Ezek után a megfontolások után következik a nő külseje; ez tünik szemünkbe legelőször és utolsónak kell tekintetbe venni, de ezt sem szabad semmibe venni. A nagy szépséget szerintem inkább kerülni kell, mint keresni a házasságban. A szépség már azáltal is, hogy megvan, elhasználódik; hat hét múlva már nem ér semmit birtoklójának, a veszedelmei azonban addig tartanak, a míg ő. Ha csak nem angyal a szép nő, a férje a legszerencsétlenebb ember a világon; és ha még angyal volna is, hogy akadályozhatná meg, hogy ne legyen szüntelenül ellenségektől körülvéve? Ha a legnagyobb csunyaság nem volna undorító, előnyt adnék neki a legnagyobb szépség fölött; mert a férjre nézve az egyik is, a másik is kevés idő múlva semmivé lesz s ekkor a szépség bájjá válik, a csúnyaság pedig előnynyé. De a csunyaság, a mely undort kelt, a legnagyobb szerencsétlenség; ez az érzés, a helyett, hogy elmúlna, szüntelenül fokozódik és gyűlöletté válik. Az ilyen házasság pokol; jobb meghalni, mint így megházasodni.

Keressétek mindenben a középutat, még a szépséget sem véve ki. Előnyt kell adni a kellemes és megnyerő külsőnek, a mely nem szerelmet, hanem jóindulatot sugall; ebben a férj számára nincs semmi aggasztó és az előnye mindkettőjük hasznára szolgál. A báj nem használódik el úgy, mint a szépség: ebben van élet, szüntelenül megújul és a tisztességes asszony, a kiben van báj, harmincz esztendei házasság után épúgy tetszik a férjének, mint az első nap.

Ezek a megfontolások, melyek engem Zsófia kiválasztásában vezettek. A természet tanítványa lévén épúgy, mint Emil, inkább az ő számára van teremtve, mint bárki más; ő lesz a férfi asszonya. Egyenrangú vele születésénél és tulajdonságainál fogva, alatta áll vagyon dolgában. Nem igéz meg első szempillantásra, hanem napról-napra jobban tetszik. Legnagyobb varázsa csak fokonkint hat, csak a társalkodás közvetlenségében tárul ki s a férje jobban fogja érezni, mint bárki a világon. A nevelése sem nem csillogó, sem nem elhanyagolt; van ízlése tudákosság nélkül, vannak tehetségei művészkedés nélkül, itélete ismeretek nélkül. A szelleme nem tud, hanem ki van arra művelve, hogy tanuljon; jól előkészített talaj, a mely csak a magot várja, hogy teremjen. Soha nem olvasott más könyvet, mint Barrême számtanát és a Telemachust, a mely véletlenül akadt kezébe; de olyan leánynak, a ki képes lelkesedni Telemachusért, lehet-e érzéstelen szíve és finomság nélküli szelleme? Oh, a szeretetreméltó kis tudatlan! Boldog az, a ki hivatva van őt tanítani! Nem professzora lesz férjének, hanem tanítványa, nemcsak hogy nem akarja alávetni ízlésének, hanem inkább fölveszi az övét. Többet fog érni férjének, mintha tudós volna; meglesz az a gyönyöre, hogy taníthatja mindenre. Ideje már végre, hogy meglássák egymást; igyekezzünk, hogy összehozzuk őket.

Szomorúan és elgondolkozva utazunk el Párisból. A fecsegésnek ez a helye nem a mi vonzó pontunk. Emil megvető pillantást vet e felé a nagy város felé és kelletlenül mondja: Hány napot vesztegettünk el hiábavaló keresésben! Ah, nem itt van szívem hitvese! Barátom, te jól tudod, de az én időm neked nem drága és az én bajaim neked kevés fájdalmat okoznak. Én rászögezem tekintetemet és felindulás nélkül mondom neki: Emil, hiszed te azt, a mit mondasz? Ő azonnal a nyakamba borúl megzavarodva és felelet nélkül a karjaiba ragad. Mindig ez a válasza, mikor nincs igaza.

Künn vagyunk tehát a mezőn kóbor lovagok módjára; nem kalandokat keresve mint ezek, sőt ellenkezőleg a kalandok elől menekülve hagytuk el Párist; de eléggé utánozzuk kóbor és egyenetlen módjukat, hol hanyatt-homlok rohanva, hol meg lassan botorkálva. A ki figyelemmel kisérte eljárásomat, végre felfoghatja a szellemét és én nem birom elképzelni, hogy még most is akadjon olvasóm, a kit annyira elfogulttá tesznek a bevett szokások, hogy föltételezve rólunk, hogy egy jól elzárt postakocsiban horkolunk, utazva a nélkül, hogy látnánk valamit, hogy megfigyelnénk valamit, az indulás és érkezés közti időtartamot kitöröljük életünkből és haladásunk azonossága által úgy takarékoskodjunk időnkkel, hogy elvesztegetjük.

Azt mondják az emberek, az élet rövid és én azt látom, hogy megtesznek minden tőlük telhetőt, hogy azzá tegyék. Nem tudva felhasználni az időt, panaszkodnak gyors múlása miatt és én azt látom, hogy számukra nagyon is lassan múlik. Mindig el lévén telve azzal a czéllal, a melyre törekszenek, boszankodva nézik az időközt, a mely elválasztja tőle őket; az egyik azt szeretné, ha már holnap volna, a másik, ha már a jövő holnap volna, a harmadik, ha már tíz évvel később volna; senki sem akar ma élni, senki sincs a jelen órával megelégedve, valamennyien úgy találják, hogy nagyon lassan múlik. Mikor arról panaszkodnak, hogy az idő nagyon gyorsan múlik, hazudnak; szívesen megfizetnék, hogy siettessék; szívesen rááldoznák egész vagyonukat, hogy elfogyaszszák egész életüket és nincs talán egy sem, a ki ne redukálta volna éveit egynéhány órára, ha hatalmában állott volna feláldozni unalmának azokat, a melyek terhére voltak és türelmetlenségének azokat, a melyek a vágyva-vágyott pillanattól elválasztották. Az egyik élete felét azzal tölti, hogy Párisból Versaillesbe, Versaillesből Párisba, a városból falura, a faluról a városba, az egyik városnegyedből a másikba költözködik s nem tudná, mit csináljon óráival, ha nem tudná a titkát, hogy mint kell elvesztegetni; szándékosan hagyja abba hirtelen a foglalkozását, hogy aztán újra fölkeresésével vesződhessék. Azt hiszi, megnyeri azt az időtöbbletet, a melyet erre fordít és a melylyel különben nem tudna mit csinálni, vagy fordítva csak azért lót-fut, hogy lósson-fusson és csak azért száguldoz el a postával, hogy ugyanazon az úton visszatérjen. Halandók, sohasem fogtok felhagyni a természet rágalmazásával? Mit panaszkodtok az élet rövidségéről, holott még mindig nem elég rövid a kedvetek szerint? Ha csak egy van is köztetek, a ki eléggé mérsékelni tudja vágyait arra, hogy sohase kívánja, hogy múljék az idő, ez nem fogja nagyon rövidnek találni az életet; élni és élvezni az ő számára ugyanaz lesz és ha fiatalon kell is meghalnia, napjaitól kielégítve hal meg.142)

Ha módszeremnek nem volna egyéb előnye, mint ez, már csak ezért is előnyt kellene neki adni minden más módszer fölött. Nem azért neveltem fel Emilemet, hogy vágyakozzék vagy hogy várakozzék, hanem hogy élvezzen és mikor a vágyait a jelenen túlterjeszti, ezt nem teszi olyan heves buzgalommal, hogy az idő lassusága kellemetlenül essék neki. Nemcsak a vágy gyönyörét fogja élvezni, hanem azt a gyönyört is, hogy közeledik vágya czéljához és szenvedélyei annyira mértékletesek, hogy mindig inkább benne van abban, a mi van, mint abban, a mi lesz.

Tehát nem a gyorsfutárok módjára utazunk, hanem utasok módjára. Nemcsak a két végpontra gondolunk, hanem arra is, a mi közéjük esik. Maga az utazás is élvezet nekünk. Nem teszszük meg az utat búsan üldögélve és mintegy fogságba vetve egy jól elzárt kis kalitkában. Nem utazunk az asszonyok elpuhultságával és kényelmével. Nem vonjuk meg magunktól sem a szabad levegőt, sem a minket körülvevő tárgyak látványát, sem azt a kényelmet, hogy jól megnézhettük őket, ha kedvünk tartja. Emil sohasem szokott postakocsiba beszállni és nem igen vágtat a postával, ha nincs sürgős dolga. De mi sürgős dolga lehetne valaha is Emilnek? Csak egy: élvezni az életét. S hogy még hozzátegyek valamit: jót tenni, ha teheti. Hiszen ez is annyit tesz, mint élvezni az életet.143)

Az utazásnak csak egy kellemesebb módját tudom elképzelni a lóháton utazásnál: a gyalog utazást. Az ember akkor indul, a mikor kedve tartja, kedve szerint állapodik meg, oly sokat vagy oly keveset mozog, a mennyit épen akar. Megfigyeli az egész vidéket, kitérhet hol jobbra, hol balra, megvizsgálhat mindent, a mi jól esik neki, megállapodhatik minden kilátó pontnál. Folyót fedezek fel: a partja mentén megyek tovább; árnyas erdőt: az árnyékában megyek; barlangot: megnézem; kőbányát: megvizsgálom az ásványait. A hol kedvem kerekedik, bárhol megállok. A mint elúnom magamat, azonnal megyek odább. Nem függök sem a lovaktól, sem a postakocsistól. Nincs szükségem a csinált utakat, a kényelmes útirányokat keresni; mehetek mindenütt, a hol csak ember mehet; látok mindent, a mit ember láthat és csak önmagamtól függve, olyan teljes szabadságot élvezek, a milyet csak ember élvezhet. Ha a rossz idő feltartóztat és elfog az unalom, akkor lovat fogadok. Ha elfáradok… De Emil nem szokott elfáradni; erőteljes és miért is fáradna el? Nem siet. Hogy unatkozhatnék, ha valahol megáll? Mindig vele van, a mivel elszórakozhatik. Beáll valami mesteremberhez dolgozni; gyakorolja a karjait, hogy a lábai megpihenjenek.

