El sem birjátok képzelni, mily tanulékony lehet Emil húsz éves korában. Mennyire különbözőképen gondolkodunk! A magam részéről fel sem tudom fogni, hogy hallgathatott rám tíz éves korában, mert micsoda befolyásom lehetett rá ebben a korban? Tizenöt évi gondoskodás kellett hozzá, hogy ezt a befolyást elérjem. Akkor nem neveltem őt, hanem előkészítettem, hogy neveltessék. Most már eléggé fel van nevelve arra, hogy tanulékony legyen; fölismeri a barátság hangját és tud engedelmeskedni az észnek. Meghagyom neki, az igaz, a függetlenség látszatát, de sohasem volt jobban alávetve, mivel azért az, mert az is akar lenni. A míg nem tudtam ura lenni akaratának, ura maradtam a személyének, nem távoztam el tőle egy lépésre sem. Most néha magára hagyom, mert mindig irányítom. Ha elhagyom, megölelem és bizodalmas hangon mondom neki: Emil, rábízlak barátomra, átadlak az ő becsületes szívének, ő fog nekem felelni te rólad.

Nem lehet egy pillanat alatt megbontani az egészséges vonzalmat, melyet előzetesen nem zavart meg semmi és eltörölni olyan elveket, melyek közvetlenül az ész első megismeréseiből erednek. Ha valami változás történik benne távollétem alatt, sohasem lesz hosszantartó; sohasem fogja tudni eléggé elrejteni magát előttem, hogy észre ne vegyem a veszedelmet a baj előtt és hogy idején ott ne lehessek a gyógyítással. Az ember nem aljasodik el egyszerre s nem tanul meg egyszerre színlelni és ha van ember, a ki ebben a mesterségben ügyetlen, akkor Emil az, kinek nem volt egész életében egyetlen alkalma sem arra, hogy éljen vele.

Ezen és más hasonló gondoskodásokkal azt hiszem, oly jól biztosítottam az idegen hatások és a közkeletű nézetek ellen, hogy szívesebben látnám Páris legrosszabb társaságában, mint egyedül szobájában, vagy egy parkban, átadva kora minden nyugtalanságának. Tehet az ember, a mit akar, mindazon ellenségek közt, a kik megtámadhatnak egy fiatal embert, a legveszedelmesebb és az egyedüli, a kit nem lehet eltávolítani, ő maga; mindazáltal ez az ellenség csak a mi hibánkból válhatik veszedelmessé, mert a mint már ezerszer mondtam, csupán a képzelődés által ébrednek fel az érzékek. Ezek szükséglete tulajdonképen nem fizikai szükséglet, nem igaz, hogy igazi szükséglet. Ha soha lasciv tárgy nem érte volna szemünket, ha soha becstelen gondolat nem hatott volna be szellemünkbe, az az állítólagos szükséglet talán sohasem éreztette volna magát velünk és tiszták maradtunk volna, kísértések nélkül, erőfeszítés nélkül és érdem nélkül. Nem tudni, milyen titkos erjedéseket keltenek az ifjúság vérében bizonyos helyzetek és bizonyos látványok, a nélkül, hogy maga is meg tudná fejteni ennek az első nyugtalanságnak az okait, a melyet nem könnyű lecsitítani és a mely csakhamar felébred újra. A magam részéről mennél többet gondolkodom erről a fontos válságról és közeli vagy távoli okairól, annál jobban meggyőződöm róla, hogy a sivatagban, könyvek nélkül, tanítások és nők nélkül nevelt magános ember szűzen halna meg, bármily kort érne is el.

Itt azonban nem efféle vademberről van szó. Ha az ember a hozzá hasonlók közt s a társadalom számára nevel fel egy embert, akkor lehetetlen, sőt nem is való mindig ebben az üdvös tudatlanságban nevelni és a bölcseségre nézve nincs rosszabb, mint félig tudósnak lenni. Azoknak a tárgyaknak az emléke, melyek értek minket, az eszmék, a melyekre szert tettünk, utánunk mennek a visszavonultságba, megnépesítik akaratunk ellenére sokkal csábítóbb képekkel, mint a milyenek a tárgyak maguk és a magányt ép oly végzetessé teszik arra nézve, a ki magával viszi oda őket, mint a milyen hasznos arra nézve, a ki mindig egyedül marad benne.

Őrködjetek gondosan a fiatal emberen; minden egyébtől meg tudja óvni magát ő maga, de a ti dolgotok, megóvni őt önmagától. Ne hagyjátok egyedül se nappal, sem éjjel, legalább is az ő szobájában aludjatok; ne feküdjék az ágyba, csak mikor elnyomja az álom és keljen fel azonnal, a mint fölébred. Ne bízzatok az ösztönben, a mint nem korlátozzátok csak ő rá magatokat; jó, a míg egyedül hat, de gyanús, a mint összeelegyedik az emberi intézményekkel; nem kell elpusztítani, hanem szabályozni és ez talán súlyosabb, mint megsemmisíteni. Nagyon veszedelmes volna, ha arra tanítaná növendéketeket, hogy megcsalja érzékeit és alkalmakat találjon ki kielégítésükre; ha egyszer megismerte ezt a veszedelmes pótlást, el van veszve. Ettől fogva a teste és a lelke mindig enervált lesz; a sírig fogja hordozni ennek a szokásnak szomorú következményeit, a legvégzetesebb szokásét, melynek egy fiatal ember rabszolgájává lehet. Kétségkívül annál jobb volna… Ha a forró temperamentum viharzása legyőzhetetlenné válik, kedves Emilem, szánlak, de nem haboznék egy pillanatig sem és nem tűrném, hogy a természet czélja kijátszassék. Ha kell, hogy egy zsarnok leigázzon, akkor inkább adlak át annak, a kitől meg tudlak szabadítani; bármi történik is, könyebben ragadlak el az asszonyoktól, mint önmagadtól.

Húsz éves korig a test növekszik, szüksége van egész anyagára; ekkor az önmegtartóztatás a természet rendje szerint való és nem véthet ellene az ember szervezetének sérelme nélkül. A huszadik évtől fogva az önmegtartóztatás erkölcsi kötelesség; fontos arra, hogy megtanuljunk uralkodni önmagunkon, hogy urai maradhassunk étvágyainknak. De az erkölcsi kötelességeknek megvannak a módosulásai, a kivételei, a szabályai. Ha az emberi gyöngeség elkerülhetetlenné tesz egy alternativát, a két baj közül válaszszuk a kisebbiket; minden körülmények között jobb hibát elkövetni, mint bűnt elsajátítani.

Gondoljatok arra, hogy itt nem az én növendékemről beszélek, hanem a tietekről. Szenvedélyei, melyeket erjedésbe hoztatok, leigáznak benneteket; engedjetek hát neki nyiltan és a nélkül, hogy ellepleznétek a győzelmét. Ha meg tudjátok neki mutatni igazi világításában, nem annyira büszke lesz rá, mint inkább szégyelni fogja és ti megszerzitek a jogot, hogy eltévelyedésében vezessétek, hogy legalább a meredélyeket elkerültessétek vele. Fontos, hogy a növendék ne tegyen semmit a tanító tudta és akarata nélkül, még rosszat sem és százszor többet ér, ha a nevelő jóváhagy egy hibát és téved, mint hogy a növendéke téveszsze meg és hogy a hiba úgy követtessék el, hogy ő ne tudjon róla. A ki azt hiszi, be kell húnyni a szemét valami dolog fölött, csakhamar kénytelen lesz behúnyni minden fölött; az első megtűrt visszaélés vezet a másikra és ez a láncz csak minden rend felfordulásával és minden törvény megvetésével ér véget.

Egy másik tévedés, mely ellen már küzdöttem, a melytől azonban a kicsinyes szellemek sohasem fognak megszabadulni, hogy mindig a tanítói tekintélyt affektálják és hogy tökéletes embereknek akarnak feltűnni tanítványuk lelkében. Ez a módszer észszerűtlen. Hogy nem látják be, hogy mialatt meg akarják szilárdítani tekintélyüket, tönkre teszik, hogy ha az ember meghallgatást akar szerezni annak, a mit mond, azoknak a helyébe kell képzelnie magát, a kikhez fordul és hogy embernek kell lennie, ha az emberi szívhez akar szólni! Mindezek a tökéletes emberek soha meg nem hatnak, sem meg nem győznek; mindig azt mondják róluk, hogy könnyű leküzdeni olyan szenvedélyeket, melyeket az ember nem érez. Mutassátok meg gyöngeségeiteket növendéketeknek, ha ki akarjátok gyógyítani az ő gyöngeségeiből, hadd lássa bennetek ugyanazokat a belső küzdelmeket, melyeket érez, hadd tanulja legyőzni magát a ti példátokon, hogy aztán ne mondja, mint a többi: Ezek az aggastyánok boszankodnak, hogy már nem fiatalok, s úgy akarnak bánni a fiatalokkal, mint aggastyánokkal és mivel minden vágyuk kialudt már, bűnt csinálnak nekünk a mi vágyainkból.

Montaigne mondja, hogy De Langey úrtól egy napon megkérdezte, hányszor itta le magát a király szolgálatában németországi követségekor. Én egy bizonyos fiatalember nevelőjétől szeretném megkérdezni, hányszor ment el rosszhírű helyekre növendéke érdekében. Hányszor? Ez téves kérdés. Ha az első alkalommal nem megy el a tobzódónak a kedve örökre attól, hogy újra bemenjen oda, ha nem hoz onnan magával megbánást és szégyent, ha nem ont keble könnypatakokat, hagyd el azonnal; csak szörnyeteg ő vagy pedig ostoba vagy te, sohasem leszesz a számára semmire se jó. De hagyjuk ezeket a szélső segédeszközöket, melyek ép oly siralmasak, mint veszedelmesek és a melyek nincsenek semmi kapcsolatban nevelésünkkel.

