Ime az akaratlan szkepticzismus, melyben megmaradtam, de ez a szkepticzismus csöppet sem kínos nekem, mert nem terjed ki a gyakorlatra lényeges pontokra és mivel minden kötelességemnek lényeges pontjaira nézve el vagyok határozva. Szolgálok Istennek szivem egyszerűségében s nem igyekszem mást tudni, csak azt, a mi fontos a magatartásomra nézve. A mi a dogmákat illeti, melyeknek nincs hatásuk sem a cselekedetekre, sem a morálra s melyekkel annyi ember kínozza magát, azokkal egyáltalán nem bajlódom. Minden vallásfelekezetet úgy tekintek, mint megannyi üdvös intézményt, a melyek minden országban Isten tiszteletének egységes módját írják elő a nyilvános istentisztelet által és melyek mindegyikének meglehet a maga alapja az éghajlatban, a kormányrendszerben, a nép szellemében vagy más helyi okban, a mely az egyiket alkalmasabbá teszi a másiknál, az idő és a hely szerint. Jónak hiszem valamennyit, ha megfelelően szolgáljuk Istent. A lényeges istentisztelet a szív istentisztelete. Isten nem utasítja vissza a hódolatot, ha őszinte, akármily formában nyújtják is neki. Mivel abban a vallásban, melyet vallok, az Egyház szolgálatára vagyok elhivatva, a lehető legpontosabban teljesítem a nekem előírt teendőket és a lelkiismeretem bántana érte, ha szándékosan elmulasztanék valamit. Tudod, hogy hosszas tilalom után Mellarède úr közbenjárására elnyertem az engedélyt hivatalom folytatására, hogy legyen miből élnem. Azelőtt azzal a gondatlansággal olvastam a misét, a melylyel az ember idő multával a legkomolyabb dolgokkal is bánik, ha nagyon is gyakran végzi őket; új elveim óta a legnagyobb áhítattal czelebrálom; teljesen áthat a legfőbb lény fensége, jelenléte, az emberi szellem elégtelensége, a mely oly kevéssé bírja felfogni azt, a mi alkotójára vonatkozik. Arra gondolva, hogy előírt formában hozom neki a nép könyörgését, gondosan követek minden ritust, figyelmesen olvasom a szövegeket, vigyázok, hogy soha el ne mulaszszam a legkisebb szót s a legkisebb szertartást sem; ha közeledem a consecratio pillanatához, összeszedem magamat, hogy mind azzal az érzülettel végezzem, a melyet az Egyház és a szentség fensége megkíván; igyekszem megsemmisíteni elmémet a legfőbb értelem előtt; ezt mondom magamban: Ki vagy te, hogy meg tudd mérni a végtelen hatalmat? Tisztelettel mondom ki a sacramentális szavakat és hatásába beleviszem mindazt a hitet, a mely tőlem telik. Akárhogy áll is ez a felfoghatatlan misztérium, nem félek tőle, hogy az itélet napján megbüntettetem, hogy szívemben bármikor is profanizáltam.

Megtisztelve a szent szolgálat által, ha annak legalsó rangjában is, nem fogok soha sem tenni, sem mondani semmit, a mi méltatlanná tenne fenkölt kötelességeinek betöltésére. Mindig az erényt fogom prédikálni az embereknek s példát fogok neki adni belőle. Nem az én dolgom lesz, hogy a vallást szeretetreméltóvá tegyem számára; nem az én dolgom lesz, hogy megerősítsem hitüket a valóban hasznos dogmákban, melyeket minden ember köteles elfogadni; de Isten óvjon, hogy valaha is prédikáljam nekik a türelmetlenség kegyetlen dogmáját, hogy valaha is rávigyem őket, hogy gyűlöljék a felebarátjukat, és más embereknek ezt mondjam: «Elkárhozol!» azaz, hogy: «Az Egyházon kívül nincsen üdvösség.»112) Ha előkelőbb állásban volnék, ez a tartózkodás kellemetlenségeket okozna, de sokkal kisebb vagyok, semhogy sok félnivalóm volna és mélyebbre nem bukhatom, mint a hol vagyok. Bármi történik is, nem fogom káromolni az isteni igazságot és nem fogok hazudni a Szentlélek ellen.

Sokáig becsvágyam volt, hogy lelkész lehessek, még most is becsvágyam, de már többé nem remélem. Kedves barátom, semmit sem látok oly szépnek, mint lelkésznek lenni. A jó lelkész szolgája a jóságnak, mint a hogy a jó hivatalnok szolgája az igazságnak. A lelkésznek sohasem kell rosszat tennie; ha nem tehet mindig jót önmagától, mindég a helyén van, mikor másoktól kéri és gyakran el is éri, ha tiszteletet tud kelteni maga iránt. Oh, ha valaha is lett volna módom ellátni egy jó emberekből álló parókiát a hegyeink között, boldog lennék, mert úgy hiszem, boldogságára szolgáltam volna híveimnek. Nem tettem volna őket gazdagokká, de osztoztam volna szegénységükben, megfosztottam volna a gyalázatától és megvettetésétől, a mely elviselhetetlenebb, mint a nélkülözés. Megszerettettem volna velük az egyetértést és az egyenlőséget, a mi gyakran elűzi a nyomort és mindig elviselhetőbbé teszi. Ha látnák, hogy semmiben sincs jobb dolgom, mint nekik és mégis megelégedetten élek, megtanulnának vigasztalódni sorsukon és megelégedetten élni, mint én. Tanításaimban nem annyira az Egyház szelleméhez ragaszkodnék, mint inkább az evangélium szelleméhez, a melyben a dogma egyszerű és a morál fenséges, a hol kevés vallásos szertartást látni és sok művét a jótékonyságnak. Mielőtt arra tanítanám őket, a mit tenni kell, igyekezném mindig cselekedni, hogy jól lássák, hogy mindazt, a mit mondok, úgy is gondolom. Ha volnának protestánsok a szomszédságomban vagy a parókiámon, nem tennék különbséget köztük és az igazi hiveim között semmiben, a mi a keresztényi szeretetre tartozik; valamennyit arra szoktatnám, hogy kölcsönösen szeressék egymást, hogy testvérekül tekintsék egymást, hogy tiszteljenek minden vallást és éljen mindenki békességgel a maga vallásában. Azt hiszem, arra biztatni valakit, hogy hagyja el a vallását, a melyben született, annyi, mint arra biztatni, hogy rosszat tegyen, következőleg annyi, mint rosszat tenni. Mialatt nagyobb felvilágosodásra várunk, őrizzük meg a közrendet, tiszteljük minden országban a törvényeket, ne zavarjuk az istentiszteletet, melyet ezek előirnak; ne biztassuk fel a polgártársakat engedetlenségre, mert nem tudjuk biztosan, hogy jó-e rájuk nézve, ha elhagyják a nézeteiket más nézetek kedvéért, azt pedig egész biztosan tudjuk, hogy engedetlennek lenni a törvény iránt rossz.

Fiatal barátom, hallottad szájamból hitvallomásomat olyannak, a milyennek Isten olvassa szívemben; te vagy az első, a kinek ezt a vallomást megtettem, talán te vagy az egyetlen, a kinek egyáltalán megteszem. A míg még marad valamelyes jó hit az emberek közt, nem kell zavarni a békés lelkeket, sem felzaklatni az egyszerű lelkek hitét olyan nehézségekkel, melyeket nem tudnak megoldani és a melyek nyugtalanítják, a nélkül, hogy felvilágosítanák őket. De ha egyszer minden meg van ingatva, meg kell óvni a törzset még az ágak rovására is. Az izgatott, bizonytalan, csaknem kialudt lelkiismeretnek, a mely olyan állapotban van, a milyenben a tiedet is láttam, szüksége van rá, hogy megszilárdíttassék és fölébresztessék; és hogy visszaállíttassék az örök igazságok alapjára; egészen ki kell dönteni az ingadozó oszlopokat, melyekről azt hiszik, még rájuk támaszkodnak.

Te a kritikus korban vagy, mikor a szellem megnyílik a bizonyosságnak, a mikor a szív formáját és jellemét nyeri és a mikor az ember elhatározza magát egész életére, akár jóra, akár rosszra. Később az anyag megkeménykedik és az újabb benyomások már nem hagynak benne nyomot. Fiatal ember, fogadd még hajlékony lelkedbe az igazság pecsétjét. Ha biztosabb volnék önmagamról, dogmatikus és határozott hangon szóltam volna veled; de ember vagyok, tudatlan, a tévedésnek alávetett; mit tehetnék? Feltártam előtted szivemet tartózkodás nélkül; a mit biztosnak tartok, olyannak mondtam neked, kétségeimet kétségekül közöltem veled, nézeteimet nézetekül, megmondtam neked okaimat a kétségre és a hitre. Most a te dolgod itélni; időt engedtél magadnak; ez az óvatosság bölcs és jó véleményt kelt bennem irántad. Kezdd azon, hogy abba a helyzetbe hozod lelkiismeretedet, hogy fel akarjon világosíttatni. Légy őszinte önmagaddal szemben. Sajátítsd el véleményeimből, a mi meggyőzött, a többit vesd el. Még nem vagy annyira elaljasítva a bűn által, hogy abban a veszedelemben forogj, hogy rosszul választasz. Azt ajánlanám, hogy beszéljünk róla magunk közt, csak hogy a mint az ember vitatkozik, felingerlődik; belekeveredik a hiuság, a makacsság; nincs meg többé a jóhiszeműség. Barátom, ne vitatkozzál soha, mert a vitatkozással az ember nem világosítja fel sem magát, sem másokat. A mi engem illet, én csak sok évi elmélkedés után foglaltam pártállást s ehhez ragaszkodom; lelkiismeretem nyugodt, a szívem elégedett. Ha nézeteimet újra kezdeném vizsgálni, akkor sem tehetném az igazságnak tisztább szeretetével és szellemem már kevésbbé tevékeny, tehát kevésbbé volna módjában felismerni az igazságot. Maradok, a milyen vagyok, attól félve, hogy az elmélkedésre való hajlam tétlen szenvedélylyé válik bennem és ellankaszt kötelességeim gyakorlatában és attól tartva, hogy visszaesem előbbi pyrrhonismusomba, a nélkül, hogy meg tudnám találni az arravaló erőt, hogy kivergődjem belőle. Életemnek több mint a fele elmúlt, nincs többé több időm, mint a mennyi arra kell, hogy a hátralevő részét haszonra fordítsam és hogy tévedéseimet eltöröljem erényeimmel. Ha tévedek, akaratom ellenére tévedek. Az, a ki olvas szívem mélyében, jól tudja, hogy nem szeretem a vakságomat. Képtelenségemben, hogy saját eszemtől kimeneküljek belőle, az egyedüli eszköz, a mi számomra megmaradt a belőle való kimenekülésre, a jó élet és ha Isten még a kövekből is gyermekeket tudott Ábrahámnak támasztani, minden embernek joga van azt remélni, hogy felvilágosíttatik, ha majd méltónak teszi magát rá.

