De bármekkora is a gonoszok száma a földön, kevés az olyan hullaszerű lélek, a mely érzéketlenné vált érdeküket kivéve minden iránt, a mi igazságos és jó. Az igazságtalanság csak annyiban tetszik, a mennyiben hasznát veszszük; minden egyébben azt akarjuk, hogy az ártatlan védelemre találjon. Ha az utczán vagy az országúton valami erőszakos és igazságtalan dolgot látunk, a harag és méltatlankodás támad fel azonnal a szivünk mélyében és arra visz, hogy védelmünkbe fogadjuk az elnyomottat; de egy hatalmasabb kötelesség visszatart és a törvények megfosztanak az ártatlanság védelmének jogától. Ellenkezőleg, ha a kegyelem és nagylelküség valami ténye ötlik szemünkbe, mily csodálatot, mily szeretetet sugall nekünk! Kicsoda nem mondja magában: Szeretném, ha én tettem volna ezt. Bizonyára nagyon kevéssé fontos dolog ránk nézve, hogy egy ember gonosz vagy igaz volt-e két ezer év előtt és mégis az ókori történet ép olyan érdeklődéssel tölt el, mintha mindez napjainkban ment volna végbe. Mi közöm nekem Catilina bűntetteihez? Félek-e, hogy áldozatává leszek? Miért irtózom tehát tőle, mintha kortársam volna? Nemcsak azért gyülöljük a gonoszokat, mert ártanak nekünk, hanem azért, mert gonoszok. Nemcsak mi akarunk boldogok lenni, hanem akarjuk mások boldogságát is és ha ez a boldogság nem árt a miénknek, akkor fokozza. Végül akarata ellenére is megszánja az ember a szerencsétleneket s szenved, ha tanuja lesz bajuknak. A legelvetemültebb sem tudja teljesen elveszteni ezt a hajlamot s ez gyakran ellenmondásokba keveri önmagával. A tolvaj, a ki kifosztja az utasokat, elfödi a szerények meztelenségét és a legvadabb gyilkos is támogatja az ájult ember.

Beszélnek a lelkiismereti furdalás kiáltásáról, a mely titokban büntet a rejtett bűnökért és gyakran napvilágra hozza őket. Sajnos, kicsoda nem hallotta közülünk ezt a kellemetlen hangot? Tapasztalatból beszélnek róla és szeretnék elfojtani ezt a zsarnoki érzést, a mely annyi kínt szerez nekünk. Engedelmeskedjünk a természetnek, meg fogjuk ismerni, mily lágysággal uralkodik és mily varázsát találjuk, ha meghallgattuk, annak, hogy jó tanubizonyságot tehetünk magunkról. A gonosz fél és menekül önmagától, hogy felvidítsa magát, kikél önmagából, nyugtalan szemeit maga körül forgatja és szerez valami tárgyat, a mely mulattatja; a keserű szatira, a csufondáros gúny nélkül mindig szomorú lenne, a gúnyos nevetés egyedüli élvezete. Az igaz derültsége ellenben belső, nevetése nem a rossz indulatból, hanem az örömből fakad, önmagában hordja ennek forrását, egyedül ép oly vidám, mint társaságban, nem azoktól nyeri megelégedettségét, a kik környezik, hanem ő közli velük.

Vessétek szemeteket a világ minden nemzetére, járjatok be minden történetet, annyi embertelen és rossz kultusz között, az erkölcsök és jellemek oly rendkívüli különbözőségében mindenütt ugyanazokat a fogalmakat fogjátok találni az igazságosságról és becsületességről, mindenütt ugyanazokat az alapelveit az erkölcsnek, mindenütt ugyanazokat a fogalmakat a jóról és a rosszról. Az ókori pogányság szörnyű isteneket nemzett, a kiket idelenn büntettesekül büntettek volna meg és a kik a legfelsőbb boldogság képeül csak elkövetni való csinyeket és kielégíteni való szenvedélyeket nyujtottak. A bűn azonban, fölfegyverkezve szent tekintélylyel, hiába szállott alá az örök lakóhelyekről, az erkölcsi ösztön visszaszorította az emberi szivekből. Ugyanakkor, a mikor ünnepelték Jupiter kicsapongásait, csodálták Xenocrates önmegtartóztatását; a szűzi Lucretia imádta a szemérmetlen Venust, a rettenthetetlen római áldozott a Félelemnek, fohászkodott ahhoz az istenhez, a ki megcsonkította apját és zúgolódás nélkül halt meg saját apja keze által. A legnagyobb megvetésre méltó istenségeket a legnagyobb emberek szolgálták. A természet szent szava, mely erősebb, mint az isteneké, tiszteletet szerzett magának a földön és úgy tünik föl, mintha az égbe száműzte volna a bűnt a bünösökkel együtt.

Megvan tehát a lelkek mélyében az igazságosság és erény velük született törvénye, a mely szerint saját elveinek ellenére is ítélünk a saját cselekedeteinkről és a másokéról mint jókról vagy rosszakról és ennek az elvnek adom én a lelkiismeret nevet.

De szinte hallom, mint emelkednek erre a szóra mindenfelől az állítólagos bölcsek kiáltásai: gyermeki tévelygések! A nevelés előítéletei! Igy kiáltoznak egyhanguan. Nincs az emberi szellemben semmi, csak az, a mi a tapasztalat útján jutott bele és mi mind erről csakis szerzett fogalmak szerint ítélünk. Sőt tovább is mennek, tagadni merik az összes nemzeteknek ezt a nyilvánvaló és egyetemes megegyezését és az emberek ítéleteinek szembeszökő egyformasága ellen a sötétségben keresnek valami homályos példát, melyet csakis ők maguk ismernek, mintha egy nép lealjasodása megsemmisítené a természet minden hajlamát és mintha a faj semmi sem volna, a mint szörnyetegek akadnak benne. De mi végre szolgál a szkeptikus Montaignenek mindaz a vesződség, a melylyel a földnek valami zugában fölfedezni igyekszik egy az igazság fogalmaival ellenkező szokást? Mi végre szolgál neki, hogy olyan hitelességgel ruházza fel a leggyanusabb utazókat, a melyet megvon a leghíresebb íróktól? Egy-két bizonytalan és torz szokás, mely előttünk ismeretlen helyi okokon alapszik, érvénytelenítheti-e az összes népek megegyezésén alapuló általános következtetést, holott minden egyébben ellenkezik, csak ebben az egyetlen pontban egyezik meg. Oh, Montaigne, te, a ki nagyra vagy nyiltságoddal és igazságoddal, légy őszinte és igaz, ha ugyan egy filozofus az lehet és mondd meg nekem, van-e olyan ország a földön, a hol bűn az embernek megtartani a szavát, irgalmasnak, jótékonynak, nagylelkűnek lenni, a hol a jóravaló embert megvetik és a hitszegőt tisztelik.

Azt mondják, mindenki a maga érdekében járul hozzá a közjóhoz. De honnan van tehát, hogy az igaz ember a maga kárára is hozzájárul? Hogy mehet a halálba a saját érdekében? Kétségkívül mindenki a maga javára cselekszik, de ha nincs erkölcsi jó, melylyel számolni kell, sohasem fog megmagyarázni az önérdekkel egyebet, mint a gonosz tetteket; sőt azt kell hinni, hogy további kisérletet nem is mernének koczkáztatni. Mégis csak gyalázatos filozofia volna az, a melyet az erényes cselekedetek zavarba hoznak s ebből a zavarból csak úgy tudna kimászni, hogy aljas szándékokat és erény nélküli indításokat koholna számára, s hogy kénytelen volna lealjasítani Socratest és rágalmazni Regulust. Ha efféle tanítások valaha is meggyökeresednének köztünk, a természet szava ép úgy, mint az észé szüntelenül feltámadna ellenük és nem engedné egyetlen vitatójuknak sem a jóhiszeműség mentségét.

Nem czélom itt, hogy metafizikai vitatkozásokba bocsátkozzam, a melyek meghaladják a te felfogási képességedet és az enyémet és a melyek alapjában véve nem vezetnek semmire. Mondtam már, hogy nem akarok filozofálni veled, hanem csak segítségedre lenni, hogy megkérdezhesd szivedet. Ha a világ minden filozofusa azt bizonyítja, hogy nincs igazam s te érzed, hogy igazam van, ennél többet nem akarok.

Ehhez nem kell egyéb, mint elkülönböztetni szerzett fogalmainkat természetes érzéseinktől, mert mielőtt tudnánk, szükségképen érzünk és mivel a javunk akarását és kárunk kerülését nem úgy tanuljuk, hanem ez a természet adománya, ebből folyólag a jónak szeretete és a rossznak gyülölete is ép oly természet dolga bennünk, mint a magunk iránti szeretet. A lelkiismeret tényei nem ítéletek, hanem érzések; összes eszméink kívülről jönnek ugyan, de az érzések, melyek ezeket értékelik, belsőnkből származnak és csak általuk ismerjük a megegyezést és a viszszás állapotot, a mely köztünk és a dolgok között van, melyekre törekednünk vagy melyeket kerülnünk kell.

Érezni annyit tesz, mint önmagunkban létezni; érzékenységünk tagadhatatlanul előbbre való értelmünknél és előbb voltak érzéseink, mint fogalmaink.104) Bármi is a létünk oka, gondoskodott fenmaradásunkról azzal, hogy természetünknek megfelelő érzéseket oltott belénk és nem lehet tagadni, hogy legalább ezek velünk születtek. Ezek az érzések az egyénre nézve az önszeretet, a fájdalomtól való félelem, a haláltól való rettegés, a jóllét vágya. De ha – a miről nem lehet kételkedni – az ember természeténél fogva társas lény vagy legalább arra van alkotva, hogy azzá legyen, csak más veleszületett s fajára vonatkozó érzések segítségével lehet az, mert ha csak a fizikai szükséget tekintjük, akkor ennek, a helyett hogy összegyüjtené az embereket, széjjel kellene őket szórni. Ebből az önmagához és embertársaihoz való viszony által formált erkölcsi rendszerből születik meg a lelkiismeret ösztökélése. Ismerni a jót, nem annyi, mint szeretni; ismerete nem született vele az emberrel, de a mint az esze megismertette vele, lelkiismerete ráviszi, hogy szeresse; ez az érzés született velünk.

