Nálunk, a hol ugyanezek a törvények ebben a tekintetben kevésbbé játszatnak ki, de annál jobban kijátszatnak egy ellenkező és gyűlöletesebb értelemben, a féltékenységnek indító oka inkább a társadalmi szenvedélyekben van meg, mint a kezdetleges ösztönben. A gáláns viszonyok legnagyobb részében a szerelmes sokkal jobban gyűlöli vetélytársait, mint a mennyire szerelmesét szereti; ha attól fél, hogy nemcsak ő egymaga hallgattatik meg, ez annak az önszeretetnek az eredménye, melynek eredetére rámutattam és inkább a hiúság szenved benne, mint a szerelem. Máskülönben félszeg intézményeink olyan képmutatókká tették a nőket147) és annyira felcsigázták étvágyukat, hogy alig lehet számítani még legkipróbáltabb ragaszkodásukra is és hogy már nem is tudják a kedvezésnek olyan jeleit adni a melyek megnyugtathatnák a versenytársaktól való félelmet.

Az igazi szerelemben máskép áll a dolog. Fentebb idézett írásomban megmutattam, hogy ez az érzés nem annyira természetszerű, mint a hogy gondolná az ember és nem csekély különbség van a között az édes megszokás között, a mely lelkileg összeköti a férfit hitvestársával és a között a féktelen hév között, a mely megrészegíti agyrémszerű vonzó tulajdonságaival egy lénynek, melyet nem lát többé olyannak, amilyen. Ez a szenvedély, a mely csak kizárást és kedvezést ismer, a hiúságtól csak annyiban különbözik, a mennyiben a hiúság mindent követel és nem nyújt semmit, tehát mindig méltánytalan, holott a szerelem ép annyit ad, a mennyit követel, tehát magában véve méltányossággal teljes érzés. Máskülönben mennél követelőbb, annál hiszékenyebb: ugyanaz az illuzió, a mely előidézi, könnyen hajlóvá teszi a rábeszélésre. Ha a szerelem nyugtalan, a becsülés bizalommal teljes és becsülés nélkül sohasem volt szerelem tisztességes szívben, mert abban, a mit szeret, mindenki azokat a tulajdonságokat szereti, melyeknek fontosságot tulajdonít.

Mindez jól meg lévén világítva, egy szempillantásra meg lehet mondani, minémű féltékenységre képes Emil, mert alig, hogy ennek a szenvedélynek megvan egy csirája az emberi szívben, a formáját egyedül a nevelés határozza meg. Emil szerelmes és féltékeny, de nem lesz haragos, rosszkedvű, gyanakvó, hanem gyöngéd, érzékeny és félénk: inkább meg lesz ijedve, mint felingerelve; sokkal inkább igyekezni fog megnyerni szerelmesét, mint fenyegetni vetélytársát; elhárítaná, ha lehetne, mint valami akadályt, a nélkül, hogy gyűlölné, mint ellenséget; ha pedig gyűlöli, nem azért gyűlöli, hogy elvitasson tőle egy szívet, melyre igényt tart, hanem a valóságos veszély miatt, a melyben forog, hogy elveszítheti; igazságtalan gőgje nem fog ostoba módon megütközni azon, hogy valaki versenyre mer kelni vele; megérti, hogy a kedvezés maga egyedül csak az érdemre van alapítva és hogy a becsület az eredményben rejlik s ezért megkettőzteti igyekezetét, hogy szeretetreméltó legyen és ez valószinűleg sikerülni is fog neki. A nagylelkű Zsófia mikor felingerli szerelmét néhányszori ijedséggel, tudni fogja ezt az ijedséget szabályozni és őt kárpótolni érte; a versenytársakat pedig, a kiket csak azért tűrt meg, hogy próbára tegye őt, hamarosan félretolja.

De hova is ragadtattam észrevétlenül magamat? Oh, Emil, mi lett belőled? Felismerhetem e benned tanítványomat? Mily mélyre látlak sülyedni! Hol az az oly keményen nevelt fiatal ember, a ki szembeszállott az időjárás viszontagságaival, a ki rászánta testét a legkeményebb munkára, lelkét pedig egyedül a bölcseség törvényeire, hozzáférhetetlenül az előítéleteknek, a szenvedélyeknek; a ki csak az igazságot szerette, a ki csak az észnek engedett és nem ragaszkodott semmihez, a mi nem lényének alkatrésze? Most elpuhulva a tétlen életben nőket ural; az ő mulatságaik a foglalkozása, az ő akaratuk az ő törvénye; sorsának bírája egy fiatal leány; a komoly Emil egy gyermek játékszere!

Ilyenek az élet színjátékának változásai: minden kornak megvan a maga rugója, a mely mozgatja; de az ember mindig ugyanaz. Tíz éves korában a sütemények vezetik, húsz éves korában a szerelmese, harmincz éves korában az élvezetek, negyven éves korában a becsvágy, ötven éves korában a kapzsiság: mikor fog egyedül csak a bölcseség után szaladni? Boldog az, a kit akarata ellenére is erre vezetnek! Mi fontossága van annak, hogy milyen vezető után jár, ha ez a czélhoz vezeti? A hősök, maguk a bölcsek is megfizették ezt az adót az emberi gyöngeségnek és a kinek ujjai orsókat törtek össze, azért nem lett kevésbbé nagy ember.

Ha ki akarod terjeszteni a szerencsés nevelés hatását az egész életre, hosszabbítsd meg az ifjúságon át a gyermekkor jó szokásait és ha növendéked az, a minek lennie kell, gondoskodjál róla, hogy minden időben az legyen. Ez az utolsó simítás, a melyet művednek még adnod kell, hogy tökéletes legyen. Különösen azért fontos dolog, hogy a fiatal embereknek meghagyják a nevelőjüket, mert máskülönben nem igen kell attól félni, hogy szerelmi ügyüket ne tudnák nélküle elvégezni. A nevelőket és kivált az apákat az szokta megtéveszteni, hogy azt hiszik, az egyik életmód kizárja a másikat és hogy a mint az ember felnő, le kell mondania mindenről, a mit kis korában tett. Ha ez így volna, akkor mire való volna gondját viselni a gyermekkornak, ha jó vagy rossz felhasználása elmúlnék vele együtt és ha az ember szükségszerűen más gondolkodásmódot is venne fel, valahányszor teljesen különböző életmódra tér át?

Valamint hogy csak nagy betegségek bontják fel a folytonosságot az emlékezetben, ép úgy csak nagy szenvedélyek teszik ugyanezt az erkölcsökben. Az izléseink és a hajlamaink változnak ugyan, de ezt a változást, bár néha elég hirtelen, enyhítik a megszokások Hajlamaink egymásra következésében, ép úgy, mint a szinek helyes fokozatában, az ügyes művésznek észrevehetetlenné kell tenni az átmeneteket, összeelegyíteni és keverni a tónusokat és hogy semmiben se mutatkozzék szakadás, többféle tónust rakni fel az egész munkára. Ezt a szabályt megerősíti a tapasztalat; a mértéktelen emberek mindennap megváltoztatják vonzódásaikat, izlésüket, érzéseiket és nincs más állandóságuk, mint csak a változás megszokása; de a rendszeres ember mindig visszatér régi eljárás-módjához és még öreg korában sem veszti el a kedvtelést azokban az élvezetekben, melyeket gyermekkorában szeretett.

Ha eléred, hogy átlépve egy új életkorba, a fiatal emberek ne nézzék megvetéssel azt az életkort, melyben azelőtt voltak, hogy új szokásokat véve föl, ne hagyják el a régieket és hogy mindig szeressék tenni azt, a mi jó, tekintet nélkül az időre, a mikor elkezdték, – csak akkor mentetted meg művedet és lehetsz biztos felőlük életük végéig, mert a legfélelmesebb felfordulás abban a korban van, a melyen most őrködöl. A mint hogy mindig fájdalommal gondolunk vissza erre a korra, ép úgy csak nehezen veszítjük el később is azt az izlést, melyet ekkor fölvettünk; ha ellenben egyszer felhagytunk vele, soha az életben nem nyerjük többé vissza.

Legnagyobb része azoknak a szokásoknak, a melyeket a gyermekekre és a fiatal emberekre rákényszeríteni vélsz, nem igazi szokás, mert csak erőszak által vették fel és mert csak kedvük ellenére követik, tehát csak az alkalomra várnak, hogy lerázzák magukról. Az ember nem kedveli meg a börtönt azért, hogy sokáig volt benne; a megszokás a helyett, hogy csökkentené az ellene való ellenszenvet, csak fokozza. Nem így Emil. Ő gyermekkorában mindent csak kedve szerint és szívesen tett s mikor férfivá válva tovább is ugyanazt teszi, csak hozzáfűzi a szokás uralmát a szabadság édességéhez. A tevékeny élet, a testi munka, a testgyakorlás, a mozgás annyira szükségessé vált rá nézve, hogy nem tudna szenvedés nélkül lemondani róluk. Egyszerre elpuhult és ülő életmódra szorítani őt annyi volna, mint börtönbe vetni, meglánczolni, erőszakos kényszerhelyzetben tartani őt. Nincs benne kétségem, hogy a kedve és az egészsége egyaránt szenvedne általa. A jól elzárt szobában lélekzeni is alig tud, szüksége van a szabad levegőre, a mozgásra, a fáradságra. Még Zsófia lábainál sem tudja megállni, hogy néha félszemmel oda ne nézzen a mezőre és hogy ne vágyjon vele együtt bejárni. Mindazonáltal marad, mikor maradnia kell, de nyugtalan, izgatott, látszik rajta, hogy erőszakot tesz magán; azért marad, mert bilincsek vannak rajta. Ime tehát – fogjátok mondani – ezek olyan szükségletek, melyeknek alávetettem, rabság, a melybe juttattam! Mindez igaz; alávetettem őt az emberi állapotnak.