Gyalog utazni, ez annyi, mint úgy utazni, mint Thales, Plato, Pythagoras. Alig bírom megérteni, hogy szánhatja rá magát egy filozófus, hogy máskép utazzék és megfoszsza magát azoktól a gazdagságoktól, melyeket lábával tapod és a melyeket a föld szeme elé tár. Kicsoda nem akarja, ha csak egy kicsit szereti is a mezőgazdaságot, megismerni a különböző terményeket az éghajlat szerint, a melyben jár, valamint művelésük módját? Kicsoda tudná rászánni magát, ha csak egy kis érzéke van is a természetrajz iránt, hogy mikor valamely talajon jár, meg ne vizsgálja, ha egy szikla mellett megy el, hogy le ne törjön belőle egy darabot, a hegyeken ne botanizáljon, kövekben ne keressen ásatag maradványokat? A ti szobai filozófusaitok a dolgozó szobáikban tanulmányozzák a természetrajzot; van mindenféle czókmókjuk, tudnak neveket, de a természetről fogalmuk sincs Emil dolgozószobája azonban dúsabb, mint a királyoké; ez a dolgozó szoba az egész föld kereksége. Itt minden a maga helyén van: a természettudós, a ki gondját viseli, az egészet kitünő rendben rendezte el; Daubenton se tudná jobban.

Mennyi mindenféle élvezetet gyűjt össze az ember az utazásnak ez által a kellemes módja által! Nem is számítva, hogy az egészsége megedződik, a kedve fölélénkül. Azokat, a kik jó és puha kocsikban utaztak, mindig álmatagoknak, szomoruaknak, zsémbeseknek és szenvedőknek láttam; a gyaloglókat mindig vidámaknak, könnyűvérűeknek és mindennel megelégedetteknek. Hogy nevet az ember szíve, mikor az éjjeli szálláshoz közeledik! Mily jóízűnek tetszik a legegyszerűbb ebéd! Mily jó kedvvel telepedik le az ember az asztalhoz! Mily jókat alszik a rossz ágyban! Ha az ember nem akar mást, mint megérkezni, akkor vágtathat postakocsiban, de ha utazni akar, akkor járjon gyalog.

Ha Zsófia nincs elfeledve, mire az itt elképzelt módon ötven mérföldet megtettünk, akkor okvetlenül vagy én nem vagyok elég ügyes, vagy Emil kevéssé kiváncsi; mert annyi elemi ismerettel nehezen kerüli el a kisértést, hogy még több ismeretet ne szerezzen. Az ember csak abban az arányban kiváncsi, a mennyit tud; Emil épen eleget tud arra, hogy tanulni akarjon.

E közben az egyik tárgyról a másikra jutunk és napról-napra előbbre haladunk. Első utunknak távoli czélt tűztem ki; az ürügy erre könnyű: mikor Párist elhagyjuk, messze távolban kell feleséget keresni.

Valamely nap, miután a szokottnál is jobban eltévedtünk a völgyekben és a hegyekben, a hol nem látni semmiféle utat, nem tudjuk többé utunkat feltalálni. Nekünk ez egyre megy, nekünk minden út jó, csak odaérjünk rajta; de valahova el kell érni, ha az ember megéhezik. Szerencsénkre találunk egy parasztot, a ki elvezet minket a kunyhójába; hatalmas étvágygyal eszünk sovány ebédjéből. Látva, hogy ennyire ki vagyunk fáradva és éhezve, így szól: «Ha a jó Isten a hegy másik oldalára vezetett volna, jobb fogadtatásban részesültetek volna. Békés házat találtatok volna… olyan jószívű embereket… olyan jó embereket! Nincs jobb szívük, mint nekem, de gazdagabbak, bár azt mondják, hogy egykor még gazdagabbak voltak… Hála Istennek, nincs hiányuk semmiben és az egész vidéknek javára fordul, a mi fölöslegük van.»

Erre a szóra, hogy jó emberek, Emilnek kitágul a szíve. Barátom, mond rám tekintve, menjünk abba a házba, a melynek gazdáit áldják a környéken; szeretném őket látni, talán ők is szívesen látnak minket. Biztos vagyok benne, hogy szívesen fognak fogadni; ha ők a miéink, mi az övéik leszünk.

A házat jól megmagyarázzák nekünk; elindulunk, bolyongunk az erdőben: nagy eső ér utól útunk közben, késleltet bennünket, de nem tartóztat vissza. Végre eligazodunk és este megérkezünk a megjelölt házhoz. A körüle levő faluban ez a ház az egyedüli, a mely szintén egyszerű ugyan, de valamennyire mégis szembetünő. Bemutatkozunk, vendégszeretetet kérünk. A ház gazdája elé vezetnek; kikérdez minket, de udvariasan: a nélkül, hogy megmondanók útunk czélját, megmondjuk kitérésünket. A házigazda egykori gazdagsága idejéből megőrizte azt a könnyűséget, melylyel fölismeri az emberek társadalmi helyzetét a modorukról; a ki a nagy világban élt, ebben a tekintetben ritkán téved: ezzel az útlevéllel bebocsátanak minket.

Nagyon kicsi, de tiszta és kényelmes szobát jelölnek ki nekünk; tüzet raknak benne, találunk fehérneműt s mindent, a mire szükségünk van. Ejnye, mondja Emil egészen meglepetve, azt lehetne hinni, hogy vártak ránk. Mennyire igaza volt annak a parasztnak! Mily figyelmesség! Mily jóság! Mily gondoskodás! És még hozzá ismeretlenek iránt! Úgy tünik fel nekem, mintha Homérosz idejében volnánk! Légy hálás mindezért, mondom neki én, de ne csodálkozzál el rajta; az idegeneket mindenütt szívesen látják, a hol ritkán fordulnak elő; semmi sem tesz vendégszeretőbbé, mintha ritkán van rá alkalom, hogy azok legyünk; a vendégek özönlése teszi tönkre a vendégszeretetet. Homérosz idejében nem sokat utazgattak az emberek és az utasokat szívesen fogadták mindenütt. Meglehet, hogy mi vagyunk az egyedüli utasok, a kiket itt az egész évben láttak. Az egyre megy, – feleli Emil – már az is dicséret, ha valaki el tud lenni vendégek nélkül és mégis mindig szívesen fogadja őket.

Megszárogatva magunkat és rendbe hozva ruhánkat fölkeressük a házigazdánkat; bemutat minket a feleségének; ez nemcsak udvariasan, de jóságosan is fogad. A pillantásai becsületére válnak Emilnek. Egy anya az ő helyzetében ritkán lát nyugtalanság nélkül vagy legalább is kiváncsiság nélkül egy ebben a korban levő fiatal embert belépni a házába.

A kedvünkért siettetik a vacsorát. Belépve az ebédlőbe öt terítéket látunk; elhelyezkedünk; egy teríték üresen marad. Egy fiatal leány lép be, nagy bókot csinál és szerényen, szó nélkül leül. Emil, elfoglalva éhségével vagy a hozzá intézett kérdésekre való feleleteivel, üdvözli a leányt, beszél és eszik. Utazásának tulajdonképeni czélja annyira távol van gondolatától, hogy ő maga is azt hiszi, még messze van a czélponttól. A társalgás az utasok eltévedése körül forog. «Uram, mondja Emilnek a házigazda, ön szeretetreméltó és okos fiatal embernek tünik fel, ez pedig azt juttatja eszembe, hogy ön és a nevelője úgy vetődtek ide, fáradtan és ázottan, mint Telemachus és Mentor Calypso szigetére.» «Igaz, mondja Emil, hogy itt Calypso vendégszeretetére találtunk.» A mentora hozzáteszi: és Eucharis bájaira. Emil azonban ismeri az Odysszeát, de nem olvasta Telemachust s nem tudja, ki az az Eucharis. A fiatal leány ellenben látom, hogy elpirul egész a szeméig, lesüti a szemét a tányérjára és lélegzetet se mer venni. Az anyja, aki észreveszi zavarát, int az apának, ez pedig másfelé téríti a társalgást. Magányáról szólva észrevétlenül belekeveredik azoknak az eseményeknek az elmondásába, melyek erre a magányra kárhoztatták; élete balsorsára, felesége állhatatosságára, a vigasztalásra, melyet egyesülésükben találtak, a zavartalan, békés életre, melyet visszavonultságukban élveznek. Mindezt úgy mondta el, hogy egy szót se szólt a fiatal leányról; az elbeszélés kellemes és megható volt, melyet nem lehetett érdeklődés nélkül hallgatni. Emil meghatva, elérzékenyülve abbahagyja az evést, hogy annál jobban hallgathasson. Végre annál a pontnál, mikor az emberek legbecsületesebbike a legnagyobb kedvteléssel terjeszkedik ki az asszonyok legméltóbbikának ragaszkodására, a fiatal utas magából kikelve megragadja a férj kezét, a ki jól megrázza; másik kezével megfogva neje kezét, elragadtatva hajol rá és könnyeivel öntözi. A fiatal ember naiv élénksége elbűvöl mindenkit, de a leány, a ki bárkinél jobban észreveszi jó szívének ezt a jelét, azt hiszi, Telemachust látja, a mint meghatódik Philoctetes balsorsán. Lopva ráveti szemét, hogy jobban megvizsgálja arczát; nem talál rajta semmit, a mi ellene mondana az összehasonlításnak. Fesztelen lényében szabadság van nyegleség nélkül, modora élénk hebehurgyaság nélkül; érzékenysége szelidebbé teszi tekintetét, meghatóbbá arczkifejezését: a fiatal leány látva őt sírni, csaknem maga is összeelegyíti könnyeit az övéivel. Még az ilyen kedves ürügytől is visszatartóztatja egy titkos szégyenkezés: máris szemrehányást tesz magának kicsordulni kész könnyei miatt, mintha helytelen volna könnyeket ontania családja miatt.

Az anya, a ki a vacsora kezdete óta szüntelen őrködött leánya felett, látja feszélyezettségét és megszabadítja tőle azzal, hogy kiküldi valami tennivalót elvégezni. Egy perczczel később a fiatal leány visszajön, de oly kevéssé tért magához, hogy felindultsága láthatóvá lesz mindenki számára. Anyja szeliden mondja neki: «Zsófia, térj magadhoz; hát örökké siratni fogod szüleid balsorsát? Te, a ki vigaszuk vagy, ne légy érzékenyebb, mint ők maguk.»

