a tárgyak csak eszmék volnának, még mindig igaz volna, hogy ezek az eszmék nem én vagyok.
Továbbá mindazt, a mit magamon kívül érzek és a mi érzékeimre hat, anyagnak nevezem és az anyagnak mindazon részleteit, melyeket egyéni lényekké összefoglalva fogok fel, testeknek nevezem. Igy tehát az idealisták és materalisták minden világa számomra nem jelent semmit; megkülönböztetéseik a testek látszatáról és valóságáról merő agyrémek.
Ime, a világegyetem létezéséről máris ép oly biztos vagyok, mint a magaméról. Tovább gondolkozom érzéki benyomásaim tárgyairól és megtalálva magamban a képességet összehasonlításukra, olyan ható erővel érzem magamat ellátva, melylyel ezelőtt nem bírtam.
Észrevenni annyi, mint érezni; összehasonlítani annyi, mint itélni; itélni és érezni nem egyazon dolog. Az érzékelés útján a tárgyak elkülönítve, elszigetelve tünnek elém, úgy a hogy a természetben vannak; az összehasonlítás útján mozgatom őket, hogy úgy mondjam, a helyüket változtatom, egymásra helyezem őket, hogy itélhessek különbségükről vagy hasonlóságukról és általában mindenféle viszonyukról. Szerintem a tevékeny vagy intelligens lénynek megkülönböztető képessége az, hogy a van szónak értelmet képes adni. Hasztalan keresem a tisztán érzéki lényben ezt az intelligens képességet, a mely a dolgokat szembe helyezi egymással és aztán megkülönbözteti; nem látható saját természetében. Ez a csak szenvedő lény külön fog érezni minden tárgyat, fel fogja ismerni az egészet is mint két részből összetettet, de egyáltalán nem lévén képes őket egymásra helyezni, nem is fogja soha összehasonlítani, nem is fog róluk itélni.
Két tárgyat egyszerre látni nem jelent annyit, mint látni kapcsolataikat vagy megitélni különbségeiket, több tárgyat egymástól elkülönítve észrevenni nem jelent annyit, mint megszámlálni őket. Egy és ugyanabban a pillanatban lehet fogalmam egy nagy botról és egy kis botról a nélkül, hogy összehasonlítanám őket, a nélkül, hogy megitélném, hogy az egyik kisebb a másiknál, mint a hogy egyszerre látni tudom egész kezemet a nélkül, hogy az újjaimat megszámláljam.94) Az olyan összehasonlító fogalmak, mint nagyobb, kisebb, ép úgy, mnt az egy, kettő stb. számfogalmak bizonyára nem érzéki benyomások, ámbár szellemem csak érzéki benyomásaim alkalmával idézi elő őket.
Azt mondják erre, hogy az érzéki lény azok állal a különbségek által különbözteti meg egymástól az érzéki benyomásokat, a melyek köztük vannak. Ez magyarázatot kiván. Ha az érzéki benyomások különbözők, az érzéki lény különbségeik által különbözteti meg őket; ha hasonlók, azért különbözteti meg, mert egymástól külön veszi őket részre. Máskülönben hogy különböztethetne meg egy egyidejű érzéki benyomásban két egyforma tárgyat? Szükségképen össze kellene tévesztenie s egy és ugyanannak venni ezt a két tárgyat, kivált oly rendszerben, a mely azt állítja, hogy a térbeli benyomásoknak nincs kiterjedésük.
Ha a két összehasonlítandó érzék észrevétetik, a benyomásuk végbement, mindegyik tárgy tudomásul vétetik, a kettő érzékelve van, de azért a viszonyuk még nincs érzékelve. Ha az erről a viszonyról való itélet csak érzéklet volna és egyedül a tárgyból eredne, az itéletem nem csalna meg soha, mert sohasem hibás az, hogy érzem, a mit érzek.
Miért van tehát, hogy csalódom ennek a két botnak a viszonyát illetőleg, kivált, ha nem párhuzamosak? Miért mondom például, hogy a kis bot harmadrésze a nagynak, holott csak negyedrésze? Miért hogy a kép, mely az érzékletben van, nem azonos a modelljével, azaz a tárgygyal? Azért, mert aktiv vagyok, mikor itélek, mert a folyamat, a mely összehasonlít, hibás és mert értelmem, mely a viszonyokról itél, belevegyíti tévedéseit az érzékletek igazságába, a melyek csak a tárgyakat mutatják.
Vegyetek ehhez még egy megfontolást, a mely bizonyosan meg fog lepni, ha gondoltok rá és pedig azt, hogy ha merőben passzivak volnánk érzékeink használatában, nem volna köztük semmi közlekedés; lehetetlen volna nekünk felismerni, hogy a test, melyet érintünk és a tárgy, melyet látunk, azonos. Vagy nem éreznénk soha semmit önmagunkon kívül, vagy ötféle érzékelhető substantia volna ránk nézve, melyek azonosságát nem volna módunk észrevenni.
Adhatunk akármilyen nevet szellemem ama képességének, a mely egymás mellé teszi és összehasonlítja érzékleteimet, nevezhetjük figyelemnek, megfontolásnak, elmélkedésnek vagy a hogy tetszik, mindig igaz, hogy bennem van, nem pedig a dolgokban, hogy én magam idézem elő, ámbár csak annak a benyomásnak alkalmából idézem elő, melyet a tárgyak rám tesznek. Ha nem áll is hatalmamban, érezni vagy nem érezni, hatalmamban áll többé vagy kevésbbé vizsgálni, a mit érzek.
Nem vagyok tehát egyszerűen érzékelő és passziv lény, hanem aktiv és gondolkodó lény és bármit mond a filozófia, igényt tartok a gondolkodás dicsőségére. Csak azt tudom, hogy az igazság a dolgokban rejlik, nem pedig szellememben, a mely itél róluk és mennél kevesebbet viszek bele a magaméból az itéletekbe, melyeket alkotok róluk, annál biztosabb vagyok, hogy közel jutok az igazsághoz; így tehát szabályomat, hogy inkább érzésemre bízzam magamat, mint az eszemre, maga az ész erősíti meg.
Miután úgyszólván megbizonyosodtam magamról, kezdek kitekinteni önmagamból és a borzongás egy nemével szemlélem magamat, a ki ki vagyok vetve, el vagyok veszve ebbe a roppant mindenségbe és mintegy elmerülve a lények mérhetetlenségébe, nem tudva semmit arról, hogy mik, akár egymás közt, akár hozzám való viszonyukban. Tanulmányozom, megfigyelem őket és az első tárgy, a mely összehasonlításukra kinálkozik, én magam vagyok.
Mindaz, a mit az érzékek útján veszek észre, anyag és az anyag összes lényeges tulajdonságait érzékelhető minőségeikből vezetem le, melyek útján észreveszem őket és melyek elválaszthatatlanok tőle. Hol mozgásban látom az anyagot, hol nyugalomban,95) ebből azt következtetem, hogy sem a nyugalom, sem a mozgás nem tartoznak a lényegéhez, hanem a mozgás, tevékenység lévén, egy oly ok eredménye, melynek hiánya a nyugalom. Ha tehát semmi sem hat az anyagra, akkor nem mozog és pedig ép azért, mert közömbös a nyugalom és a mozgás iránt, természetes állapota a nyugalom.
Kétféle fajta mozgást veszek észre a testekben, t. i. az átvitt mozgást és a spontán vagyis szándékos mozgást. Az elsőben a mozgató ok idegen a mozgatott testtől, a másikban benne magában van. Ebből nem azt következtetem, hogy például egy óra mozgása spontán mozgás, mert ha nem hatna rá semmi a rúgóján kívüli dolog, akkor nem törekednék kinyújtani magát és nem húzná meg a lánczot. Ugyanannál az oknál fogva nem tulajdonítok spontaneitást a cseppfolyós testeknek, sem magának a tűznek, mely cseppfolyóssá teszi őket.96)
Azt kérdezitek tőlem, vajjon az állatok mozgása spontán-e? Azt mondom erre, hogy nem tudom, de az analógia a mellett szól, hogy igen. Azt is kérdezhetitek még, hogy honnan tudom tehát, hogy egyáltalán vannak spontán mozgások; azt mondom erre, hogy tudom, mert érzem. Meg akarom mozdítani a karomat és megmozdítom, a nélkül, hogy ennek a mozgásnak más közvetlen oka volna, mint az akaratom. Hiába akarnának okoskodni, hogy ezt az érzést elvittassák tőlem, mert ez nyilvánvalóbb, mint bármely bizonyíték; ép úgy bebizonyíthatnák nekem azt is, hogy nem létezem.