Mennyi óvatosságot kell alkalmazni egy jó családból való fiatalemberrel, mielőtt kiteszszük korunk botrányos erkölcseinek! Ezek az óvatossági rendszabályok kellemetlenek, de mellőzhetetlenek; ebben a pontban a hanyagság veszíti el az ifjúságot, az első kor rendetlenkedései miatt fajulnak el az emberek s ezért látjuk őket azzá válni, a mik ma. Hitványak és gyávák még bűneikben is, a lelkük kicsinyes, mert kihasznált testük időnek előtte megromlott, alig marad bennük elég élet, hogy mozogni tudjanak. Szubtilis gondolataik anyag nélküli szellemeket mutatnak, semmi nagyot és nemest nem tud érezni, nincs bennük sem egyszerűség, sem erő; mindenben lezüllöttek és aljasul gonoszok s csak hiúk, rosszindulatúak, hamisak, még arra sincs elég bátorságuk, hogy nagyszabású gonosztevők legyenek. Ilyenek azok a megvetésre méltó emberek, a kiket az ifjúkori tombolás képez ki; ha akadna köztük egyetlen egy, a ki temperamentumos és józan tudna lenni, a ki köztük meg tudná őrizni szívét, vérét, erkölcseit a példa ragadóssága ellen, harmincz éves korában eltaposhatná mindezeket a férgeket és kevesebb fáradsággal lehetne úr fölöttünk, mint önmaga fölött.

Ha származás és szerencse csak egy kissé segítségére lett volna Emilnek, ő lehetne ez az ember, csak akarnia kellene, de sokkal inkább megvetné őket, semhogy érdemesnek tartaná szolgálata alá vetni. Lássuk őt most közöttük, a mint belép a világba, nem azért, hogy első szerepet játszszon benne.

Bármily rangban született légyen is, bármily társaságba lép is be először, fellépése egyszerű és feltünés nélküli lesz; ne is adja Isten azt a szerencsétlenséget, hogy ragyogjon benne! Azok a tulajdonságok, melyek első szempillantásra meglepnek, nincsenek meg benne, nemcsak hogy nincsenek, de nem is akarja, hogy meglegyenek benne. Sokkal is kevesebb súlyt vet az emberek ítéletére, semhogy törődjék előítéleteikkel és nem erőlködik azon, hogy becsüljék, mielőtt megismernék. Föllépésének módja se nem szerény, se nem hiú, hanem természetes és igaz, nem ismer sem feszességet, sem tettetést, egy társaság közepett ugyanaz, a mi egyedül és tanuk nélkül. Vajjon ezért faragatlan, lenéző, figyelmetlen lesz-e bárki iránt is? Ellenkezőleg, ha egyedüllétében nem veszi semmibe az embereket, mért venné őket semmibe, mikor velük él? Nem részesíti őket előnyben önmaga felett a modorában, mert nem részesíti őket önmaga fölött előnyben a szívében, de ép úgy nem mutat irántuk olyan közönbösséget, a melyet egyáltalán nem táplál; ha nem tudja is az udvariasság formuláit, tudja az emberségesség gondját. Nem szeret senkit szenvedni látni, nem engedi át a helyét másnak szépelgésből, hanem önként engedi át jóságból, ha látja, hogy megfeledkeztek róla és ez a megfeledkezés bántja, mert az én fiatal emberemnek kevésbbé van terhére akarattal állva maradni, mint azt látni, hogy más valaki kényszerből áll.

Bár Emil általánosságban véve nem becsüli az embereket, nem mutat irántuk megvetést, mert sajnálja őket és megindul miattuk. Ha nem tudja is megajándékozni őket a valódi javak iránti hajlammal, átengedi nekik képzelt javaikat, melyekkel beérik, attól félve, hogy ha ezeket kurtán-furcsán elveszi tőlük, még boldogtalanabbá teszi őket, mint a milyenek. Tehát nem vitatkozó és ellentmondó, ép oly kevéssé kedvükkereső és hizelgő, megmondja véleményét a nélkül, hogy vitába szállna bárkivel is, mert mindenek felett szereti a szabadságot és mert a nyiltság egyike a legszebb jogainak.

Keveset beszél, mert nem sokat igyekszik azon, hogy foglalkozzanak vele, ugyanennél az oknál fogva csak hasznavehető dolgokat mond; különben mi indítaná arra, hogy beszéljen? Emil sokkal képzettebb, semhogy fecsegő lehessen. A sok fecsegés vagy abból a vágyból ered, hogy elmésnek tartsák, a miről alább fogok szólani, vagy abból, hogy túlságos fontosságot tulajdonít apró-cseprő dolgoknak, a melyekről ostoba módon azt hiszszük, hogy mások ép oly fontosságot tulajdonítanak nekik, mint mi. A ki elég sok dolgot ismer arra, hogy mindegyiknek megadja a maga értékét, sohasem beszél nagyon sokat, mert meg tudja becsülni a figyelmet, melyet feléje fordítanak és a beszéde iránt nyilvánvaló érdeklődést is. Azok az emberek, a kik keveset tudnak, rendszerint sokat beszélnek és azok az emberek, a kik sokat tudnak, keveset beszélnek. Könnyen megérthető, hogy a tudatlan ember fontosnak tart mindent, a mit tud és megmondja az egész világnak. A tartalmas ember ellenben nem tárja fel olyan egy könnyen a készletét; túlságos sok beszélni valója is lenne és még többet lát, a mit utána mondani kellene, tehát hallgat.

Emil egyáltalán nem ütközik bele mások magaviseletébe, sőt könnyű szerrel igazodik hozzá, nem azért, hogy tájékozottnak tünjék fel a szokásokban, sem hogy az udvarias ember modorában tetszelegjen magának, hanem ellenkezőleg, mert attól tart, hogy feltünővé válik, hogy kikerülje az észrevétetést és sohasem érzi jobban magát, mint mikor nem törődnek vele.

Ámbár a világban való belépésekor egyáltalán nem ismeri ennek szokásait, azért nem félénk és gyáva; ha félrehúzódik, nem zavarában teszi, hanem azért, mert hogy jól láthasson az ember, ahhoz az kell, hogy ne lássák, mert az nem sokat nyugtalanítja, hogy mit gondolnak felőle és cseppet sem fél a nevetségessé válástól. Ettől van, hogy mindig nyugodt és hidegvérű lévén, nem zavartatja magát az álszégyentől. Akár nézik, akár nem, mindig tőle telhető legjobban teszi, a mit tesz és mivel sohasem távolodik el önmagától, hogy jól megfigyelhesse a többieket, olyan könnyedséggel fogja fel szokásaikat, a milyennel nem birhatnak a közvélemény rabszolgái. Azt lehet mondani, hogy épen azért fogja fel hamarabb a világ szokásait, mert nem sokat törődik velük.

Mindazáltal ne tévesztessétek meg magatokat magatartása dolgában és ne hasonlítsátok össze fiatal urficskáitokéhoz. Határozott, de nem önelégült, modora fesztelen, de nem megvető, a szemtelen modor csak a rabszolgákhoz illik, a függetlenségben nincs semmi affektált. Sohasem láttam, hogy olyan ember, a kinek lelkében büszkeség volt, kimutatta volna magatartásával; ez az affektáczió inkább illik a silány és hiú lelkekhez, a kik csak ezzel tudnak imponálni. Azt olvastam egy könyvben,117) hogy egy nap egy idegen lépett be a híres Marcel táncztermébe; ez kérdezte, hogy mely országból való. «Angol vagyok – felelt az idegen.» Angol! válaszolt a tánczos; ön arról a szigetről való, a hol a polgároknak részük van a közigazgatásban és részesei a souverain hatalomnak?118) Nem, uram, ez a lehajtott homlok, ez a félénk tekintet, ez a bizonytalan járás csak egy választófejedelem czímekkel ellátott rabszolgáját árulja el nekem.

Nem tudom, ez az ítélet nagy ismeretére vall-e az igazi viszonynak, a mely egy ember jelleme és külseje között van. A magam részéről, a kinek nincs szerencsém, hogy tánczmester lehessek, épen az ellenkezőjét gondoltam volna. Ezt mondtam volna: «Ez az angol nem udvari ember; sohasem hallottam, hogy az udvari embereknek lehajlott homlokuk és bizonytalan járásuk van; az az ember, a ki félénk a tánczteremben, lehet hogy nem félénk az alsóházban.» Ez a Marcel úr bizonyára megannyi rómainak tarthatta honfitársait.

Mikor az ember szeret, szerettetni akar. Emil szereti az embereket, tehát tetszeni akar nekik. Még inkább akar tetszésre találni a nőknél; kora, erkölcsei, czélja, minden egyesül arra, hogy táplálja benne ezt a kívánságot. Azt mondom, az erkölcsei, mert ezek nagyban közreműködnek erre; azok az emberek, a kiknek vannak erkölcsei, a nők igazi imádói. Nincs meg neki, mint a többieknek, a gálánskodás tudom is én miféle szójárása, de sokkal igazabb, gyöngédebb és szívből fakadó a buzgósága. Egy fiatal nő társaságában százezer kicsapongó közt is megismernék egy erkölcsös és önmagán uralkodni tudó embert. Itéljétek meg, mi lehet Emil egészen friss temperamentumával és annyi sok okával, hogy ellentálljon neki! A nők közelében, azt hiszem, néha félénk és elfogult lesz, de ez a zavar bizonyára nem lesz nekik kedvük ellen való és a kevésbbé kikapósak is csak gyakran fogják megtalálni a módját, hogy élvezzék és fokozzák ezt a zavart. Egyébiránt a buzgalma észrevehetőleg meg fogja változtatni nyilvánulása módjait az illetők társadalmi helyzete szerint. Szerényebb és tiszteletteljesebb lesz az asszonyok iránt, élénkebb és gyöngédebb a férjhez adó lányok iránt. Nem veszti el szeme elől kutatásai czélját és mindig az iránt mutat több figyelmet, a ki őt ezekre emlékezteti.

