A növényevő nőstény állatok teje édesebb és egészségesebb, mint a húsevőké. Önmagával egynemű anyagból fejlődve jobban megőrzi természetét és kevésbbé van alávetve a rothadásnak. A mennyiség tekintetében tudjuk, hogy a lisztes táplálék több vért fejleszt, mint a hús, tehát kell, hogy több tejet is fejleszszen. Nem birom elhinni, hogy az a gyermek, a kit nem választottak el nagyon korán vagy csupán növényi ételekkel választottak el és a kinek a dajkája is csupán növényi eledellel élt, valaha is gilisztákat kaphasson.

Lehet, hogy a növényi eledelek olyan tejet adnak, a mely könnyebben megalszik, de távol legyen tőlem, hogy az aludt tejet egészségtelen tápláléknak tekintsem: egész népek, a melyek nem is élnek egyébbel, nagyon jól gyarapszanak; a felszivó szereket merő szemfényvesztésnek tartom. Vannak szervezetek, melyeknek a tej nem felel meg és akkor semmiféle felszivó szer nem teszi elviselhetőbbé, a többiek elviselik felszivó szerek nélkül is. Félnek az összefutott vagy aludt tejtől: ez bolondság, hisz tudjuk, hogy a tej mindig megalszik a gyomorban. Így válik elég erős táplálékká, hogy táplálja a gyermekeket és az állatok kölykeit; ha nem aludna meg, egyszerüen keresztül folyna rajtuk és nem táplálná őket.18) Ezerféleképen tisztíthatják a tejet, használhatnak ezerféle fölszivó szert: a ki tejet eszik, sajtot emészt; ez alól nincs kivétel. A gyomor olyan alkalmas a tej megalvasztására, hogy a sajtkészítésnél borjugyomrot használnak oltónak.

Azt hiszem, hogy a helyett, hogy megváltoztatnák a dajkák rendes táplálkozását, elég, ha bővebb és jobban megválogatott táplálékot adnak nekik a maguk módja szerint. A táplálékoknak nem a természetéből folyik, hogy a soványa fölhevít; csak az elkészítésük módja teszi őket egészségtelenekké. Alakítsátok át konyhátok szabályait, ne éljetek se pörkölt, se sült hússal, a vaj, a só, a tej ne jusson a tűzre, vízben főtt zöldségteket csak akkor füszerezzétek, mikor egész forrón asztalotokra kerül; akkor a sovány táplálkozás a helyett, hogy fölhevítené a dajkát, bőséges és legjobb minőségű tejet fejleszt benne.19) Lehetséges-e, hogy ha a növényi táplálkozást elismerjük a legjobbnak a gyermekre, az állati táplálkozás jobb legyen a dajkára? Ebben ellenmondás van.

Különösen az élet első éveiben hat a levegő erősen a gyermekek szervezetére. A gyöngéd és lágy bőrbe behatol minden póruson át, erősen hat a növekvő testre, olyan benyomást tesz rá, a mely nem törlődik el. Nem vagyok azon a véleményen, hogy egy falusi nőt kiragadjanak falujából és elzárják a városban egy szobába és ott tápláltassák vele a gyermeket; jobb szeretem, hogy inkább a gyermek szivja be a falusi jó levegőt, mint a rossz városi levegőt. Új anyjának életmódja szerint fog élni, falusi házában fog lakni s ide megy utána a nevelője. Az olvasó emlékezni fog, hogy ez a nevelő nem bérelt ember; az apának a barátja. De ha ilyen jó barát nem akad, ha a gyermeknek elszállítása nem megy könnyen, ha mindaz, a mit te tanácsolsz, nem vihető keresztül, mit kell akkor tenni? kérdezik tőlem… Megmondtam már, mit tegyetek; erre nem kell tanács.

Az emberek nem arra vannak teremtve, hogy felhalmozódjanak, mint a hangyaboly, hanem hogy elszórva éljenek a földön, melyet művelniök kell. Mennél jobban összezsufolódnak, annál romlottabbak lesznek. A test gyöngélkedései, ép úgy, mint a lélek bűnei az elmaradhatatlan következményei ennek a nagyon sűrű összezsúfolódásnak. Az összes állatok közt az ember az, a ki legkevésbbé tud nyájban élni. A birkák módjára összezsufolt emberek rövid idő alatt mind elpusztulnának. Az ember lélekzete halálos az embertársaira: ez ép úgy igaz szó szerint, mint képletesen.

A városok az emberi nem örvényei. Néhány nemzedék alatt a nemzetségek elpusztulnak vagy elfajzanak, meg kell őket újítani és mindig a vidék szolgáltatja ezt a megújulást. Küldjétek gyermekeiteket, hogy úgyszólván megújhodjanak és visszanyerjék a mezőkön azt az erőt, a melyet az ember elveszít a nagyon népes helyek egészségtelen levegőjében. A várandós asszonyok, ha falun vannak, hazasietnek a városba szülni: ép az ellenkezőjét kellene tenniök, kivált azoknak, a kik maguk akarják táplálni gyermekeiket. Kevésbbé bánnák meg, semmint gondolják és fajuknak megfelelőbb tartózkodási helyen a természetes kötelességekkel kapcsolatos örömök hamar elvennék a kedvüket azoktól az örömöktől, melyek amazokkal nincsenek kapcsolatban.

Mindjárt a szülés után meg kell mosni a gyermeket egy kis langyos vízben, a melybe rendszerint bort szoktak keverni. A bornak ez a hozzátétele nekem kevéssé tünik szükségesnek. Miután a természet nem alkot semmi erjedtet, nem hihető, hogy egy mesterséges folyadék használata fontos legyen teremtményeinek.

Ugyanabból az okból nem mellőzhetetlen az az óvatosság sem, hogy a vizet megmelegítik s valóban a népek sokasága a patakban vagy a tengerben mossa meg az újszülött gyermeket minden czeremónia nélkül: de a mi gyermekeink, elpuhulva születésük előtt az apák és anyák elpuhultsága miatt, a világra jöttükkor már elfajult szervezetet hoznak magukkal, úgy hogy nem szabad mindjárt kezdetben kitenni mindazoknak a próbáknak, melyek megedzik. Csak fokozatosan lehet őket eredeti erejükbe visszavezetni. Kezdjétek tehát a szokásos mód követésével és csak lassankint távolodjatok el tőle. Mosdassátok gyakran a gyermekeket, tisztátalanságuk mutatja, hogy szükség van rá. Ha csak letörlik, felhorzsolódnak; de a mint megerősödnek, csökkentsétek fokonkint a víz langyosságát, míg végre télen és nyáron hideg, sőt jeges vízben mosdatjátok őket. Hogy veszélynek ne legyenek kitéve, fontos dolog, hogy ez a csökkentés lassankint menjen, fokozatosan és észrevétlenül. A pontos mérésre hőmérőt lehet használni.

A fürdésnek ezt a szokását, ha egyszer be van vezetve, nem szabad félbeszakítani s fontos dolog, hogy megtartsuk egész életünkön át. Nemcsak a tisztaság és egészség szempontjából tartom fontosnak, hanem üdvös elővigyázatnak is, hogy az idegek szövetei hajlékonyabbá váljanak, nehézség és koczkázat nélkül engedjenek a hideg és meleg különböző fokainak. Ezért szeretném, hogy későbbi korában a gyermek lassankint szokjon meg néha minden elviselhető fokú meleg vízben, néha pedig minden elviselhető fokú hideg vízben fürödni. Így, miután megszokta elviselni a víz különböző hőmérsékleteit, – a viz sürübb folyadék lévén, több ponton érinti testünket s jobban hat ránk, – majdnem érzéketlenekké lesz a levegő hőmérsékváltozásai iránt.