Ha nem volna semmi spontaneitás az emberek tetteiben s ha nem volna semmiben, a mi a földön végbemegy: csak annál nagyobb zavarban volnánk, hogy elképzeljük minden mozgásnak első okát. A magam részéről annyira meggyőződöttnek érzem magamat arról, hogy az anyag természetes állapota a nyugalmi állapot és hogy önmagában nincs semmi ereje a cselekvésre, hogy ha egy testet mozgásban látok, azonnal azt következtetem belőle, hogy vagy lelkes test, vagy hogy ez a mozgás úgy közöltetett vele. Szellemem visszautasít minden belenyugvást abba az eszmébe, hogy lehessen nem-organizált anyag, a mely magamagától mozog vagy valami cselekvést fejt ki.
Mindazáltal a látható mindenség anyag, elszórt és holt anyag,97) a melynek egészében nincs semmi a lelkes test egységéből, organizáltságából és érzéséből, mert bizonyos, hogy mi, a kik részei vagyunk, egyáltalán nem érezzük magunkat az egészben. Ugyanaz a mindenség mozgásban van és szabályozott, egyöntetű, állandó törvényeknek alávetett mozgásában nyoma sincs annak a szabadságnak, a mely az emberek és állatok spontán mozdulataiban tünik fel. A világ tehát nem egy nagy állat, a mely önmagától mozog, mozdulatainak tehát van valami tőle idegen oka, a melyet én nem veszek észre, de a belső meggyőződés ezt az okot annyira érezhetővé teszi rám nézve, hogy nem láthatom a napot keringeni a nélkül, hogy ne képzeljek egy erőt, a mely hajtja vagy mikor a föld forog, érezni vélek egy kezet, a mely forgatja.
Mit nyertem azzal, hogy ha el kell fogadnom bizonyos általános törvényeket, melyeknek lényeges kapcsolatait az anyaggal nem értem? Ezeknek a törvényeknek tehát, nem lévén valóságos lények, substantiák, valami más okuk kell hogy legyen, a mely előttem ismeretlen. A tapasztalat és megfigyelés megismertették velünk a mozgás törvényeit; ezek a törvények meghatározzák az eredményeket az okok kimutatása nélkül; nem elegendők a világ rendszerének és a mindenség haladásának megmagyarázására. Descartes koczkákból kiformálta az eget és földet, de csak egy forgató mozgás segítségével tudta megadni az első lökést ezeknek a koczkáknak s csak ezzel tudta működésbe hozni centrifugális erejét. Newton megtalálta a vonzás törvényét, de a vonzás magában véve hamarosan mozdulatlan tömeggé tenné a világegyetemet; ehhez a törvényhez kellett egy kifelé ható erőt fűznie, hogy leirathassa az égi testekkel a maguk körpályáit. Mondja meg hát Descartes, mely fizikai törvény forgatta forgattyúit; mutassa meg Newton a kezet, a mely az égi testeket kidobta körpályáik tangensére.
A mozgás első okai nincsenek az anyagban; ez elfogadja a mozgást és tovább közli, de nem idézi elő. Mennél jobban megfigyelem a természet erőinek hatását és ellenhatását, a mint egymásra hatnak, annál inkább azt találom, hogy hatásról-hatásra haladva mindig vissza kell jutnunk valami akarathoz, mint első okhoz, mert az okok végtelenig menő sorozatát föltételezni annyi, mintha semmit sem tételeznénk fel. Szóval minden mozgás, mely nem egy másik mozgás által idéztetett elő, csak egy spontán, önkényes aktusból származhatik; a lelketlen testek csak a mozgás útján hatnak és nincs igazi tevékenység akarat nélkül. Ez az én első alapelvem. Azt hiszem tehát, hogy egy akarat mozgatja a világegyetemet és lelkesíti a természetet. Ez az én első dogmám vagy első hitczikkelyem.
Hogy idéz elő egy akarat egy fizikai vagy testi tevékenységet? Erről nem tudok semmit, de önmagamon tapasztalom, hogy előidézi. Cselekedni akarok és cselekszem; mozgatni akarom a testemet és a testem mozog; de hogy egy lelketlen és nyugvó test önmagától mozogjon vagy mozgást idézzen elő, ez érthetetlen és példa nélkül való. Az akarat tényei által ismeretes előttem, nem természete által. Ezt az akaratot ismerem mint mozgató okot; de az anyagot mint mozgás előidézőjét felfogni annyi volna, mint következményt felfogni, melynek nincs oka, vagyis nem fogni fel egyáltalán semmit.
Ép oly kevéssé lehetséges felfognom, hogy mikép mozgatja akaratom a testemet, mint a hogy mikép hatnak érzékleteim a lelkemre. Még azt sem tudom, miért tünt fel e rejtelmek egyike megmagyarázhatóbbnak, mint a másik. A mi engem illet, akár ha passziv vagyok, akár ha aktiv vagyok, a két substantia egyesülésének eszköze előttem teljesen érthetetlennek tünik fel. Valóban különös dolog, hogy épen ebből az érthetetlenségből indulnak ki, hogy a két substantiát összehozzák, mintha ily különböző természetű eljárások jobban magyarázódnának meg egyetlen subjectumban, mint kettőben.
A tétel, melyet most felállítottam, homályos, az igaz; de mégis van értelme és nincs benne semmi, a mi ellentmond az észnek vagy a megfigyelésnek; lehet-e ugyanezt mondani a materializmusról? Nem nyilvánvaló-e, hogy ha a mozgás lényeges tulajdonsága volna az anyagnak, elválaszthatatlan volna tőle, mindig ugyanabban a mértékben volna meg benne, mindig ugyanaz volna az anyag mindegyik részében, közölhetetlen volna, nem bírna sem növekedni, sem csökkenni, sőt az anyagot el sem lehetne nyugvó helyzetben képzelni? Ha azt mondják nekem, hogy a mozgás nem lényeges, hanem szükséges tulajdonsága, akkor félre akarnak vezetni olyan szavakkal, melyeket könnyebb volna megczáfolni, ha több volna bennük az értelem. Mert az anyag mozgása vagy belőle magából ered és akkor lényeges tulajdonsága, vagy ha idegen okból ered, csak annyiban szükséges az anyagra nézve, a mennyiben a mozgató ok hat rá. Ezzel visszajutunk az első nehézséghez.
