Miután csaknem két évet szántunk arra, hogy bejárjuk Európa néhány nagy és sokkal több kis államát, miután megtanultunk két-három főnyelvet, miután láttuk, a mi bennük igazán érdekes, akár természetrajz, akár kormányzat, akár művészetek, akár emberek dolgában, Emil emésztve a türelmetlenségtől értésemre adja, hogy a határidőnk végére jár. Akkor ezt mondom neki: «Jól van barátom, emlékszel utazásaink főczéljára; láttál, megfigyeltél; mi most már az eredménye a megfigyeléseidnek?»

Hogy tévedtem rendszeremben, vagy körülbelül így kell hogy válaszoljon nekem:

Vagy olyan maradok, a milyenné te tettél és hogy nem veszek magamra még lánczot azokon kívül, melyeket a természet és a törvények raktak rám. Mennél jobban vizsgálom az emberek művét intézményeikben, annál jobban látom, hogy azzal, hogy minden áron függetlenekké akarják magukat tenni, rabszolgákká teszik magukat és még a szabadságukat is hasztalan erőfeszítésekben használják el, hogy megtarthassák. Hogy ne kelljen engedniök a dolgok torlódásának, ezerféle kötelékeket vesznek magukra; aztán a mint egy lépést akarnak tenni, nem tudnak és elcsodálkoznak, hogy függnek mindentől. Nekem úgy tűnik fel, hogy nem kell semmit tenni, hogy az ember szabaddá tegye magát; elég, ha nem akar nem lenni szabad. Te tettél engem «oh mesterem» szabaddá, a mikor megtanítottál, hogy megadjam magamat a kényszerűségnek, jőjjön, mikor jönni akar, ellenkezés nélkül vitetem magamat és mivel nem akarom leküzdeni, nem kapaszkodom semmibe, hogy visszatartsam magamat. Kerestem utazásaim közben, találok-e valami zugot a földön, a hol tökéletesen a magamé lehetnék, de mely helyen nem függ az ember emberek között szenvedélyeiktől? Mindent jól megvizsgálva azt találom, hogy magában a kívánságomban ellenmondást rejlik, mert ha nem függnék is semmi más dologtól, legalább attól a földtől függnék, a hol letelepedtem. Az életem hozzá volna fűzve ehhez a földhöz, mint a driádoké volt fáikhoz. Azt találtam, hogy uralom és szabadság két összeférhetetlen szó lévén, nem lehetnék egy kunyhó ura a nélkül, hogy meg ne szünjek a magam ura lenni.»

«Emlékszem, hogy a vagyonom volt kutatásainknak oka. Te nagyon alaposan bebizonyítottad nekem, hogy nem tudom egyszerre megőrizni gazdagságomat és szabadságomat, de a mikor azt akartad, hogy egyszerre szabad és igénytelen legyek, két összeférhetetlen dolgot akartál, mert csak úgy vonhatom ki magamat az emberektől való függés alól, ha visszatérek a természettől való függésbe. Mit tegyek tehát a vagyonnal, melyet a szüleim rám hagytak? Azon fogom kezdeni, hogy nem függök tőle; meglazítok minden köteléket, a mely hozzá köt; ha meghagyják nekem, megmarad, ha elveszik tőlem, nem ragadnak el engem vele együtt. Nem fogok kínlódni, hogy megtartsam, hanem szilárdan megmaradok a helyemen. Gazdagon vagy szegényen, szabad leszek. Nemcsak egy bizonyos országban, egy bizonyos vidéken leszek az; az leszek az egész földön. Rám nézve el van szakadva az előítélet minden láncza, nem ismerek más lánczot, csak a kényszerűségét. Megtanultam ezt viselni születésem óta és viselni fogom halálomig, mert ember vagyok. És miért ne tudhatnám viselni, szabadnak maradva, mikor még annak is viselnie kell, a ki rabszolga és ráadásul még a rabszolgaságért is?»

«Mit bánom helyzetemet a földön? Mit bánom, hogy hol vagyok? Mindenütt, a hol emberek vannak, testvéreimnél leszek, mindenütt, a hol nincsenek, magamnál leszek. A míg független és gazdag maradhatok, van vagyonom, a melyből élhetek és élni fogok. Ha a vagyonom rabjává tenne, gondtalanul elvetném: van dolgos karom és élni fogok. Ha a karom felmondja a szolgálatot, élni fogok, ha eltartanak, meghalok, ha elhagynak; mert a halál nem a szegény emberek baja, hanem a természet törvénye. Bármely időben jön a halál, szembenézek vele, sohasem veheti el tőlem azt, hogy éltem.»

