Mivel a nők nem tudják önmagukból levonni hitük szabályát, nem tudják a bizonyítás és az ész korlátaival körülvenni, hanem engedve ezerféle dologtól ideges ösztönének, mindig innen vagy túl maradnak az igazságon. Mindig szélsőségekre hajlók lévén, vagy egészen hitetlenek vagy vakbuzgók, nem tudják egyesíteni a bölcseséget a jámborsággal. A baj forrása nemcsak nemük túlzó jellemében van, hanem a mi nemünk tekintélyének rosszul szabályozott voltában is: az erkölcsök féktelensége megvetni valóvá teszi, a megbánástól való félelem zsarnokivá s így mindig vagy tulságos sokat tesz vagy tulságosan keveset.

Miután a nők vallását a tekintély kell hogy szabályozza, nem annyira arról van szó, hogy megmagyarázzuk nekik az okokat, melyeknél fogva hiszünk, mint inkább arról, hogy világosan elébük állítsuk azt, a mit hiszünk; mert a homályos eszmékbe vetett hit a fanatizmus legelső csirája, és az a hit, a melyet képtelen dolgok számára követelünk, tébolyra vagy hitetlenségre vezet. Nem tudom, melyikre vezetnek a mi katekizmusaink inkább: a hitetlenségre vagy a fanatizmusra, de azt jól tudom, hogy vagy az egyiket vagy a másikat okvetlenül megszülik.

Ha a fiatal leányokat meg akarjátok tanítani a vallásra, először is ne csináljátok belőle a szomorúság és a kényszer tárgyát, sem elvégezni való feladatot, sem kötelességet, következőleg ne tanultassatok velük könyv nélkül semmit, a mi a vallásra vonatkozik, még az imákat sem. Érjétek be azzal, hogy ti magatok előttük mondjátok el imáitokat, a nélkül azonban, hogy rászorítanátok őket, hogy hasonlóképen cselekedjenek. Legyenek az imák rövidek, a hogy Jézus Krisztus is rendeli. Imádkozzatok mindig a kellő áhítattal és alázattal, gondoljatok arra, hogy ha a legfelsőbb lénytől azt kéritek, hogy hallgasson meg, ez megéri, hogy elmerüljetek abban, a mit neki mondani akartok.

Kevésbbé fontos az, hogy a fiatal lányok oly korán megtanulják a vallást, mint az, hogy jól tudják és mindenek fölött az, hogy szeressék. Ha terhessé teszitek rájuk nézve, ha mindig úgy festitek le előttük, hogy az Isten haragszik rájuk, ha az ő nevében ezer kellemetlen kötelességet róttak rájuk, a melyekről látják, hogy ti magatok sohasem teljesítitek őket, mit gondolhatnak egyebet, mint hogy tudni a katekizmust és imádkozni istenhez a kis lányok kötelessége, s aztán azért kívánnak felnőttek lenni, hogy kihúzzák magukat, ép úgy mint ti, mindezek alól a kényszerűségek alól. Példát! példát! a nélkül nem értek el soha semmit a gyermekeknél.

De mikor a hitczikkelyeket magyarázzátok nekik, történjék ez közvetlen tanítás formájában, nem pedig kérdések és feleletek útján. Sohasem szabad mást felelniök, mint a mit gondolnak, nem pedig a mit diktálnak nekik. A katekizmus összes feleletei visszás értelműek; a tanítvány tanítja bennük a mestert; sőt hazugságok is a gyermek szájában, mert azt magyarázza velük, a mit nem ért, és azt állítja, a mit nem képes hinni. Mutassátok meg nekem a legértelmesebb emberek között is azokat, a kik nem hazudnak, mikor a katekizmusukat mondják.

Az első kérdés, melyet a mi katekizmusunkban látok, ez: «Ki teremtett és hozott a világra téged?» Erre a leányka, bár azt hiszi, hogy az anyja, habozás nélkül azt feleli, hogy az Isten. Nem lát ebben egyebet, mint hogy olyan kérdésre, melyet nem jól ért, olyan feleletet ad, a melyet egyáltalán nem ért.

Szeretném, ha olyan ember, a ki ismeri a gyermekek eszejárását, csinálna számukra katekizmust. Ez volna talán a leghasznosabb könyv, melyet valaha írtak és nézetem szerint nem a legkevesebb becsületére válnék szerzőjének. Annyi bizonyos, hogy ha az a könyv jó volna, nem hasonlítana a mi katekizmusainkhoz.

Az ilyen katekizmus akkor volna jó, ha magukra a kérdésekre a gyermek magától adná meg a feleleteket, a nélkül, hogy megtanulná őket; magától értetődik, hogy egyszer-másszor reá is rájutna a kérdezés sora.

Hogy megértessem, mit akarok mondani, ahhoz valami példa-féle kellene és én érzem, mi hiányzik bennem, hogy ezt megcsináljam. Legalább némi halvány fogalmat próbálok róla nyujtani.

Azt képzelem tehát, hogy ennek a katekizmusnak, hogy eljusson a mi katekizmusunk első kérdéséhez, ilyesformán kellene kezdődnie:

A nevelőnő: Emlékszel-e arra az időre, mikor az anyád még leány volt?

A kis lány: Nem.

A nevelőnő: Miért nem, mikor olyan jó az emlékező tehetséged?

A kis lány: Azért, mert akkor még nem is voltam a világon.

A nevelőnő: Hát te nem éltél mindig?

A kis lány: Nem.

A nevelőnő: És vajjon mindig élni fogsz-e?

A kis lány: Igen.

A nevelőnő: Fiatal vagy-e vagy öreg?

A kis lány: Fiatal vagyok.

A nevelőnő: Hát a nagymamád fiatal-e vagy öreg?

A kis lány: Öreg.

A nevelőnő: Ő is fiatal volt valamikor?

A kis lány: Igen.

A nevelőnő: Hát miért nem fiatal már?

A kis lány: Mert megöregedett.

A nevelőnő: Te is meg fogsz öregedni, mint ő?

A kis lány: Nem tudom.132)

A nevelőnő: Hova lett a tavalyi ruhád?

A kis lány: Szétfejtették.

A nevelőnő: Miért fejtették szét?

A kis lány: Mert kicsiny volt már.

A nevelőnő: Mért volt már kicsiny?

A kis lány: Mert megnőttem.

A nevelőnő: Fogsz még ezután is nőni?

A kis lány: Hogyne!

A nevelőnő: És mi lesz a nagy lányokból?

A kis lány: Asszonyok lesznek.

A nevelőnő: És mi lesz az asszonyokból?

A kis lány: Anyák lesznek.

A nevelőnő: És az anyákból mi lesz?

A kis lány: Megöregszenek.

A nevelőnő: Tehát te is megöregszel?

A kis lány: Ha majd anya leszek.

A nevelőnő: És mi lesz az öreg emberekkel?

A kis lány: Nem tudom.

A nevelőnő: Mi lett a nagyapádból?

A kis lány: Meghalt.133)

A nevelőnő: És miért halt meg?