Az általános és elvont eszmék az emberek legnagyobb tévedéseinek forrásai; a metafizika szószaporítása sohasem vezetett egyetlen igazság fölfedezésére sem és betöltötte a filozófiát képtelenségekkel, melyek miatt szégyenkezni kell, a mint kiforgatjuk őket nagyhangú szavaikból. Mondd, barátom, hogy ha egy az egész természetben kiterjedt volt erőről beszélnek neked, adnak-e ezzel szellemednek igazi eszmét? Azt hiszik, mondanak valamit az ilyen üres szavakkal: egyetemes erő, szükséges mozgás, holott nem mondanak egyáltalán semmit. A mozgás eszméje nem egyéb, mint az egyik helyről a másikra való helyváltoztatás eszméje; nincs mozgás valami irány nélkül, mert egy individuális lény nem mozoghat egyszerre minden irányban. Mely irányban mozog tehát az anyag szükségszerűen? Vajjon az egész anyagnak van-e mint testnek egyöntetű mozgása vagy minden atomnak van-e saját mozgása? Az első felfogás szerint az egész mindenségnek egy szilárd és oszthatatlan tömeget kell alkotnia, a másik szerint csak elszórt és összefüggés nélküli fluidumot alkothat és sohasem válhatik lehetségessé, hogy két atóm egyesüljön. Mely irányban menjen végbe ez az egész anyaggal közös mozgás? Egyenes vonalban, vagy köralakban, fölfelé vagy lefelé, jobbra vagy balra? Ha az anyag minden molekulájának megvan a maga külön iránya, mik az okai mindezeknek az irányoknak és mindezeknek a különbségeknek? Ha az anyag minden atomja vagy molekulája csak saját központja körül forogna, soha semmi sem mozdulna helyéből és nem volna közvetített mozgás; de még akkor is ennek a körmozgásnak meghatározottnak kellene lennie bizonyos irányban. Az anyagnak elvont értelemben való mozgást tulajdonítani annyi, mint szavakat mondani, melyek nem jelentenek semmit; meghatározott mozgást tulajdonítani neki annyi, mint okot föltételezni, a mely meghatározza. Mennél jobban megsokszorozom a külön erőket, annál több új okot kell megmagyaráznom a nélkül, hogy bármikor is találnék valami közös hatóerőt, a mely azokat irányítja. Nem bírva elképzelni semmiféle rendet az elemek véletlen összehalmozódásában, még azok küzdelmét sem tudom elképzelni s a mindenség chaosza megfoghatatlanabb előttem, mint a harmóniája. Megértem, hogy a világ mechanizmusa érthetetlen lehet az emberi szellem számára, de mihelyt valaki belefog magyarázatába, olyan dolgokat kell mondania, a melyeket az emberek megértenek.
Ha a mozgó anyag akaratot árul el nekem, a bizonyos törvények szerint mozgó anyag értelmet árul el: ez a második hitczikkelyem. A cselekvés, összehasonlítás, választás egy cselekvő és gondolkodó lény tevékenységei; ez a lény tehát van. Hol látod, hogy van? fogjátok mondani. Nemcsak az egekben, melyek keringenek, a csillagban, a mely világít, nemcsak önmagamban, hanem a juhban is, a mely legel, a madárban, a mely repül, a kőben, a mely leesik, a levélben, melyet elragad a szél.
Itélek a világ rendjéből, ámbár a végczélja ismeretlen előttem, mert hogy erről a rendről itéljek, arra elég nekem összehasonlítani a részeket egymás közt, tanulmányozni együtthatásaikat, kapcsolataikat, észlelni összhangzatukat. Nem tudom, miért létezik a mindenség, de azért mégis látom, hogyan módosul, mégis észreveszem a benső megegyezést, mely által a lények, melyekből áll, kölcsönös segítséget nyújtanak egymásnak. Olyan vagyok, mint egy ember, a ki először látna órát nyitva és nem győzné eléggé csodálni szerkezetét, ámbár nem ismerné a gépezet rendeltetését és nem látná a számlapját. Nem tudom, mondaná, mire való mindez, de azt látom, hogy minden darab a többi számára van csinálva; csodálom a munkást műve részleteiben és biztos vagyok benne, mindezek a kerekek csakis egy közös czél érdekében haladnak így együtt, a mely czélt lehetetlen észrevennem.
Hasonlítsuk össze a különleges czélokat, az eszközöket és mindenféle meghatározott kapcsolatokat, azután hallgassuk meg belső érzésünket: mely ép elme tudna elzárkózni tanubizonyságától? Mely elfogulatlan szemnek nem jelent a mindenség látható rendje egy legfelsőbb értelmet? És hány szofizmát kell egymásra halmozni, hogy valaki félreismerje a lények harmóniáját és minden résznek csodálatos együtthatását a többiek fenntartására! Beszélhettek nekem, a mennyit akarnak, kombinácziókról és véletlenekről, mire jó nektek hallgatásra kárhoztatni engem, ha nem tudtok meggyőződésre vezetni? És hogy vehetitek el tőlem az önkénytelen érzést, a mely akaratom ellenére is mindig rátok czáfol? Ha organizált testek ezerféle módon kombinálódtak véletlenül, mielőtt állandó formákat öltöttek, ha előbb gyomrok képződtek száj nélkül, lábak fej nélkül, kezek kar nélkül, mindenféle fajta tökéletlen szervek, melyek elpusztultak, mert nem tudták magukat fentartani, miért nem éri tekintetünket egy sem ezek közül a formátlan kisérletek közül? Miért szabott meg magának végül a természet olyan törvényeket, a melyeknek kezdetben nem volt alávetve? Nem lephet meg, ha egy dolog bekövetkezik, a míg lehetséges és ha a bekövetkezés nehézségét kiegyenlíti a koczkavetések mennyisége. Ezt megengedem. Ha azonban azt mondanák nekem, hogy az átabotában odadobott nyomdai betűk létrehozták volna az egész Aeneist, nem tartanám érdemesnek egyetlen lépést is tenni ennek a hazugságnak a megállapítására. Elfelejted, fogják nekem mondani, a dobások számát. De hány ilyen dobást kell föltételeznem, hogy valószínűvé tegyem a kombinácziót? Rám nézve, a ki csak egyet látok, fogadni merek egyre a végtelen sok ellen, hogy az eredmény nem a véletlenség műve. Vegyétek hozzá, hogy kombinácziók és véletlenségek mindig csak ugyanolyan természetű alkotásokat hoznak létre, mint a kombinált elemek, hogy az organizáczió és az élet sohasem jönnek létre az atómok egy dobásából és hogy a vegyész, mikor vegyületeit összekeveri, nem fogja őket tégelyében érzésre és gondolkodásra birni.98)
Meglepetéssel és csaknem megbotránkozva olvastam Nieuwentitet. Hogy akarhatott ez az ember könyvet írni a természet csodáiról, melyek alkotójuk bölcseségét mutatják? Könyve oly terjedelmes lehet, mint a világ és még mindig nem merítené ki tárgyait; és a mint belefogunk a részletekbe, a legnagyobb csoda, az egésznek harmóniája és összeillése elkerüli figyelmünket. Az élő és organizáló testek nemzése maga is örvénye az emberi szellemnek; az áthághatatlan korlát, melyet a természet vetett a különböző fajok közé, hogy össze ne keveredjenek, teljes nyilvánvalósággal mutatja czélzatait. Nem elégedett meg a rend megállapításával, biztos rendszabályokat is szabott meg, hogy ezt semmi sem zavarhassa.
Nincs olyan lény a mindenségben, a melyet ne lehetne bizonyos tekintetben úgy tekinteni, mint az összes többiek közös központját, a mely körül mind el vannak rendezve, úgy hogy kölcsönösen czéljai és eszközei egymásnak. Az ész összezavarodik és elvész a kapcsolatoknak ebben a végtelenségében, melyek közül egy sincs sem összezavarodva, sem elveszve a tömegben. Mennyi képtelen föltevés kell a véletlenül mozgó anyag vak mechanizmusa e harmóniájának levezetésére! Azok, a kik tagadják annak a czélzatnak az egységét, a mely e nagy egész minden részletének kapcsolataiban nyilvánul, hiába leplezik szószátyárságukat abstractiókkal, coordinatiókkal, általános elvekkel, jelképes kifejezésekkel; tehetnek, a hogy akarnak, nekem lehetetlen felfogni az ily állandóan elrendezett lények rendszerét, hacsak nem tételezek fel egy értelmet, a mely elrendezi. Nem tőlem függ, hogy higyjem-e, hogy a passiv és halott természet élő és érző lényeket hozhatott létre, hogy a vak végzet értelmes lényeket hozhatott létre, hogy az, a mi nem gondolkodik, gondolkodó lényeket hozhatott létre.
Azt hiszem tehát, hogy a világot egy hatalmas és bölcs akarat kormányozza; látom, vagyis inkább érzem és ezt tudnom fontos. De maga ez a világ örökös-e vagy teremtett? Van-e a dolgoknak egyetlen elve? Kettő van-e vagy több? És mi a természetük? Nem tudok erről semmit és mi ez nekem? A mint ezek az ismeretek érdekesekké válnak rám nézve, törődni fogok megszerzésükkel; addig lemondok a henye kérdésekről, melyek nyugtalaníthatják önszeretetemet, de hasznavehetetlenek életem módjára és fölötte állnak elmémnek.