Senki sem lesz pontosabb minden a természet rendjére alapuló dologban, sőt a társadalom jó rendje dolgában is, de az előbbieknek mindig előnyt ad a többiek felett és jobban fog tisztelni egy magánál idősebb magánembert, mint egy vele egykorú tisztviselőt. Rendszerint a legfiatalabbak egyike lévén azokban a társaságokban, a melyekben megfordul, mindig egyike lesz a legszerényebbeknek, nem azért a hiúságért, hogy alázatosnak tünjék fel, hanem természetes és az észre alapított érzésből. Nem lesz meg benne egy fiatal piperkőcz koraérett élnitudása, a ki hogy mulattassa a társaságot, hangosabban beszél, mint a bölcsek és szavába vág az öregeknek; nem fog igazat adni annak a feleletnek, melyet egy öreg nemes XV. Lajosnak adott, a ki azt kérdezte tőle, a saját korát vagy a mostanit becsüli-e többre: Felség, én az öregek tiszteletében töltöttem ifjukoromat, most meg öreg koromat a gyermekek tiszteletében kell követnem.

Gyöngéd és érzékeny lévén a szíve, de nem becsülve semmire a közvélemény értékeléseit, bár szeret tetszeni a többieknek, nem sokat törődik vele, hogy mennyire becsülik meg. Ebből az következik, hogy szivélyesebb lesz, mint udvarias, hogy sohasem lesz kényeskedő, sem pompázó a modora és hogy jobban meghatja egy gyöngédség, mint ezer dicshimnusz. Ugyanezen okoknál fogva nem fogja elhanyagolni sem modorát, sem magatartását, lehet hogy egy kis választékosság is lesz öltözékében, nem azért, hogy ízléses embernek tünjék fel, hanem hogy külsejét kellemesebbé tegye; nem fog az arany kerethez folyamodni és a gazdagság czégére nem fogja elékteleníteni öltözékét.

Látni, hogy mindez nem követeli meg tőlem a szabályok tömegét és csak első nevelésének eredménye. Nagy titkot csinálnak előttünk a társasági szokásokból, mintha abban a korban, mikor az ember ezeket a szokásokat elsajátítja, nem tanulná meg természetszerűen és mintha nem a becsületes szívben kellene keresni az embernek első törvényeit. Az igazi udvariasság abban áll, hogy jóindulatot mutatunk az emberek iránt; fáradság nélkül nyilvánul annál, a kiben megvan; a kiben nincs meg, az kénytelen mesterkéltté tenni megjelenését.

«A szokásszerű udvariasság legszerencsétlenebb következményeinek egyike, hogy megtanít arra, hogy mellőzzük az erényeket, melyeket utánoz. Oltsák belénk a neveléssel az emberségességet és a jótékonyságot s akkor meglesz bennünk az udvariasság vagy pedig nem lesz rá szükségünk.

«Ha nincs meg bennünk az az udvariasság, a mely a kedves modorban nyilvánul, meglesz az, a mely a jóravaló embert és a polgárt jellemzi; nem lesz szükségünk a hamissághoz folyamodni.

«A helyett, hogy mesterkéltek lennénk, elég a tetszésre, ha jók vagyunk, a helyett, hogy hamisak legyünk mások gyöngeségeinek legyezgetésében, elég, ha engedékenyek vagyunk.

«Azok, a kikkel szemben így járunk el, nem lesznek sem gőgösek, sem romlottak, csak hálásak lesznek és mind jobban azokká válnak.»119)

Nekem úgy tetszik, ha van olyan nevelés, a mely elő tudja idézni az udvariasságnak azt a fajtáját, melyet Duclos kiván, ez az, a melynek tényét itt megállapította. Mindazáltal megengedem, hogy ily eltérő nézetekkel Emil nem lesz olyan, mint mindenki és Isten óvja meg tőle, hogy valaha is olyan legyen! De a miben el fog térni a többiektől, abban nem lesz se mogorva, sem nevetséges; a különbség észrevehető lesz a nélkül, hogy kellemetlen volna. Emil, ha úgy tetszik, szeretetreméltó idegen lesz. Előre is meg fogják bocsátani különösségeit s ezt mondják róla: Majd ki fog formálódni. Később egészen hozzászoknak modorához és látva, hogy nem változtat rajta, meg fogják neki bocsátani s azt mondják: hát ilyen ő.

Nem fogják ünnepelni, mint valami szeretetreméltó embert, hanem szeretni fogják, nem is tudni, miért; senki sem fogja dicsőíteni szellemességét, de szívesen fogják biróvá tenni a szellemes emberek közt; az ő szelleme szabatos és korlátok közt mozgó lesz, helyes lesz az érzéke és egészséges az ítélete. Sohasem szalad az új eszmék után, tehát nem akarja a szellemest játszani. Megérttettem vele, hogy az embereknek üdvös és igazán hasznos eszmék azok voltak, a melyeket leghamarább ismertek, hogy minden időben ezek adják meg a természet igazi kötelékeit és hogy a rendes mértéket felülmuló szellemeknek, hogy fel tudjanak tünni, csak az emberi nemre veszedelmes és gyászos eszmék maradnak. Az önmaga csodáltatásának ez a módja nem igen hatja meg; tudja, hol kell megtalálnia élete boldogságát és mennyiben járulhat hozzá mások boldogságához. Ismereteinek köre nem terjed tovább, mint arra, a mi hasznos. Utja szűk és jól megszabott, nem lévén kisértésben, hogy kilépjen belőle, összeelegyedve marad azokkal, a kik járnak rajta, nem akar sem eltévedni, sem ragyogni. Emil egészséges érzékű ember és nem is akar más lenni; hiába akarják ezzel a czímmel gúnyolni, mindig megtisztelve érzi magát általa.

Ámbár a tetszés vágya nem hagyja tökéletesen közönbösnek mások véleménye iránt, ebből a véleményből csak azt fogja fel, a mi közvetlenül az ő személyére vonatkozik, a nélkül, hogy törődnék az önkényes értékelésekkel, melyeknek nincs más törvénye, mint a divat és az előítéletek. Büszke lesz arra, hogy jól csinálta, a mit csinált, még arra is, hogy jobban akarja csinálni, mint mások; a versenyfutásban a leggyorsabb, a birkózásban a legerősebb, a munkában a legtalpraesettebb, az ügyességet kivánó játékokban a legügyesebb akar lenni, de nem fogja keresni azokat az előnyöket, a melyek nem önmaguktól nyilvánvalók és a melyeket mások itéletének kell megállapítania, mint pl. hogy több szellem van benne, mint másban, hogy jobban beszél, tudósabb stb. Még kevesebbet fog tartani azokra, melyek egyáltalán nem tartoznak az ember személyére, mint pl. hogy előkelőbb származású, hogy gazdagabbnak tartják, nagyobb a hitele, a tekintélye, hogy nagyobb pompával tüntetik fel.

Mivel az embereket azért szereli, mert felebarátai, mindenek felett szeretni fogja azokat, a kik leginkább hasonlítanak hozzá, mert jónak érzi önmagát és ezt a hasonlóságot az ízlésnek az erkölcsi dolgokban való azonossága szerint ítéli meg, mindenben, a mi a jó jellemre tartozik, szivesen fogadja a helyeslést. Nem fogja pontosan ezt mondani magában: «Örülök, mert helyeselnek», – hanem ezt: «Örülök, hogy helyeslik, a mi jót tettem, örülök, mert az emberek, a kik engem megtisztelnek, önmagukat tisztelik meg; a míg ilyen okosan ítélnek, addig szép dolog bírni a helyeslésüket».

Erkölcseik révén tanulmányozza az embereket a társaságban, mint a hogy azelőtt szenvedélyeik révén tanulmányozta őket a történelemben s ezért gyakran lesz módja elmélkedni azon, a mi hízeleg az emberi szivnek, vagy a mi bántja. Igy filozofál az ízlés elveiről és ez az a tanulmány, a mely neki való ebben a korban.

Mennél messzebbre megyünk az ízlés keresésében, annál jobban eltévedünk; az ízlés nem egyéb, mint a képesség arra, hogy ítéljünk arról, a mi tetszik vagy nem tetszik az emberek többségének. Ha ezen túlmégy, nem tudod többé, hogy mi az ízlés. Ebből nem következik az, hogy több az ízléses ember, mint az ízléstelen, mert bár az emberek többsége egészségesen ítél minden tárgyról, kevés az olyan ember, a ki úgy ítél mindenről, mint ez a többség és ámbár a legáltalánosabb ízlések megegyezése teszi a jó ízlést, kevés az ízléses ember, ép úgy, mint a hogy kevés a szép ember, ámbár a legáltalánosabban előforduló vonások egyesülése teszi a szépséget.

Meg kell jegyezni, hogy itt nem arról van szó, a mit azért szeretünk, mert hasznos, sem arról, a mit gyűlölünk, mert ártalmas ránk nézve. Az ízlés csak közönbös, vagy legfeljebb a szánakozás szempontjából érdekkel biró dolgokra vonatkozik, nem pedig azokra, melyek szükségleteinkre vonatkoznak; hogy ezekről ítéljünk, ahhoz nincs szükség ízlésre, elég maga az étvágy is. Ez teszi oly nehezekké és úgy látszik oly önkényesekké is a tisztán ízlésbeli ítéleteket, mert az ösztönön kívül, a mely meghatározza, nem látni az ítéletek okát. Meg kell továbbá különböztetni az ízlésbeli törvényeket az erkölcsi dolgokban és a fizikai dolgokban. Ezekben az ízlés elvei teljesen megmagyarázhatatlanoknak tünnek fel. De fontos dolog megállapítani, hogy mindenbe, a mi utánzás dolga, belevegyül valami erkölcsi;120) így lehet megmagyarázni azokat a szépségeket, melyek fizikaiaknak tünnek fel és a melyek nem igazán azok. Ehhez hozzátennék, hogy az ízlésnek megvannak a helyi szabályai, melyek ezerféle tekintetben függővé teszik az éghajlattól, az erkölcsöktől, a kormányformától, az intézményektől; hogy továbbá vannak, melyek az életkortól, a nemtől, a jellemtől függenek és hogy ebben az értelemben nem kell vitatkozni az ízlésekről.

