A közelebbi tíz év alatt irodalmunkban semmit sem óhajtottak és gyülöltek inkább, mint a kritikát. Irók és olvasók egyaránt megunták az ujdonságírók banális és stereotyp phrasisait; amazok szerettek volna itéletet hallani műveikről, emezek pedig némi tájékozást nyerni az irodalom naponként élénkülő mozgalmában. Néha csakugyan beköszöntött valami olyan, mit kritikának szoktak nevezni. Mily ellenszenv, mily részvétlenség fogadta minden oldalról! Az írók nagy része gyűlölni kezdte, a közönség pedig hidegen fordult el tőle. Hol rejlett e jelenség oka? Az írókban-e, kik már egészen elszoktak a különben is soha meg nem szokott kritikától, vagy a közönségben, mely a szorongatott nemzetiség nevében, a túlbuzgó hazafiasság szempontjából oly kiméletet és elnézést követelt, mi lehetetlenné teszi a kritikát, vagy épen a kritikusokban, kik e kivételes helyzetben nem tudták feltalálni magokat s a legjobb akarat mellett is tapintatlanságukkal mindent elrontottak?
Mindezt nem vizsgálom. Ez időszakban magam is írván bírálatokat, mint részrehajlatlan vizsgáló is, könnyen részrehajlónak tünhetném föl. Annyi bizonyos, hogy mindennemű kritikai kisérlet többé-kevésbbé megbukott s nemcsak a kritikusok lettek népszerűtlenek, hanem maga a kritika is. A jövőben talán minden másképen lesz. Politikai állapotaink változása alkalmasint ide is jótékonyan fog hatni. A közönségnek napról-napra kevesebb oka lesz túlbuzgó hazafiasságával terrorizálni a vélemény szabadságát, az élénkülő politikai élet küzdelme némi türelmességre fogja tanítani az írókat, azon férfiak pedig, kik újabban a kritikához kezdenek csatlakozni, sokkal jelesebb tehetségűek, népszerűebbek, mintsem munkásságuk siker nélkül maradhatna.
Mindamellett nem árt, nemcsak gyakorlatban, hanem elméletileg is gyöngítni azt a sok előitéletet, balfelfogást, melyet nálunk a kritika ellenében táplálnak. Nem czélom ez előitéletek mindenikét bírálat alá venni, csak egy-kettőről szólok, mint olyanokról, melyek nevezetesebbek, sokak meggyőződései, a melyek védelmére nemrég egy egész röpirat jelent meg.14)
A kritikának gyöngédnek, udvariasnak, illedelmesnek kell lenni, mit sem lehet inkább kárhoztatni, mint az illetlen éles modort, a sértő gúnyt, a megbélyegzést, a bot és kancsuka bírálatát. Ezt halljuk minden nap, úton-útfélen. A lapok programmjokba tűzik, az olvasók megtapsolják s kritikai codexünknek mintegy legfontosabb törvényeűl van elfogadva. S mégis van-e valaki, ki ha bírálni kezd, nem hágja át e törvényt? Aligha, mert át nem hágása csaknem lehetetlenség. Mióta irodalom van, egyetlen nevezetesebb kritikus sem kerülte el az illetlen élesség, a személyeskedés vádját, nem is fogja soha, sőt azt tapasztaljuk, hogy a kik legtöbbet beszélnek ellene, legtöbbször követik el. Honnan ez ellenmondás, melyet mindennap tapasztalunk? Részint onnan, mert az önérdek és szenvedély csaknem észrevétlen módosítják elveinket, részint, mert bizonyos személyeskedés s illetlen élesség nélkül lehetetlen az irodalmi és politikai vita, leginkább pedig onnan, mert a társadalmi illem szabályait akarjuk kitűzni az irodalomban is. Az idézett röpirat szerzője épen e téveszme mellett küzd, midőn a kritikustól gyöngédséget, illemet, gentlemanhoz illő társalgást követel, szóval mindazt, a mivel a társadalmi életben tartozunk egymásnak. Nem tagadjuk, hogy van irodalmi gentleman, de tagadjuk, hogy egy volna a társadalmival. Törvényes kereset alá nem tartozó magán tetteinkről csak istennek vagyunk és lehetünk felelősek s kivéve szülőinket, nőnket, rokonainkat