Emil szereti Zsófiát; de mi az első varázs, mely őt lebilincselte? Az érzés, az erény, a tisztesség szeretete. Mikor ezt a szeretetet szereti szerelmesében, elveszthette-e önmagából? És mily áron adta oda magát Zsófia? Mindazon érzések árán, melyek kedvese szívében természetesek: az igazi javak megbecsülése, az önmegtartóztatás, az egyszerűség, a nagylelkű önzetlenség, a pompa és gazdagság megvetése. Emilben ezek az erények megvoltak, mielőtt még a szerelem a szívébe oltotta volna őket. Miben változott tehát tulajdonképen Emil? Újabb okai vannak, hogy az legyen, a mi; ez az egyedüli pont, a miben különbözik attól, a mi volt.

Nem birom elképzelni, hogy bárki, a ki ezt a könyvet csak némi figyelemmel olvasta is, azt higyje, hogy annak a helyzetnek, a melyben van, minden körülménye véletlenül alakult ki körülötte. Vajjon véletlen-e, hogy bár a városok annyi szeretetreméltó leányt kináltak neki, az, a ki tetszését megnyerje, csak egy távoli magányban volt feltalálható! Vajjon véletlen-e, hogy itt megtalálja? Véletlen-e, hogy megfelelnek egymásnak? Véletlen-e, hogy nem lehetnek ugyanarról a helyről valók? Véletlen-e, hogy csak a lánytól oly messzire kap Emil szállást? Véletlen, hogy oly ritkán láthatja és hogy kénytelen annyi fáradsággal megvásárolni azt az élvezetet, hogy néha láthassa őt? Elférfiatlanodik, fogjátok mondani. Ellenkezőleg, megedződik; olyan erőteljesnek kell lennie, a milyenné én tettem, hogy el tudja viselni a fáradalmakat, melyeket Zsófia reá ró.

Két mértföldnyire lakik tőle. Ez a távolság a fujtató a kovácsműhelyben; ebben edzem meg a szerelem nyilait. Ha egymás tőszomszédságában laknának, vagy ha kényelmes kocsiban üldögélve látogathatná meg, kényelmesen, párisi módra szerethetné. Akart volna-e Leander meghalni Neróért, ha nem választotta volna el őket a tenger? Engedd el nekem a sok szót, olvasóm; ha arra való vagy, hogy megérts, eléggé tudod követni részleteiben eljárásom módját.

Az első alkalmakkor, hogy Zsófiát meglátogattuk, lovakat fogadtunk, hogy gyorsabban jussunk oda. Kényelmesnek találtuk ezt a megoldást és az ötödik alkalommal is lovakat fogadtunk még. Vártak ránk; több mint mértföldnyire a háztól embereket vettünk észre az úton. Emil néz, a szíve dobog; közeledik, fölismeri Zsófiát, leveti magát lováról, elindul, repül, a szeretetreméltó család lába előtt van. Emil szereti a szép lovakat; az ő lova szilaj; szabadnak érzi magát, elvágtat a mezőn át; én utána vágtatok, nagy nehezen utólérem és visszavezetem. Szerencsétlenségére Zsófia fél a lótól, nem merek hozzá közelíteni. Emil se lát, se hall, de Zsófia a fülébe súgja, hogy milyen vesződséget okozott barátjának. Emil szégyenkezve szalad oda, hogy megfogja a lovakat, hátramarad; illő, hogy mindenkire rákerüljön a sor. Ő indul előre, hogy megszabaduljunk a lovaktól. Igy maga mögött hagyva Zsófiát, nem találja többé oly kényelmesnek a lovaglást. Lihegve jön vissza és fél úton elénkbe szalad.

A legközelebbi utazáskor Emil nem akar már lovakat. Miért? kérdem tőle. Hiszen csak inast kell fogadnunk, a ki gondjukat viseli. Ugyan – mondja ő – még ezzel is terhére legyünk a tiszteletreméltó családnak? Hiszen tudod, hogy el akarnak látni mindent, embereket és lovakat. Igaz, felelem én, megvan bennük a szegény emberek nemes vendégszeretete. A gazdagok kapzsiak, a maguk bőségében csak barátaikat látják el; a szegények ellenben ellátják barátaik lovait is. Menjünk gyalog, – mondja Emil. – Nincs rá bátorságod, neked, a ki oly könnyedén osztoztál fiad fáradságos mulatságaiban? Nagyon szívesen, – felelek én azonnal. – Úgy tűnik fel nekem, hogy a szerelem sem kivánja, hogy oly sok hűhóval csinálják.

Közeledve az anyát és a leányt még messzebb találjuk, mint az előbbi alkalommal. Úgy megyünk feléjük, mint a nyíl. Emil csupa verejték; egy drága kéz megsimítja orczáját zsebkendőjével. Lehetne mégannyi ló a világon, ezután ugyan eszünkbe sem jutna hasznát venni.

Mindazáltal elég keserves dolog, hogy sohasem tölthetjük együtt az estét. A nyár múlóban van, a napok kezdenek rövidülni. Bármit mondjunk is, sohasem engedik meg, hogy éjjel induljunk haza és hacsak nem jövünk már reggel, csaknem azonnal indulnunk kell, alighogy megérkeztünk. Az anya sokáig sajnálgat minket és aggódik miattunk, végre arra a gondolatra jön, hogy az ő házukban nem lehet ugyan minket elhelyezni, de a faluban lehetne számunkra hajlékot szerezni, a hol néha alhatnánk. Erre a szóra Emil tapsban tör ki, remeg az örömtől; Zsófia pedig akaratlanul is többször csókolja meg anyját azon a napon, mikor erre a gondolatra jött.

Lassankint édes barátság és ártatlan bizalmasság kap lábra köztünk. A Zsófia vagy anyja által megszabott napokon rendesen eljövök barátommal; néha egyedül is engedem menni. A bizalom fölemeli a lelket és egy férfival nem kell már gyermek módjára bánni és mi végre jutottam volna, ha növendékem nem érdemelné meg becsülésemet? Megesik az is, hogy én megyek ő nélküle; olyankor szomorú, de nem zúgolódik: mit érne el zúgolódásával? Különben is tudja, hogy nem azért megyek, hogy ártsak az érdekeinek. De akár együtt megyünk, akár külön-külön, magától értetődik, hogy semmiféle időjárás nem tartóztathat fel, hiszen büszkék vagyunk, ha olyan állapotban érkezünk meg, hogy sajnálnak bennünket. Szerencsétlenségünkre Zsófia megtiltja nekünk ezt a dicsőséget és tiltakozik az ellen, hogy rossz időben is jöjjünk. Ez az egyedüli eset, hogy lázadónak látom azok ellen a szabályok ellen, melyeket titokban sugallok neki.

Egy nap, mikor Emil egyedül ment s én csak másnapra vártam haza, még az este hazatért. Megölelem s ezt mondom neki: Nos, kedves Emilem, visszajöttél barátodhoz? De a helyett, hogy viszonozná ölelésemet, kissé lehangoltan mondja: Ne hidd, hogy jó kedvemből jövök; akaratom ellenére jöttem el. Ő akarta, hogy menjek; az ő kedvéért jöttem, nem a te kedvedért. Meghatva ettől a naivitástól, újra megölelem. Nyilt lélek, őszinte barátom, ne foszsz meg attól, a mi megillet engem. Ha az ő kedvéért jöttél el, az én kedvemért vallod meg; a te hazatérésed az ő műve, de a nyiltságod az enyém. Őrizd meg mindig a szép lelkeknek ezt a nyiltságát. A közömbösek hadd gondolják, a mit akarnak, de bűn tűrni, hogy egy barátunk érdem számba vegye tőlünk azt, a mit nem ő érette tettünk.

Óvakodom attól, hogy ennek a vallomásnak értékét leszállítsam szemében azzal, hogy több szerelmet, mint nagylelkűséget találjak benne és megmondjam neki, hogy nem annyira magától akarja elhárítani visszatérésének érdemét, mint inkább biztosítani Zsófia számára. De így leplezi le előttem szívének mélyét a nélkül, hogy akarná: ha kényelmesen, lassan, szerelméről álmodozva jön, akkor Emil nem egyéb, csak Zsófia szerelmese; ha szaporán jön, kihevülve, bár kissé rosszkedvűen, akkor Mentorának barátja.

Ezekből a rendelkezésekből láthatni, hogy az én ifjam távol van attól, hogy Zsófia mellett töltse életét és hogy annyiszor lássa, a hányszor akarja. Hetenkint egy-két utazás a legtöbb, a mi meg van neki engedve és látogatásai gyakran csak fél napra terjednek s csak ritkán nyúlnak át a másnapba. Sokkal több időt tölt azzal, hogy remélgeti, hogy látni fogja vagy hogy örül neki, hogy láthatta, mintsem hogy valósággal látja. Még abból az időből is, a melyet látogatásaira fordít, kevesebbet tölt mellette, mint útközben feléje vagy távolodva tőle. Ezek az igaz, tiszta, gyönyörteljes, de inkább képzelt, mint valódi élvezetek izgatják szerelmét a nélkül, hogy elférfiatlanítanák szívét.