Az ízlés természetes tulajdonsága minden embernek, de nincs meg mindenikben egyforma mértékben, nem fejlődik ki mindenkiben egyforma fokban és mindenkiben alá van vetve különböző okokból eredő változásoknak. Az ízlés mértéke, melylyel bírhat az ember, attól az érzékenységtől függ, melyet az ember szerzett, kulturája és formája pedig azoktól a társaságoktól függ, melyekben az ember élt. Először is nagyszámú társaságban kell élni, hogy sok összehasonlítást tehessen az ember. Másodszor szükség van szórakoztató és tétlen társaságra, mert a tevékenyekben nem az élvezet a szabály, hanem az érdek. Harmadszor pedig olyan társaságokra van szükség, melyekben az egyenlőtlenség nem túlságos nagy, a hol a közvélemény zsarnoksága mérsékelt és a hol inkább a gyönyör uralkodik, mint a hiúság; mert az ellenkező esetben a divat elfojtja az ízlést és többé nem azt keresik, a mi tetszik, hanem a mi feltünő.

Az utóbbi esetben már nem igaz, hogy a többség ízlése az igazi jó ízlés. Miért? Mert a tárgya változik. Akkor a tömegnek nincs már saját ítélete, már csak azok után ítél, a kiket önmagánál hozzáértőbbeknek hisz, nem azt helyesli, a mi jó, hanem a mit azok helyeselnek. Minden időben gondoskodjatok róla, hogy minden embernek meglegyen a saját véleménye s a mi aztán önmagában nézve a legkellemesebb, az nyeri el a szavazatok többségét.

Az emberek munkáikban csak utánzás által csinálnak szépet. Az ízlés minden igazi mintája a természetben van. Mennél jobban eltávolodunk a mestertől, annál jobban eltorzulnak a képeink. Aztán mintáinkat azokról a dolgokról veszszük, a melyeket szeretünk; a képzelt szép pedig, alá levén vetve a szeszélynek és a tekintélynek, nem egyéb, mint a mi tetszik azoknak, a kik vezetnek minket.

A művészek, a nagyurak, a gazdagok azok, a kik vezetnek minket, őket pedig érdekük vagy hiúságuk vezeti. Egy részük azért, hogy fitogtassák gazdagságukat, más részük azért, hogy hasznot húzzanak belőle, versenyezve keresik a pazarlás új meg új eszközét. Ezáltal a nagy fényűzés elfoglalja uralmát és megszeretteti azt, a mi nehéz és költséges, akkor az állítólagos szép nem hogy utánozná a természetet, csak azzal szép, hogy ellenkezik vele. Mindenütt hamis az ízlés, a hol tékozló.

Különösen a két nem érintkezésében nyeri jó vagy rossz formáját az ízlés; művelése szükségszerű eredménye e társaság czéljának. De ha az élvezés könnyűsége meggyöngíti a tetszés vágyál, az ízlésnek el kell fajulnia s azt hiszem, ez egy másik oka, és pedig a legérthetőbbek egyike, hogy miért függ a jó ízlés a jó erkölcsöktől.

Kérjetek tanácsot a nők ízlésétől a fizikai dolgokban és azokban, a melyek az érzékek ítéletétől függnek s a férfiakétól az erkölcsi dolgokban, s azokban, a melyek inkább az értelemtől függnek. Ha az asszonyok azok lennének, a miknek lenniök kellene, az illetékességük körébe eső dolgokra szorítkoznának és mindig jól ítélnének, de mióta az irodalom biráiul tolakodtak fel, mióta arra adták magukat, hogy ítéljenek a könyvekről és minden áron könyveket írjanak, azóta nem értenek többé semmihez. Azok az írók, a kik a tudós nőktől kérnek tanácsot műveikre nézve, mindig biztosak benne, hogy rossz tanácsokat kapnak; a piperkőczök, a kik öltözékükre nézve kérnek tanácsot, mindig nevetségesen vannak öltözve. Nemsokára alkalmam lesz szólni a női nem igazi tehetségeiről, ezek művelése módjáról és azokról a dolgokról, melyekre vonatkozólag döntéseit meg kell hallgatni.

Ezek azok az elemi megfontolások, melyeket elvekül állítanék fel, mikor Emillel olyan tárgyról okoskodom, a mely abban a helyzetben, a melyben van és abban a kutatásban, melylyel el van foglalva, épen nem közönbös. És kire nézve lehetne közönbös? Annak az ismerete, a mi lehet kellemes vagy kellemetlen az embereknek, nemcsak annak szükséges, a kinek szüksége van rájuk, hanem annak is, a ki hasznukra akar lenni; fontos, hogy tessék nekik, hogy szolgálhasson nekik, az írás művészete pedig épen nem haszontalan tanulmány, ha arra használjuk fel, hogy meghallgattassuk az igazságot.

Ha abból a czélból, hogy műveljem tanítványom ízlését, választanom kellene azok közt az országok közt, melyekben ez a művelés még ezután fog megszületni és azok közt, a melyekben már elfajzott, a retrográd irányt követném; az utóbbiakban kezdeném az útját és az előbbiekben fejezném be. Ennek a választásomnak oka az, hogy az ízlés elfajzik a szerfölötti kényességtől, a mely érzékenynyé tesz olyan dolgok iránt, melyeket az emberek tömege nem vesz észre; ez a kényesség a vitatkozó szellemére vezet, mert mennél szubtilisabbá teszszük a tárgyakat, annál jobban sokszorozódnak; ez a szubtilitás az érzéket kényesebbé és kevésbbé egységessé teszi. Ekkor annyi ízlés alakul ki, a hány a fej. Az arról való vitákban, hogy melyik az előbbre való, a filozófia és a felvilágosodás kitágul és így tanul meg az ember gondolkozni. Finom megfigyeléseket csak nagyon széles körű emberek tehetnek, mert ezek a megfigyelések az összes többiek után ötlenek fel és a nagyszámú társaságokhoz kevéssé hozzászokott emberek kimerítik figyelmüket a nagy vonásokkal. Nincs talán hely a művelt világon, a hol az általános ízlés rosszabb volna, mint Párisban. Mindazáltal ebben a fővárosban művelődik ki a jó ízlés és kevés becsben álló könyv jelenik meg Európában, a melynek szerzője ne járt volna a maga kiművelése czéljából Párisban. A kik azt hiszik, hogy elég olvasni a könyveket, melyek itt készülnek, azok tévednek; sokkal többet lehet tanulni az írókkal való társalgásból, mint könyveikből, pedig nem is az írók azok, a kiktől a legtöbbet lehet tanulni. A társaságok szelleme fejleszti ki a gondolkozó főt és oly messzire viszi a látást, a menynyire csak mehet. Ha van benned a lángésznek egy szikrája, tölts egy évet Párisban, csakhamar kifejlődik belőled mindaz, a mivé lehetsz vagy pedig sohasem lesz belőled semmi.

Meg lehet tanulni gondolkozni azokon a helyeken is, a hol a rossz ízlés uralkodik, csak nem szabad úgy gondolkozni, mint azok, a kiknek ilyen rossz az ízlésük; ezt pedig nehéz dolog elkerülni, ha az ember nagyon sokáig maradt velük. Segítségükkel tökéletesíteni kell az itélés eszközét, kikerülve annak oly módon való használatát, mint ők. Óvakodnék tőle, hogy odáig műveljem Emil ítéletét, hogy egészen megváltozzék és mikor elég finom lesz az érzéke, hogy érezze és összehasonlítsa az emberek különböző ízlését, az övét egyszerűbb tárgyakra irányítanám.

Még tovább is mennék, hogy megtartsam tiszta és egészséges ízlését. A szórakozások tömkelegében is tudnék vele hasznos társalgásokat kezdeni és ezeket mindig olyan dolgokra irányítva, melyek tetszenek, gondom lenne rá, hogy ezeket ép oly mulatságosakká tegyem rá nézve, mint tanulságosakká. Ez az olvasás és a kellemes könyvek ideje, ez az ideje annak, hogy megtanítsam elemezni egy beszédet és fogékonynyá tegyem az ékesszólás és a nyelv minden szépsége iránt Nem sokat ér megtanulni magukat a nyelveket, ezek tudása nem olyan fontos, mint a hogy hiszik, hanem a nyelvek tanulása vezet az általános grammatika ismeretére. Azért kell megtanulnunk latinul, hogy jól tudhassunk francziául, a két nyelvet tanulmányoznunk kell és összehasonlítanunk egymással, hogy meglássuk a beszélés művészetének szabályait.

Van ezenkívül az ízlésnek bizonyos egyszerűsége, a mely a szívre hat és a mely csak a régiek irásaiban található fel. Az ékesszólásban, a költészetben, az irodalom minden fajában meg fogja őket találni, nem különben a történelemben is, tartalomilag bővekül és ítéletben józanokul. A mi íróink ellenkezőleg keveset mondanak és sokat beszélnek. Nem az a módja a mi ítéletünk művelésének, hogy a magukét mindig törvényül szabják elénk. A kétféle ízlés különbsége érezhető minden emlékükben, még a sirokon is. A mi sirjaink el vannak halmozva dicsbeszédekkel, a régiekén tényeket lehetett olvasni.

Ha ezt a sírfeliratot egy ókori emléken találtam volna, akkor is azonnal kitaláltam volna, hogy korunkból való, mert nálunk semmi sem gyakrabbi, mint a hősök, holott az ókoriaknál ritkábbak voltak. A helyett, hogy azt mondták volna valakiről, hogy hős, azt mondták volna meg, a mit tett, hogy hős legyen. Ennek a hősnek sírfeliratát hasonlítsuk össze az elpuhult Sardanapaléval:

Melyik mond többet véleményetek szerint? A mi lapidáris stílusunk a maga dagályával csak arra jó, hogy felfújja a törpéket. A régiek olyanoknak mutatták volna az embereket, a milyenek és látni lehetett, hogy emberek. Xenophon, mikor dicsőité néhány árulás által elesett vitéz emlékét a tízezrek visszavonulásában, ezt mondja: Harczban és barátságban feddhetetlenül haltak meg. Ez az egész, de gondoljátok meg, ebben az oly rövid és egyszerű beszédben mennyire tele lehetett az író szíve. Szerencsétlen, a ki ezt nem találja elragadónak.