Nem hiszem tehát, barátom, hogy lehetetlen volna természetünk következéseivel megmagyarázni a lelkiismeret közvetlen elvét, függetlenül még az észtől is. És ha ez lehetetlen volna is, akkor sem volna szükséges, mert azok, a kik ezt az egész emberi nem által elfogadott és elismert elvet tagadják, nem bizonyítják, hogy nem létezik, hanem beérik az állítással. Ha tehát mi azt állítjuk, hogy létezik, akkor ép oly biztos alapon állunk, mint ők és ezenfölül megvan a belső tanuság és a lelkiismeret szava, a mely tanubizonyságot tesz magáról. Ha az itélőképesség első villanásai elkápráztatnak és eleinte összezavarják tekintetünk előtt a tárgyakat, várjuk meg, a míg gyönge szemünk megnyílik és magához tér és hamarosan meg fogjuk látni ugyanezeket a tárgyakat az ész világánál olyanoknak, a milyeneknek kezdettől fogva a természet mutatta nekünk; vagy inkább legyünk egyszerűbbek és kevésbé hiúk, maradjunk meg az első érzéseknél, melyeket önmagunkban találunk, miután a tanulmány mindig hozzájuk vezet vissza, ha nem vezetett félre.

Lelkiismeret! Lelkiismeret! Isteni ösztön, halhatatlan és mennyei hang; biztos vezetője egy tudatlan és korlátolt, de értelmes és szabad lénynek; csalhatatlan birája a jónak és rossznak, a mely az embert Istenhez hasonlóvá teszed! Te teszed természetének kiválóságát és cselekedeteinek erkölcsiségét; nélküled nem érzek magamban semmit, a mi az állatok fölé emel, azon a szomorú előjogon kívül, hogy tévedésről tévedésre tévelyeghetem egy szabályozatlan értelem és elvtelen ész segítségével.

Hála égnek, megszabadultunk mindettől a borzalmas filozofiai apparátustól; emberek lehetünk a nélkül, hogy tudósok volnánk; föl vagyunk oldva az alól, hogy életünket az erkölcs tanulmányozásával töltsük, a legcsekélyebb áron biztosabb vezetőnk van az emberi vélemények e tömkelegében. De nem elég, hogy ez a vezető létezik, tudni kell felismerni és követni. Ha minden szivhez szól, miért vannak mégis oly kevesen azok, a kik meghallják! Ah, azért, mert a természet nyelvén szól hozzánk, a melyet minden elfeledtet velünk. A lelkiismeret félénk, szereti a visszavonulást és a békét, a világ és a zaj megrémíti, az előitéletek, a melyekből föltámasztották, legkegyetlenebb ellenségei, elmenekül előlük vagy elhallgat; hangos szavuk elhallgattatja az övét és nem engedi, hogy megértesse magát, a fanatizmus az ő álarczában mer föllépni és az ő nevében diktálni a bűnt. Végre elriad, mert nagyon félretolták, nem szól többet hozzánk, nem felel többé nekünk és miután oly soká háttérbe szorítottuk, ép annyiba kerül visszaidézni, mint a mennyibe került számüzni.

Hányszor elfáradtam kutatásaim közben attól a hidegségtől, a melyet magamban éreztem! Hányszor tette a bánat és az unalom elviselhetetlenné első elmélkedéseimet, beléjük töltve mérgét! Száraz szivem csak bágyadt és langyos buzgalommal adta rá magát az igazság szeretetére. Ezt mondtam magamban: mit kinozzam magamat annak keresésével, a mi nincs? Az erkölcsi jó csak agyrém; nincs egyéb jó, csak az érzékek gyönyöre. Oh, ha az ember egyszer elvesztette a lélek gyönyöreiben való kedvtelést, mily nehéz visszaszerezni! S mennyivel nehezebb még megszerezni, ha soha meg se volt bennünk! Ha volna olyan nyomorult ember, a ki nem tett életében semmit, a minek emléke megnyugtatná önmagáról és örömmel töltené el, hogy élt, ez az ember képtelen volt arra, hogy valaha is ismerje magát és a helyett, hogy érezné, mily jóság felel meg természetének, szándékosan gonosz maradna és örökké boldogtalan volna. De hiszitek-e, hogy van egyetlen egy ember az egész föld hátán, a ki olyan elaljasodott, hogy nem engedte át soha a szivét a jóltevés kisértésének? Ez a kisértés oly természetes és édes, hogy lehetetlen neki mindig ellenállni és az általa egyszer előidézett gyönyör emléke elegendő arra, hogy szüntelenül visszaidézzük. Szerencsétlenségünkre kezdetben bajos kielégíteni; ezer okunk akad, hogy visszautasítsuk szívünk hajlamát; a hamis okosság bezárja az emberi én korlátai közé; a bátorság ezerféle erőfeszítése kell hozzá, hogy ezeket a korlátokat át merjük lépni. A jótetten érzett tetszés a díja annak, hogy jót tettünk és ezt a díjat csak akkor kapjuk meg, ha előbb megérdemeltük. Semmi sem szeretetreméltóbb, mint az erény, de élvezni kell, hogy annak találjuk. Ha át akarjuk fogni, mint a mese Proteusa, előbb ezer rémítő alakot ölt és végül csak azoknak mutatkozik saját alakjában, a kik ha egyszer megfogták, nem eresztik el.

Szüntelenül ostromoltatva a természetes érzések által, melyek a közös érdek mellett szóltak és az ész által, a mely mindent velem hozott kapcsolatba, egész életemben ebben a folytonos alternativában hányódtam-vetődtem volna, cselekedve a rosszat, szeretve a jót, mindig ellentétben állva magammal, ha új világosságok nem világították volna be szívemet, ha az igazság, a mely véleményeimet megszilárdította, nem erősítette volna meg magatartásomat és nem hozott volna összhangba magammal. Hiába akarja az ember az erényt csupán az észre alapítani; milyen biztos alapot adhat neki? Az erény, mondják, a rend szeretete. De ez a szeretet győzhet-e bennem a magam jóléte iránti szereteten? Adjanak hát világos és elegendő észt, a mely ennek előnyt adjon. Állítólagos alapelvük alapjában véve merő szójáték, mert én azt is mondom, hogy a bűn a rend szeretete, de más értelemben fogva fel. Van mindenütt bizonyos erkölcsi rend, a hol van érzés és értelmesség. A különbség az, hogy a jó az egészszel való kapcsolat által rendezkedik be, a gonosz pedig az egészet rendezi el a magával való kapcsolat szerint. Ez önmagát teszi minden dolog központjává, a másik megnézi a maga hatáskörét és ennek kerületéhez tartja magát. Akkor a közös középponttal való kapcsolatban rendeződik el, ez pedig Isten és az összes concentrikus körökkel kapcsolatban, ezek pedig a teremtmények. Ha nincs istenség, akkor csak a gonosz okoskodik helyesen, a jó csak eszeveszett lény.

Oh, gyermekem! Vajha érezhetnéd egy napon, mekkora tehertől szabadul meg az ember, ha miután kimerítette az emberi vélemények hiúságát és megízlelte a szenvedélyek keserűségét, végre oly közel találja magához a bölcsesség útját, ez élet munkájának díját és a boldogság forrását, mely fölött már kétségbeesett! A természetes törvény minden kötelessége, melyet csaknem kitörölt szívemből az emberek igazságtalansága, újra érvénybe jut az örök igazság nevében, a mely ezeket a törvényeket rám hárítja és általam teljesítettnek látja. Csak a nagy lény művét és eszközét látom magamban, a ki akarja a jót, a ki teszi is, a ki a nekem jót is tenni fogja akaratomnak az övével való megegyezése által és szabadságomnak jó használata által; belenyugszom a rendbe, melyet megállapít, biztos lévén benne, hogy egy napon élvezni fogom ezt a rendet és meg fogom benne találni boldogságomat, mert mely boldogság édesebb annál, mint ha egy olyan rendben érezzük magunkat elhelyezve, a melyben minden jól van? Ha zsákmányává leszek a fájdalomnak, béketüréssel viselem el, arra gondolva, hogy mulandó és olyan testtől ered, a mely nem az enyém. Ha tanuk nélkül viszek véghez valami jó cselekedetet, tudom, hogy van, a ki látja és az ezen a világon való magaviseletemet a másvilágon való élet javára számítom. Ha igazságtalanságot szenvedek, ezt mondom: Az igazságos lény, a ki mindenen uralkodik, tudni fogja a módját, hogy kárpótoljon; testem szükségletei, az életem nyomorúságai elviselhetőbbé teszik a halál gondolatát. Ennyivel is kevesebb köteléket kell elszakítani, ha majd mindent el kell hagyni.

Miért van a lelkem alávetve érzékeimnek és hozzálánczolva ehhez a testhez, a mely rabbá teszi és összeszorítja? Nem tudom; belehatoltam-e Isten rendeleteibe? De vakmerőség nélkül alkothatok szerény hozzávetőleges nézeteket. Ezt mondom magamban: Ha az ember szelleme szabad és tiszta maradt volna, mi érdem volna abban, hogy szeretjük és követjük a rendet, melyet megállapítottnak lát és a melyet megzavarni nem volna semmi érdekünk? Boldog volna, igaz, de hiányoznék boldogságából a legfenségesebb fokozat, az erény dicsősége és az önmagáról való jó tanuságtétel; csak olyan volna, mint az angyalok és az erényes ember kétségkívül több volna, mint ők. Hozzákötve egy halandó testhez nem kevésbbé hatalmas, mint megfoghatatlan kötelékekkel, e test fentartásának gondja arra izgatja a lelket, hogy mindent magamagára vonatkoztasson és az általános renddel ellenkező érdeket olt bele, a melyet mindazáltal képes látni és szeretni; ekkor szabadságának jó felhasználása egyszerre érdemmé és jutalommá válik és változhatatlan boldogságot készít elő magának, mikor leküzdi földi szenvedélyeit és megmarad eredeti akarata mellett.