«Erre szántam el magamat, apám. Ha nem volnának szenvedélyeim, embervoltomban olyan független volnék, mint maga az Isten, mert csak azt akarva, a mi van, soha sem kellene küzdenem a sors ellen. Legalább csak egy lánczom van s ez az egyedüli, melyet örökké viselni fogok és ezzel dicsekedhetem. Nos tehát, add nekem Zsófiát és szabad vagyok.»

«Kedves Emilem, nagy örömmel hallok ilyen férfias beszédet a szádból és látok ilyen férfias érzéseket szívedben. Ez a túlzott önzetlenség nagyon tetszik nekem a te korodban. Majd alábbszáll, ha gyermekeid lesznek és te épen az leszel, a minek egy jó családapának és bölcs embernek lennie kell. Utazásod előtt tudtam már, mi lesz az eredménye, tudtam, hogyha közelből megtekinted intézményeinket, távol leszel tőle, hogy azt a bizalmat vesd beléjük, melyet nem érdemelnek meg. Hiába kívánkozik az ember szabadságra a törvények fennhatósága alatt. Törvények! Hol vannak törvények? Hol tartják őket tiszteletben? Ez alatt a név alatt mindenütt csak a magánérdeket és az emberek szenvedélyeit láttad uralkodni. De a természet és a rend örök törvényei fennállanak. Helyettesítik a bölcs számára a pozitív jogot, szíve mélyébe írta be őket a lelkiismeret és az ész; nekik kell alávetnie magát, hogy szabad legyen; csak az rabszolga, a ki rosszat tesz, mert mindig akarata ellenére teszi. A szabadság nincs meg a kormányzat semmiféle formájában, a szabad ember szívében van, mindenütt magával hordja. A hitvány ember mindenüvé elviszi a szolgaságát. Az egyik rabszolga lesz Genfben is, a másik szabad lesz Párisban is.»

«Mikor a polgár kötelességeiről szóltam neked, talán megkérdezted volna, hol a haza és azt hitted volna, zavarba hozol engem. Pedig csalódtál volna, kedves Emilem, mert a kinek nincs is hazája, legalább való valahova. Mindig van egy kormányzat és vannak a törvényeknek látszatai, a melyek alatt békén élt. Hogy a társadalmi szerződést betartották-e, az közömbös, föltéve, hogy a magánérdek úgy oltalmazta őt, a hogy a közakarat oltalmazta volna, hogy a közerőszak megóvta a magánerőszakoktól, hogy a rossz, a mit tenni látott, megszerettette vele azt, a mi jó és hogy maguk az intézményeink ismertették és gyűlöltették meg vele a saját méltatlanságaikat. Oh Emil, hol az a jóravaló ember, a ki nem tartozik semmivel a szülőföldjének? Akárki legyen is, tartozik neki azzal, a mi a legbecsesebb az embernek, cselekedeteinek erkölcsiségével és az igazságnak szeretetével. Ha egy erdő mélyében születik, boldogabban és szabadabban élt volna, de nem lévén neki mit leküzdeni, hogy hajlamait kövesse, érdem nélkül lett volna jó, nem lett volna erényes, most pedig az tud lenni szenvedélyei daczára. A rendnek már csak maga a látszata is arra viszi, hogy ismerje, hogy szeresse. A közjó, a mely másoknak csak ürügyül szolgál, csupán csak neki reális indíték. Megtanulja leküzdeni magát, legyőzni magát, föláldozni a maga érdekét a közérdeknek. Nem igaz, hogy nem húzza semmi hasznát a törvényeknek: ezek adják neki a bátorságot, hogy igazságos legyen, még a gonoszok között is. Nem igaz, hogy nem tették szabaddá; megtanították uralkodni önmagán.»