Gondolj mindig arra, hogy én nem tanítlak nézetemre, hanem elédbe tárom. Akár örök az anyag, akár teremtett, akár van passziv principium, akár nincs, mindig bizonyos, hogy az egész egy és egy egyetlen értelmet nyilvánít ki, mert nem látok semmit, a mi nincs ugyanabban a rendszerben elrendezve és a mi nem ugyanazon czél felé halad, t. i. az egésznek a megszabott rendben való fentartása felé. Ezt a lényt, a mely akar és tud, ezt az önmaga által tevékeny lényt, akármilyen is, a mely mozgatja a mindenséget és elrendez minden dolgot, ezt nevezem én Istennek. Ehhez a névhez az értelem, a hatalom, az akarat eszméit fűzöm, a melyeket én foglaltam össze és a jóságéit, mely ezeknek közvetlen következménye; de ezzel nem ismerem meg jobban a lényt, melynek ezeket tulajdonítom; egyformán elburkolja magát érzékeim és értelmem elől; mennél többet gondolkodom róla, annál jobban összezavarodom; egész bizonyosan tudom, hogy létezik és hogy önmaga által létezik; tudom, hogy az én létem alá van rendelve az az övének és hogy mindazok a dolgok, melyeket ismerek, ugyanebben a helyzetben vannak. Észreveszem Istent mindenütt műveiben; érzem magamban, látom magam körül mindenfelé, de a mint önmagában akarom szemlélni, a mint keresni akarom, hogy hol van, hogy mi, milyen a substantiája, eltünik előlem és zavarba jött szellemem nem vesz észre többé semmit.
Tehetetlenségem tudatától áthatva, nem fogok soha az Isten lényegéről okoskodni, hacsak nem kényszerít rá az ő hozzám való viszonyulásának érzése. Ezek az okoskodások mindig koczkázatosak; a bölcs embernek csak remegve szabad rájuk adni magát és abban a biztos tudatban, hogy nem teremtetett kimerítésükre, mert nem az a legnagyobb káromlása az Istenségnek; ha nem gondolunk rá, hanem az, ha rosszul gondolunk rá.
Miután fölfedeztem attributumai közül azokat, melyek által felfoghatom létezését, visszatérek magamhoz és keresem, milyen rangot foglalok el az általa kormányzott dolgok rendjében, a melyet képes vagyok vizsgálni. Tagadhatatlanul az első rangban találom magamat fajom révén, mert akaratom által és ennek végrehajtására hatalmamban álló eszközeim által több erőm van, hogy hassak az engem körülvevő összes testekre vagy hogy tetszésem szerint odadjam magamat hatásuknak vagy elvonjam magamat tőle, mint a mennyivel közülük bármelyik bír, hogy akaratom ellenére hasson rám maga a fizikai impulsió által; értelmességem révén pedig én vagyok az egyetlen, a kinek áttekintése van az egész fölött. Mely lénye a világnak tudja, az emberen kívül, megfigyelni a többieket mind, melyik tud mérlegelni, számítani, előre látni mozdulataikat, hatásaikat és hogy úgy mondjam, hozzáfűzni a közös lét érzését saját egyéni létének érzéséhez? Mi van abban olyan nevetséges, ha azt gondolom, hogy minden az én számomra készült, mikor én vagyok az egyedüli, a ki mindent magára tud vonatkoztatni?
Igaz tehát, hogy az ember királya a földnek, melyen lakik, mert nemcsak megszelidíti az állatokat, nemcsak rendelkezik az elemekkel leleményessége által, hanem ő tud egyedül a földön rendelkezni a földdel s elmélkedése által elsajátítja magának még a csillagokat is, a melyekhez nem tud fölérni. Mutassanak nekem még egy állatot a földön, a mely hasznát tudja venni a tűznek és a mely meg tudja csodálni a napot. Hogyan! Meg tudom figyelni, meg tudom ismerni a tényeket és kapcsolataikat, érezni tudom, mi a rend, a szépség, az erény, szemlélni tudom a világegyetemet, föl tudok emelkedni addig a kézig, a mely kormányozza, tudom szeretni és cselekedni a jót – és az állatokhoz hasonlítsam magamat! Aljas lélek, szomorú filozofiád tesz hozzájuk hasonlóvá; vagyis inkább hiába akarod magadat lealjasítani, szellemed tanúságot tesz elveid ellen, jótékony szived megczáfolja elméletedet és még tehetségeiddel való visszaélésed is ezek kitünőségét bizonyítja önmagad ellen.
A mi engem illet, én, a kinek nincs vitatni való rendszerem, én, egyszerű és igaz ember, a kit nem ragad el egyik párt dühe sem és a ki nem tartott számot a szektafőnökség dicsőségére, a ki meg vagyok elégedve a helylyel, melyet Isten juttatott nekem, rajta kívül nem látok semmi különbet, mint a saját fajom; és ha meg kellene választanom a helyemet a lények rendjében, mi többet választhatnék, mint hogy ember legyek.
Ez a megfontolás nem tesz annyira gőgössé, mint a mennyire meghat, mert ezt a helyzetet nem magam választottam és nem számítható egy oly lény érdeméül, a mely még nem is létezett. Láthatom-e magamat annyira kitüntetettnek a nélkül, hogy szerencsét ne kívánjak magamnak ehhez a tiszteletreméltó álláshoz és hogy ne áldjam azt a kezet, a mely bele juttatott? Első magamba-szállásomból a hála és áldás érzése születik fajom alkotója iránt, ebből az érzésből pedig első hódolatom a jótékony Istenség iránt. Imádom a legfőbb hatalmat és megindulok jótéteményein. Nincs rá szükségem, hogy tanítsanak erre a kultuszra, maga a természet diktálja nekem. Nem természetes következése-e az önszeretetnek, hogy tiszteljük azt, a ki pártunkat fogja és szeressük, a ki jót akar nekünk?
De mi lesz belőlem, a mikor, hogy megismerjem egyéni helyemet a fajomban, a különböző rangfokozatokat és azokat az embereket szemlélem, a kik ezeket betöltik? Micsoda látvány! Hol a rend, melyet megfigyeltem? A természet képe csak összhangot és arányosságot nyújtott, az emberi nemé csak zavart, rendetlenséget nyujt! Az elemek között összhang uralkodik, az emberek pedig a zűrzavarban vannak! Az állatok boldogok, egyedül a királyuk boldogtalan! Oh bölcseség, hol vannak a törvényeid? Oh, gondviselés, így uralkodol a világon? Jóltevő lény, mi lett hatalmadból? Látom a bajt e földön.
Elhinnéd-e, kedves barátom, hogy ezekből a szomorú elmélkedésekből és ezekből a látszólagos ellenmondásokból alakulnak szellememben a lélekről való fenséges eszmék, melyek eddigelé nem következtek kutatásaimból? Elmélkedve az ember természetéről, két határozott elvet véltem benne felfedezhetni, a melyek egyike fölemelte az embert az örök igazságok tanulmányozásáig, az igazság és az erkölcsi jó szeretetéig, az intellektuális világ tájaira, melyek szemlélete teszi a bölcs gyönyöreit, – másika pedig alacsonyan önmagába rántotta vissza, alávetette az érzékek uralmának, a szenvedélyeknek, melyek ezeknek szolgái és általuk elnyomta mindazt, a mi az előbbinek érzéseit sugallta neki. Érezve, hogy e két ellenkező irány vonz maga felé és összeütközik bennem, ezt mondtam magamban: Nem, az ember nem egy; akarok és nem akarok, egyszerre rabszolgának és szabadnak érzem magamat; látom a jót, szeretem és a rosszat teszem; aktiv vagyok, mikor az észre hallgatok, passziv vagyok, mikor a szenvedélyek elragadnak és ha áldozatul esem, az a legnagyobb kínom, hogy érzem, ellent tudtam volna állani.