A kis lány: Mert öreg volt.

A nevelőnő: Mi lesz tehát az öreg emberekkel?

A kis lány: Meghalnak.

A nevelőnő: És te, ha öreg leszel, mint…

A kis lány (félbeszakítva): Óh, én nem akarok meghalni.

A nevelőnő: Édes gyermekem, senki sem akar meghalni, mégis meghal mindenki.

A kis lány: Hogyan! a mamám is meg fog halni?

A nevelőnő: Mint mindenki. A nők is megöregszenek, mint a férfiak és az öregség halálba vezet.

A kis lány: Mit kell tenni, hogy az ember később öregedjék?

A nevelőnő: Okosan élni, a míg az ember fiatal.

A kis lány: Én mindig okos leszek.

A nevelőnő: Annál jobb rád nézve. De azt hiszed talán, örökké fogsz élni?

A kis lány: Ha nagyon öreg leszek, nagyon öreg…

A nevelőnő: Hogy-hogy?

A kis lány: Hát, ha az ember olyan nagyon öreg, te mondtad, hogy meg kell halnia.

A nevelőnő: Egyszer tehát mégis meg fogsz halni?

A kis lány: Sajnos, igen.

A nevelőnő: Kicsoda élt előtted?

A kis lány: Apám és anyám.

A nevelőnő: Hát ő előttük ki élt?

A kis lány: Az ő apjuk és anyjuk.

A nevelőnő: És ki fog élni te utánad?

A kis lány: A gyermekeim.

A nevelőnő: És azok után ki fog élni?

A kis lány: Az ő gyermekeik stb. stb.

Ezen az úton haladva érthető inductiók által megtalálni az emberi nemnek, mint minden más dolognak is, a kezdetét és végét: azaz egy apát és egy anyát, a kiknek nem volt sem apja, sem anyja, és megtalálni a gyermekeket, a kiknek már nem lesznek gyermekeik.134) Csak az ilyen kérdések hosszú sorával van a katekizmus első kérdése eléggé előkészítve; csak akkor lehet a kérdést föltenni s csak akkor értheti meg a gyermek. De innen a második feleletig, a mely úgyszólván az isteni lényeg meghatározása, mekkora végtelen ugrás! Mikor lesz ez a hézag kitöltve? Az Isten szellem! Mi a szellem? Belebonyolítsam a gyermek szellemét abba a homályos metafizikába, a melyből az emberek csak oly nagy bajjal tudnak kitalálni? Nem egy kis lány dolga ezeket a kérdéseket megoldani, legfeljebb az az ő dolga, hogy föltegye őket. Akkor egyszerűen ezt felelem neki: Azt kérdezed tőlem, hogy mi az Isten. Ezt nem könnyű megmondani. Istent nem lehet hallani, sem látni, sem megérteni; őt csak művei által ismerjük. Hogy megtudd, mi ő, előbb tudnod kell, hogy mit csinált.

Ha a dogmáink nem mind egyforma igazak, azért még nem mind egyforma fontosságúak. Isten dicsőségére nézve nagyon közömbös, vajjon ismerjük-e minden dologban; ellenben fontos az emberi társadalomra és annak minden tagjára nézve, hogy mindenki ismerje és betöltse azokat a kötelességeket, melyeket Isten törvénye reáró felebarátja és önmaga iránt. Erre kell, hogy szüntelenül tanítsuk egymást és mindenekfölött erre vannak kötelezve megtanítani a gyermekeiket az apák és anyák. Hogy egy szűz-e az anyja teremtőjének, hogy ez szülte-e Istent vagy csak egy embert, a kivel Isten egyesült, hogy az apa és fiú lényege egy-e vagy csak hasonló, hogy a Szentlélek kettejük egyikéből származik-e, a kik mindketten ugyanazok vagy mind a kettőtől együtt, nem látom be, hogy ezeknek a látszólag lényeges kérdéseknek eldöntése fontosabb-e az emberi nemnek, mint hogy tudjuk azt, hogy a holdtöltétől számított melyik napon kell a husvétot ünnepelni, hogy kell-e az olvasón imádkozni, böjtölni, latinul vagy francziául kell-e beszélni a templomban, kell-e képekkel díszíteni a falakat, misét mondani és hallgatni, kell-e hogy valakinek saját felesége legyen. Nem tudom, mennyiben érdekelheti ez a többieket, ha ezekről mindenki úgy gondolkozik, a hogy neki tetszik; a magam részéről engem egyáltalán nem érdekel. A mi azonban engem és a hozzám hasonlókat érdekli, ez az, hogy mindenki tudja, hogy az ember sorsának van bírája, kinek mind gyermekei vagyunk, a ki azt parancsolja nekünk, hogy legyünk igazságosak, hogy szeressük egymást, legyünk jótékonyak és könyörületesek, teljesítsük kötelességeinket mindenkivel szemben, még a mi és az ő ellenségeivel szemben is; hogy ennek a világnak látszólagos boldogsága semmis, hogy ez után egy másik élet következik, melyben ez a legfelsőbb lény lesz a jók jutalmazója és a gonoszok bírája. Ezek a dogmák és más hasonló dogmák azok, melyekre fontos dolog megtanítani az ifjúságot és meggyőzni róluk minden szolgát. A ki ellenük küzd, kétségkívül büntetést érdemel, mert a rend megzavarója és a társadalom ellensége. Aki túlmegy rajtuk és minket alá akar vetni sajátságos véleményeinek, ellenkező úton ugyanarra a pontra jut; hogy a saját módja szerinti rendet meghonosítsa, megzavarja a békét; vakmerő gőgjében az Istenség tolmácsává teszi magát, ennek nevében követeli az emberek hódolatát és tiszteletét, Isten helyébe, a mennyire teheti, Istenné teszi magát. Úgy kellene megbüntetni, mint istenkáromlót, ha nem büntetnék meg, mint türelmetlent.

Ne törődjetek tehát mindazokkal a rejtelmes dogmákkal, melyek számunkra csak gondolatnélküli szavak, mindazokkal a bizarr tanításokkal, melyek meddő tanulmányozása a velük foglalkozóknál az erényt helyettesíti és inkább arra való, hogy bolondokká, minthogy jókká tegye őket. Tartsátok meg gyermekeiteket mindig azoknak a dogmáknak szűk körében, melyek az erkölcsre vonatkoznak, győzzétek meg jól őket, hogy semmi másnak a tudása nem hasznos ránk nézve, mint a miből megtanulunk jól cselekedni. Ne csináljatok lányaitokból theológusokat és okoskodókat; az égi dolgokból csak arra tanítsátok őket, a mi az emberi bölcseségre tartozik; szoktassátok őket arra, hogy mindig Isten szeme előtt érezzék magukat, hogy ő a tanuja cselekedeteiknek, gondolataiknak, erényeiknek, mulatságaiknak; hogy tegyenek jót tüntetés nélkül, mert Isten ezt úgy szereti, hogy zúgolódás nélkül viseljék el a rosszat, mert Isten kárpótolni fogja őket s hogy végül életük minden napján azok legyenek, a mik szeretnének lenni, a mikor majd megjelennek Isten színe előtt. Ez az igazi vallás, ez az egyedüli szokás, a mely nem hajlik sem visszaélésre, sem hitetlenségre, sem vakbuzgóságra. Prédikálhatnak, a mennyit akarnak, a legfenségesebb vallásokról, én a magam részéről nem ismerek el mást, mint ezt.

