Nem czélom, hogy behatoljak minden részletbe, csupán csak az, hogy kifejtsem az általános tételeket és példákat nyujtsak nehéz eshetőségekre. Lehetetlennek tartom, hogy a társadalom ölén föl lehessen nevelni egy gyermeket tizenkét éves koráig a nélkül, hogy fogalmat adjunk neki az egyik embernek a másikhoz való viszonyáról és az emberi cselekedetek erkölcsiségéről. Elég, ha ragaszkodunk ahhoz, hogy ezeket a szükséges fogalmakat oly későn adjuk meg neki, a mint csak lehet és a mikor kikerülhetetlenekké válnak, csak a pillanatnyi szükségre kell szorítkozni, csupán csak azért, hogy ne higyje magát mindenek urának és ne tegyen rosszat másoknak aggály nélkül és a nélkül, hogy maga is tudná. Vannak szelid és csöndes természetek, melyekkel messzire lehet menni a nélkül, hogy veszélyeztetnők első ártatlanságukat, de vannak heves természetek is, a melyekben a vadság korán kifejlődik és a melyekből sietni kell embert csinálni, hogy ne legyünk őket kénytelenek lánczra verni.

Első kötelességeink önmagunkra irányulnak; kezdetleges érzéseink önmagunkban összpontosulnak, minden természetes mozgásunk kezdetben fentartásunkra és jóllétünkre vonatkozik. Igy az igazság első érzéséhez nem annak az igazságnak a révén jutunk, a melylyel mi tartozunk, hanem annak révén, a melylyel mások tartoznak nekünk és megint egy visszássága a közkeletü nevelési módoknak, hogy kezdettől fogva beszélnek a gyermeknek kötelességeiről, sohasem a jogairól, azon kezdik, hogy annak az ellenkezőjét mondják neki, a mi kell, azt, a mit meg sem tud érteni és a mi nem is érdekelheti.

Ha tehát olyan gyermeket kellene vezetnem, a milyet az imént föltételeztem, azt mondanám magamban: a gyermek nem támad személyekre,32) hanem a dolgokra, és hamar megtanul a tapasztalatból tisztelni mindenkit, a ki felülmulja korban és erőben: a dolgok ellenben nem védik magukat. Az első fogalom tehát, melyet adni kell neki, nem annyira a szabadság, mint inkább a tulajdon fogalma és hogy ezt a fogalmat megalkothassa magának, kell hogy legyen valamije, a mi a sajátja. Ha felsoroljuk neki ruháit, butorait, játékszereit, az nem jelent számára semmit, mivel ha rendelkezik is ezekről a tárgyakról, nem tudja sem azt, hogyan, sem azt, miért az övéi. Azzal se megyünk többre, ha megmondjuk neki, hogy azért az övéi, mert neki adtuk, mert hogy adhasson az ember, ahhoz az kell, hogy legyen neki, ime tehát egy előbbi birtoklás, mint az övé; a tulajdon fogalmát akarjuk neki megmagyarázni, tekintet nélkül arra, hogy az ajándékozás konvenczió dolga és hogy a gyermek nem tudhatja még, mi a konvenczió.33) Olvasók, jegyezzétek meg, kérlek, ebben a példában és százezer másban, hogyan szokás azt gondolni, hogy jól nevelték a gyermeket, pedig csak teletömték a fejét olyan szavakkal, melyeknek rá nézve nincs semmi értelme.

Vissza kell tehát térni a tulajdon eredetéhez, mert innen kelhet ki az első róla való fogalom. A falun élő gyermek bizonyos fogalmat alkot magának a mezei munkáról, ehhez nem kell egyéb, mint szem és ráérés s neki megvan az egyik is, a másik is. Minden kornak s különösen az övének jellemző vonása, hogy alkotni, utánozni akar, jelét adni hatalmának és tevékenységének. Alig látott kétszer kerti munkát, vetést, ásást, zöldség-plántálást és máris kertészkedni akar maga is.

A föntebb fölállított alapelveknek megfelelően nem ellenzem kivánságát, ellenkezőleg pártját fogom, osztozom kedvtelésében, vele dolgozom, nem az ő mulatságára, hanem a magaméra, ő legalább úgy hiszi: magam is kertészlegényévé leszek; a míg meg nem erősödik a karja, fölásom neki a földet, ő birtokába veszi azzal, hogy elültet benne egy palántát és ez a birtoklás bizonyára szentebb és tiszteletreméltóbb, mint mikor Nunès Balboa birtokába vette Dél-Amerikát Spanyolország nevében, beleplántálva zászlaját a déli tenger partjába.

Mindennap megöntözzük a palántákat, örömujjongással nézzük növekvésüket. Azzal növelem ezt az örömet, hogy megmondom neki: ez a tiéd és megmagyarázom a tiéd fogalmát, megértetem vele, hogy ebbe belehelyezte idejét, munkáját, fáradságát, végre egész személyét, hogy ebben a földben van valami belőle magából, a mit magáénak tulajdoníthat bárkivel szemben, mint a hogy kiszakíthatja a karját egy másik ember kezéből, a ki akarata ellenére vissza akarja tartani.

Egy szép napon sietve jön, az öntöző kanna a kezében. Oh, micsoda látvány! Oh, fájdalom! Minden palánta ki van tépve, az egész föld ki van forgatva, rá sem ismerni a helyre. Ah, mi lett munkámból, művemből, gondjaim és verejtékem édes gyümölcséből? Ki rabolta meg tulajdonomat? Ki vette el palántáimat? A fiatal szív fellázad, a jogtalanság első érzése önti bele szomorú keservét, könnyei patakokban folynak, a kétségbeesett gyermek megtölti a levegőt nyögésével és sírásával. Részt veszek fájdalmában, felháborodásában; kutatunk, tudakozódunk, vizsgálatot rendezünk. Végül fölfedezzük, hogy a kertész követte el a csinyt. Odahívjuk.

Ezzel aztán ugyan jól járunk. A kertész panaszunk hallatára elkezd még hangosabban panaszkodni, mint mi. Hogyan, uraim, hát önök rontották el a munkámat? Ide én máltai dinnyét ültettem, melynek magvait úgy kaptam, mint valami kincset és melylyel jól akartam önöket tartani, ha majd megérik, de önök hitvány palántáik kedvéért tönkretették már kikelt dinnyéimet, a melyeket sohasem tudok többé pótolni. Jóvátehetetlen kárt okoztak nekem és önmagukat is megfosztották a pompás dinnye élvezetétől.

János Jakab. Bocsáss meg, szegény Róbertem. Te belefektetted ide munkádat, fáradságodat. Belátom, hogy rosszat tettünk, elrontottuk a munkád eredményét, de majd szerzünk másik máltai magvakat és ezentúl majd csak akkor fogunk egy földet megművelni, ha tudjuk, hogy előttünk senki se tette rá a kezét.

Róbert. Akkor ugyan megpihenhetnek, uraim, mert parlagon heverő föld nincs már sehol. Én azon a földön dolgozom, melyet az apám tört fel és mindenki ugyanazt teszi a maga részéről. A mi földet látnak, mind el van foglalva rég idők óta.

Emil. Róbert úr, akkor hát gyakran vesznek el dinnyemagvak?

Róbert. Bocsásson meg, ifjuram, csakhogy nem akad ám mindig olyan hebehurgya fiatal úr, mint ön. Senki sem nyúl hozzá a szomszédja kertjéhez, mindenki tiszteletben tartja a más munkáját, hogy a magáé is biztonságban legyen.

Emil. De nekem nincs kertem.