Azokon a napokon, mikor nem látja Zsófiát, nem tétlen vagy renyhe. Ezeken a napokon megint Emil: egyáltalán nem változott meg. Leggyakrabban a környékbeli mezőkön csatangol, foglalkozik a természetrajzzal, megvizsgálja, figyeli a földeket, terményeiket, művelésüket, összehasonlítja a munkát, a mit lát, azzal, a melyet ismer, keresi a különbségek okait; ha úgy találja, hogy más dolgozási módok előnyösebbek az ittenieknél, közli ezeket a földművelőkkel; ha jobb formájú ekéket ajánl, mindjárt meg is csináltatja saját rajzai alapján; ha márgabányát talál, megmagyarázza nekik a hasznosságát, a mely ezen a környéken ismeretlen; gyakran maga is nekifog a munkának; mind elálmélkodnak, ha látják, hogy könnyebben forgatja szerszámaikat, mint ők, mélyebb és egyenesebb barázdát von, mint az övék, egyenletesebben vet, czélszerűbben ültet. Nem gúnyolódnak rajta, mintha csak szájjal volna földművelő, látják, hogy csakugyan ért hozzá. Szóval kiterjeszti buzgalmát és gondolkodását mindenre, a minek megvan az eredeti és általános haszna, sőt nem is szorítkozik csak erre. Meglátogatja a földművesek házait, tudakozódik hogylétükről, családjukról, gyermekeik számáról, földjük mennyiségéről, terményeik minéműségéről, kelendőségéről, jövedelmükről, adóikról, adósságaikról stb. Pénzt keveset ad, tudva, hogy rendszerint rosszul használják fel, de maga határozza meg felhasználását és hasznossá teszi rájuk nézve, még akaratuk ellenére is. Munkásokat szerez nekik és gyakran megfizeti nekik a napszámot azért a munkáért, a melyre szükségük van. Az egyikkel újra fölépítteti vagy befödeti beomlott kunyhóját, a másikkal megdolgoztatja földjét, a melyet eszközök hiányában parlagon hagyott, meg másnak tehenet szerez, vagy lovat vagy mindenféle állatot az elpusztult helyett; két szomszéd már-már pört kezd egymással, rábeszéli őket, hogy egyezzenek ki; egy paraszt megbetegszik, ápoltatja, maga is ápolja;148) egy másikat háborgat valami hatalmas szomszédja, megvédi és közbelép érdekében; szegény fiatal pár szereti egymást, segít nekik összeházasodni; egy derék asszony elvesztette kedves gyermekét, meglátogatja és vígasztalja; nem megy el azonnal, a mint jött; nem veti meg a szűkölködőket, nem siet otthagyni a szerencsétleneket; gyakran azoknál a parasztoknál étkezik, a kiken segített, olyanoktól is elfogad meghívást, a kiknek nincs rá szükségük; amazoknak jóltevőjévé, emezeknek barátjává válván, mindig egyenlő marad velük. Szóval személyével mindig épen annyi jót tesz, mint pénzével.

Sétáit néha a boldog ház felé irányítja; talán remélheti, hogy titokban megpillantja Zsófiát, hogy észrevétlenül láthatja sétája közben. Emil azonban nyilt magaviseletű, nem tud és nem is akar megtéveszteni. Megvan benne az a szeretetreméltó gyöngédség, a mely növeli és táplálja az önbecsülést az önmagáról való jó tanuságtétellel. Szorosan a neki megszabott korlátok közt tartja magát és sohasem közeledik annyira, hogy véletlenül nyerje meg azt, a mit csak Zsófiától kaphat. Viszont örömest bolyong a környéken, keresgélve szerelmese lába nyomát, meghatva a fáradtságtól, melyet kiállott és az utaktól, melyeket megtett az ő kedvéért. Előtte való nap, hogy meglátogathatja, elmegy valami szomszéd tanyára, harapni valót rendelni másnapra. A séta észrevétlenül erre térül, mintegy véletlenül térnek be, gyümölcsöt, süteményt, tejszínt kapnak. A torkos Zsófia nem érzéketlen az ilyen figyelmességek iránt és szívesen becsüli meg gondoskodásunkat; mert a bókból mindig kijut nekem is a magam része, még ha semmi részem sincs is a gondoskodásban, mely alkalmat adott rá; ez a kis lány ravaszkodása, hogy ne kelljen olyan nagy zavarba jönnie, mikor megköszöni. Az apa és én eszünk a süteményből és bort iszunk, Emil azonban a nőkkel tart és mindig résen van, hogy elcsenhessen egy tányér tejszínt, a melybe Zsófia belemerítette a kanalát.

A sütemények kapcsán szóba hozom Emil előtt egyszeri versenyfutásait. Tudni akarják, miféle versenyfutások azok: megmagyarázom, nevetnek rajta, kérdezik tőle, tud-e még futni. Jobban, mint valaha, felel ő, nem is szeretném, ha elfelejtettem volna. Valaki a társaságból nagyon szeretné futni látni és nem meri megmondani; másvalaki magára vállalja, hogy fölveti a dolgot. Emil belemegy; előkerítenek két-három fiatal legényt a környékről, megállapítják a díjat és hogy annál jobban utánozzák az egykori játékokat, odatesznek egy süteményt a czélpontra. Mindenki készen van; a papa adja meg a jelt kezével tapsolva. A gyors Emil csak úgy szeli a levegőt és máris a pálya végén van, mikor még nehézkes versenytársai alig indultak el. Emil átveszi a díjat a Zsófia kezéből és nem kevésbbé bőkezűen, mint Aeneas, megajándékozza az összes legyőzötteket.

A diadalzaj közepette Zsófia arra merészkedik, hogy kihívja a győzőt és azzal dicsekszik, hogy tud oly jól futni, mint ő. Emil nem vonakodik versenyre szállni vele és mialatt Zsófia készülődik a futásra és föltűzi kétoldalt a ruháját és gondosabban ügyelve arra, hogy feltárja Emil szeme előtt finom lábát, mint hogy legyőzze a versenyben, megnézi, elég rövid-e a szoknyája, – Emil egy szót súg fülébe az anyának. Ez mosolyog és helyeslően bólint. Emil erre versenytársa mellé áll és alig adatott meg a jel, már látni a lányt elindulni és repülni, mint a madár.

A nők nem futásra vannak teremtve; csak azért futnak, hogy utólérjék őket. A futás nem az egyedüli dolog, a mit ügyetlenül csinálnak, de az egyedüli, a mit csúnyán csinálnak: hátrahajtott és testükhöz szorított könyökük nevetségessé teszi mozdulataikat, a magas sarkukon, melyen szökdécselnek, olyanok, mint a szöcskék, melyek futni akarnak ugrálás nélkül.

Emil nem képzeli azt, hogy Zsófia jobban fut, mint más nő s nem tartja érdemesnek, hogy elindúljon helyéről és ingerkedő mosolylyal nézi, hogy indúl neki. Zsófia azonban könnyed és alacsony sarkú czipőben jár, nincs szüksége mesterkedésre, hogy a lába kicsinek látszassék. Olyan sebességgel fut előre, hogy ha utól akarja érni ezt az új Atalantát, épen csak annyi ideje van, a mennyi kell, mikor oly messze maga előtt látja. Ő is elindul tehát, hasonlóan a sashoz, a mely ráveti magát zsákmányára; kergeti, a sarkához ér, végre utóléri a lihegőt, gyöngéden köréje fonja bal karját, fölemeli, mint a tollat és szívére szorítva az édes terhet, így fejezi be a futást; ő vele érinteti meg először a czélt, majd azt kiáltva: «Zsófia a győztes!» letérdel előtte a földre és legyőzöttnek vallja magát.

Ezekhez a különböző foglalatosságokhoz járul az a mesterség, a melyet tanultunk. Legelőbb egy nap hetenkint és ezenkívül minden nap, mikor az idő nem engedi meg, hogy a szabadban maradjunk, Emil és én elmegyünk dolgozni egy mesterhez. Nemcsak a forma kedvéért dolgozunk itt, olyan emberek módjára, a kik fölötte állnak az efféle foglalkozásnak, hanem Istenigazában és valódi munkások módjára. Zsófia apja egy alkalommal, mikor meglátogat minket, a munkánál talál és csodálattal beszéli el feleségének és leányának, a mit látott. Nézzétek meg, mondja, ezt a fiatal embert a műhelyben és látni fogjátok, megveti-e a szegény ember helyzetét. El lehet képzelni, hogy Zsófia örömmel hallgatja ezt a beszédet. Újra szóba kerül a dolog; szeretnék meglepni Emilt munka közben. Kikérdeznek engem, a nélkül, hogy észrevétetnének valamit és miután biztosan megtudták egyik napunkat, az anya és lánya kocsiba ülnek és azon a napon bejönnek a városba.

Belépve a műhelybe, Zsófia észrevesz a túlsó végében egy ingújjra vetkőzött fiatal embert; a haja hanyagul összekötve és annyira el van foglalva azzal, a mit csinál, hogy meg se látja őt. Zsófia megáll és int az anyjának, Emil a vésővel egyik kezében és a kalapácscsal a másikban, épen egy pántot csinál, aztán elfűrészel egy deszkát és belefogja egyik darabját a szorítóba, hogy meggyalulja. Ez a látvány nem nevetteti meg Zsófiát; megindítja és tiszteletreméltónak tűnik fel neki. Asszony, tiszteld uradat, ő dolgozik éretted, ő keresi meg a kenyeredet és táplál téged. Ime, a férfi.

Mialatt a nők Emilt figyelik, én észreveszem őket; megczibálom Emil ruhája újját. Emil megfordul, meglátja őket, eldobja szerszámait és örömkiáltással ugrik fel. Miután átengedte magát első elragadtatásának, leülteti őket és újra belefog munkájába. De Zsófia nem tud ülve maradni; élénken kél fel, átfut a műhelyen, nézegeti a szerszámokat, megsimogatja a gyalult deszkát, összeszedi a földről a forgácsot, a kezeinket nézi és aztán azt mondja, hogy tetszik neki ez a mesterség, mert tiszta. A kis bohó még utánozni is próbálja Emilt. Fehér és gyönge kezével ráhúzza a gyalút egy deszkára; a gyalú siklik, de nem vág. Nekem úgy tűnik, hogy Ámor nevet a levegőben és csapkod a szárnyával, mintha hallanám örömkiáltását: Herkules meg van boszúlva!