Egyébiránt jó lesz megjegyezni, hogy egész addig a korig, mikor az ész megvilágosodik és mikor a föléledő érzés megszólaltatja a lelkiismeretet, a fiatal leányokra nézve az a jó és rossz, a mit a környezete annak mond ki. A mit parancsolnak neki, az jó, a mit megtiltanak, az rossz; ennél többet nem kell tudniok. Ebből látható, milyen nagy fontosságú dolog náluk még inkább, mint a fiúknál, megválogatni azokat az embereket, a kik közelükben legyenek és bizonyos tekintélyt gyakoroljanak fölöttük. Végül beáll a pillanat, a mikor elkezdenek magukból itélni a dolgokról és akkor van ideje megváltoztatni nevetésük tervét.

Talán már eddig is sokat mondtam. Mekkora mértékben korlátoljuk a nőket, a mikor nem szabunk meg nekik más törvényt, csak az általános előítéleteket? Ne alacsonyítsuk le ennyire a nemet, a mely minket kormányoz és a mely tisztel minket, ha nem aljasítottuk le. Van az egész emberi nem számára a közvéleménynél előbbrevaló szabály is. Ennek a szabálynak hajthatatlan irányításához kell alkalmazkodni az összes többi szabályoknak; ez ítél még az előítéletről is s az emberek értékelésének csak akkor lehet köztünk érvénye, ha ezzel a szabálylyal megegyezik.

Ez a szabály a belső érzés. Nem ismétlem, a mit föntebb mondtam róla; elég, ha megjegyzem, hogy ha ez a két szabály nem hat együtt a nők nevelésében, ez mindig hiányos lesz. Az érzés a közvélemény nélkül nem adja meg nekik a léleknek azt a finomságát, a mely feldíszíti a jó erkölcsöket a világ tiszteletével; a közvélemény pedig az érzés nélkül mindig csak csalfa és tisztességtelen nőket csinál belőlük, a kik a látszatot teszik az erény helyébe.

Fontos dolog tehát, hogy ápoljanak egy tehetséget, a mely a két vezető között ítélőbíróul szolgál, a mely nem engedi tévútra jutni a lelkiismeretet és a mely jóváteszi az előítélet tévedéseit. Ez a tehetség az ész. De mennyi kérdés kél fel erre a szóra! Képesek-e a nők alapos okoskodásra? Fontos-e, hogy ezt ápolják? Sikerrel fogják-e ápolni? Hasznos-e ez az ápolás azokra a funktiókra, melyek rájuk háramlanak? Összeférhető-e az egyszerűséggel, a mely hozzájuk illik?

A különböző módok, a melyek szerint ezekkel a kérdésekkel szembenéznek és megfelelnek rájuk, magukkal hozzák, hogy mindkét irányban túlzások merülnek fel; az egyik arra korlátolja a nőt, hogy varrjon és fonjon a háztartásban a szolgálókkal; így ne legyen egyéb, mint a gazda első cselédje; a másik nem éri be azzal, hogy biztosítja a nők jogait, a miénket is elvitatja számukra; mert ha meghagyják őket fölöttünk a nemüket illető tulajdonságukban és minden egyébben velünk egyenlővé teszik, mi ez más, mint átruházása a nőre annak az elsőségnek, melyet a természet a férjnek ad?

Az ész, a mely az embert kötelességeinek megismerésére vezeti, nem nagyon bonyolult dolog; az ész, a mely a nőt a saját kötelességére vezeti, még sokkal egyszerűbb. Az engedelmesség és hűség, melylyel férjének tartozik, a gyöngédség és gondoskodás, melylyel gyermekeinek tartozik, oly természetes és oly érthető következményei helyzetének, hogy rosszhiszeműség nélkül nem vonakodhatik engedni a belső érzésnek, a mely vezeti és nem ismerheti félre kötelességét abban a hajlamban, mely még nincs megromolva.

Nem kárhoztatnám minden megkülönböztetés nélkül, hogy a nő kizárólag a nemének való munkákra szoríttassék és hogy a többiről mélységes tudatlanságban hagyassék, de ehhez nagyon egyszerű, nagyon egészséges közerkölcsök kellenének vagy pedig nagyon visszavonult életmód. A nagy városokban, romlott emberek közt ezt a nőt nagyon könnyű volna elcsábítani, erénye gyakran csak az alkalmaktól függne: ebben a filozófus században kipróbált erényre van szüksége; előre kell tudnia azt is, a mit mondhatnak neki s azt is, a mit erről gondolnia kell.

Egyébiránt, alá lévén vetve a férfiak ítéletének, ki kell hogy érdemelje becsülésüket; különösen a férjéét kell megkapnia; nemcsak a személyét kell vele megszerettetnie, hanem magaviseletével is ki kell érdemelnie helyeslését; igazolnia kell a világ előtt a férj választását és meg kell szereznie a férjnek azt a tiszteletet, melylyel feleségének adóznak. De hogy foghatna hozzá mindehhez, ha nem ismerné intézményeinket, ha nem tudna semmit szokásainkról és illemszabályainkról, ha nem ismerné sem az emberi ítéletek forrását, sem a szenvedélyeket, melyek ezeket meghatározzák? Annálfogva, hogy egyszerre függ a saját lelkiismeretétől és más emberek véleményétől, meg kell tanulnia ezt a két zsinórmértéket összehasonlítani, összhangba hozni és az előbbinek csak akkor adni előnyt, mikor ellentétbe kerülnek egymással. Bírájává lesz bíráinak, ő határozza meg, mikor kell magát alávetnie nekik és mikor kell őket visszautasítania. Mielőtt elvetné vagy elfogadná előítéleteiket, mérlegeli őket; megtanul végére járni a forrásuknak, megtanulja megelőzni őket, kedvezővé tenni őket; gondja lesz rá, hogy sohase vonja magára a megrovást, mikor kötelessége megengedi a kikerülését. Mindezt egyáltalán nem teheti meg szellemének és eszének kifejlesztése nélkül.