«Ne mondd tehát: mit bánom én, hol vagyok? Igenis fontos dolog neked, hogy ott légy, a hol be tudod tölteni minden kötelességedet; e kötelességek egyike a ragaszkodás születésed helyéhez. Honfitársaid oltalmaztak gyermekkorodban, szeretned kell őket, hogy férfivá lettél. Közöttük kell élned vagy legalább olyan helyen, a hol olyan hasznos lehetsz számukra, a milyen csak lenni tudsz és a hol tudják, hol keressenek, ha szükségük van rád. Vannak olyan körülmények, a mikor az ember nagyobb hasznára lehet honfitársainak hazáján kívül, mintha hazája kebelében élne Akkor csak a buzgalmára kell hallgatnia és zúgolódás nélkül viselnie számkivetettségét; még ez a számkivetés is kötelességeinek egyike. De te, jó Emilem, a kire semmi sem hárítja ezeket a fájdalmas áldozatokat, te, a ki nem vállaltad azt a szomorú feladatot, hogy megmondd az igazságot az embereknek, menj, élj köztük, ápold barátságukat édes közlekedésben, légy jóltevőjük, mintájuk: a te példád több szolgálatot fog nekik tenni, mint a mi minden könyvünk és a jó, a mit tőled látnak, jobban meg fogja őket indítani, mint a mi minden hiábavaló beszédünk.»

«Azért azonban nem arra buzdítlak, hogy menj a nagy városokba élni; ellenkezőleg, ama példák egyike, melyeket a jók a többieknek kell hogy adjanak, a patriarchális és mezei élet példája, az ember legelső életmódjáé, a legbékésebbé, legtermészetesebbé és legédesebbé annak számára, a kinek nincs megromolva a szeme. Barátom, boldog az az ország, a hol nincs arra szükség, hogy a sivatagban keressék a békét! De hol az az ország? A jótékony ember rosszul elégíti ki hajlamát a városokban, a hol jóformán nem talál mást, a kin gyakorolja buzgalmát, mint intrigánsokat és gazficzkókat. A fogadtatás, melyben itt a semmirekellőket részesítik, a kik szerencséjüket keresni jönnek ide, csak teljessé teszi az ország pusztulását, a melyet ellenkezőleg újra be kellene népesíteni a városok rovására. Minden ember, a ki visszavonul a nagy társaságtól, épen azért hasznos, mert visszavonul tőle, mert a társaság minden bűne épen abból származik, hogy nagyon nagyszámú. Hasznos továbbá azért, mert az elhagyott helyekre életet, kultúrát és az eredeti életviszonyok szeretetét ültetheti el. Ellágyulok, ha arra gondolok, hogy Emil és Zsófia mennyi jótéteményt áraszthatnak maguk körül csupán csak visszavonulásuk által is, mennyire fölélénkíthetik a vidéket és föléleszthetik a szerencsétlen falusi ember kihúnyt buzgalmát. Látni vélem, a mint a lakosság megszaporodik, a mezők termékenyebbé válnak, a földek új díszbe öltöznek, a sokaság és a bőség ünnepekké teszik a munkákat, az öröm kiáltásai és áldó szavak emelkednek a mezei játékok közben a szeretetreméltó pár körül, a mely ezeket megelevenítette. Mese számba veszik az aranykort és mindig az is megromlott szívű és ízlésű emberek számára. Még az sem igaz, hogy visszakívánják, mert ez a kívánságuk mindig hiú. Mi kellene tehát hozzá, hogy újra föléleszszék? Egyetlen egy dolog, de az lehetetlen: az, hogy szeressék.»

«Szinte mintha már újra föléledne Zsófia lakóhelye körül; ti együtt nem is fogtok mást tenni, mint a mit tisztes szülei elkezdtek. De, kedves Emilem, az ily édes élet el ne vegye kedvedet a keserves kötelességektől, ha ezek valaha rád háramlanak! Jussanak eszedbe, hogy a rómaiak az eke szarva mellől jutottak a konzulsághoz. Ha a fejedelem vagy az állam a haza szolgálatára hív, hagyj el mindent, hogy betöltsd a neked kijelölt helyen a polgár tiszteletreméltó hivatását. Ha ez a hivatás rád nézve terhes, van egy tisztességes és biztos módja, hogy megszabadulj tőle: teljesítsd lehetőleg feddhetetlenül, hogy ne hagyják meg rajtad sokáig. Egyébiránt ne nagyon félj az ilyen teher kellemetlenségétől, a míg mai szabású emberek vannak, nem téged fognak keresni az állam szolgálatára.»