s egy pár jó barátot, kiket magunk hatalmaztunk fel, senkinek sincs joga velünk szemben bírálóul vetni fel magát. A magánviszony szentség, melyet senki és semmi sem érinthet, legfeljebb csak a közvélemény, az a láthatatlan földi hatalom, melyet senki s mégis mindenki gyakorol, melyről nem tudjuk honnan jő, de a melyet mégis érzünk mint a hideget és meleget, mely soha sem sérti becsérzetünket, mégis fájhat szívünknek, mely sokszor igazságtalan s melyben mégis majd mindig van valami, mi lelkiismeretünk visszhangja. Mindez az egyéni szabadság jogából foly s részint mint becsület, részint mint illem a társadalmi élet kellemeinek alapja. Annyira velünk született, annyira kifejlett érzés van bennünk, hogy az állam segélye nélkül, sőt ellenére is képesek vagyunk érvényesíteni. Hogyis ne? Minő élet volna az, ha mindenki jogosítva érezné magát, úton-útfélen, társaskörben, szobánkban szemünkre hányni bűneinket, hibáinkat, gyöngeségeinket, minő igazságtalanság volna, némi haszontalan igazság kedvéért feldulni a magánviszonyok szentségét, minő bűn az őszinteség erényét a korlátlan sértés jogává aljasítani, minő zsarnokság a szabadság nevében tűrni és gyakorolni a legszenvedhetetlenebb szolgaságot. Ime a társadalmi becsület és illem fontossága! Talán az egész csak külső erkölcsösség, de forrása, véde, zománcza a bensőnek, talán sokszor csak puszta formasággá fajul, de mégis valami, legalább a be nem vallott erkölcstelenség adója az erkölcsnek.
Vajon ilynemű becsület és illem érvényes-e az irodalomban és parlamentben is? Vajon a közélet embere annyira egy-e a magán emberrel, hogy a mi ezt méltán sértheti, amazt is sértenie kell? Már maga azon körülmény, hogy magán viszonyaink nem esnek tulajdonkép bírálat alá, közéletünk pedig egészen mutatja, hogy a becsület és illem szabályainak e téren nemcsak módosulniok kell, de sok részben változniok is. A magánviszonyok egyedüli bírálói a költő és philosoph, de a mit ezek írnak, az nem egyesek bírálata, hanem az egész társadalomé, az egész emberiségé. Mihelyt a philosoph egyes élő magán személyt bonczol, mihelyt a költő a puszta valóságot akarja adni, megnevezve és kimondva mindent, becsületsértést követ el, s ha mindjárt igaza van is, pasquil íróvá aljasul. De kinek jut eszébe parlamenti szónoktól, hirlapírótól, kritikustól, szóval a közélet bírálóitól ilyesmit követelni? Hiszen nekik lehetetlen nem sérteni, nem személyeskedni, mert egyes politikai, közigazgatási és írói személyeket kell támadniok és védniök s megnevezett határozott tényeket venniök kiindulási pontúl. Hiszen nekik kötelességök használni a közügynek, mi ritkán jár kíméletlenség s nagy kellemetlenségek nélkül. Itt többé nem lehet czélunk, minél kellemesebbé tenni magunkat s másokat is hasonlóra kötelezni, mint a magánéletben. A különböző czél különböző utat jelöl ki, s másnemű jogokkal ruház föl. A mi a magánviszonyok közt becsület és illem, a közéletben hiba, bűn lehet és viszont. Például, mondhatjuk-e valakinek társas körben, hogy eljárása nem becsületes s nem mondhatjuk-e parlamentben, a mint mondá is nem rég egy angol szónok a Derby minisztériumáról? Mondhatjuk-e valakinek szobánkban, hogy erkölcstelen ember s nem nevezhetjük-e bírálatunkban erkölcstelen írónak? Az egyéni szabadság tiszteletéből folyó becsület és illem elnémítja meggyőződésünket, a közszabadságon és közjón alapuló hazafiasság és vizsgáló szellem szólnunk kényszerít. S lehet-e szólanunk, ha az illem nevében lepleznünk kell a tényt és kimélnünk a személyt? Lehetünk-e gyöngédek, midőn