Thermopylaeban egy márványba vésve ezeket a szavakat lehetett olvasni:

Mindjárt meglátni, hogy nem a Feliratok Akadémiája szövegezte ezt.

Csalódnám, ha növendékem, a ki oly csekély értéket tulajdonít a szavaknak, nem fordítaná figyelmét első sorban ezekre a különbségekre és ha ezek nem volnának befolyással olvasmányainak megválasztására. Elragadtatva Demosthenes férfias ékesszólásától, ezt fogja mondani: Ez aztán a szónok! De ha Cicerót olvassa, ezt fogja mondani: Ez csak ügyvéd.

Általában véve Emilnek több kedve fog telni a régiek könyveiben, mint a mieinkben, már csak azért is, mert az elsők lévén, a régiek vannak a legközelebb a természethez és mert az ő lángelméjük inkább a sajátjuk. Mondhat akármit La Motte és Terrason abbé, nincs igazi észszerű haladás az emberi nemben, mert mindent, a mit az egyik oldalon nyerünk, elveszítünk a másik oldalon, mert minden szellem mindig ugyanarról a pontról indul ki és mert mind az az idő, a mit arra fordítunk, hogy tudjuk, mit gondoltak mások, el lévén veszve a magunk eszével való gondolkodás megtanulására nézve, több a megszerzett ismeretünk és kevesebb a szellemi erőnk. Szellemünk, ép úgy mint korunk, arra van begyakorolva, hogy mindent eszközökkel csináljon és semmit önmaga által. Fontenelle azt mondta, hogy mindez a vita a régiekről és a modernekről arra zsugorodik össze, hogy tudjuk, a régi fák nagyobbak voltak-e, mint a maiak. Ha a földmívelés megváltozott volna ez a kérdés nem volna jogosulatlan.

Miután így eljuttattam Emilt a tiszta irodalom forrásaihoz, megmutatom neki a modern kompilátorok víztartóiban levő leöntéseket; ujságokat, fordításokat, szótárakat. Egy szempillantást vet mindenre, aztán abbahagyja, hogy soha vissza ne térjen hozzá. Hogy mulattassam, meghallgattatom vele az akadémiák fecsegését is és megfigyeltetem vele, hogy mindegyik azok közül, a kikből ezek az akadémiák állnak, mindig többet ér egyedül, mint a testületben; ebből magától le fogja vonni a következtetést mindezekre a szép intézményekre vonatkozólag.

Elvezetem a látványosságokba nem azért, hogy az erkölcsöket, hanem hogy az ízlést tanulmányozza, mert ízlés különösképen itt nyilatkozik meg azok számára, a kik tudnak gondolkozni. Ne törődj az életszabályokkal és erkölcscsel, mondom neki, nem itt kell azokat tanúlni. A színház nem az igazság számára való, hanem arra, hogy kedvében járjon az embereknek és mulattassa őket; nincs az az iskola, a hol oly jól meg lehetne tanulni az embereknek való tetszést és az emberi szív érdeklődésének fölkeltését. A színház tanulmányozása a költészet tanulmányozására vezet, pontosan ugyanaz a czéljuk. Mily szikrája lobban fel benne az ízlésnek, mily élvezettel fog a költők nyelvével, a göröggel, a latinnal, az olaszszal foglalkozni! Ezek a tanulmányok rá nézve kényszer nélküli mulatságok lesznek s csak annál nagyobb hasznára válnak; gyönyörteljesek lesznek neki abban a korban és olyan körülmények között, a mikor a szív oly elbűvölten érdeklődik a szépségnek minden fajtája iránt, a mely arra való, hogy meghassa. Képzeljétek el egy felől az én Emilemet, másfelől egy kollegiumi suhanczot, a mint az Aeneis negyedik könyvét, vagy Tibullust vagy Plato Symposionját olvassa. Mily különbség! Hogy felindul az egyiknek a szive attól, a mi a másikra nem is hat! Oh, derék fiatalember, hagyd abba, szakítsd meg olvasásodat, nagyon is fel vagy indulva; én akarom ugyan, hogy a szerelem nyelve tessék neked, de azt nem, hogy félre vezessen, légy érzékeny ember, de bölcs ember is légy. Ha csak e kettő egyike vagy, akkor semmi se vagy. Egyébiránt akár viszi valamire, akár nem, a holt nyelvekben, a bölcsészetben, az nekem nem fontos. Azzal nem fog kevesebbet érni, ha nem tud is mindebből semmit és nem ezekről a haszontalanságokról van szó a nevelésében.

Főczélom, a mikor a szépnek minden formájában való szeretetére tanítom, hogy erre irányítsam vonzalmait és ízlését, hogy megakadályozzam természetes hajlamainak elváltozását s hogy ne keresse egy napon a gazdagságában boldogságának eszközét, melyet önmagához közelebb kell megtalálnia. Mondtam különben, hogy az ízlés nem egyéb, mint az apró dolgokkal való bánni tudás és ez nagyon igaz, de miután az apró dolgok szövevényétől függ az élet kellemessége, az ilyen gondoskodás egyáltalán nem közömbös, mert általa tanuljuk meg az életet betölteni azokkal a javakkal, melyek birtokunkban vannak, abban a teljes értékben, a melylyel ránk nézve bírhatnak. Nem az erkölcsi javakat értem itten, melyek a lélek helyes alkatától függnek, hanem azokat, a melyek az érzékiség, a valódi gyönyör dolgai, leszámítva a közvélemény előitéleteit.

Engedjék meg, eszmémnek jobb kifejtése kedvéért, hogy elhagyjam egy pillanatra Emilt, kinek tiszta és egészséges szive nem szolgálhat szabályul senkinek és önmagamban egy érthetőbb példát keressek, az olvasó erkölcseihez közelebb állót.

Vannak helyzetek, melyek olybá tünnek fel, mintha megváltoztatnák a természetet és új formába öntik, már akár jobba, akár rosszabba, az embereket, a kik ezeket a helyzeteket elfoglalják. A poltron vitézzé lesz, ha belép a navarrai ezredbe. Nemcsak a katonaságnál szerezheti meg a testületi szellemet és ennek nem csupán jó hatása érezteti magát. Százszor gondoltam arra borzalommal, hogy ha elég szerencsétlen lettem volna egy olyan hivatalt betölteni, a milyenre gondolok, egy bizonyos országban, akkor csaknem elkerülhetetlenül zsarnokká, vérszopóvá, a nép megrontójává, a fejedelmek ártalmává, az emberiségnek, minden méltányosságnak, az erény minden fajtájának született ellenségévé váltam volna.

Ugyanígy, ha gazdag volnék, mindent megtettem volna, a mit kell, hogy azzá legyek; tehát szemtelen és aljas lennék, csak önmagam iránt érzékeny és kényes, mindenki más iránt kérlelhetetlen és durva, a csőcselék nyomorúságainak megvető szemlélője; mert csak csőcseléknek hívnám a szükölködőket, hogy elfelejthessem, hogy egykor magam is az ő osztályukhoz tartoztam. Végül gyönyöreim eszközévé tenném gazdagságomat, a melylyel kizárólagosan foglalkoznék és eddig a pontig olyan lennék, mint a többiek mind.

De azt hiszem, abban nagyon különbözném a többiektől, hogy inkább érzéki és kéjvágyó volnék, mint gőgös és hiú és hogy sokkal inkább merülnék el az elpuhult fényűzésbe, mint a fitogtató fényűzésbe. Még kissé szégyelném is nagyon fitogtatni gazdagságomat és azt hinném, mindig látom az irigyet, a kit lesujt az én pompám, a mint fülébe zúgja szomszédainak: Itt a gazember, a ki fél, hogy felismerik, hogy az.

A javaknak abból a végtelen áradatából, melyek a földet elhalmozzák, kikeresném azt, a mi nekem a legkellemesebb és a mit legjobban elsajátíthatnék. Ezért gazdagságom első felhasználása az volna, hogy szabad időt és szabadságot vásárolnék magamnak, a mihez hozzávenném az egészséget, ha ez pénzért kapható volna, de mivel ez csak mértékletesség árán kapható és mivel egészség nélkül nincs igazi élvezet az életben, csupa érzékiségből is mértékletes volnék.

Mindig oly közel maradnék a természethez, a mennyire lehet, hogy hízelegjek az érzékeknek, melyeket tőle nyertem, biztos lévén benne, hogy mennél többet elegyit önmagából gyönyöreimbe, annál valódiabbaknak találnám azokat. Az utánzás tárgyainak kiválogatásában mindig a természetet venném mintának, kedvteléseimben neki adnám az előnyt, ízlésemben tőle kérnék mindig tanácsot, étkeimben mindig azokat választanám ki, melyeket ő készít el legjobban és a melyek a legkevesebb kézen mennek keresztül, míg asztalunkra jutnak. Óvakodnék a csalók hamisítványaitól és elébe mennék az élvezetnek. Együgyü és faragatlan inyenczségem nem gazdagítana meg egy vendéglőst, nem adna el nekem aranyért mérget hal helyett, asztalom nem volna elborítva a nagyszerű piszok és messzeföldi dögök pompájával; saját fáradságomat pazarolnám érzékiségem kielégítésére, mert akkor ez a fáradság maga is élvezet és fokozza a várt gyönyört. Ha a világ végéről való étket akarnék megízlelni, Apicius módjára inkább elmennék megkeresni, mint hogy elhozassam ide, mert a legválasztékosabb étkek mindig híjával vannak egy fűszernek, a melyet nem hoznak velük és a melyet semmiféle szakács nem tud nekik megadni; azon éghajlat levegőjének, mely termette őket.