Láttátok volna, hogy megremegett Emil a Zsófia névre. Meglepetve az oly kedves néven, hirtelen felugrik és mohó tekintetet vet arra, a ki ezt a nevet viselni meri. «Zsófia, oh Zsófia, ön-e az, a kit a szívem keres? Ön-e az, a kit a szívem szeret?» Megfigyeli, a félelem és bizalmatlanság bizonyos nemével nézi őt. Nem egészen azt az alakot látja, a kit lerajzolt magának; nem tudja, többet vagy kevesebbet ér-e az, a kit maga előtt lát. Vizsgálja minden vonását, kémleli minden mozdulatát, minden taglejtését; ezer zavaros magyarázatot talál mindenre; odaadná fele életét, csakhogy Zsófia egyetlen szót szóljon. Nyugtalanul és zavarodottan néz rám, a szeme egyszerre száz kérdést intéz hozzám, száz szemrehányást. Mintha minden tekintetével ezt mondaná: «Vezess, míg még van idő, ha a szívem odaadja magát és csalódik, soha életemben nem térek többé magamhoz.»

Emil nem nagyvilági ember s a legkevésbbé sem tud tettetni. Hogy tudna tettetni élete legnagyobb zavarában, négy néző közt, a kik őt vizsgálják és a kik közül a látszólag legszórakozottabb tényleg a legfigyelmesebb? Zavara nem kerüli el Zsófia átható szemét; meglátja az ő szeméből, hogy ő a zavarának az oka. De ez egyre megy; Emil vele foglalkozik és ez elég; nagyon boldogtalan volna, ha büntetlenül foglalkoznék vele.

Az anyáknak a szemük épen olyan, mint a lányoké és ezenfelül még megvan a tapasztalatuk is. Zsófia anyja mosolyog terveink sikerén. Olvas a két fiatal szívében; látja, hogy ideje megnyugtatni az új Telemachus szívét; megszólaltatja leányát. A leány természetes szelidségével félénk hangon felel, a mely annál jobban megteszi hatását. Ennek a hangnak első csendülésére Emil megadja magát; nem kételkedik többé, ez Zsófia. És ha nem is az volna, késő volna már lebeszélni magát róla.

Ekkor ennek az elbűvölő lánynak a bájai túlárasztják szívét és hosszú kortyokban kezdi nyelni a mérget, melytől megrészegszik. Nem beszél többet, nem felel többet, nem lát egyebet, csak Zsófiát, nem hall egyebet, csak Zsófiát; ha ez egy szót szól, kitátja a száját; ha ez lesüti a szemét, ő is lesüti, ha sóhajtani látja, ő is sóhajt; mintha Zsófia lelke lelkesítené át őt is. Hogy megváltozott az ő lelke néhány pillanat alatt! Most már nem Zsófián van a remegés sora, hanem Emilen. Oda a szabadsága, naivitása, nyiltsága! Zavartan, elfogódva, félénken, nem mer körülnézni, attól félve, hogy meglátja, hogy nézik. Szégyelve, hogy elárulja magát, láthatatlanná szeretné magát tenni az egész világ számára, hogy kedvére nézhesse Zsófiát a nélkül, hogy mások megfigyelhetnék. Zsófia ellenkezőleg visszanyeri biztonságát, látja saját diadalát és most élvezi.

A leány arczkifejezése nem változott, de szerény magatartása és lesütött szeme daczára gyöngéd szíve dobog az örömtől és azt mondja neki, hogy Telemachus meg van találva.

Ha most belemerülök talán nagyon naiv és nagyon egyszerű történetébe ártatlan szerelmüknek, olybá fogják talán ezeket a részleteket venni, mint egy frivol játékot, de nem lesz igazuk. Nem veszik eléggé számba azt a hatást, melylyel egy férfinak első szerelmi viszonya egy nővel kell hogy bírjon mindkettejük életének folyására. Nem látják, hogy az első benyomásnak, a mely époly élénk, mint a szerelemé vagy az azt helyettesítő hajlamé, hosszantartó hatásai vannak, melyeknek lánczolatát nem venni észre az évek haladásával, melyek azonban szüntelen hatnak mindhalálig. A nevelésről szóló értekezésekben sok haszontalan és pedáns szószátyárkodást kapunk a gyermekek képzelt kötelességeiről, de nem szólnak egy szót sem az egész nevelés legfontosabb és legnehezebb részéről, t. i. arról a válságról, a mely átmenetül szolgál a gyermekkorból a férfikorba. Ha ezekkel a kisérleteimmel valami hasznosat tudtam elérni, ez mindenek felett abban áll, hogy bőven kiterjeszkedtem erre a lényeges részletre, melyet a többiek mind elhagynak és abban, hogy nem riaszttattam magamat vissza ettől a vállalkozástól hamis kényeskedések által, sem nem riadtam vissza az előadás nehézségeitől. Ha megmondtam azt, a mit tenni kell, megmondtam azt, a mit mondanom kellett; az nekem nagyon keveset határoz, hogy regényt írtam. Elég szép regény az emberi természet regénye. Az én hibám-e, hogy csak ebben az írásban található fel? Ez kellene, hogy fajom tör ténete legyen. Ti, a kik ezt lealjasítjátok, ti csináltok regényt a könyvemből.

Egy másik megfontolás, mely az előbbit megerősíti, az, hogy itt nem egy gyermekkorától a félelemnek, a mohóságnak, az irigységnek, a gőgnek és a szokásos nevelések eszközeiül szolgáló szenvedélyeknek kiszolgáltatott fiatal emberről van szó; hogy olyan fiatal emberről van szó, a kinek ez nemcsak első szerelme, hanem első bárminemű szenvedélye; hogy ettől a szenvedélytől, talán egyedülitől, melyet egész életében élénken fog érezni, függ az utolsó forma, melyet jelleme ölteni fog. Gondolkodása módja, érzelmei, ízlése, megszilárdítva egy tartós szenvedély által, olyan állhatatosságot fog szerezni, a mely nem engedi többé megváltozni.

Képzelhetni, hogy az az éjszaka, mely ilyen estére következik, köztem és Emil közt nem telik el csupa alvással. Hogyan, a merő névnek egyezése akkora hatalommal lehet egy okos emberre? Hát csak egy Zsófia van a világon? Hasonlítanak-e mind lélekben ép úgy, mint névben? Mind az ő számára valók, a kiket látni fog? Bolond-e, hogy ennyire lángra gyúl egy ismeretlen iránt, a kivel soha nem is beszélt? Várj, fiatal ember, vizsgálj, figyelj. Még azt sem tudod, hogy kinél vagy és a ki hall téged, azt hihetné, már a saját házadban vagy.

Ez nem a leczkéztetések ideje és ezek a leczkék nem arra valók, hogy meghallgassák őket. Csak újabb érdeklődéssel töltik el a fiatal embert Zsófia iránt, hajlama igazolásának vágya által. A neveknek ez a megegyezése, ez a találkozás, melyet ő véletlennek gondol, még az én tartózkodásom is csak felizgatja élénkségét: Zsófia máris sokkal becsülésre méltóbbnak tünik fel előtte, semhogy biztos ne legyen benne, hogy meg fogja velem szerettetni.

Reggel, mint előre gondolhattam, Emil rossz úti ruhájában is igyekezni fog gondosabban kiöltözni. Ez nem is marad el; de elnevetem magamat azon a buzgóságon, melylyel a házbeli fehérneműt használja. Eltalálom a gondolatát; örömmel olvasom benne, hogy visszatérítésekre és cserékre gondol, hogy ezzel az érintkezés bizonyos nemét kezdeményezze, a mely jogot adjon neki visszaküldeni és visszatérni ide.

El voltam rá készülve, hogy Zsófiát is kissé jobban kiöltözve találom, de ebben tévedtem. Ez a közönséges kaczérság azok számára való, a kiknek épen csak tetszeni akar az ember. Az igazi szerelem kaczérsága raffináltabb; mások az igényei. Zsófia még egyszerűbben van öltözve, mint előtte való nap, sőt még hanyagabbúl is, ámbár még mindig kényes tisztasággal. Csak azért látok kaczérságot ebben a hanyagságban, mert látom benne az affektálást. Zsófia jól tudja, hogy a választékosabb öltözék már vallomás; de azt nem tudja, hogy a hanyagabb öltözék is az; kimutatja vele, hogy nem éri be azzal, hogy a ruhája miatt tessék, hanem a személye által is tetszeni akar. Nos, mi fontossága van a szerelmesre nézve annak, hogy mikép van az ember öltözve, – csak azt lássa, hogy foglalkoznak vele! Máris biztos lévén uralmáról, Zsófia nem éri be azzal, hogy bájaival hasson Emil szemeire, ha a szíve nem akarja őket megkeresni; nem elég neki, hogy Emil lássa őket, azt akarja, hogy föltételezze is őket. Nem látott-e belőlük eleget arra, hogy a többit kitalálja?

Azt kell hinni, hogy mialatt mi az éjszaka beszélgettünk, Zsófia és anyja sem maradtak némák; vallomásokat csaltak ki, tanácsokat adtak. Másnap jól előkészülve gyülekeznek össze. Nincs még tizenkét órája, hogy a két fiatal látta egymást; még nem szóltak egymáshoz egyetlen szót sem és máris látni, hogy értik egymást. Nem közelednek bizalmasan egymáshoz, hanem elfogultan, félénken; nem beszélnek egymással; lesütött szemeik kerülni látszanak egymást és ez is annak a jele, hogy értik egymást: kitérnek egymás elől, de egyetértőleg, érzik már a titokzatosság szükségét, mielőtt mondtak volna egymásnak valamit. Elindulásunkkor engedélyt kérünk, hogy magunk hozhassuk vissza, a mit elvittünk. Emil ajkai ezt az engedélyt kérik az apától, az anyától, mialatt félénk szeme a leány felé fordulva sokkal esdeklőbben könyörög. Zsófia nem szól semmit, meg se moczczan, úgy tünik fel, mintha nem látna semmit, nem értene semmit; de elpirul és ez a pirulás még világosabb felelet, mint a mit a szülei adtak.