Ezalatt az anya kikérdezi a mestert: Uram, mennyit fizet ezeknek a legényeknek? Asszonyom, húsz soust napjára és én adom az eledelüket, de ha ez a fiatal ember akarná, jóval többet is kereshetne, mert ő messze földön a legjobb munkás. Húsz sous napjára és a koszt! mondja az anya s meghatva néz reánk. Úgy van, asszonyom, mondja újra a mester. Erre a szóra az anya Emilhez siet, megöleli, kebléhez szorítja, könnyeivel öntözi, nem tudva mást mondani, mint újra meg újra: Fiam, fiam!

Miután egy ideig beszélgettek velünk, a nélkül, hogy elvontak volna a munkától, az anya így szól leányának: Menjünk, késő már, ne várassunk magunkra. Aztán Emilhez közeledve megveregeti az arczát s ezt mondja neki: Nos, jó munkás, nem akar velünk jönni? Emil nagyon szomorú hangon felel: El vagyok foglalva, tessék a mestert megkérdezni. Megkérdik a mestert, nélkülözhet-e minket. Azt mondja, nem. Sürgős munkám van, úgymond, amelynek holnaputánra el kell készülni. Számítva ezekre az urakra, visszautasítottam a munkásokat, a kik ajánlkoztak; ha ők elmaradnak, nem tudom, hol kapok másik munkásokat és nem tudnék a munkával az igért napra elkészülni. Az anya nem felel semmit, várja, hogy Emil szóljon. Emil lesüti a fejét és hallgat. Uram, mondja neki az anya meglepetve ettől a hallgatástól, nincs erre semmi mondani valója? Emil gyöngéden ránéz a lányra és csak azt feleli: Látják, hogy maradnom kell. Erre a nők eltávoznak és ott hagynak minket. Emil a kapuig kiséri őket, utánuk néz, a míg lehet, sóhajt és szó nélkül visszatér munkájához.

Útközben az anya megütődve beszél leányának erről a furcsa magaviseletről. Ugyan – mondja – hát olyan nehéz lett volna kárpótolni a mestert, hogy ne kelljen ott maradnia? És ez az oly bőkezű fiatal ember, aki szükség nélkül is szórja a pénzt, nem tud pénzt találni illő alkalomkor? Oh, mama, felel Zsófia, ne adja Isten, hogy Emil olyan nagy hatalmat tulajdonítson a pénznek, hogy arra is felhasználja, hogy személyes kötelezettségét is megszeghesse az árán, hogy büntetlenül szegje meg a szavát és megszegesse mással is! Tudom, hogy könnyen kárpótolhatná a mesterembert azért a csekély kárért, a mely az ő elmaradásával éri; ezzel azonban rabjává tenné lelkét a gazdagságnak, hozzászoknék, hogy a vagyont tegye kötelességei helyébe és hogy azt higyje, minden alól fel van mentve az ember, ha fizet. Emilnek más a gondolkozásmódja és remélem, én nem leszek oka, hogy megváltoztassa. Azt hiszed, nem esett nehezére maradni? Mama, ne tévesztesd meg magadat; az én kedvemért maradt, láttam a szemén.

Zsófia nem valami nagyon szerény igényű a szerelem igazi tanubizonyságai iránt. Ellenkezőleg, zsarnokoskodó és követelőző; azt akarja, hogy inkább ne is szeressék, mint hogy lanyhán szeressék. Megvan benne az önbecsérzés nemes érzése, a mely megbecsüli magát és úgy akar tiszteltetni, a hogy ő becsüli magát. Nem tartana magához méltónak egy olyan szívet, a mely nem érezné az ő szívének teljes értékét, a mely ne ép úgy vagy még inkább erényeiért szeretné, mint bájaiért; egy olyan szívet, a mely ne tenné neki elébe saját kötelességeit és a ki ne tenné elébe őt minden más dolognak. Nem akar olyan imádót, a ki nem ismer más törvényt, csak az övét: olyan emberen akar uralkodni, a kit nem torzított el. Így veti meg Circe Ulisszes társait, miután lealjasította őket és annak magának adja oda magát, a kit nem tudott elváltoztatni.

De leszámítva ezt a sérthetetlen és szent jogot, Zsófia féltékenyen őrzi a maga jogait s vigyáz, hogy Emil mily gondosan tartja őket tiszteletben, mily gonddal teljesíti akaratát, mily ügyességgel találja ki, mily éberséggel érkezik meg a megszabott pillanatban: nem akarja sem hogy késsen, sem hogy hamarabb jöjjön, azt akarja, hogy pontos legyen. Sietni annyit tesz, hogy többet tart magára, mint ő rá; késni, ez annyi, mint elhanyagolni. Zsófiát elhanyagolni! Ez nem történhetnék meg kétszer. Egyszer igazságtalanul gyanakodott, hogy elhanyagolták s csaknem vége volt mindennek; de Zsófia méltányos és helyre tudja ütni, ha mit vétett.

Egy este vártak ránk; Emil megkapta a parancsot. Elénkbe mennek; nem érkezünk meg. Hova lettek? Mi baj érhette őket? Nem is küldenek izenetet. Az este várásunkkal telik el. A szegény Zsófia már azt hiszi, meghaltunk; kétségbeesik, kínozza magát, sírva tölti az éjszakát. Este küldönczöt küldtek, hogy tudakozódjék rólunk és hozzon másnap reggel híreket. A küldöncz visszatér az általunk küldöttel, a ki szóbelileg hozza izenetünket és elmondja, hogy jól vagyunk. Egy pillanattal később megjelenünk mi is. Ekkor a helyzet megváltozik: Zsófia letörli könnyeit, vagy ha ont könnyeket, mérgében ontja. Büszke szívét nem kárpótolta, hogy élünk; Emil él és oktalanul váratott magára.

Érkezésünkkor be akar zárkózni. Azt akarják, hogy maradjon; maradnia kell; de azonnal elhatározza magát és nyugodt és megelégedett magatartást vesz fel, a mely másoknak imponálhatott. Az apa elénkbe jön és így szól: Nyugtalanságban tartották a barátjaikat; vannak itt, a kik nem fogják ezt egykönnyen megbocsátani. Ugyan ki, papa? – mondja Zsófia a legbájosabb mosolylyal, melyet csak tetetni tud. Mit törődöl vele, felel az apa, ha nem te vagy? Zsófia nem felel és lesüti a szemét a munkájára. Az anya hideg és kimért módon fogad minket. Emil zavarba jőve, nem meri megszólítani Zsófiát. A leány szól hozzá először; megkérdi, hogy van, üléssel kinálja és olyan jól tettet, hogy a szegény fiatal ember, a ki még nem ért semmit a heves szenvedélyek hangján, beugrik ennek a hidegvérnek és csaknem azon a ponton van, hogy maga is megneheztel.

Hogy felvilágosítsam, meg akarom fogni Zsófia kezét s ajkamhoz akarom emelni, a hogy néha szoktam. Hirtelen visszarántja, oly sajátságosan ejtve ki, hogy: uram, – hogy ez az akaratlan mozdulat azonnal leleplezi Emil szemében.

Zsófia maga is látva, hogy elárulta magát, kevésbbé tesz magán erőszakot. Látszólagos hidegvére irónikus kicsinyléssé változik. Mindenre, a mit mondanak neki, halk és bizonytalan hangon kiejtett egytagú szókkal felel, mintha attól félne, hogy nagyon is keresztül engedi éreztetni a méltatlankodás hangját. Emil félholtan a rémülettől fájdalommal néz rá és igyekszik rávenni, hogy nézzen a szemébe, hogy jobban olvashassa az övében az igazi érzéseit. Zsófia még jobban felingerelve önbizalmától, olyan tekintetet vet rá, hogy elmegy a kedve még egy olyat kivánni. Emil megzavarodva, reszketve nem mer – saját nagy szerencséjére – sem szólni hozzá, sem ránézni; mert még ha ártatlan volna is, Zsófia sohasem bocsátotta volna meg neki, hogy el tudta viselni haragját.

Látva most már, hogy rajtam a sor és hogy ideje kimagyarázkodnunk, visszamegyek Zsófiához. Újra megfogom a kezét, melyet nem von vissza, mert közel van hozzá, hogy elájuljon. Gyöngéden mondom neki: kedves Zsófia, mi pórul jártunk, de ön okos és igazságos, nem fog minket elitélni a nélkül, hogy meghallgatna. Hallgasson meg tehát. Zsófia nem felel, én pedig így szólok.

«Tegnap elindultunk négy órakor; meg volt hagyva, hogy hét órára érkezzünk meg és mindig hamarabb indulunk el, mint kellene, hogy útközben megpihenhessünk. Az út háromnegyed részén már túl voltunk, mikor fájdalmas panaszok ütötték meg a fülünket; a tőlünk némi távolságban levő völgy torkolatából hallatszottak. Odaszaladunk a segélykiáltásra s egy szerencsétlen parasztembert találtunk ott, a ki kissé boros fővel jött lóháton a városból s akkorát esett le a lóról, hogy eltörte a lábát. Kiáltozni kezdtünk segítségért, senki se felelt; próbáltuk a sebesültet föltenni a lóra, nem birtuk; a legcsekélyebb mozdulatra borzasztó kínokat szenvedett a boldogtalan. Nem tehettünk tehát mást, megkötöttük a lovat a szomszéd erdőben, aztán hordágyat csinálva karjainkból, odaültettük a sebesültet és tőlünk telhetően vigyázva vittük útmutatásai szerint arrafelé, a merre haza érhetett. Az út hosszú volt, többször kellett pihennünk. Végre a fáradságtól kimerülten megérkeztünk: szomorú meglepetéssel vettük észre, hogy már ismerjük a házát s hogy ez a szerencsétlen, a kit akkora fáradsággal hoztunk haza, ugyanaz, a ki olyan szívélyesen fogadott minket azon a napon, mikor először érkeztünk ide. A nagy zavarban, a melyben eddig voltunk, kölcsönösen nem ismertük fel egymást.