Ha a megalázottságnak abban az állapotában, a melyben ez élet folyamán vagyunk, minden eredendő hajlamunk jogosult ugyan, de minden bűnünk önmagunktól jön, miért panaszkodunk, hogy le vagyunk általuk igázva? Miért vetjük szemére a dolgok Alkotójának a gonoszságokat, melyeket művelünk és az ellenségeket, kiket magunk fegyverzünk fel magunk ellen? Ah, ne rontsuk el az embert s mindig jó lesz fáradság nélkül, boldog lelkiismeretfurdalás nélkül. A bűnösök, a kik azt mondják, hogy kénytelenek a bűnre, ép oly hazugok, mint a milyen gonoszok; hogy-hogy nem látják, hogy a gyöngeség, melyről panaszkodnak, az ő saját művük, hogy első lealjasodásuk akaratukból származik, hogy csak azért engednek a kisértéseknek, mert engedni akarnak s ezzel teszik ellenállhatatlanokká? Kétségkívül nem függ már tőlük, hogy ne legyenek gonosztevők és gyöngék, de tőlük függ, hogy azokká ne váljanak. Oh, mennyire urai maradnánk önmagunknak és szenvedélyeinknek, még ennek az életnek folyamán is, ha addig, a míg szokásaink még nem rögződtek meg, a mikor szellemünk még csak nyiladozik, el tudnák foglalni olyan tárgyakkal, melyeket ismernie kell, hogy értékelni tudja azokat, melyeket nem ismer, ha őszintén fel akarnók magunkat világosítani, nem azért, hogy mások szemében ragyogjunk, hanem hogy természetünk szerint leszünk jók és bölcsek, hogy boldoggá tegyük magunkat kötelességeink gyakorlásával! Ez a tanulmány unalmasnak és vesződségesnek tünik fel, mert csak akkor gondolunk rá, mikor már megvagyunk rontva a bűntől, mikor már ki vagyunk szolgáltatva szenvedélyeinknek. Megállapítjuk ítéleteinket és értékelésünket, mielőtt ismerhetnők a jót és rosszat és aztán mindent ezzel a hamis mértékkel mérünk s nem adjuk meg semminek a megillető értékét.

Van egy kor, mikor még a szív szabad, de heves, nyugtalan, sóvár a boldogságra, melyet nem ismer, s különös tétovázással keresi és megcsalatva az érzékektől, végül megállapodik üres képénél és azt hiszi, megtalálta ott, a hol nincs. Ezek az illusiók nálam sokáig tartottak. Sajnos, nagyon is későn ismertem fel őket és nem birtam őket tökéletesen megsemmisíteni; addig fognak tartani, a míg ez a halandó test, a mely okozza őket. Csakhogy hiába fognak csábítani, nem vezetnek félre, tudom már, micsodák, utánuk megyek és megvetem őket, nem boldogságom tárgyát látom bennük, hanem akadályát. Vágyódom arra a pillanatra, a mikor megszabadulva a test bilincseitől, én leszek ellenmondás nélkül, csonkítatlanul és csak önmagamra lesz szükségem, hogy boldog lehessek; addig is az vagyok már ebben az életben, mert ennek minden baját kevésbe veszem, mert lényemtől csaknem idegennek tekintem és mert minden igazi jó, a mit belőle levonhatok, tőlem magamtól függ.

Hogy mindjárt eleinte a boldogságnak, az erőnek és szabadságnak ehhez az állapotához emelkedhessem, gyakorlom magamat a fenkölt szemlélődésekben. Elmélkedem a mindenség rendjéről, nem azért, hogy megmagyarázzam hiábavaló rendszerekkel, hanem hogy szüntelenül csodáljam, hogy imádhassam a bölcs alkotót, a ki benne érezteti magát. Társalkodom vele és átitatom minden képességemet isteni lényével; megilletődöm jótéteményein, áldom adományaiért, de nem imádkozom hozzá. Mit is kérnék tőle? Hogy kedvemért megváltoztassa a dolgok menetét, hogy csodákat műveljen az érdekemben? Én, a kinek mindenek felett tisztelnem kell a bölcsesége által megállapított és előrelátása által fentartott rendet, azt akarjam, hogy ez a rend kedvemért megzavartassék? Nem, ez a vakmerő kivánság hamarabb megérdemelné a büntetést, mint a meghallgattatást. Nem kérem tőle a jóltevésre való hatalmat sem; miért kérjem tőle azt, a mit megadott nekem? Nem azért adta-e a lelkiismeretet, hogy szeressem a jót, az észt, hogy fel tudjam ismerni, a szabadságot, hogy meg tudjam választani? Ha a rosszat teszem, nincs mentségem; azért teszem, mert akarom; tőle kérni, hogy változtassa meg az akaratomat, annyi volna, mint tőle kívánni, a mit ő kiván tőlem, annyi, mint azt akarni, hogy ő végezze az én művemet, a melynek én nyerjem el a díját; annyi, mint elégedetlennek lenni helyzetemmel, nem akarni többé embernek lenni, más valamit akarni, mint a mi van, vagyis a rendellenséget és a rosszat akarni. Igazságosság és igazság forrása, kegyelmes és jó Isten! Benned vetett bizalmamban szívem legfőbb kivánsága, hogy legyen meg a te akaratod. Hozzáfüzöm az enyémet s azt teszem, a mit te teszel, belenyugszom jóságodba s azt hiszem, már előre részesedem a legfőbb boldogságban, mely ennek a jutalma.

Önmagam iránti jogos bizalmatlanságomban az egyedüli dolog, a mit tőle kérek, vagy jobban mondva, a mit igazságosságától várok, az, hogy vezessen vissza tévelygésemből, ha megtévedek és ez a tévedés rám nézve veszedelmes. Ha jóhiszemű vagyok is, azért nem tartom magamat csalhatatlannak, azok a véleményeim, melyeket legigazabbaknak tartok, talán megannyi hazugságok, mert mely ember ragaszkodik véleményeihez? És hány ember van mindenben összhangban? Ha az illuzió, a mely félrevezet, önmagamból jön is, ő az egyedüli, a ki ki tud belőle gyógyítani. Megtettem, a mit tudtam, az igazság elérésére, de forrása nagyon is magas; ha erőm nem engedi is, hogy messzebbre menjek, miben lehetnék bűnös? Az ő dolga, hogy közelebb jöjjön hozzám.

A derék pap hévvel beszélt; föl volt indulva és én is az voltam. Mintha az isteni Orpheust hallottam volna, első himnusait énekelni és az istenek tiszteletére tanítani az embereket. Mindazáltal egész tömeg ellenvetés ötlött fel bennem; de nem nyilvánítottam egyiket sem, mert nem annyira alaposak, mint inkább zavarba ejtők voltak és a meggyőzés az ő oldalán volt. A mint lelkiismerete szerint beszélt hozzám, úgy tetszett, mintha az én lelkiismeretem megerősítette volna, a mit mondott.

Az érzések, melyeket nekem most kifejtett, mondottam neki, sokkal újabbaknak tünnek föl előttem abban, a miről ön megvallja, hogy nem tud, mint abban, a miről azt állítja, hogy hiszi. Általában a theismust, vagy a természetes vallást látom benne, melyet a keresztények mindenáron össze akarnak téveszteni az atheismussal, vagy vallástalansággal, holott ez egyenesen ellentétes tanítás. Hitemnek mostani állapotában azonban inkább föl kell emelkednem, mint leszállnom, hogy az ön véleményeit elsajátíthassam; nehéznek találom pontosan azon a ponton maradni, a hol ön van, ha az ember nem éppen olyan bölcs, mint ön. Hogy legalább épp oly őszinte legyek, tanakodni akarok önmagamban. A belső érzés kell hogy vezessen engem, az ön példájára és ön maga tanított arra engem, hogy ha az ember sokáig hallgatásra kárhoztatta ezt a belső érzést, újra felidézni, nem lehet egy pillanat műve. Magammal viszem az ön előadását szívemben, elmélkednem kell róla. Ha aztán jól meghánytam-vetettem magamban és épp oly meggyőződött maradok mint ön, akkor ön lesz az én utolsó apostolom és én önnek proselitája leszek mindhalálig. Mégis oktasson csak tovább is engem, hiszen még csak a felét mondta el nekem annak, a mit tudnom kell. Beszéljen nekem a kinyilatkoztatásról, a Szentírásról, azokról a homályos dogmákról, a melyek közt gyermekkorom óta tévelygek, nem tudva őket sem felfogni, sem hinni és nem tudva őket sem elfogadni, sem elvetni.

Igen gyermekem, mondotta ő megölelve engem, tovább fogom mondani önnek, a mit gondolok; nem akarom csak félig megnyitni ön előtt szívemet, hanem az óhajtás, melyet nyilvánított, szükséges volt számomra, hogy felhatalmazzon arra, hogy fentartás nélkül nyilatkozzam. Eddigelé nem mondtam önnek semmi olyat, a miről azt ne hittem volna, hogy hasznára válik és a miről ne lettem volna mélységesen meggyőződve. A vizsgálat, a melyet ezután kell végeznem, lényegesen más, csak zavart, rejtelmet és homályt látok benne és csak bizonytalansággal és bizalmatlansággal fogok hozzá. Remegve szánom el rá magamat és inkább kétségeimet mondom el önnek, mint nézeteimet. Ha az ön véleményei szilárdabbak volnának, akkor haboznék, hogy kifejtsem-e az enyéimet; de abban az állapotban, a melyben van, csak nyer vele, ha úgy gondolkozik, mint én.105) Egyébiránt előadásommal szemben csak az észtől vezettesse magát, mert én nem tudom, nem vagyok-e tévedésben. Nehéz dolog vitatkozás közben néha nem szólani állító hangon; jegyezze meg azonban, hogy most minden állításom csak ok a kétkedésre. Keresse az igazságot önmaga, én a magam részéről csak jóhiszeműséget igérek.

