Azt kérdik, jó-e, ha a fiatal emberek utaznak; sokat is vitatkoznak erről. Ha máskép tennék fel a kérdést és azt kérdeznék, vajjon jó-e, ha az ember világlátott, talán kevesebbet vitatkoznának.
A könyvekkel való visszaélés megöli a tudományt. Abban a hiszemben, hogy tudják, a mit olvastak, azt hiszik, föl vannak mentve attól, hogy megértsék. Tulságos sok olvasmány csak arra jó, hogy képzelődő tudatlanokat neveljen. Az irodalomnak összes korszakai között nincs egy sem, a mikor annyit olvastak volna, mint manapság és nincs egy sem, a mikor kevésbbé lettek volna tudósok.150) Európa összes országai közt nincs egy sem, a melyben annyi történetet, értekezést és útleírást nyomtatnának, mint Francziaországban és nincs egy sem, a hol kevésbbé ismernék más népek szellemét és erkölcseit. Ennyi könyv elhanyagoltatja velünk a világ könyvét, vagy ha olvassuk is még, mindenki a maga helyén marad. Ha ez a szó: hogy lehet valaki perzsa? ismeretlen volna előttem, hallomás útján is kitaláltam volna, hogy abból az országból ered, a hol a nemzeti előítéletek legjobban uralkodnak és abból a fajból, mely legjobban elterjeszti őket.
A párisi azt hiszi, ismeri az embereket, holott csak a francziákat ismeri; városában, mely mindig tele van idegenekkel, úgy néz minden idegenre, mint valami szokatlan jelenségre, a melyhez hasonló nincs több az egész világegyetemben. Közelről kell hogy látta légyen az ember ennek a nagy városnak a polgárait, köztük kell hogy lakott légyen, hogy elhigyje, hogy annyi észszel olyan ostoba lehet valaki. S az a különös a dologban, hogy mindegyikük tán tízszer is olvasta annak az országnak a leírását, a melynek egyik lakója olyan álmélkodásba ejti.151)
Nagyon is nehéz feladat, hogy egyszerre kell megvilágítani az írók előítéleteit és a magunkéit, hogy eljussunk az igazsághoz. Útleírások olvasásával töltöttem az életemet és nem találtam köztük kettőt, a melyekből ugyanazt a fogalmat kaptam volna ugyanarról a népről. Összehasonlítva azt a keveset, a mit megfigyelhettem, azzal, a mit olvastam, végre is felhagytam az utazókkal és sajnáltam az időmet, a melyet arra fordítottam, hogy tanuljak olvasásukból, meggyőződve arról, hogy mindenféle megfigyelések dolgában nem olvasni kell, hanem látni. Ez igaz volna ebben az esetben akkor is, ha minden utazó őszinte volna s nem mondana mást, mint a mit látott s a mit hisz és ha az igazságot csak azokkal a hamis színekkel leplezné el, amelyeket szeme előtt fölvesz. De mi lesz abból, ha még hazugságaikból és rosszhiszeműségükből is ki kell hámozni?
Hagyjuk tehát a könyvek tanulságát, melyeket dicsérnek előttünk, azoknak, akik arra valók, hogy beérjék velük. Arra jó ez, mint Hulle Rajmund művészete, hogy megtanítson fecsegni arról, a mit az ember nem tud.152) Arra jó, hogy tizenötéves Plátókat képezzen, hogy a társas összejöveteleken filozofáljanak és Paul Lucas vagy Tavernier153) után kitanítsák a társaságot Egyiptom és India szokásáról.
Megczáfolhatatlan elvül állítom fel, hogy a ki csak egy népet látott, nem ismeri az embereket, hanem csak azt a pár embert ismeri, a kikkel együtt élt. Ez tehát egy másik módja az utazás kérdése föltevésének: Elég-e, ha a jól nevelt ember csak honfitársait ismeri vagy pedig fontos-e neki, hogy ismerje az embereket általában? Ebben nincs sem vita, sem kétség. Lám, egy nehéz kérdés megoldása menynyire függ néha attól, hogy miként van a kérdés föltéve.
De hogy tanulmányozzuk az embereket? Be kell-e járni az egész világot? El kell-e menni Japánba, hogy az európaiakat megfigyeljük? Hogy ismerjük a fajt, ismernünk kell-e minden egyént? Nem; vannak emberek, a kik annyira hasonlítanak egymáshoz, hogy nem éri meg a fáradságot, hogy külön-külön tanulmányozzuk őket. A ki látott tíz francziát, az látta az összes francziákat. Bár az angolokról és néhány más népről nem lehet ugyanezt mondani, mindazáltal bizonyos, hogy minden nemzetnek megvan a maga saját különleges jelleme, a melyet indukczió útján meg lehet ismerni, nem egyetlen tagjának, hanem többnek megfigyelése révén. A ki összehasonlított tíz népet, az ismeri az embereket, valamint hogy az, a ki látott tíz francziát, az ismeri a francziákat.
Hogy az ember tájékozódjék, ahhoz nem elég beutazni az országokat, tudni kell utazni. Hogy meg tudjon figyelni, ahhoz az kell, hogy szeme legyen és a felé a tárgy felé fordítsa, a melyet meg akar ismerni. Sok ember van, a kit az utazás még kevésbbé világosít fel, mint a könyvek, mert nem ismerik a gondolkodás művészetét, mert olvasás közben legalább az író vezeti szellemüket és mert utazás közben nem tudnak önmaguktól semmit meglátni. Mások nem tanulnak, mert nem akarnak tanulni. A czéljuk annyira más, hogy ez a czél nem is érinti őket; csak rendkívüli véletlenség dolga, ha az ember pontosan meglátja azt, a mivel nem törődik. A világ összes népei közül a franczia utazik legtöbbet, de el levén telve a maga szokásaival, összezavar mindent, a mi nem hasonlít hozzájuk. A világ minden zugában vannak francziák. Nincs az az ország, a hol több világlátott embert lehet találni, mint Francziaországban. Minda mellett mégis Európa összes népei közül az, a mely legtöbbet látott közülük, ismeri őket legkevésbbé. Az angol is utazik, de más módon; ez a két nép mindenben ellenkező kell hogy legyen. Az angol nemesség utazik, a franczia nemesség nem utazik; a franczia nép utazik, az angol nép nem utazik. Ez a különbség az én szememben az utóbbinak válik becsületére. A francziák mindig valami érdek szempontjából utaznak, az angolok ellenben nem mennek szerencsét próbálni más nemzetek közé, legfeljebb kereskedés végett és tele marokkal; mikor utaznak valahova, azért teszik, hogy forgassák a pénzüket, nem pedig hogy szorgalmukból éljenek; sokkal büszkébbek, semhogy idegenben hajlongjanak. Ez az oka annak is, hogy többet tanulnak idegenben, mint a francziák, a kiknek egészen más czél van a szemük előtt. Az angoloknak is megvannak a maguk nemzeti előítéletei, sőt több előítéletük is van, mint bárki másnak, de ezek az előítéletek nem annyira a tudatlanságból erednek, mint inkább büszkeségből származnak, a francziáé a hiúságból.
Valamint a legkevésbbé művelt népek általában a legbölcsebbek, ép úgy, a kik legkevesebbet utaznak, azok utaznak legjobban, mert kevésbbé lévén előrehaladva hiábavaló tanulmányainkban és kevésbbé lévén elfogulva hiábavaló kíváncsiságuk czéljaitól, egész figyelmüket arra fordítják, a mi valóban hasznos. A spanyolokon kívül alig tudok mást, a ki így utazik. Míg a franczia az illető ország művészeihez szaladgál, az angol lerajzoltat valami antik dolgot, a német pedig elviszi albumát az összes tudósokhoz, a spanyol csöndesen tanulmányozza a kormányzatot, az erkölcsöket, a rendőrséget, ő az egyedüli a négy közül, a ki hazatérve valami hazájára hasznos tanulságot hoz magával abból, a mit látott.
A régiek keveset utaztak, keveset olvastak, kevés könyvet csináltak és mégis látni azokból a könyvekből, melyek ránk maradtak, hogy jobban megfigyelték egymást, mint a hogy mi kortársainkat megfigyeljük. A nélkül, hogy vissza kellene mennünk Homeros írásaihoz, az egyedüli költőéhez, a ki azokba az országokba visz minket, a melyeket leír nekünk, nem lehet elvitatni Herodotostól azt az érdemet, hogy jobban lefestette a szokásokat történeti könyvében, bár inkább elbeszélés, mint elmélkedés módján, mint a mi összes történetíróink, a kik túlhalmozzák könyveiket arcképekkel és jellemrajzokkal. Tacitus jobban írta le a maga korabeli germánokat, mint bármely író a mai németeket. Tagadhatatlan, hogy a kik jártasak az ókori történetben, jobban ismerik a görögöket, a kárthágóiakat, a rómaiakat, a gallokat, a perzsákat, mint a mennyire napjainkban bármely nép ismeri a szomszédait.
Meg kell vallani azt is, hogy a népek eredeti jellemvonásai napról-napra jobban elhalványulnak s ezért sokkal nehezebb is őket megfogni. Abban a mértékben, a hogy a fajok keverednek és a népek elegyülnek, lassankint eltünni látjuk azokat a nemzeti különbségeket, melyek egykor első pillantásra szembetüntek. Egykor minden nemzet még jobban bezárkózott önmagába, kevesebb volt a közlekedés, kevesebb az utazás, kevesebb a közös vagy ellentétes érdek, kevesebb a politikai és társadalmi kapcsolat nép és nép között, nem volt annyi tárgyalásnak nevezett uralkodói okvetetlenkedés, nem volt annyi rendes vagy állandó nagykövet; a nagy hajóutak ritkák voltak; kevés volt a messze tájakkal való üzleti érintkezés és a mi kevés volt is, azt vagy az uralkodó maga végezte, a ki ebben idegenek szolgálatait használta, vagy kevés becsben álló emberekkel végeztette, a kik ugyan nem voltak hangadók senkire nézve és nem hozták egymáshoz közelebb a népeket. Most százszorta több kapocs van Európa és Ázsia közt, mint a mennyi egykor Gallia és Spanyolország között volt; Európa egymaga szétdaraboltabb volt, mint ma az egész föld.