Mért nincs nekem megengedve lefesteni Emil visszatérését Zsófiához és szerelmük végét, vagyis jobban mondva kezdetét a hitvesi szeretetnek, mely egyesíti őket! A megbecsülésre alapított szerelem, a mely addig tart, a míg az élet; azokra az erényekre alapított szerelem, a melyek nem tűnnek el a szerelemmel s a jellemek összeillőségére, a mely az érintkezést szeretetreméltóvá teszi és meghosszabbítja az öregségre is az első egyesülés varázsát. De mindezek a részletek tetszhetnének, de nem lennének hasznosak és mostanáig csak olyan kellemes részleteket engedtem meg magamnak, a melyeknek hasznosságát látni véltem. Feladatom végén álljak el ettől a szabálytól? Nem; érzem azt is, hogy a tollam ki van fáradva. Nagyon gyönge az ily hosszú lélegzetű munkákra; ezt is abbahagynám, ha nem volna annyira előrehaladott állapotban. Hogy ne hagyjam befejezetlenül, ideje már, hogy bezárjam.

Végre látom megjönni Emil legbűvösebb napját és az én legboldogabb napomat; gondoskodásom meg van koronázva és kezdem élvezni gyümölcsét. A méltó pár eloldhatatlan lánczczal egyesül, szájuk kimondja és szívük megerősíti, az esküvéseket, melyek nem lesznek hiábavalók. Házastársak. Visszatérve a templomból úgy kell őket vezetni, nem tudják, hol vannak, hova mennek, mi történik körülöttük. Nem hallanak, csak zavart feleleteket adnak, mámoros szemeik nem látnak semmit. Oh elragadtatás! Oh emberi gyöngeség! A boldogság érzése lesújtja az embert, nem elég erős, hogy elviselje.

Bizony kevés ember van, a ki a lakodalom napján megtudja találni a fiatal házasokkal szemben az illő hangot. Az egyiknek feszes tartózkodása és a másiknak fesztelen beszéde egyaránt kevéssé helyén való. Jobb szeretném, ha hagynák a fiatal szíveket, hadd zárkózzanak magukba és engedjék át magukat az izgalomnak, a mely nincsen varázs nélkül, mintsem oly kegyetlenül zavarják őket benne, megszomorítsák őket tettetett tapintatossággal vagy zavarba hozzák őket rossz tréfákkal, melyek talán tetszenének nekik minden más időben, de ilyen napon egész bizonyosan terhükre vannak.

Látom a két fiatalt, abban az édes bágyadtságban, a mely elfogja őket, a mint oda sem hallgatnak a beszédekre, melyeket hozzájuk intéznek. Én, a ki azt akarom, hogy életük minden napját élvezzék, hogy engedném, hogy ily becses napot elveszítsenek? Nem, én azt akarom, hogy megízleljék és élvezzék az ízét, hogy meg legyen számukra a gyönyöre. Elvonszolom őket a tolakodó tömegből, a mely elfárasztja őket és elvezetve őket sétálni valami félreeső útra, azzal térítem őket magukhoz, hogy róluk magukról beszélek nekik. Nemcsak a füleiknek akarok beszélni, hanem szíveikhez és jól tudom, mi az a tárgy, a melylyel ezen a napon foglalkozni tudnak.

«Gyermekeim, mondom nekik, mindkettejüket megfogva a kezénél, három éve már, hogy fellobbanni láttam ezt az élénk és tiszta lángot, a mely ma boldogságotokat teszi. Szüntelenül mind csak növekedett; látom szemetekről, hogy hevességének legfelsőbb fokán van, most már csak gyöngülhet.» Olvasóim, nem látjátok-e Emil fellobbanását, magából kikelését, esküdözését, a felháborodott modort, melylyel Zsófia kivonja kezét az enyémből és a gyöngéd tiltakozásokat, melyeket szemünk kölcsönösen kifejez, hogy imádni fogják egymást utolsó lehelletükig? Hagyom őket és aztán folytatom.

«Gyakran gondoltam arra, hogy ha meg lehetne hosszabbítani a szerelmet a házasságban, a földi paradicsom volna. Mindmáig az még nem fordult elő. De ha a dolog nem egyáltalán lehetetlen, ti nagyon méltók vagytok mindketten, hogy példát adjatok, a milyet senkitől sem kaptatok és a melyet kevés házaspár tudna utánozni. Akarjátok-e, gyermekeim, hogy mondjak nektek egy erre való módot, a melyet az egyedüli lehetséges módnak gondolok?»

Mosolyogva néznek egymásra és gúnyolódnak együgyűségemen. Emil egyszerűen megköszöni a reczeptemet s azt mondja, véleménye szerint Zsófiának különb reczeptje van s neki a maga részéről ez elegendő lesz. Zsófia helyesli és ép oly bizakodónak látszik. Mindazáltal gúnyolódó arczkifejezésébe mintha egy kis kíváncsiság vegyülne. Megnézem Emilt; égő szeme majd elnyeli felesége bájait; ez az egyedüli dolog, a mire kíváncsi és nem sokat törődik beszédemmel. Mosolygok a magam részéről, ezt mondom magamban: Hamar figyelmessé foglak tenni.

«E titkos gerjedelmeknek csaknem észrevehetetlen különbsége nagyon jellemzőn és azokkal a befogadott előítéletekkel ugyancsak ellentétesen határozza meg a két nemet: hogy t. i. általánosságban a férfiak kevésbbé állhatatosak mint a nők és hamarabb riadnak vissza a boldog szerelemtől. A nő jóval előre megérzi a férfi állhatatlanságát és nyugtalankodik miatta;161) ez teszi féltékenyebbé is. Mikor a férj elkezd hűlni, kénytelen lévén azért tanusítani iránta mindazon gondoskodást, csakhogy megtarthassa, melyet azért tanusított azelőtt, hogy tessék neki; a nő sír, megalázza magát és ritkán egyenlő sikerrel. A ragaszkodás és gondoskodás megnyeri a szívet, de visszaszerezni nem tudja. Visszatérek a szerelemnek a házasságban való kihűlése elleni reczeptemhez.

«Egyszerű és könnyű szer, – folytatom – abban áll, hogy legyetek továbbra is szerelmesek házas korotokban is.»

«Az már igaz, mondja Emil titokban nevetve, ez nem fog nehezünkre esni.»

«Nehezebben talán, mint a hogy gondolnád. Kérlek, adj időt, hogy kimagyarázzam magamat.»

«A csomó, melyet nagyon is össze akar az ember húzni, elszakad. Ugyanez történik a házasság csomójával is, ha erősebbre akarják kötni, mint a mennyire lennie kell. A hűség, a melyet a két hitvestárstól megkíván, minden jogok legszentebbike, de a hatalom, melyet a kettő mindegyikére a másik fölött ráruház, túlságos nagy. A kényszer és szerelem rosszul férnek meg és a gyönyört nem lehet senkire ráparancsolni. Ne piruljon el, oh Zsófia és ne gondoljon menekülésre. Ne adja Isten, hogy meg akarjam sérteni szerénységét! De most élete sorsáról van szó. Ilyen nagy czél érdekében tűrje el, a férj és az apa közt, az olyan beszédet, a melyet máskülönben nem tudna eltűrni.»

«Nem annyira a bírás, mint inkább az alárendeltség unat meg és a kitartott leány iránt sokkal tovább tartják meg a ragaszkodást, mint a feleség iránt. Hogy csinálhattak kötelességet a leggyöngédebb enyelgésből és jogot a szerelem legédesebb tanubizonyságaiból? A kölcsönös vágy teszi a jogot, a természet nem ismer mást. A törvény korlátozhatja ezt a jogot, de nem tudhatja kiirtani. A kéj oly édes magamagában véve! Vajjon merítheti-e a keserves kényszerből azt az erőt, a melyet nem tud meríteni saját vonzó erejéből? Nem gyermekeim, a házasságban a szívek egyesülnek, de a testek nincsenek alávetve. Hűséggel tartoztok egymásnak, de nem kedveskedésekkel. Mindegyitek csak a másiké lehet, de egyitek sem lehet a másiké jobban, mint a hogy neki tartozik.»

«Ha tehát igaz, kedves Emilem, hogy a feleséged kedvese akarsz lenni és hogy ő mindig a te úrnőd és a maga úrnője legyen, akkor légy boldog, de tiszteletteljes szerelmes, kapj mindent a szerelemtől, de semmit se követelj kötelességből és a legkisebb kedvezések is ne legyenek soha számodra jogok, hanem kegyek. Tudom, hogy a szemérmetesség kerüli a formaszerű vallomásokat és le akar győzetni, de tapintattal és igazi szerelemmel bíró szerelmes tévedhet-e a titkos akarat dolgában? Nem tudja-e, hogy mikor egyeznek bele a szív és a szemek abba, a minek megtagadását a száj tetteti? Mindegyik a kettő közül mindig ura legyen személyének és kedveskedéseinek, legyen joga semmi más szerint, mint csak a saját akarata szerint osztogatni őket. Gondoljatok mindig arra, hogy még a házasságban is a gyönyör csak akkor jogosult, mikor a vágy kölcsönös. Ne féljetek, gyermekeim, attól, hogy ez a törvény távol tart titeket egymástól, ellenkezőleg mindkettőtöket tetszeni vágyóbbá tesz és elejét veszi a beteltségnek. Egyitek csupán csak a másikra lévén korlátozva, a természet és a szerelem elég közel hoz egymáshoz.»

Ezekre és hasonló beszédekre Emil felbosszankodik és tiltakozik ellenük; Zsófia szégyenkezve szeme elé tartja legyezőjét és nem szól semmit. Kettejük közül talán nem az az elégedetlenebbik, a ki jobban panaszkodik. Én kérlelhetetlenül folytatom, megpirongatom Emilt csekély gyöngédsége miatt s biztosítékot szerzek róla, hogy Zsófia a maga részéről elfogadja az egyességet. Felszólítom, hogy szóljon; senki sem fog benne kételkedni, hogy nem mer engem megczáfolni. Emil nyugtalankodik s vizsgálja fiatal felesége szemeit; zavarodottságuk közepett kéjes mámorban látja őket, a mely biztonságot nyújt neki bizalma koczkázatára. Lábai elé veti magát, elragadtatva csókolja meg a kezet, melyet Zsófia nyújt neki és megesküszik, hogy a megfogadott hűségen kívül lemond minden más jogáról fölötte. «Légy – mondja neki – kedves nőm, bírája gyönyöreimnek, mint a hogy bírája vagy napjaimnak és sorsomnak. Ha kegyetlenséged életembe kerülne is, visszaruházom rád legdrágább jogaimat. Semmit sem akarok engedékenységednek köszönni, mindent a szivedtől akarok megkapni.»

«Jó Emilem, nyugodj meg, Zsófia sokkal nagylelkűbb, semhogy téged engedjen nagylelkűséged áldozatakép meghalni.»

Este, mikor el akarom őket hagyni, a tőlem telhető legkomolyabb hangon mondom nekik: «Gondoljatok arra mindketten, hogy szabadok vagytok és hogy itt nincs szó a házastársak kötelességeiről; higyjetek nekem, ne engedjetek a hazug alázatosságnak. «Emil, akarsz jönni?» Zsófia megengedi. Emil, dühbe jőve, szeretne engem megverni. «És ön, Zsófia, mit szól hozzá? El kell őt vezetnem?» A kis hazug pirulva azt mondja, igen. Bájos és édes hazugság, a mely többet ér, mint az igazság!

Másnap… A boldogság látszata nem mosolyog már az emberekre; a bűn romlása ép úgy elaljasította ízlésüket, mint szívüket. Nem tudják már érezni, a mi megható, sem meglátni, a mi szeretetreméltó. Ti, a kik ha a gyönyört akarjátok lefesteni, el sem képzeltek soha mást, csak a kéjek ölében úszó szerelmeseket; mily tökéletlenek a ti képeitek! Nincs benne egyéb, mint a durvábbik fele; a gyönyör legédesebb vonzóereje nincs benne. Oh, kicsoda nem látott még közületek két fiatal házastársat, a kik boldog auspicziumok alatt egyesültek, a mint kilépnek a házastársi ágyból és egyszerre hordják sápadt és szűzies tekintetükben mámorát az édes gyönyöröknek, melyeket az imént ízleltek, az ártatlanság szeretetreméltó biztonságát és a most oly varázslatos biztosságot, hogy hátralevő napjaikat együtt fogják eltölteni? Ime, ez a legelragadóbb látvány, mely az emberi szív elé tárul; ime a gyönyör igazi képe: láttátok százszor a nélkül, hogy felismertétek volna; megkeményedett szívetek nincs többé arra alkotva, hogy szeressen. Zsófia boldogan és nyugodtan gyöngéd anyja karjai közt tölti a napot; édes pihenés, mikor az éjszakát a férj karjai közt töltötte.

Harmadnap már bizonyos változást látok a színtéren. Emil kissé elégületlennek akar mutatkozni, de ezen a szenvelgésen át oly gyöngéd buzgalmat, sőt annyi alárendelést is látok, hogy nem jóslok semmi aggasztót. A mi Zsófiát illeti, vidámabb, mint előtte való nap; szemében önelégültséget látok csillogni; kedvesen bánik Emillel, csaknem ingerkedik vele, a mi csak annál jobban bosszantja.

Ezek a változások kevéssé észrevehetők, de figyelmemet nem kerülik el; nyugtalankodom miattuk, négyszemközt kikérdezem Emilt; megtudom, hogy az ő nagy bánatára és minden könyörgése daczára külön kellett hálnia előtte való éjszaka. A zsarnokoskodó nő sietett élni jogával. Megbeszélésre kerül a dolog, Emil keservesen panaszkodik. Zsófia tréfálkozik, de végül látva, hogy igazán megharagszik, szelidséggel és szerelemmel teljes pillantást vet rá és megragadva kezemet, csak egy szót mond, de olyan hangon, a mely a szívig ér: «A hálátlan!» Emil olyan együgyű, hogy nem ért ebből semmit. Én megértem, eltávolítom Emilt és négyszemközt szólok Zsófiával is.

«Látom ennek a szeszélynek az okát, – mondom neki. – Nem lehetne senkiben több tapintat, de kevésbbé alkalmas módon sem lehet alkalmazva. Kedves Zsófia, nyugodjon meg, férfit adtam önnek, ne féljen hát annak is venni: ifjusága első zsengéit kapta tőle, nem tékozolta el senkire, sokáig meg fogja tartani számára.»

«Kedves gyermekem, meg kell hogy magyarázzam álláspontomat abban a beszélgetésben, melyet hárman folytattunk tegnapelőtt. Te talán nem vettél észre benne mást, mint gyönyöreitek mérséklésére való fogást, hogy tartósabbakká tehesse őket. Oh Zsófia, más, az én gondoskodásomhoz méltóbb czélja volt. Emil mikor férjévé lett, az urává is lett; az ön dolga engedelmeskedni, így rendelte a természet. Mindazáltal ha a nő Zsófiához hasonló, akkor jó, ha ő vezeti a férfit; ez is a természet törvénye és azért tettem önt az ő gyönyöreinek bírájává, hogy akkora jogot adjak önnek az ő szívére, mint a mekkorát az ő neme ád neki az ön személyére. Ezzel ő önnek kínos nélkülözéseket fog okozni, de ön uralkodni fog rajta, ha tud magán uralkodni és a mi már történt, azt mutatja nekem, hogy ez a nehéz mesterség nem haladja felül az ön bátorságát. Sokáig fog ön a szerelem által uralkodni, ha ritkákká és becsesekké teszi kegyeit, ha meg tudja becsültetni őket. Ha férjét mindig lába előtt akarja látni, tartsa mindig bizonyos távolságra személyétől. De szigorúságába vigyen bele szerénységet, nem szeszélyt; tartózkodónak lássa önt, de nem furcsának: vigyázzon, hogy a míg irányítja az ő szerelmét, ne keltsen benne kétséget a maga szerelme iránt. Szerettesse magát kegyei és tiszteltesse visszautasításai által; hadd tisztelje nejének szűziességét a nélkül, hogy panaszkodnia kellene hidegsége miatt.»

«Így fogja, gyermekem, önnek adni bizalmát, így fogja meghallgatni nézeteit, így fog öntől tanácsot kérni ügyeiben-bajaiban és nem fog határozni semmit a nélkül, hogy önnel meg ne beszélje. Így térítheti vissza az okossághoz, ha megtéved, visszavezetheti szelid rábeszéléssel, szeretetreméltóvá teszi magát, hogy hasznossá tehesse magát, felhasználhatja a barbárságot az erény érdekében és a szerelmet az ész hasznára.»

«Mindazáltal ne higyje azonban, hogy ez a művészet örökké szolgálatára lesz. Lehet az ember bármily óvatos, az élvezés megőrli a gyönyöröket, mindenekelőtt pedig a szerelmet. De mikor a szerelem már régóta tart, az édes megszokás kitölti a hiányait és a bizalom vonzóereje következik a szenvedély elragadtatásaira. A gyermekek azok között, a kik az életet adták nekik, nem kevésbbé édes köteléket alkotnak és gyakran erősebbet, mint maga a szerelem. Ha ön már nem lesz Emil szerelmese, még mindig a neje és barátnője lesz, gyermekeinek anyja lesz. Akkor a kezdetbeli tortózkodás helyett honosítsa meg a legnagyobb bensőséget; ne legyen többé különhálás, ne legyen visszautasítás, ne legyen szeszély. Legyen annyira élete párja, hogy ne tudjon ellenni ön nélkül és a mint eltávolodik öntől, érezze magát önmagától is távol. Ön, a kinek révén oly jól uralkodott a házi élet varázsa atyja házában, uralkodtassa a magáéban is. Minden férfi, a ki jól érzi magát a házában, szereti a feleségét. Gondolja meg, hogy ha a férje boldogan él odahaza, akkor ön boldog asszony lesz.»

«Most pedig ne legyen olyan szigorú szerelmese iránt; több engedékenységet érdemelt, megsértődnék az ön aggodalmaskodásain, ne gondoskodjék annyira az ő egészségéről boldogsága rovására és élvezze a saját boldogságát. Nem kell megvárni a beteltséget és nem kell visszautasítani a vágyat; nem kell visszautasítani, csak azért, hogy visszautasítsa, hanem azért, hogy becsessé tegye, a mit megad.»

Azután összehoztam őket és Zsófia előtt azt mondtam a fiatal férjnek: «Bizony el kell viselni az igát, melyet az ember maga vállalt fel. Érdemeld ki, hogy könnyű legyen neked. Mindenekfelett áldozz a grácziáknak és ne hidd, hogy a duzzogásoddal szeretetreméltóbbá válsz.» Nem nehéz létrehozni a békét és mindenki tudhatja a feltételeit. A békeszerződést megpecsételik egy csókkal; ezután azt mondom növendékemnek: «Kedves Emilem, a férfinek egész életében szüksége van tanácsra és vezetőre. Megtettem a tőlem telhetőt a mai napig, hogy betöltsem ezt a kötelességet irántad; most bevégződik az én hosszas feladatom és megkezdődik másvalakié. A mai napon lemondok arról a szerepről, melyet rám bíztál és ettől fogva im, itt a te vezetőd.»

Az első mámor lassankint elcsitul és békében engedi őket, hadd élvezzék új helyzetük varázsát. Boldog szerelmesek, méltó hitvestársak! Hogy méltón dicsőíthessem erényeiket, hogy leírjam boldogságukat, el kellene mondanom életük történetét. A művemet szemlélvén bennük, hányszor érzem, hogy elfog az elragadtatás, a mely megdobogtatja szivemet! Hányszor fűzöm kezeiket az enyimbe, áldva a gondviselést és forró sóhajokban törve ki! Hány csókot adok a két kézre, a mely egymást szorongatja! Mennyi örömkönynyel öntözöm őket! Ők is elfogódnak, osztozom elragadtatásomban. Tiszteletreméltó szüleik még egyszer élvezik ifjúságukat gyermekeikében; úgyszólva újra kezdenek élni bennük, sőt mi több, most először ismerik meg az élet értékét: megátkozzák egykori gazdagságukat, a mely megakadályozta, hogy annak idején ők is ily gyönyörteljes sorsban részesüljenek. Ha van boldogság a földön, akkor abban a zugban kell keresni, a hol mi élünk.

Néhány hónap mulva Emil egy reggel bejön szobámba és megölelve engem, ezt mondja: «Mesterem, kívánj szerencsét gyermekemnek;» azt reméli, hogy nemsokára abban a dicsőségben részesül, hogy apa lesz. «Oh, mily gondok fognak várni buzgalmunkra és mekkora szükségünk lesz rád! Ne adja Isten, hogy veled neveltessem a fiamat, miután fölnevelted az apát! Ne adja isten, hogy ily szent és édes kötelességet más teljesítsen, mint én, még ha ép oly jól választanám meg az illetőt, a hogy számomra megválasztották. De maradj a fiatal mesterek mestere. Adj nekünk tanácsot, nevelj minket; tanulékonyak leszünk: a míg élek, szükségem lesz rád. Nagyobb szükségem van rád, mint valaha, most, hogy férfiúi kötelességeim kezdődnek. Te beteljesítetted a magadét: vezess engem, hogy utánozzalak és pihenj meg: ideje már.»