épen a gúny fegyverét kell használnunk? Társaloghatunk-e gentleman módon, midőn a kímélet és udvariasság épen azt fogják veszélyeztetni, a minek diadalát óhajtjuk, midőn a tények már magokban goromba vádak s az okoskodás és következtetés oly sok esetben válik gyanusítássá? Angolország a gentlemanek hazája, mégis sajtója a legkíméletlenebb. Az angol társadalmi élet szigorúbb illemet követel és tart, mint a száraz föld akármely országa, mégis közéleténél, divatozni kezdő fogalmaink szerint, nincs valami durvább és illetlenebb. E fogalomzavar akarva vagy akaratlanul a szabad vélemény jogát támadja meg. Gyöngédnek óhajtjátok a kritikust és gyöngévé teszitek, illedelmesnek, félénkké válik és gentlemanetekből szalonfecsegő lesz. Mihelyt a vélemény szabadabb és jellemzőbb nyilatkozatait becsületsértő durvaságoknak bélyegzitek, vagy száműztétek a kritikust az irodalomból, vagy megrontottátok egész tehetségét. Az a lelkesülés, mely az eszmék küzdelmében kifejlett rokon- és ellenszenv hullámzásából veszi táplálékát, elpárolog, kihül; az az önérzet és becsszomj, mely nem ismerhet más korlátot, mint a milyen a helyzet sajátságáé, eltörpül, kialszik; a vizsgálódás azon erélye, az előadás azon szépsége, melyeket a hangulat szabadsága nyujt s a tárgy természete parancsol, összeomlik, semmivé lesz. Bíráló helyett hizelgőt, szónok helyett udvaronczot fogtok teremteni, ha ugyan oda tudnánk aljasodni, hogy sophismáitokat megszentelje a közvélemény.
Tehát a kritikának a közjó nevében korlátlansági joga van, fogják mondani ijedten az olvasók, s még inkább íróink. Nem, csak hogy korlátja nem a társadalmi becsület és illem. Ha a kritikus a közélet emberében a magánszemélyt is megtámadja, túllépett körén. Ime a magánviszonyok szentsége az egyik korlát, melyet nem léphetni át büntetlen. Kik a magánviszonyokra nézve is bírálói jogot követelnek, épen oly téveszmét akarnak érvényesíteni, mint azok, kik a becsület és illem szabályait akarják átjátszani a közéletbe. Társadalmi életünk e két külön ágának éles megkülönböztetésében és hű ellenőrzésében fekszik egész egyéni és közszabadságunk. Nem tagadhatni, vannak szövevényes viszonyok, midőn a közélet emberére nem emelhetünk vádat a nélkül, hogy magánviszonyait is ne érintsük, midőn a jogot a jogtalanságtól hajszál választja el s úgyszólva egymásba játszanak. E kényes körülmények rendkívüli tapintatot igényelnek. Támadott és támadó részéről a «summum jus, summa injuria», de bármily nagyok legyenek is az ily visszaélések, épen oly kevéssé mondhatunk le egyéni, mint közszabadságunkról. Hasonló áll a kritika azon második és utolsó korlátjára nézve is, melyet szintén el kell ismernünk. Mi e második és utolsó korlát? Valóban bajos egy pár szóval kifejteni. Kétségtelen, hogy a gúny és humor nemcsak a költő és szónok kiváló fegyvere, hanem egyszersmind a kritikusé is. E fegyver rendesen nem csinált, keresett, hanem gondolatunk és érzésünk mintegy önkénytelen teremtménye. Nem a botránykeresés vásottsága, hanem a megsértett erkölcsi érzés és józan ész visszahatása, haragja, boszúja, költészete. Vannak dolgok, melyekről csak gúnynyal szólhatunk s a legtöbb megrovás, polemia lehetetlen gúny nélkül. Hogy az emberek mindennél inkább gyűlölik a nevetségessé válást könnyen megfoghatni, de az is természetes, hogy a fegyvert épen a körülmény teszi oly becsessé. Nem a gúny, hanem a sértő gúny ellen szólunk, mondják a mi illedelmes embereink. De van-e gúny, a mely nem fáj s ennyiben nem sértő, s ha nem ilyen, nem hizelgésbe oltott elmefuttatás-e, vagy