Ugyanennél az oknál fogva nem utánoznám azokat, a kik csak ott érzik jól magukat, a hol nincsenek, mindig ellenmondásba hozzák az évszakokat az éghajlatokkal, a kik télen a nyarat keresik, a telet a nyárban, hideget keresnek Olaszországban, meleget az északon, nem gondolva arra, hogy mikor azt hiszik, hogy menekülnek az évszakok zordonsága elől, megtalálják azokon a helyeken, a hol az emberek nem tanultak meg védekezni ellene. Én helyben maradnék vagy az ellenkezőjét tenném, igyekeznék kiélvezni minden évszakból mindazt, a mi benne kellemes és minden éghajlatból, a mi különös sajátsága. Akkor olyan változatosságát nyerném az élvezeteknek és a szokásoknak, a melyek nem hasonlítanának egymáshoz és mindig a természetből folynának; a nyarat Nápolyban tölteném, a telet Szentpéterváron, hol az enyhe zefirt lehelve be, félig lefekve Tarentum hűs barlangjaiban, hol egy jégpalota ragyogásában, lihegve és elfáradva a bál fáradalmaitól.

Asztalom készletében, lakásom díszében utánozni akarnám az évszakok változatosságát és mindegyiknek kiélvezném a gyönyöreit, a nélkül, hogy elébe nyúlnék az eljövendőknek. A természet rendjének ilyetén megzavarása fáradságos és nem épen ízléses, akarata ellenére ragadjuk el akkor termékeit, melyeket nem szívesen és áldástalanul ad és a melyeknek nem lévén sem finomsága, sem íze, nem tudják sem a gyomrot táplálni, sem az ínyt csiklandozni. Semmi sem ízetlenebb, mint a primeurök; egyik-másik párisi gazdag ember csak nagy költséggel éri el kemenczéivel és melegházaival, hogy az egész évben rossz főzelék és rossz gyümölcs kerül az asztalára. Ha volna cseresznyém, a mikor fagy és illatos dinnyém tél közepén, mily élvezettel ízlelném, holott az inyem nem érzi szükségét, hogy megnedvesíttessék és felfrissüljön? A kánikula forróságában talán nagyon jól esnék a nehéz gesztenye? Vajjon többre becsülném-e, mikor a kemenczéből kikerül, a piszkénél, az epernél és frissitő gyümölcsöknél, melyeket minden vesződség nélkül kínál a föld? A ki január havában erőszakolt növényekkel, halvány és illattalan virágokkal halmozza el kandallóját, nem feldiszíti a telet, hanem eldíszteleníti a tavaszt, megfosztja magát az első ibolya megkeresésének, az első bimbó felkutatásának gyönyörétől, attól az örömben elragadtatott felkiáltástól: «Emberek, nem vagytok elhagyatva, a természet él még!»

Hogy jól legyek kiszolgálva, kevés volna a szolgám; ezt már mondtam, de jó újra elmondani. A polgár több igazi szolgálatot kap egyetlen inasától, mint a herczeg a tíz léhütőtől, a kik körülveszik. Százszor gondoltam, hogy ha mellettem van asztalomon a poharam, abban a pillanatban ihatom, a mikor kedvem tartja, holott ha dúsan feldíszített asztalnál ülök, húsz hangnak kell kiáltania: «italt!» – míg szomjamat olthatom. Minden rosszul van téve, a mit más által tétet az ember, akárhogy rendezi is be. Nem küldenék a kereskedőkhöz, hanem magam mennék hozzájuk; azért mennék, hogy az embereim össze ne szűrjék a levet velük előttem, hogy jobban válaszszak és olcsóbban fizessek; azért mennék, hogy kellemes testgyakorlatot végezzek, hogy lássam kissé, mi történik a házamon kívül; ez felüdít és néha tanulságos is; végül azért mennék, hogy menjek, ez is mindig valami. Az unalom a túlságosan ülő életmódból keletkezik; ha az ember sokat jár, keveset unatkozik. A portás és az inas rossz tolmácsok, nem szeretném, ha mindig ezek az emberek volnának köztem és a világ között, zörgő kocsiban sem szeretnék mindig az emberek között járni, mintha attól félnék, hogy meg találnak szólítani. Annak az embernek a lovai, a ki a maga lábán szokott járni, mindig kéznél vannak, ha fáradtak vagy betegek, ő tudja legelőbb és nem fél attól, hogy odahaza kell maradnia ily ürügy alatt, a mikor a kocsisa jó napot akar magának csinálni; útközben nem ejti kétségbe száz akadály, sem nem kell egy helyben maradnia, mikor repülni szeretne. Végül: ha senki sem szolgál ki bennünket oly jól, mint önmagunk, akkor akár ha hatalmasabbak vagyunk mint Nagy Sándor és gazdagabbak mint Krözus, csak olyan szolgálatokat kell másoktól elfogadnunk, a melyeket magunk nem tudunk elvégezni.

Nem kivánnék palotát lakásul, mert ebben a palotában is csak egy szobában laknék, a közös helyiség mind senkié és személyzetem minden szobája ép oly idegen volna nekem, mint a szomszédomé. A keletiek, bár nagyon élvezetre vágyók, egyszerűen laknak és butorozkodnak. Az életet utazásnak tekintik, a házukat szállásnak. Ez az álláspont nem igen fog rajtunk, többi gazdagokon, a kik úgy rendezkedünk be, mintha örökké élnénk, nekem azonban más volna az álláspontom, a mely ugyanarra az eredményre vezetne. Az én szememben úgy tünnék fel, hogyha oly nagy készülettel rendezkedem be egy helyen, ez olyan volna, mintha száműzném magamat minden más helyről és úgyszólván bebörtönözném magamat palotámba. Elég szép palota a világ, nem minden a gazdagé-e, ha élvezni akarja? Ubi bene, ibi patria, ez az ő jelszava; az ő házi tűzhelye azok a helyek, a hol a pénz mindenre képes, az ő hazája mindenütt van, a hova pénzes szekrénye át tud jutni, mint a hogy Fülöp magáénak tekintett minden olyan várat, a melybe egy pénzzel megrakott öszvér bele tudott jutni.121) Miért vegyem körül magamat falakkal és kapukkal, mintha sohasem akarnék belőlük kimenni? Ha járványos betegség, háború, lázadás elkerget egy helyről, megyek egy másikra és szállásom már előttem odaérkezett. Miért vesződjem vele, hogy magam csináljak magamnak szállást, holott építenek a számomra mindenütt a világon? Mikor az élet úgy sürget, mért készítsek magamnak annyira előre élvezeteket, melyeket már mától fogva megtalálhatok? Az ember nem szerezhet magának kellemes sorsot, ha folytonosan ellentétbe helyezkedik önmagával. Így vetette szemére Empedokles az agrigentumiaknak, hogy úgy egymásra halmozzák az élvezeteket, mintha csak egy élni való napjuk volna és hogy úgy építenek, mintha sohasem kellene meghalniok.122)

Egyébiránt mire való nekem oly terjedelmes lakás, mikor olyan kevesem van, a mivel benépesíthetem és még kevesebbem, a mivel betölthetem? Butoraim egyszerűek, mint az ízlésem, nem volna sem képtáram, sem könyvtáram, különösen ha szeretnék utazni és értenék a képekhez, akkor tudnám, hogy az ilyen gyűjtemények sohasem teljesek és hogy annak hiánya, a mi nincs meg benne, több bánatot okoz, mintha semmije sem volna az embernek. Ebben a bőség teszi a nyomorúságot; nincs az a gyűjtő, a ki ezt ne érezte volna. Ha az ember ért hozzá, ne gyűjtsön: nincs az embernek mutogatni való gyűjteménye, ha hasznát tudja venni magamaga számára.

A játék nem gazdag embernek való szórakozás, hanem foglalkozás nélküli emberek menedéke, holott nekem az élvezeteim sokkal több dolgot adnának, semhogy volna annyi elvesztegetni való időm. Egyáltalán nem játszom, magányos és szegény ember létemre, legfeljebb néha sakkot, pedig már ez is sok. Ha gazdag volnék, még kevesebbet játszanék és csakis kicsiny téttel, hogy se ne lássak elégedetleneket, sem magam az ne legyek. A játék érdeke a melynek a gazdagnál nincs indító oka, csakis rosszul berendezett szellemben válhatik szenvedélylyé. A nyereség, melyet a gazdag ember a játékban szerezhet, rá nézve mindig kevésbbé érezhető, mint a veszteség és mivel a mérsékelt játékok berendezése, a mely idő folyamán fölemészti a nyereséget, azt véleményezi, hogy általában véve inkább vesztességgel, mint nyereséggel végződnek, helyes okoskodás mellett nem lehet valami nagy élvezetet találni olyan szórakozásban, a melyben mindennemű koczkázat az ember ellen szól. A ki a szerencse kedvezésével táplálja hiúságát, keresheti ezt sokkal kecsegtetőbb alkalmakon és ezek a kedvezések nem nyilvánulnak kevésbbé a legkisebb játékban, mint a legnagyobban. A játék kedvelése a kapzsiság és az unalom gyümölcse csak üres szellemben és szívben ver gyökeret és én azt hiszem, bennem van elég érzés és ismeret arra, hogy ellehessek ilyen potlószer nélkül. Gondolkodó embereket ritkán látni, hogy valami nagy kedvüket találnák a játékban, a mely a gondolkodás szokását megzavarja vagy meddő kombinácziókra fordítja; a tudomány által előidézett hasznok egyike, talán az egyetlen is, hogy kissé tompítja ezt a szennyes szenvedélyt; inkább abban gyakorolják magukat, hogy bizonyítsák a játék hasznosságát, mint hogy ráadják magukat. Én a magam részéről a játékosok között küzdenék ellene és nagyobb élvezetem telnék benne, hogy gúnyolódjam rajtuk, mikor veszteni látom őket, minthogy elnyerjem a pénzüket.