Ha elmélkedéseim arra visznek, hogy úgy gondolkozzál, a hogy én gondolkozom, ha nézeteim a tiéid és ha ugyanaz a hitvallomásunk, ezt a tanácsot adom neked: Ne tedd ki többé életedet a nyomorúság és a kétségbeesés kisértéseinek, ne vonszold többé életedet gyalázattal idegenek kényére és ne edd többé az alamizsna silány kenyerét. Térj vissza hazádba, vedd fel újra atyáid vallását, kövesd szived őszinteségében és ne hagyd el többé; nagyon egyszerű és nagyon szent; mindazon vallások között, melyek a földön vannak, a legtisztább erkölcsiségünek és az eszet legjobban kielégítőnek tartom. A mi utazásod költségeit illeti, azok miatt ne aggódjál; gondoskodni fognak róluk. Ne félj a megalázkodó visszatérés álszégyenétől sem; azért kell pirulni, hogy az ember hibát követett el, nem azért, hogy jóvá akarja tenni. Te még abban a korban vagy, a mikor minden megbocsáttatik, de a mikor az ember nem vétkezik büntetlenül. Ha meg akarnád hallgatni lelkiismeretedet, ezer hiú akadály eltünne a szavára. Érezni fogod, hogy abban a bizonytalanságban, a melyben vagyunk, megbocsáthatatlan fenhéjázás más vallást vallani, mint a melyben születtünk és hamisság nem gyakorolni őszintén azt, a melyet vallunk. Ha így az ember eltéved, nagy mentségtől fosztja meg magát a legfőbb biró itélőszéke előtt. Nem fogja-e hamarabb megbocsátani azt a tévedést, a melyben nevelkedett, mint azt, a mit maga merészkedett választani?

Fiam, tartsd lelkedet abban a kivánságban, hogy legyen Isten és akkor sohasem fogsz benne kételkedni. Ezenfelül bármily állást foglalsz is, gondolj arra, hogy a vallás igazi kötelességei függetlenek az emberek intézményeitől, hogy az igaz szív valódi temploma az Istenségnek, hogy minden országban és minden felekezetben a törvény summája szeretni Istent mindenek fölött és felebarátunkat úgy, mint magunkat, hogy nincs olyan vallás, a mely fölment az erkölcs kötelességei alól, hogy csak ezek az igazán lényeges kötelességek, hogy a belső istentisztelet az elseje ezeknek a kötelességeknek és hogy hit nélkül nincs igazi erény.

Kerüld azokat, a kik a természet megmagyarázásának ürügye alatt kétségbeejtő tanokat hintenek el az emberek szívébe és a kiknek nyilvánvaló szkepticzizmusa százszorta elbizottabb és dogmatikusabb, mint ellenfeleik határozott hangja. Az alatt a fenhéjázó ürügy alatt, hogy egyedül ők felvilágosultak, igazak, jóhiszeműek, parancsoló módon alávetnek minket életbevágó határozataiknak és azzal az igénynyel lépnek fel, hogy a dolgok valódi elveiül adják nekünk azokat az értelmetlen rendszereket, melyeket képzeletükben felépítettek. Egyébként felforgatnak, lerombolnak és feldöntenek mindent, a mit az emberek tisztelnek és megfosztják a balsorstól üldözötteket nyomoruk utolsó vigasztalásától, a hatalmasokat és gazdagokat pedig szenvedélyeik egyetlen fékétől; kitépik a szív mélyéből a bűn miatti lelkifurdalásokat, az erény reményét és még dicsekszenek is, hogy jóltevői az emberi nemnek. Az igazság – mondják – sohasem ártalmas az emberre nézve. Ezt én is hiszem, úgy mint ők és szerintem ez nyomós bizonyítéka annak, hogy a mit tanítanak, az nem az igazság.113)

Derék fiatal ember, légy őszinte és igaz, gőg nélkül; tudj tudatlan lenni: akkor sem magadat nem fogod megtéveszteni, sem másokat. Ha tehetségeid kiművelése valaha lehetővé teszi számodra, hogy beszédet intézz az emberekhez, mindég csak lelkiismereted szerint beszélj nekik és ne sokat törődj vele, hogy tapsolnak-e. A tudással való visszaélés kelti fel a hitetlenséget. Minden tudós megveti a közrendű emberek véleményét; mind azon igyekszik, hogy saját külön véleménye legyen; a képzelődő filozófia épp úgy makacs szellemre vezet, mint a hogy a vak jámborság fanatizmusra. Kerüld el ezeket a szélsőségeket, maradj mindig szilárdan az igazság útján vagy azon az úton, a mely szíved egyszerűségében az igazság útjának látszik és soha ne térj le róla hiúságból vagy gyöngeségből. Merd vallani Istent a filozófusok között, merd hirdetni az emberszeretetet a türelmetlenek között. Lehet, hogy egyedül leszel a magad pártján, de önmagadban olyan tanubizonyságot fogsz viselni, a mely fölment az emberek tanubizonyságaitól. Akár szeretnek vagy gyűlölnek, akár olvassák vagy megvetik irásaidat, egyre megy. Mondd azt, a mi igaz, tedd azt, a mi jó; az a fontos az emberre nézve, hogy teljesítse kötelességeit e földön; a ki azonban önmaga számára dolgozik, annak meg kell feledkeznie önmagáról. Gyermekem, a magánérdek megtéveszt minket, csak az igaz ember reménye nem csal meg soha.

Közöltem ezt az iratot, nem mint szabályát azoknak a véleményeknek, melyeket a vallás dolgában követni kell, hanem mint példáját annak a módnak, a mely szerint a növendékünkkel okoskodnunk kell, hogy el ne távolodjunk attól a módszertől, melyet megállapítani próbáltam. A míg nem adunk semmit az emberi tekintélyre és annak az országnak az előitéleteire, a hol születtünk, az észszerű belátás magában nem vezethet bennünket messzebbre a természetes tanításban, mint a természetes vallás s én Emillel csak erre szorítkozom. Ha más vallásra van szüksége, ebben nincs jogom, hogy vezetője legyek; ezt megválasztani egyedül az ő dolga.

A természettel egyetértésben dolgozunk; míg az a fizikai embert formálja, mi az erkölcsi embert igyekszünk kialakítani; csak hogy a haladásunk nem azonos. A test már erőteljes és izmos, mikor a lélek még lankadt és gyönge és bármit tesz is az emberi mesterkedés, a temperamentum mindig előtte jár az észnek. Idáig minden törekvésünk arra irányult, hogy visszatartsuk az egyiket és feltüzeljük a másikat, hogy az ember mindig egységes legyen, a menynyire csak lehetséges. Mialatt kifejlesztettük a természeti oldalát, visszatartottuk születő érzékiségét; szabályoztuk azzal, hogy kiműveltük az elméjét. Az értelmi tárgyak mérsékelték az érzékekre ható tárgyak benyomásait. Visszamenve a dolgok kezdetéig, elvontuk az érzékek uralma alól; könnyű dolog volt fölemelkedni a természet tanulmányozásától a természet alkotójának tanulmányozásáig.

Mikor ide eljutottunk, milyen új befolyásokat nyertünk növendékünkre: Mennyi új eszközünk van arra, hogy a szívéhez szóljunk! Csak akkor találja igazi érdekét abban, hogy jó legyen, hogy jót tegyen távol az emberek tekintetétől és a nélkül, hogy a törvények köteleznék rá, hogy igazságos legyen Isten és önmaga között, teljesítse kötelességét még élete árán is és hogy szívében hordozza az erényt nem csak a rend iránti szeretetből, a melynél mindenki előbbre valónak tartja az önmaga iránti szeretetet, hanem lényének alkotója iránti szeretetből is, a mely összeolvad ezzel az önmaga iránti szeretettel, hogy aztán tartós boldogságot élvezzen, a melyet jó lelkiismeretének nyugalma és ennek a legjobb lénynek szemlélése igér neki a túlvilági életben, miután ezt az életet jól felhasználta. Ebből a szempontból nézve már csak igazságtalanságot, képmutatást és hazugságot látok az emberek közt; a magánérdek, a mely a versengésben szükségszerűen elnyeri a díjat minden egyéb dolog fölött, megtanítja mindegyiküket arra, hogy felékesítsék a bűnt az erény álarczával. Minden más ember a saját jóvolta rovására legyen az én javamra; minden csak rám magamra vonatkozzék; haljon meg, ha kell, az egész emberiség a szenvedésben és a nyomorban, csak hogy megóvjon engem egy pillanatnyi fájdalomtól vagy éhségtől: ez a belső szava minden hitetlennek, a ki okoskodik. Igen, ezt állítani fogom életem fogytáig: a ki azt mondja az ő szívében, nincs Isten és máskép beszél, az csak hazug lehet vagy esztelen.