enyelgéssé higított tréfa? E megkülönböztetéssel nem sokra megyünk s midőn szépirodalmunk oda kezd sülyedni, hogy a kritika jogaiért kell vívnunk, lehetetlen ez, épen oly korlátolt, mint gyanus elv ellen a legerélyesebben nem tiltakoznunk. Azonban ez nem azt teszi, mintha itt is nem ismernénk el a korlátot. Van egy pont, melyen a kritikusnak nincs joga túllépni, hol a közélet embere ellen intézett gúny is a nélkül, hogy magánviszonyt érintene, magánsértéssé válik. E pont meghatározása igen nehéz, különösen nálunk, hol nem rég még azon is nagy fontossággal vitatkoztak, vajon szabad-e azt mondani a költőről, hogy a politikai éretlenek tapsait hajhászsza. Annyi bizonyos, hogy valamint a költészetben nem használhatunk némely kifejezést, bármily jellemző legyen, még az alsó komikumban sem: úgy a kritikusnak sincs joga mindent nevén nevezni, még azt is, mi nem volna egyéb undok cynismusnál. A szenvedély e pontot, hol kijebb, hol beljebb teszi s hol az egyéni, hol a közszabadságra hivatkozik. Itt is a «summum jus, summa injuria» s hacsak holmi nevetséges és haszontalan casuistikát nem akarunk fölállítani, az egészet a közerkölcsi érzésre kell biznunk, mely rendesen jogsértés nélkül találja el az igazat.
Azonban a kijelölt korlátok tisztelete még nem egészen egy az irodalmi gentlemanséggel. A gentlemanség társaságban és irodalomban egyaránt nemcsak bizonyos szabályok hű megtartásában, hanem egyszersmind jól eltalált alkalmazásban rejlik. Lehet valaki becsületes és illedelmes ember, mégis hathat reánk kellemetlenül, sőt bántón a nélkül, hogy jogunk volna rossz néven venni. Nem bántott-e meg soha titeket a nagylelkűség, a szívesség, az illem, sőt maga a barátság is? Nem éreztétek-e, hogy a jogosságon, illemen és jó indulaton felül van még valami, mit óhajtunk, bár nem követelhetünk, mit néha alig tudunk kimagyarázni, de a mi mindig elbájol és leigéz. Bizonyos nemesség, szeretetreméltóság, tapintat, költőiség, melynek épen oly nehéz fogalmát adnunk, mint a szépnek. Ha úgy tetszik a modor, mely mindig eltalálja az illőben a legillőbbet, a helyes közt a leghelyesebbet s éles ösztönével a társadalmi bonyodalmak legfinomabb szövevényein is áthat. Alkalmazzátok e tulajdont, a mennyiben alkalmazható, az irodalmi viszonyokra s előttetek áll a gentleman kritikus. Mi a különbség közte s a többi közt? Csekély és mégis sok. A gentleman kritikus nemcsak igazságos itéletre törekszik, hanem igazságos modorra is; érzi, hogy ugyanazon itélet különböző modorban elmondva nem ugyanaz; tudja, hogy a méltánylat és megrovás, az elragadtatás és gúny nyilatkozatait nemcsak az elvek logikája s a hangulat kényszerűsége vezérlik, hanem az esetleges körülmények módosító ereje is; ítéletére nem engedi ugyan befolyni a kegyelet érzelmeit, de igen a módra, mely szerint azt kifejezi; élénken meg képes különböztetni, hol van helye a kíméletnek, hol erény a kíméletlenség s mintegy megnemesíteni törekszik azt is, mit széttép, semmivé tesz; nem kerüli, ha szükség, a támadó küzdelmet, a szenvedélyes polemiát, de mindig megtart bizonyos mérsékletet, mely ott sem örömest sért, hol kérlelhetetlen szigort kell alkalmazni, mely képessé teszi igazságosan áthatolni a kényes körülmények tömkelegén is, hol a jog jogtalanságba játszik, hol a következtetés és felfogás szabadsága, szüksége, mit rendesen gyanusításnak és ferdítésnek neveznek, könnyen vehet valóban ferdítési és gyanusítási irányt s hol egy bizonyos ponton túl engednünk kell jogunkból, tűrnünk ellenfelünktől, bár egyikkel sem tartozunk.