Megengedik, hogy visszatérjünk, a nélkül, hogy marasztalnának. Ez a magaviselet a helyzethez illő; a zavarba jutott utasoknak éjjeli szállást adnak, de nem illő dolog, hogy a szerelmes ifjú a szerelmese házában aludjék.

Alig, hogy kijutottunk a kedves házból, Emil már arra gondol, hogy letelepedünk a környéken: már a legközelebbi kunyhó is messze fekvőnek tünik fel neki; a kastély várárkában szeretne aludni. Hebehurgya fiú, – mondom neki szánakozó hangon. – Hogyan, máris elvakít a szenvedély! Szemed elől téveszted már az illendőséget és az észt is! Szerencsétlen! Azt hiszed, szerelmes vagy és gyalázatot akarsz hozni szerelmesedre! Mit mondana a világ, ha megtudnák, hogy egy fiatal ember, a ki az ő házukból jön, a környéken hál! Azt mondod, hogy szereted. A te dolgod tehát, hogy erősbítsd a jó hírnevét? Hát ez a vendégszeretet jutalma, a melyet a szülei tanusítottak irántad? Gyalázatba akarod ejteni azt, a kitől a boldogságodat várod? – Eh, mi fontosságuk van az emberek hiábavaló beszédeinek és igaztalan gyanusításainak? – feleli ő élénken. Nem te magad tanítottál, hogy ne vegyem őket semmibe? Ki tudja jobban, mint én, hogy mennyire becsülöm Zsófiát és mennyire tisztelni akarom? Az én vonzalmam nem fog szégyenére válni, hanem dicsőségére, méltó lesz hozzá. Ha a szívem és figyelmességem mindenütt azt a hódolatot tanusítja iránta, a melyet megérdemel, mivel sérthetem meg őt? Kedves Emilem, szólok újra én megölelve őt, te a magad szempontjából okoskodol, tanulj meg az ő szempontjából okoskodni. Ne hasonlítsd az egyik nem becsületét a másikához; teljesen különböző alapelveik vannak. Ezek az alapelvek egyforma szolidak és észszerűek, mert egyformán a természetből folynak és mert ugyanez az erény, a melynél fogva a magad szempontjából megveted az emberek beszédét, arra kötelez, hogy légy rájuk tekintettel a szerelmesed szempontjából. A te becsületed benned magadban van, az övé másoktól függ. Ezt elhanyagolni annyi volna, mint megsérteni a magadét és az önmagad iránt tartozó kötelesség ellen vétesz, ha annak vagy az okozója, hogy ő neki nem adják meg azt, a mi őt megilleti.

Aztán megmagyarázván neki ezeknek a különbségeknek az okát, éreztettem vele, hogy mekkora igaztalanság volna, ha ezeket semmibe sem akarná venni. Ki mondta neki, hogy ő lesz Zsófia férje, a kinek érzéseit nem ismeri, a kinek szíve vagy a szülei talán már előbbről el vannak kötelezve, a kit nem is ismer, a kiben nincs meg talán egy sem azok közül az egyezések közül, a melyek a házasságot boldoggá tehetik? Nem tudja-e, hogy minden botrány a leányra nézve lemoshatatlan folt, a melyet még az sem mos le, ha férjhez megy ahhoz, a ki okozta? Ugyan hol az az okos ember, a ki el akarja veszejteni azt, a kit szeret? Hol az a becsületes ember, a ki örökre meg akarja sirattatni egy szerencsétlen nővel azt a balsorsot, hogy tetszett neki?

A fiatal ember megborzadva a következményektől, melyeket szeme elé állítottam, és mindig féktelen lévén eszméiben, máris azt hiszi, sohasem lehet elég messze Zsófia tartózkodási helyétől; megkettőzi lépteit, hogy mennél hamarabb tovább jusson; körültekintget, nem hallgatott-e ki valaki bennünket; ezerszer feláldozná a maga becsületét annak becsületéért, a kit szeret; inkább soha életében nem látná viszont, mintsem hogy egyetlen kellemetlenséget okozzon neki. Ez az első gyümölcse a gondoskodásnak, melyet én fordítottam ifjúsága óta arra, hogy olyan szívet formáljak benne, a mely tud szeretni.

Arról van tehát szó, hogy messze fekvő, de mégis útba eső lakóhelyet találjunk. Keresünk, tudakozódunk; megtudjuk, hogy jó két mérföldnyire van egy város; igyekszünk itt lakást szerezni, inkább, mint a közelebbi falukban, a hol tartózkodásunk gyanúba kerülhet. Végre ideér az ifjú szerelmes, tele szerelemmel, reménynyel, örömmel, mindenekfelett pedig jó érzésekkel; és az által, hogy keletkező szenvedélyét lassankint a fele fordítom, a mi jó és tisztességes, észrevétlenül ugyanafelé hajlítom összes hajlamait.

Közeledem pályám végpontjához; messziről már látom is. Minden nagy nehézség le van már győzve, minden nagy akadály el van hárítva, nem marad már semmi fáradságos tennivalóm, mint hogy ne rontsam meg a művemet azzal, hogy túlságosan sietek bevégezni. Az emberi élet bizonytalanságában mindenekelőtt kerüljük azt a fonák elővigyázatot, hogy feláldozzuk a jelent a jövőnek; ez gyakran annyi, mint feláldozni azt, a mi van, annak, a mi nem lesz. Tegyük az embert boldoggá minden életkorban, mert attól kell félnünk, hogy sok gondoskodás után is meg talál halni, mielőtt az lett volna. Mert ha van időpont, a mely arra való, hogy valaki élvezze az életet, bizonyára az ifjúság vége az, a mikor a test és a lélek képességei elérték legnagyobb erejüket és a mikor az ember pályafutása közben messzebbről látja a két végpontot, a melyek éreztetik az élet rövidségét. Ha a meggondolatlan ifjúság téved, nem abban téved, hogy élvezni akar, hanem abban, hogy ott keresi az élvezetet, a hol nincs meg és hogy mialatt nyomorúságos jövőt készít elő magának, nem tudja a jelen pillanatot sem élvezni.

Nézzétek Emilemet húsz éves kora multán; jól van formálva, szellemileg és testileg jól van alkotva, erős, egészséges, friss, ügyes, erőteljes, észszel, okossággal, jósággal, emberséggel teljes; jók az erkölcsei, az ízlése; szereti a szépet, teszi a jót; mentes a kegyetlen szenvedélyek uralmától; nincs az előítélet igája alatt, de alá van vetve a bölcseség törvényének és fogékony a barátság hangja iránt; megvan minden hasznos tehetsége és számos kellemes tehetsége; keveset törődik a gazdagsággal, mindig megvan a segélyforrása a két karjában és nem fél, hogy nem lesz kenyere, bármi történik is. Most mámoros egy keletkező szenvedélytől; szíve nyiladozik a szerelem első tüze iránt; édes ábrándjai a gyönyörök és élvezetek új világával kecsegtetik; egy szeretetreméltó lényt szeret és pedig még szeretetreméltóbbat jelleme, mint személye által; reméli és várja a viszonzást, a melyről érzi, hogy megilleti a szívek találkozásából, a tisztes érzelmek egyezéséből alakult első hajlandóságuk: ennek a hajlandóságnak maradandónak kell lennie. Bizalommal, sőt szándékkal is engedi át magát a legvarázslatosabb mámornak, félelem nélkül, megbánás nélkül, lelkifurdalás nélkül, minden más nyugtalanság nélkül, kivéve azt, a melytől a boldogság érzése elválaszthatatlan. Mi hiányozhatik az ő boldogságából? Nézzétek, keressétek, képzeljétek el, hogy mire van még szüksége és mit lehetne hozzáadni ahhoz, a mije van? Egyesít magában minden jót, a mivel egyszerre bírhatunk; bármit is csak a másiknak rovására adhatunk hozzá; olyan boldog, a milyen ember csak lehet. Ebben a pillanatban rövidítsek meg egy ilyen édes sorsot? Megzavarjak egy ilyen tiszta gyönyört? Ah, az élet minden értéke abban a boldogságban van, a melyet ő élvez. Mit adhatnék neki, fölérőt azzal, a mit elvennék tőle? Még ha tetőpontjára juttatnám is a boldogságát, azzal is megrontanám legnagyobb varázsát. Ezt a legfőbb boldogságot százszor édesebb remélni, mint bírni; jobban élvezi az ember, a mikor várja, mint a mikor ízleli. Jó Emilem, szeress és szerettessél; élvezd sokáig, mielőtt bírnád; élvezd egyszerre a szerelmet és az ártatlanságot; csináld meg földi paradicsomodat, mialatt a másikra vársz; nem kurtítom meg életednek ezt a boldog idejét; tovább fűzöm a varázslatot; meghosszabbítom, mennél tovább lehet. Sajnos, úgyis véget kell érnie és pedig rövid idő alatt kell véget érnie; de annyit legalább megteszek, hogy mindig megmaradjon emlékezetedben és hogy sohase bánd meg, hogy megízlelted.

Emil nem felejti el, hogy visszatérítéssel tartozunk. A mint a holmik készek, lovakat bérelünk és gyors iramban sietünk; ezúttal már elindulása pillanatában szeretne megérkezni. Mikor a szív megnyílik a szenvedélyek számára, megnyílik az élet-unalom számára is. Hacsak nem vesztegettem el az időmet, az ő egész élete nem fog így eltelni.

Szerencsétlenségünkre az úton sokszor kell megállnunk és a vidék nehezen járható. Eltévedünk; ő veszi ezt észre hamarabb és türelmetlenkedés nélkül, panasz nélkül egész figyelmét megfeszíti, hogy megtalálja az utat; sokáig bolyong, a míg kiismeri magát és mindig megőrzi hideg vérét. Ez nektek nem jelent semmit, de sokat jelent nekem, a ki ismerem lobbanékony természetét: látom a gyümölcsét annak a gondoskodásnak, melyet gyermekkora óta arra fordítottam, hogy megedzzem a kényszerűség csapásai ellen.