Attól a pillanattól fogva, hogy a gyermek a burokból kikerülve föllélegzik, nem szabad türni, hogy ujabb burkokba kerüljön, melyek még jobban összeszorítják. Szó se legyen főkötőről, fáslikról, párnákról, adjatok neki tág és nagy pólyákat, melyek összes tagjait szabadon hagyják és ne legyenek sem olyan súlyosak, hogy akadályozzák mozgásában, sem olyan melegek, hogy ne érezze tőlük a levegő benyomásait.20) Tegyétek jól kipárnázott nagy bölcsőbe,21) a melyben kedvére mozoghat, veszedelem nélkül. Mikor már kezd megerősödni, hadd mászkáljon a szobában, hadd fejleszsze, nyujtóztassa ki kis tagjait, látni fogjátok, hogy napról-napra megerősödik. Hasonlítsátok aztán össze ugyanolyan korú jól bebugyolált gyermekkel s csodálkozni fogtok, mekkora különbség van a haladásukban.22)

El kell készülve lennünk a dajkák részéről a heves ellenzésre, mert nekik a jól összekötözött gyermek kevesebb vesződséget szerez, mint az, a kire szüntelenül vigyázni kell. Aztán meg ha ruhája nyitva van, a piszkossága feltünőbb lesz s így gyakrabban kell tisztogatni. Végül a szokás oly argumentum, melyet a minden rendű nép megelégedésére némely országban sohasem lehet megczáfolni.

A dajkával nem kell vitába bocsátkozni; meg kell neki parancsolni és utána nézni, megteszi-e és nem szabad semmit sem elmulasztani, a mivel meg lehet könnyebbíteni azt a gondoskodást, a melyet előírtunk. Miért ne vennél benne magad is részt? A szokásos táplálásban, a mikor csak a fizikumot tekintik, beérik azzal, ha a gyermek élve marad és nem pusztul el, a többi mellékes. Itt azonban, mikor a nevelés az élettel együtt kezdődik meg, a gyermek már születésekor tanítványa nem a nevelőnek, hanem a természetnek. A nevelőnek nincs egyéb dolga, mint tanulmányozni ezt az első mestert és megakadályozni, hogy gondoskodását keresztezzék. Felügyel a növendékre, megfigyeli, utána jár, éberen kilesi gyönge értelmének első felvillanását, mint a hogy az első negyed közeledtekor lesik a hold fölkelését.

Tanulásra képeseknek születünk, de nem tudunk s nem ismerünk semmit. A lélek, tökéletlen és félig kifejlődött szervekhez lánczolva, nincs még tudatában saját létének. Az újszülött gyermek mozdulatai, kiáltásai merőben mechanikai effektusok, a tudattól és akarattól függetlenek.

Tegyük föl, hogy egy gyermeknek már születésekor megvolna a meglett ember növése és ereje, hogy úgyszólván teljes fegyverzetben lépne ki anyja méhéből, a hogy Pallas lépett ki Jupiter homlokából; ez a felnőtt gyermek tökéletes buta volna, automata, mozdulatlan és csaknem érzéketlen kőbálvány; nem látna semmit, nem hallana semmit, nem ismerne fel senkit, nem tudná a szemét arra fordítani, a mit látnia kell: nemcsak hogy nem venne észre semmi önmagán kívül eső tárgyat, még kapcsolatba se hozná azzal az érzékszervvel, a melylyel észre kellene vennie; a szinek nem tünnének a szemébe, a hangok nem ütnék meg a fülét, a testek, melyeket megérint, nem érintkeznének az övével, nem is tudná, hogy van teste; kezeinek érintése az agyában történnék, minden érzéklet egy pontban egyesülne, csak a közös sensoriuma léteznék; csak egy fogalma lenne, a melyet tud, az én, erre vezetné vissza minden érzékletét és ez a fogalom, jobban mondva ez az érzés volna az egyetlen dolog, a mivel többje volna a rendes gyermeknél.

Ez a hirtelen készült ember fel se tudna állni lábaira; hosszú időbe telnék, a míg megtanulná fenntartani egyensúlyát, talán kisérletet se tenne rá s ezt a nagy, erős, tagbaszakadt testet egy helyben maradva látnók mint valami követ, vagy ődöngve és vánszorogva, mint egy fiatal kutyát.

Érezné a szükségletek kellemetlenségét, a nélkül, hogy tudná, mire van szüksége és a nélkül, hogy csak sejtené is kielégítésük módját. Nincs semmiféle oly közvetlen közlekedés a gyomor és a karok és lábak izmai között, a mely, még ha körül volna is halmozva tápszerekkel, csak egy lépést is tétetne vele, hogy közeledjék hozzájuk vagy kinyujtsa kezét, hogy hozzájuk nyúljon. Miután a teste teljesen ki volna nőve, tagjai teljesen ki volnának fejlődve, következőleg nem volnának meg benne a gyermeknek sem nyugtalanságai, sem folytonos mozgolódása, – meghalhatna éhen, mielőtt meg tudna mozdulni, hogy megkeresse táplálékát. Csak egy kicsit kell gondolkozni ismereteink rendjéről és haladásáról és lehetetlen tagadni, hogy körülbelül ilyen volt az ember tudatlanságának és butaságának természetes kora, mielőtt tapasztalatból vagy a hozzá hasonlóktól megtanult egyet-mást.

Ismerjük vagy ismerhetjük tehát azt az első pontot, a honnan mindegyikünk elindul, hogy eljusson a tudás közös fokához; de ki ismeri a másik végletet? Mindenki többé-kevésbbé elméje, izlése, szükségletei, tehetségei, buzgalma vagy az alkalmak szerint halad, melyek nyilnak neki. Nem tudok róla, hogy valaha is akadt volna olyan vakmerő filozófus, a ki azt merte volna mondani: ime, a végpont, a meddig az ember el tud jutni és melyen túl nem juthat soha. Nem tudjuk, mivé enged lenni a természetünk, senki közülünk nem mérte fel a távolságot, a mely egy ember és egy másik ember közt lehet. Hol az az alacsony lélek, melyet ez az eszme nem lelkesített soha és a mely nem mondja néha magának nagybüszkén: mennyit meghaladtam már! mennyit elérhetek még! mért jutna embertársam tovább, mint én?

Ismétlem, az ember nevelése születésekor kezdődik; mielőtt beszélni tudna, mielőtt eszmélne, máris tanul. A tapasztalás előtte jár a tanulásnak; abban a pillanatban, mikor megismeri dajkáját, már sokat tanult. Csodálkoznánk a legfaragatlanabb ember ismeretein, ha végig kisérnők haladását attól a pillanattól fogva, a mikor született, addig, a míg eljutott. Ha az összes emberi tudást két részre osztanók s az egyik az volna, a mely közös minden emberrel, a másik, a mely csak a tudósoké, az utóbbi nagyon kicsi volna az előbbihez képest. De a megszerzett általános ismereteket nem veszszük számba, mert csak úgy szerezzük, a nélkül, hogy gondolnánk rájuk és pedig az ész kora előtt; másrészt a tudás csakis a különbözőségek révén vevődik észre s a közös mennyiségek, akár az algebrai egyenletekben, nem jönnek számításba.

Még az állatok is sokat tanulnak. Vannak érzékeik, meg kell tanulniok hasznukat venni; vannak szükségleteik, meg kell tanulniok gondoskodni róluk; meg kell hogy tanuljanak enni, járni, repülni. A négylábuak, melyek lábra állnak születésüktől fogva, azért még nem tudnak járni; első lépéseiken meglátszik, hogy bizonytalan kisérletek. A kalitkájából kiszabadult kanári madár nem tud repülni, mert még sohasem repült. Eleven és érző lényekre nézve minden tanítás. Ha a növények helyüket tudnák változtatni, érzékeiknek is kellene lenniök és ismereteket kellene szerezniök, különben a fajtájuk hamarosan kiveszne.