Tegyétek ehhez hozzá, hogy a régi népek többnyire autochtonoknak vagy őslakóknak érezték magukat hazájukban s elég régóta laktak benne, hogy elveszítsék azoknak a távoli koroknak emlékezetét, a mikor őseik ott megtelepedtek és hogy az éghajlatnak elég ideje legyen arra, hogy tartós benyomással legyen rájuk; ellenben nálunk a rómaiak betörése után a barbárok legutóbbi bevándorlásai mindent összekevertek és összezavartak. A mai francziák nem az egykori nagy szőke és fehértestű nép; a görögök már nem azok a művészi mintának termett szép emberek, még a rómaiak alakja is megváltozott jellem és természet dolgában; a Tatárországból eredő perzsák napról-napra vesztenek valamit eredeti csunyaságukból a cserkesz vér keveredése folytán; az európaiak többé nem gallok, germánok, ibériaiak, allobrogok; nem egyebek mind, mint testalkat és még inkább erkölcsök dolgában elkorcsosult szkythák.
A fajok ókori megkülönböztetései, a levegő és a terület minéműségei ezért jelölték éberebben a népek véralkatát, alakját, szokásait, jellemét, mint a hogy az napjainkban jelölődik, a mikor az európaiak állhatatlansága nem enged időt semmiféle természeti oknak, hogy megtegye a maga benyomását, a mikor az erdők ki vannak irtva, a mocsarak kiszárítva, a föld egyformábban, bár rosszabbul van művelve s így még fizikailag sem marad meg ugyanaz a különbség föld és föld s ország és ország között.
Hasonló megfontolások mellett talán kevésbbé sietnének nevetségessé tenni Herodotost, Ktesiászt, Pliniust, a miért a különböző országok lakóit élesen megkülönböztetett eredeti jellemvonásokkal és különbségekkel írták le, a melyeket ma már nem látunk rajtuk. Ugyanazokat az embereket kellene újra feltalálnunk, hogy felismerjük bennük ugyanazokat az alakokat; az kellene, hogy semmi sem változtatta légyen meg őket, hogy ugyanolyanok maradhassanak. Ha egyszerre megtekinthetnők mindazokat az embereket, a kik egykor voltak, lehet-e abban kétség, hogy évszázadról-évszázadra nagyobb változásokat találnánk, mint a milyen különbségek ma nemzet és nemzet közt vannak?
Ugyanakkor, a mikor a megfigyelések nehezebbek lesznek, egyúttal hanyagabbul és rosszabbul is végzik őket; ez is egyik oka annak, hogy az emberi nem természetrajzára vonatkozó kutatásaink oly kevés sikerrel járnak. Az a tanulság, melyet az utazásból levonunk, ahhoz a czélhoz igazodik, melyért az utazásra vállalkoztunk. Ha ez a czél egy filozófiai rendszer, az utazó mind csak azt látja, a mit látni akar; ha ez a czél valami érdek, fölemészti azoknak minden figyelmét, a kik ráadják magukat. A kereskedés és az ipar, a mely összeelegyíti és összekeveri a népeket, megakadályozza őket abban is, hogy tanulmányozzák egymást. Ha tudják, hogy mi hasznot húzhatnak egymásból, mi egyéb tudnivalójuk van még?
Hasznos az embernek ismerni mindazokat a helyeket, a hol élni lehet, hogy aztán kiválogathassa azokat, a hol a legkényelmesebben lehet élni. Ha mindenki elég volna magamagának, nem volna neki fontos dolog, hogy többet ismerjen, mint annak az országnak területét, a mely el tudja tartani. A vad ember, a kinek nincs szüksége senkire és nem sóvárog semmire a világon, nem ismer és nem is igyekszik ismerni más országot, mint a magáét. Ha kénytelen tovább terjeszkedni, hogy meg tudjon élni, elkerüli az emberek lakta helyeket; csak az állatokkal van dolga s csak rájuk van szüksége, hogy táplálni tudja magát. De minekünk, a kiknek a társadalmi életre szükségünk van és a kik nem tudunk már ellenni emberevés nélkül, mindegyikünknek az az érdeke, hogy azokat a vidékeket járjuk, a hol több az ember. Ezért özönlik mindenki Rómába, Párisba, Londonba. Az emberi vért mindig a fővárosokban adják legolcsóbban. Így csak a nagy népeket ismerik s a nagy népek mind hasonlók egymáshoz.
Azt mondják, vannak tudósaink, a kik tanulmányozás czéljából utaznak. Ez tévedés, a tudósok is ép úgy érdekből utaznak, mint mások. Plátók, Pythagorások nincsenek már, vagy ha vannak, bizonyára messze tőlünk. A mi tudósaink csak az udvar rendeletére utaznak; kiküldik őket, szabad ellátást adnak nekik, megfizetik őket, hogy nézzék meg ezt vagy azt a dolgot, a mely bizonyosan nem az erkölcsre tartozó dolog. Erre az egyetlen dologra kell fordítaniok minden idejüket; sokkal becsületesebb emberek, semhogy lopnák a pénzüket. Ha a kíváncsiak bármely képzelhető országban utaznak a maguk költségére, sohasem azért teszik, hogy az embereket tanulmányozzák, hanem azért, hogy oktassák őket. Nem tudásra van szükségük, hanem fitogtatásra. Hogy tanulhatnák meg útjaikon lerázni az előítélet jármát? Hiszen csak ennek kedvéért utaznak.
Nagy különbség van a között, vajjon azért utazik-e valaki, hogy lássa az országot vagy azért, hogy lássa a népeket. Az előbbi mindig a kíváncsiak czélja, az utóbbi számukra csak mellékes dolog. Annak, a ki filozofálni akar, ellenkezőleg kell eljárni. A gyermek megfigyeli a tárgyakat, míg majd meg tudja figyelni az embereket. Az embernek a hozzá hasonlók megfigyelésén kell kezdeni és aztán figyeli meg a dolgokat, ha marad rá ideje.
Hibás okoskodás tehát azt következtetni, hogy az utazás haszontalan, azért, mert rosszul utaznak. De ha elismerjük az utazás hasznosságát, ebből az következik-e, hogy mindenkinek való? Távolról sem; ellenkezőleg csak nagyon kevés embernek való, csak azoknak az embereknek való, a kik elég szilárdak önmagukban, hogy meghallgassák a tévedés tanulságát a nélkül, hogy félrevezettessék magukat és hogy lássák a bűn példáját a nélkül, hogy elragadtassák magukat. Az utazás a maga hajlama irányába tereli az ember természetét és segít végleg jóvá vagy roszszá tenni az embert. Mindenki, a ki hazatér a világjárásból, visszatérésekor az, a mi egész életében lesz: többen kerülnek haza közülök gonosztevőkül, mint jókul, mert többen indulnak el rosszra, mint jóra hajlamosak. A rosszul nevelt és rosszul vezetett fiatal emberek utazásuk közben magukra veszik azoknak a népeknek összes bűneit, melyeket bejártak és egyet sem azok közül az erények közül, melyekkel ezek a bűnök elegyedve vannak: de a kik szerencsésen születtek, azok, a kiknek jó természetét jól ápolták és a kik a tanulás valódi szándékával utaznak, valamennyien jobbakul és okosabbakul jönnek vissza, mint a hogy elindultak. Így fog utazni az én Emilem; így utazott az a jobb korhoz méltó fiatal ember, a kinek kiválóságát bámulta a meglepett Európa, a ki meghalt hazájáért élete virágjában, holott megérdemelte hogy éljen és kinek sírja, csupán erényeivel díszítve, idegen kézre kellett hogy várjon, a mely megtisztelje azzal, nogy virágot hintsen rá.154)
Mindennek, a mi észszerűségből történik, kell hogy szabályai legyenek. Az utazásnak is, ha úgy tekintjük, mint a nevelés egy részét, meg kell hogy legyenek a maga szabályai. Utazni, csakhogy utazzon az ember, annyi, mint kóborolni, csavargónak lenni; még tanulmány czéljából utazni is nagyon bizonytalan czél; az a tanulmány, melynek nincs meghatározott czélja, nem ér semmit. Valami kézzelfogható érdeket adnék a fiatal embernek tanulásában és ez az érdek, ha jól van megválasztva, a tanulás módját is megállapítja. Ez mindig a sorrendje a módszernek, melyet alkalmazni igyekeztem.
Miután most már más lényekkel való fizikai vonatkozásaiban s a többi emberekkel való erkölcsi vonatkozásaiban szemlélte magát, hátra van még, hogy polgártársaival való társadalmi vonatkozásaiban szemlélje magát. Ehhez az kell, hogy kezdje a kormányzat természetének általában, a kormányzat különböző formáinak s végül annak a bizonyos kormányzatnak tanulmányozásán, a mely alatt született, hogy megtudja, való-e neki benne élni; mert olyan jognál fogva, melyet semmi sem vitathat el, minden ember, mikor nagykorú és a maga ura lesz, egyúttal ura lesz annak is, hogy feloldja magát az alól a szerződés alól, mely által a közösséghez van fűzve s elhagyja azt az államot, a melyben ez a közösség fennáll. Csak az ész korában való benne tartózkodás által van hivatva hallgatólagosan megerősíteni a kötelezettséget, melyet ősei vállaltak. Megszerzi a jogot, hogy lemondjon a hazájáról, ép úgy, akár apai örökségéről; a születés helye, továbbá a természet adománya s csak a maga tulajdonától válik meg, mikor lemond róla. A szigorú jog szerint minden ember szabad marad a maga koczkázatára bármely helyen, a hol születik, hacsak nem veti alá magát önként a törvényeknek, hogy megszerezze az általuk való védelemre való jogot.