Mindig visszatérek az alapvető elvre és ez adja meg nekem minden nehézség megoldását. Azt tanulmányozom, a mi van, ennek keresem okát és végül mind csak azt találom, hogy a mi van, az jól van. Bemegyek a nyilt házakba, a hol az úr és az úrnő együtt fogadják a vendégeket. Mindkettőnek ugyanaz a nevelése volt, mindketten egyforma udvariasak, mindketten egyformán meg vannak áldva ízléssel és szellemmel, mindkettőt ugyanaz a vágy lelkesíti, hogy jól fogadják vendégeiket és hogy mindenki elégedetten távozzék tőlük. A férj nem mulaszt el semmi gondoskodást, hogy figyelmes legyen mindenki iránt, jön, megy, körüljár és ezer gondot csinál magának; merő figyelmesség szeretne lenni. A nő helyén marad, egy kis kör képződik körüle és látszatra elfödi előle a gyülekezetet, mindazáltal nem történik itt semmi, a mit észre ne venne, nem távozik el senki a nélkül, hogy ő ne szólt volna hozzá; nem mulasztott el semmit, a mi érdekelhet mindenkit, nem mondott senkinek semmit, a mi ne volna kellemes és a rendnek minden legkisebb megzavarása nélkül a legkisebb emberről a társaságban épúgy nem feledkezik meg, mint a legelsőről. A lakomát feltálalják, asztalhoz ülnek; a férfi tudja, kik illenek együvé s a szerint ülteti őket; a nő a nélkül, hogy bármit is tudna, még se téved ebben; ő már kiolvasott a szemekből, a magatartásból mindent és mindenki kedve szerint van elhelyezve. Arról nem is szólok, hogy a kiszolgáláskor nem feledkeznek meg senkiről. A házigazda körüljárt s nem feledkezett meg senkiről, ellenben a nő eltalálja, a mit az ember megkíván s azzal kínálja; mikor a szomszédjával beszél, a füle ott van az asztal végén; észreveszi, hogy melyik nem eszik azért, mert nem éhes és melyik azért, mert nem mer venni vagy kérni az ételből, mivel félszeg vagy félénk. Mikor fölkelnek az asztaltól, mindenki azt hiszi, hogy a háziasszony csak vele törődött, mind azt hiszik, hogy nem ért rá egy falatot sem enni, a valóság pedig az, hogy többet evett, mint bárki más.

Mikor mindenki eltávozott, megbeszélik a történteket. A férfi visszaemlékezik arra, a mit mondtak neki, mit mondtak és tettek azok, a kikkel mulatott. Ha a nő nem mindig a legpontosabb is ebben, de viszont ő látta azt, a mit halkan mondtak a terem másik végében, ő tudja, hogy ez vagy az mit gondolt, mire vonatkozott ez a szó vagy az a taglejtés, nem volt az a kifejezőbb mozdulat, melyre ne volna kész magyarázata, a mely csaknem mindig megfelel a valóságnak.

Ugyanaz a szellemi alkat, a mely kitünővé tesz egy nagyvilági nőt a ház vezetésében, kitünővé teszi a kaczért abban a művészetben, a melylyel több imádót is el tud mulattatni. A kaczérság művészete még finomabb megkülönböztető képességet kíván, mint az udvariasságé, mert ha az udvarias nő mindenkivel szemben udvarias, akkor eleget tett, a kaczér nő ellenben ezzel az ügyetlen egyformasággal hamar elvesztené uralmát, le akarván kötelezni összes barátait, visszariasztaná valamennyit. A társaságban a mindenkivel egyformán tanusított udvariasság tetszik mindenkinek; ha jól bántak vele, nem nézi olyan nagyon a kedvezéseket, de a szerelemben az a kegy, a mely nem kizárólagos, sértésszámba megy. Az okos ember százszor jobban szereti, ha vele egymagával rosszul bánnak, mintha a többivel egyenlően dédelgetik és nem történhetik vele rosszabb valami, mintha nem tüntetik ki. Ha egy nő több imádót akar egyszerre tartani, mindegyiküket meg kell győznie, hogy őt részesíti előnyben és pedig a többieknek szeme előtt kell erről meggyőznie, a kiket meg az ő szemei előtt ugyanerről győz meg.

Ha zavarba jött embert akartok látni, tegyetek egy férfit két nő közé, kiknek mindegyikével titkos viszonya van, aztán figyeljétek meg, milyen ostobán viselkedik. Tegyetek egy nőt hasonló helyzetben két férfi közé – a mi bizonyára nem ritkább eset – s el fogtok ámulni az ügyességen, melylyel mind a kettővel elbánik úgy, hogy mindegyik nevetni fog a másikon. De ha ez a nő ugyanazt a bizalmasságot tanusítaná mind a kettő iránt és ugyanolyan barátságos volna velük, hogy vezettetnék magukat félre csak egy pillanatra is? Ha egyformán bánna velük, nem mutatná-e ki, hogy egyforma joguk van hozzá? Bizony, sokkal jobban fog hozzá! A helyett, hogy egyformán bánna velük, úgy tesz, mintha különbséget tenne közöttük és ezt olyan jól csinálja, hogy az, a kinek hizeleg, azt hiszi, gyöngédségből teszi, az pedig, a kivel rosszul bánik, azt hiszi, mérgében teszi. Így mindegyik megelégszik a neki jutott részszel s azt látja, hogy a nő mindig vele foglalkozik, holott pedig a valóságban csak magamagával foglalkozik.

Az általános tetszés vágyában a kaczérság hasonló eszközöket sugall: a szeszélyek csak visszariasztanának, ha nem volnának okosan irányítva és épen mesteri alkalmazásukkal csinálja belőlük a legerősebb lánczokat rabszolgáinak.

Mitől függ mindez a művészet, ha nem a finom és folytonos megfigyelésektől, melyek megláttatják vele minden pillanatban azt, a mi a férfiak szívében történik és melyek képessé teszik arra, hogy minden titkos mozdulattal szemben, a melyet észrevesz, annyi erőt alkalmazzon, a mennyi föltartóztatásához és siettetéséhez kell? De megtanulható-e ez a művészet? Nem, velük születik a nőkkel, megvan mindegyikben és soha sincs meg a férfiakban ugyanolyan mértékben. Ez a nem megkülönböztető jellemvonásainak egyike. A lélekjelenlét, az éberenlátás, a finom megfigyelőképesség a nők tudománya; az ügyesség, melylyel hasznát veszik, a tehetségük.

Így van a dolog és láttuk, miért kell így lennie. Azt mondjuk, hogy a nők csalfák. Azokká lesznek. Az ő sajátos adományuk az ügyesség, nem pedig a csalfaság, a nemüknek megfelelő valódi hajlamokban, még mikor hazudnak, akkor sem csalfák. Miért kérdezitek a szájukat, mikor nem neki kell szólnia? Kérdezzétek a szemüket, az arczuk bőrét, a lélekzetüket, félénk modorukat, gyönge ellenállásukat: ez az a nyelv, melyet a természet ad nekik, hogy feleljenek nektek. A száj mindig nemet mond és azt is kell mondania, de a hangsúly, melyet erre vet, nem mindig ugyanaz és ez a hangsúly nem tud hazudni. Nincsenek-e a nőnek ugyanazok a szükségletei, mint a férfinak, a nélkül, hogy ugyanannyi joga volna kinyilvánítani őket? A sorsa nagyon is kegyetlen volna, ha még jogosult vágyaiban is nem volna olyan nyelve, a mely egyenértékű azzal, melyen nem mer szólani: kell-e az, hogy a szemérem boldogtalanná tegye? Nincs-e szüksége olyan művészetre, melylyel közölheti hajlamait, a nélkül, hogy leleplezné őket? Mekkora ügyességre van szüksége, hogy elraboltassa magától azt, a mit ég a vágytól odaadni? Mily fontos dolog neki, hogy megtanulja megindítani a férfi szívét a nélkül, hogy észrevehetővé válnék, hogy gondol rá! Mily bájos párbeszéd a Galatea almája és ügyetlen menekülése! Mi kell neki még ehhez egyéb? Megmondja-e a pásztornak, a ki a fűzfák között utána veti magát, hogy csak azért fut előle, hogy maga után csalogassa? Hisz akkor, hogy úgy mondjam, hazudnék, mert akkor nem tudná a pásztort maga után csalogatni. Mennél több a tartózkodás a nőben, annál több művészetre van szüksége, még a férjével szemben is. Igen, azt állítom, hogy ha a kaczérságot korlátai közt tartjuk, illedelmessé és igazzá teszszük s a tisztesség törvénye lesz belőle.