«Csak két kis gyermeke volt odahaza. A felesége, a ki most készült őt a harmadikkal megajándékozni, annyira megrémült, mikor így látta hazatérni, hogy heves fájdalmakat érzett és néhány óra mulva megszülte gyermekét. Mit csináljunk ilyen körülmények közt egy félreeső kunyhóban, a hol nem remélhettünk semmiféle segítséget? Emil elszánta magát, hogy megkeresi a lovat, melyet az erdőben hagytunk, felül rá és lóhalálában a városba siet seborvosért. A lovat a seborvosnak adta és miután nem tudott mindjárt betegápolónőt találni, gyalog tért vissza egy szolgával, miután gyors küldönczöt küldött önhöz; mialatt én, képzelhetni, mekkora zavarban egy törött lábú férfi és egy vajúdó nő között, előkészítettem a házban mindent, a miről gondoltam, hogy szükség lehet rá mindkettejük segítségére.

A többit nem részletezem; nem erről van most szó. Két óra volt éjfél után, mikor mindketten egy pillanatra megpihenhettünk. Végre hajnal felé megérkeztünk közeli menedékhelyünkre, a hol megvártuk az ön ébredésének óráját, hogy számot adjunk balesetünkről.»

Elhallgattam, nem szólva semmi többet. De mielőtt valaki szólt volna, Emil szerelmeséhez lép, fölemeli hangját és szilárdabban, semmint hittem volna, így szól: Zsófia, a maga kezében van sorsom, jól tudja. Meghalathat a fájdalomtól, de azt ne remélje, hogy el tudja velem feledtetni az emberiesség jogait; ezek nekem szentebbek, mint a maga jogai; sohasem mondok le róluk a maga kedvéért.

Zsófia erre a szóra felelet helyett feláll, karját Emil nyaka köré ölti, csókot nyom arczára; aztán utánozhatatlan bájjal nyújtja karját, így szól hozzá: Emil, fogadd ezt a kezet, a tied. Légy, a mikor akarsz, a férjem és uram; igyekezni fogok megérdemelni ezt a tisztességet.

Alig hogy megölelte Emilt, az apja elragadtatva tapsolt, ezt kiáltva: «Hogy volt! hogy volt!» Zsófia nem kéreti magát, még két csókot adott a másik arczára; de csaknem ugyanabban a pillanatban, megrémülve mind attól, a mit tett, anyja karjába veti magát és az anyai ölbe rejti szégyenkezéstől lángoló arczát.

Nem fogom leírni az általános örömöt; mindenki kell, hogy érezze. Ebéd után Zsófia azt kérdi, vajjon azok a szegény betegek nagyon messze laknak-e arra, hogy meglátogassa őket. Zsófia ezt kívánja s ez jó dolog. Odamegyünk: két külön ágyban találjuk őket; Emil hozatott egy ágyat. Embereket találunk körülük, a kik segítenek nekik: Emil gondoskodott róluk. De egyébként mind a ketten oly rossz állapotban vannak, hogy a kényelmetlenség ép annyi bajt okoz nekik, mint az állapotuk. Zsófia kötényt kér a jó asszonytól és megveti az ágyát; ugyanezt teszi aztán a férfival; gyöngéd és könnyed keze megtapogat mindent, a mijük fáj nekik és lágyabb fekvőhelyet készít fájó tagjaiknak. Már közeledtére is könnyebben érzik magukat; azt lehetne mondani, hogy eltalálja, mi fáj nekik. Ez az oly kényes leány nem riad vissza sem a piszoktól, sem a kellemetlen szagtól és tudja, hogy kell eltüntetni az egyiket, a másikat is a nélkül, hogy bárkit is terhelne és a nélkül, hogy megkínozná vele a betegeket. Ő, a ki mindig oly szerény és néha oly büszke, ő, a ki a világ minden kincséért nem érintette volna csak ujja hegyével is egy férfi ágyát, minden kényeskedés nélkül fekteti másik oldalára a sebesültet és kényelmesebb helyzetbe teszi, hogy így tovább maradhasson fekve. A felebaráti buzgalom legyőzi a tartózkodását; a mit tesz, oly könnyedén teszi és olyan ügyesen, hogy a beteg megkönnyebbültnek érzi magát szinte a nélkül, hogy észrevenné, hogy hozzá nyúltak. A férj és a feleség közös értelemmel áldják a szeretetreméltó leányt, a ki gondozza őket, sajnálkozik miattuk, vigasztalja őket. Az égnek angyala ő, kit Isten küldött be hozzájuk; megvan benne az angyal külseje és nyájassága, a kedvessége és jósága. Emil meghatva, szótlanul nézi őt. Férfi, keresd az élettársadat; az Isten adta őt neked arra, hogy enyhítse bajaidat. Ez az asszony.

Megkereszteltetik az újszülöttet. A két szerelmes tartja keresztvízre azzal a forró vágygyal, hogy nemsokára ugyanez tétessék másokkal. Vágyva-vágynak erre a pillanatra; úgy gondolják, mintha már itt is volna; Zsófia minden aggálya el van távolítva, de most jönnek meg az én aggályaim. Nincsenek még annyira, mint a hogy gondolják; mindennek megvan a maga ideje.

Egy reggel, a mikor két napja nem látták egymást, belépek Emil szobájába, kezemben egy levéllel és mereven ránézve így szólok hozzá: «Mit tennél, ha azt a hírt hoznák neked, hogy Zsófia meghalt?» Emil nagyot kiált, összecsapva kezét felkiált és szó nélkül, rémült tekintettel néz rám. «Felelj hát,» – mondtam én ugyanazzal a nyugalommal. Erre felingerülve hidegvéremen hozzám lép, haragtól, lángoló szemekkel s csaknem fenyegető magatartásban állva elém, így szól: «Hogy mit tennék? Nem tudom, de annyit tudok, hogy soha életemben nem látnám viszont azt, a ki az értésemre adná». «Nyugodj meg, – mondom neki mosolyogva – ő él, jól érzi magát, rád gondol és ma estére várnak minket. De menjünk egyet sétálni; beszélgessünk».

A szenvedély, mely elfogta, nem engedi többé, hogy mint azelőtt, elmerüljön a merőben okoskodó beszélgetésbe; ennek a szenvedélynek a révén kell az érdeklődését megragadni, hogy figyelmesen hallgassa oktatásomat. Ezt tettem ezzel a borzalmas előzménynyel; most ugyan biztos vagyok benne, hogy meg fog hallgatni.

«Boldognak kell lenni, kedves Emilem, ez a czélja minden egyes lénynek; ez az első vágy, melyet a természet belénk oltott és az egyetlen, a mely nem fog soha elhagyni. De hol van a boldogság? Ki tudja? Mindenki keresi és senki sem találja meg. Azzal töltjük az életünket, hogy keresgéljük és meghalunk a nélkül, hogy elértük volna. Fiatal barátom, mikor születésedkor karomba vettelek és mikor tanuságul hívtam a legfőbb lényt ahhoz a kötelezettséghez, melyet vállaltam, napjaimat a te napjaid boldogságának ajánlottam fel, – tudtam-e magam is, hogy mire kötelezem magamat? Nem; csak azt tudtam, hogy a mikor téged boldoggá teszlek, bizonyos, hogy az leszek én is. A mikor elvállaltam rád nézve ezt az üdvös czélt, közössé tettem mindkettőnk számára.

«A míg nem tudjuk, hogy mit tegyünk, a bölcseség abban áll, hogy tétlenségben maradjunk. Ez minden elvek között az, a melyre az embernek legnagyobb szüksége van és az, a melyet a legkevésbbé tud követni. Keresni a boldogságot a nélkül, hogy tudnók, hol van, ez annyi, mint kitenni magát annak, hogy elfut előle, ez annyi, mint megannyi ellenkező úton veszélybe jutni, a hány eltévedni való út van. De nem mindenkinek tulajdonsága, hogy tétlenül tudjon maradni. Abban a nyugtalanságban, melyben a jóllét vágya tart minket, jobb szeretünk tévedni a kergetésében, mint semmit se tenni keresésére és ha egyszer elhagytuk azt a helyet, a hol felismerhetjük, nem tudunk többet oda visszatérni.

«Ugyanebben a tudatlanságban lévén, igyekeztem kikerülni ugyanazt a hibát. Elvállalván a gondoskodást rólad, elhatároztam, hogy nem teszek egyetlen haszontalan lépést és megakadályozom, hogy te se tegyél. A természet útjához ragaszkodtam, várva, hogy ez megmutassa a boldogság útját. Kiderült, hogy ugyanaz és hogy a mikor nem gondoltam rá, akkor követtem.

«Légy tanubizonyságom, légy itélő bírám, sohasem foglak megtagadni. Első éveid nem áldoztattak fel azoknak a melyek ezután fognak következni; élvezted mindazokat a javakat, melyeket a természet adott neked. Azok közül a bajok közül, a melyeknek alávetett téged és a melyektől meg tudtalak óvni, csak azokat érezted, a melyek megedzhetnek más bajok ellen. Nem szenvedtél egyet sem, hanem ha azért, hogy elkerülj egy nagyobbat. Nem ismerted sem a gyűlöletet, sem a rabszolgaságot. Szabad és elégedett lévén, igazságos és jó maradtál, mert a szenvedés és a bűn elválaszthatatlanok és az ember sohasem válik gonoszszá, csak mikor boldogtalan. Vajha gyermekkorod emléke meghosszabbodnék öreg napjaidig! Nem félek attól, hogy jó szíved valaha is visszaemlékszik rá a nélkül, hogy ne áldja azt a kezet, a mely vezette.