Azt fogom tehát neki mondani, például: Mostanáig vezetésem alatt éltél, nem voltál abban a helyzetben, hogy magad kormányozd magadat. De közeledel ahhoz a korhoz, mikor a törvények meghagyják neked a vagyonodról való rendelkezés jogát s a magad urává tesznek. Egyedül fogod magadat találni a társadalomban, függésben mindentől, még örökségedtől is. Háztartást szándékozol alapítani; ez a szándék dicséretre méltó, egyike az ember kötelességeinek, de mielőtt megházasodnál, tudni kell, milyen ember akarsz lenni, mivel akarod életedet eltölteni, mily intézkedéseket akarsz tenni, hogy biztosítsd a magad és családod kenyerét, mert bár az ilyen gondot nem kell fődologgá tenni, egyszer mégis csak kell reá gondolni. Az emberek függésének akarod magadat alávetni, a melyet megvetsz? Olyan társadalmi kapcsolatok szerint akarod-e sorsodat megállapítani és helyzetedet megszilárdítani, a melyek örökké mások rendelkezésének vetnek alá és arra kényszerítenek, hogy el akarva kerülni a gazembereket, magad is gazemberré légy?
Erre leírom neki mindazokat a lehetséges eszközöket, melyekkel vagyonát hasznosíthatja, akár üzletekkel, akár hivatalokban, akár pénzügyletekben és megmutatom neki, hogy nincs köztük egy sem, a mely ne járna koczkázattal, a mely ne juttatná kényes és függő helyzetbe és ne kényszerítené, hogy szokásait, érzéseit, magaviseletét mások példája és előítéletei szerint szabja meg.
«Van annak – fogom neki mondani – más módja is, hogy az ember felhasználja idejét és személyét: katonai szolgálatba állni, azaz potom áron bérbeadni magát, hogy elmegy olyan embereket üldözni, a kik nem tettek neki semmi rosszat. Ez a mesterség nagy becsben áll az emberek előtt és valami rendkívüli dolgot látnak azokban, a kik nem valók semmi másra, csak erre. Ezenfelül épen nem ment fel a többi segélyforrás alól, csak annál szükségesebbé teszi neked őket; mert ennek az osztálynak a becsületéhez tartozik az is, hogy tönkre juttatja azokat, a kik rászánják magukat. Igaz, hogy nem jutnak mind tönkre; sőt észrevétlenül divatba kezd jönni, hogy meggazdagszanak benne, mint a többi foglalkozásokban, de ha megmagyarázom, hogy fognak hozzá azok, a kiknek sikerül, alig hiszem, hogy kedvet keltek benned utánzásukra.
«Meg fogod tudni azt is, hogy ebben a foglalkozásban is nincs többé szó sem bátorságról, sem kiválóságról, legfeljebb az asszonyoknál; sőt ellenkezőleg a leginkább csúszó-mászó, a legaljasabb, a legszolgaibb áll mindig a legnagyobb becsben; hogyha elszánnád magadat, hogy a lehető legjobban csinálod mesterségedet, megvetnének, gyűlölnének, talán el is kergetnének, legalább is elhalmoznának mellőzésekkel és félretolna minden bajtársad, a miért a futóárokban teljesíted szolgálatodat, míg a többiek a toilette-asztalnál teljesítik.
Nincs kétség, hogy mindezek a különböző foglalkozások nem nagyon vannak kedvére Emilnek. «Ugyan! – fogja nekem mondani – hát elfelejtettem ifjúságom játékait? Elvesztettem tán szavamat? Kimerült-e az erőm? Nem tudok-e dolgozni? Mit törődöm én minden szép foglalkozásoddal és az emberek minden ostoba véleményével? Nem ismerek más dicsőséget, mint hogy jótékony és igazságos legyek, nem ismerek más boldogságot, mint hogy függetlenül éljek azzal, a kit szeretek, minden nap megszerezve munkámmal az étvágyamat és egészségemet. Mindezek a kellemetlenségek, melyekről beszélsz, nem érintenek engem. Nem akarok én más vagyont, mint egy kis tanyát a világ valamely zugában. Minden kapzsiságomat abba vetném, hogy ezt értékessé tegyem és nyugtalanság nélkül élnék. Zsófia és a szántóföldem, – és gazdag leszek.»
«Igen, barátom, elég boldogság a bölcsnek egy nő és egy mező, a mely az övé; de ezek a kincsek bármily szerények, nem oly mindennapiak, mint a hogy te gondolod. A legritkábbat megtaláltad; beszéljünk a másikról.
«Egy mező, a mely a tied, kedves Emilem, mely helyen választanád ezt ki? A föld mely zugában mondhatnád: Itt magam ura vagyok és ura annak a darab földnek, a mely a tulajdonom? Azt kitudhatni, hogy mely helyeken könnyű meggazdagodni, de ki tudja, hol tud az ember meglenni gazdagság nélkül? Ki tudja, hol lehet függetlenül és szabadon élni a nélkül, hogy az ember kénytelen volna rosszat tenni bárkinek is és a nélkül, hogy félnie kellene, hogy mások tesznek neki rosszat? Azt hiszed, oly könnyű megtalálni azt az országot, a hol mindig szabad becsületes embernek lenni? Ha van jogosult és biztos módja annak, hogy ravaszságok, terhes kötelezettségek és függés nélkül fentartsa magát az ember, akkor megvallom, csak abban van az, ha az ember a keze munkájából él, a maga földjét művelve; de hol az az állam, a hol az ember azt mondhatja: az a föld, melyet taposok, az enyém? Mielőtt megválasztanád ezt a boldog földet, biztosítsd magadat, hogy itt megtalálod a békességet, a melyet keressz; vigyázz, hogy erőszakos kormány, üldözésre vágyó vallás, visszás erkölcsök ne háborgassanak rajta. Bújj el a mértéktelen adók elől, melyek föl fogják falni fáradságod gyümölcsét, a végtelen pörök elől, melyek föl fogják emészteni tőkéidet. Tégy róla, hogy mikor igazságosan élsz, ne kelljen kedvében járnod a közigazgatási biztosoknak, helyetteseiknek, bíráknak, papoknak, befolyásos szomszédaidnak, mindenféle gézengúzoknak, a kik mindig készek téged megkínozni, ha elhanyagolod őket.
«Mindenekfelett pedig bújj el a nagyok és gazdagok zaklatásai elől; gondolj rá, hogy földjük mindenütt szomszédos lehet Naboth szőlőjével. Ha balszerencséd úgy akarja, hogy hivatalbéli ember házat vesz vagy épít kunyhód közelében, biztosítva vagy-e róla, hogy nem találja meg a módját valami ürügy alatt, hogy betörjön öröködbe, hogy a maga telkét kikerekítse; vagy hogy egy szép nap, talán már holnap, nem kell-e azt látnod, hogy egész birtokodat elnyeli egy nagy országút? Hogyha pedig befolyást szerzesz magadnak, hogy mindezen bajoknak elejét vegyed, akkor ép annyiba kerül gazdagságod megőrzése is, mert ennek megőrzése sem kerül többe. A gazdagság és a befolyás kölcsönösen támogatják egymást; az egyik mindig nehezen tartható fenn a másik nélkül.
«Nekem több a tapasztalatom, mint neked, kedves Emilem, jobban látom terved nehézségét. Mindazáltal szép terv, becsületes és valóban boldoggá tenne; ne sajnáljuk tehát a fáradságot megvizsgálásától. Teszek neked egy ajánlatot: szenteljük azt a két évet, a melyet visszatérésedig megállapítottunk, arra, hogy keresünk valahol Európában egy menedékhelyet a hol boldogan élhetsz családoddal, távol mindazoktól a veszedelmektől, melyekről az imént beszéltem neked. Ha sikerül, akkor megtaláltad azt az igazi boldogságot, melyet annyian mások hasztalanul kerestek és nem fogod sajnálni az idődet. Ha nem sikerül, kigyógyulsz egy agyrémből; meg fogsz vigasztalódni egy elkerülhetetlen baj miatt és aláveted magadat a kényszerűség törvényének.»
Nem tudom, észre fogja-e venni minden olvasóm, hova jutunk el ezzel az így megindított vizsgálattal; de én jól tudom, hogy ha Emil nem tér vissza ebből a szempontból kezdett és folytatott utazásából tájékozottan a kormányzat, a közerkölcsök és állami alapelvek összes ügyeiben, akkor vagy ő van híjjával az értelmességnek, vagy én az ítéletnek.
A politikai jog még csak születendőfélben van és föl kell tételezni, hogy soha nem is fog megszületni. Grotius, összes ily szakmájú tudósaink mestere, merőben gyermek és a mi rosszabb, rosszhiszemű gyermek. Mikor azt hallom, hogy Grotiust a felhőkig emelik és Hobbest átokkal sújtják, akkor látom, hány okos ember olvassa vagy érti ezt a két írót. Az igazság az, hogy elveik teljesen hasonlók; csak a kifejezés módjában különböznek. Különböznek módszerben is. Hobbes szofizmákra támaszkodik, Grotius költőkre: egyéb minden közös bennük.