Olvasóm, nem tehetek róla, én úgy érzem, Emilt sohasem fogjuk egyformának látni; ti mindig a ti hebehurgya, okvetetlenkedő, mulatságból mulatságba, élvezetből élvezetbe tévelygő és magát semmihez tartósan hozzákötni nem tudó fiatalembereitekhez hasonlónak képzelitek. Ki fogtok nevetni, látva, hogy elmélkedőt, filozófust, igazi theologust csinálok egy tüzes, élénk, lelkes, tettrevágyó ifjuból, az élettől legjobban buzogó korban. Ezt fogjátok mondani: Ez az álmodozó mindig hajszolja agyrémeit; mikor a maga módja szerinti növendéket mutat nekünk, nem csak neveli, hanem megteremti, saját agyából meríti és mindig abban a hitben, hogy a természetet követi, minden pillanatban jobban eltávolodik tőle. Én összehasonlítva növendékemet a tiéitekkel, alig találok köztük valami közös vonást. Oly különbözőképen nevelkedvén, csaknem csoda volna, ha hasonlítana valamiben hozzájuk. Miután gyermekkorát abban a teljes szabadságban töltötte, melylyel amazok ifjú korukban élnek, ifjúkorában kezdi fölvenni a szabályt, melynek amazokat gyermekkorukban alávetették; ez a szabály ostorukká lett, borzadva vetik magukat alája, nem látnak benne egyebet, mint mesterüknek hosszú zsarnokságát, azt hiszik, azzal lépnek ki a gyermekkorból, hogy leráznak magukról mindennemű jármot,114) akkor kárpótolják magukat a hosszú kényszerért, a melyben tartották őket, mint a hogy a rab, ha megszabadul bilincseitől, kinyujtóztatja, mozgatja és hajlítgatja tagjait. Emil ellenkezőleg abban találja dicsőségét, hogy emberré válik és aláveti magát a fejledező értelem igájának; már kifejlődött testének nincs szüksége ugyanazokra a mozgásokra és önmagától kezd megállapodni, míg félig kifejlődött szelleme a maga részéről lendületet igyekszik venni. Így az értelem kora az egyikre nézve csak a zabolátlanság kora, a másikra nézve pedig a helyes gondolkodás korává lesz.

Akarod tudni, amazok felelnek-e meg jobban ebben a természet rendjének? Tekintsétek a különbségeket azokban, a kik attól többé vagy kevésbbé el vannak távolodva: figyeljétek meg a falusi fiatalembereket és nézzétek meg, ép oly kicsapongók-e, mint a ti ifjaitok. «A vadembereket gyermekkoruk folyamán, mondja sieur Le Beau, mindig tevékenyen látni, szüntelenül különböző játékokkal foglalkoznak, melyek mozgásban tartják a testüket; de alighogy elérték a serdülő kort, nyugodtakká, álmatagokká lesznek, csakis komoly játékokkal vagy szerencsejátékokkal foglalkoznak.»115) Emil a falusi fiatalok és a vademberek teljes szabadságában nevelkedett s felcseperedve meg kell változnia és nyugodtabbá kell válnia, úgy mint azok. Az egész különbség az, hogy már nemcsak azért tevékeny, hogy épen csak játszszon és táplálkozzék, hanem munkáiban és játékaiban megtanult gondolkozni. Eljutva eddig a pontig ezen az úton, teljes hajlandósága van arra az útra, melyre én vezetem: a gondolkodni való dolgok, melyeket nyújtok neki, izgatják a kiváncsiságát, mert önmagukban véve szépek, mert egészen újak rá nézve és képes őket megismerni. Ellenkezőleg a ti fiatal embereitek, a kiket untatnak és nyomasztanak a ti unalmas leczkéitek, hosszú erkölcsi oktatásaitok, örökös katekizmusaitok, hogyne vonakodnának a szellem alkalmazásától, melyet komorrá tettek a számukra, a nehéz előirásoktól, a melyekkel elhalmozzák őket, a lényük alkotóján való elmélkedésektől, a kiből mulatságaik ellenségét csináltak? Mindez iránt csak ellenszenvet, undort, unalmat éreznek; a kényszer elriasztotta őket: hogy adhatnák rá magukat aztán, mikor kezdenek rendelkezni magukról? Új dolog kell hogy legyen, a mi tessék nekik, nem kell már nekik semmi abból, a mit gyermekeknek szokás mondani. Ugyanígy áll a dolog növendékemmel: a mikor emberré válik, úgy szólok hozzá, mint emberhez és csak új dolgokat mondok neki s épen azért, mert ezek a dolgok unalmasak, kedvére valóknak kell hogy találja őket.

Igy nyeretem meg vele kétszeresen az időt, az ész hasznára késleltetve a természet haladását. De a valóságban csakugyan késleltettem-e ezt a haladást? Nem, csak nem engedtem, hogy a képzelődés siettesse; másféle természetű leczkék által ellensúlyoztam az idő előtti leczkéket, melyeket a fiatal ember máshonnan kap. A míg a mi intézményeink örvénye magával ragadja, más intézmények segítségével ellenkező irányba téríteni nem annyi, mint kivonni helyéből, hanem annyi, mint megtartani benne.

A természet igazi pillanata végre is beáll; be kell hogy álljon. Miután az ember meg kell hogy haljon, meg is kell hogy újuljon, hogy a faj fenmaradjon és a világ rendje fennállhasson. Ha azokról a jelekről, a melyekről szóltam, megérzitek a kritikus pillanatot, azonnal hagyjátok el vele szemben a régi hangot. Még a ti tanítványotok, de már nem növendéketek. Barátotok férfi s bánjatok is vele, mint olyannal.

Hogyan! Le kell mondanom tekintélyemről akkor, mikor a legnagyobb szükségem van rá? Át kell engedni a felserdült ifjút magamagának abban a pillanatban, a mikor a legkevésbbé tudja vezetni magát és a mikor a legnagyobb eltévelyedéseknek van kitéve? Le kell mondanom jogaimról, mikor neki a legfontosabb, hogy hasznukat vegye? Jogaid! Ki mondja, hogy lemondj róluk? Épen most kezdődnek csak számodra. Mostanáig mindent csak erővel vagy ravaszsággal értél el; a tekintély, a kötelesség törvénye ismeretlenek voltak előtte, kényszeríteni kellett őt vagy megtéveszteni, hogy engedelmességre találj nála. De nézd, mennyi új lánczczal vetted körül a szívét. Az ész, a barátság, a háladatosság, ezerféle vonzalom, mind olyan hangon szól hozzá, a melyet nem bír félreismerni. A bűn még nem tette süketté hangjuk iránt, még csak a természet szenvedélyei irárt érzékeny. Ezek elseje, az önszeretet, kiszolgáltatja őt neked; a megszokás még jobban kiszolgáltatja. Ha egy pillanat fellobbanása elragadja tőled, azonnal visszavezeti hozzád a megbánás, egyedül az az érzése állandó, a mely hozzád fűzi; a többi mind eltünik és kölcsönösen eltörli egymást. Ne engedd elromlani és mindig tanulékony lesz; csak akkor kezd lábbadozó lenni, mikor már meg van romolva.

Megvallom, hogy ha egyenest szembeszállsz keletkező vágyaival és ostoba módon bűn számban tünteted fel az új szükségleteket, melyek éreztetik vele magukat, nem sokáig fog rád hallgatni; de a mint elhagyod rendszeremet, nem vállalok többé felelősséget semmiért. Gondold mindig, hogy a természet szolgája vagy; akkor sohasem lehetsz ellensége.

De hogy lehet pártját fogni? Azt hiszik, csak a között lehet választani, hogy kedveznek hajlamainak vagy leküzdik őket; hogy zsarnokai vagy bűntársai lesznek; pedig mind a kettőnek oly veszedelmes következései vannak, hogy nagyon is sok ok van habozni a megválasztásban.

Az első eszköz ennek a nehézségnek a megoldására, ha hamar megházasítjuk; ez tagadhatatlanúl a legbiztosabb és legtermészetesebb expediens. Mindazáltal kételkedem benne, hogy a legjobb-e és hogy a leghasznosabb-e. Majd meg fogom mondani erre való okaimat; addig is megengedem, hogy meg kell házasítani a fiatal embereket házasságra való korukban. De ez a kor idő előtt jön meg számukra; el kell halasztani érett korukig.

Ha csak meg kellene hallgatni hajlamaikat és követni ezek jeleit, akkor hamar megvolnának, de annyi ellentmondás van a természet törvényei és a társadalmi törvények között, hogy kiegyenlítésük végett folyton ki kell térni és hátat fordítani; sok művészetet kell kifejteni, ha meg akarjuk akadályozni, hogy a társadalmi ember teljesen mérsékeltté ne legyen.

A föntebb kifejtett okoknál fogva azt tartom, azokkal az eszközökkel, melyeket adtam, legalább husz éves korig ki lehet nyújtani a vágyak tudatlanságát és az érzékek tisztaságát; ez oly igaz, hogy a germánoknál az a fiatal ember, a ki az előtt a kor előtt elvesztette a szűzességét, becstelen számba ment; az írók helyesen tulajdonítják e népek ifjukorukban gyakorolt önmegtartóztatásának szervezetük erőteljességét és gyermekeik nagy számát.

Még jóval meg is lehetne hosszabbítani ezt az időszakot és még néhány század előtt magában Francziaországban is ez a legközönségesebb dolgok egyike volt. Más ismert példák között Montaigne apja, ép oly lelkiismeretes és igaz, mint a milyen erős és jó szervezetű ember, megesküdött arra, hogy szűzen házasodott harminczhárom éves korában, miután sokáig szolgált az olaszországi háborukban s a fiú írásaiból lehet látni, mekkora erőt és mily vidámságot őrzött meg az apja még több mint hatvan éves korában is. Az ellenkező vélemény kétségkívül sokkal inkább alapszik a mi erkölcseinkben és előitéleteinken, mint fajunknak általánosságban való ismeretén.

Mellőzhetem tehát ifjúságunk példáját; ez nem bizonyít semmit annak számára, a ki nem úgy nevelkedett, mint ez. Megfontolva azt, hogy ebben a tekintetben a természetnek nincs szilárdul megszabott határa, a melyet ne lehetne hátrább vagy előbbre tolni, azt hiszem, a természet törvényének áthágása nélkül föltételezhetem, hogy Emil gondoskodásom folytán megmaradt kezdetbeli ártatlanságában s ezt a boldog korszakot közel látom a bevégződéshez. Mindinkább növekvő veszedelmektől körülvéve ki fog siklani, akármit teszek is, a kezemből a legelső alkalommal és ez az alkalom hamarosan meg fog adódni; követni fogja érzékeinek vak ösztönét; egyet lehet tenni egy ellen, hogy el fog esni. Sokkal is többet elmélkedtem az emberek erkölcseiről, semhogy ne látnám ennek az első pillanatnak legyőzhetetlen befolyását az élet többi részére. Ha tettetem magam és úgy teszek, mintha nem látnék semmit, akkor kiaknázza gyöngeségemet; azt hiszi, kifog rajtam s megvet engem és én bűntársává leszek bukásának. Ha megpróbálom visszafordítani, ennek elmúlt már az ideje és nem fog rám hallgatni; kényelmetlenné, gyűlöletessé, kiállhatatlanná leszek a szemében s hamarosan le fog engem rázni magáról. Csak egy észszerű állást foglalhatok el tehát: ha önmaga előtt felelőssé teszem cselekedeteiért, ha megóvom legalább a tévedés meglepetéseitől és nyiltan megmutatom neki a veszedelmeket, melyek körülveszik. Idáig a tudatlanságával tartóztattam vissza, most felvilágosultságával kell feltartóztatni.