Fejtegetésemben ön nem lát egyebet, mint a természetes vallást; különös dolog, hogy más vallásra is van szükség! Honnan ismerjem meg ezt a szükséget? Miben lehetek bűnös, ha Istennek a szerint a belátás szerint szolgálok, melyet ő adott szellememnek és azok szerint az érzések szerint, melyeket ő sugall szivemnek? Mily tisztaságát az erkölcsnek, milyen az emberre hasznos és alkotójának dicsőségére való dogmát vonhatok le egy positiv tanításból, a melyet nélküle is le nem vonhatnék képességeimnek helyes használatából? Mutassa meg nekem, hogy mit lehet Isten dicsőségére, a társadalom javára és saját jóvoltomra hozzá tenni a természetes törvény kötelességeihez és mily erényt kelthet ön egy új Istentiszteletből, a mely ne volna, az enyémnek következménye. Az Istenség legnagyobb eszméi csupán az észből magából származnak. Nézd a természet látványát, hallgasd meg a belső szózatot. Nem mondott-e meg Isten mindent szemeinknek, lelkiismeretünknek, ítéletünknek, mit mondhatnak ennél többet az emberek? Az ő kijelentéseik csak alább szállítják Istent azzal, hogy emberi szenvedélyeket tulajdonítanak neki. A helyett, hogy megvilágosítanák a nagy Lény fogalmait, azt látom, hogy összezavarják a különböző dogmát; nem hogy megnemesítenék, hanem lealjasítják őket; a felfoghatatlan rejtelmekhez, a melyek őt körülveszik, képtelen ellenmondásokat fűznek, melyek az embert gőgössé, türelmetlenné, kegyetlenné teszik s a helyett, hogy meghonosítanák a békét a földön, tüzet és vasat hoznak rá. Azt kérdem magamban, mire jó mindez, a nélkül, hogy felelni tudnék erre a kérdésre. Csak az emberek bűneit látom és az emberi nem nyomorúságait.

Azt mondják, szükség volt kinyilatkoztatásra, a mely megtanítsa az embereket, mikép akarja az Isten, hogy szolgálják; bizonyítékul fölhozzák a furcsa istentiszteletek különbözőségét, melyeket meghonosítottak, de nem látják be, hogy éppen ez a külömbözőség a kinyilatkoztatások szeszélyességéből származik. Mióta a népek arra adták magukat, hogy megszólaltassák Istent, mindegyik a maga módja szerint szólaltatta meg és azt mondatta vele, a mit akart. Ha csak azt hallgatták volna meg, a mit Isten az emberek szivének mondott, sohasem lett volna más vallás a földön, csak egy.

Szükség volt egységes istentiszteletre; ezt készséggel megengedem; de oly fontos pont volt-e ez, hogy az isteni hatalom egész apparátusa kellett megállapításához? Ne téveszszük össze a vallás szertartásait magával a vallással. Az istentisztelet, melyet Isten kíván, a szív istentisztelete; ez pedig ha őszinte, mindig egységes. Nagyon bolond hiúság kell hozzá, hogy azt képzeljük, hogy Istent oly nagyon érdekli a pap ruhájának szabása, a szavak sorrendje, a melyeket elmond, a mozdulatok melyeket az oltár előtt tesz és összes térdhajlásai. Ah, barátom, maradj meg egész magasságodban, mindég elég közel leszel a földhöz. Isten azt akarja, hogy lélekben és igazságban tiszteljék; ez minden vallásnak, minden országnak, minden embernek kötelessége. A mi a külső istentiszteletet illeti, ha ennek a jó rend kedvéért egységesnek kell lennie, ez merőben rendőri ügy, ehhez ugyan nem kell kinyilatkoztatás.

Nem ezekkel az elmélkedésekkel kezdettem. A nevelés előítéletei és az a veszedelmes önszeretet, a mely az embert mindig szférája fölé akarja emelni, vittek rá engem is; mivel nem birtam gyönge fogalmaimat fölemelni a legfőbb lényhez, azon igyekeztem, hogy leszállítsam őt magamhoz. Közelebb hoztam egymáshoz azokat a végtelenül távol eső kapcsolatokat, melyeket ő a saját természete és az enyém közé vetett. Közvetlenebb közlekedést, részletesebb oktatásokat akartam és nem érve be azzal, hogy Istent az emberhez hasonlóvá teszem, természetfölötti belátást akartam szerezni, hogy kiváltságos legyek embertársaim között; saját külön istentiszteletet akartam; azt akartam, hogy Isten olyat mondjon nekem, a milyet másoknak nem mondott, vagy a milyet mások nem értettek volna meg úgy, mint én.

Azt a pontot, a meddig eljutottam, úgy tekintettem, mint azt a közös kiinduló pontot, a melyből minden hívő kiindul, hogy eljusson egy tisztább istentiszteletig s a természetes vallás hittételeiben csak minden vallás elemeit találtam. Megszemléltem a földön uralkodó felekezetek sokaságát, a melyek kölcsönösen hazugsággal és tévelygéssel vádolják egymást; és azt kérdeztem: melyik hát az igazi? Mindegyik azt felelte: az enyém; mindegyik azt mondta, csak én és hitsorsosaim gondolkozunk helyesen, a többiek mind tévedésben vannak. És honnan tudod, hogy a te felekezeted az igazi? Mert Isten mondotta.106) És ki mondta, hogy az Isten mondotta azt? A lelkészem, a ki pedig jól tudja. A lelkészem mondja, hogy higyjek így és én így hiszek; ő biztosít engem arról, hogy hazudnak mind azok, akik máskép szólnak, mint ő. Ezért hát nem hallgatok rájuk.

Hogyan? gondoltam én, az igazság nem egy? És a mi igaz nálam, az lehet nem igaz nálatok? Ha annak a módszere, a ki a jó úton jár és azé, a ki eltéved, ugyanaz, micsoda érdeme vagy hibája lehet az egyiknek a másikkal szemben? A választásuk a véletlen műve, nekik tulajdonítani méltánytalanság, annyi, mint azért jutalmazni vagy büntetni valakit, mert ebben vagy abban az országban született. Hogy valaki azt merje mondani, hogy Isten így ítél rólunk, nem egyéb, mint káromolni igazságosságát.

Vagy jó és Istennek tetsző minden vallás, vagy ha van egy olyan, melyet ő ír elő az embereknek s a melynek félreismeréseért megbünteti az embereket, akkor biztos és nyilvánvaló jeleit adta, hogy megkülönböztethető és felismerhető legyen, mint az egyedüli igaz vallás; ezek a jelek minden időre és minden helyre valók, egyformán érthetők kicsinyek és nagyok, mindenki számára, tudósok és tudatlanok számára, európaiak, hinduk, afrikaiak, vad népek számára. Ha volna olyan vallás a világon, melyen kívül nincs egyéb, mint örök szenvedés és a világ bármely részén csak egyetlen jóhiszemű halandó volna is, a kit nem illetett meg az igazsága, ennek a vallásnak az istene volna a zsarnokok legméltánytalanabbika és legkegyetlenebbike.

Ha tehát őszintén keressük az igazságot, ne engedjünk semmit a születés jogának és az egyházatyák és papok tekintélyének, hanem szólítsunk a lelkiismeret és az ész ítélőszéke elé mindent, a mire gyermekkorunk óta tanítottak. Kiálthatják nekem: Vesd alá eszedet; ugyanígy mondhatná ezt az, a ki megcsal; okaim kell hogy legyenek rá, hogy alávessem az eszemet.

Az az egész theologia, melyet önmagamtól megszerezhetek a mindenség szemlélete által és képességeim helyes használata által, arra szorítkozik, a mit föntebb megmagyaráztam. Hogy többet tudhassak, rendkívüli eszközökhöz kell folyamodnom. Ezek az eszközök nem állhatnak az emberek tekintélyében, mert egy ember sem lévén más fajtából való, mint én, mindazt, a mit egy ember természetszerűen ismer, megismerhetem én is és más ember ép úgy tévedhet, mint én; ha én elhiszem, a mit mond, nem azért hiszem, mert mondja, hanem azért, mert bebizonyítja. Az emberek tanubizonysága tehát alapjában véve nem egyéb, mint magának az eszemnek tanubizonysága és nem járul hozzá semmivel azokhoz a természetes eszközökhöz, melyeket Isten adott nekem az igazság felismerésére.

Apostola az igazságnak, mi mondani valód van tehát a számomra, a minek nem maradok birája? Maga Isten szólott; hallgasd meg kinyilatkoztatását. Ez más dolog. Isten szólott! Ez bizony nagy szó. És kihez szólott? Az emberekhez. Miért nem hallottam hát én semmit? Más embereket bízott meg, hogy közöljék veled a szavát. Értem; emberek fogják nekem megmondani, a mit Isten szólott. Jobb szerettem volna, ha Istent magát hallhattam volna; rá nézve nem lett volna semmivel sem nehezebb és én nem lettem volna a félrevezetésnek kitéve. Megóv téged ettől azzal, hogy kinyilvánítja küldötteinek küldetését. Hogyan teszi ezt? Csodák által. És hol vannak ezek a csodák? A könyvekben. És ki csinálta a könyveket? Emberek. És ki látta ezeket a csodákat? Emberek, a kik bizonyítják. Hogyan! Mindig emberi tanubizonyságok! Mindig emberek, a kik azt közlik velem, a mit más emberek közöltek velük! Mennyi ember köztem és Isten között! Lássunk mindig, vizsgáljunk, hasonlítsunk össze, igazoljunk. Oh, ha Isten arra méltatott volna, hogy fölmentsen mindettől a munkától, talán kevésbbé készséges szívvel szolgáltam volna őt!