A gyermek első érzékletei merőben érzésbeli benyomások; csak az élvezetet vagy a fájdalmat tudja észrevenni. Nem tudván sem járni, sem fogni, hosszú időre van szüksége, hogy lassanként megalkossa magának azokat az érzéki képzeteket, melyek a rajta kívül levő tárgyakat észrevétetik vele; de míg ezalatt ezek a tárgyak kiterjeszkednek, úgyszólván szeme láttára eltávolodnak s dimenziókat és formákat öltenek számára, az érzésbeli képzetek ismétlődése kezdi őt alávetni a szokás uralma alá; látjuk, hogy szemét folyton a fény felé fordítja és ha a fény oldalról jön, öntudatlanul abba az irányba fordul, úgy, hogy gondot kell rá fordítani, hogy arczát a nap felé fordítsa, hogy kancsallá ne váljon vagy meg ne szokjon keresztbe nézni. Hozzá kell hogy szokjanak idejében a sötétséghez is, különben sírnak és kiabálnak, ha egyszerre sötétben találják magukat. A táplálékra és az álomra, ha ideje pontosan ki van mérve, ugyanazokban az időközökben lesz szükségük s csakhamar a kivánság nem a szükségből, hanem a szokásból folyik, vagyis jobban mondva a szokás új szükségletet csatol a természetadta szükséglethez, – épen ennek kell elejébe vágni.

Az egyedüli szokás, melyet meg lehet engedni, hogy a gyermek fölvegyen, az, hogy ne vegyen föl semmilyen szokást. Nem kell az egyik karon többször vinni, mint a másikon, nem kell hozzászoktatni, hogy egyik kezét gyakrabban nyújtsa, mint a másikat vagy az egyiket többször használja, hogy mindig ugyanabban az órában akarjon enni, aludni, mozogni, hogy ne tudjon sem éjjel, sem nappal egyedül maradni. Eleve elő kell készíteni számára a szabadság uralmát és erőinek szabad használatát, meghagyva testének a természetes szokást, abba a helyzetbe hozva őt, hogy mindig a maga ura lehessen és mindenkor megtegye a maga akaratát, a mint van akarata.

A mint a gyermek elkezdi megkülönböztetni a tárgyakat, fontos dolog megválogatni, hogy mit mutassunk meg neki. Természetesen minden új tárgy érdekli az embert. Oly gyöngének érzi magát, hogy fél mindentől, a mit nem ismer: az a megszokás, hogy új tárgyakat lásson a nélkül, hogy felizgassák, eloszlatja ezt a félelmet. Az olyan tiszta házakban nevelt gyermekek, a hol nem tűrik a pókot, félnek a póktól s ez a félelem megmarad bennük még akkor is, ha felnőnek. Sohasem láttam parasztot, sem férfit, sem asszonyt, sem gyermeket, a ki félt a póktól.

Mért ne kezdődnék a gyermek nevelése, mielőtt beszél és ért, mikor már a neki megmutatott tárgyak kiválogatása is alkalmas arra, hogy félénkké vagy bátorrá tegye? Azt akarom, hogy szoktassák hozzá új dolgok, csunya, utálatos, bizarr állatok látásához, de lassanként, távolról, addig, a míg meg nem szokja, hogy látva, hogy mások hozzájuk nyúlnak, hozzájuk merjen nyúlni maga is. Ha gyermekkorától fogva rémület nélkül látott békákat, kigyókat, rákokat, felnőve borzalom nélkül fog nézni akármiféle állatot. A ki mindennap látja, annak számára nem borzalmas semmi tárgy.

Minden gyermek fél az álarczosoktól. Én azon kezdem, hogy Emilnek kellemes formájú álarczot mutatok, aztán valaki a szeme láttára arczára ölti ezt az álarczot, elkezdek rajta nevetni, mindenki nevet rajta, a gyermek is nevet, mint a többiek. Lassan-lassan hozzászoktatom kevésbbé kellemes álarczokhoz és végül a förtelmes figurákhoz. Ha jól csináltam ezt fokról-fokra, eszébe sem jut az utolsótól megijedni, nevetni fog rajta, mint az előbbin. Attól fogva nem félek, hogy meg lehessen rémíteni álarczokkal.

Mikor a kis Astyanax, Andromache és Hektor bucsujában megrémülve az apja sisakjáról lecsüngő forgótól, nem ismeri meg apját, sírva veti magát dajkája keblére és könnyekkel vegyes mosolyra indítja anyját, – mit kell tenni ennek a rémületnek a meggyógyítására? Szó szerint azt, a mit Hektor tesz: letenni a sisakot a földre és aztán megcsókolni a gyermeket. Nyugalmasabb pillanatban nem állanánk meg ennél, odalépnénk a sisakhoz, játszanánk a tollakkal, kezébe adnók a gyermeknek, végül a dajka fogná a sisakot s nevetve föltenné a maga fejére, ha ugyan egy női kéz hozzá merne nyúlni Hektor fegyverzetéhez.

Ha arról van szó, hogy lövőfegyver dörrenéséhez kell szoktatni Emilt, előbb elsütném egy pisztolyban a gyujtóport. Ez a hirtelen és ellobbanó láng, a fénynek ez a fajtája örömet szerez neki. Ekkor több puskaporral ismétlem ugyanazt, lassankint egy kis töltést teszek a pisztolyba fojtás nélkül, majd valamivel nagyobbat: végül hozzászoktatom a puskalövéshez, mozsarakhoz, ágyúkhoz, a legszörnyűbb dörrenésekhez.

Észrevettem, hogy a gyermekek ritkán félnek a mennydörgéstől, legalább ha a dörrenések nem nagyon hevesek és nem sértik igazán a hallóérzéket; máskülönben ez a félelem csak akkor jön rájuk, mikor megtudták, hogy a mennydörgés olykor sebesít vagy öl is. Ha az ész elkezdi őket rémíteni, hadd nyugtassa meg a megszokás. Lassú és tervszerű fokozással az embert és a gyermeket minden félelemtől mentessé lehet tenni.

Az élet kezdetén, mikor az emlékezet és a képzelet még tétlen, a gyermek csak arra figyel, a mi épen hat az érzékeire; az érzékletei lévén ismereteinek első anyaga, ezeket megfelelő rendben nyujtani nekik annyit tesz, mint előkészíteni emlékezetét, hogy egy napon ugyanolyan rendben adja át az érzékleteket értelmének; de miután csak érzékleteire figyel, kezdetben elég megmutatni neki világosan a kapcsolatot ezek közt az érzékletek és a tárgyak között, melyek azokat előidézik. Mindent meg akar érinteni, mindent meg akar fogni; nem szabad ellenkezni ezzel a nyugtalanságával, ez nagyon szükséges leczkével szolgál neki. Úgy tanulja meg érezni a meleget, a hideget, a keménységet, a lágyságot, a testek súlyát és könnyűségét, megítélni nagyságukat, alakjukat és minden érzékeinkkel felfogható tulajdonságukat, ha megnézegeti, megtapogatja,23) meghallgatja őket, mindenek felett ha összehasonlítja a látási képzetet a tapintási képzettel és szemével értékeli meg azt a benyomást, a melyet újjaira tesznek.