E tulajdont a kedély nemes hajlamai föltételezik ugyan, de nagyrészt mégis az irodalmi élet hagyományossága fejti ki, épen mint a társadalmi gentlemant a jó társaság szokásai. Mily nagy befolyással van erre a közönség, mondanunk sem kell s az egyik fő ok, a miért nálunk az irodalmi gentlemanség oly kevéssé divatos, épen ott rejlik, hogy inkább csak olvasóink száma szaporodik s nem egyszersmind azon közönségé, mely erős közvéleményt képes gyakorolni. És mégis bármily csekély véleménynyel legyünk a magyar kritika modora iránt, el kell ismernünk, hogy az irodalmi gentlemanséget nem annyira a kritikusok sértik, mint inkább a költők. Nem idézek példákat, mert hosszas és örömtelen polemiába keverném e lapot, mely oly szives barátsággal hivott meg dolgozó társai közé. Azt azonban nem lehet mellőznöm, hogy a szabad vélemény erősebb, de jogos nyilatkozatait becsületsértésnek venni, az írói sérelmet személyessé változtatni, nem épen a legritkább eset nálunk. A becsületérzés bizonyos betegessége kezd terjedni íróink közt. Sajnálnám, ha valaki félre értene. A becsület jogai és kötelességei előttem is szentek. Bárkinél jobban örülök azon, ha a magyar író tudja mivel tartozik társadalmi állásának s nem tűr szennyfoltot becsületén. Nem a lovagiasság ellen beszélek, hanem ama lovagiatlanság ellen, mely a lovagiasság álarczájában jelen meg. Nem emlékszem, hogy az angol és franczia kritikusok kezökben fegyverrel vívták volna ki a kritika szabadságát, de azt tudom, hogy ha nálunk valamelyik kritikus oly jogait veszi igénybe, melyeket a legmíveltebb nemzetek irodalma is elismer, könnyen koczkáztathatja vagy becsületét vagy életét. E szomorú dilemma nem fog ugyan mindenkit visszaijeszteni, de általában véve bizonyára terrorizálja a szabad véleményt s oly censurát állít föl, melyet népszerűsége szükségeskép zsarnokivá tesz.
A kritika pártossága ellen is sok vádat hallhatni. A kritika mindig valamely párt kezébe kerül, egyszer az egyikbe, másszor a másikba, épen azért soha sem lehet elfogulatlan és igazságos, mondják sokan, de senki sem oly hangosan, mint Eszter szerzője, ki épen azért új alapra akarja fektetni a kritikát, oly lapot indítványozva, mely mind az illetlen modort, mind a pártosságot lehetetlenné tegye.15) Lehetséges-e ez s mi módon? Szerzőnk hiszi, bizik magában s egy egész tervvel áll elő. Egyletet kell alakítanunk, mely alaptőkéje kamatjaival képes legyen födözni egy havonként hat ívre terjedő kritikai lap költségeit. A többi magától jő. Az egylet szerkesztőt választ, ki illemes ember, semminemű irodalmi párthoz nem tartozik, s így megnyer közremunkálni minden magyar kritikust. Minél inkább eltérnek egymástól a munkatársak nézetei, annál jobb, mert a szerző épen a különböző nézeteket, rokon vagy ellenszenveket akarja a közjóra kiaknázni. A lapnak nem lévén elve, színezete, ki-ki azt ír bele, a mit tetszik, a szerkesztő csak arra ügyel, hogy a czikkek illedelmesen legyenek írva s mindennemű véleménynek, polemiának tér nyiljék. A tanodák ingyen fogják kapni, a közönség pedig 2 forinton, hogy minél inkább terjedhessen. Ily lap még egyetlen egy irodalomban sincs. A magyar kritikusok a világirodalomban először fognak példát adni arra, hogy levetkezvén minden pártszenvedélyt a közjóra egyesültek. Tehát a haszon mellett némi nemzeti dicsőségben is részesülnénk.