Az egyetlen újabb író, a ki hivatva lett volna ezt a nagy és haszontalan tudományt megalapítani, a hírneves Montesquieu volt. De ő óvakodott a politikai jog alapelveiről értekezni; beérte a fennálló kormányzatok pozitiv jogának tárgyalásával és semmi sem különbözőbb a világon, mint ez a két tanulmány.
Mindazáltal az, a ki egészségesen akar ítélni a kormányzatokról úgy, a hogy vannak, kénytelen egyesíteni a kettőt, tudnia kell azt, a minek lennie kellene, hogy helyesen ítélhesse meg azt, a mi van. Legnagyobb nehézsége e fontos kérdések megvilágításának az, hogy érdeket kell kelteni a magánemberben megvitatásukra, hogy feleljen erre a két kérdésre: Mi közöm hozzá? Mit tehetek én róla? Mi abba a helyzetbe juttattuk Emilt, hogy mindkét kérdésre feleletet tudjon adni magának.
A második nehézség a gyermekkori előítéletekből származik, azokból az elvekből, a melyeken felnövekedtünk, kivált pedig az írók pártosságából, a kik mindig az igazságról beszélnek, melylyel nem sokat törődnek s csak a maguk érdekére gondolnak, a melyről nem beszélnek. Hiszen a nép nem osztogat sem tanszékeket, sem kegydíjakat, sem akadémiai tagságokat s el lehet gondolni, hogy állapítják meg ezek az emberek a jogait! Én úgy intéztem, hogy ez a nehézség Emil számára még ne létezzék. Alig hogy tudja még, mi a kormányzat; egyedüli fontos dolog neki, hogy megtalálja a legjobb kormányzatot: nem az a czélja, hogy könyveket csináljon, s ha valaha csinál is, nem azért csinál, hogy udvaroljon a hatalomnak, hanem ezért, hogy megállapítsa az emberiség jogait.
Marad még egy inkább látszólagos, mint alapos nehézség, melyet nem akarok sem megoldani, sem felállítani: beérem azzal, hogy nem riasztja vissza buzgalmamat; meg lévén győződve, hogy ilyfajtájú kutatásokhoz nem annyira nagy tehetségre van szükség, mint egyszerű igazságszeretetre és az igazság valódi tiszteletére. Ha tehát a kormányzat kérdéseit egyáltalán lehet tárgyilagosan fejtegetni, akkor szerintem itt az alkalom rá, vagy soha.
Mielőtt az ember megfigyel, meg kell hogy állapítsa megfigyelése szabályait; mértéket kell hogy csináljon magának, a melyhez viszonyítani lehessen a nyert méreteket. A mi elveink a politikai jogról adják ezt a mértéket. Méreteink pedig az egyes országok politikai jogai.
Elemi fogalmaink egyszerűek, világosak, a dolgok természetéből fakadók lesznek. Olyan kérdések fognak támadni, melyeket megvitatunk magunk közt, de csak akkor alakítunk elvekké, mikor kielégítő módon lesznek megoldva.
A természeti állapotig visszamenve, például meg fogjuk vizsgálni, vajjon az ember rabszolgának vagy szabadnak születik-e, társas lénynek-e, vagy függetlennek; vajjon önként, avagy erőhatalom útján társul-e; vajjon a hatalom, a mely egyesíti, alkothat-e állandó jogot, melynél fogva ez az első hatalom kötelezővé válik még akkor is, mikor egy másik hatalom túlsúlyra jut fölötte, úgy hogy Nimród király hatalma óta, a kiről azt mondják, hogy alávetette az első népeket, mind az a hatalom, mely ezt lerombolta, jogtalanná és bitorlóvá vált és hogy nincs más törvényes király, mint Nimród és jogutódai; avagy ha ez az első hatalom elvesztette hatályát, a rákövetkező lesz kötelező és lerombolja a másiknak érvényét, úgy hogy senki sem köteles engedelmeskedni, csak a mennyiben kényszerítik rá és hogy fel van mentve az engedelmesség alól, a mint ellent tud állani; olyan jog, a melynek, nézetem szerint, nem sok hozzáadnivalója van a hatalomhoz és nem egyéb, mint játék a szavakkal.
Vizsgálni fogjuk, vajjon nem lehet-e azt mondani, hogy minden betegség Istentől való s ebből következőleg, hogy orvost hívni bűn.
Vizsgálni fogjuk aztán, hogy lelkiismereti kötelességünk-e, hogy odaadjuk a pénztárczánkat egy banditának, a ki az országúton követeli, még akkor is, ha elrejthetjük előle; mert hiszen a pisztoly, melyet kezében tart, szintén hatalom.
Vajjon ez a szó: hatalom, ebben az esetben más valamit jelent-e, mint a jogos és következőleg azoknak a törvényeknek alávetett hatalom, melyekből ered?
Föltéve, hogy ezt a hatalomból folyó jogot elutasítják és a természeti jogot vagy az apai hatalom jogát állapítják meg, mint a társadalom alapelvét, akkor kutatni fogjuk ennek a tekintélynek a mértékét, mennyiben alapul a természeten és van-e más oka is, mint a gyermek haszna, gyöngesége és az apának iránta való természetes szeretete: ha tehát a gyermek gyöngesége tünőben van és az elméje érik, nem maga lesz-e egyedüli természetes bírája annak, hogy mi felel meg a fentartásának, nem lesz-e következőleg a maga ura, független minden más embertől, még az apjától is, mert még bizonyosabb, hogy a fiú szereti magamagát, mint a mennyire bizonyos, hogy az apa szereti fiát.
Vajjon az apa halála után kötelesek-e engedelmeskedni bátyjuknak vagy más valakinek, a kiben nincs meg az apa természetes ragaszkodása irántuk és vajjon fajról-fajra mindig csak egyetlen főnök van-e, a melynek az egész család köteles engedelmeskedni? Ebben az esetben kutatni fogjuk, hogy lehet az autoritás megosztva és mely jogon van az egész földön több, mint egy főnök, a ki uralkodik az egész emberi nemen.
Föltéve, hogy a népek választás útján alakultak, akkor meg fogjuk különböztetni a tényleges jogot és kérdezni fogjuk, vajjon mikor így alávetették magukat testvéreiknek, nagybátyjaiknak vagy rokonaiknak, nem mintha kénytelenek lettek volna, hanem mert úgy akarták, az ilyen társulás nem veszi-e fel mindig újra a szabad és önkéntes egyesülés jellegét.
Áttérve aztán a rabszolgaság jogára, vizsgálni fogjuk, vajjon elidegenítheti-e az egyik ember magamagát jogosan a másiknak, megszorítás, fentartás nélkül, mindennemű föltétel nélkül; vagy hogy lemondhat-e személyéről, életéről, eszéről, énjéről, tetteiben nyilvánuló minden erkölcsiségről, szóval megszünhet-e létezni halála előtt, a természet ellenére, a mely közvetlenül kötelezi önfentartásra, lelkiismerete és esze ellenére, a mely megszabja neki, hogy mit kell tennie és mitől kell tartózkodnia.
Ha azonban a rabszolgává levés tényében van valami fentartás és megszorítás, meg fogjuk vitatni, nem válik-e akkor ez a tény valódi szerződéssé, melyben a két szerződő fél mindegyike, nem lévén ebben a minőségében semmiféle közös feljebbvalójuk,155) saját bírája marad a szerződés föltételeit illetőleg, következőleg mindketten ebben a tekintetben mindketten szabadok maradnak és jogosultak, hogy a szerződést felbontsák, a mint károsultaknak érzik magukat.
Ha tehát a rabszolga nem idegenítheti el magát föntartás nélkül urának, hogy idegeníthetné el magát egy nép fentartás nélkül a főnökének? És ha a rabszolga bírája marad a szerződés ura által való betartásának, hogyne maradhatna a nép a szerződés főnöke által való betartásának?
Kénytelenek lévén így visszatérni az első nyomra és mérlegelve a «nép» kollektiv elnevezését, kutatni fogjuk, nincs-e ennek megállapításához szerződésre szükség, legalább hallgatólagos szerződésre, mely az általunk föltételezettet megelőzi.
Miután a nép már akkor is nép, mielőtt még királyt választana magának, mi az, a mi azzá tette, ha nem a társadalmi szerződés? A társadalmi szerződés tehát az alapja az egész polgári társadalomnak és ennek az aktusnak a természetében kell keresni annak a társadalomnak a természetét, mely belőle alakul.
Kutatni fogjuk, mi a tartalma ennek a szerződésnek és nem lehet-e nagyjában, egészében összefoglalni ebben a formában: «Mindegyikünk közösen a közakarat legfőbb uralma alá helyezi javait, személyét, életét, egész vagyonát és mi, mint testület, minden tagot, mint az egésznek oszthatatlan részét veszszük föl magunkba.»
Ezt előre megállapítva, hogy meghatározzuk a fogalmakat, melyekre szükségünk van, figyelembe veszszük, hogy minden szerződő félnek külön személye helyett a társulásnak ez az aktusa egy morális és kollektiv testületet létesít, a mely annyi tagból áll, a hány szavazatból áll a gyülekezet. Ez a közszemély általánosan a politikai testület nevét viseli, melyet tagjai államnak hívnak, mikor passziv, szuverénnek, mikor aktiv, hatalomnak, mikor összehasonlítják a hozzá hasonlókkal. A tagokat magukat illetőleg kollektiv néven a nép nevet viselik, külön-külön polgároknak neveztetnek, mint a polgárság tagjai vagy a szuverén hatóság részesei és alattvalóknak, mint ugyanazon hatóság alárendeltjei.