«Mikor belejutottál az okosság életkorába, megóvtalak az emberek előitéleteitől; mikor a szíved érzékenynyé lett, megóvtalak a szenvedélyek zsarnokságától. Ha meg tudtam volna hosszabbítani ezt a belső nyugalmadat életed végeig, biztonságba helyeztem volna művemet és mindig boldog lennél, a mennyire ember csak lehet; de kedves Emilem, hiába merítettem volna bele a lelkedet a Styxbe, nem tehettem volna mindenütt sebezhetetlenné; új ellenség támad fel, a kit még nem tanultál meg legyőzni és a kitől nem tudtalak megmenteni. Ez az ellenség, ez te magad vagy. A természet és a sors szabadnak hagyott. El tudtad szenvedni a nyomort, el tudtad viselni a test fájdalmait; a lélek fájdalmai ismeretlenek maradtak előtted; nem függtél mástól, csak az emberi sorstól és most függsz mindazoktól a kötelékektől, melyeket magad raktál magadra; a mikor megtanultál vágyni, vágyaid rabszolgájává tetted magadat. A nélkül, hogy bármi is változnék benned, a nélkül, hogy bármi bántana is, a nélkül, hogy bármi érné is lényedet, mennyi fájdalom támadhatja meg lelkedet! Mennyi bajt érezhetsz. a nélkül, hogy beteg lennél! Hány halált szenvedhetsz a nélkül, hogy meghalnál! Egy hazugság, egy tévedés, egy kétség a kétségbeesésbe dönthet.

«Láttad a színházban a hősöket, a kik ki voltak szolgáltatva a végső kínoknak, esztelen kiáltásaikkal visszhangoztatták a színpadot, jajgattak, mint az asszonyok, sírtak, mint a gyermekek és ezzel kiérdemelték a közönség tapsait. Emlékszel, mennyire megbotránkoztál ezeken a jajgatásokon, ezeken a kiáltozásokon, ezeken a panaszokon, olyan férfiaktól, a kiktől csak az állhatatosság és a szilárdság tényeit kellene várni? Hogyan, mondtad méltatlankodva, ezek azok a példák, melyeket mint követendőket tűznek ki, a minták, a melyeket utánzásra ajánlanak! Attól félnek-e, hogy az ember nem elég kicsiny, elég boldogtalan, elég gyönge, ha nem tömjéneznek gyöngeségének az erény hamis álarcza alatt? Fiatal barátom, ezután légy engedékenyebb a színpad iránt: ime, magad is egyike lettél hőseinek.

«Tudsz tűrni és meghalni, el tudod viselni a kényszerűség törvényét a fizikai bajokban, de még nem szabtál törvényt szíved vágyainak és szeretetünkből inkább születik meg életünk nyugtalansága, mint szükségleteinkből. Vágyaink messzire terjednek, az erőnk csaknem semmi. Az ember kívánságai révén ezer dologtól függ, maga-maga révén nem függ semmitől még a saját életétől sem; mennél több köteléket teremt magának, annál jobban megsokszorozza a szenvedéseit. Minden csak úgy elmúlik a földön, minden, a mit szeretünk, elszalad előlünk előbb-utóbb és mi úgy ragaszkodunk hozzá, mintha örökké kellene tartania. Micsoda rémület Zsófia halálának merő gyanujára! Hát arra számítottál, hogy örökké fog élni? Nem hal meg senki az ő korában? Meg kell halnia, gyermekem és talán te előtted. Ki tudja, életben van-e ebben a pillanatban? A természet csak egy halálnak tett rabjává téged; te rabjává teszed magadat egy másiknak. Igy tehát abba a helyzetbe jutsz, hogy kétszer fogsz meghalni.

«Igy alá lévén vetve szabályozatlan szenvedélyeidnek, mennyire szánni való leszel! Mindig nélkülözés, mindig veszteség, mindig aggodalom; sohasem élvezheted, a mid megmaradt. A félelem, hogy mindent elveszítesz, megakadályoz, hogy bármid is legyen; mivel csak a szenvedélyeidet akartad követni, sohasem fogod őket kielégíteni tudni. Mindig keresni fogod a nyugalmat és mindig futni fog előled; nyomorult leszel és gonoszszá válsz. És hogy ne lennél az, mikor nincs más törvényed, mint féktelen vágyaid? Ha nem tudod elviselni az akaratlan nélkülözéseket, hogy róhatnád őket magadra akaratlanul? Hogy tudnád feláldozni a hajlamot a kötelességnek és hogy tudnál ellenállni szívednek, hogy eszedre hallgass? Te, a ki látni sem akarod többé azt, a ki tudtodra adja szerelmesed halálát, hogy tudnád látni azt, a ki el akarja venni tőled elevenen, a ki azt merné neked mondani: Rád nézve meghalt, az erény választja el tőled? Ha vele kell élned, bármi történik is, akár férjnél van Zsófia, akár nincs, akár szabad vagy, akár nem, akár szeret vagy gyűlöl téged, akár odaadják neked, akár megtagadják tőled, az mindegy, te akarod őt, bírnod kell őt bármi áron. Mondd meg nekem, mely bűnnél áll meg az, a kinek nincs más törvénye, csak szívének vágyai és nem tud ellenállni semminek, a mire vágyik?

«Kedves gyermekem, bátorság nélkül nincs boldogság s erény sincs küzdelem nélkül. Az erény szó az erő-ből származik; az erő az alapja minden erénynek. Csak az olyan lényé lehet az erény, a mely természeténél fogva gyönge s akaratánál fogva erős; csak ebben áll az igaz ember érdeme; és az Istent jónak nevezzük ugyan, de nem nevezzük erényesnek, mert nincs szüksége erőfeszítésre ahhoz, hogy jó legyen. Megvártam, a míg abban az állapotban léssz, hogy megérthess, mielőtt ezt az annyira profanizált szót megmagyaráztam volna neked. A míg az erény gyakorlása nem kerül semmibe, kevés szükség van az ismeretére. Ez a szükség akkor áll be, mikor a szenvedélyek feltámadnak; rád nézve már beállott.

«A midőn a természet teljes egyszerűségében neveltelek, a helyett, hogy keserves kötelességekről prédikáltam volna neked, megóvtalak azoktól a bűnöktől, a melyek ezeket a kötelességeket keservesekké teszik; nem annyira gyűlöletessé tettem előtted a hazugságot, mint inkább haszontalanná; nem annyira arra tanítottalak, hogy add meg mindenkinek, a mi megilleti, mint inkább hogy csak azzal törődj, a mi a tiéd; inkább jóvá tettelek, mint erényessé. De a ki csupán csak jó, csak addig marad az, a míg kellemes annak lennie; a jóság megtörik és tönkre megy az emberi szenvedélyek ütközése alatt; az az ember, a ki semmi egyéb, csak jó, csak a maga számára az.

«Mi tehát az erényes ember? Az, a ki le tudja győzni indulatait; mert akkor követi az eszét, lelkiismeretét, megteszi kötelességét; a rend állapotában marad és semmi sem tartja meg benne. Idáig te csak látszólag voltál szabad, csak annak a rabszolgának a kétséges szabadságát élvezted, a kinek nem parancsoltak semmit. Most légy valóban szabad, tanulj meg a magad ura lenni; parancsolj szívednek, oh Emil és erényes leszel.

«Egy másik mesterséget is ki kell tehát tanulnod és ez nehezebb, mint az első; mert a természet fölment minket a bajok alól, melyeket reánk ró vagy megtanít elviselni őket, de nem mond nekünk semmit azokra vonatkozólag, a melyek önmagunktól jönnek ránk, magunkra hagy bennünket; enged minket szenvedélyeink áldozataiul, hogy hatalmába essünk hasztalan fájdalmainknak és még büszkélkedjünk könnyeinkkel, a melyek miatt pirulnunk kellett volna.

«Ez most az első szenvedélyed és talán az első, a mely méltó hozzád. Ha férfi módjára kormányozni tudod, ez lesz az utolsó is; a többieket mind leigázhatod és nem fogsz engedelmeskedni másnak, mint az erény szenvedélyének.

«Ez a szenvedély nem bűnös, jól tudom, ép oly tiszta, mint a lelkek, melyek érzik. A becsületesség keltette, az ártatlanság táplálta. Boldog szerelmesek! az erény varázsa csak szaporítja számotokra a szerelem varázsát és az édes kötelék, a mely rátok vár, nem kevésbbé dija okosságotoknak, mint ragaszkodásotoknak. De mondd meg nekem, mint őszinte férfi, ez az oly tiszta szenvedély kevésbbé igázott le téged? Kevésbbé lettél a rabja? És ha holnaptól fogva nem volna már ártatlan, elfojtanád holnaptól fogva? Most van az ideje, hogy kipróbáld az erődet; mikor már alkalmazni kell, akkor már késő lesz. Nem az ellenség előtt gyakoroljuk harczra magunkat, a háború előtt készülődünk rá; a háborúba már teljesen előkészülve megyünk.