Róbert. Mit bánom én! Ha az enyémet elrontja, nem engedem többé sétálni benne, mert bizony nem akarom, hogy kárba veszszen a fáradságom.

János Jakab. Nem lehetne a jó Róberttel megegyezni? Engedjen át kis barátomnak és nekem egy zúgot a kertjében, hogy megműveljük, az alatt a föltétel alatt, hogy a haszon fele az övé lesz.

Róbert. Átengedem én föltétel nélkül is. De úgy vigyázzanak, hogy kitépem a palántáikat, ha hozzányúlnak az én dinnyéimhez.

Ebből a kisérletből, a melylyel bele lehet vésni a gyermekbe a kezdetleges fogalmakat, láthatni, mint lehet a tulajdon fogalmát természetszerüen visszavezetni arra a jogra, melyet az első foglaló munkájával szerez. Ez világos, szabatos, egyszerü és mindig érthető a gyermek számára. Ettől fogva egész a tulajdon jogáig és a cseréig csak egy lépés van, a mely után rövidesen meg kell állni.

Láthatni azt is, hogy az a magyarázat, melyet itt két lap irásba szorítok bele, a gyakorlatban talán egy év dolga lesz, mert az erkölcsi eszmék fejlődésében nem lehet elég lassan haladni, sem elég szilárdan megvetni a lábunkat minden lépésnél. Fiatal mesterek, kérlek, gondoljatok erre a példára és tartsátok eszetekben, hogy tanítástoknak mindenkor inkább a cselekedetekben kell rejlenie, mint a beszédben, mert a gyermek könnyen elfelejti, a mit mondott s a mit neki mondtak, de nem felejti el, a mit tett vagy a mit neki tettek.

Hasonló oktatásokat, mint már mondottam, előbb-utóbb adni kell, a szerint, a mint a növendék szelid vagy heves természete sietteti vagy késlelteti szükségét; hasznuk szembeszökően nyilvánvaló, de hogy e nehéz dolgokban semmit se mulaszszunk el, adjunk még egy példát.

Makacs gyereketek elront mindent, a mihez hozzányúl; ne haragudjatok érte, távolítsatok el keze ügyéből mindent, a mit elronthat. Összetöri a bútorokat, melyeket használ; ne siessetek újakat adni neki, hadd érezze a nélkülözés kényelmetlenségét. Betöri szobája ablakát, hadd fújjon rá a szél éjjel és nappal, a nélkül, hogy törődnétek meghülésével, mert inkább legyen náthás, mint bolond. Ne panaszkodjatok soha az alkalmatlanságon, melyet okoz, de legyen rá gondotok, hogy ő érezze legelőször. Végre kijavíttatjátok az ablakot, de még mindig nem szóltok semmit. Megint betöri? Fordítani kell a módszeren; mondjátok neki szárazon, de harag nélkül: az ablak az enyém, az én gondoskodásomból csinálták, azt akarom, hogy megmaradjon. Ekkor bezárjátok a gyermeket a sötétbe, egy ablaktalan szobába. Erre az új eljárásra elkezd sírni, dühösködni; nem törődik vele senki. Hamarosan belefárad és alább hagy a hangjával; szomorkodik, nyöszörög; megjelenik egy szolga, a lázadó kéri, hogy szabadítsa meg. A nélkül, hogy kifogást keresne, hogy miért nem teszi meg, a szolga ezt feleli: nekem is van ablakom, a melyre vigyázni kell. Ezzel elmegy. Végre miután a gyermek néhány óra hosszat maradt ott, elég sokáig, hogy megúnhassa és megemlékezzék rá, valaki azt ajánlja neki, egyezzen ki veletek, hogy visszaadjátok neki a szabadságát és ő nem tör be több ablakot. Hisz ő egyebet sem akar. Megkéret benneteket, hogy jöjjetek hozzá. El is jöttök. Felajánlja az egyezséget és ti azonnal elfogadjátok, ezt mondva neki: ez nagyon jól van, nyerünk rajta mind a ketten, miért nem jött ez a jó eszméd hamarabb? És aztán örömmel megölelitek, a nélkül, hogy igéretének megerősítését kivánnátok tőle s azonnal bevezetitek szobájába, ezt a megegyezést oly szentnek és sérthetetlennek tekintve, mintha esküvel volna megerősítve. Mit gondoltok, micsoda fogalmat nyer ebből az eljárásból az igéret hiteléről és hasznosságáról? Nagyot csalódnék, ha akadna a világon egyetlen gyermek, hacsak nincs még egészen megromolva, a kin ne fogna ez a bánásmód és a ki ezek után szándékosan betörne egy ablakot. Figyeljétek meg mindennek lánczolatát. A kis gonosztevő nem gondolt rá, mikor gödröt ásott, a melybe palántáit ültesse, hogy börtönt ásott ki magának, a melybe tudománya hamarosan vetni fogja.34)

Benne vagyunk tehát az erkölcs világában, nyitva van a kapu a bün számára. A szerződéssel és a kötelességekkel születik meg a rászedés és a hazugság. Attól fogva, hogy az ember olyat tud tenni, a mit nem szabad, igyekszik elleplezni azt, a mit nem lett volna szabad tennie. Attól fogva, hogy valamely érdekből igérünk valamit, egy erősebb érdek megsértetheti velünk az igéretet; csak arról van már szó, hogy büntetlenül megsérthessük. A kifogás természetes: az ember elrejtőzik és hazudik. Miután nem tudtuk elhárítani a bűnt, ott vagyunk, hogy meg kell büntetnünk. Ime, az emberi élet nyomoruságai, melyek a tévedésekkel kezdődnek.

Eleget mondtam arra, hogy megértessem, hogy a büntetést sohasem szabad mint büntetést ráróni a gyermekre, hanem úgy kell hogy rája háruljon, mint rossz cselekedetének természetes következménye. Ép így ne szónokoljatok a hazugság ellen, ne egyenesen azért büntessétek meg, mert hazudott, hanem tegyetek róla, hogy a gyermek fejére, ha hazudott, ráháramoljon a hazugság minden rossz következménye: az, hogy nem hisznek neki akkor sem, mikor igazat mond, hogy olyan roszszal is vádolják, a mit nem tett, akárhogy védekezik is. De magyarázzuk ki, mi a gyermekre nézve a hazugság.

Két fajtája van a hazugságnak; a ténybeli, a mely a multra vonatkozik s az érzületbeli, a mely a jövőre vonatkozik. Az elsőnek akkor van helye, a mikor valaki tagadja, a mit tett, vagy a mikor azt mondja, hogy tett valamit, a mit nem tett, általában, a mikor az ember tudatosan a dolgok igazsága ellen szól. A másiknak akkor van helye, mikor olyat igér meg az ember, a mit nincs szándékában megtartani és általában mikor az ember olyan szándékot mutat, a mely nincs meg benne. Ez a kétféle hazugság néha egyesülhet ugyanabban a hazugságban,35) de itt különbözőségükben tekintem őket.

A ki érzi, hogy szüksége van mások segítségére és a ki folyton próbára teszi jóakaratukat, annak nincs érdekében, hogy rászedje őket; ellenkezőleg, nyilvánvaló az az érdeke, hogy úgy lássák a dolgokat, a milyenek, mert attól fél, hogy ártalmára tévedhetnek. Nyilvánvaló tehát, hogy a ténybeli hazugság nem folyik a gyermek természetéből, de az engedelmesség törvénye idézi fel a hazugság szükségét, mert az engedelmesség kínos lévén, titokban mennél jobban fölmenti magát alóla s mert a büntetés vagy a szemrehányás pillanatnyi érdeke háttérbe szorítja az igazsághoz való ragaszkodás távolabb eső érdekét. A természetes és szabad nevelésben miért hazudnék a gyermek? Mi rejtegetni valója van előttetek? Nem korholjátok, nem büntetitek meg semmiért, nem követeltek tőle semmit. Mért ne mondana meg nektek mindent, a mit tett, ép olyan őszintén, mint kis pajtásának? Ebben a vallomásában nem láthat több veszedelmet az egyik oldalról, mint a másikról.

Az érzületbeli hazugság még kevésbbé természetes, mert az igéretek, hogy valamit tenni fog, vagy valamitől tartózkodni fog, konvenczionális tények, melyek a természetes állapottól eltávolítják és korlátozzák szabadságát. Sőt, mi több, a gyermek minden igérete magamagában semmis, tekintve, hogy korlátozott látóköre nem képes túlterjeszkedni a jelenen, tehát nem tudja, mit tesz, mikor kötelezi magát valamire. A gyermek alig hazudhatik, mikor lekötelezi magát, mert nem gondolván egyébre, csakhogy a jelen pillanatra nézve kihúzza magát a bajból, minden eszköz egyre megy neki, a melynek nincs pillanatnyi hatása; ha valamit a jövőre nézve igér, akkor nem igér semmit s még szunnyadó képzelete nem tudja lényét két különböző időre kiterjeszteni. Ha el tudja kerülni a verést vagy megkaphat egy édességet azzal, hogy megigéri, hogy holnap kiugrik az ablakon, azonnal megigérné. Ime, ezért nem veszi számba a törvény a gyermek igéreteit és mikor a törvénynél szigorúbb apák és mesterek megkövetelik, hogy váltsa be igéretét, ez csak olyan dolgokban fog megtörténni, a melyeket a gyermeknek igéret nélkül is meg kellene tennie.

A gyermek, nem tudva, mit tesz, mikor kötelezi magát valamire, nem hazudhatik, mikor lekötelezi magát. Máskép áll a dolog, ha megszegi az igéretét, a mi megint a visszamenőleges hazugság egy neme; mert nagyon jól emlékszik, hogy ezt az igéretet megtette, de a megtartásnak a fontosságát nem látja. Nem lévén képes a jövőben olvasni, nem láthatja előre a dolgok következményeit s a mikor megszegi adott szavát, nem tesz semmit életkorának szelleme ellen.

Ebből az következik, hogy a gyermek hazugságai mestereinek művei s a mikor arra akarják tanítani, hogy igazat szóljon, épen ezzel tanítják a hazugságra. Abban a buzgólkodásban, hogy irányítsák, vezessék, oktassák, soha sincs elegendő eszköz a czél elérésére. A szellemére való befolyásnak új eszközeit akarják megszerezni alaptalan elvekkel, esztelen tanításokkal és jobban szeretik, ha tudja leczkéjét és hazudik, mintha tudatlan, de igaz.

Mi ellenben, a kik csak a gyakorlat által adunk leczkéket növendékeinknek és jobb szeretjük, ha jók, mint ha tudósok, nem követeljük tőlük az igazságot, attól féltünkben, hogy eltorzítjuk és nem igértetünk velük semmit, hogy ne essenek kisértetbe, igéretüket megszegni. Ha távollétemben valami bajt csinált magának, melynek szerzőjét nem tudom, óvakodni fogok tőle, hogy Emilt vádoljam vele vagy hogy megkérdezzem: te tetted ezt?36) Mert ezzel mi mást tennék, mint hogy megtanítanám tagadni? Hogyha nehéz természete arra kényszerít, hogy valamiben megállapodjam vele, ügyesen úgy fogom intézni, hogy az ajánlat mindig belőle induljon ki, sohase belőlem, hogy ha kötelezte magát valamire, legyen mindig valami közvetlen és érezhető érdeke adott szava megtartására és hogy ha bármikor is megszegi szavát, ez a hazugság olyan bajokat zúdítson rá, melyeket magából a dolgok rendjéből folyóknak lát, nem pedig nevelője bosszújából. De távol attól, hogy szükség legyen ilyen kegyetlen eszközökhöz folyamodni, csaknem teljesen biztos vagyok benne, hogy Emil nagyon későn tudja meg, mi a hazugság és mikor megtudja, nagyon el fog csodálkozni, nem tudja megérteni, mire jó a hazugság. Nyilvánvaló, hogy mennél függetlenebbé teszem jóllétét másoknak akár akaratától, akár itéletétől, annál inkább elvágom benne a hazugság minden érdekét.

Ha nem sietünk túlságosan az oktatásokkal, akkor nem sietünk túlságosan a követelésekkel sem; mindennek megvárjuk az idejét s akkor követeljük, a mikor eljön rá az alkalom. Aztán a gyermek kifejlődik, föltéve, ha nincs elrontva. De mikor egy eszeveszett tanító, aki nem tudja, hogy fogjon hozzá a dologhoz, minden pillanatban ezt vagy azt igérteti vele, megkülömböztetés nélkül, válogatás nélkül, mértéktartás nélkül, a gyermek felbosszankodik, és túlterhelve mindez igéretekkel, elhanyagolja, elfelejti, végül semmibe sem veszi őket, s úgy tekintve, mint üres szólamokat, játéknak veszi és megszegi őket. – Azt akarjátok tehát, hogy hű legyen szavának megtartásában? Legyetek óvatosak az igéretek követelésében. A részletesség, a melylyel az imént a hazugságról szóltam, sok tekintetben alkalmazható a többi kötelességekre mind, a melyeket nem szabad úgy kiszabni a gyermeknek, hogy nemcsak gyülöletesekké, hanem kivihetetlenekké is tegyük. Hogy az erény prédikátorainak látszassanak, megszerettetik velük az összes bűnüket: beléjük oltják azzal, hogy tiltják őket. Azzal akarják őket jámborakká tenni, hogy a templomba viszik, a hol unatkoznak. Szüntelenül imákat daráltatnak velük, s ezzel arra viszik őket, hogy vágyakozzanak arra a boldogságra, hogy ne kelljen Istenhez imádkozniok, hogy beléjök oltsák a felebaráti szeretetet, alamizsnát osztogattatnak velük, mintha nem tartanák magukhoz méltónak, hogy ők maguk osztogassák. Bizony nem a gyermeknek kell alamizsnát osztogatni, hanem a mesternek; bármennyire ragaszkodik is növendékéhez, ezt a dicsőséget el kell tőle vitatnia, meg kell győznie arról, hogy az ő korában ő még nem méltó rá; az alamizsna olyan embernek való cselekedet, aki ismeri az értékét annak, amit ad és tudja, mily szüksége van rá felebarátjának. A gyermeknek, a ki mindebből nem tud semmit, nem lehet az adásban semmi érdeme, szeretet és jótékonyság nélkül ad, csaknem szégyenli, hogy ad, miután saját tapasztalata alapján azt hiszi, hogy csak a gyermekek adnak alamizsnát, s ha valaki felnőtt, akkor már nem ad.

Jegyezzétek meg, hogy ne adassatok a gyermekkel olyan dolgokat, melyeknek nem ismeri az értékét, fémdarabokat, melyeket zsebében tart, és melyek nem valók neki másra, mint erre. A gyermek könnyebben ad oda száz aranyat, mint egy darab kalácsot, de vegyétek rá ezt a kis tékozlót, hogy olyan dolgokat adjon, amelyek előtte becsesek játékszereket, bonbonokat, az uzsonnáját és akkor hamar ki fog tudódni, bőkezüvé tettétek-e.

Még másképp is szoktak ebben segiteni magukon, hogy t. i. hamar visszaadják a gyermeknek, amit odaadott, úgy hogy hozzá szokik, hogy odaadjon mindent, a miről tudja, hogy úgy is vissza fogja kapni. A bőkezüségnek csak ezt a két fajtáját láttam gyermekekben: odaadni azt, a minek semmi hasznát sem tudják venni, vagy odaadni azt, a miről biztos, hogy vissza fogják kapni: Tegyetek róla, mondja Locke, hogy a gyermek meg legyen győződve tapasztalás alapján, hogy a legbőkezübb jár mindig legjobban. Ez annyi, mint látszólag bőkezüvé tenni a gyermeket, valóságban pedig kapzsivá. Hozzáteszi azt is, hogy a gyermek ezzel megszokja a bőkezüséget. Igen, az uzsorás bőkezüséget, a mely oda adja a krajczárt, hogy forintot kapjon érte. De mikor arról van szó, hogy igazán jó szívvel adjon, akkor hiába a megszokás s a mint nem adják neki vissza, akkor aztán nem ad ő sem. Inkább a lélek megszokására kell súlyt vetni, mint a kezekére. A többi erények, a melyekre a gyermeket tanítják, mind hasonlók ehhez és ezeknek a szilárd erényeknek a prédikálásával teszik szomorúvá fiatal éveit! Ez aztán a bölcs nevelés.

Mesterek! félre a nagyképüsködéssel, legyetek erényesek és jók, hogy példátok bevésődjék növendéketek emlékezetébe, a míg aztán szívükbe is benyomulhat. A helyett, hogy nagyon sietnék a felebaráti szeretet tényeit követelni növedékemtől, inkább magam gyakorlom az ő jelenlétében és meg sem adom neki a módot, hogy engem utánozzon ebben, mintha ez olyan dicsőség volna, amely az ő korához nem illő; mert fontos dolog, hogy ne szokja meg az ember kötelességeit úgy tekinteni, mint csupán csak a gyermekek kötelességeit. Aztán mikor látja, hogy segitek a szegényeken és megkérdez erről, azt fogom neki mondani, ha ideje van a feleletnek:37) «Édes fiam, mikor a szegények beleegyeztek, hogy legyenek a világon gazdagok, a gazdagok megigérték, hogy el fogják tartani azokat, a kiknek nincs miből megélniök, sem a vagyonukból, sem a munkájokból.» «Ön is megigérte ezt?» fogja ő kérdezni; «Bizony igen, én csak az alatt a föltétel alatt vagyok ura annak, amim van, a mely birásához hozzá van fűzve.»

Ha más volna és nem Emil, aki megértette ezt a beszélgetést (és láttuk már, mikép lehet egy gyermekkel megértetni), kisértetbe esnék, hogy utánozzon engem és úgy viselje magát, mint egy gazdag ember. Hasonló esetben megakadályoznám legalább azt, hogy tüntetve tegye; szivesebben látnám, ha megfosztana jogomtól és titokban adakozna. Ez korához illő ravaszság volna és az egyedüli, a melyet megbocsájtanék neki.

Tudom, hogy mindezek az utánzott erények majomerények és hogy semmiféle jó cselekedet erkölcsileg nem jó, csak ha mint olyant végzik, és nem azért, mert mások is végzik. De olyan életkorban, mikor a szív még nem érez semmit, utánoztatni kell a gyermekkel olyan cselekedeteket, a melyekre rá akarjuk szoktatni, hogy aztán később meggyőződésből és a jó iránti szeretetből cselekedhessék. Az ember utánzó lény, még az állat is az; az utánzás ösztöne a természet bölcs rendelése szerint való, de a társadalomban elfajul bűnné. A majom utánozza az embert, a kitől fél, de nem utánozza az állatokat, a melyeket megvet; jónak tartja azt, a mit egy nálánál külömb lény tesz. Köztünk ellenkezőleg a mi mindenféle bohóczaink utánozzák a szépet, hogy lealjasítsák, hogy nevetségessé tegyék, arra igyekeznek alacsonyságuk érzésében, hogy magukkal egyenlővé tegyék azt, a mi többet ér, mint ők; vagy ha igyekeznek utánozni azt, a mit csodálnak, csodálatuk tárgyának megválasztásában láthatni az utánzóknak hamis izlését: sokkal inkább akarnak vele a többieknek imponálni, vagy tehetségeiket ünnepeltetni, mint jobbakká, vagy bölcsebbekké válni. Az utánzás alapja közöttünk abból a vágyból származik, hogy mindig önmagunk fölé emeljük magunkat. Ha vállalkozásom sikerül, Emilben ez a vágy bizonyosan nem lesz meg. Le kell tehát mondanunk arról a látszólagos jóról, a mit ez előidézhet.

Hatoljatok le neveléstek összes szabályainak mélyére és akkor valamennyit visszásaknak fogjátok találni, kivált abban, ami az erényekre és erkölcsökre vonatkozik. Az egyedüli erkölcsi leczke, a mely a gyermekkorhoz illik – és ez a lefontosabb minden korban: – soha nem tenni rosszat senkinek. Maga a jótét szabálya is, ha nincs ennek alávetve, veszedelmes, téves, ellenmondással teljes. Kicsoda nem tesz jót? Jót mindenki tesz, a gonosz épp úgy, mint a többiek. Egyet szerencséssé tesz száz szerencsétlennek rovására és ebből származik minden nyomorúságunk. A legfenköltebb erények negativ természetüek s egyúttal a legnehezebbek is, mert fitogtatás nélkül valók és nincs meg bennük az az emberi szívnek oly édes gyönyör sem, hogy valakit úgy bocsájtunk el magunktól, hogy meg van velünk elégedve. Oh mennyi jót tesz szükségszerüen felebarátaival az – ha ugyan van ilyen, – a ki nem tesz nekik soha rosszat! Micsoda rettenthetetlen lélekre, micsoda hatalmas jellemre van ehhez szüksége! Ha nem okoskodunk erről a tételről, hanem igyekszünk gyakorolni, csak akkor érezzük, mily nagy és keserves dolog megvalósitani.38)

Ez néhány halvány eszme arról az óvatosságról, a melylyel a gyermeknek meg akarom adatni azokat a tanításokat, a melyeket néha nem lehet tőle megtagadni, a nélkül, hogy kitennők annak a veszélynek, hogy ártalmára lehet magamagának, vagy másoknak és különösen, hogy olyan szokásokat vegyen föl, a melyekről aztán később csak bajosan lehet leszoktatni. De biztosak lehetünk, hogy ez a szükség ritkán fog beállni oly gyermekeknél, a melyek úgy vannak nevelve, a hogy kell, mivel lehetetlenség, hogy nehéz fölfogásuakká, gonoszakká, hazugokká, kapzsiakká váljanak, ha nem oltottunk szívükbe bűnöket, a melyek ilyenekké teszik! Igy tehát a mit erre a pontra vonatkozólag mondtam, inkább a kivételekre, mint a szabályokra vonatkozik, de ezek a kivételek annál gyakrabbiak, mennél több alkalma van a gyermeknek kivetkőzni állapotából és rákapni a felnőttek bűneire. Azoknak, a kik a világban nevelkednek, szükségképen korábban van szükségük oktatásra, mint azoknak, a kik visszavonultságban nevelkednek. Ennek a magányos nevelésnek kell tehát előnyt adni, még ha nem való is egyébre, mint hogy időt enged a gyermeknek, hogy megérlelődjék. Egy másik ellenkező fajtája a kivételeknek azok számára való, a kiket szerencsés természetük fölébe emel koruknak. Valaminthogy vannak emberek, a kik soha sem lépnek ki a gyermekkorból, épp úgy vannak ismét mások, a kik úgyszólván soha nem is voltak benne és csaknem születésüktől fogva felnőtt emberek. Az a baj, hogy ez az utóbbi kivétel nagyon ritka, nagyon nehezen felismerhető, és hogy minden anya azt képzelvén, hogy ha már vannak csodagyermekek, habozás nélkül annak tartja a magáét. Tovább is mennek, rendkívüli jeleknek tekintik még azokat is, a melyek a dolgok megszokott rendjéhez tartoznak: az élénkséget, a pajkosságot, a fürgeséget, a bájos naivitást, a gyermekkor minden jellemző vonását, a melyek legjobban mutatják, hogy a gyermek éppen gyermek. Van-e abban csodálni való, ha az, a kit sokat beszéltetnek és a kinek megengedik, hogy kimondjon mindent, a kit nem feszélyez semmi tekintet, semmi illedelem, véletlenül valami jó mondást tud mondani? Inkább az volna csodálatos, ha soha nem mondana; a mint hogy csodálatos volna, ha egy asztrológus ezer hazugság között nem mondana soha valami igazat. Annyit hazudnak, mondta IV. Henrik, hogy végül már igazságot szólnak. A ki el akar találni néhány jó mondást, nem kell egyebet tennie, mint sok badarságot beszélni. Isten óvja minden bajtól a divatos embereket, a kiknek csak ez az egy érdemük van, hogy ünnepeljék őket.

A legragyogóbb gondolatok is felötölhetnek egy gyermek agyában vagy még inkább, a legjobb mondások a szájában, mint a hogy kezébe juthat a legnagyobb értékű gyémánt is, a nélkül, hogy akár a gondolat, akár a gyémánt az övé volna; ebben a korban egyáltalában semmi sem lehet a gyermeknek igazi tulajdona. Azok a dolgok, melyeket a gyermek mond, nem azt jelentik ő rá nézve, a mit miránk nézve, nem is fűzi hozzájuk ugyanazokat az eszméket. Ezeknek az eszméknek, ha ugyan egyáltalában vannak ilyen eszméi, nincs a fejében sem folytatásuk, sem kapcsolatuk, nincs semmi szilárd, nincs semmi biztos mindabban, a mit gondol. Vizsgáljátok meg állitólagos csodagyermeketeket. Bizonyos pillanatokban rendkívüli tevékenységet s oly világosságát a szellemnek találjátok meg nála, a mely a fellegeken is át tudna hatolni. Máskor, többnyire pedig ez a szellem renyhének, bénának tetszik, mintha sűrű ködbe volna burkolva. Hol előre szalad, hol pedig mozdulatlan marad. Az egyik pillanatban azt mondanátok: lángész, a másik pillanatban: ostoba; mind a két esetben tévedtek. Gyermek. Az egyik pillanatban sasfiók, a mely a levegőben száll, és a következő pillanatban visszaesik fészkébe.

Bánjatok hát vele, minden látszat daczára, korának megfelelően és óvakodjatok kimeríteni erejét azzal, hogy nagyon is akarjátok fejleszteni. Ha ez a gyönge agyvelő föltárult, ha azt látjátok, hogy bugyborékolni kezd, hagyjátok kezdetben szabadon erjedni, de ne izgassátok föl soha, hogy minden ki ne párologjon belőle és mikor az első hullámzásai elmultak, tartsátok vissza, szorítsátok meg a többieket, addig, a míg az évek multával minden éltető meleggé és igazi erővé válik. Máskülömben elvesztegetitek időtöket és gondoskodástokat, elpusztítjátok saját műveteket és miután vigyázatlanul megrészegedtetek mindezektől a lobbanékony gőzöktől, nem marad számotokra más, mint az erőtlen üledék. A koraérett gyermekekből lesznek a köznapi emberek; ennél általánosabb érvényű és biztosabb megfigyelést nem tudok. Semmi sem nehezebb, mint megkülömböztetni a gyermekben az igazi tompa-elméjüséget attól a látszólagos és csalékony tompa-elméjüségtől, a mely az erős léleknek jelzője. Első pillantásra különösnek tünik föl, hogy a két végletnek ily hasonló jelei vannak, és ez mégis megtörténhetik; mert abban az életkorban, mikor az embernek még nincsenek igazi eszméi, az egész külömbség a között, a kiben lángész van s a között, a kiben nincs, csak az, hogy az utóbbi csupa hamis eszméket vesz magába, és az előbbi, csak hamis eszméket találván, nem vesz föl semmilyeneket: abban hasonlít tehát, hogy az egyik nem képes semmire és hogy semmi sem felel meg a másiknak. Az egyedüli jel, a mely megkülömböztetheti őket, a véletlentől függ, a mely az utóbbinak valami neki való eszmét nyujt, míg a másik mindig és mindenben ugyanaz marad. Az ifjabbik Cátót gyermekkorában odahaza félkegyelmünek tartották. Hallgatag volt és makacs, ez volt róla az egész vélemény. Csak Sulla előszobájában kezdte őt a nagybátyja megismerni. Ha nem lépett volna be ebbe az előszobába, talán a teljes elmebeli érettség koráig buta számba ment volna; ha Cæsar nem élt volna, talán mindég álmodozónak tartották volna ugyanazt a Cátót, a ki átlátott Cæsar gyászos lángelméjén és messziről előre látta minden tervét. Oh mennyire alá vannak vetve a tévedésnek azok, a kik a gyermekeket oly elhamarkodottan itélik meg. Sokszor gyermekebbek mint azok. Ismertem egy embert,39) a ki megtisztelt barátságával, a ki már meglehetős érett korában korlátolt elme számban ment családjában és barátainál; ez a kitünő elme csöndben érlelődött. Egyszerre csak kitünt róla, hogy filozófus, és én nem kétkedem benne, hogy az utókor tiszteletre méltó és kiváló helyet juttat neki korának legjobb gondolkodói és legnagyobb metafizikusai között.

Tiszteljétek a gyermekkort és ne siessetek nagyon itélni róla, akár jóban, akár rosszban. Hadd jelentkezzenek, igazolják magukat, bizonyítsák magukat sokáig a kivételek, mielőtt különleges eljárási módokat alkalmaznának ellenük. Hadd fejtse ki hatását a természet, mielőtt ti cselekednétek helyette, nehogy ellensúlyozzátok ezt a hatást. Azt mondhatjátok erre, hogy ismeritek az idő értékét és nem akarjátok az időt elvesztegetni; nem veszitek észre, hogy jóval nagyobb idővesztegetés rosszul használni fel az időt, mint egyáltalán nem használni föl és hogy a rosszul tanított gyermek messzebb van a bölcseségtől, mint az, a kit egyáltalán nem tanítottak. Aggodalommal nézitek, hogy tétlenül emészti föl első éveit. Hogyan! hát az semmi, boldognak lenni, hát az semmi, ugrálni, játszani, futkosni egész nap? Soha életében nem lesz annyira elfoglalva. Plátó respublikájában, melyet oly szigorúnak tartanak, csupa mulatságban, játékban, dalolásban, szórakozásban neveli föl a gyermekeket; azt mondhatnám, hogy megtett mindent, a mikor jól megtanította őket örülni. Seneca pedig a régi római ifjúságról azt mondja: mindig talpon volt, nem tanították semmire, a mit ülve kellett volna tanulnia.40) Vajjon kevesebbet ért-e ez az ifjúság, mikor megérte a férfikort? Ne sokat rémüldözzetek ettől a tétlenségtől. Mit szólnátok az olyan emberről, a ki nem akarna soha aludni, csak hogy hasznára fordíthassa egész életét? Azt mondanátok: ez az ember eszeveszett, nem felhasználja idejét, hanem megfosztja magát tőle; hogy elkerülje az álmot, beleszalad a halálba. Gondoljátok meg tehát, hogy ez itt ugyanaz a dolog és hogy a gyermekkor az elmének álma.

A tanulás látszólagos könnyüsége a gyermek romlásának oka. Nem látják, hogy épen ez a gyermek nem tanul semmit. Síma és egyenletes agyveleje úgy adja vissza a tárgyakat, melyeket elébe tartanak, mint a tükör; de semmi sem marad meg, semmi sem hatol bele. A gyermek megtartja a szavakat, az eszmék visszapattannak róla; a kik hallgatják, megértik szavait, csak ő maga nem érti meg.

Ámbár az emlékezet és a gondolkodás két lényegesen külömböző tehetség, mégis az egyik igazában csak a másikkal együtt fejlődik ki. Az értelem kora előtt a gyermek nem eszméket fog föl, hanem képeket; és a kettő között az a külömbség, hogy a képek csak az érzékelhető tárgyak abszolut másai, az eszmék pedig a tárgyakról való, azok egymáshoz való viszonya által meghatározott fogalmak. A kép megállhat magában is a szellemben, a mely elképzeli, holott minden eszme más eszméket tételez fel. Mikor képzelünk, nem teszünk egyebet, csak látunk; mikor fogalmat alkotunk, összehasonlítunk. Érzékleteink tisztára passivak, ellenben minden percepciónk vagy eszménk egy aktiv itélő principiumból származik. Ezt majd alább ki fogjuk mutatni.

Azt mondom tehát, hogy a gyermeknek, nem lévén képes itélni, nincs is igazi emlékezete; megőrzi a hangokat, az alakokat, az érzéki benyomásokat; az eszméket ritkán, az eszmék kapcsolatait még ritkábban. Azt hiszik, ellenem hoznak föl bizonyitékot, ha azt vetik ellenem, hogy a gyermek meg tudja tanulni a geométria bizonyos elemeit; pedig ezzel épen mellettem bizonyítanak: azt bizonyítják, hogy egyáltalán nem tudván önmaguktól következtetéseket vonni, még mások következtetéseit sem tudják megőrizni. Mert figyeljétek meg ezeknek a kis geométereknek a módszerét, azonnal meg fogjátok látni, hogy épen csak az ábra benyomását és a bevezetés szövegét őrizték meg. A legkisebb új ellenvetésre elvesztik a fonalat; fordítsátok meg az ábrát és belezavarodnak. Minden tudásuk az érzékelésben merül ki, semmi sem hatol be a megértésig. Még az emlékezetük sem tökéletesebb, mint a többi képességeik, mert majd mindig újra meg kell tanulniok, ha felnőnek, azokat a dolgokat, a melyeknek a szavait gyermekkorukban megtanulták.

Mindazáltal távol legyen tőlem az a gondolat, hogy a gyermekeknek nincs bizonyos fajta gondolkozásuk,41) ellenkezőleg, azt látom, hogy nagyon helyesen gondolkoznak mindenről, a mit ismernek és a mi pillanatnyi és érezhető érdeküknek megfelel. De ismereteikre vonatkozólag szokás tévedni, a mikor olyan ismereteket tulajdonítanak nekik, a melyekkel nem bírnak és azt hiszik, hogy gondolkoznak olyan dolgokról, a melyeket nem tudnak megérteni. Abban is tévednek, hogy figyelmessé akarják őket tenni olyan megfontolásokra, a melyek semmi módon nem érintik őket, mint például: jövendő érdekükre, felnőtt korukbeli boldogságukra, a tiszteletre, melyben részesülni fognak, ha nagyok lesznek Ez mind olyan beszéd, a mely mindennemű előrelátás nélkül való lényekhez intézve nem jelent nekik egyáltalán semmit; pedig ezeknek a szegény szerencsétleneknek minden rájuk kényszerített tanulmánya eféle, szellemükre nézve teljesen idegen tárgyakra irányul. Eszerint kell megitélni a figyelmet, melyet nekik szentelhetnek.

A pedagógusok, a kik nagy apparátussal tárják elénk a tanításokat, melyeket növendékeiknek adnak, azért kapnak fizetést, hogy más nyelven beszéljenek. Mindazáltal az ő saját magukviseletéből látni, hogy tökéletesen úgy gondolkoznak, mint én; mert végre is mit tanítanak? Szavakat, megint csak szavakat és mindig csak szavakat. Óvakodnak attól, hogy a különböző tudományok közül, melyeknek tanításával oly nagyra vannak, azokat válaszszák ki, a melyek valóban hasznára lehetnek a gyermeknek, mert ezek dologbeli tudományok volnának és nem boldogulnának velük; ellenben azokat a tudományokat tanítják, a melyeket látszólag tud az ember, ha a műszavaikat tudja, mint például: a mértant, a földrajzt, a chronologiát, a nyelvtant stb. csupa olyan tudományokat, melyek oly messze vannak az embertől és kivált a gyermektől, hogy csodaszámba megy, ha csak valaminek is egyetlen egyszer hasznát veheti belőlük az életben.

Meglepetést kelthet, hogy a nyelvek tanulását is a nevelés haszontalanságai közé számítom, de emlékezni fognak arra, hogy itt csak az első életkor tanulmányairól beszélek. És mondhatnak akármit, én nem hiszem, hogy valaha is lett volna gyermek (leszámítva a csodagyermekeket), a ki 12 vagy 15 éves kora előtt igazán meg tudott volna tanulni két nyelvet.

Megengedem, hogy ha a nyelvek tanulása nem volna egyéb, mint szavak, azaz formák és az azokat kifejező hangok tanulása, akkor megfelelhetne a gyermeknek; de a nyelvek, a mikor megváltoztatják az eszmék neveit, módosítják egyúttal az eszméket is, a melyeket kifejeznek. A fejek a nyelvek szerint igazodnak, a gondolatok fölveszik az idiomák szinét. Csak maga az ész közös, a szellemnek minden egyes nyelvben megvan a sajátságos formája; nagyon meglehet, hogy részben ez a különbség az oka vagy az eredménye a nemzeti jellemeknek. Ezt a hozzávetést megerősíteni látszik az is, hogy a világ minden nemzeténél a nyelv követi a szokások változásait és velük együtt konzerválódik vagy változik.

Ezek közül a különböző formák közül egyet a gyakorlat olt be a gyermekbe és ez az egyedüli, a melyet az értelmes korig megőriz. Hogy kettő is legyen neki, ehhez az kellene, hogy össze tudja hasonlítani az eszméket, pedig hogy hasonlíthatná össze, mikor alig képes őket felfogni? Minden dolognak rá nézve ezer különböző megjelölése lehet, ellenben minden eszmének csak egy formája lehet, így tehát csak egy nyelvet tanulhat meg beszélni. Azt mondják erre, hogy mégis több nyelvet tanul meg. Ezt én tagadom. Láttam én már olyan kis csodagyermekeket, a kik azt hitték, hogy 5–6 nyelven beszélnek, hallottam őket egymásután németül beszélni, latin szavakkal, franczia szavakkal, olasz szavakkal, valóság szerint 5–6 szótárt használtak, de azért mindig csak németül beszéltek. Szóval adhattok a gyermeknek annyi synonymát, a mennyit tetszik: megváltoztatjátok a szavakat, de nem a nyelvet; mindig csak egy nyelvük lesz.

Hogy leplezzék ebbeli tehetetlenségüket, azért szeretik őket különösen a holt nyelvekben gyakorolni, a melyekben nincsenek többé megczáfolhatatlan birák. Mivel ezek a nyelvek a mindennapi használatból már rég kimentek, megelégszenek azzal, hogy utánozzák azt, a mit belőlük a könyvekben találnak; erre aztán ráfogják, hogy az illető nyelven beszélnek. Ha ilyen a mesterek görög és latin beszéde, milyen lehet a gyermekeké? Alighogy megtanulták könyv nélkül a rudimentumokat, a melyekből nem értenek egy szót sem, már is arra tanítják őket, hogy egy franczia beszédet latin szavakkal adjanak vissza, majd mikor előbbre haladtak, összefoltozzák prózában Cicero frázisait, versben Virgilius centóit (különféle versek soraiból összerótt versek), akkor aztán azt hiszik, hogy latinul beszélnek és kicsoda mondana nekik ellent?

Akármiféle tanulmányról van szó, a kifejező jelek a kifejezendő dolgok eszméi nélkül nem érnek semmit, mégis mindig ezekre a jelekre korlátozzák a gyermeket, anélkül, hogy valaha is meg tudnák vele értetni bármelyikét azoknak a dolgoknak, melyeket kifejeznek. Abban a hiszemben, hogy megtanítják a föld leírására, csak a térkép ismeretére tanítják meg; megtanítják a városok, országok, folyók neveire, a melyekről azt képzeli, hogy csak a papiroson léteznek, a melyen megmutatják neki. Emlékszem, hogy láttam valahol egy földrajzot, a mely így kezdődött: Mi a világ? Egy karton gömb. Tökéletesen ilyen a gyermekek geografiája. Előttem nyilvánvaló, hogy két évi mathematikai és kozmográfiai földrajzi oktatás után nincs az a tízéves gyermek, a ki a megtanult szabályok alapján képes volna eljutni Páristól Saint-Denisig. Előttem nyilvánvaló, hogy nincs olyan sem, a ki térkép után be tudná járni apja kertjének kanyarulatait, a nélkül, hogy eltévedne. Ime, a tudósok, a kik pontosan meg tudják mondani, hol van Peking, Iszpahán, Mexikó és a világ minden országa.

Hallom az ellenvetést, hogy a gyermeket csak olyan tanulmányokkal kell foglalkoztatni, a melyekhez csak szem szükségeltetik. Ez lehetséges volna, ha volna olyan tanulmány, a melyhez csak szem szükségeltetnék, én azonban ilyent nem ismerek.

Még nevetségesebb tévedés alapján tanítják a gyermeket a történelemre. Azt képzelik, hogy a történelem nekik való, mert nem egyéb, mint a tények felsorolása. De mit értünk tényeken? Azt hiszik-e, hogy a vonatkozások, a melyek a történelmi tényeket meghatározzák, oly könnyen felfoghatók, hogy a rájuk vonatkozó eszmék nehézség nélkül kialakulnak a gyermek szellemében? Azt hiszik-e, hogy az események igazi ismerete külön választható okaik és következményeik ismeretétől? És hogy a történelemnek oly kevés köze van az erkölcshöz, hogy az egyiket meg lehet ismerni a másik nélkül? Ha nem láttak egyebet az emberek cselekedeteiben, mint külső és tisztára fizikai mozzanatokat, mit tanultak akkor a történelemből? Egyáltalán semmit! és ez a tanulmány, megfosztva minden érdekességétől, époly kevés élvezetet szerez, mint tanulságot. Ha ezeket a cselekedeteket morális kapcsolataikban akarjátok megitélni, próbáljátok megértetni ezeket a kapcsolatokat tanítványaitokkal és akkor meg fogjátok látni, vajjon a történelem az ő koruknak való-e?

Emlékezzetek, olvasóim, hogy a ki hozzátok szól, se nem tudós, se nem filozófus, hanem egyszerű ember, az igazság barátja, a ki nem tartozik párthoz és nincs rendszere; egy magányos ember, a ki keveset élve emberek között, kevesebb alkalmat is talált megtelni előitéleteikkel és több időt arra, hogy elmélkedjék azon, a mi szemébe ötlik, mikor az emberekkel közlekedik. Okoskodásaim nem annyira elvekre, mint inkább tényekre vannak alapítva és azt hiszem, nem nyujthatok jobb módot megitélésükre, mintha gyakran hozok fel egyes példákat a megfigyelésekre, melyek amaz elmélkedéseket sugallták nekem.

Néhány napot vidéken töltöttem egy jó családanyánál, a ki nagy gondot fordított gyermekeire és nevelésükre. Egy reggel jelen voltam az idősebbiknek leczkeóráján. Nevelője, a ki nagyon jól tanította ókori történetre, elővette Nagy Sándor történetét s szóvá tette Philippus, az orvos ismeretes esetét, a melyet képen örökítettek meg, a minthogy meg is érdemelte a fáradságot.42) A nevelő, érdemes férfiú, több megjegyzést tett Nagy Sándor rettenthetlenségéről, a melyek nekem nem tetszettek, de én nem akartam vele vitatkozni, mert nem akartam megingatni hitelét tanítványa előtt. Az asztalnál, franczia szokás szerint, sokat gügyögtették a kis emberkét. Korának természetes élénksége és a biztos tetszés kilátása ezer bohóságot mondatott vele, a melyek közt időnkint akadtak szerencsés szavak is, melyek elfeledtették a többit. A végén jött Philippus, az orvos története: a fiucska nagyon helyesen és nagyon kedvesen mondta el. A dicséretek szokásos adója után, melyet megkövetelt az anya és megvárt a fiú, elbeszélgettünk azon, a mit a fiucska mondott. A legtöbben kárhoztatták Nagy Sándor vakmerőségét, néhányan, a nevelő példájára, csodálták elszántságát és bátorságát: ebből megértettem, hogy a jelenlevők egyike sem látta, miben áll ennek az esetnek az igazi szépsége. A magam részéről, mondtam én, nekem úgy tetszik, hogy ha csak a legkevesebb bátorság, a legkevesebb elszántság van is Nagy Sándor cselekedetében, alapjában nem egyéb, mint bolondság. Erre mindenki egy véleményben volt és megegyeztek benne, hogy ez bolond beszéd. Én feleltem és belemelegedtem, mikor a mellettem ülő hölgy, a ki eddig ki se nyitotta a száját, a fülemhez hajolt és halkan azt mondta: «Hallgass, János Jakab, úgy sem fognak megérteni». Ránéztem, meg voltam lepetve és elhallgattam.

Ebéd után, több jelből azt gyanítva, hogy a kis tudós nem értett meg semmit az egész történetből, melyet oly jól elmondott, megfogtam a kezénél s elmentem vele sétálni a parkban; kedvem szerint kikérdezve őt, azt tapasztaltam, hogy jobban csodálja Nagy Sándor dicsőített bátorságát, mint bárki. De tudjátok-e, miben látta a bátorságot? Csupán csak abban, hogy egyetlen kortytyal megivott egy kellemetlen ízű orvosságot, habozás nélkül, a legcsekélyebb ellenkezés nélkül. A szegény gyermek, a kivel alig tizenöt nappal ezelőtt vetettek be orvosságot és a ki csak végtelen keservesen vette be, még a szájában érezte az ízét. A halál, a mérgezés csak kellemetlen érzés számba ment neki s a maga részéről nem tudott más mérget elképzelni, mint a szenna-leveleket. Mindazáltal meg kell vallani, hogy a hős elszántsága nagy hatást tett ifjú szívére és hogy el volt határozva, hogy a mint legközelebb orvosságot kell nyelnie, ő is olyan lesz, mint Nagy Sándor. A nélkül, hogy belementem volna olyan felvilágosításokba, melyek nyilvánvalóan meghaladták értelmi képességét, megszilárdítottam ebben a dicséretreméltó elhatározásában s magamban az apák és a tanítók bölcseségén nevetve tértem vissza, a kik azt képzelik, hogy történelemre tanítják a gyermekeket.