Ezek az új tanítások fontosak és helyén való, hogy mélyebbre nyúljunk bele a dolgokba. Ez az a pillanat, a mikor úgyszólván számadást kell tennem előtte, meg kell mutatnom, hogy használtam fel az ő idejét és a magamét, megmagyaráznom neki, mi ő és mi vagyok én, mit tettem én, mit tett ő, mivel tartozunk egymásnak; minden erkölcsi viszonyát, mindazokat a kötelezettségeket, melyeket elvállalt, mindazokat, melyeket mások vállaltak el vele szemben; meddig jutott el képességeinek fejlődésében, mely utat kell neki még megtennie, mily nehézségekkel fog találkozni, mily eszközökkel gyürheti le ezeket a nehézségeket; miben vezethetem én ezután is, miben vezetheti már csak ő magát; végül meg kell magyaráznom a kritikus pontot, melyen van, az új veszedelmeket, melyek körülveszik és mindazokat a szilárd okokat, melyek arra vihetik, hogy szorgosan őrködjék önmaga fölött, mielőtt meghallgatná fejledező vágyait.

Gondoljatok arra, hogy egy serdültnek vezetésére mindannak az ellenkezőjét kell tenni, mint a mit egy gyermeknek vezetésére tettetek. Ne habozzatok felvilágosítani őt azokról a veszedelmes rejtelmekről, melyeket oly sokáig s akkor gonddal rejtegettetek előtte. Miután most már tudnia kell őket, fontos dolog, hogy ne tanulja meg őket sem mástól, sem magamagától, hanem csak tőletek magatoktól; miután immár kénytelen küzdeni, hogy meglepetésektől meg legyen óva, ismerni kell az ellenségét.

Azok a fiatalemberek, a kiket felvilágosoultaknak találunk ezekről a dolgokról a nélkül, hogy tudnók, hogy lettek azokká, sohasem lettek büntetlenül ily felvilágosultak Ennek a lelkiismeretlen felvilágosodásnak nem lehet tisztességes czélja és megfertőzteti legalább a képzeletét azoknak, a kik részesülnek benne és hajlamosakká teszi őket azoknak a bűneire, a kik részesítik őket benne. De ez még nem minden; a cselédek is belefurakodnak egy gyermek szellemébe, megnyerik a bizalmát, olyan színben tüntetik fel előtte nevelőjét, mint valami szomorú és kellemetlen személyt és titkos beszélgetéseiknek egyik kedvelt tárgya rosszat mondani róla. Ha a növendék eljutott idáig, a mester visszavonulhat, nincs már semmi jó tenni valója.

De miért választ magának a gyermek különös bizalmasokat? Mindig azoknak zsarnoksága miatt, a kik nevelik. Miért bújna el előlük, ha nem volna kénytelen elbújni? Miért panaszkodnék, ha nem volna oka a panaszra? Természetszerűen a nevelői az első bizalmasai; látni azon a buzgóságon, melylyel siet nekik megmondani, a mit gondol, hogy azt hiszi, csak félig gondolta, a míg meg nem mondta nekik. Számítsatok arra, hogy ha a gyermek részetekről nem fél sem prédikácziótól, sem szidástól, mindig meg fog nektek mindent mondani és mások semmi olyat sem mernek neki mondani, a mit el kelljen előttetek hallgatnia, ha biztosan tudhatják, hogy nem hallgat el előletek semmit.

Legjobban azért számítok módszeremre, mert ha a lehető legpontosabban követem eredményeit, növendékem életében nem találok egyetlen egy helyzetet sem, a mely ne hagyna kellemes képet maga után. Még abban a pillanatban is, mikor a vérmérséklet indulatai magukkal ragadják és a mikor fellázadva a kéz ellen, a mely feltartóztatja, küzd ellene és kezd kisiklani a kezemből, izgalmaiban, fellobbanásaiban is megtalálom egykori együgyűségét; a szive ép oly tiszta, mint a teste s ép úgy nem ismeri a tettetést, mint a bűnt; sem szemrehányások, sem megvetés nem tették még gyávává; az aljas félelem sohasem tanította tettetésre. Megvan benne az ártatlanság minden meggondolatlansága; naiv, aggodalmaskodás nélkül; nem tudja még, mire való a mások megtévesztése. Nem megy végbe lelkében egyetlen mozdulat, a melyet a szája vagy a szemei ki ne mondanának és az érzéseket, melyeken keresztül megy, gyakran jobban ismerem, mint ő.

A míg továbbra is ilyen szabadon nyitja meg előttem a lelkét és örömmel mondja meg nekem, a mit érez, nincs mitől félnem, a veszedelem még nincs közel; de ha egyszer félénkebbé, tartózkodóbbá válik, ha fölismerem beszélgetéseiben a szégyen első zavarát, akkor már az ösztön fejledezik benne, akkor már kezd hozzákapcsolódni a gonosztól való fogalom s nincs több veszteni való pillanat és ha nem sietek felvilágosítani, hamar fel fog világosíttatni akaratom ellenére is.

Nem egy olvasóm, még ha elfogadja is az eszméimet, azt fogja gondolni, hogy itt egy véletlenül előkapott beszélgetésről van szó a fiatal emberrel és hogy ezzel minden el van intézve. Oh, mennyire nem így kormányoztatik az emberi szív! A mit az ember mond, az nem jelent semmit, ha nem készítettük elő a pillanatot, a melyben elmondja az ember. Mielőtt vetne az ember, meg kell munkálni a földet; az erény vetése nem kél ki hamar, hosszas előkészület kell hozzá, hogy gyökeret verjen. Egyike azoknak a dolgoknak, a melyek a prédikácziókat a leghaszontalanabbakká teszik, az, hogy egyformán mondják őket mindenkinek, különbség és válogatás nélkül. Hogy lehet azt képzelni, hogy ugyanaz a beszéd annyi oly különböző hajlamú, különböző szellemű, kedélyhangulatú, korú, nemű, helyzetű és véleményű hallgatónak megfeleljen. Nincsenek talán ketten sem, a kiknek megfelelő lehetne az, a mit mindenkinek mondanak és minden vonzalmunk oly kevéssé állandó, hogy nincs két pillanat minden ember életében, a mikor ugyanaz a beszéd ugyanazt a benyomást tenné. Itéljétek meg, hogy ha a fellobbant érzékek megváltoztatják a megértést és zsarnokoskodnak az akarattal, ez-e az ideje, hogy meghallgassuk a bölcseség komoly leczkéit. Ne beszéljetek tehát soha észről a fiatal embereknek, még az ész korában se, ha nem juttattátok előbb abba az állapotba, hogy megérthesse. A kárbaveszett beszédeknek nagyobb része inkább a mesterek hibája miatt az, mint a tanítványoké miatt. A pedáns és a nevelő csaknem ugyanazokat a dolgokat mondja, de az előbbi minden alkalommal mondja, az utóbbi pedig csak akkor, mikor biztos a hatásukról.

Mint az alvajáró, a ki álmában tévelyeg, alva tud járni egy meredek szélén, a melybe lehullana, ha hirtelen felébredne; így az én Emilem is a tudatlanság álmában elkerüli a veszedelmet, melyeket nem vesz észre; ha hirtelen felriasztom, el van veszve. Igyekezzünk előbb eltávolítani a meredélytől és aztán fölébreszthetjük, hogy messziről megmutassuk neki.

Az olvasás, a magány, a tétlenség, az elpuhult és ülő életmód, a nőkkel és fiatal emberekkel való közlekedés, ezek a korára veszedelmes örvények, melyek folytonos veszedelemben tartják. Más érzékelhető tárgyakkal térítem el az érzékeit; más irányt szabok meg szellemének s azzal térítem el azoktól az irányoktól, melyek vesztébe sodorják; testének fáradságos munkában való gyakorlásával tartóztatom fel a képzelődés tevékenységét, a mely magával ragadja. Mikor a karok sokat dolgoznak, a képzelődés megnyugszik; ha a test elég fáradt, a szív nem hevül fel. A legjobban kézügybe eső és legkönnyebb elővigyázati intézkedés, ha elvonjuk a veszedelem helyéből. Kezdettől fogva elviszem a városoktól s azoktól a tárgyaktól, melyek kisértetbe vihetik. De ez nem elég; mely sivatagba, mely vadon menedékhelyre menekülhetne azoktól a képektől, melyek üldözik? Nem ér semmit eltávolítani a veszedelmes tárgyakat, ha nem távolítom el az emléküket is; ha nem találom meg a módját, hogy mindentől megszabadítsam, ha nem vonom el őt önmagától, akkor ép annyit érne, ha békén hagynám.

Emil tud egy mesterséget, de ez a mesterség ebben nem használ nekünk; szereti és érti a mezőgazdaságot, de a mezőgazdaság nem elegendő nekünk; azok a foglalkozások, melyeket ismer, gépiesekké válnak, ha foglalkozik velük, ez annyi, mintha nem csinálna semmit; egész más dologra gondol mellettük; a fej és a karok külön-külön dolgoznak. Új foglalkozásra van szüksége, mely érdekli újdonságával, mely folyton megfeszíti a figyelmét, a mely neki tetszik, a mely elfoglalja, a mely fejleszti, olyan foglalkozásra, melyért lelkesül és a melyre teljes lélekkel ráadja magát Már most a vadászat az, a mely szerintem egyesíti mindezeket a föltételeket. Ha a vadászat valaha ártatlan szórakozás, ha valaha megfelel az embernek, akkor most van az ideje, hogy hozzá folyamodjunk. Emilben minden megvan arra, hogy sikere legyen benne; erős, ügyes, türelmes, fáradhatatlan. Mulhatatlanul meg fogja szeretni ezt a testgyakorlatot, bele fogja vinni korának minden hevét, el fogja veszteni egy időre a veszedelmes hajlamokat, melyek az elpuhultságból születnek. A vadászat megedzi a lelket ép úgy, mint a testet, hozzászoktat a vérhez, a kegyetlenséghez. Dianát a szerelem ellenségéve tették és az allegoria nagyon igaz: a szerelem bágyadtságai csak az édes nyugalomból születnek; az erős gyakorlat elfojtja a gyöngéd érzéseket. Az erdőben, a mezőkön a szerelmes és a vadász annyira különböző hangulatban van, hogy ugyanazokról a tárgyakról egészen különböző képeket nyernek. A friss árnyas helyek, a lugasok a szerelmes édes rejtekhelyei, a vadász számára pedig csak vadtenyésztő helyek, sűrűségek, vadak búvóhelyei; a hol amaz csak rigókat, fülemüléket, csak madárcsattogást hall, a másik odaképzeli a vadásztülköket és a kutyák csaholását; az egyik csak driádokat és nimfákat képzel, a másik csak hajtókat, falkákat, lovakat. Menjetek a mezőre ezzel a kétféle fajta emberrel; beszédmódjuk különbözőségéről hamar meg fogjátok ismerni, hogy a földnek nem egyforma képe van rájuk nézve, hogy eszükjárása mennyire különböző, mint a kedvteléseik.