Az erény csak egyféle, mondhatja igen helyesen valamelyik ellenfelem; nem osztható fel, hogy egy részét megengedjük, a másikat pedig elvessük. Ha szeretjük az erényt, teljes épségében szeretjük; és azok előtt az érzések előtt, melyekkel nem kell bírnunk, elzárjuk a szívünket, ha lehet és a szánkat mindig. Az erkölcsi igazság nem az, a mi van, hanem a mi jól van; a mi rossz, annak nem volna szabad lennie és azt nem szabad bevallani, különösen ha ez a bevallás olyan hatást ad neki, amelylyel a nélkül nem bírna. Ha abba a kísértésbe estem volna, hogy lopok és ennek elmondásával abba a kísértetbe ejtenék más valakit, hogy bűntársammá legyen, nem esnék-e a kísértés áldozatául azzal, hogy bevallom? Miért mondjátok, hogy a szemérem csalfává teszi az asszonyokat? Vajjon azok, a kik legjobban elvesztik, egyebekben igazabbak-e a többinél? Még csak ez kellene! Ezerszer csalfábbak. A lealjasodásnak erre a fokára csak a bűnöknél fogva juthatni el, melyek mind megmaradnak benne és melyek csak az alattomosság és hazugság segítségével uralkodnak.136) Ellenkezőleg, azok, a kikben még van szemérem, a kik nem hivalkodnak hibáikkal, a kik el tudják leplezni vágyaikat még azok előtt is, a kikre irányulnak és a kiktől ezek bevallását csak a legnagyobb fáradsággal lehet kicsikarni, ezek máskülönben is a legigazabbak, a legőszintébbek, a legállhatatosabbak minden kötelezettségükben és az ő hűségükben lehet általában a legjobban megbízni.

Nem tudok mást, mint az egy Lenclos kisasszonyt, a kit ismert kivételül lehet idézni ezek alól a megjegyzések alól s Lenclos kisasszony is csodaszámba ment. Neme erényeinek megvetése mellett, mondják róla, megőrizte a mi nemünk erényeit: dicsérik nyiltságát, egyenességét, az érintkezésben való biztonságát, a barátságban való hűségét, végül hogy dicsőségének képét teljessé tegyék, azt mondják, hogy férfivá tette magát. Jól van hát. Minden kitünő hírneve mellett is azonban ezt a férfit époly kevéssé szerettem volna barátommá tenni, mint szeretőmmé.

Mindez nem olyan nagy eltérés tárgyunktól, mint a milyennek látszik. Látom, hova irányulnak a modern filozófia elvei, mikor a nevetség tárgyává teszik a női nem szemérmét és állítólagos csalfaságát, és látom, hogy ennek a filozófiának legbiztosabb eredménye, hogy megfosztja korunk nőit attól a kevés becsülettől, a mi még megmaradt bennük.

Ezeknek a megfontolásoknak alapján azt hiszem, hogy általánosságban meg lehet határozni, mily faja kultura felel meg a nők természetének és mely czélok felé kell fordítani elmélkedésüket ifjuságuktól fogva.

Mondtam már, hogy nemük kötelességeit könnyebb látni, mint betölteni. Az első dolog, melyet meg kell tanulniok, hogy ezeket a kötelességeket szeressék előnyeikre való tekintetből; ez az egyedüli mód arra, hogy könnyüvé tegyük őket. Minden helyzetnek és minden kornak megvannak a maga kötelességei. A maga kötelességeit hamar megismeri az ember, föltéve, hogy szereti őket. Tartsd tiszteletben női helyzetedet és mindig jóravaló asszony leszel, bármilyen helyzetbe juttat is az ég. A fődolog az, hogy az legyünk, a mivé a természet tett minket: úgyis túlságosan azok vagyunk, a mivé az emberek akarják hogy legyünk.

Az elvont és spekulativ igazságok, az alapelvek, a tudományos tantételek kutatása, mindaz, a mi az eszmék általánosítására irányul, nem való a nők szakmájába; tanulmányaiknak teljesen a gyakorlatra kell irányulni; az ő dolguk alkalmazni azokat az elveket, melyeket a férfi talált meg és az ő dolguk megtenni a megfigyeléseket, melyek a férfit az elvek megállapítására vezetik. A nők minden gondolkodása, a mennyiben nem közvetlenül kötelességeikre vonatkozik, a férfiak tanulmányozására kell, hogy irányuljon vagy a kellemes ismeretekre, melyeknek czélja csak az izlés; mert a mi a géniusz műveit illeti, ezek meghaladják felfogásukat; még kevésbbé van bennük elég szabatosság és figyelem, hogy az exakt tudományokban boldoguljanak; a mi pedig a fizikai ismereteket illeti, az a két nem közül annak való, a ki tevékenyebb és mozgékonyabb, a ki több czélt tud belátni, annak valók, a kiben több az erő és a k jobban gyakorolja erejét az érzékelhető dolgok kapcsolataira és a természet törvényeire. A nő, a ki gyönge és nem lát semmit, a mi kívül esik önmagán, azokat a rúgókat becsüli és ítéli meg, melyeket gyöngesége pótlására hozhat mozgásba; ezek a rúgók pedig a férfi szenvedélyei. Az ő mechanikája magában véve erősebb, mint a miénk, összes emeltyűi az emberi szívet hozzák mozgásba. A mit neme magától nem bír megtenni, holott neki szükséges vagy kellemes, ügyesen mi velünk kell akartatnia; alapjában kell kitanulmányoznia a férfi szellemét; nem elvont értelemben, a férfi szellemét általában, hanem azoknak a férfiaknak szellemét, a kik körülveszik azoknak a férfiaknak szellemét, a kiknek alá van rendelve, akár a törvény, akár a közvélemény által. Bele kell hogy tudjon hatolni érzelmeikbe beszédük, cselekedeteik, tekintetük, taglejtéseik útján. Beszéde, tettei, tekintete, taglejtései útján kell, hogy azokat az érzéseket tudja bennük kelteni, a melyeket kíván, a nélkül, hogy észrevétetné, hogy ez a szándéka. Ők jobban fognak filozofálni az emberi szívről, mint ő, de ő jobban fog nálunknál a férfiak szívében olvasni. A nők dolga, hogy megtalálják a – hogy úgy mondjam – kísérleti morált, a mi dolgunk, hogy rendszerré alakítsuk. A nőben több a szellem, a férfiban több a géniusz; a nő megfigyel, a férfi gondolkodik; ebből az együtthatásból kerül ki a legtisztább felvilágosodás és a legtökéletesebb tudomány, a melyet az emberi szellem önmagától megszerezhet; szóval az önmaga és mások legbiztosabb ismerete, a melyre fajunk képes. Így irányulhat a művészet szüntelenül a természet által adott eszköz tökéletesítésére.