Fontold meg, barátom, mily borzalmas fejtegetésbe bonyolódtam, mily mérhetetlen tanultságra van szükségem, hogy bejussak a legrégibb ókorba, hogy megvizsgáljam, mérlegeljem, szembeállítsam egymással a prófétákat, a kinyilatkoztatásokat, a tényeket, a hitnek emlékjeleit, melyek napvilágra jutottak a világ minden országában, hogy megállapítsam idejüket, helyüket, szerzőjüket, alkalmukat! Mily biztonságára van szükségem a kritikának, hogy megkülönböztessem a hiteles darabokat a kétes daraboktól; hogy összevessem az ellenvetéseket a feleletekkel, a fordításokat az eredetiekkel, hogy megítéljem a tanuk részrehajthatatlanságát, józan eszüket, belátásukat, hogy tudjam, nem titkoltak-e el semmit, nem tettek-e hozzá semmit, nem cseréltek-e el, nem változtattak-e meg, nem hamisítottak-e meg semmit; hogy megszüntessem az ellenmondásokat, melyek fenmaradnak, hogy megítéljem, mi súlya lehet az ellenvéleményüek hallgatásának az ellenük felhozott tényekkel szemben, hogy ezek az ellenvetések ismeretesek voltak-e előttük, elég fontosaknak tetszettek-e arra, hogy érdemesnek tartják válaszolni rájuk; hogy a könyvek eléggé elterjedtek-e arra, hogy a miéink hozzájuk jutottak légyen; hogy elég jóhiszeműek voltunk-e az övéiket magunk közt elterjeszteni és meghagyni bennünk a legerősebb ellenvetéseket, melyeket tettek.

Ha mindezek az emlékjelek elismertetnek elvitathatlanoknak, ezután rá kell térni szerzőik küldetésének bizonyítékaira; jól kell tudni az eshetőségek törvényeit, az esetleges lehetőségeket, hogy meg lehessen ítélni, mely jövendőmondás nem következhetik be csoda nélkül; ismerni kell az eredeti nyelvek szellemét, hogy meg lehessen állapítani, hogy mi ezeken a nyelveken jövendőmondás és mi csak szónoki figura; tudni kell, mely tények rejlenek a természet rendjében és mely más tények nem, hogy megmondhassuk, mely fokig tudja egy ügyes ember megigézni az együgyüek szemeit s elálmélkodtatni még a felvilágosodott embereket is, ki kell kutatni, mily fajtájúnak kell lenni egy csodának és mely hitelessége kell hogy legyen nem csupán azért, hogy elhigyjék, hanem hogy büntetésre méltó is legyen, a ki kételkedik benne; össze kell hasonlítani az igazi és a hamis csodák bizonyítékait és meg kell találni a megkülönböztetésükre való biztos szabályokat; meg kell végül mondani, miért választ az Isten, hogy igazolja szavát, olyan eszközöket, melyeknek maguknak is olyan nagy szüksége van igazolásra, mintha játszanék az emberek hiszékenységével és szándékosan kikerülné a meggyőzésükre való igazi eszközöket.

Tegyük fel, hogy az isteni méltóság leereszkedik annyira, hogy egy embert szent akaratának szervévé tesz; vajjon észszerű-e, igazságos-e azt követelni, hogy az egész emberi nem engedelmeskedjék ennek a közvetítőnek a nélkül, hogy ilyenül felismerhetővé volna téve? Megfér-e a méltányossággal, igazoló levélül mindössze néhány csekély számú homályos ember előtt cselekedett jeleket adni, melyekről az összes többi emberek csak szóbeszéd útján hallanak? A világ minden részén az igazi volna minden vallásfelekezet, ha elfogadnók mindazokat a csodákat, melyekről a nép és az együgyüek azt mondják, látták őket; több volna a csoda, mint a természetes esemény és minden csodák legnagyobbika az volna, ha ott, a hol üldözött fanatikusok vannak, nem volnának csodák. A természet változhatatlan rendje mutatja legjobban a bölcs kezet, a mely igazolja; ha sok kivétel történnék, nem tudnám, mit gondoljak felőlük és a magam részéről sokkal inkább hiszek Istenben, semhogy higyjek abban a sok hozzá oly kevésbbé méltó csodában.

Jöhet valaki és ezt mondhatja: Halandók, hirdetem nektek a Legfőbbnek akaratát; ismerjétek fel szavamról azt, a ki küld engem; azt rendelem a napnak, hogy változtassa meg futását, a csillagoknak, hogy máskép rendeződjenek el, a hegyeknek, hogy lapuljanak el, a hullámoknak, hogy emelkedjenek fel, a földnek, hogy más külsőt öltsön. Ki ne ismerné fel ezekre a csodákra azonnal a természet urát? A természet nem engedelmeskedik csodáknak; ezeknek a csodái a keresztutakon, a sivatagokban, a szobákban történnek; itt könnyü vásárt csapnak a nézők egy kis csoportjával, a kik már előre is arra vannak hangolva, hogy mindent elhigyjenek. Ki merné nekem megmondani, hány szemtanú kell hozzá, hogy egy csodát hitelre érdemessé tegyen? Ha csodáitok, melyek arra valók, hogy bizonyítsák tanítástokat, maguk is bizonyításra szorúlnak, akkor mire valók? Ép annyit érnétek, ha nem is tennétek csodát.

Hátramarad végül a legfontosabb vizsgálat a kinyilatkoztatott tanításra vonatkozólag; mert miután azok, a kik azt mondják, hogy Isten idelenn csodákat tesz, azt is állítják, hogy néha az ördög is utánozza ezeket a csodákat, a legjobban megbizonyított csodákkal sem megyünk messzebbre, mint azelőtt és miután a fáraók mágusai még Mózes jelenlétében is meg merték csinálni ugyanazokat a csodajeleket, melyeket ő Isten közvetlen rendeletére csinált, miért ne tarthattak volna távollétében ugyanoly jogon ugyanarra a szavahihetőségre igényt? Így tehát, miután megbizonyították a tanítást a csoda segitségével, meg kell bizonyítani a csodát a tanítás segítségével,107) attól féltükben, hogy a démon művét Isten művének találják nézni. Mit szólsz az ilyen különös bizonyításhoz?

Ez a tanítás, Istentől eredvén, magán kell hogy viselje az Istenség szent jellemét; nemcsak hogy meg kell világosítania bennünk a zavaros eszméket, a melyeket az okoskodás kelt szellemünkben, hanem istentiszteletet, erkölcsöt is kell adnia és olyan elveket, melyek megfelelnek azoknak az attributumoknak, melyekről egyedül ismerhetjük fel lényegét. Ha tehát csak képtelen és ész nélküli dolgokra tanít, ha csak az ellenszenv érzését oltja belénk embertársaink iránt és a rémületét önmagunktól, ha csak haragos, féltékeny, bosszúálló, részrehajló, az embereket gyűlölő Istent fest le előttünk, a háború és a csaták istenét, a ki mindig kész rombolni és letiprani, mindig kínzásokról és szenvedésekről beszél és azzal dicsekszik, hogy még az ártatlanokat is megbünteti, akkor a szívem nem vonzódik ehhez a szörnyű istenhez és óvakodnék elhagyni a természetes vallást és elfogadni ezt; mert beláthatod, hogy okvetlenül választani kellene a kettő között. A ti Istenetek nem a mienk, mondanám követőinek; a ki azon kezdi, hogy egyetlen népet választ ki magának és száműzi az emberi nem többi részét, az nem közös atyja az embereknek; a ki örök bűnhödésre kárhoztatja teremtményeinek legnagyobb részét, az nem az a kegyelmes és jó Isten, a kit az elmém mutatott nekem.

A mi a dogmákat illeti, az elmém azt mondja, hogy ezeknek világosaknak, közérthetőknek, nyilvánvalóságuk által meglepőknek kell lenniök. Ha a természetes vallás elégtelen, a miatt a homályosság miatt az, a melyeket azokban a nagy igazságokban hagy, melyekre tanít minket; a kinyilatkoztatás dolga, hogy az emberi szellem számára érthető módon tanítson meg ezekre az igazságokra, hogy felfoghatóvá tegye azokat a számára, megértesse vele, hogy elhigyje őket. A hit megszilárdul és megerősödik a megértés révén; a vallások legjobbika csalhatatlanul a legvilágosabb is; a hit rejtelmekkel, ellenmondásokkal terheli meg az istentiszteletet, melyet prédikál nekem, már ezáltal is arra tanít, hogy bizalmatlankodjam benne. Az Isten, a kit imádok, nem a sötétség istene, nem azért áldott meg megértéssel, hogy megtiltsa használatát; azt mondani nekem, hogy alávessem az eszemet, annyi, mint megsérteni annak alkotóját. Az igazság szolgája nem teszi rabszolgává az eszemet, hanem megvilágosítja.

Félretettünk minden emberi tekintélyt és nélküle nem tudom elképzelni, hogy győzhet meg egy ember egy másikat azzal, hogy ész-ellenes tanítást prédikál neki. Állítsuk egy pillanatra szembe egymással ezt a két embert és keressük, hogy mit mondhatnak egymásnak a két párt nyelvének szokásos keserűségével.

Az ihletett.

Az ész arra tanít téged, hogy az egész nagyobb, mint a része; én azonban Isten nevében arra tanítlak, hogy a rész nagyobb az egésznél.

A bölcselkedő.

És ki vagy te, hogy azt mered mondani, hogy Isten ellentmond magának? És kinek higyjek inkább: annak-e, a ki az ész által örök igazságokra tanít, vagy neked, a ki az ő nevében képtelenséget hirdetsz nekem?

Az ihletett.

Nekem, mert az én megbizatásom határozottabb és czáfolhatatlanúl be fogom neked bizonyítani, hogy ő küldött engem.

A bölcselkedő.

Hogyan! Azt fogod nekem bizonyítani, hogy Isten küld téged, hogy tanúbizonyságot tégy ellene? És milyen természetűek a te bizonyítékaid, a melyekkel meggyőz arról, hogy biztosabb, hogy Isten a te szájad által szól hozzám, mint az értelem által, a melyet ő adott nekem?

Az ihletett.