Csak mozgás utján tanuljuk meg, hogy vannak olyan tárgyak, melyek nem tartoznak énünkhöz és csak saját mozgásunk által szerezzük meg a kiterjedés fogalmát. A gyermek, mert ez a fogalom nincs meg benne, azért nyújtja ki ép úgy a kezét, ha olyan tárgyat akar megragadni, a mely közvetlen közelében van, mint azt a tárgyat, a mely száz lépésnyire van tőle. Ez a mozdulat úgy tünik fel, mint az uralkodás jele, mint parancs, melyet a tárgynak ad, hogy közeledjék vagy hogy hozzátok közelebb hozzája, pedig erről szó sincs, csak épen hogy ugyanazokat a tárgyakat, melyeket kezdetben agyában, aztán szemében látott, most karjai végén látja és nem is tud elképzelni csak olyan kiterjedést, melyet el tud érni. Legyen gondotok rá, hogy gyakran járjanak vele, hordozzátok egyik helyről a másikra, éreztessék vele a helyváltozást, hogy megtanulja megítélni a távolságokat. Mikor elkezdi ismerni őket, akkor változtatni kell a módszeren és csak úgy vinni ide vagy oda, a hogy nektek tetszik és nem a hogy neki tetszik, mert mihelyt nem vezetik már félre az érzékei, erőlködésének megváltozik az oka. Ez a változás figyelemreméltó és magyarázatot kíván.

A szükséglet kellemetlen érzése jelek utján nyilvánul, mikor másnak segítségére van szükség, hogy kielégíthesse. Innen ered a gyermekek sírása; sokat sírnak; ennek úgy is kell lenni. Miután minden érzékletük affektiv természetű, ha ezek kellemesek, csöndben élvezik őket, ha ellenben kellemetlenek, a maguk nyelvén mondják ki ezt és megkönnyebbülést kívánnak. A míg tehát ébren van a gyermek, alig tud megmaradni közömbös állapotban; alszik vagy fel van indulva.

Minden nyelvünk mesterség terméke. Sokáig kutatták, van-e természetes és minden emberrel közös nyelv: kétségkívül van és pedig az, a melyet a gyermekek beszélnek, mielőtt beszélni tudnának. Ez a nyelv nem artikulált, de hangsúlya van, hangzatos és érthető. A mi nyelvünk használata elhanyagoltatta velünk, annyira, hogy egészen el is felejtettük. Tanulmányozzuk a gyermekeket és hamarosan megtanuljuk tőlük ezt a nyelvet újra. A dajkák a mestereink ebben a nyelvben, megértenek mindent, a mit növendékeik mondanak, felelnek nekik, egész helyes értelmű párbeszédeket folytatnak velük és bár ejtenek is ki szavakat, ezek a szavak teljesen haszontalanok; a gyermek nem a szavak értelmét érti meg, hanem a hangsúlyt, a mely kíséri.

A hangnak ehhez a nyelvéhez járul a mozdulaté, a mely nem kevésbbé energikus. Ezt a mozdulatot a gyermek nem gyönge kezecskéjével teszi, hanem az arczával. Csodálatos, hogy ezekben a tökéletlenül formált fiziognomiákban máris mennyi a kifejezés; arczvonásaik egyik pillanatról a másikra felfoghatatlan hirtelenséggel változnak: látjátok rajtuk a mosolyt, a vágyat, a rémületet megszületni és eltűnni mint megannyi villámot; azt hinnétek, minden pillanatban más arczot láttok. Bizonyára mozgékonyabbak az arczizmaik, mint nekünk. Viszont azonban bágyadt szemük nem mond csaknem semmit. Ilyen kell is hogy legyen a jelbeszédük olyan korban, mikor csak testi szükségleteik vannak; az érzékletek kifejezése az arcz-fintorításokban van, az érzések kifejezése a tekintetben.

Mivel az ember első állapota nyomoruság és gyöngeség, első hangjai panasz és sírás. A gyermek érzi szükségleteit és nem tudja őket kielégíteni, más segítségeért könyörög kiáltozásával; ha éhes vagy szomjas, sír; ha nagyon hideg van vagy nagyon meleg van, sír, ha mozgásra van szüksége és nyugalomban tartják, sír, ha aludni akar és nem hagyják békében, sír. Mennél kevésbbé függ az élete módja önmagától, annál gyakrabban kívánja, hogy megváltoztassák. Csak egy nyelve van, mert hogy úgy mondjuk, csak egy módja van számára a rosszullétnek: szervei tökéletlenségénél fogva nem különbözteti meg azok különböző benyomásait; minden baj csak egy érzését váltja ki belőle a fájdalomnak.

Ebből a sírásból, melyet oly kevéssé figyelemreméltónak gondolnánk, születik meg az embernek első viszonya mind ahhoz, a mi körülveszi: ebben kovácsolódik az első szeme annak a láncznak, melyből a társadalmi rend formáltatott.

Mikor a gyermek sír, rosszul érzi magát, van valami szükséglete, melyet nem tud kielégíteni: megvizsgáljuk, megkeressük ezt a szükségletet, megtaláljuk, kielégítjük. Ha nem találjuk meg vagy nem birjuk kielégíteni, sírása folytatódik s az embert boszantja: hízelgünk a gyermeknek, hogy hallgasson, ringatjuk, éneklünk neki, hogy elaludjék; ha makacskodik, elvesztjük a türelmünket, megfenyegetjük; durva dajkák néha meg is ütik. Ime, mily különös leczkék élete küszöbén.

Sohasem fogom elfelejteni, hogy láttam egyszer, a mint egy ily kellemetlen síró gyermeket megvert a dajkája. Azonnal elhallgatott: azt hittem, megijedt. Azt mondtam magamban: ebből szolgai lélek lesz, melytől mindent csak szigorusággal lehet megkapni. Tévedtem; a szerencsétlen fuldoklott a haragtól, elállott a lélekzete, láttam, a mint lilaszínűre vált. Egy pillanat mulva éles kiáltás jött, minden jele a bosszúságnak, a haragnak, a gyermeki kétségbeesésnek benne volt akczentusában. Attól féltem, belepusztul ebbe az izgatottságba. Ha kételkedtem volna, hogy a jogos és jogtalan érzése veleszületett az emberi szívvel, ez a példa meggyőzött volna. Biztos vagyok benne, hogy ha véletlenül égő parázs esett volna ennek a gyermeknek a kezére, kevésbbé lett volna érzékeny, mint erre az elég gyönge ütésre, mely azonban a megbántás nyilvánvaló szándékával érte.

A gyermeknek ez a hajlandósága az ingerültségre, a dühre, a haragra rendkívüli gondosságot kíván. Boerhave azt gondolja, hogy a gyermek betegségei legtöbbnyire görcsös természetűek, mert a fejük aránylagosan nagyobb lévén és az idegrendszer kiterjedtebb, mint a felnőttekké, az idegeik fogékonyabbak az izgalmakra. Távolítsátok el tőlük a legnagyobb gonddal azokat a cselédeket, a kik ingerlik, izgatják, türelmetlenné teszik őket; ezek százszor veszedelmesebbek és végzetesebbek rájuk nézve, mint a levegő és az évszakok okozta bajok. A míg a gyermek csak a dolgokban talál ellenállást és nem az akaratokban, nem válik sem lázadóvá, sem dühössé s jobb egészségben marad. Ez egyik oka annak, a miért a nép gyermekei, sza badabbak, függetlenebbek lévén, rendszerint kevésbbé betegesek, kevésbbé kényesek s erőteljesebbek, mint azok, a kiket, azt hiszik, jobban nevelnek, a mikor szüntelenül ellenükre tesznek; de mindig arra kell gondolni, hogy két különböző dolog: engedelmeskedni nekik és nem szállni velük szembe.

