Itt a gondolatok csak annyiban rokonok, a mennyiben mindenik hasonlat egy és ugyanazon gondolat kifejezésére vonatkozik. Azonban mindenik hasonlat egy-egy haladványi fokot képez. A szőlőszemnél több a búzafő, a búzafőnél a harmatcsepp, a csillagnál a fövényszem, a fövényszemnél a vízcsepp. Az ismétlés itt nem a haladvány alkatrésze. Függetlenül áll és a versszakok végén. A mennyi és valamennyi szavak is szintén szabályosan sorakoznak egymás után. A gondolat rhythmusának ez alkatrészei és a sormetszet teszik tulajdonkép hangzatossá e költeményt s nem rossz rímei.

A másik változat egy már felolvasott költeménynek e következő helye:

Itt a haladvány az ismétlésnek egy egészen más nemével van kapcsolatban. A két első sorban a haladványnak második foka nem az ismétlésből emelkedik ki, sőt éppen utána van vetve, a két utolsó sorban a negyedik fok már az ismétlésből alakul, úgy hogy e négy sor formailag egymással szembe tett egészet képez.

A gondolat rhythmusának ellentétes módjára is van példánk, midőn tudniillik a vers elő- és utórésze ellentétes gondolatot fejez ki, mint:

Ennek is megvannak a maga változatai. Egyik a szebbek közül az, ha a vers második része egészen azt ismétli, a mi az elsőben van s csak egyetlen szót változtat, mely aztán már magában ellentétet képez. Ilyen gyűjteményem egyik románcztöredéke:

Ama szerencsétlen leány átkában az ellentét haladványnyal párosul:

Lássuk most már a párhuzamos módot, mely a héber költészetet annyira jellemzi. Itt a vers elő- és utórészét ugyanazon gondolatnak más szókkal ismétlése alkotja. A török időbeli románcz kezdete ilyen:

Sőt a többi részben is e rhythmus érezhető, néhol haladványnyal vegyülve. Egy másik, mindjárt felolvasandó költeményben szintén párhuzamos e hely:

E mód a mi népköltészetünkben néhol bizonyos refrainszerűséggel párosul s rendesen a versszakot végzi. Például:

A végsor mindig ismétli a másiknak felét, néha változtatás nélkül, de néha más szavakkal, bár ugyanazt. Vajon nem ez-e az eredeti magyar refrain?

Ime uraim! e népköltemények fontossága nemzeti rhythmusunk legnevezetesebb kérdéseire nézve. E mellett nekem úgy tetszik, mintha rajtok, ha nem is eddig egészen ismeretlen, de valami olynemű színezet ömlenék el, mely népköltési gyűjteményeinkben szokatlan, ritka: bizonyos naiv képzelem, mély kedélyesség, régies erély. S ne örvendjek-e, midőn még azt is hozzátehetem, hogy egy pár oly költemény is van kezeim közt, melyek a Tisza partjairól vándoroltak bérczeink közé s itt szájról-szájra adva sokkal szebbekké váltak.

Itt következnek:

Mindkettő megvan az Erdélyi gyűjteményében; az első ott négy sorból álló dal: «Kicsiny falu, fehér ház» kezdettel (II. k. 289. d.), itt szép kis románczczá kerekedett ki, alkalmasint az 1848–49-iki viharos időkben. A másik ott is (II. k. 181. d.) románcz, de homályos, indokolatlan, báj nélküli, itt csaknem művészi egész. Amaz Szücs Marcsa halála okát alig sejteti; a haldoklóval száraz morált mondat el, meglehetős prózai módon. Emebben a szerető felkiáltásai leleplezik az indokot; a morál igen költőien a sírra ültetett rozmarinról szólal hozzánk, melyet folyvást öntözni kell, mely folyvást emlékeztetni fogja a falu ifjúságát e gyászesetre s inteni, hogy óvják szívöket a háborodástól.

Még három költeményt olvasok föl, melyek ha talán széptani becsre nézve nem is vetekedhetnek a már felolvasottakkal, de egy vagy más tekintetben érdekesek.