Az asszonyok könyve a világ; ha rosszul olvasnak benne, ez az ő hibájuk, vagy valami szenvedély vakítja el őket. Mindazáltal az igazi családanya egyáltalán nem nagyvilági nő s a maga házában nincs sokkal kevésbbé elzárkózva, mint az apácza a kolostorban. Azt kell tehát tenni a fiatal lányokkal, a kiket férjhez adnak, a mit azokkal tesznek, a kiket beadnak a kolostorba: meg kell nekik mutatni az élvezeteket, a melyeket elhagynak, mielőtt lemondanának róluk, hogy ezeknek az előttük ismeretlen élvezeteknek csalóka képei ne zaklassák egykor a szívüket és meg ne zavarják visszavonultságuk boldogságát. Francziaországban a leányok kolostorban élnek és az asszonyok a nagyvilágban hajszolódnak. A ókoriaknál ez épen ellenkezően volt: a leányoknak, mint már mondtam, sok játékuk és nyilvános ünnepük volt, az asszonyok pedig visszavonultan éltek. Ez a szokás észszerűbb és jobban épségben tartotta az erkölcsöket. Egy bizonyos fajta kaczérság meg van engedve a férjhez adó lányoknak; az ő fődolguk, hogy mulassanak. Az asszonyoknak más dolguk van odahaza és nem kell már férjet keresniök, de ebben a reformban rosszul járnának, holott sajnos, ők adják a hangot. Anyák, csináljatok legalább jó pajtást a leányaitokból. Adjatok nekik egyenes érzést és becsületes lelket és ne rejtsetek el előlük semmit, a mit a tiszta erkölcsű szem megnézhet. A bál, a mulatságok, a játékok, még a színház is, mindazok a dolgok, melyek, ha rosszul nézik őket, elragadják a tapasztalatlan ifjúságot, veszély nélkül juttathatók az egészséges szem elé. Mennél jobban látják ezeket a zajos szórakozásokat, annál jobban elmegy tőlük a kedvük.

Hallom a lármát, a mely ellenem felhangzik. Melyik lány tud ellenállani ennek a veszedelmes példának? Alig hogy belenéznek egy kicsit a világba s a fejük elcsavarodik bele; egyik sem akar aztán tőle megválni. Ez meglehet, de vajjon mielőtt eléjük nyujtottátok volna ezt a csalóka képet, eléggé előkészítettétek-e őket, hogy felindulás nélkül nézhessék? Vajjon előre jelentettétek-e nekik a képeket, melyeket jelent? Olyanoknak festettétek-e le őket, a milyenek? Eléggé fölfegyvereztétek-e őket a hiúság illuziói ellen? Belevittétek-e fiatal szíveikbe az igazi élvezetek kedvelését, melyeket nem találni meg ebben a zürzavarban? Milyen elővigyázatosságot, milyen rendszabályokat alkalmaztatok, hogy megóvjátok őket a téves ízléstől, a mely félrevezetheti őket? A helyett, hogy szellemükben bármit is szembeállítottatok volna az általános előítéletek uralmával, csak tápláltátok bennünk őket; elejétől fogva megszerettettétek velük a léha szórakozásokat, melyeket a világban találnak. S még akkor is tápláljátok bennük ezt az előszeretetet, mikor már benne vannak. A fiatal lányoknak, mikor a világba belépnek, nincs más vezetőjük, csak az anyjuk, a ki gyakran náluknál is bolondosabb és a ki a dolgokat csak úgy tudja nekik megmutatni, a hogy maga látja. Az ő példája, a mely erősebb, mint maga az ész, igazolja őket a saját szemükben és az anya példája a leány számára vitán kívül álló mentség. Mikor azt akarom, hogy az anya vezesse be a leányát a világba, ezt abban a föltevésben akarom, hogy olyannak láttassa vele a világot, a milyen.

A baj még ennél is hamarabb kezdődik. A kolostorok valóságos iskolái a kaczérságnak, nem annak a becsületes kaczérságnak, a melyről beszéltem, hanem annak, a mely előidézi a nőknek minden ferdeségét és a legfurcsább divathölgyeket hozza létre. Ezekből a kolostorokból kilépve, hogy egyszerre belépjenek a zajos társaságokba, a fiatal nők eleinte a maguk helyén érzik magukat bennük. Arra nevelték őket, hogy bennük éljenek, csoda-e, ha aztán jól is érzik ott magukat? A mit most mondani fogok, azt nem bocsátom előre a nélkül az aggodalom nélkül, hogy esetleg egy előítéletet találok megfigyelésszámba venni; de általánosságban úgy találom, hogy a protestáns országokban nagyobb a családi ragaszkodás, méltóbbak a hitvesek és gyöngédebbek az anyák, mint a katholikus országokban; s ha ez így van, nincs benne kétség, hogy ez a különbség részben a kolostorok nevelésének tulajdonítandó.

Hogy valaki szeresse a békés és otthonias életet, ismernie kell; érezte kell hogy légyen gyermekkora óta. Csak az apai házban kedveli meg az ember a maga otthonát és mindazok az asszonyok, a kiket nem az anyjuk nevelt, nem fogják szeretni gyermekeiket nevelni. Sajnos, a nagyvárosokban nincs többé otthoni nevelés. Ezekben a társadalom olyan határtalan és vegyes, hogy nem marad többé menedékhely a visszavonult életre és hogy az ember még otthon is nyilvános helyen van. Annyira együtt élnek az egész világgal, hogy nincsen többé az embereknek családjuk, alig ismerik a rokonaikat; úgy látogatják őket, mint az idegeneket és a házi erkölcsök egyszerűsége elvész azzal az édes meghittséggel együtt, a mely a varázsát adta. Így szívja magába az ember már az anyatejjel a kor kedvteléseinek szeretetét és azokat az elveket, melyeket ebben uralkodni lát.