Az értelem, melyet neked adott! kicsiny és hiú ember! Mintha te volnál az első hitetlen, a ki eltévelyedik elméjében s megrontatik a bűn által!

A bölcselkedő.

Isten embere, ha te volnál az első szélhámos, a ki fenhéjázását adja küldetésének bizonyítékául!

Az ihletett.

Hogyan! A filozofusok is gorombáskodnak?

A bölcselkedő.

Néha, ha a szentek adják nekik a példát rá.

Az ihletett.

Csakhogy nekem jogom van ilyeneket mondani, én az Isten nevében szólok.

A bölcselkedő.

Jó volna megmutatni a jogczímeidet, mielőtt előjogaiddal élsz.

Az ihletett.

Az én jogczímeim hitelesek, a föld és az ég fog tanuskodni mellettem. Kísérd csak figyelemmel okoskodásaimat, kérlek.

A bölcselkedő.

Az okoskodásaidat! Hova gondolsz! Engem arra tanítani, hogy az eszem megtéveszt, nem annyi-e, mint megczáfolni azt, a mit ez az eszem te melletted szól? A ki nem ismeri el érvényesnek az észt, annak meg kell győznie a nélkül, hogy felhasználná. Mert tegyük fel, hogy okoskodásoddal meggyőztél; hogy tudhatnám, hogy nem a bűn által megrontott eszem okozza-e, hogy belenyugszom abba, a mit mondasz nekem? Egyébiránt mily bizonyítékot, mily megállapítást tudsz bármikor is felhozni, a mely meggyőzőbb volna, mint az a tétel, a melyet meg kell döntenie? Ép úgy hihető az is, hogy egy jó syllogismus hazugság, mint hogy a rész nagyobb lehessen az egésznél.

Az ihletett.

Mily különbség! Az én bizonyítékaim ellenmondás nélkül valók; természetfölötti alkatuak.

A bölcselkedő.

Természetfölötti! Mit jelent ez a szó? Nem értem.

Az ihletett.

A természet rendjében való változások, prófécziák, csodák, mindenféle csodajelek.

A bölcselkedő.

Csodajelek! Csodák! Sohasem láttam semmi effélét.

Az ihletett.

Mások látták számodra. Egész tömege a tanúnak… A népek tanúbizonysága…

A bölcselkedő.

A népek tanúbizonysága természetfölötti alkatú?

Az ihletett.

Nem, hanem ha egyhangú, akkor kétségbevonhatatlan.

A bölcselkedő.

Nincs semmi kétségbevonhatatlanabb, mint az ész elvei és nem lehet egy képtelenséget az emberek tanúbizonyságával igazolni. Még egyszer mondom, lássuk a természetfölötti bizonyítékokat, mert az emberiség tanúbizonysága nem az.

Az ihletett.

Oh, megkeménykedett szív, a kegyelem nem szól hozzád.

A bölcselkedő.

Ez nem az én hibám, mert szerinted előbb meg kellett nyernem a kegyelmet, hogy kérni tudjam. Kezdj tehát helyettem szólni hozzám.

Az ihletett.

Ah, hisz azt teszem és te nem hallgatsz meg. De hát mit szólsz a prófécziákról?

A bölcselkedő.

Először is azt mondom, hogy prófécziát ép úgy nem hallottam, mint a hogy nem láttam csodát. Sőt azt is mondom, hogy semmiféle prófécziának nem volna rám nézve bizonyító ereje.

Az ihletett.

Ördög szolgája, te! Miért nincs a prófécziáknak rád nézve bizonyító erejük?

A bölcselkedő.

Azért, mert hogy meglegyen nekik, ehhez három dologra volna szükség, melyeknek együttes megtétele lehetetlen; t. i. hogy én tanúja lettem légyen a prófécziának, hogy tanúja lettem légyen az eseménynek és hogy bebizonyítsák nekem, hogy ez az esemény nem egyezhetett össze véletlenül is a prófécziával; mert ha egy vaktában mondott jövendőmondásnak határozottsága nem teszi lehetetlenné a beteljesülést, akkor lehetne bár a jövendölés szabatosabb, világosabb és érthetőbb, mint egy geometriai tétel, ez a beteljesedés, ha bekövetkezik, szigoruan véve nem bizonyít semmit a mellett, a ki jövendölte.

Láthatod tehát, mire szorítkoznak a te úgynevezett természetfölötti bizonyítékaid, csodáid, prófécziáid. Elhinni mindezt mások szavára és alávetni az emberek tekintélyének Isten tekintélyét, a ki eszemhez szól. Ha az örök igazságok, melyeket szellemem fölfog, eltürnének bármiféle befolyásolást is, nem volna rám nézve semmiféle faja a biztonságnak és nem hogy biztos volnék benne, hogy te Isten nevében szólsz hozzám, hanem még arról sem volnék bizonyos, hogy Isten létezik.

Ez, úgy-e, elég nehézség, pedig ez még nem minden. Annyi különböző vallás között, melyek kölcsönösen üldözik és kizárják egymást, egyetlen egy a jó, ha ugyan van egyáltalán jó. Ennek felismerésére nem elegendő megvizsgálni egyet, meg kell vizsgálni valamennyit és bármiről van is szó, nem szabad meghallgatás nélkül itélni;108) össze kell vetni az ellenvetéseket a bizonyítékokkal; tudni kell, mit állít szembe mindenki a többiekkel és mit felel nekik. Mennél inkább bizonyítottnak tünik egy vélemény, annál jobban kell keresnünk, mire támaszkodik annyi más ember, a ki nem tartja annak. Nagyon együgyünek kell lenni, hogy azt higyje az ember, hogy elég, ha a saját pártja tanítóit hallgatja meg s már tájékozva van az ellenkező párt okairól. Hol vannak azok, a kik hogy megczáfolják ellenfeleik érveit, nem azon kezdik, hogy előbb meggyöngítik őket? Mindenki kitünik a saját pártjában, de némelyik nagyon nagyra van bizonyítékaival a vele tartók között, holott nagyon bárgyu alak volna ugyanezekkel a bizonyítékokkal a másik párt hívei között. A könyvekből akarsz tájékozódni? Micsoda képzettséget kell szerezned! Hány nyelvet kell megtanulnod! Hány könyvtárt kell átlapoznod! Mily mérhetetlen sokat kell olvasnod! Ki fog vezetni válogatásomban? Bajosan lehet megtalálni egy országban az ellenpárt legjobb könyveit, hát még az összes pártokéit. Ha meg lehetne őket találni, azonnal meg volnának czáfolva. A távollevőnek soha sincs igaza és a nagy biztonsággal felállított rossz érvek könnyen megdöntik a megvetéssel előterjesztett jó érveket. Gyakran egyébiránt semmi sem csalékonyabb, mint a könyvek és semmi sem adja kevésbbé híven azoknak a véleményét, a kik írták. Ha Bossuet könyve alapján akartál ítélni a katholikus hitről, nagyon csalódottnak találod magadat, miután köztünk éltél. Láttad, hogy a tanítás, melylyel a protestánsoknak felelnek, nem ugyanaz, melyet a népnek tanítanak és hogy Bossuet könyve nem igen hasonlít a prédikáczió tanításaihoz. Hogy helyesen itélhessünk egy vallásról, nem kell azt követőinek könyveiből tanulmányozni, hanem el kell hozzájuk menni és tőlük megtanulni. Ez nagyon különböző dolog. Mindenkinek megvannak a hagyományai, felfogása, szokásai, előitéletei, a melyek hitének szellemét teszik és a melyeket a hitéhez hozzá kell venni, hogy itélhessünk róla.

Hány nagy nép nem nyomtat egyáltalán könyveket és nem olvassa a miéinket! Hogy itéljenek azok a mi véleményeinkről? Hogy itélhetünk mi az övéikről? Gúnyoljuk őket, megvetjük őket és ha utazóink nevetségessé teszik őket, akkor nem kell nekik egyéb, mint köztünk utazni, hogy azt visszaadhassák nekünk. Mely országban nincsenek okos emberek, jó hiszemű emberek, becsületes emberek, az igazság barátai, a kik hogy vallhassák az igazságot, nem kivánnak mást, mint megismerni? Mégis mindenki a maga istentiszteletében látja és képteleneknek találja más nemzetek istentiszteletét; ezek az idegen kultuszok tehát nem oly különösek, mint a hogy nekünk látszanak, vagy pedig az az észszerűség, melyet a magunkéban találunk, nem bizonyít semmit.

Három fő vallás van Európában. Az egyik csak egy kinyilatkoztatást tételez fel, a másik kettőt, a harmadik hármat. Mindegyik megveti és elátkozza a többi kettőt, vaksággal, megátalkodottsággal, makacssággal, hazugsággal vádolja őket. Mely pártatlan ember merne köztük itélni, ha nem mérlegelte előzetesen a bizonyítékaikat, nem hallgatta meg az érveiket? Az, a melyik csak egy kinyilatkoztatást fogad el, a legrégibb és a legbiztosabbnak tünik, a mely hármat fogad el, a legújabb és legkövetkezetesebbnek tünik, az, a mely hármat fogad el és elveti a harmadikat, lehet, hogy a legjobb, de bizonyosan ellene szól minden előitélet; következetlensége szembeszökő.

A három kinyilatkoztatásban a szent könyvek olyan nyelveken vannak írva, melyek ismeretlenek azok előtt a népek előtt, melyek azokat követik. A zsidók nem értik már a hébert, a keresztények nem értik sem a hébert, sem a görögöt, sem a törökök, sem a perzsák nem értik az arabot s még maguk a mai arabok sem beszélik többé Mohammed nyelvét. Nem nagyon egyszerű módja-e az emberek oktatásának, mindig olyan nyelven beszélni, melyet nem értenek? Lefordítják ezeket a könyveket, mondják. Jó felelet. Ki biztosít róla, hogy ezek a könyvek híven vannak fordítva, hogy egyáltalán lehetséges, hogy híven legyenek fordítva? És általában, ha Isten szólani akar az emberekhez, miért kell, hogy tolmácsra legyen szükség?