Figyelembe fogjuk venni, hogy a társulásnak ez az aktusa magában foglalja a közösség és az egyesek kölcsönös kötelezettségét és hogy minden egyén, hogy úgy mondjam, önmagával szerződik s így a kettős viszonylat által van kötelezve, t. i. mint a szuverén tagja az egyesekkel szemben és mint az állam tagja a szuverénnel szemben.
Figyelembe fogjuk venni továbbá, hogy senki se lévén kötve olyan kötelezettségekhez, a melyeket csak önmagával szemben vállalt, a közelhatározás, a mely kötelezheti az alattvalókat a szuverénnel szemben a két különböző viszonylat folytán, melyek alapján mindegyikük tekintetbe jön, nem kötelezheti az államot önmagával szemben. Ebből kitetszik, hogy sem nincs, sem nem lehet más alapvető törvény, – hogy pontosan szóljunk – mint csupán a társadalmi egyezmény. Ez nem jelenti azt, hogy a politikai testület bizonyos tekintetben nem kötelezheti magát mással szemben, mert az idegennel való viszonyban egyszerű lénynyé, egyénné válik.
A két szerződő félnek, t. i. minden egyes és a köz, nem lévén közös följebbvalója, a ki ítélhetne viszályaikban, vizsgálni fogjuk, hatalmában áll-e mindegyiküknek felbontani a szerződést, mikor nekik úgy tetszik, vagyis lemondani róla, a mint károsultnak érzi magát.
Ennek a kérdésnek megvilágítása végett számba fogjuk venni, hogy miután a társadalmi egyezmény szerint a szuverén csakis a közös és általános akarat szerint cselekedhetik, tényeinek nem szabad, hogy más, mint általános és közös czéljai legyenek; a miből az következik, hogy az egyes ember nem károsulhat közvetlenül a szuverén által a nélkül, hogy a többiek is mind ne károsuljanak; a mi azonban nem történhetik meg, mert ez annyit jelentene, hogy magamagának akar kárt okozni. Így a társadalmi szerződésnek nincs más biztosítéka, mint a közhatalom, mert a sérelem mindig csak az egyesekből indulhat ki és ebben az esetben ezért még nem szabadulnak kötelezettségüktől, hanem büntetendők, a miért megsértették.
Hogy minden hasonló kérdést helyesen eldöntsünk, gondunk legyen rá, hogy mindig eszünkben tartsuk, hogy a társadalmi egyezmény különleges, önmagában álló természetű abban, hogy a nép csak magamagával szerződik, vagyis a nép, mint testület, mint szuverén, az egyesekkel, mint alattvalókkal: ez az a föltétel, mely a politikai gépezetnek egész szerkezetét és üzemét adja és a mely egyedül teszi jogosulttá, észszerűvé és veszélytelenné azokat a kötelezettségeket, melyek e nélkül képtelenek, zsarnokiak és a leghallatlanabb visszaéléseknek alávetettek volnának.
Az egyesek csak a szuverénnek vetvén alá magukat s a szuverén hatóság nem lévén egyéb, mint a közakarat, látni fogjuk, hogy minden ember, mikor a szuverénnek engedelmeskedik, csak magamagának engedelmeskedik és hogy a társadalmi egyezményben szabadabbak vagyunk, mint a természeti állapotban.
Miután megtettük az összehasonlítást a természetes szabadság és a polgári szabadság között a személyeket illetőleg, meg fogjuk tenni a javakat illetőleg a tulajdon jogának és a szuverénitás jogának, az egyéni birtoklásnak és a kisajátításnak különbségét. Ha a szuverén hatóság a tulajdon jogán alapszik, akkor épen ezt a jogot kell leginkább tiszteletben tartania, sérthetetlen és szent számára addig, a meddig egyéni jog marad; a mint az összes polgárokkal közösnek tekintetik, alá van vetve az általános akaratnak és ez az akarat érvénytelenítheti. Így a szuverénnek nincs semmiféle joga hozzányúlni az egyes ember vagy többek javaihoz, de jogosan tulajdonává teheti az összesek javait, mint a hogy ez megtörtént Spártában Lycurgus idejében; míg ellenben az adósságok eltörlése Solon által jogosulatlan tény volt.
Miután az alattvalókat nem kényszeríti semmi más, csak az általános akarat, kutatni fogjuk, miként nyilvánul ez az akarat, mely jelekről lehet biztosan fölismerni, mi a törvény és mik a törvény igazi jellemvonásai. Ez a tárgy teljesen új; a törvény definiczióját még csak ezután kell megcsinálni.
Abban a pillanatban, a mint a nép különösen tekintetbe veszi egy vagy több tagját, egyúttal meg is oszlik. Az egész és része közt olyan viszony keletkezik, a mely két különálló lényt csinál belőlük, a melyek egyike a rész, másika pedig az egész, kivonva belőle a részt. Az egész, a melyből kivontuk a részt, nem az egész; a míg ez a viszony fennáll, nincs többé egész, hanem két egyenlőtlen rész.
Ellenkezőleg, mikor az egész nép határoz az egész népről, csak önmagát veszi tekintetbe és ha ebből viszonyt alkot magának, akkor ez csak a bizonyos szempontból tekintett egésznek viszonya a bizonyos más szempontból vett egészhez, az egésznek mindennemű megosztása nélkül. Akkor a tárgy, a melyről határoznak, általános és az akarat, mely határoz, szintén általános. Meg fogjuk vizsgálni, van-e még másfajta aktus, a mely a törvény nevét viselheti.
Ha a szuverén csak a törvények által szólhat és ha a törvénynek csak az általános és az állam összes tagjait egyformán illető czélja lehet, ebből az következik, hogy a szuverénnek sohasem lehet hatalma bármit is határozni egy különleges tárgyról és mivel az állam fenmaradására nézve mégis fontos, hogy a különleges dolgokról is határozzanak, keresni fogjuk, hogy történhetik ez.
A szuverén tényei csak a közakarat tényei, törvények lehetnek; továbbá szükség van meghatározó ténykedésekre, a hatalom vagy a kormányzat ténykedéseire ugyane törvények végrehajtása végett; ezeknek pedig ellenkezőleg csak különleges czéljaik lehetnek. Így az az aktus, a mely által a szuverén meghatározza, hogy főnököt kell választani, törvény és az az aktus, a melylyel ez a főnök a törvény végrehajtásakép megválasztatik, csak a kormányzat aktusa.
Ime tehát egy harmadik viszony, a melyben az összegyűlt nép figyelembe vehető, tudniillik mint hatóság vagy a törvény végrehajtója, a melyeket mint szuverén hozott.156)
Vizsgálni fogjuk, lehetséges-e, hogy a nép megfoszsza magát szuverénitási jogától, hogy egy vagy több emberre ruházza át; mert a választás aktusa nem lévén törvény és ebben az aktusban a nép nem lévén maga is szuverén, nem láthatni be, hogy akkor hogy ruházhat át egy jogot, a melylyel nem bír.
Mivel a szuverénitás lényege a közakaratban rejlik, ezért nem láthatni be azt sem, miként lehetne megbizonyosodni arról, hogy a különleges akarat mindig összhangban lesz ezzel a közakarattal. Sőt azt kell előre feltételezni, hogy gyakran ellenkezni fog vele, mert a magánérdek mindig kedvezményekre törekszik, a közérdek pedig egyenlőségre; és ha ez az összhang lehető lenne is, akkor már csak azért is, mert nem szükségszerű és leronthatatlan, nem keletkezhetik belőle szuverén jog.
Kutatni fogjuk, vajjon a társadalmi egyezmény sérelme nélkül a nép főnökei, bármily név alatt választattak is, sohasem lehetnek egyebek, mint a nép tisztviselői, a melyeket megbíz a törvények végrehajtásával; vajjon ezek a főnökök nem tartoznak-e nekik számadással közigazgatásukról és maguk nincsenek-e szintén alávetve azoknak a törvényeknek, melyek megtartatása az ő feladatuk.
Ha a nép nem idegenítheti el legfőbb jogát, átruházhatja-e másra bizonyos időre? Ha nem adhat magának jogot, adhat-e magának képviselőket. Ez a kérdés fontos és megérdemli a megvitatást.
Ha a népnek nem lehet sem szuverénje, sem képviselői, vizsgálni fogjuk, hogy hozhatja maga a törvényeit; vajjon sok törvény kell-e hogy legyen; vajjon gyakran kell-e őket változtatni; vajjon könnyű dolog-e, hogy egy nagy nép a maga törvényhozója legyen;
vajjon a római nép nem volt-e nagy nép;
vajjon jó-e, hogy nagy népek legyenek.
Az előbbi megfontolásokból következik, hogy az államban van egy közvetítő testület az alattvalók és a szuverén között és ez a közvetítő testület, a mely egy vagy több tagból áll, van megbízva a közigazgatással, a törvények végrehajtásával, a polgári és politikai szabadság fentartásával.
Ennek a testületnek a tagjai hivatalnokoknak vagy királyoknak neveztetnek, vagyis kormányzóknak. Az egész testület, tekintetbe véve az embereket, a kikből áll, fejedelemnek és tekintetbe véve tevékenységét, kormányzatnak neveztetik.
Ha az egésznek tevékenységét tekintjük önmagára való kihatásában, vagyis az egésznek az egészhez vagy a szuverénnek az államhoz való viszonyában, ezt a viszonyt egy folytonos arány szélső tagjaihoz hasonlíthatjuk, melynek közbülső tagja a kormányzat. A hatóság a szuveréntől kapja a rendeleteket, a melyeket a néppel közöl és ha minden ki van egyenlítve, hatékonysága vagy hatalma ugyanazon a fokon van, mint a polgárok hatékonysága vagy hatalma, a kik az egyik oldalon alattvalók, a másikon pedig szuverének E három tag egyikét sem lehetne megváltoztatni a nélkül, hogy meg ne bontsuk azonnal az arányt. Ha a szuverén kormányozni akar, vagy ha a fejedelem törvényeket akar hozni, vagy ha az alattvaló megtagadja az engedelmességet, a rendetlenség lép a szabály helyébe és az állam felbomolva a zsarnokságba vagy az anarchiába hull.