Fiatal ember, hallgass bizalommal, én mindig jóhiszemű leszek. Ha a lelkiismeret az előítéletek műve, akkor kétségkívül nincs igazam, és nincs kinyilvánított erkölcs, de ha természetes hajlama az embernek, hogy előnyt adjon magamagának és ha az igazság elemi érzése mégis veleszületett az emberi szívvel, akkor oldja meg ezeket az ellenmondásokat az, a ki egyszerű lényt csinál az emberből és én csak egy substantiát fogok elismerni.
Észre fogod venni, hogy a substantia szó alatt általában a valami eredeti tulajdonsággal ellátott lényt értem, elvonva belőle minden részleges és másodlagos módosulást. Ha tehát az eredeti tulajdonságok mind, melyek előttünk ismeretesek, egyesülhetnek ugyanabban az egy lényben, csak egy substantiát kell feltételezni, de ha vannak köztük, melyek kölcsönösen kizárják egymást, akkor annyi a különböző substantia, a hány ilyen kizárást eszközölni lehet. Elmélkedjél erről; a magam részéről nekem, bármit mond is Locke, csak kiterjedőnek és oszthatónak kell ismernem az anyagot, hogy biztos legyek benne, hogy nem tud gondolkozni; és ha egy filozofus azt mondaná nekem, hogy a fák éreznek és a sziklák gondolkodnak.99) hiába akarna zavarba ejteni szubtilis érveivel, nem tudok benne egyebet látni, csak rosszhiszemű szofistát, a ki jobb szeret érzést tulajdonítani a köveknek, mint lelket az embernek.
Vegyünk fel egy süketet, a ki tagadja a hangok létezését, mert sohasem érintették a fülét. Szeme elé teszek egy húros hangszert, melynek megfelelően hangolt hangját egy másik elrejtett hangszeren szólaltatom meg. A süket látja rezegni a húrt; ezt mondom neki: Ezt a hang teszi. Dehogy, feleli ő, a húr reszketésének oka benne magában van, minden testnek közös tulajdonsága, hogy így rezeg. Mutasd meg hát nekem, folytatom én, ezt a rezgést más testekben vagy legalább ok nélkül ebben a húrban. Nem tudom, felel a süket, de mivel nem foghatom fel, hogy rezeghet ez a húr, miért kellene ezt a te hangjaiddal magyaráznom, a melyekről nincs legcsekélyebb fogalmam sem? Ez annyi, mint egy homályos tényt egy még homályosabb okkal magyarázni. Vagy tedd számomra érezhetőbbé a hangokat, vagy pedig azt mondom, hogy nem léteznek.
Mennél többet elmélkedem az emberi szellem gondolatáról és természetéről, annál inkább azt találom, hogy a materialisták okoskodása hasonlít ezéhez a süketéhez. Valóban, süketek a belső hang iránt, a mely nehezen félreérthető hangon kiált nekik: A gép nem gondolkozik, sem mozgás, sem alak nem idézhet elő gondolkodást; van valami benned, a mi igyekszik eltépni azokat a kötelékeket, melyek korlátozzák; a tér nem mérték számodra, az egész mindenség nem elég nagy neked: érzéseidnek, vágyaidnak, nyugtalanságodnak, még a gőgödnek is más az alapja, mint az a szűk test, a melyben lelánczolva érzed magadat.
Egy anyagi lény sem tevékeny önmagától, én pedig az vagyok. Akárhogy el akarják ezt tőlem vitatni, én érzem és ez az érzés erősebben szól hozzám, mint az ész, a mely ellent mond neki. Van testem, a melyre a többi testek hatnak és a mely rájuk hat; ez a kölcsönös hatás nem szenved kétséget; az akaratom azonban független érzékeimtől; beleegyezem vagy ellenállok, legyőzetem vagy győztes vagyok és tökéletesen érzem magamban, mikor megteszem azt, a mit tenni akartam vagy mikor nem teszek egyebet, mint hogy engedek szenvedélyeimnek. Mindig megvan a hatalmam, hogy akarjak, de nincs mindig erőm, hogy akaratomat végrehajtsam. Ha átengedem magamat a kísértéseknek, a külső tárgyak impulsiója szerint cselekszem. A mikor szememre vetem magamnak ezt a gyöngeséget, csak akaratomra hallgatok; rabszolga vagyok bűneim révén és szabad a lelkiismereti furdalásaim révén; szabadságom érzése csak akkor törlődik ki belőlem, mikor lealjasodom és mikor végül már nem engedem, hogy lelkem szava fölemelkedjék a test törvénye ellen.
Csak a saját akaratom érzése által ismerem az akaratot s az értelmet sem ismerem jobban. Mikor azt kérdezik tőlem, mi az az ok, a mely meghatározza az akaratomat: a magam részéről azt kérdezem, mi az az ok, a mely meghatározza az itéletemet, mert világos, hogy ez a két ok csak egy és ha jól megértjük, hogy az ember ítéleteiben cselekvő, hogy értelme nem egyéb, mint az összehasonlítás és ítélés képessége, látni fogjuk, hogy a szabadsága is csak hasonló képesség vagy ebből származik; úgy választja a jót, a hogy megítélte az igazat, ha hamisan ítélte meg, akkor a rosszat választja. Mi tehát az az ok, a mely meghatározza az akaratát? Az ítélete. És mi az az ok, a mely meghatározza ítéletét? Értelmi képessége, itélő képessége; a meghatározó ok benne magában van. Ezen túl nem értek meg többé semmit.
Kétségkívül nem vagyok olyan szabad, hogy ne akarjam saját javamat, nem vagyok olyan szabad, hogy a káromat akarjam, de a szabadságom épen abban áll, hogy csak azt birom akarni, a mi nekem megfelel vagy a mit ilyennek vélek és semmi, a mi idegen tőlem, nem határoz meg. Az következik ebből, hogy nem vagyok a magam ura, mert nem vagyok képes arra, hogy másvalaki legyek, mint a ki vagyok?
Minden tevékenységnek alapelve egy szabad lény akaratán alapszik; ezen túl nem lehet menni. Nem a szabadság szó nem jelent semmit, hanem a szükség. Föltételezni valami tényt, valami eredményt, a mely nem származik egy cselekvő principiumból, annyi, mint ok nélküli eredményeket tételezni fel, annyi, mint beleesni a circulus vitiosusba. Vagy nincs első impulsió, vagy nincs minden impulsiónak előzetes oka és nincs igazi akarat szabadság nélkül. Az ember tehát szabad a cselekedeteiben és mint ilyen át van lelkesítve egy immateriális substantiával; ez az én harmadik hitczikkelyem. Ebből a három elsőből könnyen levezetheted a többit mind, a nélkül, hogy tovább is felsoroljam őket.
Ha az ember cselekvő és szabad, önmagától cselekszik; mindaz, a mit szabadon tesz, nem tartozik bele a gondviselés rendezett rendszerébe és nem számítható fel ennek. Ez nem akarja a rosszat, a mit az ember tesz, mikor visszaél a szabadsággal, melyet adott neki; de nem akadályozza meg benne, akár azért, mert egy ily gyönge lénytől ez a rossz semmi az ő szemében, akár mert nem is akadályozhatja szabadságának sérelme nélkül, hogy nagyobb rosszat ne tegyen természetének lealacsonyítása által. Szabaddá tette, hogy tetszése szerint tegye, ne a rosszat, hanem a jót. Abba a módba juttatta, hogy megtehesse ezt a választást, jól felhasználva a képességeket, melyekkel megáldotta, de annyira korlátozta erőit, hogy a visszaélés a szabadsággal, melyet adott neki, nem zavarhatja az általános rendet. A rossz, a mit ember tesz, visszaesik rá a nélkül, hogy bármit is változtasson a világ rendszerében, a nélkül, hogy megakadályozná, hogy maga az emberi faj fentartsa magát még az akarata ellenére is. Zúgolódni a miatt, hogy az Isten nem akadályozza meg a gonosztételt, annyi, mint a miatt zúgolódni, hogy olyan kitűnő képességüvé tette, a miatt, hogy beleviszi cselekedeteibe az erkölcsiséget, a mely megnemesíti, a miatt, hogy megadta neki az erény jogát. A legfőbb gyönyör az önmagával való megelégedettségben van; ez önmegelégedés megérdemlése végett vagyunk a földre kitéve és megáldva a szabadsággal, ezért visznek kísértetbe a szenvedélyek és tart vissza a lelkiismeret. Mit tehetne ennél többet érdekünkben maga az isteni hatalom is? Vethetne-e ellenmondást természetünkbe és megadhatná-e a jólét jutalmát annak, a kinek nincs hatalmában rosszat tenni? Hogyan! Hogy az ember megakadályoztassék a gonosztevésben, az ösztön korlátai közé kell zárni és állattá tenni? Nem, lelkem Istene, sohasem fogom szemedre vetni, hogy a magad képére teremtetted, hogy szabad, jó és boldog lehessek, mint te!