Ime a panacea kritikai állapotunk bajai ellen. Nem vizsgáljuk, lehetséges lesz-e a szükséges alaptőkét összegyűjteni, örömest elhisszük, hogy nem nagy bajba kerül, de mélyen meg vagyunk győződve egy ily lapnak mind kivihetetlenségéről, mind haszontalanságáról. Van-e oly kritikus, ki aláírja szerzőnk kritikai illemszabályait, melynek ama választott szerkesztő lesz képviselője? S ha lesz, nem olyat tesz-e, miáltal lemond vélemény-szabadságáról, sőt írói egyéniségéről is? Az az illetlenség és epéskedés, melyet ti korlátozni akartok, nem valami külsőség, hanem a benső egy része. Változtassátok meg, s a gondolat is meg fog változni. A kritikusnak is, mint minden írónak, ha valóságos irodalmi művet akar teremteni, szüksége van bizonyos felindulásra, lelkesülésre, melyet tárgyától vesz, s tárgyára sugároztat vissza. Ti e lelkesülést akarjátok tőle elvenni, hogy üres konventionális hangulatot erőltessetek reá. S miért, hogy ne álarczozhassa le a nyegleséget, ne bélyegezhesse meg az erkölcstelen irányt, ne tehesse nevetségessé a tudatlanságot és gőgöt s mi egy római imperatorral szemben is szabad volt, ne háborgathassa éles hangjával az ünnepelt írók diadalmenetét. Miért akarjátok csak a kritikust korlátozni? A politikai hirlapírót, a parlamenti szónokot, a történetírót sem kellene felednetek. Állítsatok ide is felügyelőt, ki ne korlátozza ugyan a szabad véleményt, de szigorúan ügyeljen fel illemszabályaitok megtartására, s meglássátok mi fog kikerülni. A modor korlátja szükségeskép a vélemény korlátjává válik. Tacitus epés rágalmazó lesz, az angol sajtó szemtelen pasquill-gyár, Macaulay durva sértegető, s műveik máglyára kerülnek. Ferdítés és gyanusítás, fogja mondani szerzőnk. Csak logikai következtetés. Egyébiránt jól tudjuk, hogy szerzőnk nem kivánja elve ily szigorú alkalmazását; a mellett azt sem bánja, ha más lapba akármit s akárhogy írnak is a kritikusok, csak az ő tervezett lapjától vonuljanak félre. De akkor hová lesz a lap fennhéjázó programmja, mely épen a különböző nézeteket akarja a közjóra egyesíteni? Nem válik-e épen pártközlönynyé? Ime szerzőnk, midőn az irodalmi pártokat szándékszik feloszlatni, egy irodalmi párt, talán saját pártja szervezésén munkál.
Azonban tegyük fel, a mi lehetetlen, hogy kritikusaink aláírják szerzőnk illemszabályait. Meg lesz-e ezáltal minden nyerve? Még valami is alig. Az erős ragaszkodás és munkakedv csak oly vállalat körül fejlődhetik ki, hol ugyanazon elv lelkesíti a munkatársakat. A szerkesztésnek csak ott van értelme, hol valamely tudományos vagy politikai irány átviteléről van kérdés. A mi mindennek képviselője akar lenni, semmié sem lesz, a hol senki sem felelős, ott mindenki közönyös. A mindennemű vélemény képviselése föltételezi a korlátoltság és kézzel fogható balirányok képviselését. A szerkesztő kénytelen lapjába majd minden czikket felvenni, különben a pártosság jogos gyanujába esik, minden kritikust egyenlően dijazni, mi egyre megy a verseny megfojtásával s a tehetség lehangolásával. S ennyi rossz mi jó érdekében fog történni? Csak azért, hogy a közönség valamely művet minden szempontból bemutatva, bírálva, méltatva láthasson, még a korlátozottság szempontjából is. Lesz-e ez jó hatással a közönségre? Fogja-e szélesbíteni látkörét s szilárd alapra fektetni meggyőződéseit? Bajosan. Eszköze lesz az eszmék anarchiájának, az érzület nihilismusának, melyekre közönségünk különben is hajlandó. Annyi különböző irányt egyetlen lapnak lehetetlen lévén jól szolgálni, egyet sem szolgálhat, s hozzá szoktatja a közönséget a határozatlanhoz. Megfosztja az irodalmat, a forrongó küzdelmek azon jótékony eredményétől, melyet csak a különböző irányok teljes és erélyes képviselete nyujthat, tehát az összes journalistika. S vajon kivehető-e? Teljességgel nem. Sok vélemény nem fog találni méltó képviselőre, nem is említve, hogy némely véleményárnyalatot már maguk a lap illemszabályai is kizárnak. Néhány kritikus, meglehet a jelesebb és komolyabb tehetségek, meglehet a középszerűek és nyeglék, meglehet vegyesen a párt-árnyalatok