El tudom képzelni, hogy ezek a hajlamok egyesülhetnek és hogy végül időt lehet találni mindenre. Az ifjúság szenvedélyei azonban nem oszolnak meg így; adjatok neki egyetlen foglalkozást, a melyet szeret s a többi mind hamarosan el lesz felejtve. A vágyak változatossága az ismeretek változatosságából ered és a legelső élvezetek, melyeket ismer, sokáig az egyedüliek, melyeket keres. Nem azt akarom, hogy Emil egész ifjúsága a vadak öldöklésével teljék el és nem is akarom mindenben igazolni ezt a vad szenvedélyt; elég nekem, ha megfelel annak, hogy megszakítson egy veszedelmesebb szenvedélyt, hogy hidegvérrel hallgasson meg, ha róla beszélek és időt adjon nekem, hogy lefessem a nélkül, hogy felizgatnám.

Vannak korszakok az emberi életben, melyek arra valók, hogy az ember sohase feledje el őket. Ilyen Emilre nézve annak a tanításnak az időszaka, a melyről szólok s a mely hatással kell hogy legyen hátralevő napjaira. Igyekezzünk tehát úgy bevésni emlekezetébe, hogy ne törlődjék ki belőle soha. Korunk tévedéseinek egyike, hogy az észt nagyon is leplezetlenül használják, mintha az emberek csak csupa szellem volnának. Elhanyagolják azt a jelbeszédet, a mely a képzelődéshez szól s ezért elvesztették a nyelvek legerőteljesebbikét. A szó benyomása mindig gyönge és a szemek által sokkal jobban lehet a szivekhez szólni, mint a fülek által. Mindent az okoskodás által akarunk elvégezni s ezzel merő szavakká teszszük tanításainkat, semmit sem bizunk a cselekedetekre. Az ész magában nem tevékeny; néha visszatartóztat, ritkán tüzel fel és sohasem cselekszik nagyot. Mindig okoskodni a kicsiny szellemek mániája. Az erős lelkeknek bizony más a nyelve s ezzel a nyelvvel lehet meggyőzni és tettre indítani.

Az a megfigyelésem, hogy a mai korban az embereknek csak az erőszak és az érdek által van egymásra hatásuk, holott a régiek sokat tettek a meggyőzés által, a lélek vonzalmai által, mert nem hanyagolták el a jelek beszédét. Minden megállapodás ünnepélyesen történt, hogy annál sérthetetlenebbé tegyék; mielőtt az erőszak érvénybe lépett volna, az istenek voltak az emberi nem birái; az ő színük előtt csinálták az egyesek szerződéseiket, szövetségeiket, kijelentették igéreteiket; a föld felszíne volt a könyv, a melyben az okiratokat őrizték. Sziklák, fák, kőrakások, melyek meg voltak szentelve ilyen aktusokkal és tiszteletet keltettek a barbár emberekben, voltak ennek a könyvnek egyes lapjai, melyek mindig nyitva állottak minden szemnek. Az eskű kútja, az élő és a látó kútja, a mambréi élő tölgyfa, a tanuság kőrakása, ezek voltak a szerződések szentségének durva, de fenséges emlekjelei, senki se mert volna szentségtörő kézzel hozzányulni ezekhez az emlékekhez és az emberek hűsége jobban volt biztosítva ezeknek a néma tanuknak a biztosítéka által, mint a mennyire ma biztosítva van a törvények minden hiábavaló szigora által.

A kormányzatban a királyi hatalom felséges dísze tett benyomást a népekre. A méltóság jelei, egy trónus, egy jogar, egy biborpalást, egy korona, egy diadém rájuk nézve szent dolgok voltak. Ezek a tiszteletben álló jelvények tiszteletreméltóvá tették az embert, a ki fel volt diszítve velük; katonák nélkül, fenyegetések nélkül a mint megszólalt, engedelmeskedtek neki; ma el akarják törölni ezeket a jelvényeket;116) mi eredménye lett ennek a lebecsülésnek? Az, hogy a királyi méltóság kitörlődik minden szívből, hogy a királyok csak hadseregükkel szereznek engedelmességet és hogy az alattvalók tisztelete csakis a büntetéstől való félelmen alapszik. A királyoknak nem kell diadémjük viselésével vesződni, sem méltóságuk nagy jelvényeivel, de százezer mindig kész karra van szükségük, hogy végrehajtassék rendeleteiket. Bár nekik ez talán szebbnek tünik fel, könnyű belátni, hogy idő multával ez a változás nem fog hasznukra válni.

Bámulatraméltó, a mit a régiek ékesszólásukkal elértek; de az az ékesszólás nem állt csupán jól szerkesztett szép beszédekben és sohasem volt több hatása, mint a mikor a szónok legkevesebbet beszélt. A mit legélénkebben mondtak, nem szavakkal fejeződött ki, hanem jelekkel, nem mondták, hanem megmutatták. A tárgy, a melyet a szeme elé állítanak, megrázkódtatja a képzelőtehetséget, felizgatja a kiváncsiságot, várakozásban tartja a szellemet arra nézve, a mil mondani akar az ember s gyakran maga ez a tárgy megmond mindent. Mikor Thrasybulos és Tarquinius leüti a mákfejeket, mikor Nagy Sándor rányomja pecsétjét kegyencze szájára, mikor Diogenes elmegy Zeno előtt, nem mondtak-e többet, mintha hosszú beszédeket mondtak volna? Micsoda körmondata a szavaknak adta volna vissza ily jól ugyanazokat a gondolatokat? Darius, mikor Scythiában volt hadseregével, a szkythák királyától madarat, békát, egeret és öt nyilvesszőt kapott. A követ átadta az ajándékot és szó nélkül visszafordult. Manapság ezt az embert bolondnak néznék. Rémületes beszédét azonban megértették és Dariusnak nem volt sürgősebb dolga, mint visszasietni hazájába, a mint csak tudott. Helyettesítsétek ezeket a jeleket levéllel: mennél fenyegetőbb lesz, annál kevésbbé fog megrémíteni; merő nagyotmondás lett volna s Darius csak nevetett volna rajta.

Mily figyelmet fordítottak a rómaiak a jelek beszédére! Az életkor és társadalmi helyzet szerinti különböző ruhák, tógák, hadi köpenyek, toga praetexták, bullák, széles szgélyű köntösök, székek, lictorok, fascesek, fejszék, avagy fű- és levélkoszorúk, ovátiók, triumphusok, minden pompa, reprezentálás, szertartás volt náluk és minden benyomást tett a polgárok szívére. Fontos dolog volt az államnak, hogy a nép inkább ezen a helyen gyülekezzék és ne azon; hogy lássa vagy ne lássa a Kapitoliumot, hogy a szenátus felé forduljon vagy elforduljon tőle, hogy inkább ezen a napon tanácskozzék, mint amazon. A vádlottak más ruhát vettek fel, mást a jelöltek is, a katonák nem dicsekedtek tetteikkel, hanem megmutatták sebeiket. Elképzelem, hogy Cæsar halálakor a mi szónokaink egyike meg akarva hatni a népet, kimerítette volna a művészet összes közhelyeit, hogy pathetiknsan leírja sebeit, vérét, holttestét: Antonius, a ki szintén ékesszóló volt, semmi ilyet nem mondott; előhozatta a holttestet. Micsoda rhetorika!

Ez a kitérés azonban észrevétlenül nagyon is eltérít tárgyamtól, úgy mint számos más kitérés is és kitéréseim sokkal gyakoriabbak, semhogy hosszúk és tűrhetők lehetnének. Visszatérek tehát a tárgyhoz.

Ne okoskodjatok soha szárazon az ifjúsággal. Ruházzátok fel az okoskodást testtel, ha rá nézve érthetővé akarjátok tenni. Jártassátok az elme nyelvét a szíven át, hogy megértethesse magát. Ismétlem, a hideg érvek meghatározhatják véleményeinket, de nem cselekedeteinket; arra indítanak, hogy higyjünk, nem arra, hogy cselekedjünk; azt bizonyíthatni, hogy mit kell gondolni, nem azt, hogy mit kell tenni. Ha ez igaz minden emberre nézve, annál inkább igaz a még csak érzékeikben gyökerező fiatal emberekre nézve, kik csak odáig gondolkoznak, a meddig a képzelődésük ér.