Ugyanaz lennék magánéletemben, mint a világgal való érintkezésemben. Azt akarnám, hogy a vagyonom mindenütt jóllétet terjeszszen és sohasem éreztessen egyenlőtlenséget. Az öltözék cziczomája ezerféle tekintetben kényelmetlen. Hogy megőrizzem az emberek közt minden lehető függetlenségemet, oly módon szeretnék öltözve lenni, hogy bármily rangú körben helyemen való lehessek és hogy ne tünjek fel egyikben sem; hogy affektálás nélkül, külsőm minden változtatása nélkül a nép közé való legyek a kurtakocsmában és beváljak Palais Royal társaságában is. Ezáltal jobban ura volnék magaviseletemnek és módomba ejteném mindig az összes társadalmi osztályok élvezeteit. Mondják, vannak nők, a kik bezárják ajtajukat himzett ruhaújjak előtt és csakis csipkébe öltözött embereket fogadnak; én tehát másutt tölteném az időmet; ha azonban ezek a nők fiatalok és csinosak, néha fölvehetném a csipkét is, hogy legalább az éjszakát náluk töltsem.

Társaságom egyedüli köteléke a kölcsönös ragaszkodás, az ízlések egyezése, a jellemek megfelelő volta; mint ember adnám át magamat neki, nem mint gazdag és sohasem tűrném, hogy a varázsát megmérgezze az érdek. Ha bőségem meghagyna bennem valami humanitást, messzire kiterjeszteném szolgálataimat és jótéteményeimet, de társaságot szeretnék magam körül látni, nem pedig udvart, barátokat, nem pedig pártfogoltakat; nem patronusa lennék vendégeimnek, hanem házigazdája. A függetlenség és az egyenlőség meghagyná összeköttetéseimben a jóakarat minden tisztaságát és a hova a kötelesség és az érdek semmikor sem hatolna be, ott egyedül a szórakozás és a barátság volna a törvény.

Az ember nem vásárolja sem barátját, sem szeretőjét. Könnyű nőket szerezni pénzért, de az arra való, hogy egyiknek se legyen az ember a kedvese. A szerelem nem hogy vásárolható volna, hanem a pénz csalhatatlanul megöli. A ki fizet, az lehet a legszeretetreméltóbb ember: már csak azért is, mert fizet, nem szerethetik sokáig. Csakhamar más valaki számára fog fizetni, vagyis inkább ezt a más valakit fizetik meg az ő pénzével. Ebben a kettős kötelékben, melyet az érdek alkot, a szerelem, becsület, igazi élvezet nélküli tobzódásban a kapzsi, hűtlen és nyomorult nő, a kivel az a hitvány ember, a ki ép úgy pénzt kap tőle mint ő, úgy bánik, mint a hogy ő bánik azzal az ostobával, a ki őt fizeti, mindkettővel kiegyenlítette a számláját. Kellemes dolog volna bőkezűnek lenni az iránt, a kit szeret az ember, ha ez nem jelentene vásárt. Én csak egy módját tudom annak, hogy ezt a hajlamot kielégítsük kedvesünkkel szemben a szerelem megmérgezése nélkül; ha mindenünket neki adnók s aztán ő tartana el bennünket. Csak az a kérdés, hol az az asszony, a kivel szemben az az eljárás nem eszeveszettség.

A ki azt mondta: «Lais enyém a nélkül, hogy én az övé lennék», értelem nélküli szót mondott. Az a bírás, a mely nem kölcsönös, nem ér semmit; ezzel legfeljebb a nemet zárhatjuk, de nem az egyént. A hol pedig nincs meg a szerelemben az erkölcs, minek csinálnánk nagy dolgot a többiből? Semmit sem könnyebb megtalálni. Ebben a tekintetben az öszvérhajcsár közelebb van a boldogsághoz, mint a milliomos.

Oh, ha eléggé ki lehetne nyomozni a bűn következetlenségeit, mennyire messze találnók számításától, még ha elérné is, a mit akart! Miért ez a barbár mohóság az ártatlanság megrontására, hogy az ember áldozatot csináljon magának egy fiatal lényből, melyet védelmezni kellett volna és hogy ezzel az első lépéssel kikerülhetetlenül belerántsuk a nyomoruság örvényébe, a melyből csak a halál fogja kiszabadítani? Brutalitás, hiúság, butaság, tévelygés és semmi több. Még ez a gyönyör sem a természet szerint való, hanem a képzelődés szerint való és pedig a leghitványabb képzelődés szerint való, miután az önmaga megvetéséből folyik. A ki az utolsó embernek érzi magát, az fél a másokkal való összehasonlítástól és első akar lenni, hogy kevésbbé gyűlöletes legyen. Nézzétek meg, vajjon azok, a kik legjobban vágynak erre az inyenczfalatra, a szeretetreméltó, tetszetős, fiatal emberek-e, a kiknek inkább meg lehetne bocsátani, ha válogatósak? Nem, a kinek szép a külseje, vannak előnyei és érzései, az nem igen fél szeretője tapasztaltságától, illő bizalommal mondja neki: «Te ismered a gyönyöröket, nem baj; az én szivem olyan gyönyöröket igér neked, a milyeneket sohasem ismertél.»

De a kicsapongáshoz szokott vén szatir, a kiben nincs semmi megnyerő, semmi kimélet, semmi tekintet, semmiféle becsületesség, a ki képtelen és méltatlan arra, hogy tessék bármely oly nőnek is, a kinek van fogalma a szeretetreméltóságról, azt hiszi, mindezt kipótolhatja a fiatal szűznél azzal, hogy megelőzi a meggondolást gyorsasággal és elsőül izgatja fel érzékeit. Utolsó reménye, hogy az ujdonság ingerével kelt tetszést; tagadhatatlanul ebben van ennek a szeszélynek titkos indító oka; de téved, az irtózás, melyet kelt, semmivel sem kevésbbé természetes, mint azok a vágyak, melyeket fel akarna ingerelni. Csalódik bolond várakozásában is; magának a természetnek gondja van rá, hogy visszaszerezze jogait; minden nő, a ki eladja magát, már odaadta magát és mivel olyannak adta oda magát, a ki tetszik neki, megteszi azt az összehasonlítást, melytől az illető fél. Képzelt gyönyört vásárol tehát és semmivel sem irtóznak tőle kevésbbé.

A magam részéről, bárhogy megváltoznék is, ha gazdag lennék, van egy pont, a melyben sohasem változnék meg. Ha nem maradna bennem sem erkölcs, sem erény, megmaradna legalább valami kedvtelés, valami értelem és valami finomság és ez megóvna attól, hogy vagyonomat bolond módra agyrémek után való szaladgálásra pocsékoljam, hogy erszényemet és életemet arra pazaroljam, hogy megcsalassam és kinevettessem magamat gyermekek által. Ha fiatal volnék, a fiatalság gyönyöreit keresném és ezeket akarván minden kéjükkel, nem mint gazdag ember keresném őket. Ha az maradnék, a mi vagyok, máskép állna a dolog, okosan a korom gyönyöreire szorítanám magamat; azokat a kedvteléseket űzném, a melyeket élvezni tudok és elfojtanám azokat, melyek csak szenvedésemre válnának. Nem tenném ki deres szakállamat a fiatal leányok megvető csúfolódásának, nem tudnám elviselni, hogy ízetlen kedveskedéseim megundorítsák őket, hogy a saját költségemen a legnevetségesebb elbeszélések anyagát szolgáltassam nekik és hogy el kelljen képzelnem, mint írják le a vén majom hitvány élvezeteit, boszúból azért, hogy elviselték őket. Ha a rosszul leküzdött megszokás régi vágyaimat szükségekké változtatta volna, talán kielégíteném őket, de szégyenkezve, de pirulva önmagam miatt. Elválasztanám a szenvedélyt a szükséglettől és lehető legjobban rendezkedném be és ehhez ragaszkodnám: nem csinálnék gyöngeségemből foglalkozást és mindenek felett nem akarnám, hogy egynél több tanú is legyen rá. Az emberi életnek vannak más örömei, ha ezek elhagyják az embert; ha hiú módon azok után futunk, a melyek eltünnek, akkor megfosztjuk magunkat azoktól is, a melyek megmaradtak nekünk. Változtassuk kedvteléseinket éveink szerint, ne téveszszük össze sem az életkorokat, sem az évszakokat: legyen az ember minden időben önmaga és ne szálljon harczba a természettel. Az ilyen hiábavaló erőlködés felőrli az életet és nem engedi, hogy felhasználjuk.

A nép nem igen unatkozik, élete tevékeny, ha szórakozásai nem változatosak is, de ritkák, sok fáradságos nap teszi rá nézve izletessé a néhány ünneplő napot. A hosszú munkák és rövid szabadidők váltakozása helyettesíti nála az élvezetek füszerességét. A mi a gazdagokat illeti, ezeknek nagy ostora az unalom, annyi nagy költséggel felhalmozott szórakozás közepett, annyi tetszésükre összesereglő ember közt megemészti és megöli őket az unalom; azzal töltik az életüket, hogy menekülnek tőle és hogy utóléri őket; elviselhetetlen súlya rájuk nehezedik; különösen a nőket, a kik nem tudják sem elfoglalni magukat, sem mulatni nem tudnak, emészti az unalom idegesség neve alatt, borzasztó betegséggé válik rájuk nézve, a mely néha elveszi eszüket és végül életüket. Én a magam részéről nem ismerek borzasztóbb sorsot, mint egy csinos párisi nő sorsa, a kedves kis gavallér sorsa után, a ki ehhez a nőhöz ragaszkodik s maga is tétlen asszonynyá válik s így kétszeresen eltávolodik a maga helyzetétől és a kit a hiúsága, hogy a nők körül szerencsés ember hirébe kerüljön, arra kényszerit, hogy elviselje a legszomorúbb napok ürességét, a melyeket emberi teremtmény valaha elviselt.