A gyermek első könnye könyörgés: ha nem vigyázunk vele, hamar parancscsá lehet; azon kezdi, hogy segítséget kíván s azon végzi, hogy szolgáltatja magát. Így épen gyöngeségéből, a melyből kezdetben függésének érzése fakad, születik meg aztán a zsarnokság és uralkodás eszméje, de ez az eszme nem annyira az ő szükségletéből kelt levén, mint a mi szolgálatainkból, itt kezdik éreztetni magukat azok az erkölcsi hatások, melyeknek közvetlen oka nem a természetben rejlik; ebből láthatni, hogy már attól az első kortól fogva miért oly fontos kitalálni azt a titkos szándékot, a mely a taglejtést vagy a kiáltást diktálja.

Mikor a gyermek erőlködve kinyújtja karját a nélkül, hogy mondana valamit, azt hiszi, eléri a tárgyat, mert nem tudja megítélni a távolságot; tévedésben van: de ha panaszkodik és sír, mialatt a kezét kinyújtja, már nem téved a távolságot illetőleg, hanem parancsolja a tárgynak, hogy közeledjék hozzá vagy a környezetében levőknek, hogy hozzák oda neki. Az első esetben vigyétek oda a tárgyhoz, lassan és apró lépésekkel; a másik esetben tegyetek úgy, mintha nem hallanátok s mennél jobban sír, annál kevésbbé kell rá hallgatni. Fontos dolog hozzászoktatni idején, hogy ne parancsolgasson sem az embereknek, mert nem uruk, sem a tárgyaknak, mert azok nem hallják. Így mikor egy gyermek kíván valamit, a mit lát és a mit oda akarunk neki adni, jobb a gyermeket vinni oda a tárgyhoz, mint a tárgyat a gyermekhez: ebből az eljárásból olyan következtetést von le, a mely korának megfelel és nincs más mód, hogy erre rávezessük.

Saint-Pierre abbé az embereket nagy gyermekeknek nevezi, viszont a gyermekeket apró embereknek lehet nevezni. Ezeknek az állításoknak megvan az igazsága mint mondásoknak, mint elvek megvilágításra szorulnak. De mikor Hobbes a gonosztevőt nagyerejű gyermeknek nevezi, ellenmondással teljes dolgot mond. Minden gonoszság a gyöngeségből folyik; a gyermek csak azért gonosz, mert gyönge; tegyétek erőssé és jó lesz: a ki mindent meg tudna győzni, nem tenne soha rosszat. A mindenható istenség attributumai közül a jóság az, a mely nélkül legkevésbbé lehet elképzelni. Mindazok a népek, melyek két princzipiumot fogtak fel, a rosszat mindig alantasabbnak tekintették a jónál; e nélkül képtelen lett volna a föltevésük. Lásd alább a savoyai vikárius hitvallomását.

Csak az ész tanít meg a jó és rossz felismerésére. A lelkiismeret, a mely az egyiknek szeretetére s a másiknak gyülöletére tanít, ámbár független az észtől, nem fejlődhetik ki nélküle. Az ész kora előtt csak úgy teszszük a jót és a rosszat, a nélkül, hogy ismernők és nincs semmi erkölcsiség cselekvéseinkben, ha néha megvan is mások velünk kapcsolatban álló cselekedeteiről való érzésünkben. A gyermek mindent ki akar forgatni rendjéből, a mit lát, úgy fogja meg a madarat, mintha követ fogna és megfojtja a nélkül, hogy tudná, mit csinál.

Miért van ez? A filozófia igyekszik megtalálni az okot a természetes bűnökben, a gőgben, az uralkodás vágyában, az önszeretetben, az emberi gonoszságban: hozzátehetné, hogy a gyermeket gyöngeségének érzése teszi erőszakosságra vágyóvá, hogy magamagát meggyőzze saját hatalmáról. De nézzétek ezt a gyönge és megtört aggastyánt, a kit az élet körforgása a gyermek gyöngeségéhez vezetett vissza; nemcsak hogy mozdulatlan és nyugodt marad, hanem azt is akarja, hogy minden úgy maradjon körülötte, a legkisebb változás megzavarja és nyugtalanítja, azt szeretné, ha általános nyugalom uralkodnék. Hogyan vezetne ugyanaz a tehetetlenség ugyanazokkal a szenvedélyekkel párosodva ily különböző eredményekre a két életkorban, ha az első ok nem változott volna meg? És hol keressük az okoknak ezt a különbözőségét, ha nem a két egyén fizikai állapotában? A tevékenységi ösztön, mely közös mind a kettővel, az egyikben fejlődik, a másikban tünőben van; az egyik formálódik, a másik pusztul; az egyik az életre irányul, a másik a halálra. A hanyatló tevékenység összpontosul az aggastyán szívében; a gyermekében túlárad és kifelé törekszik, hogy úgy mondjam, elég életet érez magában, hogy föléleszszen mindent, a mi körülveszi. Hogy mit tesz és mit nem tesz, az nem fontos, elég hogy megváltoztatja a dolgok állapotát; már pedig, minden változás tevékenység. Ha több hajlandósága van a rombolásra, ez nem gonoszságból van, hanem azért, mert az alkotó tevékenység mindig lassú, az pedig, a mely rombol, gyorsabb lévén, jobban megfelel elevenségének.

A természet Alkotója ugyanakkor, mikor ezt a tevékenységi ösztönt oltja bele a gyermekbe, gondoskodik arról is, hogy keveset ártson, kevés erőt adva neki gyakorlására. De a mint úgy tekintheti az embereket, a kik környezik, mint gépezeteket, melyeket kedve szerint hozhat mozgásba, fel is használja őket, hogy hajlamát kövesse és ezzel segítsen saját gyöngeségén. Így lett a gyermek alkalmatlan, zsarnokoskodó, akaratos, gonosz, fékezhetetlen: ez az eredmény nem az uralkodás természetes szelleméből folyik, hanem beleoltja az uralkodás vágyát, mert nem sok tapasztalat kell hozzá, hogy a gyermek rájöjjön, mennyire kellemes dolog másnak a keze által cselekedni s csak épen megmozdítani a nyelvét, hogy az egész világ mozgásba jöjjön.

Felnövekedve erőt szerzünk, kevésbbé nyugtalanok leszünk, mind jobban bezárkózunk önmagunkba. A lélek és test úgyszólván egyensúlyba jön és a természet már csak a fentartásunkra szükséges mozgást kívánja tőlünk. De a parancsolás vágya nem szűnik meg a szükséglettel, a mely fölkeltette; az uralkodás növeli az önszeretetet és hízeleg neki, a megszokás megerősíti: így következik a szeszély a szükségletre, így verik első gyökereiket az előitélet és a képzelődés.

Ha az alapokot egyszer felismertük, világosan látjuk a pontot, a melyen elhagyjuk a természet útját: lássuk, mit kell tenni, hogy megmaradjunk rajta.

A gyermeknek nem hogy fölösleges ereje volna, hanem még elegendő sincs mindarra, a mit a természet kíván tőle; engedni kell, hogy felhasználja minden erejét, a mit a természet adott neki és a mivel nem tud visszaélni. Ez az első alaptétel.

Segíteni kell és kipótolni, a mije hiányzik, akár élelem, akár erő dolgában, a fizikai szükségleteket illetőleg. Ez a második alaptétel.

A segítségben, melyben részesítjük, egyedül a valódi haszonra kell szorítkozni, a nélkül, hogy valamit is engednénk szeszélyének vagy esztelen kívánságának; mert a szeszély nem kínozza, ha nem keltettük fel, miután nem a természetből folyik. Ez a harmadik alaptétel.