Óvakodni fogok tehát, még azok után az előkészületek után is, melyekről szóltam, hogy hirtelen bemenjek Emil szobájába és ügyetlenül hosszú beszédet mondjak neki arról a tárgyról, a melyről fel akarom világosítani. Azon fogom kezdeni, hogy megindítom a képzeletét, meg fogom választani az időt, a helyet, a tárgyakat, a melyek a legkedvezőbbek arra a hatásra, melyet el akarok érni; tanujáúl hívnám, úgyszólván az egész természetet beszélgetéseinknek; az örök lényt, melynek műve, bizonyságául hívnám szavaimnak, biróúl szólítanám fel Emil közt és köztem; megjelölném a helyet, a hol lakunk, a sziklákat, az erdőket, a hegyeket, melyek körülvesznek, emlékjeleiül az ő fogadalmainak és az enyéimnek; szemeimbe, hanglejtésembe, mozdulataimba belevinném mindazt a lelkesedést és hevet, melyet kelteni akarok. Akkor szólanék hozzá és ő meg fog hallgatni, én ellágyulok és ő megindul. Áthatva kötelességeim szentségétől, az övéit tiszteletreméltóbbakká fogom tenni; az okoskodás erejét szóképekkel és figurákkal fogom megeleveníteni; nem leszek hosszadalmas és bőbeszédű hideg elvek dolgában, hanem túláradó érzésekben bővelkedő; okoskodásom komoly és szentencziózus lesz, de a szívem sohasem fogja elégnek érezni, a mit mondott. Ha ekkor megmutatom neki mindazt, a mit érte tettem, úgy mutatom meg, mintha önmagamért tettem volna; gyöngéd szeretetemben fogja látni minden gondoskodásom okát. Mily meglepetést, mily izgalmat fogok neki szerezni, ha hirtelen megváltoztatom a beszédmodoromat! A helyett, hogy a szívét szűkkeblűvé tenném azzal, hogy mindig az érdekéről beszélek neki, a saját érdekemről fogok neki beszélni és ezzel annál jobban meghatom; fellobbantom fiatal szívét a barátság, a nagylelkűség, a hála minden érzésével, melyeket már felkeltettem és a melyeket édes táplálni. Keblemre fogom szorítani, a meghatottság könyeit ontva rá s ezt fogom neki mondani: te vagy az én jóvoltom, gyermekem, az én művem, a te boldogságodtól várom az enyémet, ha te meghiusítod reményeimet, húsz évet rabolsz el életemből és szerencsétlensége leszel öreg napjaimnak. Igy lehet meghallgattatni magát egy fiatal emberrel és így lehet szíve mélyébe bevésni annak emlékét, a mit mond neki az ember.

Idáig példáit igyekeztem adni annak a módnak, a hogy egy nevelőnek fel kell világosítani növendékét nehéz alkalmakkor. Ugyanezt igyekeztem tenni ebben az esetben is, de sok kísérlet után lemondok róla, meg lévén győződve, hogy a franczia nyelv sokkal kényeskedőbb, semhogy elviselhesse egy könyvben a bizonyos tárgyakról szóló első oktatások naivitását.

A franczia nyelv, úgy mondják, a legszűziesebb nyelv; én a magam részéről a legfajtalanabbnak tartom, mert nekem úgy tetszik, hogy egy nyelv szűziessége nem abban áll, hogy gondosan kikerülje a tisztátalan fordulatokat, hanem hogy ne legyenek benne ilyenek. Valóban, hogy kikerüljük őket, gondolnunk kell rájuk és nincs nyelv, a melyben nehezebb volna minden értelemben tisztán beszélni, mint a francziában. Az olvasó, a ki mindig ügyesebb a fajtalan fordulatok megtalálásában, mint az író az előlük való kitérésben, mindenen megbotránkozik és elszörnyűlködik. Hogyne piszkolódnék be az, a mi tisztátalan füleken megy keresztül? Ellenkezőleg, jó erkölcsű népnek minden dologra megvannak a maga megfelelő szólásai és ezek a szólások mindig tisztességesek, mert mindig tisztességesen használják őket. Lehetetlen tisztesebb nyelvet elképzelni, mint a biblia nyelve, épen azért, mert minden naivul van benne mondva. Hogy ugyanazokat a dolgokat megbotránkoztatókká tegyük, ahhoz elég, ha francziára fordítjuk őket. Abban, a mit Emilemnek mondanom kell, minden csak tisztes és szűzies lesz a szivének, de hogy olvasva is olyannak találják, ahhoz ép oly tiszta szív kell, mint az övé.

Még azt is hiszem, hogy a beszéd igazi tisztaságáról és a bűn áltisztaságáról szóló beszédeknek hasznos helyük lehet az erkölcsi fejtegetésekben, melyekbe ez a tárgy elvezet minket, mert ha megtanulja a tisztaság nyelvét, meg kell tanulnia egyúttal az illedelem nyelvét is és tudnia kell, miért oly különböző ez a kél nyelv. Bárhogy áll is a dolog, ahhoz ragaszkodom, hogy ha üres oktatások helyett, melyekkel idő előtt tele tömik a fiatalság szívét és a melyeket kinevet abban a korban, a mikor időszerűek volnának, megvárjuk, előkészítjük a megértetés pillanatát s akkor tárjuk elébe a természet törvényeit helyes igazságukban; ha megmutatjuk ugyanezeknek a törvényeknek az igazolását azokban a fizikai és erkölcsi bajokban, melyeket megszegésük a bűnösökre hárít; ha szólunk neki a nemzés felfoghatatlan rejtelméről, hozzáfűzve annak a varázsnak a fogalmához, melylyel a természet Teremtője ezt az aktust felruházza, a kizárólagos odaadás varázsát, mely gyönyörteljessé teszi, a hűség kötelességeinek, a szeméremnek varázsát, mely körülveszi és a mely megkettőzteti vonzóerejét, mialatt czélját teljesíti; ha lefestjük neki a házasságot, nem csupán mint a társulások legédesebbikét, hanem mint a legsérthetetlenebbet és legszentebbet is minden szerződés körül és nyomatékosan megmondjuk mindazokat az okokat, melyek ezt a szent frigyet tiszteletreméltóvá teszik minden ember előtt és a melyek gyűlölettel és átokkal borítanak el mindenkit, a ki tisztaságát beszennyezni meri; ha megragadó és igaz módon festjük le előtte a kicsapongás borzalmait, buta eltompulását, azt az észrevehetetlen lejtőt, melyen át az első kihágás az összes többiekhez vezet és végül romlásba ragadja azt, a ki odaadja magát neki; ha – mondom – nyilvánvalóan megmutatjuk neki, hogy függ a szűziességtől az egészség, az erő, a bátorság, az erény, még maga a szerelem is és az ember minden igazi java; – azt állítom, hogy akkor kivánatossá és drágává teszszük rá nézve ezt a szűziességet és hogy szellemét tanulékonynak fogjuk találni azok iránt az eszközök iránt, melyeket fentartására adunk neki, mert a míg megtartjuk, tiszteljük is, csak akkor kezdjük megvetni, mikor elvesztettük.

Nem igaz, hogy a rosszra való hajlam fékezhetetlen és hogy nincs módunk legyőzésére, ha valaki még nem szokta meg, hogy áldozatul essen neki. Aurelius Victor azt mondja, hogy több szerelemtől eszeveszett ember önként feláldozta életét Cleopatra egy éjszakájáért és ez az áldozat nem lehetetlen a szenvedély részegségében. De tegyük fel, hogy a legeszeveszettebb és érzékeinek legkevésbbé parancsolni tudó ember is látja a kivégzésére való készülődést, abban a biztos tudatban, hogy kínok közt fog elpusztulni egy negyedóra mulva; ettől a pillanattól fogva ez az ember nemcsak hogy fölébe kerekednék a kísértéseknek, hanem könnyű szerrel ellent is tudna nekik állni; a borzalmas kép, a mely kísérné őket, hamar elvonná tőlük és mindig visszafojtatva nem térnének vissza egyhamar. Csak akaratunk lanyhasága teszi minden gyöngeségünket és az ember mindig elég erős arra, hogy megtegye, a mit erősen akar. Volenti nihil difficile. Óh, ha annyira gyűlölnők a bűnt, a hogy az életet szeretjük, ép oly könnyen vissza tudnók magunkat tartani a kellemes bűntől, mint a pompás serlegben lévő méregtől.

Hogyan nem látják be, hogy ha mindaz a leczke, melyet ezen a ponton a fiatal embernek adunk, sikertelen, akkor azért az, mert az ő korára nézve nincs értelme és hogy fontos dolog minden korban olyan formákba öltöztetni az értelmet, a melyek megszerettetik? Szóljatok hozzá komolyan, ha kell, de bármit mondtok neki, legyen annak mindig vonzóereje, a mely rákényszeríti, hogy meghallgasson. Ne küzdjetek vágyai ellen szárazsággal, ne fojtsátok el a képzelődését, szeressétek, attól tartva, hogy szörnyszülötteket talál világra hozni. Beszéljetek neki a szerelemről, a nőkről, mulatságokról, hadd találjon beszélgetéseitekben olyan bájt, a mi hízeleg ifjú szívének, ne kíméljétek semmit, hogy bizalmasaivá válhassatok, csak ezen a módon lesztek igazi mestereivé. Akkor aztán nem kell attól félnetek, hogy beszélgetéseitek untatják; többet fog benneteket beszéltetni, mint a mennyire kedvetek van.

Azok, a kik bölcsen akarják nevelni az ifjúságot, hogy megóvják az érzékek hálóitól, borzalommal töltik el a szerelem iránt és bűnné teszik rá nézve, ha csak gondol is rá az ő korában, mintha a szerelem az aggastyánok számára való volna. Mindazok a megtévesztő leczkék, melyeket a szív megczáfol, nem győznek meg. A fiatal ember, a kit biztosabb ösztön vezet, titokban nevet a szomorú elveken s úgy tesz, mintha beléjük nyugodnék, holott csak a pillanatra vár, hogy hiábavalókká tegye őket. Mindez a természet ellen való dolog. Ha ellenkező irányt követek, biztosabban jutok el ugyanehhez a czélhoz. Én nem félek hízelegni annak az édes vágyának, melyre sóvárog, úgy festem le előtte, mint az élet legfőbb boldogságát, mert csakugyan az is; a mikor lefestem előtte, azt akarom, hogy oda is adja magát neki; a mikor éreztetem vele, mily bájt fűz az érzékek varázsához a szívek egyesülése, elveszem a kedvét a feslettségtől és bölcscsé teszem akkor, a mikor szerelmessé teszem.

Mily korlátoltnak kell lenni arra, hogy az ember ne lásson semmi egyebet egy fiatal ember keletkező vágyaiban, mint az ész tanításainak akadályát! Én abban látom igazi eszközét annak, hogy tanulékonynyá teszem ugyanezek iránt a tanítások iránt. A szenvedélyekre csak a szenvedélyek útján lehet hatni, ezek uralma által kell leküzdeni a zsarnokságukat és mindig magából a természetből kell levonni a szabályozására alkalmas eszközöket.