A képességeinkkel való visszaélés tesz minket boldogtalanokká és gonoszakká. Bánataink, gondjaink, szenvedéseink önmagunkból erednek. Az erkölcsi rossz tagadhatatlanul a mi művünk és a fizikai baj nem volna semmi bűneink nélkül, a melyek érezhetővé tették ránk nézve Nem azért tesz-e képessé a természet arra, hogy érezzük szükségleteinket, hogy fentartson minket? A testi fájdalom nem annak jele-e, hogy a gépezet nincs rendben és nem figyelmeztetés-e arra, hogy gondoskodjunk róla? A halál… Nem mérgezik-e meg a gonoszok a maguk életét és a miénket? Ki akarna örökké élni? A halál a gyógyszere a bajoknak, a melyeket magatok csináltok magatoknak; a természet azt akarta, hogy ne szenvedjetek mindig. Mily kevés bajnak van alávetve a kezdetleges egyszerűségben élő ember! Csaknem betegségek nélkül él ép úgy, mint szenvedélyek nélkül és nem látja, nem is érzi a halált, s a mikor érzi, nyomorusága kivánatossá teszi számára; ettől fogva nem baj többé ránézve a halál. Ha beérnők azzal, hogy azok leszünk, a mik vagyunk, nem kellene megsiratni a sorsunkat, de hogy képzelt jóllétet kerestünk, ezer valódi bajt szerzünk magunknak. A ki nem tud egy kis bajt szenvedni, el kell készülve lennie sok szenvedésre. Ha az ember megrontotta a szervezetét mértéktelen életével, gyógyszerekkel akarja helyreállítani; a bajt, a melyet érez, tetézi azzal, a melytől fél; a halált előrelátása borzasztóbbá teszi és sietteti; mennél jobban akarunk menekülni előle, annál jobban érezzük és meghalunk a rettegéstől egész életünkön át, zúgolódva a természet ellen, olyan bajok miatt, a melyeket azzal szereztünk, hogy sérelmeket követtünk el rajta.
Ember, ne keresd többé a rossz szerzőjét: ez a szerző te magad vagy. Nincs más rossz, mint az, melyet te cselekszel vagy a melyet szenvedsz s mind a kettő tőled ered. Az általános rossz csak a rendetlenségben lehet és én a világ rendszerében látok egy rendet, a mely nem czáfolja meg magát. A különleges rossz csak annak a lénynek érzésében van, a mely szenvedi és ezt az érzést az ember nem a természettől kapta, hanem maga szerezte magának. A fájdalomnak kevés hatása lehet arra, a ki keveset elmélkedik és a kinek nincsen sem emlékezete, sem előrelátása. Vedd el gyászos haladásunkat, vedd el tévedéseinket, vedd el az ember művét és minden jól van.
A hol minden jól van, semmi sem igazságtalan. Az igazság elválaszthatatlan a jóságtól. Csakhogy a jóság egy korlátlan hatalom szükséges eredménye és a minden öntudatos lényben szükségképeni önszereteté. A kinek minden hatalmában áll, úgyszólván kiterjeszti létét a lényekével. Létrehozni és fentartani a hatalom örökös tényei; e hatalom nem hat arra, a mi nincs; Isten nem a halottak istene, nem lehetne romboló és gonosz a nélkül, hogy önmagának ártson. A kinek minden hatalmában áll, nem akarhat mást, mint a mi jó.100) A souverainul jó lény tehát, mivel souverainul hatalmas, egyúttal souverainul igazságos is kell hogy legyen, máskülönben ellentmondana magamagának, mert a rend szeretetének, mely a rendet létrehozza, jóság a neve és a rend szeretetének, a mely fentartja a rendet, a neve igazságosság.
Isten, azt mondják, nem tartozik semmivel teremtményeinek. Én azt hiszem, tartozik nekik mindazzal, a mit igér nekik, mikor a létet adja nekik. Továbbá: azzal igéri a jót, hogy fogalmat ad nekik róla és érezteti velük a szükségét. Mennél jobban magamba szállok, mennél többet kérdem magamat, annál többet olvasom ezeket a lelkembe írt szavakat: légy igazságos és boldog lészsz. Ez azonban nem úgy van, ha a dolgok mai állapotát tekintem; a gonosz boldogul és az igaz el van nyomva. Nézzétek csak, milyen méltatlankodás lobban fel, mikor ez a várakozás csütörtököt mond! A lelkiismeret feltámad és zúgolódik alkotója ellen, sóhajtva kiáltja neki: rászedtél engem!
Rászedtelek, vakmerő! És ki mondta ezt neked? Meg van-e semmisülve a lelked? Megszüntél-e létezni? Óh, Brutus, fiam, ne szennyezd be nemes életedet a befejezésével, ne hagyd reményedet és dicsőségedet testeddel együtt a philippii harczmezőn. Miért mondod: az erény semmi, mikor épen megnyerendő vagy a te erényed jutalmát? Azt hiszed, meg fogsz halni: nem, élni fogsz és akkor fogok beváltani mindent, a mit igértem neked.
A türelmetlen halandók zúgolódásaiból itélve azt mondaná az ember, hogy Isten az érdem előtt tartozik nekik a jutalommal és hogy köteles előre megfizetni az erényükért.
Óh legyünk csak előbb jók és aztán leszünk boldogok. Ne követeljük a díjat a győzelem előtt, a bért a munka előtt. Nem a versenypályán koronázzák meg szent játékaink győzteseit, mondja Plutarchus,101) hanem miután a pályát befutották.
Ha a lélek immateriális, túlélheti a testet és ha túléli, a gondviselés igazolva van. Ha nem volna más bizonyítékom a lélek immaterialitásáról, mint a gonosz diadala és az igaz elnyomatása ezen a világon, már maga e miatt sem kételkedhetném benne. Ilyen feltünő disszonanczia az egyetemes összhangban rászorítana, hogy keressem a megoldását. Ezt mondanám magamban: Nem ér minden ránk nézve véget az élettel, a halállal minden a maga rendjébe jut vissza. Igaz, abba a zavarba jutnék, hogy kérdeznem kellene, hol van az ember, mikor mindaz, a mi benne érzéki, megsemmisül. Ez a kérdés rám nézve többé nem nehézség, a mint két substantiát ismertem el. Nagyon egyszerű dolog, hogy testi életem folyamán, mikor mindent csak érzékeim útján veszek észre, minden kisiklik előlem, a mi nincs nekik alávetve. Mikor a test és lélek egyesülése megszakad, fel tudom fogni, hogy az előbbi feloszolhatik, a másik megmaradhat. Miért vonná maga után az egyiknek elpusztulása a másiknak elpusztulását? Ellenkezőleg, oly különböző természetüek lévén, egyesülésük által erőszakolt állapotban voltak és ha ez az egyesülés megszűnik, mindkettő visszatér természetes állapotába: az aktiv és élő substantia visszanyeri mindazt az erejét, melyet a passziv és holt substantia mozgatására használt fel. Sajnos, nagyon is érzem bűneimen, hogy az ember csak félig él élete folyamán és a lélek élete csak a test halálakor kezdődik.