szerint, csakhamar túlsúlyra vergődnek, a szerkesztőt is magukkal ragadják, a többi elkedvetlenkedve szétoszlik és újra pártközlönyt fogunk nyerni. S miért ne? Miért gyűlölnők a párt eszméjét, midőn mindenikünk, még azok is, kik tagadják, többé-kevésbbé valamely párthoz tartozik, politikában, tudományban, irodalomban egyaránt. A pártatlanság és pártosság balfogalmából származik minden baj. A pártatlanság alatt nem lehet mást érteni, mint az igazság őszinte keresését s az ez alapon emelkedő erős meggyőzését. Tehetünk-e róla, hogy meggyőződésünk egy s más ügynek vagy személynek kedvezőtlen, hogy a közönség helyeslésével vagy hibáztatásával találkozik, hogy végre az idő tévedéssé deríti ki azt, mit igaznak hittünk s igazsággá, mit a közvélemény tévedésünknek képzelt? Vizsgálódni, bonczolni tehetségünk szerint, lelkiismeretesen, kimondani meggyőződésünket jóhiszemben, ennyi mindaz, mit egy írótól, kritikustól követelhetni. Ennyi az ő pártatlansága, sem több sem kevesebb. A pártatlanság divatos fogalma a maga valódi értelmére visszavive nem egyéb, mint a meggyőződés hiánya: tehát vagy a tehetetlenség érzete, vagy a scepticismus elve. S ha még csak ez volna! Ennél több. Rendesen sürgetése oly meggyőződés elfogadásának, melyet épen hibáztatunk. Oh ti pártatlan írók és kritikusok, szeretnők már egyszer látni, hogyan írtok ti fogalmatok szerint pártatlanul? Mutassatok példát, mutassátok meg a mi lehetetlen és mi követni fogunk.
Az elvek küzdelmét, az erős meggyőződést, a párthoz tartozást csak a korlátozottság bélyegezheti pártossággá. A pártosság az igazság nem őszinte keresése, midőn az elv vagy személy, szóval a párt érdekében, ferdítés vagy mellőzés által meghamisítjuk a tényeket s a meggyőződést képmutatással vegyítjük. Jól tudjuk, hogy a küzdelem heve nem egyszer ragadja túl a pártokat s rendszerint egymást teszik többé-kevésbbé erkölcstelenné, de az emberi dolgok e tökélytelenségét mindenütt föltalálhatni, a nélkül, hogy azért okunk lenne lemondani róluk. A pártosság is szenvedélyeink önzéséből és erőszakosságából foly, mint majd minden hibánk és bűnünk, de a szenvedélyek mérséklete épen úgy nem egy a szenvedélyek kiirtásával, mint különbözik a pártosság hibáztatása, a pártok eltörlése vágyától. Ki a párt eszméje ellen vív don quixotei harczot, az emberiség fejlődését akarja megakadályozni, ki a pártosság fogalma alá mer sorozni minden mély és őszinte meggyőződést, az emberi hitet gyalázza meg s a hitetlenséget dicsőíti. E mellett a pártatlanságtól a pártosságig mennyi fokozat van, melyek szintén megkülönböztetést igényelnek. Hány őszinte lelkesülést látunk, mely a nélkül, hogy akarattal ferdítene, korlátozottságában mindenütt csak szeretni vagy gyűlölni, bámulni vagy gyalázni tud s noha mégis hitetni képes! Hány nagy tehetség jelleme bizonyos elfogultság, egyoldalúság, melynek forrása sem korlátoltság, sem vak szenvedély, sem képmutatás, hanem az elvek csökönyössége, túlszigora, a hangulat önelragadtatása s némely esetleges körülmény, melyek hatásától oly nehezen menekülhetni! Mit árt mindez? Az irodalom folytonos küzdelmek hánykodása, hol minden hatásra a legszabadabb fejlődésben következik ellenhatás. A mi önkénynek látszik, az az eszmék ereje, a mi igazságtalanságnak az az igazságérti, küzdelem. A legellenkezőbb eszmék, a legeltérőbb vélemények egymást egészítik ki, a legkülönbözőbb szellemű és erejű írók egymás gyöngeségeit pótolják s a mi még fennmarad, mindig ki szokta egyenlíteni az idő. Szerzőnk egyetlen lap által akarná véghezvitetni, a mi egy egész irodalom és hosszú idők munkája. Nem egy-e ez Omár kalifa okoskodásával, ki a monda szerint, a Korán kedvéért égettette meg az alexandriai könyvtárt? Szerzőnk kétségbeesve kiált föl: a kritika az egész irodalmi és művészi világban pártkérdéssé vált. De lehet-e, volt-e ez valaha máskép? Az ellenkező sürgetése nem annyi-e, mint azt kivánni, hogy minden ember egyformán gondolkozzék? Szerzőnket elkeserítik a pártok kicsapongásai. De következik-e ebből, hogy elfojtsuk a pártokat vagy legalább megbénítsuk?