Gondosan tanulmányozni kell a gyermek nyelvét és jeleit, hogy abban a korban, mikor nem tud színlelni, megkülönböztethessük azokat a kívánságait, melyek közvetlenül a természetből és a melyek a képzelődésből folynak. Ez a negyedik alaptétel.

Ezeknek a szabályoknak a szelleme az, hogy több igazi szabadságot kell engedni a gyermeknek és kevesebb uralkodást, hogy többet tegyen maga és kevesebbet követeljen másoktól. Így idején hozzászokva, hogy kívánságait erejük szerint korlátozzák, kevésbbé fogja érezni annak nélkülözését, a mi nem lesz hatalmában.

Ime egy új és nagyon fontos ok arra, hogy a gyermek testét és tagjait teljesen szabadon engedjük, egyedül azzal az óvatossággal, hogy távol tartsuk az elesés veszedelmétől s eltávolítsunk keze ügyéből mindent, a mi megsértheti.

Az a gyermek, a kinek teste és karja szabad, okvetlenül kevesebbet sír, mint a pólyába kötözött gyermek. A ki csak a fizikai szükségleteket ismeri, csak akkor sír, ha szenved és ez igen nagy előny: mert akkor pontosan tudjuk, mikor van szüksége segítségre és nem kell késlekednünk egy pillanatig sem, hogy ha lehet, megadjuk neki. De ha nem tudunk könnyíteni rajta, maradjunk veszteg, a nélkül, hogy csitítgatnók; a kedveskedés nem gyógyítja meg a kólikáját; különben majd máskor is eszébe jut, mit kell tennie, hogy kedvében járjanak és ha egyszer látja, hogy az ő kedve szerint foglalkozunk vele, akkor zsarnokunkká válik és mindennek vége.

Ha a gyermek kevésbbé van akadályozva mozgásában, kevesebbet sír; kevésbbé lévén alkalmatlan a sírása, kevesebbet vesződünk az elhallgattatásával; ha ritkábban fenyegetik és hízelegnek neki, nem lesz olyan félénk és akaratos és jobban megmarad természetes állapotában. Nem annyira attól kap a gyermek sérvet, ha sírni hagyják, mint inkább attól, ha nagyon igyekeznek elhallgattatni és én azt tapasztaltam, hogy a leginkább elhanyagolt gyermekek kevésbbé vannak kitéve a sérvnek, mint a többiek. Távol legyen tőlem, hogy azért azt akarjam, hogy hanyagolják el őket, ellenkezőleg fontos dolog, hogy megelőzzük kivánságaikat és ne sírásuk által figyelmeztettessük magunkat szükségleteikre. De ép oly kevéssé akarom, hogy a gondozás, melyben részesítik őket, félreértésből származzék. Mért ne sírnának, mikor látják, hogy a sírásuk mindenre jó? Megismerve az árat, melyet hallgatásukért kapnak, óvakodnak attól, hogy elpazarolják. Végül aztán oly nagy értéket adnak neki, hogy meg se lehet fizetni s így esik meg aztán, hogy ha hasztalan sír, addig erőlködik, a míg kimerül és agyonsírja magát.

A gyermek hosszas sírása, ha nincs sem megkötözve, se nem beteg és ha nincs híja semmiben, csak megszokás és önfejűség. Nem a természet műve, hanem a dajkáé, a ki nem tudva türni az alkalmatlanságot, megsokszorozza, nem gondolva rá, hogy ha ma elhallgattatja a gyermeket, holnap annál jobban fog sírni.

Az egyedüli mód, segíteni ezen a szokáson vagy megelőzni, ha nem ügyelünk rá. Senki sem szeret hasztalanul vesződni, még a gyermek sem. Kísérleteiben makacs szokott lenni, de ha több állhatatosság van bennetek, mint benne önfejűség, abbahagyja és sohasem kezdi rá újra. Így lehet megkímélni könnyeit és hozzászoktatni, hogy csak akkor ontsa, ha a fájdalom kényszeríti.

Egyébiránt ha szeszélyből vagy makacsságból sír a gyermek, biztos módszer elhallgattására, ha elszórakoztatjuk valami kellemes vagy meglepő tárgy mutogatásával, a mely elfeledteti vele, hogy sírni akart. A legtöbb dajka nagyon jól ért ehhez a mesterséghez és ez jól alkalmazva nagyon hasznos is, de a legnagyobb fontosságú az, hogy a gyermek ne vegye észre a szándékot, hogy el akarják vonni a figyelmét és hogy elmulasson a nélkül, hogy azt hinné, törődnek vele: ebben azonban minden dajka ügyetlen.

Túlságos korán szokták a gyermekeket elválasztani. Az időpontot, a mikor el kell őket választani, jelzi a fogak kiütközése s ez a fogzás rendszerint kínos és fájdalmas. Gépies ösztönből a gyermek ilyenkor gyakran a szájába vesz mindent, a mi a kezébe akad, hogy majszolja. Meg lehet a dolgot könnyíteni, ha csörgőül valami kemény tárgyat adnak neki, például elefántcsontot vagy fémsimítót. Azt hiszem, ebben tévednek. A kemény tárgyak, ha a gyermek inyéhez szorítja, a helyett, hogy meglágyítanák, inkább megkérgesítik, keménynyé teszik, nehezebbé és fájdalmasabbá teszik a fogak áttörését. Vegyük mindig az ösztönt például. Nincs arra eset, hogy fiatal kutyák növő fogaikat kavicson, vason vagy csontokon gyakorolják, hanem fán, bőrön, rongyokon, puha anyagokon, melyek engednek s a melyekbe a fog benyomulhat.

Nem tudunk már semmiben sem egyszerűek lenni, még a gyermekek körül sem. Ezüst, arany, koráll, köszörült kristály csengők, mindenféle árú és fajtájú csörgők: milyen haszontalan és veszedelmes szerszámok! Semmi ilyesfélét. Se csengő, se csörgő; kicsi faágak gyümölcseikkel és leveleikkel, egy mákfej, a melyben hallani lehet a magvak zörgését, egy darab édesfa, a melyet szopogathat és rágcsálhat, ép úgy elmulattatják, mint azok a pompás csecsebecsék és nincs meg az a hibájuk, hogy már születésétől fogva hozzászoktassák a fényűzéshez.

Azt már belátták, hogy a pép nem nagyon egészséges eledel. A forralt tej és nyers liszt sok kellemetlenséget okoz és rosszul esik gyomrunknak. A pépben a liszt nincs annyira megfőlve, mint a kenyérben és ezenfelül nem is kelt meg; a kenyérleves és a rizspép alkalmasabbnak látszik. Ha már mindenáron pépet akarunk adni, jó a lisztet előbb kissé megpörkölni. Az én házamban az ilyen pörkölt lisztből nagyon jóízű és egészséges levest készítenek. Húsleves és zöldségleves közepes eledel, a melyet lehetőleg ritkán kell használni. Fontos dolog, hogy a gyermek kezdettől fogva hozzászokjon a rágáshoz; ez az igazi módja a fogzás megkönnyebbítésének és mikor elkezd a gyermek nyelni, az eledellel keveredő nyálka megkönnyíti az emésztést.

Kezdetben tehát aszalt gyümölcsöt és kenyérhajat rágcsáltatunk a gyermekkel. Játékszerül kis kenyérszeleteket vagy a piemonti kenyérhez hasonló kétszersültet adnék neki, a melyet hazájában grisse-nek neveznek. Ezt a kenyeret addig lágyítaná a szájában, a míg végre lenyelne belőle egy keveset: a foga egyszerre csak kiütköznék és a gyermek elválasztódnék, mielőtt észrevenné az ember. A parasztoknak rendszerint nagyon jó a gyomruk és nem sokkal több teketóriával választják el őket.