De milyen ez az élet? És vajjon a lélek halhatatlan e természeténél fogva? Nem tudom. Korlátolt értelmem nem fog fel semmit, a mi korlátlan, mindaz, a mit végtelennek mondanak, elsiklik előlem. Mit tagadhatok vagy állíthatok? Miféle okoskodásokat csinálhatok arról, a mit nem tudok felfogni? Hiszem, hogy a lélek eléggé túléli a testet arra, hogy a rend fentartassék; ki tudja, hogy eléggé-e arra is, hogy örökké tartson? Mindenesetre felismerem azt, hogy miként használódik és pusztul el részeinek széjjeloszlása által a test, de nem birom felfogni a gondolkodó lény hasonló elpusztulását s nem birom elképzelni, hogyan halhat meg. Miután ez a föltevés megvigasztal és nincs benne semmi észszerűtlen, miért félnék rászánni magamat?
Érzem a lelkemet, ismerem az érzés és a gondolat útján, tudom, hogy van, a nélkül, hogy tudnám, milyen a lényege; nem tudok okoskodni olyan fogalmakon, melyekkel nem birok. Azt jól tudom, hogy az én azonossága csak az emlékezet útján tartja fenn magát és hogy valóban ugyanaz a lény legyek, ehhez az kell, hogy emlékezzem rá, hogy voltam. Mármost halálom után nem tudnék arra visszaemlékezni, a mi életem folyamán voltam, ha nem emlékszem arra is, a mit éreztem, következőleg a mit csináltam és nem kételkedem benne, hogy ez az emlék fogja tenni egy napon a jók boldogságát és a gonoszok kínját. Idelenn ezer égő szenvedély emészti fel a belső érzést és félrevezetik a lelkiismeretet. A megalázások, a keserűségek, melyek az erény gyakorlásával együtt járnak, megakadályozzák, hogy ne érezhessük minden varázsát. De mikor megszabadulva az illuzióktól, melyeket testünk és érzékeink idéznek fel, élvezhetjük a legfőbb Lény szemléletét és az örök igazságokat, melyeknek ő a forrása, mikor a rend szépsége meg fogja ragadni lelkünk minden erejét és egyedül azzal leszünk elfoglalva, hogy összehasonlítsuk azt, a mit tettünk, azzal, hogy mit kellett volna tennünk, akkor a lelkiismeret szava vissza fogja nyerni erejét és uralmát, akkor a tiszta gyönyör, a mely az önmagunkkal való megelégedésből ered és a keserű megbánás lealjasodásunk miatt kimeríthetetlen érzésekkel fogják megjelölni azt a sorsot, melyet kiki előkészített magának. Ne kérdezzetek, óh jó barátom, vannak-e a boldogságnak és szenvedésnek más forrásai: nem tudom; azok pedig, a melyeket képzelek, elegendők arra, hogy megvigasztaljanak erre az életre és hogy egy másik élet reményét keltsék fel bennem. Nem mondom, hogy a jók megnyerik jutalmukat, mert mi más jót várhat egy kitünő lény, mint hogy a természetnek megfelelően él? Azt azonban mondom, hogy boldogok lesznek, mert alkotójuk, minden igazságnak alkotója, nem azért tette őket érzőkké, hogy szenvedjenek és mert nem éltek vissza szabadságukkal a földön s így nem rontották meg rendeltetésüket saját hibájuk által, mindazáltal szenvedtek ebben az életben, tehát kárpótoltatni fognak egy másikban. Ez az érzés nem annyira az ember érdemére van alapítva, mint inkább a jóság fogalmára, a mely előttem elválaszthatatlannak tünik fel az isteni lényegtől. Én csak azt tételezem fel, hogy a világrend törvényei meg fognak őriztetni és Isten önmagában állhatatos marad.102)
Ne kérdezd azt sem, hogy a gonoszok szenvedései örökké tartók-e és hogy megfelel-e lényük alkotójának jóságával, hogy örök szenvedésre itélje őket. Ezt sem tudom és nincs meg bennem a hiábavaló kiváncsiság, hogy haszontalan kérdéseket feszegessek. Mit törődöm én azzal, hogy mi lesz a gonoszokból? Nem sokat érdekel az ő sorsuk. Mindazonáltal nehezen hiszem, hogy végtelen kínokra vannak itélve. Ha a legfőbb igazság megboszulja magát, akkor már ebben az életben boszulja meg magát. Ti és a ti tévedéseitek, óh nemzetek, vagytok a szolgái ebben. A bajokat, melyeket magatok okoztok magatoknak, használja fel azoknak a bűnöknek a megbüntetésére, melyek a bajokat előidézték. Telhetetlen, irigységtől, kapzsiságtól és becsvágytól mardosott szivetekben büntetnek a bosszúálló szenvedélyek csalfa boldogulásotok közben bűntetteitekért. Mi szükség van arra, hogy a túlvilágra menjünk a poklot keresni? Megvan már ezen a világon a gonoszok szivében.
A hol mulandó szükségleteink véget érnek, a hol megszünnek esztelen vágyaink, ott véget kell hogy érjenek szenvedélyeink és bűneink. Micsoda elfajzottságra volnának képesek a tiszta szellemek? Nem lévén szükségük semmire, miért lennének gonoszok? Ha meg lévén szabadítva durva érzékeinktől, minden boldogságuk a lények szemléletében van, csak a jót akarhatják és a ki nem gonosz többé, lehet az örökre szerencsétlen? Ezt vagyok hajlandó hinni, de nem vesződöm vele, hogy elhatározzam magamat ebben a kérdésben. Óh, kegyes és jó lény, bármilyenek a határozataid, imádom őket; ha örökre megszünteted a gonoszokat, meg semmisítem gyönge okoskodásomat igazságod előtt, de ha ezeknek a boldogtalanoknak a lelkifurdalásai idővel kialszanak, ha szenvedéseik véget érnek, ha egy napon ugyanaz a béke vár valamennyiünkre, akkor dicsőitlek érte. Vajjon a gonosz nem testvérem-e? Hányszor estem kísértetbe, hogy hasonló legyek hozzá! Ha megszabadulva nyomorúságától, elveszti a velejáró rosszindulatot is, legyen olyan boldog, mint én; boldogsága nem hogy felkeltené féltékenységemet, hanem még szaporítja az én boldogságomat.
Így műveiben szemlélve Istent és azokban a tulajdonságaiban tanulmányozva őt, melyeket fontos nekem ismerni, eljutottam odáig, hogy fokonkint kiterjeszszem és megnöveljem azt a kezdetben tökéletlen és korlátolt fogalmat, melyet erről a mérhetetlen lényről alkottam magamnak. De ha ez a fogalom nemesebbé és nagyobbá vált, egyúttal kevésbbé is áll arányban az emberi észszel. A mint közeledem szellemben az örök világossághoz, fénye elkápráztat, megzavar és kénytelen vagyok lemondani mindazokról a földi fogalmakról, melyek segítettek őt elképzelni. Az Isten nem testi és érzékelhető többé; a legfőbb értelem, a mely a világon uralkodik, nem a világ maga többé; hiába emelem fel- és fárasztom elmémet felfoghatatlan lényegének felfogásával. Ha azt hiszem, hogy ő adja a világot és a tevékenységet az élő és tevékeny substantiának, mely a lelkes testeken uralkodik, ha azt hallom mondani, hogy lelkem szellemi és hogy Isten szellem, felháborodom az isteni lényegnek ezen a lealacsonyításán. Mintha Isten és az én lelkem ugyanolyan természetűek volnának, mintha nem Isten volna az egyedüli absolút, az egyedüli igazán tevékeny, érző, gondolkodó, önmaga által akaró lény, a melytől a gondolatot, az érzést, a tevékenységet, az akaratot, a szabadságot, a létet nyertük! Csak azért vagyunk szabadok, mert ő azt akarja, hogy azok legyünk és az ő megmagyarázhatatlan substantiája az a lelkünknek, a mi a lelkünk a testünknek. Hogy ő teremtette-e az anyagot, a testeket, a szellemeket, a világot, arról nem tudok semmit. A teremtés fogalma megzavar és túlhalad fogalmam körén; annyiban hiszek benne, a mennyiben fel tudom fogni; de tudom, hogy ő alkotta a mindenséget és mindazt, a mi létezik, hogy ő csinált s rendezett el mindent. Isten kétségkívül örök, de át tudja-e fogni elmém az örökkévalóság fogalmát? Miért fizessem ki magamat gondolat nélküli szavakkal? Azt felfogom, hogy Isten a dolgok előtt való, hogy meglesz addig, a míg e dolgok és hogy meglesz még azon túl is, mikor egy nap minden véget fog érni. Hogy egy lény, melyet nem tudok felfogni, létrehoz más lényeket, ez csak homályos és érthetetlen; de hogy a lét és a semmi önmaguktól egymásba változzanak át, ez kézzel fogható ellenmondás, nyilvánvaló képtelenség.