Tévedés a szenvedélyeket megengedettekre és meg nem engedettekre osztani fel, hogy az előbbieknek hódoljon az ember s az utóbbiakat elfojtsa. Valamennyi jó, ha az ember uruk marad, mind rossz, ha alávetjük magunkat nekik. A természet azt tiltja meg, hogy hajlamainkat tovább terjeszszük, mint erőnket; az ész azt tiltja meg, hogy azt akarjuk, a mit nem tudunk elérni, a lelkiismeret nem azt tiltja meg nekünk, hogy kisértetbe essünk, hanem azt, hogy legyőzessük magunkat a kisértéstől. Nem mitőlünk függ, hogy vannak-e szenvedélyeink vagy nincsenek, hanem tőlünk függ, hogy uralkodjunk rajtuk. Minden érzés, a melyen uralkodunk, jogosult, s minden érzés, a mely uralkodik rajtunk, bűnös. A férfi nem bűnös azért, hogy szereti a más feleségét, ha ezt a szerencsétlen szenvedélyt a kötelesség törvénye által leigázva tartja; ellenben bűnös, ha a maga feleségét annyira szereti, hogy ennek a szerelemnek mindent feláldoz.

«Ne várj tőlem hosszadalmas erkölcsi tanításokat; csak egyet kell neked adnom és ez magában foglalja a többit mind. Légy ember, tartsd szívedet helyzeted korlátai között. Tanulmányozd és ismerd meg ezeket a korlátokat: bármily szűkek, az ember nem boldogtalan addig, a míg közéjük zárkózik; csak akkor az, mikor át akarja őket hágni; akkor is az, mikor esztelen vágyaiban a lehetőségek sorába számít olyant, a mi nem oda való; akkor is az, mikor elfelejti emberi helyzetét, hogy képzelt helyzeteket koholjon magának, a melyekből mindig visszaesik a maga helyzetébe. Az egyedüli javak, melyek nélkülözése nehezünkre esik, azok, a melyekről azt hiszszük, jogunk van rájuk. Elnyerésük nyilvánvaló lehetetlensége felszabadít tőlük, az óhajtások remény nélkül nem kínoznak. A koldust nem kínozza az a vágy, hogy vajha király lenne, a király csak akkor akar Isten lenni, ha azt hiszi, hogy már nem ember.

«Legnagyobb bajaink forrásai a gőg illuziói, de az emberi nyomorúság szemlélete mindig mérsékeltté teszi a bölcset. A maga helyén marad, nem izgatódik, hogy kiléphessen belőle, nem használja el hasztalanul erőit, hogy élvezze azt, a mit nem tud megtartani és felhasználva minden erejét arra, hogy jól birja azt, a mije van, a valóságban ép annyival hatalmasabb és gazdagabb, a mennyivel kevesebbre vágyik, mint mi. Halandó és veszendő lény vagyok, fűzzek-e örökre való kötelékeket ezen a földön, a hol minden változik, a hol minden elmúlik és a honnan holnap el fogok tünni? Oh Emil, oh fiam, ha téged elveszítnélek, mi maradna meg belőlem? És mégis meg kell tanulnom téged elveszíteni, mert ki tudja, mikor fosztatom meg tőled?

«Ha tehát boldogan és okosan akarsz élni, ne fűzd hozzá a szívedet máshoz, mint a szépséghez, a mely nem pusztul el, hogy a helyzeted szabjon határt vágyaidnak, hogy kötelességeid előbb járjanak, mint hajlamaid; terjeszd ki a szükségesség törvényét a morális dolgokra; tanuld meg elveszíteni azt, a mit elvehetnek tőled, tanulj meg elhagyni mindent, ha az erény rendeli, tanulj fölébe emelkedni az eseményeknek, felszabadítani tőlük szívedet a nélkül, hogy összetépnék, bátornak lenni a balsorsban, hogy ne légy soha nyomorúságos, szilárdnak lenni kötelességedben, hogy ne légy soha bűnös. Akkor boldog leszel a sors ellenére is és okos szenvedélyeid ellenére. Akkor még a törékeny javak birtokában is olyan gyönyört fogsz találni, a mit semmi sem tud megzavarni; a tiéid lesznek a nélkül, hogy te az övék lennél és érezni fogod, hogy az ember, a ki elől elfut minden, csak azt élvezi, a mit tud elveszteni. Nem lesz, az igaz, illuziód képzelt örömökről, de nem lesznek meg a fájdalmaid sem, melyek ezeknek gyümölcsei. Sokat fogsz nyerni ezzel a cserével, mert ezek a fájdalmak gyakoriak és valódiak, és ezek az örömök ritkák és hiúk. Legyőzve annyi csalfa képzelődést, le fogod győzni azt is, a mely oly nagy értéket tulajdonít az életnek. Zavar nélkül fogod átélni életedet és borzalom nélkül fogod befejezni; tőle is eloldod magadat, mint minden dologtól. Hányan gondolják rémülettel eltelve, hogy mikor elhagyják, megszünnek lenni; te tudva semmiségét, azt fogod hinni, hogy most kezeled. A halál a gonosz életének vége és az igaz életének kezdete.»

Emil nyugtalansággal vegyes figyelemmel hallgat rám. Valami baljóslatú következést vár ettől az első szótól. Érzi, hogy a mikor megmutatom neki annak szükségét, hogy gyakorolja lelke erejét, akkor alá akarom vetni ennek a keserves gyakorlatnak és mint a sebesült, a ki megremeg, mikor a seborvost közeledni látja s már azt hiszi, érzi sebén a fájdalmas, de egészséghozó érintést, a mely nem engedi romlásba dőlni.

Bizonytalanul, megzavarodva, türelmetlenül várva, hogy hova akarok kilyukadni, felelet helyett kérdez, de félénken. Mit kell tennie? mondja csaknem remegve és föl se merve emelni a szemeit. «Hogy mit kell tenned?» felelem én szilárd hangon. «El kell hagynod Zsófiát.» «Mit mondasz?» kiált fel ő felháborodva. «Elhagyni Zsófiát? Elhagyni őt, megcsalni, árulónak lenni, gazembernek, hitszegőnek!» «Ugyan!» felelek én félbeszakítva őt. «Hát attól fél Emil, hogy tőlem tanulja meg ezeket a neveket megérdemelni?» «Nem» folytatja ő ugyanazzal a hevességgel, «sem tőled, sem mástól; akaratod ellenére is meg tudnám őrizni a művedet; tudnék tenni róla, hogy azokat a neveket ki ne érdemeljem.»

El voltam készülve erre az első felbőszülésre; engedem elmúlni felindulás nélkül. Ha nem volna meg bennem az a mérséklet, melyet neki prédikálok, ugyan prédikálhatnám neki! Emil sokkal jobban ismer engem, semhogy képesnek tartson arra, hogy valami rosszat követeljek tőle és jól tudja, hogy rossz tett volna, ha elhagyná Zsófiát, abban az értelemben, a melyet ő tulajdonít ennek a szónak. Megvárja tehát végre, míg kimagyarázom magamat. Erre én újra beszélni kezdek.

«Hiszed-e kedves Emilem, hogy bármilyen helyzetben van is, lehet ember boldogabb, mint a milyen te voltál három hónap óta? Ha ezt hiszed, akkor fölvilágosítlak róla, hogy tévedsz. Mielőtt megismerted volna az élet gyönyöreit, már kimerítetted boldogságát. Nincs semmi különb annál a gyönyörnél, a melyet élveztél. Az érzékek gyönyöre mulandó; a szív szokásszerű állapota ebben mindig veszít Többet élveztél a remény által, mint a mennyit valaha a valóságban élvezni fogsz. A képzelődés, a mi feldíszíti azt, a mire vágyunk, bírás közben elhagyja. Az önmaga által létező kényen kívül csak az a szép, a mi nincs. Ha ez az állapot örökké tarthatott volna, érezhetted volna a legfőbb boldogságot. De mindaz, a mi az emberrel kapcsolatos, érzi a maga esendőségét; minden véges, minden mulandó az emberi életben és ha az az állapot, a mely minket boldoggá tesz, szüntelenül tartana, élvezésének megszokása megfosztana az ízétől. Ha rajtunk kívül nem változik semmi, megváltozik a szív; vagy a boldogság hagy el minket, vagy mi hagyjuk el a boldogságot.

«Mámorod közben méretlenül múlna el az idő. A nyár véget ér, közeledik a tél. Ha folytatni tudnók is kirándulásainkat, ily zord időszakban semmiesetre sem engednék meg. Akaratunk ellenére is meg kell változtatni életmódunkat; a mostani már nem tarthat tovább. Látom türelmetlen szemeden, hogy ez a nehézség nem hoz zavarba: Zsófia vallomása és saját vágyad könnyű módot sugall a hó kikerülésére s hogy ne kelljen utazgatnod, ha meg akarod látogatni. A megoldás kétségkívül kényelmes, de ha eljön a tavasz, elolvad a hó és megmarad a házasság; már pedig minden évszakra kell gondolni.

«Nőül akarod venni Zsófiát, holott nincs is még öt hónapja, hogy ismered. Nőül akarod venni, nem azért, mert hozzád illik, hanem mert tetszik neked, mintha a szerelem soha nem tévedne az összevalóság dolgában és mintha a kik azon kezdték, hogy szerették egymást, nem végeznék soha azon, hogy gyűlölik egymást. Zsófia erényes, tudom, de vajjon elég-e ez? Elég-e, ha az emberek tisztességesek, arra, hogy összevalók legyenek? Nem az erényét vonom kétségbe, hanem a jellemét. Megmutatja-e magát egy nő jelleme egy nap alatt? Tudod-e, hány helyzetben kellett volna őt látnod, hogy kedélyét alaposan ismerd? Négy hónapi ragaszkodás neked biztosíték egy egész életre? Lehet, hogy két hónapi távollét elfeledteti őt veled; talán van valaki, a ki csak a te távollétedre vár, hogy kitöröljön szívéből tégedet; talán visszatérésedkor ép oly közömbösnek találnád, mint a mily gyöngédnek találtad eddig. Az érzések nem függnek az elvektől; ő azért megmaradhat nagyon tisztességesnek, de nem szeret többé. Hajlandó vagyok azt hinni, hogy állhatatos és hű marad, de ki felel neked róla és ki fele neki rólad, ha magatok nem tettétek magatokat próbára? Addig akartok ezzel a próbával várni, a míg hiábavalóvá lesz? Addig akartok várni egymás megismerésével, a mikor már nem tudtok elválni egymástól?