Tegyük fel, hogy az állam tízezer polgárból áll. A szuverén csak kollektiv módon és mint testület vehető figyelembe, de minden egyesnek, mint alattvalónak, megvan az egyéni és független léte. Így a szuverén úgy viszonylik az alattvalóhoz, mint tízezer az egyhez; vagyis az állam minden tagjának a maga részére a szuverén hatalomnak csak egytízezred része jut, holott ő maga teljesen alá van annak vetve. Ha a nép százezer emberből áll is, az alattvalók helyzete nem változik és mindegyikre mindig a törvények egész uralma hárul, míg szavazatának, egy százezredrészre szorulva, tízszer kevesebb befolyása van a törvények megállapítására. Igy az alattvaló mindig egy marad s a szuverén aránya ez oknál fogva a polgárok számával együtt nő. Ebből az következik, hogy mennél jobban növekszik az állam, annál jobban csökken a szabadság.
Igy tehát mennél kevesebb befolyása van az egyes akaratnak a közakaratra, vagyis az erkölcsöknek a törvényekre, annál jobban kell a korlátozó hatalomnak növekednie. Másfelől, mivel az állam nagysága a köz-autoritás letéteményeseinek több kisértést szerez és több eszközt a visszaélésre, mennél több ereje van a kormányzatnak a nép elnyomására, annál több ereje kell hogy legyen a szuverénnek a kormányzat fékentartására.
Ebből a kettős viszonyból következik, hogy a szuverén, a fejedelem és a nép közti folytonos arány nem önkényes eszme, hanem az állam természetének folyománya. Következik az is, hogy a szélső tagok egyike, t. i. a nép, meghatározott lévén, valahányszor a kettős arány nő vagy csökken, egyúttal mindig csökken vagy növekszik az egyszerű arány is, a mi nem lehet máskép, mint hogy ugyanannyiszor változik a középső tag. Ebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy nincs egyetlen és változhatatlan kormányszervezet, hanem annyi, természetére különböző, kormánynak kell lenni, a hány nagyságra különböző állam van.
Ha az erkölcsöknek annál kevesebb viszonyuk van a törvényekhez, mennél kevésbbé számos a nép, vizsgálni fogjuk, vajjon egy elég nyilvánvaló analogia útján nem lehet-e azt is mondani hogy mennél számosabbak a hatóságok, annál gyöngébb a kormányzat.
Ennek a tételnek a megvilágítására három lényegileg különböző akaratot fogunk minden hatóság személyében megkülönböztetni: először az egyén saját akaratát, a mely csak a maga külön előnyére törekszik, másodszor a hatóságok közös akaratát, a mely egyedül a fejedelem hasznára vonatkozik; oly akaratot, a melyet testületi akaratnak lehet nevezni és a mely a kormányzattal szemben általános, az állammal szemben pedig, melynek a kormányzat egyik része különleges, harmadszor pedig a népakaratot vagy a szuverén akaratot, a mely általános az egésznek tekintett állammal szemben épúgy, mint az egésznek részeül tekintett kormányzattal szemben. A tökéletes törvényhozásban a különleges és egyéni akaratnak csaknem semmisnek kell lennie; a kormányzat közakaratának nagyon alárendeltnek, következőleg az egyetemes és szuverén akarat a többinek mindnek szabálya. A természet rendje szerint ellenben ezek a különböző akaratok annál hatékonyabbakká válnak, mennél jobban központosulnak; az egyetemes akarat mindig a leggyöngébb, a testületi akaraté a második rang és a különleges akarat előnyben van valamennyi fölött úgy, hogy mindenki, első sorban ő maga, aztán hatóság és aztán polgár: ez épen ellenkezője annak a fokozatnak, a melyet a társadalmi rend megkíván.
Ezt megállapítva, tegyük fel, hogy a kormányzat egyetlen ember kezében van. Ekkor a különleges akarat és a testületi akarat tökéletesen egyesül, következőleg az utóbbi az intenzitásnak legmagasabb fokára jut, a melylyel csak bírhat. Miután pedig ettől a szaktól függ a hatalom gyakorlása és mivel a kormányzat abszolut hatalma, mindig azonos lévén a népével, nem változik, ebből az következik, hogy a kormányzatok leghatékonyabbika mindig az egyetlen ember kormányzata.
Ha ellenben egyesítjük a kormányzatot a legfőbb hatalommal s csinálunk a szuverénből fejedelmet és a polgárokból megannyi hatóságot, akkor a testületi akarat, tökéletesen összezavarodva a közakarattal, nem lesz hatékonyabb, mint az utóbbi és teljes érvényében hagyja a külön akaratot. Igy a kormányzat egyenlőnek maradó abszolut hatalom mellett hatékonyságának minimumára jut.
Ezek a szabályok czáfolhatatlanok és más megfontolások is megerősítésére szolgálnak. Láthatni például, hogy a hatóságok tevékenyebbek a maguk közösségében, mint a polgár a magáéban és hogy következőleg a külön akaratnak ott sokkal több a befolyása. Mert minden hatóság csaknem mindig meg is van bízva valamely különleges kormányzati tevékenységgel, holott a polgár magában véve semminemű szuverénitási tevékenységgel nem bír. Egyébiránt mennél jobban kiterjedett az állam, annál jobban nő a reális hatalom, ámbár nem nő is kiterjedésének mértékében; ha azonban az állam ugyanaz marad, bárhogy megsokasodhatnak is a hatóságok, a kormányzat nem nyer általa nagyobb reális hatalmat, mert azon állam hatalmának letéteményese, melyet mindig egyformának tételezünk fel. Igy ezáltal a sokszorozódással a kormányzat hatékonysága csökken, a nélkül, hogy a hatalma növekedni tudna.
Miután rájöttünk, hogy a kormányzat abban a mértékben gyöngül, a mint a hatóságok sokszorozódnak és hogy mennél számosabb a nép, annál jobban kell a kormányzat korlátozó hatalmának növekednie, ebből azt következtetjük, hogy a hatóságok viszonya a kormányzathoz fordított arányban kell hogy álljon az alattvalóknak a szuverénhez való viszonyával, azaz, hogy mennél jobban növekszik az állam, annál jobban kell a kormányzatnak összezsugorodnia, úgy hogy a kormányzók száma a nép szaporodásának arányában kell hogy csökkenjen.
Hogy aztán a formáknak ezt a különbözőségét szabatosabb elnevezésekkel fixirozzuk, első helyen meg fogjuk jegyezni, hogy a szuverén átruházhatja a rábízott kormányzást az egész népre vagy a nép nagyobb részére, úgy hogy több lesz a tisztviselőpolgár, mint az egyszerű magánpolgár. A kormányzat e formájának a demokráczia nevet adják.
Avagy átadhatja a kormányzatot egy kisebbség kezébe, úgy hogy több az egyszerű polgár, mint a tisztviselő; ez a forma viseli az arisztokráczia nevet.
Végül központosítani lehet az egész kormányzatot egyetlen tisztviselőben. Ez a harmadik forma a legelterjedtebb és monarchiának vagy királyi kormányzatnak neveztetik.
Figyelembe fogjuk venni, hogy mindezek a formák, vagy legalább a két előbbi, többé-kevésbbé tágíthatók és meglehetős nagy latitudeöt engednek. Mert a demokráczia magába foglalhatja az egész népet vagy a felére szorítkozhatik. Viszont meg az arisztokráczia a nép feléről meghatározhatatlanul a legkisebb számokra is szorulhat. Néha még a királyság is megengedi a megoszlást, akár apa és fiú, akár két testvér közt, akár másképen. Spártában mindig két király volt s a római birodalomban nyolcz császár is volt a nélkül, hogy azt lehetne mondani, hogy a birodalom megoszlott. Van egy pont, a melyen a kormányzat minden formája átjátszik a rákövetkezőbe és három különnemű elnevezés alatt a kormányzat a valóságban épen annyi formára képes, a hány polgára van az államnak.
Sőt mi több: e kormányzatok mindegyike bizonyos értelemben különböző részekre lévén képes oszolni, a mikor az egyik rész ily módon, a másik amolyan módon igazgattatik, e három forma kombinálásából a kevert formák sokasága eredhet, melyek mindegyike sokszorozható az összes egyszerű formákkal.
Minden időben sokat vitatkoztak a kormányzat legjobb formájáról, annak megfontolása nélkül, hogy bizonyos esetben mindegyik lehet a legjobb, más esetekben a legrosszabb. A magunk részéről abból, hogy a különböző államokban a hatóságok száma157) fordított arányban kell hogy legyen a polgárok számával, azt fogjuk következtetni, hogy általában véve a demokratikus kormányzat a kis államoknak felel meg, az arisztokratikus a középnagyságúaknak, a monarchikus a nagyoknak.
E kutatások fonalán jutunk el arra a megismerésre, hogy melyek a polgárok kötelességei és jogai és el lehet-e választani az előbbieket az utóbbiaktól; hogy mi a haza, szabatosan miben áll és miről ismerheti meg mindenki, hogy van-e hazája vagy nincsen.