Mi nem védjük a kicsapongásokat. A pártosság valóban nem óhajtandó dolog, de van ennél valami rosszabb is, s ez a pártok hiánya. Épen ez szépirodalmunk baja. Szépirodalmi lapjaink, sőt a nagyobb lapok irodalmi része is, egészen szerzőnk kivánata szerint vannak szerkesztve. Nem igen képviselnek elvet, pártot s e tekintetben alig van valami szinezetük. Szerkesztésük titka minél több népszerű írót gyüjteni össze, ha mindjárt egymástól a legeltérőbb elvűek is, minél lármásabb programmot bocsátani szét, minél változatosabban, de ritkán következetesen s az irodalom szükségéhez képest tölteni be a rovatokat s néha úgy szolgálni a közönséget s az írótársakat, mint a hogy a cseléd szolgálja urát. Mindenütt csak különböző csoportozatokat, kotteriákat látunk, kiket személyes rokonszenv vagy érdek fűz össze, de semminemű határozott irodalmi elv és küzdelem. Ezelőtt hat évvel hosszasan kimutattam volt egy nagy tekintélyű lap irodalmi elvtelenségét. Azóta nem sokat változtak viszonyaink. A meggyőződés küzdelmét és elvek polemiáját sehol sem látjuk szépirodalmunkban, vagy legfeljebb kivételkép, akkor is inkább egyes író, mint valamely lap részéről. Mi más képet mutat nyelvészetünk vagy – kivált az őstörténeti kérdéseket illetőleg – történetirodalmunk! Mily élesen küzdenek itt a pártok s aránylag mennyi haladást látunk csak tíz év óta is. Mi nagy a különbség e tekintetben szépirodalmunk multja és jelene közt! Mennyi mozgalom fejlett ki koronként Kazinczytól napjainkig. A szenvedély néha egész a pasquillig elragadta a pártokat, de legalább hittek valamibe, küzdöttek valamiért s nem eredmény nélkül. Most szépirodalmi lapjaink épen oly kevéssé követnek, mint védnek valamely határozott irányt. Ha összevetjük úgynevezett bírálataikat, sokszor a legellenkezőbb, egymást kizáró széptani elvekre bukkanunk. Hát még ott, hol a költészet nagy erkölcsi és társadalmi elvekkel ölelkezik, mennyi az ellenmondás. Ma épen oly jó hiszemben materialisták, mint holnap ideálisták, most épen úgy védői a társadalomnak, mint megtámadói máskor. Jól tudom, hogy a blazirt elégületlenség, az epés túlszigor vádjait vonom magamra. De vajon blazirt-e az, ki meggyőződést és pártokat sürget, vajon túlszigor-e az, midőn csak némi eszmét, némi irányt követelünk, s megelégszünk, bárminő legyen is. Valóban, követelésem szerény és önzéstelen, a legkevesebb, mit írótól követelhetni. Ne mondjatok le rokon- és ellenszenveitekről, csak emeljétek pártokká kotteriáitokat, ne szeressétek, ne kövessétek kritikusaitokat, de tegyétek őket semmivé egész erőtökből. Hagyjatok föl valahára léha és képmutató vádjaitokkal. Állítsatok véleményt véleménynyel, küzdelmet küzdelemmel szembe! Bármelyik fél győz, csak irodalmunk fog nyerni, melyhez elvégre is mindnyájan egyforma forrón ragaszkodunk.