Az első költemény csinos románcz. Az elcsábított lány és hűtelen szerető a népköltészet régi és mindennapi tárgya, azonban itt némi új formában van adva. A párbeszéd éles ellentétben fejezi ki a lány fájdalmát és a csábító közönyét. A csábító eleinte még egy kis részvétet érez, azonban ez csak a lány fájdalmát idézi föl; minél inkább emelkedik itt a fájdalom, annál inkább száll ott a részvét, végre aztán a teljes közönyre kitörő átok felel.

A második költeményre úgy látszik valami esemény adhatott alkalmat. Ha jól emlékszem nem rég, Kalotaszegen is történt ilyszerű hegyomlás. A közrészvét hamar dallá alakíthatta e szomorú esetet s a néphit könnyen felruházhatta régi hagyományával. A sírból felbuzgó vér hagyománya érdekes adat. Ipolyi (Magyar mythologia 364 lap) a világból kimúlt lélek megjelenésére vagy visszaható erejére vonatkozó jelekről értekezvén, népmeséinkből és történeti hagyományainkból számos oly helyet idéz, melyek szerint az ártatlanul megölt ember kifecscsent vére letörülhetlen és sebei még a sírban is vérzenek, de a csak véletlen, bár erőszakosan kimúltakról nem tesz említést. E románcz szerint az ilyenekről is ugyanazt tartja a néphit s így az ártatlanul kiomlott vér, úgy látszik, szélesebb körű fogalom s épen úgy illik a meggyilkoltakra, mint az erőszakosan meghaltakra. A halott megszólalása is figyelemre méltó. Vajjon mythosi nyom van-e benne, vagy csak erős kifejezése az anya és testvér fájdalmának, kik kedveseiket halva is beszélni vélik? Mindenesetre költői becsű. A «Három szilvafa közt vagyok» sort nem értem. Úgy hiszem, hogy sem a nyújtóztató pad, sem a koporsó fájával ki nem magyarázható.

A harmadik költemény aligha tisztán népi eredetű. Tárgya ugyan népies, sőt az Erdélyi gyűjteményében (I. k. 85. d.) van is egy ehez hasonló, midőn a gavallér tallérral kínálja a leányt, a mészáros gyűrűvel, a csizmadia piros csizmával stb., de a leány mindeniket visszautasítja s Barna Bandi neje lesz, ki galambcsókját ajánlja. Azonban a kidolgozásban több része van a reflexiónak, mint a naiv önkénytességnek. Egyébiránt nem hiszem, hogy az irodalomból ment volna át a néphez. Legalább nem tudom, hogy híresebb vagy kevésbbé híres költőink valamelyike ily tartalmú költeményt írt volna. Alkalmasint valamelyik iskolamester dolgozta népének után, vagy írta irodalmi reminiscentiákból s így szállott a nép ajkára. Különben nem lehetetlen a harmadik eset is: keletkezhetett magából a népből is, de bizonyára az újabb időben és irodalmi befolyások alatt.

Azonban elég. Nem fárasztom tovább, uraim! önök türelmét töredékes s inkább figyelemgerjesztő, mint szorosan szaktudományi jegyzeteimmel. Nagyon meg volnék jutalmazva, ha képes lettem volna bármi kis részben erősítni önbizalmunkat, ingert és részvétet gerjesztve, habár csak egy hazámfiában is, néphagyományaink gyűjtése iránt. Fáradságunk bizonyára nem lesz sikertelen. Ha az én kisded gyüjteményem, melyet leginkább tanítványaim, közöttük Varga László buzgalmának köszönök, nehány hónap alatt is ennyi szépet bir felmutatni; ha egy székely kocsistól és gyalui szolgálótól itt a városon elfoglaltságaim közepett is egy ily becses adalékot nyerhettem: mennyivel többet tehetnek azok, kik falun laknak s az idő és körülmények nagyobb kedvezésével dicsekedhetnek. És miután nekem jutott a szerencse néphagyományaink ügyében a Muzeum-egylet kebelében először szót emelni, legyen szabad egyszersmind kérnem a tisztelt választmányt, hogy a netalán beküldendő gyüjtemények rendezésére s később kiadására méltóztassék az én munkásságomat, segítségemet is igénybe venni, mire egész készséggel ajánlkozom.