«Zsófia nincs még tizennyolcz éves, te alig multál huszonkettő; ez a szerelem kora, de nem a házasságé. Micsoda családapa és családanya! Bizony, hogy gyermekeket tudjatok nevelni, várjatok legalább addig, a míg magatok nem lesztek gyermekek. Tudod-e, hogy hány fiatal nőnek gyöngítette meg a szervezetét az időnek előtte kiállott terhesség, hánynak rontotta meg az egészségét, rövidítette meg az életét? Tudod-e hány gyermek maradt beteges és gyönge, mert nem eléggé kifejlődött testben tápláltattak? Ha az anya és a gyermek egyszerre nőnek és ha a növekvéshez szükséges anyag megoszlik kettejük között, sem az egyiknek, sem a másiknak nincs meg az, a mit a természet neki szánt. Hogy lehetne tehát, hogy ettől ne szenvedjenek mind a ketten? Vagy nagyon rosszul ismerem Emilt, vagy pedig ő inkább szeretne később erőteljes nőt és gyermekeket, mintsem az ő életük és egészségük rovására elégítse ki mohóságát.

«Beszéljünk rólad. A férj és apa állapotába kívánva jutni, megfontoltad-e a kötelességeket? Családapává válva az állam tagjává leszel. És mit tesz az, az állam tagjának lenni? Tudod-e? Tanulmányoztad emberi kötelességeidet, de ismered-e a polgár kötelességeit? Tudod-e, mi a kormány, törvény, haza? Tudod-e, mily áron van megengedve élned és kiért kell meghalnod? Azt hiszed, megtanultál mindent, holott nem tudsz még semmit. Mielőtt helyet foglalnál a polgári rendben, tanuld meg ismerni és tudd meg, milyen rang felel meg benne neked.

«Emil, el kell válnod Zsófiától, nem mondom, hogy el kell hagynod: ha erre képes volnál, akkor ő nagyon boldog lehetne, hogy nem ment hozzád nőül. El kell válnod tőle, hogy méltóvá légy hozzá. Ne légy oly hiú, hogy azt hidd, máris megérdemled őt. Oh, mennyit kell még tenned! Teljesítsd ezt a nemes feladatot; tanuld meg elviselni a távollétet, nyerd meg a hűség jutalmát, hogy visszatérésedkor legyen valamid, a mit becsületedre számíthatsz előtte és ne mint kegyet kérhesd a kezét, hanem mint jutalmat.»

Nem lévén még gyakorolva az önmagával való küzdésben, nem lévén még hozzászokva, hogy az egyik dologra vágyakozzék, egy másikat pedig akarjon, a fiatal ember nem adja meg magát, ellenáll, vitatkozik. Miért tagadná meg magától a boldogságot, a mely reá vár? Nem azt jelentené-e, ha késlekedik elfogadni, mint hogy nem becsüli meg a keveset, a melyet nyujtanak neki? Szükség van-e rá, hogy eltávolodjék tőle, hogy megtudja azt, a mit tudnia kell? És ha ez szükséges is, miért ne hagyhatná neki visszatérésének biztos zálogát feloldhatatlan kötelékekkel? Csak a férje lehessen s kész engem követni, csak legyenek egyesítve s félelem nélkül fog tőle elválni. «Egyesülni, hogy elváljatok! Kedves Emilem, micsoda ellentmondás ez! Az megeshetik, hogy a szerelmes meg tud élni szerelmese nélkül, de a férjnek nem szabad szükség nélkül elhagyni nejét. Látom, halasztásodnak akaratod ellenére valónak kell lennie, hogy aggodalmaid elcsituljanak, azt kell, hogy mondhasd Zsófiának, hogy akaratod ellenére válsz el tőle. Jól van hát, légy nyugodt és miután nem engedelmeskedel az észnek, ismerj meg egy más urat. Nem felejtetted el a szerződést, melyet velem kötöttél. Emil, el kell válnod Zsófiától; akarom.»

Erre a szóra Emil lehajtja fejét, elhallgat, elgondolkodik egy pillanatra és aztán szilárdan rám nézve ezt mondja: «Mikor indulunk?» «Nyolcz nap mulva – mondom neki – elő kell készíteni Zsófiát erre az elutazásra. A nők gyöngébbek, kimélettel tartozunk nekik és ez a távollét nem lévén rá nézve kötelesség, mint a hogy rád nézve az, neki joga van rá, hogy kevesebb bátorsággal viselje.»

Nagyon erős kisértetbe esem, hogy ifjú embereim szerelmének naplóját egész elválásukig folytassam; de már régóta élek vissza olvasóim türelmével; legyünk rövidek, hogy valahára végére jussunk. Mer-e Emil szerelmese elé azzal a biztonsággal lépni, mint a milyet barátjával szemben tanusított? A magam részéről én hiszem; épen szerelmének igazságából kell ezt a biztonságot meríteni. Nagyobb zavarban volna előtte, ha inkább nehezére esnék elválni tőle; mint bűnös válna el tőle és ez a szerep mindig zavarba ejtő egy becsületes emberre nézve; de mennél többe kerül neki ez az áldozat, annál jobban becsületére válik maga-magának az előtt, a ki az elválást kínossá teszi rá nézve. Nem fél attól, hogy félremagyarázza az indító okot, mely őt vezeti. Mintha minden tekintetével ezt mondaná: «Oh Zsófia, olvass szívemben és légy hű; a szerelmesed nem erény nélkül való.»

A büszke Zsófia viszont igyekszik méltósággal elviselni a váratlan csapást, a mely éri. Erőlködik, hogy megindulás nélkül valónak látszassék, de mivel nincs meg benne, mint Emilben, a harcz és a győzelem becsülete, szilárdsága nem áll annyira helyt. Sír, jajgat akarata ellenére és a félelem attól, hogy elfelejtik, csak annál élesebbé teszi az elválás fájdalmát. Nem szerelmese előtt sír, nem előtte mutatja ki rettegését, inkább megfulladna, semhogy egy sóhajt hallasson jelenlétében; én nekem mondja el panaszait, én látom könnyeit, engem fogad bizalmasául. A nők ügyesek és tudnak tettetni: mennél többet zúgolódik titokban zsarnokságom ellen, annál jobban igyekszik hízelegni nekem; érzi, hogy a sorsa a kezemben van.

Vigasztalom, biztatom, felelősséget vállalok előtte szerelmeséről, vagyis inkább férjéről: csak őrizze meg ugyanazt a hűséget, melyet Emil fog tanusítani iránta, esküszöm, két év alatt férje lesz. Eléggé becsül engem, hogy elhigyje, hogy nem akarom megtéveszteni. Én vagyok mindkettejük kezessége a másik irányában. Az ő szíveik, erényük, becsületességem, szüleik bizalma, minden megnyugtatásukra szolgál. De mit ér az ész a gyöngeséggel szemben? Úgy válnak el, mintha soha többé nem látnák egymást.

Zsófia most Eucharis bánatára gondol és azt hiszi, ő is az Eucharis helyében van. Ne hagyjuk távollétünk alatt újra föléledni ezt a fantasztikus szerelmet. Zsófia, mondom neki egy nap, cseréljen Emillel könyveket. Adja neki a Telemachusát, hogy megtanuljon hasonló lenni hozzá, ő pedig adja önnek a Spectateurt,149) melyet ön szeret olvasni. Tanulmányozza benne a tisztességes asszonyok kötelességeit és gondoljon arra, hogy két év mulva ezek a maga kötelességei lesznek. Ez a csere tetszik mindkettejüknek és megszerzi bizalmukat. Végre eljő a szomorú nap, el kell válni.

Zsófia tiszteletreméltó apja, a kivel én teljesen megállapodtam, megölel engem, mikor elbúcsúzom tőle, aztán félrehíva engem, komoly hangon és nyomatékos hangsúlylyal ezeket a szavakat mondja: «Megtettem mindent, hogy önt kielégítsem; csak egy szó mondani valóm van még. Gondoljon arra, hogy a tanítványa a leányom ajkain pecsételte meg házassági szerződését.»

Mily különbség a két szerelmes magatartásában! Emil heves, forró, izgatott, magán kívül kiáltoz, könnypatakokat ont az apa, az anya, a lány kezére, zokogva ölel meg mindenkit a házban és ezerszer ismétli ugyanazokat a dolgokat olyan összevisszaságban, a mely nevetséges volna minden más helyzetben. Zsófia komor, sápadt, a szeme fénytelen, a tekintete sötét, mozdulatlan marad, nem szól semmit, nem sír, nem lát senkit, még Emilt sem. Hiába fogja meg Emil a kezét, hiába szorítja őt karjaiba, mozdulatlan marad, érzéketlen könnyei iránt, gyöngédsége iránt, minden iránt, a mit tesz; rá nézve már elutazott. Mennyivel meghatóbb ez a látvány, mint szerelmesének tüntető siránkozása és zajos fájdalma! Emil látja ezt, érzi, el van tőle keseredve; nagy nehezen elvonszolom; ha még egy pillanatig hagynám, nem akarna elutazni. El vagyok ragadtatva, hogy ezt a szomorú képet viszi el magával. Ha valaha is kisértetbe esnék, hogy elfelejtse, mivel tartozik Zsófiának, csak eszébe kell hogy juttassam, milyennek látta távozása pillanatában s egészen el kell hogy idegenedve legyen a szíve, ha nem tudom visszavezetni hozzá.