Az illedelem, a divat, szokások, melyek a luxusból és a finom tónusból származnak, a legkietlenebb egyhanguságba szorítják az élet folyását. Az élvezet, melyet mások szemeláttára akarnak élvezni, el van veszve mindenki számára: nem élvezzük sem azok számára, sem a magunk számára.123) A nevetségesség, melytől az általános előitélet legjobban fél, mindig vele van, hogy zsarnoka legyen és megbüntesse. Az ember csakis bizonyos meghatározott formák által válik nevetségessé; a ki váltogatni tudja helyzeteit és élvezeteit, ma eltörli a tegnapi benyomást, semmivé válik az emberek emlékezetében, de élvez, mert teljesen önmaga minden órában és minden dologban. Az én egyedül állandó formám ez lenne: bármely helyzetben csak ezzel a helyzettel magával foglalkoznék és minden napot önmagában vennék, mintegy függetlenül a tegnaptól és a holnaptól. A mint a nép fia lennék a nép fiai közt, falusi ember lennék a falusi emberek közt és ha a mezei gazdálkodásról beszélnék, nem gúnyolódnék rajtam a paraszt. Nem építenék magamnak várost a falun, sem nem raknám vidéki házam elé a Tuileriákat. Valami kellemes, árnyas domboldal lejtőjén volna egy kis falusi házam, fehér ház zöld ablakvédőkkel és bár a zsuppfödél minden évszakban a legjobb, pompázó módon előnyt adnék nem a komor palának, hanem a cserépnek, mert csinosabb és derültebb, mint a zsupp, mert az én hazámban sohasem födik a házakat máskép s így ez emlékeztetne kissé ifjúságom boldog idejére. Udvarúl baromfiudvart tartanék és istállóúl nehány tehénre való istállót, hogy legyen tejem, a mit nagyon szeretek. Volna zöldséges kertem és park helyett egy csinos csalitosom, a milyenről alább lesz szó. A gyümölcs rendelkezésére volna bízva a sétálóknak, nem tartaná számon s nem szedné össze a kertészem, fösvény pompám nem tárna ki a szemek elé nagyszerű fasorokat, a melyekhez alig mer az ember hozzáérni. Ez a kis pazarság kevésbe kerűlne, mert menedékhelyemet valami távoli tartományban keresném, a hol kevés pénzt és sok gyümölcsöt lát az ember és a hol a bőség és szegénység uralkodik.

Itt inkább válogatott, mint nagyszámú társaságot gyűjtenék össze jó barátokból, a kik szeretik az élvezetet és értenek hozzá, nőkből, a kik fel tudnak kelni karosszékükből és részt tudnak venni a mezei játékokban s néha a csipkeorsó és a kártya helyett kezükbe veszik a horgászózsinórt, a lépvesszőt, az aratónők tarlóját és a vinczellérek kosarát. Itt el volna feledve a város minden szokása és falusiakká válva a falun, egész tömeg különféle mulatságra adnók magunkat, melyek minden este megnehezítenék a választást a másnapra vonatkozólag. A testgyakorlat és a tevékeny élet megújítaná gyomrunkat és az izlésünket. Minden étkezésünk lakoma volna, a melyben a bőség kedvesebb volna, mint a választékosság. A vidámság, a mezei munkák, a bohó játékok, a világ legelső szakácsai és a finom inyenczségek bizony nevetségesek azoknak az embereknek, a kik napkelte óta talpon vannak. A felszolgálás ép oly kevéssé volna kimért, mint elegáns; ebédlő terem volna mindenütt, a kertben, a csónakban, egy fa alatt, néha messze egy élőforrás mellett, zöldelő friss füvön, bükkfák és mogyoróbokrok alatt; a víg vendégek hosszú sora vinné énekelve a lakoma készletét; a gyep volna az asztal és szék, a forrás széle szolgálna tálaló asztalul, a csemege pedig a fákon csüngne; a fogások minden rend nélkül következnének, az étvágy fölmentene minden czeremónia alól, mindenki nyiltan önmagát tolná előtérbe a többi előtt s nem bánná, ha a többiek ép úgy előtérbe tolnák magukat előtte; ebből a szivélyes és mértéktartó fesztelenségből durvaság, képmutatás, kényszer nélkül százszorta kedvesebb, tréfás czivakodás támadna, mint az udvariaskodás, alkalmasabb arra, hogy összefűzze a szíveket.

Nem volna tolakodó inas, a ki kilesi beszédünket, halkan kritizálná magunkviseletét, mohó szemmel számlálná falatainkat, azzal mulatna, hogy megváratna minket az itallal és morogna a túlságos hosszas ebéd miatt. Magunk lennénk a magunk szolgái, hogy a magunk gazdái lehessünk, mindenkit kiszolgálna mindenki; az idő telnék, hogy észre se vennők, a lakoma pihenés volna és addig tartana, a míg a nap heve. Ha valami munkájához visszatérő paraszt menne el mellettünk, szerszámaival a vállán, felvidítanám a szívét néhány jó szóval, egy-két pohár jó borral, melytől vidámabban viselné nyomorúságát és én is megtalálnám az élvezetemet, hogy belsőleg kissé felindulnék és titokban ezt mondanám magamban: Még ember vagyok.

Ha a község lakosait valami mezei ünnep csődítené össze, az elsők között jelennék meg csapatommal, ha szomszédomban házasságot köthetnének, melyeket jobban megáld az ég, mint a városiakat, akkor tudnák, hogy én szeretem az örömöt és meghívnának. Vinnék ezeknek a derék embereknek néhány ajándékot, egyszerűt, mint ők, a melyek hozzájárulnának az ünnephez és viszonzásul megbecsülhetetlen jókat kapnék, a hozzám hasonlók előtt oly kevéssé ismert jókat: a nyiltságot és az igazi örömöt. Vigan vacsoráznék hosszú asztaluk végén; karban velük dalolnék valami régi falusi éneket és örömestebb tánczolnék a fészerükben, mint az operai bálon.

Mindeddig minden pompásan megy, mondják. De a vadászat? Falusi élet az, vadászat nélkül? Értem, csak tanyát akartam és ebben nincs igazam. Föltételezem, hogy gazdag vagyok, kizárólagos élvezetekre, romboló élvezetekre van szükségem; az egészen más dolog. Szükségem van földbirtokra, erdőre, vadőrökre, csőszökre, földesúri jogokra, különösen pedig tömjénre és szentelt vízre.

Nagyon jól van. De ennek a birtoknak lesznek jogaikra féltékeny szomszédai, a kik vágyakoznak bitorolni mások jogait, a csőszeink összeczivakodnak és talán a gazdáik is; ebből viszálykodások, panaszok, gyűlölködések s mindenesetre pörök keletkeznek; ez már nem nagyon kellemes. A bérlőim nem látják szivesen, hogy földjeiken az én nyulaim és veteményeikben az én vadkanaim garázdálkodnak; mindegyik, ha már nem meri megölni az ellenséget, a mely elpusztítja munkája gyümölcsét, legalább el szeretné kergetni mezejéről; miután a napot földjeik művelésével töltötték, az éjszakát őrzésükkel kellene tölteniök; volnának kutyáik, dobjaik, tülkeik, csengőik; mindezzel a zenebonával megzavarnák álmomat. Akaratom ellenére ezeknek a szegény embereknek a nyomorára gondolnék és nem tudnám megállni, hogy ne tegyek magamnak szemrehányást miatta. Ha herczegi dicsőségben volna részem, mindez nem igen érintene, de nekem parvenünek, újdonsült gazdagnak, még kissé polgárias szivem van.

Ez még nem minden; a vad bősége kisértetbe ejtené a vadászokat, minduntalan vadorzókat kellene büntetnem; szükségem lenne börtönökre, börtönőrökre, lövészekre és gályákra; ezt mind elég kegyetlen dolognak tartom. Ezeknek a szerencsétleneknek a feleségei megostromolnák a kapumat és kellemetlenkednének síránkozásukkal; vagy el kellene őket kergetni, vagy meg kellene őket verni. A szegény emberek, a kik nem orvvadászkodtak és kiknek a vadaim elpusztitanák a vetését, szintén eljönnének panaszkodni; amazok azért kapnának büntetést, mert megölték a vadat, emezek tönkremennének, mert kimélték. Micsoda keserves alternativa! Mindenfelől csak a nyomort látnám és csak nyögést hallanék; ez azt hiszem, nagyon megzavarhatja az élvezetet, a mely a foglyok és nyulak tömeges gyilkolásában rejlik.

Ha el akarod tüntetni az élvezetekkel járó kellemetlenségeket, ne engedd őket kizárólagossá válni; mennél többet hagysz meg közösnek az emberekkel, annál tisztábban fogsz mindig élvezni. Mindabból tehát, a mit tegnap mondtam, nem tennék semmit, hanem a nélkül, hogy változtatnék kedvteléseimen, azokat, a melyeket magamnak szánok, kevesebb költséggel követhetném. Mezei tartózkodási helyemet olyan országban ütném fel, a hol a vadászat szabadjára áll mindenkinek és a hol meg lehetne a zavartalan élvezetem. A vad ritkább lenne, de több ügyesség kellene megkereséséhez és több élvezet volna megtalálásában. Emlékszem a szívdobogásra, melyet apám érzett az első fogoly röptére és az örömujjongásra, a melylyel megtalálta a nyulat, a melyet egész nap keresett. Igen, azt állítom, hogy mikor egyedül a kutyájával, fölszerelve puskával, vadásztáskájával, lőportartójával és kicsiny zsákmányával este hazatért, a fáradtságtól elcsigázva és tüskéktől összetépve, jobban meg volt a napjával elégedve, mint a ti összes divatos vadászaitok, a kik jó lovon, húsz töltött fegyvertől kisérve, csak váltogatják a puskát, lődöznek és gyilkolnak maguk körül, hozzáértés nélkül, dicsőség nélkül és csaknem mozgás nélkül. Az élvezet tehát nem kisebb és a vele járó kellemetlenség elmarad, ha az embernek nincs sem őrizni való birtoka, sem megbüntetni való orvvadásza, sem kínozni való szegény embere; ez elég ok arra, hogy inkább így tegyünk. Bármit tesz az ember, nem lehet vég nélkül kínozni az embereket a nélkül, hogy az illetőnek valami baja ne essék és a nép folytonos átkai előbb-utóbb keserűvé teszik a vadászzsákmányt.