Sohasem fogom fölérni észszel, hogy a mit mindenki köteles tudni, az be legyen zárva könyvekbe és hogy az, a ki nem tud hozzáférni sem ezekhez a könyvekhez, sem azokhoz az emberekhez, a kik azokat értik, akarata ellenére való tudatlansága miatt bünhődjék. Mindig könyvek! Micsoda mánia! Azért, mert Európa tele van könyvekkel, az európaiak mellőzhetetleneknek tekintik a könyveket, nem gondolva arra, hogy a föld háromnegyed részén soha nem is láttak könyvet. Nem emberek írtak-e minden könyvet? Hogy volna tehát az embernek szüksége rájuk, hogy ismerje kötelességeit? És mily eszközeik voltak ezeknek fölismerésére, mielőtt azok a könyvek készültek volna? Vagy megtanulta kötelességeit önmagától, vagy föl van mentve ismerésük alól.

Katholikusaink nagyra vannak az egyház tekintélyével, de mit nyernek vele, ha a bizonyítékok akkora apparátusára van szükségük ennek a tekintélynek a megállapítására, mint a többi felekezetnek tanításuk közvetlen bizonyítására? Az egyház határozza el, hogy az egyháznak joga van határozni. Úgy-e, ez aztán a jól megbizonyított tekintély? Ha ezen túllépsz, elülről kezdheted minden fejtegetésünket.

Sok olyan keresztényt ismersz-e, a ki nem sajnálta a fáradságot, hogy gondosan megvizsgálja, a mit a zsidóság felhoz ellene? Ha egyik-másik látott egyet-mást, akkor keresztények könyveiben látta. Jó módja a tájékozásnak az ellenfelek érvei felől! De hogy is tehetnék? Ha valaki olyan könyvet merne közölni nálunk, a mely nyiltan pártolja a zsidóságot, megbüntetnék a szerzőt, a kiadót, a könyvkereskedőt. Ez nagyon kényelmes és biztos politika, hogy az embernek mindig igaza lehessen. Élvezet leczáfolni olyan embereket, a kik nem mernek szólani.109)

Nem mennek többre azok sem közülünk, a kiknek módjában van beszélgetni zsidókkal. Ezek a szerencsétlenek érzik, hogy ki vannak nekünk szolgáltatva; a zsarnokság, melyet velük szemben tanusítanak, félénkké teszi őket, tudják, milyen könnyen esik az igazságtalanság és kegyetlenség a keresztényi szeretetnek; mit mernének tehát mondani a nélkül, hogy el ne kezdjünk istenkáromlásról kiabálni? A kapzsiság buzgóvá tesz minket és ők sokkal gazdagabbak, hogysem igazuk lehessen. A legtudósabbak, legfelvilágosultabbak mindig a legóvatosabbak. Megtéríthetsz valami nyomorultat, hogy pénzért rágalmazza faját; beszéltethetsz pár hitvány zsibárust, a kik ráhagyják, csak hogy hizelegjenek neked; diadalmaskodhatsz tudatlanságukon vagy gyávaságukon, mialatt tudósaink mosolyognak ostobaságodon. De azt hiszed, hogy azokon a helyeken, a hol biztonságban érzik magukat, ép oly könnyű dolog volna? A Sorbonneon a Messiás jövendölései napnál világosabban Jézus Krisztusra vonatkoznak. Az amszterdami rabbinusoknál meg ép oly világos, hogy nincs rá semmiféle vonatkozásuk. Nem hiszem, hogy addig jól megérthessem a zsidók érveit, a míg nincs szabad államuk, iskoláik, egyetemeik, a hol koczkázat nélkül beszélhetnek és vitázhatnak. Csak akkor tudhatjuk, mi mondani valójuk van.

Konstantinápolyban a törökök elmondják érveiket, de mi nem merjük elmondani a magunkéit, itt mi rajtunk van a meghunyászkodás sora. Ha a törökök ugyanazt a tiszteletet követelik tőlünk Mohammed iránt, a kiben mi nem hiszünk, mint a milyet mi követelünk a zsidóktól Jézus Krisztus iránt, a kiben ők ép úgy nem hisznek, vajjon nincs-e a törököknek igazuk? Igazunk van-e nekünk? Mily méltányos elv alapján oldjuk meg ezt a kérdést?

Az emberi nem kétharmad része se nem zsidó, se nem mohamedán, se nem keresztény és hány millió ember nem hallott soha beszélni Mohamedről! Tagadják ezt, azt állítják, hogy a mi misszionáriusaink eljutnak mindenhova. Ezt könnyű mondani. De eljutnak-e Afrika még ismeretlen szivébe, a hova mostanáig még nem hatolt be európai? Eljutnak-e Tatárország belsejébe, hogy lóháton utána menjenek a kóbor hordáknak, melyekhez idegen sohasem jut közel és a kik nem hogy a pápáról hallottak volna beszélni, de még a nagy lámáról is alig tudnak? Eljutnak-e Amerika mérhetetlen kontinenseibe, a hol egész nemzetek nem tudják még, hogy egy más világról való népek vetették meg lábukat az övéken? Eljutnak-e Japánba, a honnan viselt dolgaik miatt örökre kiűzték őket és a hol elődjeik a felnövekvő nemzedékek előtt csak ravasz intrikusokképen ismeretesek, a kik képmutató buzgósággal jöttek, hogy észrevétlenül hatalmukba kerítsék a birodalmat? Eljutnak-e Ázsia fejedelmeinek háremeibe hirdetni az evangeliumot a szegény rabszolgák ezreinek? Mit követtek el a világ e részének asszonyai, hogy egyetlen misszionárius se prédikálhassa nekik a hitet? Mindnyájan pokolba jutnak-e, a miért be vannak börtönözve?

Ha igaz volna is, hogy az evangelium hirdettetik az egész földön, mit nyernénk vele? Előtte való nap, hogy az első hittéritő megérkezett valamely országba, biztosan halt meg ott valaki, a ki nem hallgathatta. Most már mondjátok, mit csináljunk ezzel az egy emberrel? Ha csak egyetlen egy ember volna az egész mindenségben, a kinek sohasem prédikálták Jézus Krisztust, akkor az ellenvetés ép oly erős erre az emberre nézve, mint az emberi nem negyedrészére nézve.

Mikor az evangélium szolgái szólottak a távoli népekhez, mit mondottak nekik olyat, a mit észszerűen el lehessen fogadni az ő szavukra és a mi nem kivánná meg a legpontosabb igazolást? Hirdettek nekem egy Istent, a ki született és meghalt kétezer évvel ezelőtt, a világ másik végén, nem is tudom, micsoda kis városban és azt mondjátok, hogy mindazok, a kik nem hisznek ebben a rejtelemben, elkárhoznak. Ugyan különös dolgok arra, hogy ily hamar elhigyjük, merőben egy olyan embernek a szavára, a kit nem is ismerek. Miért tette a te Istened, hogy tőlem ilyen távol következzenek be azok az események, melyeknek ismeretére kötelez engem? Bűn-e nem tudni azt, a mi az antipódusokon történik? Kitalálhatom-e, hogy volt egy másik félgömbön egy héber nép és egy Jeruzsálem nevű város? Ez ép annyi volna, mintha arra köteleznének, hogy tudjam, mi történik a holdban. Azt mondod, azért jösz, hogy erre megtaníts, de miért nem jöttél megtanítani erre az apámat? Vagy miért kárhoztatod el ezt a jó aggastyánt azért, mert sohasem tudott erről semmit? Örökre bűnhödnie kell a te restséged miatt, neki, a ki oly jó volt, oly jótékony és a ki csak az igazságot kereste? Légy őszinte és képzeld magadat a helyembe s lásd, el kell-e hinnem csupán a te tanubizonyságodra mindazokat a hihetetlen dolgokat, melyeket mondasz nekem és összeegyeztetnem annyi igazságtalanságot azzal az igazságos Istennel, a kit hirdetsz nekem. Engedd, hogy elmenjek megnézni azt a távoli országot, a hol annyi ebben az országban hallatlan csoda történt; hogy megtudjam, miért bántak annak a Jeruzsálemnek a lakói Istennel úgy, mint valami utonállóval. Azt mondod, nem ismerték el Istennek. Mit tegyek tehát én, a ki csak a te réveden hallottam róla beszélni? Hozzáteszed, hogy megbűnhödtek, szétszórattak, elnyomattak, szolgaságba vettettek, hogy senki közülök nem kerül többé abba a városba. Bizonyára nagyon megérdemelték ezt, de a mai lakosok mit szólnak előideik isten-gyilkosságáról? Tagadják őt, ők sem ismerik el Istent Istennek. Hisz akkor ép úgy békében lehetett volna hagyni amazoknak az utódait is.

Hogyan, még magában a városban, a hol Isten meghalt, sem ismerték őt el sem a régi, sem az új lakók és ha azt akarod, hogy én elismerjem, én, a ki kétezer évvel később születtem, kétezer mérföldnyire onnan! Nem látod be, hogy mielőtt hitelt adnék annak a könyvnek, melyet szentnek nevezel és a melyből én nem értek semmit, másoktól, nem tőled kell tudnom, mikor és ki által készült, hogyan maradt fenn, hogy jutott el hozzád, mit mondanak érvükül az országban azok, a kik elvetik, holott ép oly jól tudják, mint te, a mire tanitasz engem? Beláthatod, hogy okvetlenül el kell mennem Európába, Ázsiába, Palesztinába, hogy mindent megvizsgáljak magam. Bolondnak kellene lennem, ha előbb meghallgatnálak.