A leányokra látszólagos tartózkodást rónak, hogy olyan együgyűeket foghassanak, a kik magukviselete alapján elveszik őket. De tanulmányozzátok csak egy pillanatig ezeket a fiatal nőket: a feszes modorral csak rosszul leplezik a sóvárságot, mely emészti őket és már a szemükből ki lehet olvasni az égő vágyat, hogy anyáikat utánozhassák. Nem a férj az, a mire sóvárognak, hanem a házasélet szabadossága. Mi szükség van a férjre, mikor annyi módjuk van rá, hogy ellehessenek nélküle? De azért van szükségük férjre, hogy ezeket a módokat elleplezhessék. Arczukon a szerénység és a féktelenség a szívük mélyében: maga ez a tettetett szerénység is ennek a jele; csak azért szenvelgik, hogy annál hamarább megszabadulhassanak tőle. Párisi és londoni nők, kérlek benneteket, bocsássatok meg nekem. Egy hely sem zárja ki a csodákat; én azonban a magam részéről nem ismerek csodát és ha csak egy is köztetek igazán becsületes lelkű, akkor én nem értek a mi intézményeinkhez.

Mindezek a különböző nevelések egyformán kiszolgáltatják a fiatal teremtéseket a nagyvilági élvezetek kedvelésének és azoknak a szenvedélyeknek, a melyek hamarosan kikelnek ebből. A nagy városokban a romlás az élettel együtt kezdődik, a kis városokban pedig az észszel együtt. A fiatal vidéki nők megtanulják megvetni erkölcseiknek boldog egyszerűségét és sietnek Párisba, hogy részesedjenek a mi erkölcseink romlottságában; a bűnök, feldíszítve a tehetségek szép nevével, utazásuk egyedüli czéljai és szégyenkezve megérkezésükkor, hogy oly messze vannak az idevaló nők nemes féktelenségétől, sietnek szintén fővárosiakká válni. Hol kezdődik a baj nézetetek szerint? Azokon a helyeken-e, a hol kitalálják vagy azokon, a hol gyakorolják?

Azt tartom tehát, hogy okos anya ne vezesse a vidékről Párisba a leányát, megmutatni neki ezeket a másokra oly veszedelmes képeket; de azt is mondom, hogy ha ez megtörténik, akkor vagy rosszul van nevelve a leány, vagy ezek a képek kevéssé veszedelmesek reá nézve. Izléssel, észszel, a becsületes dolgok szeretetével nem találja őket olyan vonzóknak, mint a milyenek azok számára, a kik meghagyják magukat tőlük babonázni. Látni Párisban esztelen fiatal nőket, a kik sietnek elsajátítani az ottani hangot és magukra veszik hat hónapra a divatot, hogy aztán életük fogytáig kigúnyoltassák magukat, de ki veszi észre azokat, a kik elriasztva mindettől az összevisszaságtól, visszatérnek vidékükre, megelégedve sorsukkal, miután összehasonlították azzal, a melyet a többiek irigyelnek? Hány fiatal nőt láttam, a kiket engedékeny férjük elvitt Párisba és a kiknek módjukban lett volna, hogy itt letelepedjenek, de maguk fordultak el tőle és szívesebben tértek vissza, mint a hogy jöttek és ellágyulva mondják elutazásuk előtt való nap: «Ah, térjünk vissza kunyhónkba, ott boldogabban él az ember, mint itt, ebben a palotában!» Nem tudni, hány jó ember marad még, a ki nem hajtott térdet a bálvány előtt és a ki megveti ennek esztelen tiszteletét. Csak a bolond nők lármásak; az okos nők nem keltenek feltünést.

Ha most már az általános romlottság daczára, az egyetemes előítéletek daczára, a leányok rossz nevelése daczára, nagy részük mégis megőrzi a helyes ítéletet, mi lenne akkor, ha ezt az ítéletet megfelelő tanítások táplálnák vagy jobban mondva, ha nem rontották volna el bűnös tanításokkal? Mert minden a természetes érzések fentartásán vagy helyreállításán alapszik mindig. Ehhez nincs szükség arra, hogy a leányokat hosszú prédikáczióitokkal untassátok, sem hogy feltálaljátok nekik száraz erkölcsi oktatásaitokat. Az erkölcsi oktatások mindkét nemre nézve minden jó nevelés megölő betüi. Az ilyen gyászos leczkéztetések csak arra jók, hogy meggyűlöltessék azokat, a kik osztogatják őket és mindazt, a mit mondanak. Ha fiatal lányokhoz beszélnek, akkor nem arra van szükség, hogy félelmet keltsenek bennük kötelességeik iránt, sem arról, hogy megnehezítsék rajtuk az igát, melyet a természet rótt rájuk. Mikor elébük tárjátok ezeket a kötelességeket, legyetek szabatosak és könnyen érthetők; ne engedjétek, hogy azt higyjék, hogy visszataszítók lesznek akkor, a mikor ezeket a kötelességeket betöltik; ne legyen bennetek haragosság, ne legyen semmi mogorvaság. Mindennek, a mi a szívre akar hatni, a szívből kell jönni; erkölcsi katekizmusuknak époly rövidnek és világosnak kell lennie, mint a milyen a vallási katekizmusuk, de nem szabad époly komolynak lennie. Mutassátok meg nekik magukban a kötelességekben élvezeteik forrását és jogaik alapját. Vajjon kínos-e szeretni, hogy az ember szerettessék, szeretetre méltóvá lenni, hogy boldog lehessen, becsülésre méltóvá válni, hogy engedelmeskedjenek neki, megbecsülni magát, hogy megbecsüljék? Mily szépek e jogok! Mily tiszteletreméltók! Mily drágák a férfi szívének, ha az asszony érvényesíteni tudja őket! Nem kell megvárni az éveket és az öregkort, hogy élvezhesse őket! Uralma erényeivel kezdődik; alig hogy vonzó erői kifejlődnek s máris uralkodik jellemének szelídsége által és szerénységét imponálóvá teszi. Hol az az esztelen és barbár férfi, a ki nem csillapítja gőgjét és nem ölt figyelmesebb modort egy szeretetreméltó és okos tizenhatéves lány mellett, a ki keveset beszél, a ki meghallgat másokat, a ki illedelmet tanusít magatartásában és becsületességet beszédében, a kivel szépsége nem feledteti el sem nemét, sem ifjúságát, a ki még félénkségével is érdekelni tud és magára vonja a tiszteletet, melyet mindenki iránt tanusít?

Ezek a tanubizonyságok csak külsők ugyan, de nem felületesek; nem csupán az érzéki ingerekre vannak alapítva; abból a benső érzésből erednek, a mely azt mondja nekünk, hogy a nők a férfiak érdemének igazi megítélői. Kicsoda kíván megvettetni a nőktől? Senki a világon, még az sem, a ki nem akarja a nőket szeretni. És a mi engem illet, a ki oly kemény igazságokat mondok nekik, azt hiszitek, hogy nekem az ő ítéletük közömbös? Nem, az ő szavazataik nekem becsesebbek, mint a tiéitek, olvasóim, a kik gyakran asszonyabbak vagytok náluknál. A mikor elítélem erkölcseiket, igazságot akarok szolgáltatni igazságosságuknak: nem bánom, ha gyűlölnek, csak kikényszerítsem a tiszteletüket.