Isten értelmes, de hogyan? Az ember értelmes, mikor okoskodik, a legfőbb értelemnek azonban nincs szüksége okoskodásra, számára nincsenek sem præmisszák, sem következések, sőt itéletek sincsenek; merőben intuitiv, egyformán látja mindazt, a mi lehet, az összes igazságok rá nézve csak egyetlen eszme, mint a hogy az összes helyek egyetlen pont és az összes idők egyetlen pillanat. Az emberi erő eszközök által cselekszik, az isteni erő magamaga által. Isten képes, mert akar, akarata a hatalma. Isten jó, ennél semmi sem nyilvánvalóbb; csakhogy a míg az ember jósága a felebarátja iránti szeretet, Isten jósága a rend iránti szeretet, mert a rend által tartja fenn mindazt, a mi létezik és kapcsol össze minden részt az egészszel. Isten igazságos, erről meg vagyok győződve, ez jóságának következése; az emberek igazságtalansága az ő művük, nem pedig az övé; az erkölcsi rendetlenség, a mely a filozófusok szemében a gondviselés ellen tanuskodik, az én szememnek csak annál jobban megmutatja. Az ember igazságossága azonban az, hogy megadja mindenkinek, a mi az övé, az Isten igazságossága pedig, hogy számadást kér mindenkitől arról, a mit adott neki.
Ha fokról-fokra felfedezem ezeket a tulajdonságokat, melyekről nincs semmiféle abszolút fogalmam, akkor az csak kényszerű következések, elmémnek helyes használata által történik; de a nélkül állítom őket, hogy meg tudnám érteni, ez pedig alapjában véve annyi, mintha nem állítanék semmit. Hiába mondom magamban: Isten ilyen, érzem, bebizonyítom magamnak; azért nem tudom jobban felfogni, hogy lehet az Isten ilyen.
Végül mennél jobban erőlködöm szemlélni végtelen lényegét, annál kevésbbé fogom fel; de nekem elég az, hogy van s mennél kevésbbé fogom fel, annál jobban imádom. Megalázom magamat és ezt mondom neki: «Lények lénye, azért vagyok, mert te vagy; a saját eredetemhez emelkedem fel, mikor szüntelenül rólad elmélkedem. Elmémnek legméltóbb használata, hogy megsemmisítem magamat előtted; ez az én szellemem elragadtatása, ez gyöngeségem varázsa, hogy nagyságodtól lesujtottnak érzem magamat.
Miután így az érzékelhető tárgyak benyomásából és a belső érzésből, a mely módot ad nekem az okok megítélésére természetes belátásom szerint, levezettem az alapvető igazságokat, melyeket felismernem fontos volt, hátramarad, hogy keressem, mely elveket kell ebből levezetnem magaviseletemre nézve és mely szabályokat kell magamnak előirnom, hogy betöltsem rendeltetésemet e földön, annak szándéka szerint, a ki itt elhelyezett. Mindig a módszeremet követve, az alapelveknek ezeket a szabályait nem vonom le valami magas filozófiából, hanem megtalálom őket a szivemben, a hova a természet írta be kitörölhetetlen betűkkel. Csak meg kell kérdeznem magamat arra nézve, a mit tenni akarok: minden, a mit jónak érzek, jó, minden, a mit rossznak érzek, rossz; minden kazuisták legjobbika a lelkiismeret és csak akkor folyamodunk az okoskodás szubtilitásaihoz, mikor alkudozni kezdünk a lelkiismeretünkkel. Minden gondoskodás elseje a magunkról való gondoskodás, mégis hányszor mondja nekünk a belső hang, hogy ha másnak rovására teszszük, a mi nekünk jó, akkor rosszat teszünk! Azt hiszszük, hogy a természet ösztökélését követjük, holott szembeszállunk vele, meghallgatjuk, a mit érzékeinknek mond s elvetjük, a mit a szivünknek mond, az aktiv lény engedelmeskedik, a passziv lény parancsol. A lelkiismeret a lélek szava, a szenvedélyek a test szavai. Csodálni való-e, ha ez a két nyelv gyakran ellentmond egymásnak? És akkor melyikre kell hallgatni? Az ész nagyon gyakran megtéveszt, nagyon is sok jogot szereztünk rá, hogy visszautasítsuk; a lelkiismeret ellenben nem téveszt meg soha, ő az ember igazi vezetője, az a léleknek, a mi az ösztön a testnek;103) a ki ezt követi, az a természetnek engedelmeskedik és nem fél az eltévedéstől. Ez a pont fontos, folytatta jóltevőm, látva, hogy félbe akarom szakítani; engedd meg, hogy kissé elidőzzem megvilágításával.
Cselekedeteink minden erkölcsisége abban az ítéletben van, melyet róla magunkban viselünk. Ha igaz, hogy a jó jó, akkor annak kell lennie szivünk mélyében ép úgy, mint műveinkben és az igazságosság első díja az az érzés, hogy gyakorolják Ha az erkölcsi jóság megegyezik természetünkkel, akkor az ember csak annyiban lehetne egészséges szellemű és jól alkotott, a mennyiben jó. Ha nem egyezik meg és az ember természettől fogva gonosz, akkor nem szünhetik meg az lenni a nélkül, hogy tönkre ne menjen és a jóság benne csak bűn a természet ellen. Arra lévén alkotva, hogy ártson az embertársainak, mint a hogy a farkas arra van alkotva, hogy megfojtsa zsákmányát, az emberséges ember ép olyan elfajzott állat lenne, mint a szánakozó farkas és csupán az erény okozna nekünk lelki furdalásokat.
Szálljunk magunkba, oh, fiatal barátom, vizsgáljuk meg, félretéve minden személyes érdeket, hogy merre vezetnek minket hajlamaink. Milyen látvány van leginkább kedvünkre, mások szenvedéseié vagy boldogságáé? Mit kedvesebb tennünk és mi hagy maga után kellemesebb benyomást, miután megtettük: egy jótékony cselekedet-e vagy egy gonosz cselekedet? Ki iránt érdeklődtök szinpadjaitokon? Vajjon a gonosz tettekben gyönyörködtök-e? Vajjon elkövetőikért ontjátok-e könyeiteket, ha megbünhődnek? Minden közönbös nekünk, mondják, kivéve érdekünket. Holott ellenkezőleg a barátság, az emberségesség édessége megvigasztal szenvedéseinkben és még élvezeteinkben is nagyon egyedül, nagyon nyomorultak volnánk, ha nem volna kivel megosztanunk őket. Ha nincs semmi erkölcsi az ember szivében, honnan kerülnek bele a csodálat elragadtatásai a hősies cselekedetek iránt, a szeretet túláradása a nagy lelkek iránt? Ez a lelkesedés az erény iránt micsoda kapcsolatban van magánérdekünkkel? Miért szeretnék inkább Cato lenni, a ki felvágja testét, mint diadalmas Cæsar? Vegyétek ki szivünkből a szépnek ezt a szeretetét és kiveszítek az élet minden varázsát. A kinek aljas szenvedélyei elfojtották szűk lelkében ezeket a gyönyörteljes érzéseket, a ki hogy mennél jobban önmagára konczentrálhassa magát, eljut odáig, hogy nem szeret mást, csak önmagát, nem ismer többé elragadtatást, jeges szive nem dobog többé örömtől, édes ellágyulás nem nedvesíti meg soha a szemét, nem élvez többé semmit, ez a szerencsétlen nem érez többé, nem él többé, máris meg van halva.