Ez a beszéd előttem nemcsak észszerűnek tünik fel, hanem azt is állítom, hogy minden értelmes embernek így kell hasonló esetben beszélnie és jó messzire küldenie a hittérítőt, a ki mielőtt igazolná bizonyítékait, annyira siet kioktatásával és megkeresztelésével. Továbbá azt állitom, hogy nincs az a kinyilatkoztatás, mely ellen ugyanazon vagy más hasonló sulyú ellenvetéseknek ne volna ép annyi, vagy még több érvénye, mint a kereszténység ellenieknek. Ebből az következik, hogy ha csak egy igazi vallás van és ha minden ember köteles kárhozat sulya alatt követni, egész életünket az összes vallások tanulmányozásával, felbúvárlásával, összehasonlításával és mindazoknak az országoknak bejárásával kell tölteni, a hol meg vannak honosulva Senki sincs kivonva az ember első kötelessége alól, senkinek sincs joga megbízni más ember véleményében. A mesterembernek, a ki csak munkájából él, a munkásnak, a ki nem tud olvasni, a gyöngéd és félénk fiatal leánynak, a betegnek, a ki alig bír fölkelni ágyából, mindnek kivétel nélkül tanulmányozni, elmélkedni, vitatkozni, utazni kell, bejárni az egész világot. Akkor nem volna egy helyben élő, állandó nép, az egész föld csupa zarándokkal volna telve, a kik nagy költséggel és hosszú fáradalmakkal személyesen járnának megvizsgálni, összehasonlítani és kikutatni mindazokat a kultuszokat, a melyeket a földön követnek. Akkor búcsút kellene mondani a mesterségeknek, a művészeteknek, az emberi tudományoknak és minden polgári foglalkozásnak; nem lehetne itt más tanulmány, mint a vallás tanulmányozása; még az is, a ki a legerősebb egészségnek örvendene, a legjobban használná fel az idejét, a legjobb hasznát venné elméjének, a legtöbb évet élné, öregkorában is csak bajosan tudná, mihez tartsa magát és már az is sok volna, ha halála előtt megtudná, milyen vallásban kellett volna élnie.

Ha szelidíteni akarsz ezen a módszeren és a legcsekélyebb befolyást engeded is az emberek tekintélyének, akkor azonnal feláldozol neki mindent és ha egy keresztény fia jól teszi, hogy mély és pártatlan vizsgálat nélkül követi apja vallását, miért tenné rosszul egy töröknek a fia, ha ugyancsak követi az apjáét? Felhívom az összes türelmetleneket, hogy feleljenek erre olyat, a mi kielégít egy okos embert.

Sarokba szorítva ezekkel az érvekkel, az egyik rész jobb szeretné igazságtalannak tüntetni fel Istent és megbüntetni az ártatlanokat apjuk bűneért, mintsem hogy lemondjon barbár dogmájáról. Mások úgy segítenek magukon, hogy lekötelező módon egy angyalt küldenek mindenkinek kioktatására, a ki bár legyőzhetetlen tudatlanságban, de erkölcsileg jól élt. Mily szép találmány ez az angyal! Nem elég, hogy alávetnek minket mesterkedéseiknek, még magát Istent is abba a kényszerhelyzetbe hozzák, hogy éljen velük.

Látod, fiam, mily képtelenségre vezet a gőg és a türelmetlenség, mikor mindenki a maga véleményében akar tobzódni és azt hiszi, az egész emberi nem fölött egyedül neki van igaza. A békének Istenét hívom tanubizonyságul, a kit imádok és hirdetek neked, hogy minden kutatásom őszinte volt, de látva, hogy sikertelenek és mindig azok is lesznek és hogy partnélküli óczeánba veszek bele, visszatértem a magam ösvényére és első fogalmaimra szorítottam hitemet. Sohasem tudtam hinni, hogy Isten rendelte kárhozat terhe alatt, hogy olyan tudós legyek. Bezártam tehát minden könyvet. Csak egy könyv van nyitva minden szem előtt és pedig a természet könyve. Ebből a nagy és fenséges könyvből tanulom szolgálni nagy és isteni szerzőjét. Senki sem menthető, ha nem olvas belőle, mert ez a könyv minden ember számára beszél, minden szellemnek érthető nyelven. Ha elhagyott szigeten születtem volna, ha soha nem láttam volna magamon kívül más embert, ha soha nem tudtam volna meg, hogy mi történt egykor a világ valamely zugában, csak gyakoroljam eszemet, csak műveljem, csak használjam fel jól azokat a közvetlen képességeket, melyeket Isten adott nekem s magamtól megtanulom őt ismerni, szeretni, a műveit is szeretni, akarni a jót, melyet ő akar és hogy neki tessem, betölteni minden kötelességemet a földön. Mi többre tud tanítani az emberek minden tudása?

A mi most már a kinyilatkoztatást illeti, ha jobb bölcselkedő és tanultabb volnék, talán megérteném igazságát, a hasznát azokra, a kiknek szerencséjük van felismerni; de ha látok is mellette olyan bizonyítékokat, melyeket nem tudok megczáfolni, egyuttal ellene is látok ellenvetéseket, melyeket nem tudok megoldani. Annyi hathatós érv van mellette és ellene, hogy nem tudva, mire határozzam magamat, sem el nem fogadom, sem el nem vetem; csupán elvetem azt, hogy köteles vagyok elismerni, mert ez az állítólagos kötelezettség összeférhetetlen Isten igazságosságával és Isten nem hogy eltávolítaná vele az üdvösség akadályait, hanem még meg is sokasítaná, végére járhatlanná tenné őket az emberi nem nagyobb része számára. Ezen a ponton túl ebben a dologban tiszteletteljes kétségben maradok. Nem áltatom magamat azzal, hogy csalhatatlannak higyjem magamat; lehet, hogy más emberek eldönthették, a mi nekem eldöntetlennek tünik fel; én a magam számára okoskodom, nem az ő számukra; nem kárhoztatom, de nem is utánzom őket; itéletük lehet hogy jobb, mint az enyém, de nem az én hibám, ha nem egyezik az enyémmel.

Megvallom neked azt is, hogy a Szentírás fensége elálmélkodtat s az Evangelium szentsége a szívemhez szól. Nézd a filozofusok könyveit minden pompájukkal, mily kicsinyek mellette! Lehet-e, hogy egy egyszerre oly fenséges és oly egyszerű könyv emberek műve lehessen? Lehetséges-e, hogy az, a kinek a története van benne, csupán ember? Egy rajongó hangja-e ez vagy egy nagyratörő szektafőnöké? Mily szelidség, mily tisztaság az erkölcseiben! Mily megható báj a tanításaiban! Mily emelkedettség az elveiben! Mily mély bölcseség a beszédében! Mily lélekjelenlét, mily finomság és mily találó él a feleleteiben! Mily uralkodás a szenvedélyei fölött! Hol az az ember, hol az a bölcs, a ki gyöngeség és fenhéjázás nélkül tud cselekedni, szenvedni és meghalni? Mikor Plato megrajzolja igaz emberének képét,110) a kit elhalmoznak a bűn minden gyalázatával, holott méltó az erény minden jutalmára, vonásról-vonásra Jézus Krisztust rajzolja meg, a hasonlóság annyira szembeszökő, hogy az összes egyházatyák észrevették és hogy nem is lehet félreismerni. Mennyi előitélet, mennyi elvakultság kellett hozzá, hogy össze merjék hasonlítani Sophroniscus fiát Mária fiával! Mily távolság e kettő között! Socrates fájdalom nélkül, gyalázat nélkül halt meg s könnyen játszhatta végig szerepét és ha ez a könnyű halál nem dicsőítette volna meg életét, kétségben volnánk, más volt-e Socrates, minden eszével, mint egy szofista. Ő találta fel a morált, mondják; mások már előtte gyakorolták, ő csak szavakba foglalta azt, a mit azok tettek, csak tanításokba foglalta az ő példáikat. Aristides igazságos volt, mielőtt Socrates megmondta volna, mi az igazságosság; Leonidas meghalt a hazájáért, mielőtt Socrates kötelességgé tette volna a hazaszeretetet; Spárta józan volt, mielőtt Socrates dicsérte volna a józanságot; mielőtt ő meghatározta volna az erényt, Görögország már bővében volt az erényes embereknek. De honnan vette Jézus Krisztus az övéinél ezt az emelkedett és tiszta morált, melynek egyedül ő adta a leczkéjét és a példáját?111) A legbőszebb fanatizmus öléből a legfenköltebb bölcseség szólalt meg és a leghősiesebb erények egyszerűsége dicsőítette meg az összes népek legaljasabbikát. Socrates halála, a ki nyugodtan filozofált barátaival, a legédesebb, a mit csak kivánhat magának az ember, a kínzások között kimúló, meggyalázott, kicsúfolt, egy egész nép által elátkozott Jézusé a legszörnyűbb, a melytől csak az ember félhet. Socrates, mikor a méregpoharat kapja, megáldja azt, a ki sírva nyújtja neki; Jézus borzalmas kínok között imádkozik bősz hóhéraiért. Igen, ha Socrates élete és halála egy bölcsé, Jézus élete és halála egy Istené. Föltegyük-e azt, hogy az evangéliumi történetet mulatságból találták ki? Barátom, nem így szoktak kitalálni és Socrates cselekedetei, melyekben senki sem kételkedik, kevésbbé vannak tanúkkal bizonyítva, mint Jézus Krisztuséi. Alapjában véve ez a nehézségnek csak elhalasztása, nem pedig megsemmisítése; felfoghatatlanabb lenne, hogy több ember költötte egyetértőleg ezt a könyvet, mintsem az, hogy egy szolgáltatta az anyagát. Zsidó írók soha nem találták volna el sem ezt a hangot, sem ezt a morált és az evangeliumban az igazságnak oly nagy, oly meglepő, oly tökéletesen utánozhatatlan jellemvonásai vannak, hogy a kitalálója sokkal csodálatraméltóbb volna, mint a hőse. Mindazáltal ugyanez az evangelium tele van hihetetlen, az észnek ellentmondó dolgokkal, a melyeket felfogni és elfogadni józaneszű embernek lehetetlen. Mit tegyünk ez ellentmondások közt? Legyünk mindig szerények és óvatosak, gyermekem, tiszteljük csöndben, a mit nem tudunk sem visszautasítani, sem megérteni és alázzuk meg magunkat a nagy Lény előtt, a ki egyedül tudja az igazságot.