Végre megérkezünk. A fogadtatás, melyben részesítenek, egyszerűbb és lekötelezőbb, mint az első alkalommal; már régi ismerősök vagyunk. Emil és Zsófia némi zavarral üdvözlik egymást és még mindig nem szólnak egymáshoz. Mit mondhatnának egymásnak a mi jelenlétünkben? A tár salkodáshoz, a mely nekik kellene, nincs szükség tanukra. Sétálunk a kertben: ennek a kertnek a végében terjedelmes veteményes föld van; park helyett mindenféle fajtájú nagy és szép gyümölcsfák vannak benne, csinos patakocskák szelik át minden irányban és virággal teli gyepszélek. «Mily szép hely!» kiált fel Emil, eltelve Homéroszával és mindig lelkesedésben égve. «Mintha csak Alkinoos kertjét látnám!» A leány szeretné tudni, ki az az Alkinoos és az anya megkérdi. «Alkinoos, mondom én, Corcyra királya volt, kinek kertjét Homérosz írja le s a jóízlésű emberek úgy beszélnek róla, hogy nagyon is egyszerű és nagyon kevéssé díszes.145)

Ennek az Alkinoosnak volt egy kedves lánya, aki másnap, miután egy idegen részesült apja vendégszeretetében, azt gondolta, hogy nemsokára lesz neki férje.» Zsófia meg van ütődve, elpirul, lesüti a szemét, a nyelvébe harap; képzelni se lehet ehhez hasonló zavart. Az apa, a kinek kedve van még fokozni zavarát, megszólal és azt mondja, hogy a fiatal herczegnő maga járt a patakra a fehérneműt kimosni. «Azt hiszitek, mondja, hogy utált hozzányúlni a szennyes szalvétákhoz, azt mondva, hogy ételszagúak?» Zsófia, a kinek a czélzás szól, megfeledkezve természetes félénkségéről, élénken védekezik. A papa, ki jól tudja, hogy az egész fehérneműnek nem volna más gondozója csak ő, ha rája bízták volna146) és hogy szívesen tett volna többet is, ha kívánták volna tőle. Szavai közben lopva engem néz olyan nyugtalansággal, hogy nem bírtam megállni nevetés nélkül, ártatlan szívében olvasva az aggodalmakat, melyek megszólaltatták. Apja elég kegyetlen, hogy leleplezze hebehurgyaságát, kötekedő hangon kérdezve tőle, hogy tulajdonkép mit védekezik ő és mi köze neki Alkinoos lányához. Szégyenletében remegve már lélekzetet sem mer venni, sem ránézni senkire. Kedves leány, most már nincs ideje a tettetésnek, ime, már nyilatkoztál akaratod ellenére.

Ez a kis jelenet hamar el van feledve vagy legalább úgy teszünk, mintha el volna feledve; Zsófia nagy örömére egymaga Emil nem értett belőle semmit. A séta folytatódik és a mi fiataljaink, a kik az elébb mellettünk mentek, alig bírnak alkalmazkodni a mi járásunk lassúságához; észrevétlenül előbbre haladnak, közelednek egymáshoz, végül egymás mellé kerülnek és meglehetős messze látjuk őket magunk előtt. Zsófia figyelmesnek és nyugodtnak látszik; Emil tűzzel beszél és gesztikulál; a társalgás úgylátszik nem untatja őket. Jó egy óra mulva visszafordulunk és visszahívjuk őket; visszajönnek, de most ők mennek lassan és látni rajtuk, hogy kihasználják az időt. Végre társalgásuk hirtelen megszakad, a mint annyira jutnak hozzánk, hogy meg lehetne őket érteni és megkettőztetik lépteiket, hogy elérjenek minket. Emil nyilt és behízelgő arczczal lép hozzánk, a szeme csillog az örömtől, de egy kis nyugtalansággal függeszti Zsófia anyjára, hogy lássa a fogadtatást, a melyben ez részesíti. Zsófia távolról sem mutatja magát olyan elfogulatlannak; közeledve hozzánk egészen meg van zavarodva, hogy szemben látja magát egy fiatal emberrel; ő, a ki oly sokszor volt így minden zavar nélkül, a nélkül, hogy valami rosszat láttak volna ebben. Sietve szalad anyjához, kissé kikelve magából, néhány szót mondva neki, a melyeknek nem nagy jelentőségük van, mintha azt a látszatot akarná kelteni, hogy már régóta itt van.

A derültségről, a mely ezeknek a szeretetreméltó gyermekeknek arczára van festve, látni, hogy ez a társalkodás nagy tehertől szabadította meg fiatal szíveiket. Nem kevésbbé tartózkodók egymás iránt, de a tartózkodásuk kevésbbé elfogódott; csak Emil tiszteletéből, Zsófia szerénységéből ered és mindkettejük becsületességéből. Emil most már mer néhány szót intézni hozzá, olykor a lány is mer neki felelni, de sohasem nyitja feleletre a száját a nélkül, hogy rá ne vesse a szemét az anyja szemére. A legészrevehetőbbnek tetsző változást az én irányomban tanusítja. Buzgóbban mutatja ki irántam tiszteletét, érdeklődéssel néz engem, szeretettel szól hozzám, igyekszik kedvemben járni; látom, hogy megtisztel becsülésével és hogy nem közömbös neki, hogy elnyerje az én becsülésemet. Észreveszem, hogy Emil rólam beszélt neki; azt lehetne mondani, hogy máris összeesküdtek, hogy megnyernek engem, pedig nem úgy van és Zsófiát sem lehet oly könnyen megnyerni. Talán nagyobb szükség van irántam való kegyre nála, mint az iránta valóra nálam. Bájos pár!… Ha meggondolom, hogy fiatal barátom érzékeny szíve nagy részt adott nekem első társalgásában kedvesével, élvezem fáradságom jutalmát; az ő barátsága mindent megtérített nekem.

A látogatások ismétlődnek A beszélgetések fiataljaink közt gyakoriabbak lesznek. Emil, mámorosan a szerelemtől, már-már azt hiszi, kezében tartja a boldogságot. Mindazáltal nem kap formaszerinti vallomást Zsófiától; meghallgatja és nem mond neki semmit. Emil ismeri egész szerénységét; ekkora tartózkodás nem ejti csodálkozásba; érzi, hogy jó szemmel nézi a leány; tudja, hogy az apák házasítják össze a gyermekeket; föltételezi, hogy Zsófia parancsot vár szüleitől; engedélyt kér, hogy ezt sürgethesse, a leány nem ellenkezik. Szól nekem róla; én beszélek az ő nevében, még pedig az ő jelenlétében. Mily meglepetés reá nézve, mikor megtudja, hogy Zsófia csak magamagától függ és ahhoz, hogy őt boldoggá tegye, nem kell más, csak az ő akarata. Kezdi nem érteni Zsófia magatartását. Bizalma csökken. Aggódik, úgy látja, kevesebbet haladt, mint a hogy gondolta, és most a leggyöngédebb szerelem legmeghatóbb nyelvén szólal meg, hogy a leányt magához hajlítsa.

Emil nem úgy van alkotva, hogy kitalálja, mi árt neki: ha nem mondanák meg neki, soha életében nem tudná meg; Zsófia pedig sokkal is büszkébb, semhogy megmondja neki. A nehézségek, a melyek tartóztatják, más valakinek serkentésül szolgálnának. Nem felejtette el szüleinek tanításait. Szegény leány, Emil pedig gazdag, azt tudja. Menynyire szüksége van a leány becsülését elnyerni! Mekkora érdem kell neki, hogy eltüntesse ezt az egyenlőtlenséget! De hogy gondolna ezekre az akadályokra? Hát tudja Emil, hogy gazdag? Érdemesnek tartja-e, hogy erről tudakozódjék? Hála égnek, nincs szüksége rá, hogy gazdag legyen, e nélkül is tud jótékony lenni. Szívéből meríti a jót, a mit tesz, nem pedig erszényéből. Odaadja a szerencsétleneknek idejét, gondoskodását, szeretetét, személyét és jótetteinek megbecsülésekor alig veszi számba a pénzt, a melyet a szükölködőkre költ.

Nem tudva, minek tulajdonítsa balsikerét, a saját hibájának tulajdonítja: mert ki merné szeszélyességgel vádolni imádatának tárgyát? Az önszeretet megalázása fokozza a kijátszott szerelem miatti bánatot. Nem közeledik többé Zsófiához annak a szívnek a szeretetreméltó bizalmával, a mely méltónak érzi magát az ő szívéhez; félénk és remegő vele szemben. Nem reméli többé, hogy gyöngédséggel meg tudja illetni, a szánalom útján akarja meghajlítani. Néha ellankad a türelme s csaknem bosszúság lép a helyébe. Zsófia úgy látszik, mintha előre megérezné ezeket a fellobbanásokat és rátekint. Ez a tekintet egymaga lefegyverzi és megfélemlíti; jobban alá van vetve, mint valaha.

Megzavarodva ettől a makacs ellenállástól és attól a legyőzhetetlen hallgatástól, kiönti szívét barátja előtt. Megvallja bánatba merült szívének fájdalmait, segítségéért és tanácsaiért könyörög. Mily áthathatatlan rejtelem! A leány érdeklődik sorsom iránt, abban nincs semmi kétségem: nemcsak hogy nem kerül, hanem még szívesen is van velem; mikor megjövök, örömöt mutat és sajnálkozást, mikor távozom; jó szívvel fogadja figyelmességemet; a szolgálatkészségem úgy látszik tetszik neki; megbízásaira méltat, sőt néha parancsolgat is nekem. És mégis visszautasítja sürgetéseimet, könyörgésemet. Ha egyesülésről merészkedem beszélni, parancsoló hangon mondja, hogy hallgassak és ha még egy szót szólok, azonnal otthagy. Micsoda különös oka van rá, hogy azt kivánja, az övé legyek, holott hallani sem akar arról, hogy az enyém legyen? Te, a kit tisztel, akit szeret s a kit nem merne elhallgattatni, szólj neki, szólaltasd meg, légy barátodnak szolgálatára, koronázd meg művedet, ne engedd gondoskodásodat gyászossá válni növendékedre. Oh, a mije tőled van, boldogtalanságára fog válni, ha nem teszed teljessé boldogságát!