Emil nem arra van alkotva, hogy mindig egyedül éljen, mint a társadalom tagjának, teljesítenie kell társadalmi kötelességeit. Arra lévén alkotva, hogy együtt éljen az emberekkel, ismernie kell őket. Ismeri az embert általánosságban, most hátra van még, hogy ismerje az egyéneket. Tudja, mi történik a világban, hátra van még, hogy lássa, hogy foly benne az élet. Ideje, hogy megmutassuk neki ennek a nagy színpadnak a külsejét, melynek minden rejtett játékát tudja már. Nem fogja most már belevinni a hebehurgya fiatalember bamba bámulatát, hanem egy egyenes és igazságos szellem itélőképességét. Szenvedélyei kétségkívül tévútra vezethetik; mikor nem vezetik félre azokat, a kik kiszolgáltatják magukat nekik? De legalább nem fogják megtéveszteni a mások szenvedélyei. Ha látja ezeket, a bölcs szemével fogja látni s a példájuk nem csábítja el, sem az előitéleteik nem vezetik félre.

Mint a hogy van egy a tudományok tanulmányozására alkalmas kor, ép úgy van annak a kora is, hogy helyesen foghassa fel a világi szokásokat. A ki nagyon is fiatalon tanulja meg ezeket a szokásokat, szerintük fog igazodni egész életében, válogatás nélkül, gondolkodás nélkül és önelégülten ugyan, de nem is tudva, mit csinál. A ki azonban megtanulja és egyúttal belátja okaikat is, több itélőképességgel követi, következőleg több biztonsággal és szeretetreméltósággal is. Adjatok nekem egy tizenkét éves gyermeket, a ki semmiről sem tud semmit, kötelezem magamat, hogy tizenöt éves korában ép oly tudóssá teszem, mint a milyen az, a kit első gyermekkorától fogva tanítottatok; azzal a különbséggel, hogy a tiéteknek a tudása csakis az emlékezetében van, az enyémé pedig az itélő képességében. Ugyanígy vezessetek bele egy húsz éves fiatal embert a világba; ha jól vezetik, egy év alatt szeretetreméltóbb és okosabban udvarias lesz, mint az, a kit gyermekkora óta a társaságban neveltek fel, mert az előbbi képes lévén megérteni az okait minden a kor, a társadalmi helyzet, a nem szerint igazodó magatartásnak, elvekre tudja ezeket visszavezetni és alkalmazni előre nem látott esetekre, holott a másik, a kinek nincs egyéb szabálya, mint a gyakorlottsága, azonnal zavarba jön, ha el kell ettől térnie.

A fiatal franczia kisasszonyokat mind klastromokban nevelik férjhez menetelükig. S észrevenni-e, hogy bajjal jár rájuk nézve, elsajátítani azt a modort, a mely rájuk nézve annyira új? És vádolja-e valaki a párisi nőket azzal, hogy félszeg, zavarodott a modoruk és hogy nem tudják a világi szokásokat, mert nem vétették fel ezeket velük gyermekkoruktól fogva? Ez az előitélet maguktól a nagyvilági emberektől ered, a kik nem ismerve semmi fontosabbat, mint ezt a kis tudományukat, tévesen azt képzelik, hogy nem lehet elég korán hozzáfogni elsajátításához.

Igaz, hogy nagyon sokáig sem kell késlekedni. Mindenki, a ki egész ifjúságát a nagyvilágtól távol töltötte, egész világéletében zavarodott, feszes modorú lesz, mindig rosszkor tesz mindent, durva és félszeg lesz a fellépése s ettől a megszokástól sohasem szabadul meg s csak annál nevetségesebbé válik, mennél jobban igyekszik megszabadulni tőle. Mindennemű tanulásnak megvan a maga ideje, melyet ismerni kell és megvannak a maga szokásai, melyeket el kell kerülni. De ezek különösen a mi esetünkben egyesülnek, csakhogy én nem teszem ki nekik növendékemet a nélkül az óvatosság nélkül, hogy megóvjam tőlük.

Ha módszerem egy-ugyanazzal a czéllal kielégít minden szempontot és ha elhárítva egy bajt, ezzel egyúttal egy másiknak is elejét veszi, akkor úgy vélem, hogy a módszer jó és hogy igazam van. Ezt véltem látni abban az expediensben, melyet itt sugall nekem. Ha szigorú és száraz akarok lenni növendékem iránt, elvesztem a bizalmát és azonnal el fog rejtezkedni előlem. Ha engedékeny és könnyen kezelhető akarok lenni vagy behúnyom a szememet, mi haszna van abból, hogy őrködésem alatt áll? Csak igazat adok kihágásainak és megkönnyítem a lelkiismeretét a magamé rovására. Ha csak abból a czélból vezetem be a világba, hogy tanítsam, jobban ki fog tanulni, mint a hogy kívánom. Ha távoltartom mindvégig, akkor mit tanulhat tőlem? Talán mindent, kivéve az embernek és polgárnak legszükségesebb művészetét, a felebarátaival való együttélés művészetét. Ha nagyon távoleső hasznosságot tulajdonítok ezeknek a gondoskodásoknak, semmissé lesz rája nézve; ő csak a jelennel törődik. Ha beérem azzal, hogy szórakozásokat nyujtok nekik, mi jót teszek vele? Elpusztul és nem tanul semmit.

Mindebből semmit! Csak az én eljárásom módja gondoskodik mindenről. A te szivednek, mondom a fiatal embernek, szüksége van társnőre, menjünk, keressük meg azt, a ki neked megfelel; talán nem fogjuk könnyű szerrel megtalálni, az igazi érdem mindig ritka, de ne siessünk és ne is riasztassuk vissza magunkat. Kétségkívül van ilyen nő és végre is meg fogjuk találni vagy legalább is azt, a ki leginkább hasonlít hozzá. Ilyen rá nézve ennyire hízelgő czéllal vezetem be az életbe. Mi többet kell még mondanom? Nem látjátok, hogy megtettem mindent?

Lefestve előtte szerelme tárgyát, a kit neki szántam, gondoljátok el, meghallgatásra fogok-e találni, kellemesebbé és kedvesebbé tudom-e tenni számára azokat a tulajdonságokat, melyeket szeretnie kell és tudom-e minden érzését arra irányítani, a mit keresnie vagy kerülnie kell. A legügyetlenebb embernek kellene lennem, ha előre is el nem tölteném szenvedélylyel, maga se tudja ki iránt. Nem fontos, hogy a czél, a melyet előtte lefestek, képzeletbeli legyen, elég, ha elveszi kedvét azoktól, a kik kísértetbe vihetik; elég, ha mindenütt talál olyan összehasonlításokat, melyek révén elébe teheti a képzeletbeli lényeket azoknak a valóságos alakoknak, a kik a szemébe ötlenek és mi más a valódi szerelem, mint képzeletbeli dolog, hazugság, illuzió? Az ember bizony jobban szereti a képet, melyet fest magának, mint a tárgyat, a melyre alkalmazza. Ha azt, a mit az ember szeret, pontosan olyannak látná, a milyen, nem volna többé szerelem a világon. Ha az ember megszűnik szeretni, az, a kit szeret, ugyanolyan marad, a milyen azelőtt volt, de nem látjuk már ugyanolyannak. A képzelt fátyol lehull s a szerelem eltűnik. Már pedig ha én nyújtom a képzeletbeli alakot, akkor tőlem függnek az összehasonlítások és könnyen megakadályozom az illusiót valóságos személyek segítségével.

Azért azt nem akarom, hogy a fiatal embert rászedjék azzal, hogy lefestenek előtte egy mintaképet, a milyen nem létezhetik; hanem úgy választanám meg hölgyének a hibáit, hogy kedvére valók legyenek, hogy tessenek neki, hogy az ő hibáinak megjavítására szolgáljanak. Azt sem akarom, hogy hazudjanak neki s csaló módon azt mondják neki, hogy a kit lefestenek előtte, létezik; ha azonban tetszik neki a képmás, hamarosan kívánni fogja az eredetijét. A kívánságtól a föltevéshez könnyű az átmenet, csak egy-két ügyes leírás kell hozzá, melyek szembetünőbb vonásokkal az igazság nagyobb látszatát adják ennek a képzeletbeli tárgynak. Hajlandó volnék odáig menni, hogy nevet is adjak neki; nevetve azt mondanám: Nevezzük jövendőbelidet Zsófiának, Zsófia jót igérő név; ha az, a kit választott, nem viseli is, legalább méltó lesz a viselésére; előre is megtisztelhetjük vele. Mindezen részletek után, ha a nélkül, hogy azt mondanók, igen vagy nem, ürügyekkel kivonjuk magunkat a dologból, gyanúja bizonyossággá válik; azt fogja hinni, titkot csinálnak előtte a feleségből, a kit neki szántak és hogy meg fogja látni, ha megjön annak az ideje. Ha egyszer eljutottunk idáig és ha jól megválasztottuk a vonásokat, melyeket neki mutatni kell, a többi már könnyen megy; kibocsáthatjuk a világba csaknem koczkázat nélkül; csak az érzékei ellen védjétek, a szíve biztonságban van.

De akár megszemélyesíti a mintaképét, a kit szeretetreméltóvá tudtam előtte tenni, akár nem, ez a mintakép, ha jón van csinálva, nem fogja kevésbé hozzávonzani mindenhez a mi hasonlít hozzá és nem fogja kevésbé eltávolítani mindattól, a mi nem hasonlít hozzá, mintha volna reális tárgya. Mily előny az arra, hogy megóvjuk szívét a veszedelmektől, melyeknek személye ki kell hogy téve legyen, hogy visszafojtsuk érzékeit képzelődése által, hogy azonnal elvonjuk azoktól a nőktől, a kik állitólag kinevelik, de drágán meg is fizettetik ezt a nevelést és csak udvariasságra nevelnek egy fiatal embert, de megfosztják minden tisztességétől! Zsófia olyan szerény! Milyen szemmel fogja nézni, ha ezek kikezdenek vele? Zsófiában annyi az egyszerűség! Hogy fog neki tetszeni ezek modora? Gondolatai oly messze esnek megfigyeléseitől, hogy ezek sohasem lehetnek rá nézve veszedelmesek.