Miután így fontolóra vettük a polgári társadalom minden faját magamagában, most ezeket össze fogjuk hasonlítani, hogy megfigyeljük különböző kapcsolataikat: az egyik nagy, a másik kicsiny, az egyik erős, a másik gyönge, megtámadják, bántják, kölcsönösen lerombolják egymást és ebben a folytonos akczióban és reakczióban több embert tesznek nyomorulttá és többnek kerülnek életébe, mintha mind megtartották volna első szabadságukat. Vizsgálni fogjuk, nem lőttek-e a társadalmi intézményben túl vagy innen a czélon; vajjon a törvényeknek és az embereknek alávetett egyének, mialatt a társadalmak megőrzik egymás közt a természetes függetlenséget, nem maradnak-e kitéve a két állapot bajainak a nélkül, hogy az előnyeiket ismernék és vajjon nem volna-e jobb, ha inkább nem volna polgári társadalom a világon, minthogy többféle van. Nem ez a kevert állapot-e az, a mely résztvesz mindkettőben és nem biztosítja sem az egyiket, sem a másikat per quem neutrum licet, nec tanquam in bello paratum esse, nec tanquam in pace securum?158) Nem ez a részleges és tökéletlen társulás eredményezi e a zsarnokságot és a háborút? és a zsarnokság és a háború nem az emberiség legnagyobb ostorai-e?
Végül vizsgálni fogjuk a gyógyítószereknek különböző nemeit, melyeket ezek ellen a bajok ellen ligák és szövetkezések által kerestek, melyek befelé a maga urának hagyva minden államot, kifelé pajzszsal szolgálnak minden támadó ellen. Kutatni fogjuk, hogy lehet egy jó federativ társulást berendezni, a mi teheti tartóssá és mely pontig lehet kiterjeszteni a szövetkezés jogát a szuverénitás jogának ártalma nélkül.
Saint-Pierre abbé Európa összes államainak társulását ajánlotta, hogy fenntartható legyen köztük az örök béke. Keresztülvihető volt-e köztük ez a társulás? és föltéve, hogy be van rendezve, föltehető volt-e, hogy tartós lesz?159) Ezek a kutatások egyenesen a közjog mindazon kérdéseihez vezetnek, melyek végleg megvilágíthatják a politikai jog kérdéseit.
Végül fel fogjuk állítani a hadi jog igazi elveit és meg fogjuk vizsgálni, miért adtak Grotius és a többiek csak hamis elveket.
Nem fogok rajta csodálkozni, hogy minden okoskodásunk közepett az én fiatalemberem, a kinek egészséges eszejárása van, félbeszakít s ezt mondja: «Azt lehetne mondani, hogy fából építjük épületeinket, nem pedig emberekből, annyira mérték szerint mérünk minden darabot.» Igazad van, barátom, de gondolj arra, hogy a jog nem alkalmazkodik az emberi szenvedélyekhez és hogy arról volt szó köztünk, hogy kezdettől fogva megállapítsuk a politikai jog igazi alapelveit. Most, hogy az alapjaink meg vannak vetve, vizsgáljuk meg, hogy mit építettek rá az emberek és szép dolgokat fogsz látni!
Azután Telemachust olvastatom és kisértetem el vele a pályáján; megkeressük a boldog Salentumot és a derék Idomeneust, a kit balsorsa tett bölcscsé. Útközben nem egy Protesilast találunk, de Philoclest egyet sem. Adrastes, a dauniak királya egyáltalán nem feltalálhatatlan. De hadd képzeljék el az olvasók utazásainkat vagy tegyék meg helyettünk Telemachusszal a kezükben és ne sugalljunk nekik elriasztó alkalmazásokat, melyek elől maga a szerző is kitér, vagy melyeket kedve ellenére hajt végre.
Egyébiránt Emil nem lévén király, sem én isten, nem sokat bánkódunk azon, hogy nem bírjuk utánozni Telemachust és Mentort abban a jóban, a mit az embereknek tettek; senki sem tud nálunknál jobban megmaradni a maga helyén és nem kíván kevésbbé kilépni belőle. Tudjuk, hogy mindenki elé ugyanaz a feladat van állítva s hogy mindenki, a ki a jót teljes szívéből szereti és teljes erejéből műveli, betöltötte ezt a feladatot. Tudjuk, hogy Telemachus és Mentor csak képzelt lények. Emil nem utazik tétlen ember módjára és több jót tesz, mintha fejedelem volna. Ha királyok volnánk, se lennénk jótékonyabbak. Ha királyok és jótékonyak volnánk, tudtunk nélkül is ezer valóságos rosszat tennénk, a míg egy vélt jót. Ha királyok és bölcsek volnánk, az első jó, a mit tenni kívánnánk önmagunknak és másoknak, hogy lemondanánk a királyságról és azokká lennénk, a mik most vagyunk.
Megmondtam, hogy mi teszi az utazásokat terméketlenné az egész világ számára. Még terméketlenebbé tesz az ifjúság számára az a mód, a hogy végeztetik velük. A nevelők nagyobb gondot fordítanak a maguk mulatságára, mint növendékük oktatására s vezetik városból-városba, palotából-palotába, társaskörből-társaskörbe, vagy ha tudósok és íróemberek, azzal töltetik vele az időt, hogy a könyvtárakban szaladgáljon, járja az antiquáriusokat, kotorászszon a régi emlékek között és másolja a régi feliratokat. Minden országban más korszakkal foglalkoznak, mintha csak egész más országgal foglalkoznának, úgy hogy mikor nagy költséggel végigszaladtak Európán, haszontalanságokkal foglalkozva vagy unatkozva, visszatérnek a nélkül, hogy láttak volna valamit is abból, a mi érdekelheti őket s valamit tanultak volna abból, a mi hasznos lehet nekik.
Minden főváros hasonlít egymáshoz, minden szokás összekeveredik bennük; nem ide kell menni a nemzeteket tanulmányozni. Páris és London az én szememben egy ugyanazon város. Lakóiknak vannak valamelyes különböző előítéleteik, de azért az egyiknek annyi az előítélete, mint a másiknak és összes praktikus elveik azonosak. Jól tudni miféle fajtája az embereknek gyűlik össze szükségképen az udvarokban. Jól tudni, mily erkölcsöket kell hogy előidézzen mindenütt az emberek egymásra halmozódása és az életviszonyok különbözősége. A mint egy kétszázezer lélekből álló városról beszélnek nekem, előre tudom, milyen élet folyik benne. A mit még ezen fölül megtudhatnék ezekről a helyekről, nem érdemli meg a fáradságot, hogy oda menjek és megtanuljam.
A távol fekvő vidékeken, a hol kevesebb a mozgalom, a közlekedés, a hol kevesebb idegen utazik, melyeknek lakói kevesebbet költözködnek, kevesebbet változtatják a sorsukat és a társadalmi helyzetüket, ott kell tanulmányozni egy nemzet szellemét és erkölcseit. Nézzétek meg futtában a fővárost, de odakinn figyeljétek meg az országot. Nem Párisban vannak a francziák, hanem Touraineben; az angolok angolabbak Merciában, mint Londonban és a spanyolok spanyolabbak Galicziában, mint Madridban. Ezekben a nagy távolságokban karakterizálja és mutatja magát egy nemzet vegyületlenül olyannak, a milyen; itt érezhetők legjobban a kormányzat jó és rossz következményei, mint a hogy nagyobb sugár végén az ívek méretei pontosabbak.
Az erkölcsöknek a kormányzattal való szükségszerű kapcsolata oly jól van kifejezve a törvények szelleméről szóló könyvben, hogy nem lehet jobbat tenni, mint visszatérni ehhez a könyvhöz e kapcsolatok tanulmányozása végett. De általánosságban véve van két könnyű és egyszerű szabály a kormányzat relativ jóságának megítélésére. Az egyik a népesség. Minden oly országban, a mely elnéptelenedik, az állam a romlás felé halad; az az állam pedig, a mely legjobban népesedik, ha a legszegényebb is, csalhatatlanul a legjobban van kormányozva.160)
Ehhez azonban az kell, hogy ez a népesedés a kormányzat és az erkölcsök természetes eredménye legyen; mert ha telepítések által megy végbe, vagy más esetleges és ideiglenes úton-módon, akkor ezek a gyógyszer által csak a bajt mutatnák meg. Mikor Augustus törvényeket hozott a nőtlenség ellen, ezek a törvények már mutatták a római állam hanyatlását. A kormányzat jósága kell hogy a házasságra vigye az embereket, ne pedig törvény kényszerítse rá; nem azt kell vizsgálni, a mi kényszer útján történik, mert a törvényt, a mely a természetes hajlam ellen küzd, kijátszszák és hiábavalóvá lesz; hanem azt kell vizsgálni, a mi az erkölcsök befolyása alatt és a kormányzat természetes hajlama által történik; mert csak ezeknek az eszközöknek van állandó hatásuk. A derék Saint-Pierre abbénak volt az a politikája, hogy mindig valami kicsiny gyógyszert keresett minden külön baj számára, a helyett, hogy visszament volna közös forrásukra és meglátta volna, hogy csak mindet egyszerre lehet meggyógyítani. Nem arról van szó, hogy külön kezeljünk minden fekélyt, a mely a beteg testén támad, hanem, hogy megtisztítsuk a vér anyagát, a mely valamennyit előidézi. Mondják, hogy Angolországban díjak vannak kitűzve a mezőgazdaságra; nekem nem kell több; ez az egy dolog is meggyőz arról, hogy nem sokáig fog már virágozni.