Mennyi nagy dolgot lehetne ennek a rúgónak segítségével létrehozni, ha kellően tudnók működtetni! Jaj annak az időnek, a melyben a nők elvesztik befolyásukat és a melyben a férfiak nem adnak ítéletükre semmit! Ez az elaljasodás végső foka. Minden nép, a melynek voltak erkölcsei, tisztelte a nőket. Nézzétek Spártát, nézzétek a germánokat, nézzétek Rómát, azt a Rómát, a mely a dicsőség és az erény székhelye, ha egyáltalában volt valaha székhelyük. Itt a nők tisztelték meg a nagy hadvezéreknek hadi tetteit, ők siratták meg nyilvánosan a haza atyjait, az ő imájuk és az ő gyászuk szent volt, mint az állam legünnepibb ítélete. Az összes nagy átalakulások nőktől eredtek: egy nő által szerezte Róma a szabadságot, egy nő által érték el a plebejusok a konzulátust, egy nő miatt ért véget a decemvirek zsarnoksága, a nők által menekült meg az ostromolt Róma egy száműzött kezeiből. Lovagias francziák, mit szóltatok volna, ha ezt a gúnyolódó, szemeiteknek oly nevetséges felvonulást láttátok volna? Gúnykaczajotokkal kísértétek volna. Mily más szemmel nézzük mi ugyanazokat a tárgyakat! És talán mindnyájunknak igaza van. Alakítsuk meg ugyanezt a menetet szép franczia hölgyekből és ennél nem tudnék semmi illetlenebbet, de alakítsátok római nőkből és valamennyien a volszkok szemével és Coriolanus szívével fogjátok nézni.

Még tovább megyek: azt állítom, hogy az erény nem kevésbbé javára válik a szerelemnek, mint a természet egyéb jogainak és hogy általuk a szeretők tekintélye nem kevevesebbet nyer, mint a feleségeké és az anyáké. Nincs igazi szerelem lelkesedés nélkül és nincs lelkesedés valódi vagy képzelt tökéletességű tárgya nélkül, a mely mindig megvan a képzeletben. Mitől lobbanjanak lángra azok a szerelmesek, a kiknek számára ez a tökéletesség már nem jelent semmit és a kik abban, a kit szeretnek, nem látnak egyebet, mint az érzékek gyönyörének tárgyát? Nem, a lélek nem így jön tűzbe és nem így engedi át magát azoknak a fenséges elragadtatásoknak, a melyek a szerelmesek önkívületét és szenvedélyük varázsát teszik. Megengedem, a szerelemben minden csak illuzió, de valódiak azok az érzések, melyekkel eltölt minket az igazi szépség iránt, a melyet megszerettet velünk. Ez a szépség nincs meg szerelmünk tárgyában, tévedéseink műve. Ugyan, tesz is az valamit! Ezért talán kevésbbé áldozzuk fel összes alacsony érzéseinket ennek a képzeletbeli képnek? Talán kevésbbé hattatjuk át szívünket azoktól az erényektől, melyeket annak tulajdonítunk, a kit szeret? Avagy kevésbbé rázzuk le magunkról az emberi én alacsonyságát? Hol az az igazi szerelmes, a ki nem kész feláldozni életét szerelmesének? És hol az érzéki és aljas szenvedély abban az emberben, a ki halálra szánja magát? Gúnyolják a kóborló lovagokat: pedig ők ismerték a szerelmet, holott mi csak a kicsapongást ismerjük. Mikor ezek a regényes nézetek elkezdtek nevetségesekké válni, ez a változás nem annyira az ész műve volt, mint a rossz erkölcsöké.

Bármely korban is, a természetes vonatkozások nem változnak meg, az illendőség és illetlenség, a mely belőlük folyik, ugyanaz marad, az ész hamis neve alatt szereplő előítéletek csak a látszatot változtatják meg. Mindig nagy és szép dolog lesz önmagán uralkodni, akár ha csak azért is, hogy egy fantasztikus agyrémnek engedelmeskedjünk és a becsület igaz indítékai mindig szívéhez szólnak minden helyes ítéletű nőnek, a ki a maga helyzetében keresni tudja az élet boldogságát. Az erkölcsi tisztaság mindenek fölött pompás erény kell, hogy legyen minden szép nő szemében, a kinek lelkében van némi emelkedettség. Mialatt az egész világot lába alatt látja, diadalmat arat mindenen és önmagán: trónust emel magának a saját szívében, e trónushoz jön mindenki hódolni; a két nem gyöngéd és féltékeny, de mindig tiszteletteljes érzései, az általános megbecsülés és saját becsérzete szüntelenül megfizeti neki az árát dicsőség adójában a néhány pillanatnyi harcznak. A nélkülözések múlók, de az áruk állandó. Mily élvezet egy nemes lélek számára a szépséggel párosult erény büszkesége! Valósítsatok meg egy regényhősnőt és válogatottabb gyönyöröket fog élvezni, mint a Laisok és Kleopatrák és ha szépsége nem lesz többé, a dicsősége és élvezete megmarad; csak ő tudja élvezni a múltat.

Mennél nagyobbak és terhesebbek a kötelességek, annál érthetőbbeknek és erősebbeknek kell lenni az okoknak, melyekre alapítva vannak. Van bizonyos kenetteljes beszédmód, melylyel a legkomolyabb dolgokról szólva, csak úgy csépelik a fiatal leányok fülét, a nélkül, hogy meg tudnák őket győzni. Ebből az ő felfogásukkal arányban nem álló beszédmódból és abból a csekély fontosságból, melyet titokban tulajdonítanak neki, születik meg az a könnyűség, a melylyel hajlamaiknak engednek, miután nincs magukból a dolgokból folyó okuk, hogy ellenálljanak nekik. Egy okosan és jámborul nevelt leánynak kétsékívül erős fegyverei vannak a kísértések ellen; de az, a kinek kizárólag csak kenetteljes beszédekkel tömik a szívét vagyis inkább a fülét, elkerülhetetlenül zsákmánya lesz az első ügyes csábítónak, a ki utána veti magát. Egy fiatal és szép leány sohasem fogja saját testét megvetni, sohasem fog jóhiszeműleg bánkódni az olyan nagy vétkeken, a melyeket a szépsége követtet el vele, sohasem fog őszintén és Isten színe előtt sírni, hogy sóvárgós tárgya, sohasem fogja magamagában elhinni, hogy a szív legédesebb érzése a sátán találmánya. Adjatok neki ő belőle magából folyó és önmaga számára való okokat, mert ezek nem hatolnak beléje. Még rosszabb, ha – mint általában meg szokott történni – ellenmondást támasztanak fogalmaiban és miután megalázták azzal, hogy testét és bájait lealjasították, mint a bűn mocskát, aztán mint Jézus Krisztus templomát tiszteltetik vele ugyanazt a testet, melyet olyan megvetni valónak tüntettek fel. A nagyon fenkölt és a nagyon alacsony eszmék egyaránt elégtelenek és nem kapcsolódhatnak össze: a korhoz és nemhez mért okra van szükség. A kötelesség mérlegelésének csak annyiban van ható ereje, a mennyiben összekapcsoljuk vele azokat az indító okokat, melyek betöltésére sarkalnak.