Mindazok, a kik gyermekek neveléséről beszélnek, ugyanazokat az előitéleteket és ugyanazokat az elveket követik, mert rosszul figyelnek meg és még rosszabbul gondolkoznak. Sem a temperamentum, sem az érzékek által nem kezdődik a fiatalság eltévelyedése, hanem a társasági gondolkodásmód által. Ha itt olyan fiúkról volna szó, a kiket kollegiumokban nevelnek, akkor megmutatnám, hogy ez igaz még ő rájuk vonatkozólag is, mert az első leczkék, melyeket azok is, ezek is kapnak, az elsők, melyek gyümölcsöket hoznak, a bűn leczkéi és nem a természet rontja meg őket, hanem a rossz példa. De hagyjuk a kollégiumok és kolostorok növendékeit rossz erkölcseikkel együtt; rajtuk már úgy sincs mód segíteni. Én csak a házi nevelésről beszélek. Vegyetek egy atyja házában, vidéken, okosan nevelkedett fiatalembert és vizsgáljátok meg abban a pillanatban, mikor Párisba jön vagy mikor belép a világba; azt fogjátok találni, hogy tisztességes dolgokra gondol és az akarata is ép oly egészséges, mint az elméje; találtok benne megvetést a bűn iránt és borzalmat a kicsapongás iránt; egy prostituált nőnek már a nevére is látni fogjátok szemében az ártatlanság megbotránkozását. Merem állítani, hogy nem akad az ilyen ifjak között egy is, a ki rá tudja szánni magát, hogy egyedül bemenjen ezeknek a boldogtalanoknak a szomorú házaiba, még ha tudná is, mire valók és szükségüket érezné.

Hat hónappal ezután nézzétek meg újra ugyanezt a fiatal embert és nem fogtok ráismerni, szabadszájúsága, nagy hangú nézetei, fesztelen modora egészen más embernek mutatják, ha azelőtti egyűgyűségén való csúfolódása, szégyenkezése, ha erre emlékeztetik, nem mutatná, hogy ő ugyanaz és pirul rajta. Óh, mennyire átalakult rövid idő alatt! Honnan van az ilyen nagy és hirtelen változás? Temperamentumának fejlődésétől? A temperamentuma vajjon nem fejlődött volna-e ép úgy az apai házban is? Pedig ott bizonyosan nem vette volna fel sem ezt a hangot, sem ezeket a nézeteket. Az érzékek első gyönyöreitől? Ellenkezőleg. Mikor az ember kezdi ezeknek átengedni magát, akkor félénk, nyugtalan, kerüli a nagyvilágot és a zajt. Az első kéjek mindig rejtelmesek, a szemérem fűszerezi és elrejti őket; az első szerető nem szemtelenné lesz, hanem félénkké. Egészen elmerülve egy rá nézve ilyen új állapotba, a fiatal ember összeszedi magát, hogy élvezze és folyton attól retteg, hogy elveszti. Ha nagyzoló, akkor se nem kéjelgő, se nem gyöngéd, a mint dicsekszik; nem élvezett.

Más gondolkozásmód idézte elő ezeket a különbségeket. A szíve még ugyanaz, de a nézetei megváltoztak. Érzelmei lassabban változnak s végül ezek által változnak meg s csak akkor lesz igazán megromolva. Alig lépett bele a világba s már egy második nevelést nyer benne, a mely teljesen ellentétes az elsővel, általa megtanulja megvetni, a mit becsült és becsülni, a mit megvetett; rátanítják, hogy úgy tekintse szülőinek és nevelőinek tanításait, mint pedáns szószátyárságot, a kötelességeket, melyeket ők prédikáltak neki, mint gyermekes morált, melyet le kell nézni, ha az ember felnő. Azt hiszi, becsületbeli kötelessége megváltoztatni magaviseletét, vállalkozó szellemű lesz vágyak nélkül és nyegle lesz álszégyenből. Kigúnyolja a jó erkölcsöket, mielőtt megkedvelte volna a rosszakat és henczeg kicsapongásával, mielőtt kicsapongott volna. Sohasem fogom elfelejteni a svájczi gárda egy fiatal tisztjének vallomását, a ki nagyon unta magát bajtársai zajos mulatságain, de nem mert róluk elmaradni, mert attól félt, hogy ki fogják csúfolni. «Úgy gyakorlom magamat ebben – mondta – mintha kedvem ellenére dohányoznám; a megszokás révén majd megjön rá a kedvem; nem maradhat az ember örökké gyermek».

Így tehát nem annyira az érzékiségtől kell óvni a világba lépő fiatal embert, mint inkább a hiúságtól; inkább enged mások hajlamainak, mint a magáéinak és a nagyzolás több kéjenczet csinál, mint a szerelem.

Ezután a megállapítás után kérdem, van-e a föld hátán jobban felpánczélozott fiatal ember, mint az enyém, minden ellen, a mi megtámadhatja erkölcseit, érzéseit, elveit s van-e, a ki jobban ellent tud állni az örvénynek? Mert mely csábítás ellen nincs védve? Ha vágyai a nőkhöz vonzzák, nem találja meg köztük azt, a kit keres és másfelé forduló szíve visszatartja. Ha az érzékei izgatják és szorítják, hol találja meg kielégítésüket? A házasságtöréstől és a kicsapongástól való borzalom ép úgy visszatartja őt a nyilvános nőktől, mint a férjes nőktől és mindig e kétféle állapot valamelyikéből erednek a fiatalság kihágásai. Egy eladó lány lehet kaczér, de nem lesz szemérmetlen és nem fogja magát nyakába vetni egy fiatal embernek, a ki esetleg elveszi, ha jóravalónak tartja; különben is rendszerint van valakije, a ki vigyáz rá. Emil sem lesz a maga részéről egészen magára hagyatva; mindkettőben meglesz őr gyanánt legalább a félelem és a szégyenkezés, a melyek elválaszthatatlanok az első vágyaktól; nem fognak egyszerre a végső bizalmaskodásig eljutni és nem lesz meg rá az idejük, hogy fokonkint jussanak odáig akadályok nélkül. Hogy máskép viselje magát, ahhoz már az kell, hogy tanult légyen a pajtásaitól, hogy megtanulta légyen tőlük, hogy gúnyolódjék a saját tartózkodásán, hogy őket utánozva szemtelenné legyen. De kicsoda kevésbé utánzó természetű, mint Emil? Kicsoda vezetteti magát kevésbbé a divatos kötekedő hang által, mint az, a kinek nincsenek előitéletei és nem ad semmit a mások előitéleteire? Húsz évig dolgoztam, hogy felfegyverezzem a gúnyolódók ellen; korábban kellene felkelniök, hogy bolonddá tehessék, mert az ő szemében csak az ostobák eszejárása nevetséges és semmi sem tesz érzéketlenebbé a gúnyolódás iránt, mint ha az ember felette áll a közlekedésnek. Élczelődés helyett neki érvek kellenek és a míg így áll a dolog, nem félek attól, hogy fiatal bolondok elvonják tőlem; mellettem van a lelkiismeret és az igazság. Ha az előitéletnek bele kell elegyednie, egy húsz éves ragaszkodás is valami; sohasem fogják vele elhitetni, hogy én hiábavaló oktatásokkal untattam és egy egyenes és okos szívben egy hű és igaz barát szava túl tudja kiáltani húsz csábító kiabálását. Miután csak arról van szó, hogy megmutassam neki, hogy ezek rászedik és mialatt úgy tesznek, mintha ember számba vennék, a valóságban úgy bánnak vele, mint egy gyermekkel, én mindig egyszerű, de komoly és világos leszek okoskodásaimban, hogy érezze, hogy én bánok vele úgy, mint felnőtt emberrel. Ezt fogom neki mondani: «Látod, hogy csak a te érdeked, a mely az enyém is, mondatja velem szavaimat; másképen nem is tudnék szólani. De miért akarnak ezek a fiatal emberek meggyőzni? Azért, mert el akarnak csábítani; nem szeretnek téged, nem érdeklődnek irántad, nincs egyéb indító okuk, mint hogy titokban boszantja őket, hogy különb vagy náluknál, le akarnak téged alacsonyítani a saját kis méreteikre és csak azért vetik szemedre, hogy tőlem vezetteted magad, mert ők maguk akarnak vezetni. Elhiszed-e, hogy nyerni valód van ebben a választásban? Vajjon az ő bölcsességük annyival fölötte áll az enyémnek és egynapos barátságuk erősebb, mint az enyém? Hogy valami súlyt adhassanak csúfolódásuknak, előbb a tekintélyüknek kellene, hogy súlyt adjanak és miféle tapasztalatuk van arra, hogy nézeteiket a miéink fölé emeljék? Nem tesznek egyebet, mint utánoznak más eszteleneket, mint a hogy azt akarják, hogy most már őket utánozzák. Hogy túltehessék magukat apáik állítólagos előitéletein, a pajtásaikénak vetik magukat alá. Nem látom be, mit nyernek ezzel, de azt látom, hogy biztosan elvesztenek két nagy előnyt: az apai szeretet előnyét, melynek tanácsai gyöngédek és őszinték és a tapasztalat előnyét, a melynek révén az ember ítélni tud arról, a mit ismer, mert az apák is voltak gyermekek, a gyermekek ellenben nem voltak apák.

«De azt hiszed, őszinték legalább bolond elveikben? Szó sincs róla, kedves Emilem, megcsalják magukat, hogy megcsaljanak téged; önmagukkal sincsenek egyetértésben: a szivük folyton megczáfolja őket és gyakran a szájuk is ellentmond nekik. Nem egy közülük nevetségessé tesz mindent, a mi tisztességes, de kétségbe volna esve, ha a felesége is úgy gondolkoznék, mint ő. A másik ezt a közömbösséget az erkölcsök dolgában kiterjeszti még meg sem levő nejére is, vagy gyalázatossága betetőzéseül már meglevő nejére is; menj azonban tovább, szólj előtte az anyjáról és várd meg, akar-e házasságtörésből származó gyermek és feslett életű nő gyermeke számba menni, a ki hamisan viseli egy család nevét, a ki ellopja a természetes örökös apai örökségét s végül türelmesen engedné-e, hogy törvénytelen gyermek módjára bánjanak vele? Kicsoda kívánná közülük, hogy az ő lányára borítsák azt a becstelenséget, a melylyel ő elhalmozza a más lányát? Nincs köztük egy sem, a ki ne törne életedre, ha vele szemben akarnád gyakorlatilag érvényesíteni mindazokat az elveket, melyeket beléd oltani igyekszik. Így leplezik le végül következetlenségüket, úgy hogy megérezni, hogy egyikük sem hiszi azt, a mit mond. Ime, itt vannak az érvek, kedves Emilem; mérlegeld az ő érveiket és hasonlítsd össze. Ha én is, mint ők, gúnyt és csúfolódást akarnék űzni, megláthatnád, hogy ők is talán ép úgy, vagy még jobban nevetségessé válnának, mint én. De én nem félek a komoly vizsgálattól. A gúnyolódók diadala rövid tartamú; az igazság megmarad és az ő esztelen nevelésük elenyészik».