Könnyü dolog a szájukba adni a királyok, birodalmak, háborúk, hódítások, forradalmak, törvények szavait: de a mikor arra kerül a sor, hogy helyes eszméket fűzzenek a szavakhoz, még messze leszünk a Róbert kertészszel való beszélgetéstől mindezekig a magyarázatokig.

Némely olvasó, a ki elégedetlen azzal a hallgass, János Jakab-bal, azt fogja kérdezni, – előre látom – hogy mit találok hát olyan szépnek Nagy Sándor tettében? Szerencsétlenek! Ha meg kell nektek mondani, hogy érthetnétek meg? Azt, hogy Nagy Sándor hitt az erényben, hitt benne még a saját feje, a saját élete árán is; csak az ő nagy lelke tudott így bízni benne. Mily szép hitvallomás volt annak az orvosságnak az elnyelése! Nem, soha halandó ilyen felséges hitvallomást nem tett. Ha van modern Nagy Sándor, tüntesse ki magát hasonló jellemvonással.43)

Ha nincs szó-tudomány, akkor nincs gyermekeknek való tanulmány. Ha nincsenek igaz eszméik, nincs igazi emlékezetük sem, mert nem nevezem emlékezetnek azt, a mi csak érzékleteket őriz meg. Mit használ, ha teletömjük a fejüket egész katalogusával olyan jeleknek, melyek rájuk nézve nem jelentenek semmit? Nem tanulják-e meg a jeleket, mikor majd megtanulják a dolgokat? Mire való rájuk róni a fölösleges fáradságot, hogy kétszer kelljen azokat megtanulniok? Pedig milyen veszedelmes előitéleteket kezdenek beléjük oltani, mikor tudományszámba vétetnek velük olyan szavakat, melyeknek nincs számukra semmi értelmük! Az első szóval, a melylyel a gyermek beéri, az első dologgal, a melyet megtanul más szavára, a nélkül, hogy magától belátná hasznosságát, itélete el van veszve: sokáig kell az ostobák szemében csillognia, míg egy ilyen kárt jóvá tesz.44)

Nem, ha a természet megadja a gyermek agyának azt a hajlékonyságot, a mely alkalmassá teszi, hogy mindennemű benyomást befogadjon, ez nem azért van, hogy királyok neveit, dátumokat, heraldikus, csillagászati, földrajzi megjelöléseket véssünk bele és mindazokat a szavakat, melyeknek korára nézve nincs semmi értelme és a melyeknek nincs semmi haszna semmiféle korra nézve s ezekkel terheljék túl szomorú és meddő gyermekkorát. Ellenkezőleg, arra való ez, hogy mindazok az eszmék, melyeket felfoghat és a melyek neki hasznosak, mindazok, a melyek boldogságára tartoznak és hivatva vannak egykor felvilágosítani őt kötelességeiről, idejekorán belevésődjenek kitörülhetetlen betűkkel és arra szolgáljanak neki, hogy élete folytán lényéhez és tehetségéhez illő módon viselje magát. Ha nem tanulmányozza is a könyveket, azért nem marad tétlenül az emlékezetnek az a fajtája, a melylyel egy gyermek birhat; mindaz, a mit lát, mindaz, a mit hall, meglepi és emlékszik rá, számon tartja magában az emberek cselekedeteit és beszédeit; és mindaz, a mi körülveszi, megannyi könyv, a melyből anélkül, hogy gondolna rá, folytonosan gazdagítja emlékezőtehetségét, a míg majd itélete hasznukat veheti. Ezeknek a tárgyaknak megválogatásában, abban a gondoskodásban, hogy szüntelenül azokat a tárgyakat mutassák neki, a melyeket ismerhet és elrejtsék előle azokat, a melyeket nem szabad ismernie ebben áll az igazi művészet: ezen első tehetsége kiművelésére és ezáltal kell igyekezni egy raktárt szerezni be neki oly ismeretekből, melyek nevelésére szolgálnak ifjúsága alatt és helyes magaviseletére életének egész ideje alatt. Az igaz, hogy ez a módszer nem képez ki csodagyermekeket és nem ragyogtatja a nevelőnők és tanítók ügyességét, de belátó, erőteljes, testileg és értelmileg egészséges embereket képez, a kik anélkül, hogy csodálatot keltettek volna ifjúkorukban, tiszteletet keltenek felnőtt korukban.

Emil nem fog semmit könyv nélkül tanulni, még a meséket sem, még Lafontaine meséit sem, bármily naivak és bájosak, mert a mesék szavai épúgy nem a mesék maguk, mint a hogy a történelem szavai nem maga a történelem. – Hogy lehet valaki elég vak arra, hogy a meséket a gyermekek erkölcstanának nevezze, nem gondolva arra, hogy az apológus, a mikor mulattatja őket, rászedi őket, hogy félrevezetve a hazugságtól, elejtik az igazságot és hogy azzal, a mit azért teszünk nekik, hogy a tanulságot kellemessé tegyük, megakadályozzuk, hogy hasznát vegyek? A mesék taníthatják a felnőttet, de a gyermeknek meg kell mondani a leplezetlen igazságot; a mint elfödjük fátyollal, nem veszi magának a fáradságot, hogy ezt a fátyolt fölemelje.

Lafontaine meséit megtanultatják minden gyermekkel és nincs egyetlenegy sem, a ki megértse. Ha megértenék, még rosszabb volna, mert az erkölcsi tanulság bennük oly szövevényes és annyira nincs az ő korukhoz szabva, hogy hamarabb vinné őket a bűnre, mint az erényre. Azt mondjátok erre, hogy ezek megint paradoxonok. Meglehet! de nézzük csak, vajjon igazságok-e?

Azt mondom, hogy a gyermek nem érti meg a meséket, a melyeket tanultatnak vele, mert bármennyire erőlködnek is egyszerűvé tenni őket, a tanulság, a melyet le akarunk belőlük vonni, kényszerít, hogy olyan eszméket vonjunk közéjük, melyeket a gyermek nem bír felfogni és mert maga a költészet természete, a mely megkönnyíti megtanulásukat, megnehezíti megértésüket, úgy hogy kellemességüket a világosság rovására szerezzük meg. A nélkül, hogy fölemlítenők azt a sok mesét, a melyekben nincs semmi érthető, sem hasznos a gyermekre nézve és a melyeket mégis oktalanul megtanultatnak velük csak azért, mert ott vannak a többiek között, szorítkozzunk csak azokra, melyeket a szerző mintha csak egyenesen a gyermekek számára írt volna.

Lafontaine egész gyűjteményében nem ismerek csak öt vagy hat mesét, a melyekben igazán a gyermeteg naivitás csillog. Ebből az öt vagy hat meséből példaképen kiválasztom az összes mesék közül az elsőt, mert ennek a morálja felel meg leginkább minden életkornak, mert ezt foghatja föl legjobban a gyermek s ezt tanulja a legszivesebben s végül, mert a szerző épen ezért ezt emelte ki könyve elejére. Ha csakugyan föltételezzük, hogy az volt a czélja, hogy a gyermekek megértsék és tessék nekik és tanítsa őket, akkor ez a mese tagadhatatlanul mestermű. – Legyen szabad tehát végigmennem rajta és néhány szóval megvizsgálnom.