Flóra 50 költeménye. Pest, Emich Gusztáv könyvnyomdája 1858. – Andersen meséi. Fordította Szendrey Julia. Pest, 1858. Kiadja Lampel Róbert.
Írónőink napról-napra szaporodnak. Most egyik, majd másik divatlap vezet be kettőt-hármat nagy elragadtatás kiséretében, s már csaknem szokássá vált irányokban az udvariasságnál több, bizonyos udvarlói hang. Ha ez a rosszul felfogott nőtiszteletből folyna, még hagyján. A nőtisztelet valami oly szép és erkölcsös dolog s annyi nemesnek és jónak kútfeje mind a társadalmi, mind az irodalmi téren, hogy még túlságaiban is nagy kiméletet érdemel, különösen nálunk, kik némi keleties és a nőtiszteletnek nem épen kedvező házi szokásokat maig sem tudtunk egészen levetkőzni.
Azonban divatlapjaink egészen más indokból vannak elragadtatva; legalább, ha a nőtisztelet oly nagyon szívükön fekünnék, nemcsak a bókokban volnának pazarak, de jobban vigyáznának verseikre, ujdonságaikra, novelláikra is, melyekben nem mindig tisztelik a nőket. Ők nem annyira a nőket tisztelik, mint az írónőket magasztalják; örülni látszanak, hogy a magyar nő is elég hőslelkü és szabadelmű szembeszállani azon százados előitélettel, mely kizárta a nőt a férfiú pályáiról; üdvözlik az írónőt, mint nemének díszét, mint a többi nőnél fensőbb lényt, ki felülemelkedett körén s elég nagy szellemű, tű helyett írótollat forgatni, többé nem a cselédekre zsémbelni, hanem az államférfiakra, tudósokra és kritikusokra; gyönyörködnek a szellem ez új fuvallatán, mely a lélek és szív eddig ismeretlen s a férfiak elől elzárt kincseit fogja föllebbenteni; kiváncsian várják, hogy a női kedély, melynek csak a családi kör számára kellene megnyílni, hogyan profanálja érzéseit az egész világ előtt, minő vallomásokat tesz, minő élményekről tanuskodik s fejti meg új oldalról a szerelem és házasélet nagy kérdéseit; el vannak telve hazafias büszkeséggel, hogy mi sem maradunk el a többi nemzetektől s nemzeti dicsőségünk fényébe egy új sugár olvad. E hangulat általános, ha nincs is épen így rendszerbe szedve, oly általános, hogy nem lenne csoda, ha sok, igen sok nőnél divattá kezdene válni nem a zajtalan, de nyugtató, ügyes-bajos, de boldogító házi körben keresni a dicsőséget, hanem az irodalom zajos, nehéz és sivár pályáján.
Mi, megvalljuk, nem osztozunk e nézetekben a nélkül, hogy az írónőség jogosultságát, melyet elvben tagadni akarunk, kivételkép bizonyos körre szorítva, s némi igazoló körülmények közt meg ne engednők. Nem durva férfidölyf és előitélet mondatja ezt velünk, hanem épen mély nőtisztelet s az előitéleteknél is veszélyesebb társadalmi sophismák gyűlölete, mert mi egyéb az írónőség, mint be nem vallott, eltakart, félbeszerbe alkalmazott nőemancipatio, e bohó és bűnös tan, mely senkit sem tenne oly szerencsétlenné, mint épen a nőt, kinek sorsán javítani akar.
A nő körét és pályáját nem férfiönkény vagy puszta conventio szabta meg, hanem a természet rendje és a társadalom szüksége. A nő physikai és szellemi alkatánál fogva épen oly képtelen a férfiú pályájára, mint a férfi a nőére s Kisfaludy Sándor nem élczet, hanem igazságot mond, midőn így szól:
Nem kisebbíteni akarjuk a nő szellemi tulajdonait; azok viszonylag bizonyosan egyranguak a férfiuéval, csakhogy egészen más nemüek, más körben kifejthetők s egyedül ott jótékonyak. Azt sem tagadjuk, hogy mindig voltak és lesznek egyes ritka és nagy tehetségü nők, kik némely férfipályán is felülmulják a legtöbb férfiut. Amit állítani merünk, sem több, sem kevesebb, mint az, hogy bármily nagy tehetséggel bírjon valamely nő, sem az államügyekben, sem a költészetben, sem a tudományban nem emelkedhetik egy rangra a hasonló tehetségű férfiúval. A nőnemen egy Napoleon, egy Washington, egy Homer, egy Shakespeare, egy Bacon, egy Kant, egy Phidias, egy Michelangelo teljes lehetetlenség, mert mindaz, mi a férfiút valóban naggyá teszi, vagy egészen hiányzik a nőben, vagy soha sem fejlődhetik ki benne teljesen. Ez annyira természetes jelenség fejtegetése a legtermészetesebben fejti meg az egész kérdést.
A női lélekben uralkodóbb az ösztön, az érzés, az értelem, szóval: a fogékonyság, mint az akarat, az ész, a phantasia, szóval: az alkotó erő; szenvedélyei talán hevesebbek, föláldozóbbak, de nem oly mélyek, kitartók, vagy jobban mondva sivárak, hogy képesek legyenek erős becsszomjat táplálni és nagy czélt vinni ki. A mit megérthetnek, könnyebben megértik, mint a férfiak, hamar elsajátítják s ezer változatban, szellemdúsan dolgozzák föl, de valami újat s mélyet találni teljesen képtelenek s legfeljebb csak genialis paradoxonokig vagy csillogó capriceokra tudnak fölemelkedni. Nők még sohasem törtek új pályát sem irodalomban, sem művészetben, egyetlen nagy eszmével sem vitték előbb a tudományt s nem is fogják soha. E gyöngeség és tehetetlenség, melyet annál inkább éreznek, mennél nagyobb tehetségüek, elfojtott dühvel tölti el őket, s önkénytelenül ragadja bizarr eszmékre, tulságokra, hamis genialitásra. S ekkor is, bár akaratlanul, a férfiak befolyása alatt állanak, például, Sand e századnak bizonyosan leggeniálisabb asszonya, mégis művein, ujjal kimutatható, hogy philosophiáját, társadalmi irányát, mely műveinek leggyöngébb oldalát képezi, ez s amaz barátjától kölcsönözte, kiket kedveseinek tartott a világ, alkalmasint hibásan, mert Sand aligha képes volt igazán szeretni s a férfiakat legföljebb csak költői izgalmakra vagy irodalmi czélokra használta föl. Ez alkotási tehetetlenség kevésbbé észrevehető oly művészetekben, melyek nem annyira teremtők, mint visszateremtők lévén, leginkább fogékonyságra vannak alapítva, sőt épen csak női sajátságok által kivihetők, milyenek a szinészet, az előadó zene és ének. Ezért lehetségesek a nagy énekesnők és szinésznők. Azonban itt is, mihelyt szorosabb értelemben vett alkotásról van szó, a nők messze maradnak a férfiaktól. Egy Beethoven a nőnemen épen oly lehetlenség, mint Shakespeare. A nők képtelenek a fáradságos és szigorú abstractióra, a mélyen ható analysisre, s helyzetükből folyó korlátolt látkörök miatt és heves szenvedélyeiknél fogva mindig egyoldalúságra ragadtatnak, mi lehetetlenné teszi nekik, hogy urai lehessenek a művészet és tudomány anyagának. Ezért alkotásaikban inkább egyes részletek