Jegyzet az «Adalék népköltészetünkhez» czímű értekezéshez.

Nem rég egy román ajkú névtelen hazámfia levélben arra figyelmeztetett, hogy Molnár Anna balladája nem eredeti, a román népköltészetből van kölcsönözve, egyszersmind utasított Marienescu nem rég kijött népballadáira. Tüstént megszereztem e gyüjteményt, melynek czíme: Poesia popurola ballade, culese si corese de At. Marianu Marienescu Pest’a 1859; s figyelemmel átolvastam a Tom’a (Tamás) czímű balladát, melyet névtelen hazámfia a Molnár Anna eredetijének hisz. Azonban a leggondosabb összehasonlítás után is nincs okom változtatni értekezésemen. A román ballada tartalma a következő: Tom’a beszól az ablakon Jón’ahoz (Johanna) s kéri, hogy menjen vele, mert otthon nem csókolódhatnak a férj miatt. Jón’a vonakodik, nem mintha szeretné férjét, hanem mert fél odahagyni kereszteletlen gyermekét. «Nagy vétket követnék el – mond – s megverne a szent kereszt.» Tom’a biztatja, hogy majd liturgiát olvastat érte s a pap megbocsátja bűnét. Aztán elbeszéli, mily jó dolga lesz; zacskója tele pénzzel, négy lova van s ha elfogy pénzök, kettőt eladnak, még is marad kettő melyeken lovagolhassanak. Jón’a enged s elszökik szeretőjével. Vígan élnek, egy hét telik el; a tizedik napon, midőn egy fa árnyában nyugosznak, Tom’a így szól: «Keress egy kicsit a fejembe, talán alhatom, szegény legény voltam mindig, sohasem keresett senki fejemben.» Tom’a elalszik. Jón’a sírni kezd; omló könnyei fölébresztik Tom’át, ki haraggal kiáltja: «Látom, nem szeretsz, mást ohajtasz.» Szeretlek Tom’a – felel a nő – nem ohajtok mást, azért sírok, mert vádol a lelkiismeret, hogy elhagytam kereszteletlen csecsemőmet. Tom’a megcsókolja, selyembe öltözteti, szekérre ülteti. «Menj hát, hogy láthasd gyermekedet, békülj meg férjeddel, a mi minket illet, hallgass, mondd neki, hogy négy lovat szereztél számára, holnap én is utánad indulok és visszaveszem lovaimat.» Midőn a nő hazaérkezett, férje az udvaron épen fát vágott a tűzre. Jó estét – mond Jón’a – elsötétedtem, nem adnál-e szállást?» «Szivesen – felel a férj, ki a már sötét alkonyban nem ismert reá, – de lásd, kereszteletlen gyermekem van, nincs ki szoptassa s egész éjjel sír.» «Azért elalhatom, a gyermeksírás engem nem zavar meg.» «Ha gondolod, hogy alunni fogsz, szivesen befogadlak.» A nő bekötvén lovait a pajtába, a szobába lép. «Talán meghalt e szegény gyermek anyja, hogy még nincs megkeresztelve és senki sem szoptatja?» «Oh nem – felelt a férj – hanem elszökött szeretőjével.» «Hátha visszajőne – folytatá a nő – mily halállal végeznéd ki, szalmán égetnéd-e meg, vagy halálra vernéd?» «Sem szalmán nem égetném meg, sem halálra nem verném, mert akkor volna ki gyermekemet szoptassa, hanem a szeretőjét csakugyan hosszába fektetném.» «No ha úgy, im itt vagyok, haza jöttem gyermekemhez – anya vagyok, te atya. Csak a vásárban jártam s onnan szép négy lovat hoztam neked, jer nézd meg csak.» Kiindultak a pajtába, hát ott már Tom’a kioldotta a lovakat s vitte. «Állj meg Tamás, te rossz ember, ki megrontottál» – kiáltá a férj s úgy megszúrta vasvillájával, hogy szörnyet halt. Ime a lehető legterjedelmesebb kivonat. Most már vizsgáljuk, mennyiben rokon a mi balladánkkal. Valamely költemény közel vagy távol rokonságát a hasonlattól egész a másolatig a tárgy, alapeszme, inventio, alkotás és stylus viszonyai határozzák