Beszélek Zsófiával és csekély fáradsággal kicsikarok tőle egy titkot, a melyet úgyis tudtam, mielőtt ő megmondta volna. Nehezebben nyerem el az engedélyt, hogy megmondjam Emilnek is; de végre megnyerem és fel is használom. Ez a magyarázat olyan csodálkozásba ejti Emilt, a melyből nem tud magához térni. Nem ért semmit ebből a kényességből; el se birja képzelni, hogy néhány aranynyal több vagy kevesebb érinti a jellemet és az érdemet. Mikor megértetem vele, hogy mennyiben érinti az előítéleteket, elneveti magát és elragadtatva az örömtől, azonnal útnak akar eredni, hogy eltépjen mindent, lemondjon mindenről, hogy meglegyen az a dicsősége, hogy egyenlő Zsófiával és méltóvá legyen arra, hogy férje legyen.

«Ugyan, ugyan! – mondom neki én, nevetve hevességén. – Hát sohasem akar ez az ifjúi fej megérni? És miután egész életeden át bölcselkedtél, nem tanulsz meg soha okoskodni? Hogy-hogy nem látod, hogy ha esztelen tervedet követed, csak rosszabbá teszed helyzetedet és még hajthatatlanabbá teszed Zsófiát? Némi előnyödre szolgál, hogy valamivel több vagyonod van, mint neki, de az tulságosan előnyödre volna, ha mindenedet feláldoznád érte és ha büszkesége nem tud beletörődni, hogy az előbbi lekötelezettsége legyen irántad, hogy törődnék bele az utóbbiba? Ha nem birja elviselni, hogy a férje szemére vethesse neki, hogy gazdaggá tette, vajjon elviselné-e, hogy szemére vethesse, hogy szegénynyé tette magát a kedvéért? Eh, szerencsétlen fiú, rettegj, hogy meg ne gyanítsa ezt a tervedet. Ellenkezőleg, légy takarékos és gondos az ő kedvéért, attól félve, hogy ne vádoljon azzal, hogy ügyeskedéssel akarod őt elnyerni és hogy feláldozod neki önként azt, a mit hanyagságod által úgyis elvesztenél.

Hát csakugyan azt hiszed, hogy a nagy vagyon félemlíti meg őt és hogy ellenkezése épen a gazdagság miatt van? Nem, kedves Emilem, ennek szilárdabb és komolyabb oka van abban a hatásban, melyet ez a gazdagság tulajdonosának lelkére tesz. A leány tudja, hogy a szerencse adományait fölébe helyezik mindennek azok, a kiknek megvannak. Minden gazdag ember többre becsüli az aranyat az érdemnél. Rendszerint ha összehasonlítják a pénzt a tett szolgálatokkal, mindig azt találják, hogy az előbbiek sohasem érnek fel az utóbbiakkal és azt hiszik, hogy még mindig tartozik nekik az, a ki azzal töltötte életét, hogy szolgált nekik, mialatt a kenyerüket ette. Mi tehát a tennivalód, oh Emilem, hogy megnyugtasd félelmeit? Ismertesd meg magadat jól vele; ez nem megy egy nap alatt. Mutasd meg neki nemes lelked kincstárában azt, a mivel ki lehet egyenlíteni azt a gazdagságot, a melyben szerencsétlenségedre részesedel. Kitartással és idővel elhárítod az ellenállást; nagy és fenkölt érzéseiddel kényszeríted, hogy elfelejtse gazdagságodat. Szeresd, légy szolgálatára, légy szolgálatára tiszteletreméltó szüleinek. Bizonyítsd be neki, hogy figyelmességed nem valami bolond és futólagos szenvedély eredménye, hanem a szíved mélyébe vésett kitörölhetetlen elveké. Becsüld meg méltón az érdemet, melyet a vagyon megrontott, ez az egyetlen módja, hogy kiegyeztesd az általa többre becsült érdemnél.»

Képzelhetni, az öröm mily elragadtatásával töltötte el az a beszéd a fiatal embert, mennyire visszaadta bizalmát és reményét, mennyire boldognak vallotta magát, hogy ha Zsófiának tetszeni akar, csak azt kell tennie, a mit megtenne magától is, ha Zsófia nem létezne is, vagy ha ő nem volna bele szerelmes. A ki csak egy kevéssé megértette jellemét, bizonyára el tudja képzelni magatartását ebben az esetben.

Igy tehát én vagyok a két jó lélek bizalmasa és szerelmük közvetítője! Szép foglalkozás egy nevelőnek! Olyan szép, hogy soha életemben nem tettem semmit, a mi annyira fölemelne a saját szememben és a mi annyira megelégedetté tenne önmagammal. Egyébiránt ennek a foglalkozásnak mindig megvan a maga kellemetessége: nem fogadnak épen kelletlenül a házban, megbíznak bennem, hogy rendben tartom a szerelmeseket. Emil most mindig attól retteg, hogy kihívja rosszalásomat és sohasem volt annyira tanulékony. A kis lány elhalmoz kedveskedésével, amelylyel azonban nem engedem magamat félrevezetni és a melyből csak annyit tulajdonítok magamnak, a mennyi megillet. Ezzel kárpótolja magát a tiszteletért, melyre Emilt rászorítja. Általam ezerféle beczézgetést tanusít iránta, a melyekben, ha bele kellene halnia, sem részesítené őt magát; Emil pedig, a ki tudja, hogy nem akarok érdekeinek ártani, el van ragadtatva tőle, hogy milyen jóban vagyok én a lánynyal. Ha ez séta közben megtagadja tőle a karját, megvigasztalódik, mert hisz az én karomba öltötte. Zúgolódás nélkül távozik el, megrázva kezemet és halkan azt mondva nekem szavával és szemével: Barátom, beszélj helyettem. Érdeklődve kísér minket a szemével: igyekszik érzéseinket leolvasni a szemünkről és kitalálni beszélgetésünket a mozdulatainkról; tudja, hogy a mit egymással beszélünk, semmi sem közömbös rá nézve. Kedves Zsófia, mennyire jól érzi magát őszinte szíved, mikor beszélgethetsz Mentorral úgy, hogy Telemachus ne hallja! Mily szeretetreméltó nyiltsággal engeded, hogy kiolvasson gyöngéd szívedből mindent, a mi benne történik! Mily szívesen mutatod ki előtte növendéke iránti becsülésedet! Mily megható közvetlenséggel engeded, hogy behatoljon legédesebb érzéseidbe! Mily tettetett haraggal küldöd el az alkalmatlankodót, mikor türelmetlenségében nem tudja megállni, hogy félbe ne szakítson! Mily bájos bosszúsággal veted szemére tolakodását, mikor megakadályozza, hogy jót mondjon vagy halljon róla és hogy feleleteimből mind újabbakat meríts arra, hogy szeresd!

Igy tehát Emil, miután eljutott odáig, hogy megtűrték, mint bevallott szerelmest, érvényesíti minden ebbeli jogát; beszél, sürget, könyörög, tolakodik. Ha keményen rászólnak, ha rosszul bánnak vele, az neki nem sokat jelent, csak meghallgattassa magát. Végre eléri, nem fáradság nélkül, hogy Zsófia a maga részéről nyiltan magára vállalja a kedves jogait, hogy megszabja neki, mit kell tennie, hogy parancsoljon neki kérés helyett, hogy elfogadjon hálálkodás helyett, hogy ő szabályozza látogatásainak számát és idejét, hogy megtiltsa neki, hogy bizonyos napig ne jőjjön és egy bizonyos órán túl ne maradjon. Mindez pedig nem játék módjára megy, hanem egész komolyan és ha nehezen fogadta el ezeket a jogokat, hát olyan szigorral gyakorolja őket, a mely néha megbánatja a szegény Emillel, hogy megadta neki őket. De bármit parancsol is a leány, ő nem felel és gyakran, mikor csupa engedelmességből elmegy, örömmel tele szemmel tekint rám, a mely azt mondja: látod, birtokba vett engem. A lány pedig büszkén néz le rá és titokban mosolyog rabszolgája büszkélkedésén.

Albani és Rafael, adjátok nekem kölcsön a gyönyör ecsetét! Isteni Milton, tanítsd meg durva tollamat, leírni a szerelem és ártatlanság örömeit! De nem, bujjatok el hazug művészetetekkel a természet szent igazsága előtt. Legyen csak érzékeny szivetek, becsületes lelketek, aztán legeltessétek képzeleteteket erőltetés nélkül a két ifjú szerelmes elragadtatásain, a kik szüleik és vezetőik szemei előtt zavar nélkül adják át magukat az édes illuziónak, a mely körüllengi őket és vágyaik mámorában, lassan haladva a czél felé, virágokkal és füzérekkel fonják be a boldog köteléket, a mely össze fogja őket kapcsolni a sírig. Annyi bájos kép részegít meg magamat is; rend és kapcsolat nélkül gyűjtöm őket össze; az elragadtatás, melyet nekem szereznek, nem engedi, hogy összekapcsoljam őket; oh, ki ne tudná, ha van szíve, magában megcsinálni az apa, az anya, a leány, a nevelő, a tanítvány különböző helyzeteinek bájos képeit, a mint valamennyien közrehatnak a legbájosabb pár egyesülésén, a kiknek csak valaha boldogságot szerezhetett a szerelem és az erény?

Emil csak most, mikor igazán tetszeni igyekszik, kezdi érezni azoknak a kellemes tehetségeknek értékét, melyekre szert tett Zsófia szeret énekelni s ő vele énekel, sőt mi több, zenére tanítja. A leány élénk és könnyed, szeret ugrálni s ő vele tánczol; ugrásait ő alakítja tánczlépésekké és tökéletesíti bennük. Ezek a leczkék elragadók, a bohó jókedv fölélénkíti őket, enyhíti a szerelem félénk tiszteletét; a szerelmesnek meg van engedve, hogy gyönyörrel adja leczkéit, meg van neki engedve, hogy mestere legyen úrnőjének.