sikerülnek, mint az egész; bizonyos körben bámulatos nagyságra emelkedhetnek, de körük mindig korlátolt marad, finomságuk, ragyogásuk, érzéseik heve elragadtatja a műértőt, de az erőteljességet, mélységöket, szabatosságukat senki sem bámulhatja bennök jogosan. Nem birnak elég nyugodtsággal a mély és közvetlen intuitióra, nincs elég erejök az akarat és lelki tehetségek összpontosítására, pedig e nélkül semmi nagy nem születik. Innen legsikerültebb műveikben is mindig észrevehető bizonyos habozás, lágyság, egyformaság, töröttség, meghasonlás. – S e meghasonlás követni fogja őket az életben is. Szegények kétszeresen ki vannak téve azon számtalan veszélynek, melyek a tudós, írói és művészi pályát körülörvénylik. A hiúság talán sehol sem fejlődik ki oly nagy mértékben, mint e pályákon, mi leginkább a helyzet természetéből foly. Az úgyszólva elkerülhetlen hiúságból kevésnek van ereje fölemelkedni ama büszke önérzetig, mely beelégszik önmagával, ama fönséges türelemig, melyet semmi sem tud kifárasztani, ama erényes becsszomjig, mely összetörvén az önszeretet bálványát, az eszmét, az eredményt emelte kultusszá, dicsőségévé. Csaknem kétségtelen igazság, hogy az írók, tudósok és művészek közt aránylag legtöbb hiú embert találhatni. E tekintetben a nagy szellemek közül is csak kevesen mentek sok szánandó és nevetséges gyöngeségtől. S a nő, ki már természeténél, neveltetésénél fogva sokkal hiúbb, mint a férfiú, mily könnyen válik hiúsága bábjává. Hányan nem lesznek csak azért írónők, hogy hiúságuknak, melyet más téren nem elégíthetnek ki, tápot nyujtsanak? Hány előtt nem válik az irodalom önkénytelen, észrevétlenül szalonná, bálteremmé, a kaczérság színpadává, hol untalan a kaczérság egy-egy nevetséges vagy szomorú jelenetét kell eljátszaniok. S ez még csekélység. Vannak nagyobb veszélyek is s a legtehetségesebb nőket épen ezek fenyegetik. Az abstractio számokra majd mindig csak tévtanokat szül, az analysis szívök ellen fordul, s a küzdés és dicsőségszomj képtelenné teszi őket boldogságra és boldogításra egykép. Hiába csalják meg magokat, ők szerelemre, szeretetre, ragaszkodásra vannak teremtve, hiába ölték ki magokból akarva, nem akarva a nőiséget, az összezúzott érzelmek visszakérik jogaikat: egész a sírig betölthetetlen ürt éreznek szíveikben, az eljátszott boldogság képe szüntelen kisérni, üldözni fogja őket, a családélet boldogságáé, melyet megvetnek és visszaóhajtanak, melyre képtelenekké tették magokat s mely nélkül még sem élhetnek. Büszkeségök nem engedi, hogy mindezt bevallják, de annál fájóbban, annál mélyebben érzik, minél lelkiismeretesebbek. A férj, kit szeretni hittek, s kit még szeretni akarnának, a gyermekek, kikért mindent áldozni vágynak, s kikért oly keveset bírnak tenni, a családi kör, melynek áldásává lehetnének, s melynek csak terhére kell válniok, utálattal tölti el őket önmagok iránt, s gyűlölettel a társadalmi intézmények ellen. Talán küzdeni fognak, talán összeszedik egész erejöket, hogy kivonják magokat ez örvényből, de csak új örvények közt választhatnak: szakítani, vagy a világgal, vagy családjokkal. Nincs menekülés, el kell veszniök. Életük súlypontja kívül esett a női és családi élet körén, s az egyensúly többé helyre nem állítható. Sem a férfiakhoz, sem a nőkhöz nem tartoznak, ott a nők jogait követelik, itt a férfiakét; sem a közpályán, sem a családi körben nem találják otthon magukat, az nekik igen tág, zajos és veszélyes, ez igen szűk, csendes, prózai. A közönség személyeivé váltak, kikhez mindenkinek joga van. E körülmény ingerli, vonja és bántja őket; szeretnék föltárni egész kedélyöket költői lelkesülésből, dicsvágyból, s fáj nekik, hogy mindenki tudni fogja titkaikat, élményeiket, vágyaikat, a nagy tömeg, az egész világ, mely oly örömest rágalmaz, gúnyol, nevet, mulatja magát. Balhelyzetök minden következményét el kell hordozniok s örök meghasonlásban élniök önmagokkal és a világgal. És nincs erejök hozzá. Sorsok mindig tragikum vagy komikum; szerencse, ha csak ez utóbbi, avagy ha csak a boldogság romjain tévelyegnek s nem egyszersmind a bűn ösvényén.
Még egyszer ismételjük, nem akarunk félre értetni. Nem a női szellemet kisebbítjük, nem a női jellemet becsméreljük, hanem csak azon veszélyeket soroljuk elő, melyeket a nő ha írónő lesz, nem kerülhet ki. Nem a nőket támadtuk meg, hanem csak azon divatot, mely őket nőiségük megtagadására csábítja. Tulajdonkép a nőiségnek hódolunk, a nőiséget dicsőítjük.
Ha a nő ösztöneit követi, melyet hagyomány fejt ki, jó példa erősít meg, vallás szentel föl; ha érzéseire hajt, melyekhez nem mesterséges reflexiók által jutott; ha értelmét a természetével, hivatásával, jövőjével összhangzó téren míveli: saját körében élesebben lát, biztosabban itél, inkább eltalálja az illőt, az eszélyest, az igazat, mint a férfiú, sőt egész élete szebb, bevégzettebb, harmonikusabb lehet; mert a férfiú erős küzdelmek és meghasonlások nélkül soha sem emelkedhetik szilárd jellemmé, ritkán víhat kitünő állást, fejtheti ki tehetségeit s épen azért bizonyos gyöngébb vagy erősb el-elhaló s meg-megújuló dissonantia egész sírjáig kiséri.
Az önkéntelenség e naivitása, mely legfeljebb csak fontolni tud, de nem kétkedik és bonczol; az érzések e hő és őszinte kultusa, melyet szemérem őriz és kötelességérzet korlátol; a józanság és ábránd e bűvös vegyülete, mely egymást táplálja, igazítja s egymás nélkül eltéveszti magát, az, mi a nőt szebbé, jobbá teszi a férfiúnál, angyallá, ki a földre szállott, a fény és meleg egy-egy sugarát vetni mindenüvé. Ez az, mi egyedül boldogíthatja, mert boldogításra képesíti, még akkor is, ha maga szerencsétlen; ez az, mi fentartja az élet örvényei között, mert tűrni, lemondani, mégis bízni és remélni tanítja; ez, a mi korlátlan királynővé teszi, kinek a szeretet és hála adójával hódol mindenki, a bölcsőben ringó gyermeken kezdve a sír szélén tántorgó aggastyánig; ez az erény és lelkesülés azon varázsos ereje, melyet a gyermek egyedül csak anyjától, az ifjú kedvesétől, a férfiú nejétől nyerhet; ez az ő legfőbb bája, erősebb és tartósabb az arcz szépségénél, a szellem ragyogásánál s épen a szilárd és emelkedett lelkű férfiakra nézve legvonzóbb, mert nálok ez hiányozván, leginkább érzik szükségét.
Azonban oda a fény, a varázs, a boldogság, a nyugalom, az angyalból démon lesz önmagáé vagy másoké, ha túllép körén, ösztönei helyett kételyeire hajt, érzéseit reflexiókba olvasztja föl s hiú ismereteket hajhászva, kiszárítja szívét, megbetegíti phantasiáját. S az írónőnek már pályájánál fogva e helyzetbe kell jőnie. Nyomozni, vizsgálni fog, épen oly hévvel, mint egyoldalúan s a dolgok feloldhatatlan ellenmondásait, az élet kényszerű ellentéteit soha sem fogja egészen érteni. Bonczolnia, kétkednie kell, hogy elvekre emelkedhessék s csak kedélyét képes feldúlni. Épen oly kevéssé juthat elvekre, mint nihilizmusra. Természetében van az erős ragaszkodás, de a kétely egyszersmind oly nyugtalanná teszi, mi férfiúnál alig tapasztalható. Szertelen ragaszkodni, szertelen kétkedni fog és soha megnyugodni. Eszméit, eszményeit végtelenül imádja, hamar elhasználja és széttöri és ismét újakat teremt, hogy legyen mit imádjon és széttörjön. Lehetetlen megállapodási pontot találnia. Bármily gondosan nevelték, bármily sok ismeretet szerzett, a munka komolyságát, a gondolkodás szigorát sohasem szokhatja meg. Többé-kevésbbé dilettans marad s annál inkább, minél bölcsészibb téren mozog. A nő logikája egészen más, mint a férfiúé. Nem az abstractio, csak látszólag az inductio; tulajdonkép az eszmetársítás s fejtegetésének irányát nem annyira az okok határozzák meg, mint inkább az érzés és phantasia. Bármennyire akarja megtagadni magát, mindig ezek uralma alatt áll s mindig csak ezek által lehet hatni reá. Innen aphoristikus gondolkodásmódja, szempontjainak változékonysága, erőszakos, noha bájos szökellései, meglepő combinátiói, finom észrevételei, kimeríthetlen elméssége, vonzó melancholiája, de egyszersmind képtelensége a bölcsészetre, politikára s a nagy történeti tények felfogására. Érzékeny és szenvedélyes szíve, melyet a feldúlt ösztönök, a megvesztegetett érzések romjain nem korlátolhatnak elvek, fáj, vágy és árjong; elébb-utóbb bizonyos lágy humanismus, határozatlan és hamis jóindulat, világboldogító ábránd felé hajlik, mely okvetlen erkölcstelenségre vezet legalább érzületben. Ez erkölcstelenség természetesen nem a rossz követésében, mint inkább a jó és rossz közti különbségek lassú és észrevétlen eltörlődésében nyilatkozik, kételye erénynek kereszteli a bűnt, mert lehetnek érintkezési pontjaik, saját vagy mások szenvedése föllázítja a világrend, az erkölcsi kényszerüség ellen, mely nem szokta számba venni az egyesek szerencsétlenségeit. A felszínből, egyoldaluságból vagy épen csak önmagából táplálkozó phantasiája nem képes eszményíteni a valót, az életet, ha nem saját eszményeit erőszakolja az életre. Sohasem emelkedhetik valódi objectivitásra sem az életben, sem az irodalomban. Szűk köre mindig homályban hágy előtte valamit, ismereteinek korlátoltsága nem nyujthat neki elég közvetítést, idegessége, szeszélye, érzéseinek heve viszi, ragadja, maga sem tudja merre. Vonja mindaz, mi homályos, rejtélyes s melyben a legélesebb ellenmondások vannak egyesítve. Paradoxonok, sophismák uralma alatt él s hisz bennök hívő természete egész erejével. Szenvedéseiből teremti bölcseletét, általánosítni hajlandó a szív, az élet és társadalom egyes betegségi mozzanatait s fél úton áll meg az erkölcsi problemák fejtegetésében.
Töpreng hivatásán, melyet nem szükség keresni, mert maga a természet mutatta ki, felbonczolja a szerelmet és házasságot s nem veszi észre, hogy szívét zúzta szét. Mélyen érzi, bár nem győződik meg róla, helyzete tarthatatlanságát, ürességét s keserüségében átengedi magát a kósza vágyaknak s hangulataitól vesz irányt. Magas emelkedettsége, hő lelkesülése sokszor nem egyéb, mint finom önzés, mely nem ismer kötelességet, föláldozást s csak emotiókat keres. Egymást kizáró ellenmondásokban s hiú álmokban él. Mindig keres egy férfiút, az igazit, kit soha sem találhat föl, s kit, ha föltalálna, tüstént meggyűlölne. Nem bírja el a férfiú igáját, legyen az bár a legerősebb s leggyöngédebb szerelem, s megutálja, ha rabszolgájává válik, mit egyébiránt óhajt. A beteg idealismus elragadtatásai s az érzéki vágyak hevületei közt hánykolódik a nélkül, hogy érzés dobogtatná szívét. Sérti a férfiak brutalitása és gúnyolják hideg, megfagyott érzékei. Megszokja jól kiismerni a férfiak gyöngeségeit, de elveszti érzékét az iránt, mi a bennök leginkább becsülendő. Innen van, hogy a szerelmet és házasságot balul fogja föl s a legtévelygőbb tanokat hirdeti. Innen, hogy műveiben soha sem tud igazi férfiakat festeni. Ezer változatban ismétel két alakot, oly férfiút, kit óhajt és keres, de a ki lehetetlen és olyat, kit látni vél és gyűlöl, de a ki sohasem létezett.
A franczia és német irodalom két legnevezetesebb írónője George Sand és Hahn-Hahn Ida grófnő mindezt igazolják, az előbbi annyival inkább, mert valóban geniális nő. Sandban minden megvan, mi írót nagygyá tehet, de az az egy hibája, hogy nő, megtöri szárnyait. Mélyen nézett az emberi szívbe, de a társadalmat, melyet annyiszor megtámad, soha sem érthette meg eléggé; nemes lelkesülésben lángol minden nagyért és szépért, de világnézleteinek összege nagyrészt geniális paradoxonok, csillogó capriceok rendszere; kisebb dolgozataiban s egyes részletekben nagy költőkkel vetekszik, de nagyobbszerű műveiben a compositio erejére nézve csekélyebb tehetségű férfiak is felülmulják; jellemfestéseiben a mélység, igazság és erő mellett annyi a felület, üresség és gyöngeség, hogy alig lehetne megfognunk, ha nem tudnók, hogy nőnél ez máskép nem lehet. S mégis ennyi érdem s valódi dicsőség, mely annyi mindent bír igazolni és feledtetni, feledtette-e véle csak egy perczig is, hogy boldogtalan és hogy oly pályára lépett, mely boldogtalanná teszi? Nem. «Miért rajtam e feloldhatlan lánczok? – kiált föl egy helyt.6) – Óh istenem, mily édesek lesznek vala, ha egy az enyémet megértő szív fogadja el. Óh nem! én nem költőnek születtem, szerelemre voltam teremtve. Élni akartam az emberi életet, szívem volt, erőszakosan kiszakították kebelemből s egyebet nem hagytak meg, mint fejemet, zajjal, fájdalommal, iszonyú emlékekkel, gyászos képekkel s gyalázatos jelenetekkel tele fejemet. S mert regényeket írván, hogy kenyeremet kereshessem, melyet megtagadtak, megemlékeztem szerencsétlenségeimre, mert meg mertem mondani, mily nyomorult lények élnek a házasságban, a gyöngeségnél fogva, melyet parancsolnak a nőnek, a brutalitásnál fogva, melyet megengednek a férfiúnak, a gyalázatoknál fogva, melyekre a társadalom fátyolt vet, erkölcstelennek bélyegeztek s úgy bántak velem, mint az emberiség ellenségével.» E vallomás, a mint Sand nemrég megjelent emlékiratai tanusítják, a tényekben nem elég őszinte, de érzésben bizonyára az. Az önvád, önmentség és öngúny mély fájdalma az, mely a nőiséget siratja, e drága kincset, melyet, ha a nő elveszt, mindenét elveszté.
S mit mondjunk Hahn-Hahn Ida grófnőről, ki Sandnál csekélyebb tehetség? E nő pályája leginkább mutatja, hova vezeti a nőt az analysis, a kétely. Lázas hánykolódásai közt mindig talánya volt önmagának. A társaság magasán született s ép oly kevéssé lehetett aristokrata, mint demokrata; protestansból katholikussá lőn s alkalmasint oly kevéssé valódi katholikus, mint volt valódi protestans, szerette volna Aspasia szerepét játszani s épen oly képtelen volt reá, mint most az apáczáéra. Az írónő pályáján átok fekszik, a természet és társadalom nemesise. Vagy azért ír, mert boldogtalan s még boldogtalanabb akar lenni, vagy azért boldogtalan, mert ír s végkép el akarja játszani boldogságát. Lehetnek kivételek, de a kivételek keveset bizonyítanak, mert egyszersmind a kivételes nők csekély írói tehetségét bizonyítják.
Nem volna-e hát az írónőségnek jogosultsága? Valóban a kritika tagadni kénytelen; ámítaná a nőket, ha azt mondaná, hogy e pályára épen úgy hivatvák, mint a férfiak, s a boldogtalanság pályáját ajánlaná nekik, ha munkásságra hívná föl őket. Azonban határozott tiltakozásával még nem zárja el magát műveik méltánylásától s ha egyszer elmondta őszinte véleményét pályájokról, legfeljebb még csak azt ismételheti untalan, hogy oly körre szorítkozzanak, mely természetökhöz, tehetségökhöz legillőbb, hivatásukkal, kötelességeikkel leginkább megegyeztethető, mert egészen megegyező soha sem lehet. S még itt is mennyi csalódásnak és csalatásnak vannak kitéve, többnek mint a férfiak. Kevés módjuk van tisztába jöhetni tehetségök iránt. A társas körökben jogos fensőséget gyakorolnak a férfiakon s azt hiszik, hogy szellemdúsan csevegni s jól írni ugyanegy dolog. A férfiak udvariasak hozzájok vagy épen udvarolnak nekik s mintegy kötelezve vannak műveikről csak jól és szépen nyilatkozni. Egy pár szép szem még a szigorú kritikust is megszelidíti; nem állván a közönség előtt, megenged magának egy-két bókot, hogy később midőn íróasztalához ül, gúnynyal boszulhassa meg gyöngeségét. De hasztalan nyilatkoznék szigorúan s bírálna lelkiismeretesen, sokkal lelkiismeretesebben, mint a közönség előtt: a nők, a mit félre akarnak érteni, okvetlen félreértik, s oly könnyen tudják magukat sophismákkal megnyugtatni. Ez a kritikus csak a remekműveket képes magasztalni, nőtől nem lehet annyit várni, mint a férfiútól, nőtől ennyi is elég. Nőiségökkel vigasztalják, mentik magokat s épen akkor, midőn nőiségökről akarnak lemondani. Aztán azon körre nézve is könnyen tévedhetnek, melyet legsikeresebben lehetne mívelniök. Az irodalomnak némely ága csak látszólag esik körükbe; a határvonalok oly észrevétlen mosódnak el, hogy tüstént ott találják magukat, hol a látszat sem szól mellettök. S a nőnek, ha egyszer elveté a gyöngédség és szemérem félénkségét, mindig több önbizalma és bátorsága van, mint a férfiunak, mert szenvedélyesebb s kevésbbé ismeri a veszélyeket.
Az eszes és mívelt anya bizonyosan több tapasztalatot tesz gyermekei, általában a gyermekek körül, mint az atya s a legtöbb nevelő, mégis a nevelésről a nő legkevésbbé képes valódi jó munkát írni. Ide abstractio, philosophiai természet és míveltség szükséges, minővel a nő nem bír, s a melyet meg nem szerezhet. Legfeljebb csak egyes éles és finom észrevételt, nehány becses tapasztalatot várhatunk tőle, de mélybe vágó elemzést, kidolgozott rendszert sohasem. Azonban helyzeténél, hajlamainál, kedélyénél fogva igen alkalmas meséket, beszélykéket írni gyermekek, kivált fiatal leányok számára s talán jobbakat, mint a férfiak. Kár, hogy e tért annálinkább lenézi, mennél tehetségesebb és szellemdúsabb. Külföldön még csak találkozik egy-egy, ki sikerrel míveli az irodalom e fontos ágát, de nálunk épen nem, mert ezért senkit sem magasztalnak a divatlapok, senkinek sem adják ki arczképét s több efféle. A nőnek éles érzéke van a nevetséges iránt s elméssége kifogyhatatlan. Ugy látszik, mintha hivatva volna a komikumra és humorra, pedig erre a legképtelenebb. A komikum és humor sokkal szélesebb látkört, több tapasztalatot, nagyobb emberismeretet, szilárdabb meggyőződést és objectivitást kiván, mint a tragikum, szóval oly elemeket, melyek a nőnél leginkább hiányzanak. A nő csak elmés s az elmésség még mindig megrontotta a komikus írót és humoristát; legfeljebb csak bizonyos szűk mulatságos genrera van hivatva, hol elméssége, játszisága, finom ironiája igen helyén van. A nő eme tulajdonságából foly azon kellemes és utánozhatlan csevegés, melyben őt a férfiu sem a szalonban, sem az irodalomban utol nem érheti. A férfiak társalgásában mindig van valami nehézkesség, mondhatni pedantság; itt is czélt, logikai rendet követnek, könnyen hajlanak vitára, fejtegetésre s a ki nem ilyen, rendesen üres fecsegő vagy épen ostoba. A nő könnyen szökel egyik tárgyról a másikra; élénk értelme, szikrázó elméssége, áradó kedélye minden tárgyból kiemel egy-egy oldalt a nélkül, hogy az egészet föltárná vagy elemezné s tovább száll a lepke könnyüségével. Csak ő érti a társalgás művészetét, a beszéd e könnyed és tárgy nélküli játékát, mely sem szenvedélyt nem kelt, sem az eszet nem fárasztja, mégis mindeniket foglalkoztatja s legkellemesebb benyomást hagy maga után. S e tehetségét az irodalomban is nagy sikerrel érvényesítheti, sikerült úti rajzokat, tárczai csevegéseket írhat s nagy szerencsével mívelheti az irodalom azon könnyed nemeit, melyeket nem azért nevezünk könnyedeknek, mintha megvetnők, hanem, mert nem szigorúan meghatározható irodalmi nemek. Itt sokkal többre viheti, mint a férfiu, ha ugyan dicsvágya a legtöbb esetben nem ragadja nem az ő számára font koszorúk után.
A nő érzékenyebb, szenvedélyesebb, mint a férfiu s úgy látszik, mintha kiválóan a lyrára volna hivatva. Ez is csalódás. A nőnek korlátolt helyzeténél fogva csak egy pár gyöngédebb húr állhat rendelkezése alatt, mi nem ad nagyobbszerű költészetet s érzéseinek örökös önmagába sülyedése nem engedi sem a szabad szárnyalást, sem a hatalmas emelkedést, sem a formai erő kifejlését. Az eposzra nem vonja hajlama, a drámában tehetetlenségét maga is érzi, mert e költői forma szigorát ki nem birhatja s a jellemzésben legkevesebb ereje van, a mi drámában egyik fődolog, az erős és nagy vonások rajzához. A novellához és regényhez vonzódik leginkább s méltán, mert itt van leginkább helyén, ha csak tisztán egyéni viszonyokkal foglalkozik, ha csak tisztán a társaság és családi kör eseményeit rajzolja, s békét hagyva minden analysisnek, ösztöneit és érzéseit követi. Ez természetesen szűk kör s nem is a modern regény köre, de egyetlen, hol nem pazarolja erejét s nem rontja meg magát. – A társadalmi és történeti regény mindig eltéveszti, mint eltévesztette Sandot s el fogja téveszteni a legerősebb tehetséget is. A társadalmi nagy dissonantiákat, a történeti és politikai nagy tényeket költőileg feldolgozni nem nőnek adatott. A költő csak azt adhatja, mit legalább analog formákban átélt, átérzett, átgondolt és átküzdött. Bármily sok legyen az, mit egy nő átélhet, e viszonyokkal alig érintkezhetik vagy ha mégis igen, nagyon kevés ereje lehet az átküzdéshez és nyugalma, philosophiai míveltsége az átgondoláshoz. Az örvény kikerülhetetlen s annál inkább, mennél nagyobb tehetséggel bír. Ezért méltánylandók az angol írónők, kik rendesen érzik körük korlátoltságát, ritkán csapnak túl rajta s inkább kevésbbé termékenyek, változatosak, mintsem tévedők. Ezért kiállhatlan a német írónők legtöbbje, kik untalan nagy társadalmi kérdéseket, erkölcsi problemákat tűznek ki magoknak s a politika, philosophia, theologia legfontosabb kérdéseiről oly könnyelműen, noha elég unalmasan, fecsegnek, mintha a tegnapi bálról volna szó. De ha a férfi oly könnyen félreismeri magát, de ha jó költő is, annyiszor nem gondolja meg erejét, hogyan kivánhatni meg egy nőtől s mi több írónőtől, hogy túl ne becsülje magát s ki ne lépjen köréből. Csak oda térünk vissza, honnan kiindultunk, csak azt kell ismételnünk, mit már annyiszor elmondánk: veszélyes az írónői pálya, mindig veszélyes, még akkor is, ha a nő az irodalom oly ágát míveli, mely hozzá legillőbb.
Azonban mindez igen csekély mértékben illik a magyar írónőkre – mondhatják s már mondják is divatlapjaink; nálunk az írónők nem oly számosak, hogy komoly aggodalomra adhatnának okot s nem oly téren mozognak, mely feljogosíthatná a kritikát ily hosszas és kemény philippikákra. Irónőink csak dilettansok, kik ha egyéb dolguk nincs, írnak egy-egy verset, novellát vagy épen regénykét, igény nélkül, szórakozásból s egész pályájuk sem komolyabb, sem veszélyesebb, mint egy kis zongorázás vagy rajzolási kisérlet. Valóban ebben sok igaz van. Irótollat forgató nőinknek előbb még írónőkké kellene válniok, hogy megérdemeljék a kritikát. Azt is megengedjük, hogy nem nagy igénynyel lépnek föl s nem igen lehet őket félteni sem a sivár becsszomjtól, sem a professionatus író erős küzdelmeitől és mély gondjaitól. Hanem akkor lapjaink miért igyekeznek hát igényesekké, becsszomjasakká tenni őket tömjénezéseikkel, miért nem tanácsolják nekik, hogy csak azon kört gyönyörködtessék verseikkel és novelláikkal is, melynek zongorázni és rajzolni szoktak? Az is egy kissé különös, hogy épen azok állanak elő a dilettantizmus mentségével, kik annyi magasztalást halmoztak reájuk, mennyit egy nem dilettans író is megsokal, ha némi önérzettel bír. Egyébiránt írónőink egészen a divatlapok teremtményei. A szegény nők látván, hogy oly olcsó a dicsőség, fölbátorodtak. Elolvasták a divatlapok híres és koszorús költőit s észrevették, hogy ily híresek és koszorúsak ők is tudnak lenni. Gondolták, hogy nőtől senki sem vár annyit, mint férfiútól, s miután a divatlapok által teremtett közvélemény a férfiút is fölmenti a kritika alól, mennyivel több elnézésre, hazafiasságra számíthat a nő, kihez különben is minden becsületes férfiu udvarias. Egész naivsággal léptek az irodalmi pályára. Irtak novellákat, melyek csak annyi életismeretet árultak el, mint a férfiak némely híres novellái; írtak verseket, melyekben épen oly kevés eszme volt, mint a férfiakéban, s ha a formát elhanyagolták, az érzület nemességében legalább túltettek rajtok; írtak regényeket, s a férfiak kénytelenek voltak megdicsérni, mert az övékhez hasonlók valának; írtak tárczaczikkeket, vidéki leveleket, rossz nyelven, tele bohósággal s a férfiak örömmel igtatták a magukéi mellé. Oh a magyar nők nem hibásak s mi védjük őket teljes erőnkből. Nem féltjük a kétely nyugtalanságaitól, mert akkor eszmékkel kellene foglalkozniok s ezt a férfiak nagy része is ritkán teszi; nem hiszszük, hogy a Sand vagy a Hahn-Hahn Ida sorsára jussanak, mert ahhoz sem tehetségök, sem elég előkészületök; nem aggódunk, hogy a dicsőségszomj és erős küzdés boldogtalanokká teszi őket, mert nem ismerik a dicsőséget, s küzdeni sem akarnak. A magyar írónők csak dilettánsok s az ezer szerencse. S mégis jónak láttuk elmondani, a miket elmondánk. Hadd tudják meg, hogy ha dilettansokból írónőkké válnak, mennyi veszélynek teszik ki magokat, s ha csak dilettánsok is maradnak, még nem mentek e veszélyektől. E kérdést más oldalról is megvilágítani épen idején volt. Nemcsak kritikai meggyőződésből szóltunk, hanem szívünkből is. Minket mindig melancholikus hangulat fog el, valahányszor írónőink műveit olvassuk. Hogy is ne? Nálunk nem annyira nők írnak, mint inkább fiatal leányok. Istenem! Miért görnyedtek íróasztalaitoknál, miért rontjátok szép szemeiteket, halványítjátok piros arczaitokat, midőn szebbnél-szebb versre lelkesíthetnétek a férfiakat, szebbekre, mint a minőket ti tudtok írni? Elég ízléstek van, hogy tetszéstek megérdemelje a fáradságot, miért hajhásszátok a férfiak tetszését, kik csak udvariasságból vagy épen korlátoltságból tapsolnak nektek? Miért raboltok el annyi drága perczet szüleitektől, férjeitektől, kedveseitektől, csak azért, hogy nyomatva lássátok neveteket s egy pár bókot nyerjetek, melyeket máskép jobban ki tudtok érdemelni? Miért teszitek még nehezebbé a magyar kritikát? Szegény magyar kritika már el van keresztelve, hazafiatlannak, aristocratának, oh iszonyú, még csak az a hijja, hogy nőgyülölő is legyen s ti azzá teszitek!
A régibb magyar irodalom alig mutat föl egy pár írónőt s az újabb időben is csak ez utóbbi évtizedben jelentkeznek számosabban. Részint a külföld példája, részint divatlapjaink bátorítása kezdi virágoztatni irodalmunk ez ágát s az mindez ideig alig emelkedett feljebb oly dilettantizmusnál, mely épen oly keveset árt, mint használ. Azonban épen azért vala szükséges, még jókor, a maga idejében, a más irodalmakban élesen kifejlett tévedésekkel, a külföldi és professionatus írónők példáival világosítani föl a kérdést. Talán erősebb színeket használtunk, kiméletlenebben szóltunk, mint szokás nálunk, hol a kritika jogáról, modoráról, formáiról a legnaivabb fogalmak divatoznak, de bizonyára annyi őszinte lelkiismeretességgel, mondhatnók fájdalommal, mennyit e kérdés természete és komolysága kíván. Fejtegetésünkben nem a mi kezdő és dilettans írónőink lebegtek szemeink előtt: ezért tiltakozunk e czélzások gyanusítása ellen; nem azon veszélyeket fejtegettük, melyeket írónőink már magokra vontak, hanem azokról, melyeknek ki lehetnek téve: ezért óhajtunk félre nem értetni, nem annyira a magunk, mint inkább azon nők érdekében, kik írni szoktak. A mi írónőinkre még kevés panasz lehet, de jó ha tudják pályájok veszélyeit, a mi írónőink aránylag még kevesen vannak, de a divat kezd ragályos lenni. Ismerünk fiatal leányokat, kik sírnak azon képzelt szerencsétlenség miatt, hogy nem elég szellemesek, hogy írónők lehessenek, atyákat és anyákat, kik leányaikat az írónői pályára buzdítják és növelik, férfiakat, kik előtt az írónőség úgy tűnik föl, mint a legmagasabb női eszmény; a magyar közvélemény vagy egészen az írónőség mellett van, vagy azt csak tréfás oldalról fogja föl. Ily körülmények között némi visszahatást idézni elő, némi éles polemiával támadni meg e divatot, sem botrányhajhászat, sem don quixotteria.
Polemiáinkat nem azért kötöttük a két fenn czímzett műhöz, mintha azok megrovásokat érdemelnének. Ellenkezőleg e művek méltányolhatók, részint mert oly téren mozognak, hol a nők legsikeresebben működhetnek, részint mert a közelebbről megjelent s kritikát nem érdemlő női művek közt leginkább figyelemre méltók. Azonban puszta méltánylatunk igazolása lett volna az írónői pályának, melynek határozott ellenségei vagyunk. Az által, hogy épen akkor támadjuk meg az írónőséget, midőn két méltányolható női művet ismertetünk, leginkább hittük elkerülhetni az elfogultság és előitélet vádját. Czikkünk sem értekezés, sem szorosan vett bírálat, holmi essayhez hasonló dolgozat, midőn a kritikus egy pár művet ismertetvén, alkalmat vesz elmondani gondolatait vagy a művek tárgyáról, vagy arról, mi azzal közel vagy távoli kapcsolatban van. E forma nálunk még nem elég divatos, de nem annyira új, hogy félreértésre adhatna alkalmat. Nők műveit bírálni nálunk még eddig nem volt szokás, de szokásba kell hoznunk, mint a hogy más irodalmakban van. A kritika nem válhatik a gyöngédség vagy udvariasság kérdésévé. A nők művei épen úgy a kritika körébe tartoznak, mint a férfiakéi s legfeljebb csak a modorban lehet némi csekély eltérés. E tekintetben egy más polemiánkban már nyilatkoztunk. A nő, ha közpályára lépett, lemondott minden nemét illető előjogáról; a kritikus, a férfiú tartozik elfogadni a lemondást s csak arra köteles, hogy irányában ne használja a kritika és gúny azon legélesebb fegyvereit, melyeket férfiak irányában minden habozás nélkül használhat. Nekünk a jelen esetben azon kellemes helyzetünk van, hogy e szabados s még azért eléggé éles fegyvereket sem kell használnunk s örömmel térünk át Flóra költeményei ismertetésére.
Azon nők közt, kik ez utóbbi évtizedben lyrai költeményeket írnak, csak Iduna és Flóra bírnak figyelemre méltó tehetséggel, ha nem is oly jelentékenynyel, mint divatlapjaink hirdetik. Idunát már kora halála is a részvét tárgyává tevé. Gyöngéd és csinos dalai, melyekben egy szerény és szerető női szív kevés és szűkkörű, de megható és őszinte élményei s egy a betegség szenvedései közt önmagát vigasztaló lélek mélabús, de önmegadó ábrándjai nyilatkoznak, méltán nőink kedvencz olvasmánya. Flóra is, bár más változatban, e nőies téren mozog. Gyöngy és gyémánt helyett dalt és virágot óhajt. Egy eltépett zöld levelet sodor a szél lábaihoz s kérdi: vajjon nem anyja írt rá üzenetet, vajjon a harmat nem búcsúkönnye-e? Boldognak tartja magát, bár néha elborul, néma, könnyezik; megvidul a természet képein s az emberek közt, kik hozzá oly jók. Kinyitja ablakát, kéri a tavaszt, hogy jőjjön be hozzá, gyógyítsa meg, ő nem mehet ki, beteg; ha felgyógyul, ő is majd visszalátogatja s mindent meghálál neki. Fogja édes anyja kezét, forró homlokához érteti s hiszi, hogy míg ez őrző angyal fedezi szárnyaival, meg fogja kimélni minden baj és betegség. Virágait ápolja s mintha ezer virágszellemke venné körül, csengés-zengést hall s dal, rege ringatja ábrándokba. Tudakolja, van-e a virágban sejtelem a kétes jövő iránt s im, bár ő örül, virága elhervad; a csillagot is megkérdi s im, bár ő búsul, a csillagfény lemosolyog hozzá. Szép őszi virágot lát a hervadó mezőn, de nem szakítja le, miért venné le a mosolygást egy haldokló arczáról. Szereti a természetet, örömest látogatja s mindig van hozzá mondani valója. Elbeszél fűvel, fával, virággal, madárral, most, mint játszó gyermek, majd mint ábrándozó leányka. Kora tavaszszal, midőn a nap már bimbót kezd fakasztani, kéri a kis madarat, hogy jőjjön vissza, szánja meg a néma természetet s adja vissza neki lelkét, örömei hangját, a dalt. Kérdi az erdőtől: vajjon van-e balzsamerő illatában s a fák titkos zúgásában csendes síridalt vél hallani. Kéri a fénybogárkát, hogy álljon meg, csak testvérének akarja oda adni, ki bizonyosan nem bántja s ismét visszateszi a fűbe. Elábrándozik, vajjon a hegy szebb-e, midőn a föld égbe vágy, vagy a róna, midőn az ég a földre. Elmegy az erdőbe, hol nincs semmi zaj s csak egy sóhaj tesz tanuságot az életről, s a sóhajba olvad egész lelke. Hallgatja a fülmilét, búsul kedvencz rózsája hervadásán, nézi a hulló csillagot, a hervadó virágot, a futó habot s örül, hogy, bár minden oly hamar elenyész, kebléből a dal nem apadhat ki. Soha sem víg, de ritkán érez erősebb és mélyebb fájdalmat, mindig méla, csendes ábrándozó, ki igyekszik vigasztalni magát és másokat. Néha enyeleg, de finom gúnyora alig több a gyermek csodálkozó mosolyánál, ki valamit nem tud felfogni. Megkérdi a könnyező vierlandi leányt, hogy miért sír, talán nem érti érzéseit a világ, vagy talán mert jól áll neki a könny – valóban jól áll, mint virághoz a harmat. Elmondja, hogy a virág elhervad s tavaszszal újra kivirul, erre semmit sem mondanak az emberek s a szívet mégis elitélik, ha feledvén újra szeret. Az ég tiszta kék, virág nyílik, madár dalol s ő még sem tud gyönyörködni, vihart óhajt s vádolja magát, hogy mindig a bírhatlant áhítja, ha valami megvan, nem kell s kívánja, ha nincs. De ez enyelgő hangulat rövid ideig tart s újra bújába sülyed. Megénekli a kis gyermeket, kit az istennek nagyon szeretnie kellett, mert korán magához vette; bejárja kedvencz helyeit, hol emlék minden fűszál, minden kő, s nem mer a jelenre gondolni, mert fájna, hogy csak a multban élhet; leborul a fűbe, elpanaszolja, mint anyja keblén, búját, örömét, vigaszt, részvétet talál s midőn távozni készül s keble elszorul, a jövő tavaszszal vigasztalja magát.
Ime nagyjában Flóra költészete. Szűk és egyhangú, mint általában a nőké, de gyöngéd és nemes s oly őszinte, minden affectatiótól ment, mint ritkán a férfiaké, kivált nálunk, hol nagy divatban van oly dolgokról írni, melyeknek a költő csak hírét hallja s oly érzésekről, melyeket soha sem érzett. Teljes méltánylatunkat kell kifejeznünk, hogy a költőnő jól választá körét és érzi, hol a költészet forrása. Átcsap ugyan ő is néha oda, hol nem találhatja otthon magát s ekkor költeménye nem is egyéb bombasztnál; de ezt mintegy önmaga is érzi s visszatér oda, hova való érzései szólítják. Azonban az egészen más kérdés: vajjon e jól választott kört jól tölti-e be s költői intentióinak elég alkotó erő áll-e szolgálatában? Sajnáljuk, hogy e tekintetben fukarkodnunk kell méltánylatunkkal. Itt a legtöbbször elmarad Idunától, nemcsak verselésre, de költői erőre nézve is. Nem bírja eléggé ama benső formát, melyben a magában költői gondolat és érzés valóban költeménynyé válik; ritkán tudja azt mondani, a mit akar s úgy a mint akarná, haboz, keres, küzd s gondolatai, képei elmosódnak vagy homályosakká válnak. Jobb költeményeiben is vannak fölösleges versszakok, sorok, szavak. Inkább az abstract, mint concret szavakhoz és kifejezésekhez vonzódik, pedig tulajdonkép csak ez utóbbiak a költőiek. Érzéseit reflexiókká változtatja, mi árt a dal önkénytelenségének s a próza felé hajlítja. Például nem egy lelkesült felkiáltásban mondja el, hogy nem tudja vajjon a rónát szeresse-e vagy a hegyet, hanem így szól:
s aztán megfejti miért. E hajlamából foly az is, hogy némely igen kedves darabjait, mint például «Csitt, kicsiny virágszellemkék» okoskodó magyarázattal végzi be s nem a rajznak oly finom fordulatával, mely nem mond ki semmit, de mindent sejtet s az olvasóra hagy. Úgynevezett közhelyeket is többet használ, mint tehetségétől várnók, de az meglepetés reánk nézve, hogy a magyar költészet nagy betegségétől, a rossz képek hajhászatától s az üres és nagy phrasisoktól annyira ment. Természetesen ő sem tud egy fölvett képet mindig végig vinni, mint például «Sirén a dal» czíműben, ő is mond olyasmit, melynek semmi értelme nincs, de ez aránylag oly kevés, hogy szót sem érdemel.
Általában Flóra tehetsége feljogosít bennünket arra, hogy többet várjunk tőle, mint a mennyit adott; ő bizonyára többet is fog adni, ha érteni fogja, hogy a költői gondolat és érzés még magában nem költemény, nem mű. Ő már ösztönszerűleg érzi is ezt; legalább van két oly költeménye, melyeket a magok nemében műveknek lehet mondani. Közöljük mind a kettőt, leginkább azért, mert az eddigi ismertetők figyelemre sem méltatták, mi pedig az egész füzet legjobb költeményeinek tartjuk.
Letarolt kert…
Szép volt a kis gyermek…
Csodálatos, hogy írónőink szaporodásával a gyermekek, ifjuság, kivált a fiatal leányok számára írt olvasmányaink nem szaporodnak. Irónőink egészen elhanyagolják e tért, nem akarnak holmi unalmas gouvernante vagy pedáns anya hírébe jönni, félnek, hogy elvesztik azon rejtélyes nimbuszt, mely őket annyira érdekesekké, költőiekké teszi s melyért oly könnyen kiállhatni a prózai lelkek élczeit s az epés kritikusok gorombaságait. A versen kívül csak beszélyt és regényt szeretnek írni; festeni akarják az életet és szenvedélyt s leírják mindazt, mi nem épen a legjobb regényekből emlékökben maradt. Ennyi tulajdonkép az ő egész míveltségök és költői venájok.
Egyik írónőnk, ki jeles színésznő, nagy hasznát veszi szerepeinek, innen is onnan is kivág egy-egy jelenetet vagy phrasist s alkalmasint mélyen sajnálkozik, hogy nem a hálás külföldi, hanem a hálátlan magyar közönségnek ír; egy másik a hidegvette idealizmus zöldeskék színével fest be mindent, mint ahogy a pesti bolti czímereken szokás festeni az angyalokat; a harmadik úgy cseveg, okoskodik, hogy az ember feje megfájdul s mégis odaírja: folytatása következik; a negyedik nem épen épületes dolgokat feszeget, de azért művei nem veszélyesek, mert nem bír hitetni, elragadni; az ötödiknek megvan az ő jóakaratja, csak az a kár, hogy azt hiszi: beszélyt írni annyi, mint elbeszélni valamely érdekes vagy érdektelen történetet s így tovább.
Valóban, beszélyírónőink csekély tehetséggel bírnak, de ha nagyobb tehetségüek volnának is, nem oly úton indulnak, hogy tőlük valami derekasabbat lehetne várni. Nem belső ösztön, kényszerű nyugtalanság fogat velök tollat, hanem szeszély, unalom, vagy hiuság, nem azért írnak, mert szívükön fekszik valami mondani való, hanem mert divattá vált írónősködni, nem élményeikből, tapasztalataikból, jól ismert, értett, átgondolt viszonyokból merítenek, hanem holmi reminiscentiákból, s így hiányzik bennök a kellő tisztelet a költészet iránt, mely nélkül alig mehetni valamire. E mellett ugyanazon elveknek hódolnak, melyeket nem annyira elméletileg, mint gyakorlatban úgynevezett fiatal irodalmunk szokott hirdetni; ők is azt hiszik, hogy a költészet az értelem és ész uralma alól kiszabadult phantasia és érzés játéka s a költőt nem emelkedettsége s a szép cultusa emeli a tömeg fölé, hanem hóbortja és affectatiója. E tekintetben nem oly vakmerőek ugyan, mint fiatal irodalmunk némely férfiai, de azon genialitásban, hogy csekély irodalmi műveltséggel bírnak, jóval túl tesznek rajtok. A nő gondos nevelés mellett is aránylag csekélyebb irodalmi műveltségben részesülhet, mint a férfi. Külföldön e hiányt némikép pótolja azon élénk egymásrahatás, mely a társaságot és irodalmat összefűzi. A franczia salonok mindig nevezetes befolyással voltak az irodalomra. Az írók olyasmit hoztak el onnan, mi hasznukra vált s olyasmit hagytak ott, mi emelte a társaságot s nagyon jótékonyan folyt be a nők míveltségére, kik rendesen sokkal többet tanulnak társalgásból, mint könyvekből. Nálunk ez teljesen hiányzik. Salonaink, melyek alatt nemcsak az aristocratia termeit értjük, csekély összeköttetésben vannak az irodalommal.
Ha az irodalom vagy tudomány komolyabban jő szóba, nők és férfiak külön-külön csoportozatot alakítanak, mert unják vagy nem értik egymást. Nőink nevelésében az irodalmi tanulmány, mely nélkül mivelt nő el nem lehet, mert irodalmi míveltséggel bírni és írónőnek lenni nem egy dolog, nem játszik jelentékeny szerepet. E tekintetben az aristocratia és a középosztály női közt a legtöbb esetben csak annyi a különbség, hogy amazok több idegen nyelvet beszélnek és kevesebbet tudnak magyarul. Tudni vagy jobban mondva beszélni néhány idegen nyelvet, nőinknél az irodalmi műveltség eszménye. Nőnevelő intézeteinkben is ezen fáradoznak leginkább s bennök a növendék lányka annyi irodalmi míveltséget sem szerezhet meg, mennyi csak a magyar irodalomból is könnyen megszerezhető. Az irodalmi tanulmányok e mellőzése, az ízlés e fejletlensége okozza aztán azt, hogy nőink mind a hazai, mind az idegen irodalomnak gyöngébb termékeit kedvelik leginkább. Szépirodalmi lapjaink, melyeknek épen nőink irodalmi míveltségét kellene fejleszteniök, nemhogy betöltenék hivatásukat, de megközelíteni sem akarják.
A nem épen válogatott beszélyek és versek mellett semmit sem nyujtanak, mi kellemes modorban és viszonyainkhoz alkalmazva terjesztené az irodalmi míveltséget. Az eszme, az ismeret nekik tudós czopf vagy szárazság. Bizonyára divatlaptól senki sem kiván sem szorosan vett tudományos fejtegetést, sem részletes kritikát, de igenis annyi ismeretet és ízlést, mennyi szükséges arra, hogy közönségének nagyjában kellő irányt és tájékozást adhasson mindabban, mi körébe vág. Ez unalmas a nőknek, mondhatják divatlapjaink; csak fáradságos a szerkesztőknek, mondjuk mi. Divatlapjaink elhitették magokkal, hogy csak az üres fecsegés, a curiosum, a saphiriaskodás az, mi a nőket mulattathatja.
Valóban senki sem nézi le a nőket náloknál jobban. Hiába törnek lándzsát az írónőség mellett, hiába magasztalják a nőnemet azért, mert férfiu akar lenni s állítják még a mezei munkára is a férfiuval egyenlő képességünek, hiába ferdítik el czikkeinket s fogják ránk, hogy mi a nőket míveletleneknek óhajtjuk, ők azok, kik csak kávénénikéknek tudják képzelni.
Mindaz, mit az irodalomról és művészetről összebeszélnek, a legmindennapibb társalgásnak sem elég műértő vagy kellemes. Rendesen közhelyeket ismételnek, melyek egykép illenek mindenre vagy oly fogalomzavart árulnak el, mely a dolgok abc-jével sincs tisztában. Ezt tartják aztán könnyed szellemdússágnak, melylyel egyedül hathatni a nőkre, eredeti magyar felfogásnak, melyet nem vesztegetett meg semminemü idegen æsthetikai olvasmány. Ez utóbbi pontban teljesen igazok van. Nem olvassák a világhírű műphilosophokat, irodalom-történetírókat; csak nevökről ismerik vagy egypár magyar kritikus idézetéből, s csak azért emlegetik néha, hogy plagiummal gyanusítsák a «Pesti Naplót» és «Budapesti Szemlét». Nézzétek a nyegléket – mondják mindegyre – kik megrabolják a mások műveit s idegen tollakkal páváskodnak, azonban soha sincs kedvök állításaikat bebizonyítani, nem is tudnák, még akkor sem, ha igazok volna, mert nem ismerik azon munkákat, melyekre hivatkoznak. Nekik a tudományban az eredetiség annyi, mint nem ismerni az illető tudományt s újra kigondolni mindazt, mit mások már rég és jól kigondoltak. Fogalmuk sincs azon solidaritásról, mely a keresztény polgárosodás államait és irodalmait összefűzi s melynek ismerete nélkül specificus nemzeti szempontokra emelkedni teljes lehetetlen. A kritikától mindennap új törvényt követelnek, mintha az æsthetika törvényei mindennap változnának s nem volnának oly örök igazságok is, melyeket a legnagyobb lángész sem törölhet el, mintha a kritikusnak más tiszte volna, mint ez igazságokat, törvényeket fejtegetni, alkalmazni s ha valamely műből ujat vonhat le, megvizsgálni s vagy elvetni vagy küzdeni érte.
Nekik minden külföldi szempont, mely rájok nézve nem kedvező; ők csinálnak oly magyar æsthetikát, mely szerint annyi nálunk a jeles és remekmű, mint eső után a gomba. Nekik minden túlszigor, igazságtalanság, epe, mely nem bámul föltétlenül s a jeles írókban is nagy árnyoldalakat mer fölfedezni; ők hisznek az abstract tökélyben s nem tudják, hogy a legnagyobb írót is nem a tökélyek összege teszi nagygyá, hanem a fogyatkozások kevesebbsége. Azonban tudnak ők nagyon szigorúak is lenni, ha bántva érzik magokat s megharagusznak. Ekkor aztán Shakespeareről is amolyan kimélő iróniával beszélnek s némely, egykor dicsőített hazai tehetségek irányában mind inkább lohad határtalan lelkesülésök, melyre azelőtt sem volt semmi szükség.
Leginkább az akadémiát szeretik megtámadni, melyet holmi költőkeltő és dicsőítő intézetnek óhajtanának s az úgynevezett tudósokat, kiket csak tehetség nélküli embereknek képzelnek. Előttük csak a vers, beszély, dráma- és regényköltő az író; a tudományos munkát compilatiónak tartják, a kritikát és essay írást plagiumnak, a fordítást és átdolgozást lelki szegénységnek, a szerkesztést puszta gépies foglalkozásnak. Ez utóbbit illetőleg tapasztalásból beszélnek. Divatlapjaink szerkesztése csakugyan ritkán több gépies foglalkozásnál. A szerkesztők keveset gondolnak azzal, hogy eszmékben, elvekben, érzületben bizonyos következetességet, rendszert, színezetet öntsenek el lapjaikon. Nem igen van véleményük, összehalmoznak mindennemű véleményt s tulajdonképi hatásuk nem annyira a közvélemény fejlesztése, mint megzavarása. Egy pár jó czikk, helyes nézet, amúgy elvétve, még magokban nem adnak irányt. Ezt csak öntudatos folytonosság és gondos következetesség eszközölhetik, mit szépirodalmi lapjaink ismerethiány vagy hanyagság miatt egészen nélkülöznek.
Ime a szellem, honnan nőink nagy része meríti irodalmi míveltségét, íme az iskola, hol írónőink az irodalmi pályára készülnek. Ily körülmények között nem igen várhatni tőlök, hogy a gyermekeknek és ifjuságnak valami értékest nyujthassanak. E szakma, ha nem is kiván annyi élettapasztalatot és költői erőt, mint a regény és beszély, de bizonyára sokkal több irodalmi míveltséget, mint a mennyivel írónőink bírnak. Azonban mi akadályozza őket, hogy a külföld e nemű jobb termékeit lefordítsák vagy viszonyainkhoz alkalmazva átdolgozzák? Igy használhatnának valamit, hiányt segítenének pótolni s idővel igen tisztes állást víhatnának ki.
A szülők a legjobb akarattal sem elégíthetik ki gyermekeik szükségét a magyar irodalomból s a gyermekszobákat franczia és német könyvek özönlik el. Egy ily jól lefordított vagy átdolgozott munka fölérné írónőink összes munkásságát, mely csak rossz beszélyeink és regényeink számát szaporítja. Ezért igen méltánylandó Józsika Julia munkássága, ki részint e téren mozog, részint divattudósításokat ír s apró czikkeket dolgozgat át. A Nővilág tárczájában az ő czikkei érnek legtöbbet. Jól érti a dolgot, a melyről ír s modora oly választékos és kellemes, hogy a többi divatlap példányul vehetné. Az ő munkássága valóságos hiányt pótol. Divatlapjaink rendesen kevés súlyt helyeznek arra, mi a nőknek kiválóan érdekes és hasznos, ezért a Bazár, Iris czímü idegen lapok, melyek e szükséget kielégítik, hovatovább nagyobb elterjedésnek kezdenek örülni. Józsika Julia példáját követve, mily jól munkálkodhatnának írónőink e téren is, ha nem volnának eltelve a Sand dicsőségével s ismernék tehetségöket.
Hasonló méltánylatot érdemel Szendrey Julia is, ki Andersen meséit ülteté át irodalmunkba. Alig tehetett volna jobb választást. E dán író, ki épen oly kedvelt Németországban, mint saját nemzeténél, kitünő állást foglal el az újabb irodalomban. Tulajdonkép nem gyermekek és növendék ifjak számára ír, azaz tisztán költői s nem egyszersmind pædagogiai szempontok után indul, nem szorítkozik bizonyos korra, de meséi nagyrésze a legkellemesebb ifjusági és gyermekolvasmány s a fordítónő füzetkéjében ilyesmit akart nyujtani. Andersen mindenki költője, ki kedélyében meg tudott őrzeni annyi naivságot, hogy érdekkel viseltessék az élet és természet apróságai iránt, sőt ha az érzékünk elveszett, visszanyerjük s újra érdekel bennünket minden semmiség, beszélünk fűvel, fával, álmodunk tündérekkel, mint gyermekkorunkban. S e phantastikus világban mégis annyi a valódiság és élet. A költő érdekessé tud tenni mindent, le az eltörött tűig, a szennyes gázlámpáig; mert éles szeme és souverain humora mindenen oly jellemző tulajdonokat fedez föl, melyek eddig elkerülték figyelmünket; mert szabad mozgást, egyéni életet lehel a lelketlen dolgokba, mi benyomul képzelődésünkbe, foglalkoztatja, elbájolja. Ez az, mi őt más meseíróktól különösen megkülönbözteti. Az úgynevezett erkölcsi mesék írói a lelketlen dolgokat ha jellemzőn beszéltetik is, leginkább csak jelvül vagy allegoriakép használják; Andersen bemerül beléletökbe, megírja történetöket s életök egész költészetét.
Ő az asztalok, székek, füvek, fák, gyermekjátékok s házi eszközök regényírója. Megismerteti örömeiket, szenvedéseiket, viszontagságaikat, melyeket mindennap tapasztalhatnánk, ha az ő szemeivel és humorával néznénk körül. Nem fog rájuk semmit, csak kedélye tükrén mutatja föl őket, nem ad szájokba semmit, hanem csak beszélteti őket. Valóban, ha az asztal, szék, hegedű, kandúr, télizöld, lapda, czinkatona beszélni tudnának, nem beszélhetnének máskép. S mily finom komikum és humor, mennyi életbölcseségi ötlet, játszi tréfa, szeszélyes és érzelmes ábránd képezik alapeszméit e történetkéknek. Vonzódunk, mosolygunk s mint egy könnyű, kellemes álom után megenyhülve érezzük magunkat. Csak ha mesét mesére, kötetet kötetre olvasunk, érezünk bizonyos lankadást, sőt unalmat, melynek oka nem annyira a költőben, mint genrejában keresendő. A költő találékonysága kifogyhatatlan, de e kis világgal hamar betelik lelkünk, melyet csak a nagy világ, a valódi élet és emberi szív költészete bilincselhet le feloldhatlanul. Andersenről több joggal mondhatni el, mint bárkiről azon régi megjegyzést: nagy író a maga nemében, de neme kicsiny és szűk.
A fordítónő, kivéve egy pár apróbb darabot, helyes választással állítá ki füzetkéjét. A fordítás is igen sikerült. A hangulat majd mindenütt szerencsésen van eltalálva s a magyaros színezet, mely az egészen elömlik, ment minden affectatiótól és erőltetéstől. Óhajtjuk, hogy karácsonyra újra egy füzetkével lepje meg a kis és nagy gyermekeket. Kettős hiányt fog pótolni: egy nevezetes költőt ültet át irodalmunkba s gazdagítja gyermekolvasmányainkat, melyekben oly szegények vagyunk. Mindkettő oly szolgálat, mely kétszer föléri vers- és novellaírónőink dicsőségét. Sőt nem árt, ha a fordítónő e nemben megkisért egy kis eredeti munkásságot is. Legalább egy kis eredeti mesécskéje, (A kis köpeny története. Vasárnapi Ujság.), melyben Andersent oly szerencsésen utánozta, szép reményeket enged táplálnunk tehetsége felől.