meg. Vajjon ugyanaz-e a két ballada tárgya? Csak annyiban, a mennyiben mindkettőben az anya játszik főszerepet. De minő különböző e két anya! Molnár Anna szereti férjét, gyermekét s rablójának erőszakhoz kell nyúlnia; Jón’a nem szereti férjét, képes elhagyni kereszteletlen csecsemőjét s elszökik szeretőjével. Ha e két tárgy rokon, akkor Shakespeare «János király» és «Lear király» czímű tragédiáinak tárgyai is rokonok, mert mindkettő király s mindenik meghal a mű végén. A két ballada alapeszméje is különböző. A Molnár Anna alapeszméje az, hogy az anyának gyermeke mindennél előbbre való, még férjénél is. Molnár Anna első gondja megszoptatni gyermekét; kiküldve férjét, föláldozza a viszontlátás örömeit, csakhogy a síró gyermeket mielőbb keblére ölelhesse. A román ballada a szent kereszt boszújára van alapítva s mintegy azt hirdeti, hogy az isten parancsolatja előbbvaló minden földi szenvedélynél s ki máskép cselekszik, isten büntetése éri; az isten félelme az, mi visszatéríti Jón’át, az isten boszuló keze az, mely eléri Tom’át, midőn szörnyet hal a férj vasvillája alatt. Az inventióra és compositióra nézve sem födözhetni föl rokonságot. A Molnár Anna rablója erőszakhoz folyamodik, a Jón’áé csábításhoz; Molnár Anna mindenekfölött gyermekét szereti, Jón’ában csekély az anyai érzés és inkább csak a szent kereszt félelme csatolja gyermekéhez; a mennyire különböző e két jellemvonás, épen annyira elüt egymástól a végkifejlés is, melynek indokaiul szolgálnak. Molnár Anna a fa alatt rablója erőszakától remeg és gyermekét siratja, Jóna csak a kitombolt szenvedély mámora után gondol gyermekére s leginkább bűnét síratja, mert fél a büntetéstől. A mi balladánkban az isteni gondviselés, mint véletlenség szerepel, Tóm’ában a boszúálló férj az isteni gondviselés eszköze, Molnár Annát a férfiruha, Jón’át a sötétség miatt nem ismeri meg a férj: Molnár Anna, mihelyt teheti, először is gyermekéhez fut; Jón’a még akkor sem gondol gyermekére, midőn tudja, hogy férje nem fogja megbüntetni, hanem mintha nem hinne szavainak, mintha még engesztelni akarná, a lovakhoz vezeti. A stylus sem ugyanaz. Molnár Anna inkább ballada, Tom’a inkább költői beszélyke, innen amazt a sebes menet, töredékesség jellemzik, emezt némi lassuság és körülményesség, amaz rímes, emez rímtelen, ebben nyoma sincs azon rövid és erélyes kifejezéseknek, melyek amazt annyira kitüntetik. Szóval csak egyetlen pont van, melyből némi rokonságot lehetne kimagyarázni s ez a fejbe-keresés, de ez a népnél, különösen Erdélyben, annyira általános jelve a gyöngédségnek, hogy e tekintetben semmit sem bizonyíthat, annál kevésbbé kölcsönzést. A kölcsönzést különben sem oly könnyű bebizonyítani, mint névtelen hazámfia hiszi. Ha a két ballada közt valóságos rokonság léteznék is, akkor is kérdés maradna: vajjon a székely vette-e a romántól, vagy megfordítva. Egyébiránt névtelen levelezőmnek abban sincs egészen igaza, hogy népi kutatóink mindeddig legkevésbbé sem fordítottak figyelmet a velünk együtt élő népek költészetére. Henszelman és Ipolyi legalább népmeséinket elég gondos összehasonlító vizsgálat alá vették. Az erdélyi Muzeum-egylet is, a mennyiben tehetségében áll, kivált a román népköltészetet illetőleg, meg fogja tenni a magáét, annyival inkább, mert tagjai közt egy pár román írót is számlál, kik bizonyosan nem fogják megtagadni támogatásukat.