A kormányzat és a törvények relativ jóságának második jele szintén a népességből folyik, de másféle módon, tudniillik a népesség eloszlásából, nem pedig mennyiségéből. Két nagyságra és az emberek számára egyenlő állam erőre nagyon egyenlőtlen lehet; a hatalmasabbik a kettő közül mindig az, a melynek lakosai egyenletesebben vannak elosztva a területén; az, a melynek nincsenek oly nagy városai s a mely következőleg kevésbbé csillog, mindig leveri a másikat. A nagy városok merítik ki az államot és idézik elő gyöngeségét: a gazdagság, a melyet produkálnak, látszólagos és illuzórius gazdagság; sok pénz, kevés eredmény. Azt mondják, hogy Páris városa fölér egy tartománynyal Francziaország királyának; én a magam részéről azt hiszem, több tartományába kerül, hogy nem egy tekintetben Páris táplálkozik a vidékből és hogy ennek jövedelmei nagyobb része ebben a városban forog és ott marad a nélkül, hogy valaha visszatérne akár a néphez, akár a királyhoz. Felfoghatatlan, hogy a számítgatók e korában nem akadt még senki sem, a ki be tudná látni, hogy Francziaország sokkal hatalmasabb volna, ha Páris megsemmisülne. Nemcsak hogy nem előnyös a népesség rossz eloszlása az államra, hanem még rombolóbb, mint maga az elnéptelenedés, annyiban, hogy az elnéptelenedés eredménye csak nulla, a rosszul berendezett fogyasztás pedig negativ eredményre vezet. Ha egy francziát és egy angolt hallok fővárosaik nagyságával büszkélkedve vitázni azon, hogy Párisnak vagy Londonnak van-e több lakosa, ez úgy tűnik fel nekem, mintha arról vitatkoznának egymással, hogy a két nép melyike részesül abban a szerencsében, hogy rosszul van kormányozva.
Tanulmányozzátok a népet városain kívül, csak így fogjátok megismerni. Egy kormány látszólagos formáját látni semmi; a közigazgatás gépezete és a hivatalnokok szóbeszéde elkendőzi, ha nem tanulmányozzuk a természetét eredményeiben, melyeket a népre előidéz és a közigazgatás minden fokozatán. A forma és lényeg különbsége meg lévén oszolva mindezen fokozatok között, csak akkor ismerjük meg ezt a különbséget, ha ezeket mind számba veszszük. Az egyik országban legelőször az alantasok mesterkedésein kezd észrevehetővé lenni a minisztérium szelleme; a másikban látni kell, mint választják a parlament tagjait, hogy megítélhessük, igaz-e, hogy a nemzet szabad; bármely országban lehetetlen, hogy ismerhesse a kormányt az, a ki csak a városokat látta, mivelhogy ennek szelleme sohasem ugyanaz a városra és a vidékre nézve. Már pedig a vidék teszi az országot és a vidék népe teszi a nemzetet.
A különböző népeknek ez a félreeső tartományaikban és eredeti szellemük észszerűségében való tanulmányozása egy jeligémnek nagyon kedvező és az emberi szívre nagyon vigasztaló általános megfigyelést kelt: azt, hogy minden nemzet így megfigyelve sokkal többet érőnek látszik; mennél jobban közelednek a természethez, annál inkább uralkodik a jóság jellemükben; csak ha bezárkóznak városaikban, csak ha a kultúra révén megváltoznak, csak akkor aljasodnak el és változtatják kellemes és veszedelmes bűnökké bizonyos, inkább durva, mint kártévő hibáikat.
Ebből a megfigyelésből következik az általam ajánlott utazási módnak egy új előnye, a mennyiben a fiatal emberek, keveset tartózkodván a nagy városokban, a hol borzalmas romlottság uralkodik, kevésbbé vannak kitéve annak, hogy rájuk ragad és az egyszerűbb emberek közt s kevésbbé számos társaságokban megőrzik biztosabb ítéletüket, egészségesebb ízlésüket, becsületesebb erkölcseiket. Ettől a ragálytól egyébiránt Emilt nem kell félteni, megvan benne minden, a mi megóvhatja tőle. Mindazon óvó intézkedések közt, melyeket erre tettem, sokra tartom azt a vonzalmat, mely a szívében van.
Nem tudják már, mire képes az igazi szerelem a fiatal emberek hajlamaira vonatkozólag, mert nevelőik nem ismervén az igazi szerelmet, elfordítják őket tőle. Mindazáltal a fiatal ember kell hogy szeressen vagy pedig kicsapongó lesz. Könnyű dolog a látszattal szakítani. Ezer fiatal embert fognak előttem említeni, a kikről azt mondják, hogy nagyon erényesen élnek szerelem nélkül, de említsenek nekem egy kész embert, igazi embert, a ki jóhiszeműleg azt mondja, hogy így töltötte ifjúságát. Minden erényben, minden kötelességben csak a látszatot keresik; én a valóságot keresem és nagyon tévednek, ha az ehhez való eljutásnak volnának más eszközei is, mint a melyeket én adok meg.
Az eszme, hogy Emilt szerelmessé tegyem, mielőtt utaztatom, nem az én leleményem, a következő eset sugallta nekem.
Velenczében voltam látogatóban egy fiatal angol nevelőjénél. Télen volt, a tűz körül voltunk. A nevelő ekkor kapta meg leveleit a póstával. Elolvasta őket s aztán egyiküket hangosan olvasta fel növendékének. Angolul volt, nem értettem belőle semmit, de a felolvasás alatt láttam, hogy a fiatal ember letépte a nagyon szép csipke kézelőit, melyeket viselt, egymás után a tűzbe veti őket, a milyen óvatosan csak tudja, hogy ne vegyék észre. Meglepetve ettől a furcsa magaviselettől, az arczába néztem és mintha felindulást láttam volna rajta; de a szenvedélyek külső jeleiben, bár nagyon hasonlók minden embernél, nemzetenkint különbségek vannak, melyek alapján könnyű a tévedés. A népeknek különböző a nyelvük az arczukon ép úgy, mint a szájukban. Megvártam a felolvasás végét és aztán megmutatva a nevelőnek növendéke meztelen csuklóit, melyeket annál jobban rejtegetett, így szóltam hozzá: «Szabad tudnom, mit jelent ez?»
A nevelő látva, hogy mi történt, elnevette magát, megelégedett arczkifejezéssel megölelte növendékét és miután kikérte beleegyezését, megadta nekem a magyarázatot, melyet kívántam.
«John úr kézelőit – így szólt – melyeket az imént letépett, egy idevaló hölgy ajándékozta neki nemrég. Már pedig tudja, hogy John úr el van igérkezve odahaza egy fiatal kisasszonynyal, a kibe nagyon szerelmes és a ki még több szerelmet érdemel. Ez a levél imádottja anyjától való és le fogom önnek fordítani azt a passzust belőle, a mely azt a kártételt okozta, a melynek ön tanuja volt:
«Lucy le sem teszi a kezéből lord John kézelőit. Miss Betty Roldham a tegnap délutánt nála töltötte és minden áron segíteni akart neki a munkában. Tudva, hogy Lucy ma a szokottnál korábban kelt, látni akartam, mit csinál és rajtakaptam, hogy azzal foglalatoskodik, hogy fölfejti mind, a mit Miss Betty csinált tegnap. Azt akarja, hogy az ajándékán egyetlen öltés se legyen, a mely nem az ő kezétől való.»
John úr kiment egy pillanatra, hogy más kézelőt vegyen fel és én így szóltam a nevelőnek: «Kitünő természetű tanítványa van, de szóljon igazat, Miss Lucy anyjának ez a levele nem előre kitervelt dolog? Nem ön által kieszelt eszköz az ellen a kézelős hölgy ellen?» «Nem – felelt ő – a dolog valódi; én nem viszek gondoskodásomba ennyi számítást. Egyszerűséget, buzgalmat vittem bele és isten megáldotta a munkámat.»
Ennek a fiatal embernek az esete nem ment ki emlékezetemből; nem arra való volt, hogy meg ne termékenyítse a magamfajta álmodozó fejét.
Ideje már végezni. Vezessük vissza lord Johnt Lucyhoz, azaz hogy Emilt Zsófiához. Nem kevésbbé gyöngéd szívvel, mint elutazásakor, sokkal felvilágosultabb szellemet hoz magával és azt az előnyt hozza haza magával, hogy megismerte a kormányokat minden bűnükkel és a népeket minden erényükkel. Gondom volt még arra is, hogy minden nemzetben az ókoriak módjára a vendégbarátság kötelékeivel fűzze magát össze valami érdemes emberrel és egyáltalán nincs ellenemre, ha ezeket az ismeretségeket levelezés útján ápolja. Azon felül, hogy hasznos lehet és mindig kellemes levelezésben állani távoleső országokban lakókkal, ez kitünő óvóintézkedés a nemzeti előítéletek uralma ellen, melyek egész életünkben ránk támadva, előbb-utóbb valami hatással vannak ránk. Semmi sem alkalmasabb ettől a hatásuktól megfosztani őket, mint az okos emberekkel való érdek nélküli érintkezés, a kiket az ember becsül, a kikben nincsenek meg csak az előítéletek és a maguk előítéleteivel küzdenek ellenük s ezzel megadják a módot, hogy az egyiket szüntelenül szembeállítsuk a másikkal s így megóvjuk magunkat valamennyitől. Nem megy az egyre, hogy idehaza vagy náluk érintkezünk-e az idegenekkel. Az első esetben mindig bizonyos kíméletet tanusítanak az iránt az ország iránt, a melyben laknak, ezért elleplezik, a mit gondolnak róla vagy kedvezően gondolkodnak róla, a míg benne laknak: hazatérve lejebb szállítják ítéletüket és ezzel csak igazságosak lesznek. Nagyon szeretném, ha az idegen, a kitől tanácsot kérek, látta volna az országomat, de csak akkor kérem véleményét, mikor már odahaza van.