Van egy nagyon rossz karban levő régi clavecinjük; Emil rendbehozza és felhangolja; ép oly jó zongora és hangszerkészítő, mint a milyen asztalos; mindig az volt az alapelve, hogy meg tudjon lenni másnak segítsége nélkül mindenben, a mit maga is meg tud csinálni. A ház festői fekvésű, különféle látképeket készít róla, melyekbe olykor Zsófia is belerajzolt és melyekkel feldíszíti apró dolgozószobáját. A kereteik nincsenek megaranyozva; nincs is erre szükségük. Látva Emilt rajzolni s követve példáját, Zsófia is tökéletesíti magát, fejleszti minden tehetségét és bájossága megszépíti őket mind. Atyja és anyja visszaemlékeznek egykori gazdagságukra, mikor újra ragyogni látják maguk körül a művészeteket, a melyek a gazdagságot becsessé tették előttük; a szerelem felékesítette egész házukat; csak egyedül a szerelem által, költség és fáradság nélkül uralkodnak benne ugyanazok az élvezetek, melyeket egyszer csak pénz és vesződség árán lehetett csak összegyűjteni.

Mint a hogy a bálványimádó felcziczomázza imádása tárgyát olyan kincsekkel, melyeket nagyra becsül és felékesíti az oltáron az istent, a kit imád, a szerelmes, bármily tökéletesnek látja szerelme tárgyát, mind újabb díszszel akarja felruházni. Nem a lánynak van erre szüksége, hogy tessék neki, hanem neki magának van szüksége a lány felékesítésére; egy új hódolat az, melyet tanusítani vél neki, új érdek, melylyel szemlélete gyönyörét fokozza. Úgy tetszik neki, hogy semmi szép nincs a maga helyén, ha nem a legfőbb szépséget diszíti. Egyszerre megható és nevetséges látvány ez, látni Emilt, a mint igyekszik Zsófiát megtanítani mindenre, a mit tud, a nélkül, hogy megtudakolná, vajjon az, a mire tanítani akarja, izlése szerint való-e vagy kedvére van-e. Beszél neki mindenről, gyermekes buzgósággal magyaráz neki mindent; azt hiszi, csak meg kell mondania s a leány azonnal tudni fogja; már előre elképzeli magának, mekkora élvezet lesz vele okoskodni, vele filozofálni; haszontalannak tekinti minden tudományát, a melyet nem tárhat ki Zsófia szeme elé; szinte elpirul, hogy olyan dolgokat is tud, a melyeket a leány nem tud.

Leczkéket ad neki tehát a filozófiából, a fizikából, matematikából, történelemből, szóval mindenből. Zsófia örömest alkalmazkodik buzgalmához és igyekszik hasznot húzni belőle. Ha szabad neki a leczkét előtte térden állva adni, menynyire meg van Emil elégedve! Azt hiszi, az ég nyílt meg előtte. Csakhogy ez a helyzet, a mely a tanítványra nézve még kényelmetlenebb, mint a mesterre nézve, nem a legalkalmasabb a tanításra. Az ember nem tud mit csinálni a szemével, hogy kikerülje az őt üldöző szemeket, ha pedig a szemek találkoznak, azzal sem halad a leczke jobban.

A gondolkodás művészete nem idegen a nőktől, de az okoskodó tudományokat csak érinteniök szabad. Zsófia fölfog mindent, de nem sokat őriz meg emlékezetében. Legnagyobb a haladása az erkölcstanban és az izlés dolgaiban; a fizikából csak az általános törvényeket és a világrendszerre vonatkozó eszméket jegyzi meg. Sétáik közben néha, a természet csodáit szemlélve, ártatlan és tiszta szivük e csodák alkotójához is föl mer emelkedni. Nem félnek jelenlététől; közösen árasztják ki előtte szívüket.

Hogyan? Két szerelmes, életkoruk virágában, arra fordítja bizalmas együttlétét, hogy vallásról beszélnek! Arra vesztegetik az időt, hogy felmondják a katekizmusukat! Mire való lealjasítani azt, a mi magasztos? Igen, kétségkívül a katekizmust mondják fel az ábrándok közben, a melyek elbűvölik őket; tökéleteseknek látják egymást, szeretik egymást, lelkesedéssel társalkodnak arról, a mi értéket ad az erénynek. Az áldozatok, melyeket érte hoznak, teszik nekik az erényt drágává, elragadtatásukban, melyet le kell küzdeniök, néha együtt ontják könnyeiket, tisztábbakat az égi harmatnál és ezek az édes könnyek életük varázslata; a legbájosabb mámorban vannak, melyet emberi lelkek valaha tapasztaltak. Még a nélkülözések is fokozzák boldogságukat és növelik önbecsülésüket áldozataik révén. Érzéki emberek, lélek nélküli testek, egy nap ők is meg fogják ismerni a ti gyönyöreiteket és egész életükben sajnálni fogják azt a boldog időt, a mikor e gyönyöröket megvonták maguktól.

Ennek az egymás jó megértésének ellenére, elmaradhatatlan egy s más véleményeltérés, sőt összetűzés sem; az úrnő nincs szeszélyek nélkül, a szerelmes ifjú sem hevesség nélkül való; de ezek a kis viharok hirtelen elmúlnak és csak szorosabbá teszi egyesülésüket; sőt a tapasztalat megtanítja Emilt, hogy ne féljen tőlük annyira; a kibékülések mindig előnyösebbek neki, mint a milyen ártalmasak az összetűzések. Az első összetűzés gyümölcse ugyanannyit engedett neki remélni a többitől; ebben tévedt; de végre is, ha nem nyer is mindig ily észrevehető hasznot, de mindig megnyeri vele azt, hogy láthatja, mennyire megszilárdúl Zsófiában az az őszinte érdeklődés, melyet az ő szíve iránt tanusít. Tudni akarjátok, miben áll ennek előnye. Annál szívesebben megyek bele tárgyalásába, mert ez a példa alkalmat ad nekem, hogy feltárjak egy nagyon hasznos elvet és leküzdjek egy nagyon vészthozót.

Emil szerelmes, ezért tehát nem vakmerő és még jobban meg lehet érteni, hogy Zsófia nem az a leány, a ki tulságos bizalmaskodást engedne meg neki. Miután az okosságnak minden dologban megvan a határa, inkább lehetne őt ridegséggel, mint túlságos engedékenységgel vádolni és maga az apja is néha attól fél, hogy rendkívüli büszkesége majd gőggé fog elfajulni. Emil a legtitkosabb bizalmas együttlétekkor sem merné a legcsekélyebb kegyet kérni, még ki sem mutatni, hogy számot tart rá és ha Zsófia beleölti karját az övébe séták alkalmával, – olyan kegy, melyet nem enged joggá válni – Emil alig meri néha sóhajtozva kebléhez szorítani ezt a kart. Mindazáltal, hosszas tépelődés után, lopva meg merészkedik csókolni a ruháját és több ízben oly boldog ettől, hogy a leány szándékosan nem veszi észre, a mit tett. Egy nap, mikor kissé nyiltabban merészkedik a fiú, a leánynak eszébe jut, hogy azt rossz néven vegye. A fiú makacskodik, a leány fölingerlődik, a bosszúság néhány csípős szót mondat vele; Emil nem tűri el őket szó nélkül. A nap többi része duzzogással telik el és nagyon elégedetlenül válnak el.

Zsófia rosszul érzi magát. Az anyja az ő bizalmasa; hogy rejthetné el előtte bánatát? Ez az első meghasonlásuk és egy meghasonlás, a mely eltart egy óráig, olyan fontos dolog! Szánja-bánja hibáját; anyja megengedi, hogy majd jóvá tegye, az atyja rá is parancsol.

Emil másnap nyugtalanságában a rendesnél korábban jön vissza. Zsófia anyjának segít öltözködni, az apa is velük van a szobában. Emil tiszteletteljesen, de szomorúan lép be. Alig hogy az apa és az anya üdvözölték, Zsófia visszafordul és kezet nyujtva neki, kedveskedő hangon kérdi tőle, hogy érzi magát. Nyilvánvaló, hogy ez a bájos kéz csak azért nyújtódik így ki, hogy megcsókolják. Emil elfogadja a kezet, de nem csókolja meg. Zsófia kissé szégyenkezve, de tőle telhetőleg jó képpel vonja vissza kezét. Emil, a ki nem tanulta ki a nők modorát és a ki nem tudja, mire jó a szeszély, nem egykönnyen felejt és nem csillapul le olyan hamar. Zsófia apja látva, hogy a leány zavarban van, még jobban kihozza sodrából gúnyolódásával. A szegény leány zavartan, megalázva már azt sem tudja, mit csinál és nem adná az egész világért, ha sírni merne. Mennél inkább türtőzteti magát, annál inkább túlárad a szíve; végre kipottyan egy könnye, akárhogy igyekszik visszatartani. Emil meglátja ezt a könnyet, térdre veti magát, megfogja a kezét s több ízben hevesen megcsókolja. «Lelkemre, ön nagyon is jó, – mondja az apa elnevetve magát, – én bizony kevésbbé volnék engedékeny az ilyen bolondosok iránt és megbüntetném a szájat, a mely megsértett.» Emil felbátorítva ettől a beszédtől, könyörgő tekintetet vet az anyára és a beleegyezés jelét vélve látni, remegve közeledik Zsófia arczához, a ki elfordítja fejét és hogy megmentse a száját, rózsás arczát nyújtja oda. A tolakodó fiú nem éri be ezzel; a leány gyöngén áll ellen. Micsoda csók volna ez, ha nem az anyja szeme előtt adnák! Szigorú Zsófia, vigyázz magadra, gyakran fogják kérni tőled, hogy legyen szabad a ruhádat megcsókolni, az alatt a föltétel alatt, hogy néha visszautasítod.

Ezután a példás büntetés után az apának valami dolga akad és kimegy; az anya elküldi valami ürügy alatt Zsófiát s aztán Emilhez intézi szavait s meglehetős komoly hangon mondja neki.

– Uram, hiszem, hogy ilyen jó származású és jó nevelésű fiatal ember, mint ön, a kiben van érzés és erkölcs, nem akarja megbecstelenítéssel viszonozni azt a barátságot, melyet ez a család tanusított iránta. Én nem vagyok sem túlszigorú, sem álszemérmeskedő, tudom, mit kell megengedni a bohó fiatalságnak; ezt eléggé bizonyítja az, a mit szemem előtt engedtem történni. Kérjen tanácsot barátjától kötelessége dolgában; ő meg fogja mondani, mi különbség van azok közt a játékok közt, melyeket az apa és az anya jelenléte jogossá tesz és a közt a szabadság közt, melyet, bizalmukkal visszaélve, tőlük távol enged meg magának valaki és csapdát csinál azokból a kedvezésekből, melyek az ő szemük előtt csak ártatlanok. Meg fogja önnek mondani, uram, hogy a leányom nem követett el egyéb hibát, csak azt, hogy nem látta meg mindjárt előszörre azt, a mit nem lett volna szabad soha megengednie; meg fogja önnek mondani, hogy mindaz, a mit kegynek vesz az ember, kegygyé lesz és hogy méltatlan dolog egy becsületes férfihoz, visszaélni egy fiatal leány együgyűségével, hogy titokban bitorolja azokat a szabadságokat, melyeket az egész világ előtt eltűrhet. Mert azt tudni, hogy mit tűrhet el az illedelem nyilvánosan, de azt nem tudni, hol áll meg a titkolózás árnyában az a férfi, a ki önmagát teszi szeszélyei egyedüli birájává.

Ezután a jogos szemrehányás után, a mely inkább szól nekem, mint növendékemnek, a bölcs anya elhagy minket; én elálmélkodom ritka okosságán, a mely nem sokba veszi, ha szemeláttára a száján csókolják a leányát, de megbotránkozik azon, ha titokban megcsókolják a ruháját. Ha elveink bolondságán elgondolkozom, a melyek mindig feláldozzák az igazi becsületességet a külső illemnek, megértem, hogy miért annál szűziesebb a beszéd, mennél romlottabbak a szívek és miért annál kimértebb a magaviselet, mennél becstelenebbek azok, a kik tanusítják.

A midőn ez alkalommal belecsepegtetem Emil szívébe azokat a kötelességeket, melyeket előbb kellett volna beleoltani, új megfigyelésem ötlik fel, a mely talán leginkább becsületére válik Zsófiának, a melyet azonban óvakodom megmondani szerelmesének: nyilvánvaló, hogy ez az állítólagos büszkeség, a melyet szemére vetnek, csak nagyon bölcs óvatosság, hogy maga-maga ellen megóvja magát. Meglévén az a szerencsétlensége, hogy hevülékeny temperamentumúnak érzi magát, fél az első szikrától és eltávolítja tőle telhető módon. Nem büszkeségből olyan szigorú, hanem alázatosságból. Emilen gyakorolja azt a hatalmat, a melylyel – attól fél – nem bir Zsófia fölött; az egyiket használja fel, hogy leküzdje a másikat. Ha jobban bizna magában, kevésbbé volna büszke. Ha ezt az egy szempontot figyelmen kívül hagyjuk, melyik leány volna hajlékonyabb és szendébb? Kicsoda visel el türelmesebben egy sérelmet? Ki fél jobban attól, hogy sérelmet ne ejtsen máson? Kinek van kevesebb igénye mindenben, kivéve az erényt? Aztán meg nem az erényére büszke, csak azért büszke, hogy az erényét megőrizze és ha koczkáztatás nélkül engedheti át magát szíve hajlamainak, akkor még beczézgeti is szerelmesét. Az okos anya azonban ezekről a részletekről nem beszél még az apával sem; a férfiaknak nem kell mindent tudniok.

Hódítása nem hogy gőgössé tette volna Zsófiát, hanem még nyájasabb és kevésbbé követelőző lett az egész világ iránt, kivéve talán csak azt, a ki ezt a változást előidézte. Nemes szívét nem emeli fel többé a függetlenség érzése. Szerényen élvezi diadalát, a melyet szabadságával kell megfizetnie. A magatartása kevésbbé szabad és a beszéde félénkebb, mióta nem hallhatja a «szerelmes» szót pirulás nélkül; de zavarán is keresztül csillan megelégedettsége és maga ez a szégyenkezés sem kellemetlen érzés. Kivált látogatóba jövő fiatal emberekkel szemben vehető észre magaviseletének megváltozása. Mióta nem fél tőlük, a rendkívüli tartózkodás, a melyet irántuk tanusított, sokat enyhült. Eldöntve választását, aggály nélkül nyájas tud lenni a közömbösek iránt; kevésbbé kényes kiválóságuk dolgában, mióta ez nem érdeklik őt s mindig elég szeretetreméltóknak találja őket, olyan emberekről lévén szó, a kik sohasem fognak neki semmit jelenteni.

Ha az igazi szerelem tudna kaczérsággal élni, azt kellene hinnem, hogy ennek némi nyomai is megtalálhatók abban a módban, a hogy Zsófia velük viselkedik szerelmese jelenlétében. Azt lehetne mondani, hogy nem érve be azzal az égő szenvedélylyel, a melyet benne a tartózkodás és a beczézgetés válogatott elegyítésével szít, nem bánja azt sem, ha ezt a szenvedélyt még egy kis nyugtalansággal is ingerli; azt lehetne mondani, hogy szándékosan felvidítva fiatal vendégeit, Emil kínjainak eszközévé teszi annak a vídámságnak a varázsát, a melyet vele szemben nem mer tanusítani. De Zsófia sokkal is figyelmesebb, sokkal is jobb és sokkal is helyesebb ítéletű, semhogy valósággal kínozza őt. A szerelem és a becsületesség helyettesíti nála az elővigyázatosságot, hogy enyhítsék ezt a veszedelmes ingert: ért hozzá, hogy kell őt felingerelni és megnyugtatni épen akkor, a mikor szükséges és ha néha nyugtalanítja is, soha el nem szomorítja. Bocsássuk meg azokat a gondokat, melyeket annak szerez, a kit szeret, annak a félelemnek kedvéért, hogy sohasem lehet elég erősen hozzá lánczolva.

De micsoda hatással van ez a kis ravaszkodás Emilre? Féltékeny lesz-e? vagy nem lesz féltékeny? Ezt kell megvizsgálni, mert az ilyen kitérések is könyvem czéljára tartoznak és nem igen távolítanak el tárgyamtól.

Már az elébb megmutattam, hogy mikép lopózik bele ez a szenvedély az ember szívébe olyan dolgoknál, melyek csak a képzelődés szüleményei. A szerelemben azonban ez más dolog; itt a féltékenység oly szoros kapcsolatban látszik a természettel, hogy csak bajosan tudjuk elhinni, hogy belőle ered. Még az állatok példája is, melyek közül nem egy a tombolásig féltékeny, úgy látszik, mintha czáfolhatatlanul állapítaná meg az ellenkező nézetet. Vajjon az emberek képzelődése tanítja rá a kakasokat, hogy darabokra tépjék egymást, meg a bikákat, hogy agyondöfködjék egymást?

Az ellenszenv minden ellen, a mi megzavarja és akadályozza élvezeteinket, természetes indulat. Ez tagadhatatlan. Bizonyos pontig az a vágy is az, hogy kizárólagosan bírjuk, a mi nekünk tetszik. De mikor ez a vágy szenvedélylyé válva tombolássá, vagy gyanakvó, keserű képzelődéssé alakul át, az már más dolog. Ez a szenvedély lehet természetes vagy nem természetes; ebben disztingválni kell.

Az állatokról vett példát már régebben megvizsgáltam Értekezés-emben az egyenlőtlenségről és most, hogy újra elmélkedem rajta, az a vizsgálat elég alaposnak tűnik fel, hogy az olvasót ráutalhassam. Csak azt fűzöm hozzá azokhoz a megkülönböztetésekhez, melyeket abban az írásomban tettem, hogy az a féltékenység, mely a természetből ered, nagyon sok tekintetben függ a nemiség hatalmától és hogy mikor ez a hatalom határtalan vagy annak látszik, ez a féltékenység tetőpontjára ér; mert akkor a hím, szükségletei szerint mérve jogait, sohasem nézhet máskép egy másik hímre, mint alkalmatlan versenytársra. Ugyanezeknél a fajoknál a nőstények, mindig annak engedelmeskedve, aki először jött, csakis a foglalás jogán lesznek a hímekéi és örökös harczokat okoznak ezek között.

Azoknál a fajoknál ellenben, a hol csak egy párosodik egygyel, a hol a párosodás bizonyos morális köteléket eredményez, a házasság egy nemét, a nőstény választása alapján azé a hímé levén, a melyet maga szerzett magának, rendszerint megtagadja magát mindenki mástól; a hím pedig, hűségének biztosítékául kérve ezt a kizárólagos vonzódást, ép oly kevéssé ingerlődik fel más hímek láttára és békésebben él velük. Ezekben a fajokban a hím osztozik a kis magzatokról való gondoskodásban és a természet ama törvényeinek egyikénél fogva, melyeket nem lehet meghatottság nélkül szemlélni, úgy tetszik, hogy a nőstény viszonozza az apának azt a ragaszkodást, a melyet gyermekei iránt tanusít.

Ha most már az emberi nemet szemléljük kezdetleges egyszerűségében, könnyű meglátni a hím korlátolt képességéből és vágyainak mérsékletéből, hogy a természettől arra van rendeltetve, hogy érje be egy nősténynyel. Ezt igazolja a két nem számbeli egyenlősége, legalább a mi éghajlatunk alatt; ez az egyenlőség egyáltalán nincs meg azoknál a fajoknál, melyeknél a hímek nagyobb ereje több nőstényt egyesít egyetlen himmel. És bár az ember nem költ mint a galamb és bár abban a tekintetben, hogy nincsenek szoptatós emlői, a négylábúak osztályához tartozik, a gyermekek oly sokáig földöncsúszók és tehetetlenek, hogy ők és az anyjuk csak nehezen tudnának ellenni az apa ragaszkodása nélkül és a nélkül a gondoskodás nélkül, a mely ennek az eredménye.

Az összes megfigyelések tehát egyesülnek annak bizonyítására, hogy a hímek féltékeny tombolásából bizonyos állati fajtákban egyáltalán nem lehet semmit következtetni az emberre nézve és még a déli éghajlatok kivétele is, a hol a soknejűség dívik, csak annál jobban bizonyítja a tételt, mert itt a nők számbeli többségéből folyik a férjek zsarnoksága és mert saját gyöngeségének érzése veszi rá az embert, hogy a kényszerhez forduljon a természet törvényeinek kijátszása végett.