A gyermek születésétől fogva hall beszélni; beszélnek neki nemcsak mielőtt meg tudná érteni, a mit mondanak, hanem mielőtt vissza tudná adni a hangokat, a melyeket hall. Még merev hangja csak lassankint alkalmazkodik a hangok utánzásához, melyeket diktálnak neki és még az sem bizonyos, hogy ezek a hangok kezdettől fogva oly világosan érik-e a fülét, mint a miénket. Nem helytelenítem, hogy a dajka énekkel és nagyon vidám és nagyon változatos dallamokkal mulattassa; de nem helyeslem, hogy szüntelenül elkábítsa a haszontalan szavak tömegével, a melyekből nem ért meg semmit, csak a hangot, a melyet belevisz. Azt akarom, hogy az első szótagok, melyeket hall, ritkák, könnyűek, világosak, gyakran ismétlődők legyenek és hogy a szavak, melyeket kifejeznek, csak az érzékekkel felfogható tárgyakra vonatkozzanak, a melyeket kezdettől fogva meg lehet mutatni a gyermeknek. Az a végzetes könnyűség, hogy olyan szavakkal fizetjük ki magunkat, melyeknek nem tudjuk az értelmét, hamarabb kezdődik, semmint gondolnók. A tanuló úgy hallja az iskolában tanítója fecsegését, mintha a pólyában dajkája gügyögését hallaná. Nekem úgy tetszik, sokkal hasznosabb tanítás volna rá nézve, ha úgy nevelnék, hogy ne is értsen belőle semmit.

Se szeri, se száma a gondolatoknak, melyek akkor keletkeznek, ha a nyelv alakulásával és a gyermek első beszélgetésével foglalkozunk. Akármit teszünk is, mindig egy s ugyanazon módon tanul meg beszélni és ebben a lehető leghaszontalanabb minden filozófiai spekuláczió.

Kezdetben, hogy úgy mondjam, korának megfelelő grammatikája van, melynek mondattana sokkal általánosabb szabályok szerint alakult, mint a miénk és ha ügyelünk erre, elcsodálkozunk a pontosságon, a melylyel bizonyos analogiákat követ, melyek, ha úgy tetszik, nagyon hibásak, de nagyon szabályosak és csak keménységüknél fogva ütközünk meg rajtuk, vagy azért, mert ellenére vannak a nyelvszokásnak. Hallottam, a mint egy szegény gyermeket erősen megszidott az apja, mert azt mondta: Mon père, irai-je-t-y? Pedig nyilvánvaló, hogy a gyermek jobban ragaszkodott az analogiához, mint a franczia grammatikusok; mert ha azt mondták neki: vas-y, – mért ne mondhatná azt, hogy: irai-je-t-y? Figyeljétek meg, milyen ügyességgel kerülte el a magánhangzók torlódását, a mikor nem azt mondta, hogy irai-jè-y vagy y irai-je? Hát a szegény gyermek hibája, ha mi ügyetlenül távolítottuk el az y határozót, mert nem tudtunk vele mit kezdeni? Elviselhetetlen pedantéria és a legfölöslegesebb gondoskodások egyike, minden áron kijavítani a gyermeknek ezeket a nyelvszokás ellen elkövetett apró botlásait, a melyeket úgyis kijavít idővel magától. Beszéljetek előttük mindig kifogástalanul, tegyetek róla, hogy senkivel se legyen szivesebben, mint veletek és biztosak lehettek benne, hogy a nyelve észrevétlenül megtisztul a tiétek által, a nélkül, hogy meg kellene őt szidni.

De egész más fontosságú ferdeség, a melyen ép oly könnyű segíteni, hogy nagyon sietnek beszéltetni a gyermeket, mintha félnének, hogy magától nem tanul meg. Ez a helytelen siettetés egyenesen ellenkező eredményt szül, mint az, a melyre törekszünk Későbben és zavarosabban kezd a gyermek beszélni: a túlzott figyelem, melylyel mindent, a mit mond, kísérnek, fölmenti a helyes kiejtéstől és mivel aztán alig veszi magának azt a fáradtságot, hogy kinyissa a száját, nem egyszer megtart egész életén át valami kiejtési hibát és zavaros beszédmódot, mely csaknem ért hetetlenné teszi.

Sokat éltem parasztok közt és sohasem hallottam egyet sem selypíteni, sem férfit, sem asszonyt, sem leányt, sem fiút. Honnan van ez? Vajjon a parasztok szervei másként vannak szerkesztve, mint más emberéi? Nem, de máskép vannak gyakorolva. Szemben az ablakommal van egy földhányás, a melyen játékra gyülnek a község gyermekei. Bár elég messze vannak tőlem, tökéletesen megértek mindent, amit mondanak és gyakran jó ötleteket merítek belőle ehhez az iráshoz. A fülem mindennap csalódik koruk megitélésében; tíz éves gyermekek hangját hallom, ha pedig odanézek, három vagy négy éves gyermekek alakját és arczvonásait látom. Nem korlátozom ezt a tapasztalatot csak magamra: a városi emberek, a kik meglátogatnak és a kiket erről kikérdezek, ugyanabba a csalódásba esnek.

Ezt a csalódást az okozza, hogy a városi gyermeknek, a ki öt-hat éves koráig a szobában nevelőnő védszárnyai alatt nevelkedik, elég csak mormogni, ha meg akarja magát értetni; a mint megmozdítja ajkát, már igyekeznek meghallani, szavakat mondanak elő neki, melyeket rosszul ért és ugyanazok az emberek mindig körülötte vannak, csakhogy figyeljenek rá, hogy hamarabb eltalálják, a mit mondani akar, semmint megmondaná.

Falun egész máskép áll a dolog. A parasztasszony nincs szüntelenül gyermeke mellett; s ez kénytelen tisztán és hangosan kimondani, a mit meg akar vele értetni. A mezőn, a hol a gyermekek elszóródva messzire vannak apjuktól, anyjuktól és más gyermekektől, gyakorolják magukat abban, hogy messzire meg tudják magukat értetni és a hang erejét a távolság szerint mérjék, a mely elválasztja őket azoktól, a kikkel meg akarják magukat értetni. Így lehet igazán megtanulni a kiejtést és nem úgy, hogy a gyermek beledadog néhány szótagot a figyelmes nevelőnő fülébe. Ha megkérdezünk egy parasztgyereket, a szégyenkezéstől talán nem tud felelni, de a mit mond, tisztán mondja, holott a városi gyermek mellé a nevelőnőnek kell tolmácsul odaállni, e nélkül nem értenénk meg semmit abból, a mit fogain keresztül hebeg.24)

A fiúk ha felnőnek, ezt a hibát helyre kellene hogy hozzák a kollégiumban, a leányok a kolostorban s valóban ezek is, azok is általában véve tisztábban beszélnek, mint azok, a kiket mindig az apai házban neveltek. De abban, hogy valaha is olyan tiszta kiejtésre tegyenek szert, mint a paraszt gyerekek, az akadályozza meg őket, hogy sokat kell könyvnélkül megtanulniok és hangosan kell ismételniök, a mit megtanultak, mert tanulás közben hozzászoknak a hadaráshoz, a hanyag és rossz kiejtéshez s ha felmondják, még rosszabb, küzködve keresgélik a szavakat, vontatják és kinyujtják a szótagokat; lehetetlen, hogy a nyelv ne hebegjen, ha az emlékezet ingadozik. Így keletkeznek és ragadnak meg a kiejtési hibák. Alább meg fog válni, hogy Emilemben ezek nincsenek meg, vagy hogy legalább nem ugyanazoknál az okoknál fogva jutott hozzájuk.

Megengedem, hogy a köznép s a falusiak az ellenkező végletbe esnek, hogy csaknem mindig hangosabban beszélnek, mint a hogy szükséges, s hogy nagyon pontosan ejtve ki a szavakat, erős és durva az artikulácziójuk, hogy tulságos a hangsúlyuk, hogy rosszul választják meg a kifejezéseiket stb.

De először is ez a véglet sokkal kevésbbé hibásnak tetszik nekem, mint a másik, úgy értve, hogy a beszéd első törvénye az érthetőség s a legnagyobb hiba, melyet el lehet követni, ha érthetetlenül beszél valaki. A ki nagyra van vele, hogy nincs akczentusa, azzal van nagyra, hogy megfosztja a kifejezéseket bájuktól és erélyüktől. Az akczentus a beszéd lelke, ez adja bele az érzést és az igazságot. Az akczentus kevésbbé hazudik, mint a szó, talán ez az oka, hogy a jól nevelt emberek annyira félnek tőle. Abból a szokásból, hogy mindent ugyanazon a hangon mondanak, keletkezett az a szokás, hogy persziflálják az embereket a nélkül, hogy észrevennék. Az akczentus számüzetésére következnek a kiejtés nevetséges, affektált, divatnak alávetett módjai, az olyanok, a milyeneket mindig megfigyelhetünk, különösen az udvari embereknél. A beszédnek és a magatartásnak ez az affektáltsága teszi rendszerint eleinte visszataszítóvá és kellemetlenné a franczia embert a többi nemzeteknél. A helyett, hogy akczentust vinne bele beszédébe, modorosságot visz bele. Ez nem annak a módja, hogy megnyerő legyen.

Mindezek a kis nyelvbeli hibák, melyektől annyira féltik a gyermekeket, nem jelentenek semmit, a legnagyobb könnyüséggel lehet megelőzni vagy kijavítani, azzal szoknak rájuk, hogy tompává, zavarossá, félénkké teszik beszédüket, szüntelenül birálgatva hangjuk lejtését, kijavítják minden szavukat s ezek aztán nem igazodnak helyre soha. A ki csak a szobában tanult meg beszélni, rosszul fogja tudni megértetni magát egy ezred élén és nem fog imponálni zavargáskor a népnek. Első sorban arra tanítsátok meg a gyermekeket, hogy beszélni tudjanak a férfiakkal, az asszonyokkal majd megtanulnak beszélni, ha eljön az ideje.

Ha falun nevelkednek a mezei egyszerüségben, gyermekeitek csengőbb hangot kapnak, nem ragad rájuk a városi gyermekek zavaros hebegése; nem ragad rájuk a falusi kifejezésmód és hang sem, vagy legalább is könnyen leszoknak róla, ha a mesterük, születésüktől fogva velük élve és napról-napra kizárólagosabban élve velük, vigyáz rájuk és nyelvének hibátlanságával ellensulyozza a parasztok nyelvének hatását. Emil épen olyan tiszta franczia nyelven fog beszélni, akár én, de tisztábban fogja beszélni és jobban fogja artikulálni, mint én.

A gyermek, mikor már beszélni akar, csak olyan szavakat halljon, a melyeket meg tud érteni s csak olyanokat mondjon, a melyeket ki bír ejteni. Ebbeli erőlködése arra viszi, hogy kettőzze a szótagokat, mintegy hogy gyakorolja magát tiszta kiejtésükben. Mikor elkezd gügyögni, ne erőlködjetek nagyon vele, hogy megértsétek, a mit mond. Az a tudat, hogy mindig hallgatják, szintén egy neme a zsarnokságnak és a gyermek ne gyakoroljon semmiféle zsarnokságot. Elégedjetek meg azzal, hogy figyelmesen gondoskodtok a szükségesről, az ő dolga, hogy igyekezzék megértetni, a mi nem az. Még kevésbbé kell siettetni hogy beszéljen; majd megtanul magától beszélni a szerint, a mint szüksége van rá.

Igaz, erre azt lehet ellenvetni, hogy a mely gyermek nagyon későn kezd beszélni, nem beszél soha olyan tisztán, mint a többi, de nem azért ügyetlen a beszélő szerve, mert későn tanult meg beszélni, hanem ellenkezőleg, azért tanult meg későn beszélni, mert születésétől fogva ügyetlen a beszélő szerve; különben mért kezdene később beszélni, mint a többiek? Kevesebb alkalma van beszélni és kevésbbé kapatják rá a beszédre? Ellenkezőleg, az aggodalomnál fogva, melyet ez a késedelem kelt, a mint észreveszik, többet vesződnek vele, hogy megtanuljon gügyögni, mint azokkal, a kik hamarább kezdték a szavakat kiejteni; ez a rosszul alkalmazott sietség is sokban hozzájárulhat, hogy a beszédét zavarttá tegye, holott kevesebb siettetéssel ideje lett volna jobban tökéletesíteni.

Azoknak a gyermekeknek, a kiket nagyon siettetnek a beszédre, nincs idejük sem a helyes kiejtést megtanulni, sem helyesen felfogni, a mit mondatnak velük; ellenben ha hagyják őket, tegyenek, a mit akarnak, kezdetben a legkönnyebb kiejtésü szótagokon gyakorolják magukat és lassankint hozzákapcsolva egy vagy más jelentést, melyet mozdulataikból lehet megérteni, közlik velünk szavaikat, mielőtt a mieinket hallanák: a miből az következik, hogy ezeket csak akkor fogadják el, a mikor már jól megértették őket. Nem lévén nekik sürgős, hogy használják ezeket a szavakat, azon kezdik, hogy megfigyelik, mi értelmet adunk nekik, s mikor ebben már biztosak, akkor teszik magukévá.

A siettetésnek, melylyel a gyermeket idő előtt beszéltetik, legnagyobb hibája nem az, hogy az első beszélgetésnek, melyet hozzájuk intéznek, és az első szóknak, melyeket kimondanak, nincs rájuk nézve semmi értelme, hanem az, hogy más értelmet tulajdonítanak nekik, mint mi, a nélkül, hogy észre tudnók venni, úgy hogy, míg látszólag felelnek nekünk, csak beszélnek hozzánk a nélkül, hogy megértenének és a nélkül, hogy mi megértenők őket. Rendszerint az ilyen félreértéseknek tulajdoníthatók azok a meglepetések, melyekben mondásaik gyakran részesítenek s melyekbe mi olyan eszméket magyarázunk bele, a melyek nem is kapcsolatosak velük. Ez a részünkről való figyelmetlenség a szavaknak a gyermekekre való valódi értelmére vonatkozólag az oka legelső tévedéseiknek és ezek a tévedések, még ha kigyógyul is belőlük a gyermek, befolyással vannak esze járására egész életén át. Nem egy alkalmam lesz ezt példákkal bizonyítani a továbbiak folyamán.

Korlátozzátok tehát, a mennyire lehet, a gyermek szókészletét. Nagy baj az, ha több a szava, mint fogalma és ha többet tud mondani, mint a mennyit gondol. Azt hiszem, egyik oka annak, hogy a parasztoknak többnyire józanabb az eszük járása, mint a városi népnek, hogy kevésbbé bő a szótáruk. Kevés az eszméjük, de ezeket aztán nagyon helyesen vonatkoztatják egymásra.

A gyermekkor első fejlődési fokai csaknem mind egyidejüleg jönnek létre. A gyermek megtanul beszélni, enni, járni, csaknem egy s ugyanabban az időben. Ez sajátlagosan életének első korszaka. Addig semmivel sem több, mint a mi anyja ölében volt; nincs érzése, nincs eszméje, alig vannak érzékletei, még a saját létezését sem érzi: