(Szász Károlynak.)
E lapok hasábjain ön már két ízben szólalt föl ellenem. Első polemiája Zalár költeményei ügyében történt, midőn engemet és Erdélyi Jánost Zalár elfogult és igazságtalan kritikusainak nevezett.16) Eljárása nem épen szabályszerű volt, sőt csodálatosnak is mondhatnám, ha ugyan már rég meg nem szoktam volna az ilyesmiken fenn nem akadni.
Ön Zalár Borura derű czímű újabb költeményeit nagy részt becseseknek találván, rossz néven veszi tőlem, hogy régibb költeményeit nem igyekeztem méltányolni. «Mert – úgymond ön – ha Zalár csakugyan oly minden tehetségtől üres volna, mint Gyulai föltünteti: a Borura derű soha sem születhetett volna. Mert bár a vak is talál garast, de a kezünk alatti füzetben nem csak egyes szép költeményekkel, minőket alább kijelölendünk, hanem egy határozott és elvitázhatlan tehetséggel találkozunk.» Örömest elismerem, hogy ez újabb költeményekben haladás van, habár Zalárt most sem vagyok képes annyira méltányolni, mint ön. Azonban tegyük fel, hogy újabb költeményei oly jók, mint ön hiszi, vagy épen valóságos remekek. Mit tartozik mindez reám, ki Zalárnak csak régibb költeményeit bíráltam s jövőjéről sem jót, sem rosszat nem jósoltam. Balzac hosszas ideig csak rossz regényeket írt, melyeket sem a közönség, sem a kritika nem méltányolt, midőn azonban később Francziaország egyik legjelesebb regényírója lőn, senkinek sem jutott eszébe kérdőre vonni a kritikusokat, hogy régibb rossz regényeit miért nem méltányolták a leendő jók fejében. Ön, úgy látszik, a polemiának egy egészen új nemét akarja divatba hozni, mi eredetinek ugyan elég eredeti, épen mint Vida borkórságos embere, de valamint az határozottan rút, úgy ez is határozottan értelmetlen.
Menjünk tovább. Ön elismeri, hogy az általam megrótt nagy hibák megvannak Zalár régibb költeményeiben, de egyszersmind azt állítja, hogy csak némelyekben s a költő teljességgel nem esett e hibák martalékául. «Mi volna tehát ez esetben – folytatja – az elfogulatlan kritika kötelessége? Bizonyosan nem a feltétlen ócsárlás, hanem a tévut vagy hibák kijelölése mellett a helyes irány kimutatása s a tehetség méltatása.» Jól van, uram, de először is engedje megfordítanom e kérdést. Mi volna tehát a védelem és támadás ez esetében a lovagias polemia kötelessége? Bizonyosan nemcsak elfogultnak nevezni az ellenfélt, hanem egyszersmind a vita alatti pontot egy pár eszmécskével felvilágosítani. Ön mindezt nem teszi, sőt czéljára sem tartozónak állítván, elégnek tartja bátran kimondani azt, hogyha Zalár olyan volna, mint a minőnek feltüntettem, nem írhatta volna ez újabb költeményeit. A bátorságban nincs hiány, de egy értelmetlen phrasis még nem fegyver. Önnek kötelessége lett volna Zalár régibb költeményeinek fényoldalait egy pár vonással rajzolni vagy legalább utalni ama nagy számú szép költeményekre, hogy a vitának kiindulási pontja lehessen. Így nincs miről vitatkoznunk: önnek semminemű æsthetikai fejtegetéssel nem tartozom, s mindaz, mit e tárgyban még felelni akarok, nem egyéb, mint helyreigazítása ön oly nemű idézeteinek, melyek szeliden szólva nem elég szabatosak.
Ön azt mondja, hogy én Zalártól mindent, de mindent megtagadok és semmi, de épen semmi jó tulajdont nem fedezek fel benne. Ez nem épen így van. Elismertem, hogy Zalár írt egy pár élvezhető költeményt is, hogy ellentétei néhol sikerülnek, csak oly költeményt nem találtam gyüjteményében, mely mélyebb hatást tett volna reám s melyet mint kitünőt képes lettem volna méltányolni. Sőt tudván, hogy irodalmunkban divat a legelhibázottabb művek vagy gyüjteményeknek is némi jó oldalát érinteni, ha egyebet nem, legalább a csinos nyelvet és hazafias buzgalmat, jónak láttam némi mentséggel állani elő. A többek közt így szóltam:17) «ott, hol a költői szellem, a helyes irány lüktetését érzem, nem fogok aránylag csekélységeken fennakadni, de ott, hol mind ebből semmi, miért bájoljanak el aránylag csekélységek. Ezt tegyék meg mások, minthogy meg is teszik, mert kritikánknak ez főszempontja. Nekem nem egyes, talán élvezhető költeményekből kell és szabad megitélnem a költőt, hanem az egész szelleméből.» Most is azt hiszem, hogy a kritikusnak épen oly kevéssé tiszte méltányolni az alapjokban elhibázott művek egyes szépségeit, mint elitélni a valóban sikerült műveket egyes hibákért; oly versgyüjtemény, melyben egyetlen kitünő költemény sincs, néhány tűrhető fejében nem várhat érdemleges méltánylatot. A positiv nagy hibákért nem nyujthatnak kárpótlást holmi negativ érdemek. A fény- és árnyoldalok pontos kiemelése csak oly műveket illethet meg, hol nagy hibák és nagy szépségek váltakoznak. Az aránylag csekélységek itt sem jöhetnek szóba sem egyik sem másik részről. Az ön által annyira s oly méltán tisztelt Macaulay Montgomerynek «Az isten mindenütt jelen valósága» és «Sátán» czímű költeményeiben nem talált semmi méltányolni valót, pedig az első tizenegy, a második két kiadást ért, s bizonyosan mindkét műben több az élvezhető, mint Zalár régibb költeményeiben. Aztán én a «Budapesti Hirlap» tárczájában közlött «Szépirodalmi szemlémben» nem annyira egyes költőket bíráltam, mint a legújabb lyra szellemét vettem bírálat alá. Ezért csak a legjellemzőbb vonásokat lehetett czélom kiemelni, mi a jelen esetben fájdalom nagy részt egyre ment ki a kórjelek feltüntetésével. Zalárt, mint a világ-fájdalmas affectatio, a képzelet rakonczátlansága, a túlzás és dagály kiváló képviselőjét mutattam be, mert költészetében ezeket találtam legjellemzőbb vonásoknak. Jól tudom, hogy Zalár írt oly költeményeket is, melyeken költészetének ez annyira jellemző vonásai kevésbbé, vagy épen nem tünnek fel, de leszámítva egy pár tűrhető költeményt, ezekben is hiányzik vagy a költői felfogás, vagy a költői kivitel, egy szóval a valódi alkotás. Költészetének ez oldalát csak általában érintém s épen ide vonatkoznak e szavaim is: «Zalár a formában is hanyag, úgy versel, mintha prózát írna s költői szelleme is igen rokon e prózaisággal.» Ön egy kis változtatással idézi e mondatomat s a prózaiságot ír e prózaiság helyett, alkalmasint azért, hogy aztán alább mint következetlenséget tüntethesse föl, «melylyel Gyulai mindazt, mit eddig mondott, lerontja, mert ha a próza jelleme a józanság, hideg számítás s értelmesség, hogy lehet prózainak jellemezni oly írót, ki szerinte őrült, túlzó, rakonczátlan képzeletű». Ön szerint tehát a dagályt, affectatiót, a túlzást semminemű, még æsthetikai szempontból sem lehet prózaiságnak nevezni, ellenben az értelmetlenség, számítni nem tudás és badarság, mint a költői szellem szükségesképi alkatrészei, szerepelhetnek. Nincs szükségem reá, hogy magamat mentve e hitét eloszlassam. Idézett soraimban nem ilyesmire czéloztam s csak azt akartam mondani, hogy Zalár mind a kül, mind a belformában gyönge. E kifejezés próza a külformát jelenti, ez pedig: költői szelleme is rokon e prózaisággal a belformára vonatkozik, mit az e szócska eléggé kiemel, vagy más szóval: Zalár kivül-belül formátlan. Hogy ebben valami következetlenség volna, teljességgel nem látom át, legfeljebb nem a legvilágosabb kifejezéseket használtam, mit szívesen elismerek.
«Gyulai, hogy egy előre kimondott s bár nem egészen alaptalan, de mégis túlzó és merész állítást (t. i. hogy az 1850–55. évi magyar lyra nem egyéb, mint Petőfi utánzása) par force kivigyen, mindent megtagad költőnktől» mondja ön többek közt. Tehát csak azért nem találtam Zalár költeményeiben méltányolni valót, hogy túlzó állításomat par force kivigyem, tehát rögeszméből indultam ki, vagy rögeszmét vettem föl személyes ellenszenvem palástolására. Hihetősen önnek e gyanura igen alapos okai lehetnek s bár ez okokat nem említi meg, teljességgel nem szándékszom olyas váddal állani elő, mintha ön túlment volna a kritika jogain. Meglehet – sőt úgy is van – önnek nincs igaza, de azért nem követett el irodalmi illetlenséget s még kevésbbé becsületsértést azzal, hogy szándékomat igyekezett kutatni s állításomat vagy korlátoltságból vagy tisztátalan forrásból hiszi származottnak. Én mindig elismertem a kritikus azon jogát, hogy a felfogás szabadságánál, sőt szükségénél fogva a sorok közt is olvasson s valamely műnek ne csak bevallott, hanem be nem vallott irányát is birálja, a mennyiben állításainak a deductio, inductio vagy analogia útján némi alapot képes találni. Nekem hát elvben, úgy szólva jogilag, nincs semmi sérelmem. De bezzeg van ám önnek, ki «Még néhány szó a kritikáról» czimű ellenem írt czikkében megtiltja a kritikusnak az író erkölcsi intentióit kutatni. Ime Szász Károly gyakorlata mennyire ellentmond Szász Károly elméletének. Mindez nem tartozik reám, lássa a kit illet, mindamellett lehetetlen az ön által megtámadott czikkemből nem idéznem e sorokat: «Honnan az ellenmondás, melyet mindennap tapasztalunk? Részint onnan, mert az önérdek és szenvedély csaknem észrevétlen módosítják elveinket, részint, mert bizonyos személyeskedés és illetlen élesség nélkül lehetetlen az irodalmi és politikai vita, leginkább pedig onnan, mert a társadalmi illem szabályait akarjuk kitűzni az irodalomban is.»
A mi rögeszmémet illeti, szintén egy kis felvilágosítással tartozom, mert ön állításomat némi módosító árnyéklatok kihagyásával közlötte. Amaz ön szerint famosus (e kifejezést rendesen a berüchtigt értelmében szokták venni) czikksorozatban nem czéloztam minden magyar lyricusra, kik az 1850–55 közti időszakban írtak, csak bizonyos csoportozatra, csak a par excellence legujabb lyrára. Megtetszik ez következő idézetekből: «A lefolyt hat év alatt irodalmunkban igen zajos lyrai mozgalom keletkezett. Néhány régibb és egészen uj költő határozott vonásokkal kijelölt csoportozattá alakult, mint par excellence a legujabb lyra képviselője. S mi e legujabb lyra lényege, melyet költőink, hol költeményeikben, hol élőszavaikban tanná emeltek? oly téveszmék összege, melyek szerint, mint czikkem elején is megjegyzém, a költészet alig lehet több, mint bizonyos conventionális tartalom conventionális formája: tehát művészet helyett mesterség, ihletés helyett affectatió. E legujabb lyra az ujdondászok tapsai közt ünneplé fölavatását, mint eredeti sajátságaink, a melegség, természetesség és genialitás lyrája s úgy mondják, hogy a közönség tetszésével találkozik.» Ismét alább: «Legujabb lyránk tökéletes felfogására szükség Petőfi költészetének főbb jellemvonásait szem előtt tartani, mert legujabb lyrikusaink nagyrészt az ő tanítványai vagy teremtvényei. Az irodalomtörténet bizonyítja, hogy a költők mindig hatnak egymásra s annál inkább, minél rokonabb szelleműek, de e természetes hatás és az utánozás közt nagy a különbség. Petőfi hatása legujabb lyránkra egész az utánzásig, vagy mi azzal együtt jár, a torzításig terjedt. Ujabb lyrikusaink úgy tettek, mint Nagy Sándor vezérei királyuk halálakor: felosztották a birodalmat, hogy semmivé tegyék. Mindenik kikapta a maga részét és mindenik elpazarolta. Legújabb lyránk nem egyéb, mint Petőfi költészetének ereje enerválva, vagy gyöngeségei tulságig vive. Lyrai gyüjteményeinkben untalan Petőfi egyénisége, eszméi, érzései, hangulatai, rhythmusa, kifejezései változataival, ismétléseivel, vagy torzításaival találkozunk. Ujabb kiadásai ezek Petőfi verseinek a gyöngébbek kedvéért s néha a gyermekek számára. Innen újabb lyrikusaink annyira hasonlítanak egymáshoz, mintha testvérek volnának. Valóban testvérek is, legalább tejtestvérek, kik ugyanegy muzsa emlőjén szíttak táplálékot. A különbség köztök csak az, hogy egyik vegyesebb s némi eredeti szinezetben jelen meg, mint a másik, s az osztályban egyiknek egy, másiknak más rész jutott.»18)
Az aláhúzott szók eléggé megmagyarázzák, hogy az 1850–55 közti magyar lyrát mennyiben neveztem Petőfiutánzásnak. Most már csak az a kérdés, igaz-e állításom. Legalább bebizonyítani törekedtem, még pedig meglehetős részletességgel mi ellenében ön csak a «túlzó és merész» epithetonokat állítja döntő okokként. Tulajdonkép nem nekem kell bizonyítani, hanem önnek. Nekem nincs más teendőm, mint fejtegetéseimre hivatkozni, melyeket most még egy pár megjegyzéssel kell kisérnem. Amaz állítás kimondására nem kellett sem éles elme, sem valami bátorság. Oly szembeötlők voltak a jelenségek, hogy minden gondolkozó ember észreveheté, s a szántszándékos túlzást is fölöslegessé tette a való. Azóta hat év telt el. A régibb költők fejlődtek, újak állottak elő s mégis állításom sok tekintetben ez utóbbi hat évre is illik. S mit tapasztalunk? A kritika most is csak olynemű hurokat penget, a minőket én ezelőtt hat évvel. E lapokban a Bulcsu költeményeiről írt jeles birálat a többek közt egyenesen kimondja: «Így vagy amugy, de még folyvást a Petőfi képére és hasonlatosságára teremtetünk.» Sőt vannak oly birálók is, kik csak úgy tudnak valakit megdicsérni, ha azt mondhatják róla, hogy Petőfi utánzó. Székely József azzal dicsérte meg Tóth Kálmánt, hogy Petőfi «Szerelem gyöngyei»-ből néhány szem lehullott s Tóth Kálmán megtalálta. Zilahy Károly, midőn Vajda eredetiségét akarja kiemelni, így szól: «Mintha Petőfi a «Felhők»-ből vagy 1847-ki borongó költői korszakából egy darabot elvesztett s azt Vajda megtalálta volna.» Szintén ön is ehhez hasonlót mond Vidáról, csak más változatban, őt Petőfi kisöcscsének nevezvén. Tehát mindazok, kik nem lelnek örömet a Petőfiutánzásban, mindazok, kik azt érdemül tudják be, egyaránt elismerik, hogy csakugyan létezett, vagy létezik Petőfiutánzás. Úgy látszik, hogy e tekintetben nemcsak én vagyok túlzó, hanem kritikusaink majd mindenike, úgy látszik, hogy az én rögeszmém oly kevéssé rögeszme, hogy csaknem megszilárdult közvélemény.
«Állítja a többek közt – mondja ön rólam – hogy egyenesen Petőfi «Őrültje» adott okot és alkalmat bizonyos őrült költészet kifejlődésére, melynek kiváló képviselője gyanánt Zalárt és Tóth Endrét nevezi.» Ezt nem épen így mondottam. Az idézetek itt is legjobban felvilágosítanak mindent. «Legyen szabad kérdenem: – mondám a többek közt – miért akarnak a költők őrültek lenni? E kérdés se gorombaság, se sértés nem lehet. Én nem merném kimondani, ha magok a költők nem vallanák be. Tóth Endre kéjelegve érez oly lélekállapotot, melyet szelid őrültségnek nevez:
Zalár alig várja a pillanatot, hogy megőrülhessen. Az «Egy freneloghoz» czimzett költeményében mind az őrültség boldogságát festi s a többek közt így szól:
Honnan ez őrült költészet? Megmondom. Petőfi írt egy «Őrült» czímű költeményt, mely nem egyéb, mint egy őrült ember lyrai monologja s mint ilyen igen jeles. Lyrikusaink annyira megszerették e költeményt, hogy a tébolyt a legköltőibb érzésnek kezdék tartani. Képzeletök, kedélyök öntudatlan oly lázas hangulatot váltott, minő sem a szenvedély vagy fájdalom, sem az elragadtatás vagy kétségbeesés költői nyilatkozása. Feledték, hogy a mi objectiv költeményben helyén van, subjective izetlen és nevetséges is lehet. Aztán írt Petőfi egy cyclus sötét epigrammot, melyeket «Felhők» czím alatt adott volt ki, s melyeknek nagy része, néhány valóban szép költeményt kivéve, pusztán csak dagályos ellentét vagy bizarr ötlet. Lyrikusaink a képzelet merészségét bámulták bennök és vakmerők lettek, majd bölcselmi mély eszméknek hitték s innen kezdék merítni világnézetüket.19) Láthatni e sorokból, hogy Petőfinek nem csak az «Őrült»-jéről szólottam, valamint azt is, hogy mily értelemben használtam az őrült költészet kifejezést. Általában Petőfi költészetének azon oldalát vettem kiindulási pontul, melyet holmi átkozódó harag, boszus meghasonlás és évődő reflexio jellemez. Kitetszik ez több de kiváltkép e következő helyből: «Petőfi úgynevezett világfájdalmán (mert én nem tartom annak) mindnyájan osztoztak újabb lyrikusaink. Azonban a míg Petőfi költészetének e gyengeségét bizonyos jóhiszemű, hitető önámítással és rendkívüli tehetségének erejével fedezte, utánzói nyiltan és nevetségesen affectálnak s a bizarr ötletek és dagály egész költészetét alkotják meg. E téren leginkább Tóth Endre és Zalár tünnek ki.»20)
Mindez hagyján! A miről szólani akarok, sokkal nevezetesebb. Önt Zalár iránti rokonszenve igen messze ragadta, egész a ráfogásokig. Oly vádak ellen is igyekszik őt menteni, melyeket távolról sem mondottam. Ugyanis ön néhány kenetes sort idézve Zalár újabb költeményeiből, egész önelégültséggel így kiált föl: «Azt hiszszük, ezen idézetek is elég világot vethetnek azon kérdésre, vajon igazán oly sötét, vigasztalhatatlan s önkinzó-e Zalár költői hangulata, mint idézett birálói hiszik felőle.» Ez azt teszi, mintha én Zalárt azért támadtam volna meg, mert vigasztalhatatlan világfájdalmas költő. Mellőzve azon eredeti logikát, mely szerint ön Zalár újabb költeményeire hivatkozik a régiekről mondott itélet ellenében, elég lesz csak annyit jegyeznem meg, hogy mindebből egyetlen szó sem igaz. A vigasztalhatatlan, a világfájdalmas költészetet bizonyos pontig még védtem némely egyoldalú kritikus ellenében. Ime vége czikkem azon részének, mely a világfájdalomról szól: «S én, ki, mint kritikus, először is költészetünk komolysága és őszintesége mellett küzdök, mi nélkül nincs költészet s mit annyira lábbal tapodtatni látok, hajlandó vagyok azt mondani lyrikusainknak: legyetek hát világfájdalmasak, homlokotokon büszkeséggel, ajkatokon gúnynyal, szivetekben boldogtalansággal, essetek kétségbe, ha nem tudtok lelkesülni, gyülöljetek, ha nem szerethettek, de igazán s egész lelketekből, csak az istenért ne affectáljátok azt, mit nem éreztek, s épen a naiv Petőfi mesterkélt gyöngeségeit ne tegyétek nevetségesekké. De mielőtt eltökélnétek magatokat a világfájdalomra, tudjátok meg, hogy a világfájdalomhoz kétely kell, s ez bizonyos bölcsészeti műveltség eredménye, mit ti pedánsságnak neveztek; hogy a világfájdalomhoz oly élemények kellenek, melyeken ti alig mehettetek át s melyeket nem is tanácsos megpróbálni; hogy a világfájdalomhoz eszményies ábránd s mély kedély kell, mi szerintetek nem magyaros és férfiatlan; és végre ne feledjétek, hogy blazirtság és naivitás, világfájdalmas és népi költészet ellenkező dolgok, e két szerepet nem lehet egyszerre játszani, s ha mégis komédiázni van kedvetek, könnyen úgy járhattok, mint Réthi járna, ha Hamlet szerepében lépne föl.»21)
Most már nincs egyéb hátra, mint áttérnem ön második polemiájára, mely e lapok olvasói előtt szintén ismeretes. De mielőtt ezt tenném, nem tehetem, hogy egy jó tanácsot ne adjak önnek, mintegy czikkem tanulságakép. Legyen ön kiméletlen, gúnyos, sőt goromba, a mennyire jó izlésű ember az irodalomban az lehet, csak az istenért ne használja ama lovagiatlan fogásokat, melyek az érdemleges vitát lehetetlenné teszik. Vegye figyelembe gr. Dessewffy Aurél e találó mondatát: «A vitatások mezején azon főszabályon kívül, mely szerint a vitatkozóknak közös basisból kell kiindulniok, alig van más fontosabb annál, hogy az ellenfél állításaiban ne a mellékes árnyalatokat, hanem a fő dolgot lássuk; ne azokra, hanem erre fordítsuk fő figyelmünket s végre hogy se többet se kevesebbet annál, mit valóban mondott s mondani akart, vele ne mondassunk.»
Ön második polemiája22) a «Néhány szó a kritikáról» czímű czikkemre vonatkozik, melyet Eszter szerzője «Regény és regényitészet» röpirata ellen intéztem. Nem Eszter szerzője pártjára akar ön állani – a mint mondja – még kevésbbé védelmére, mi önt meg sem illetné, hanem csak némely állitásaimat szándékszik birálat alá venni. Valakinek pártjára nem állani s így védelmére sem, ez igen természetes, de hogy a kinek pártjára nem állhatunk s ezt nyiltan kijelentjük, védelmét, még az ellenkező esetben is, csak azért nem kisérelnünk meg, mert nevezetes író lévén, talán szerénytelenség lenne feltolnunk magunkat, egy kissé furcsa dolog. Ez obligát szerénység bizvást elmaradhatott volna, annyival inkább, mert ön in ultima analysi csakugyan védi Eszter szerzője elveit s majdnem egészen az ő álláspontján van.
Eszter szerzője, hogy a kritika pártosságát lehetetlenné tegye, oly kritikai lapot indítványoz, melynek elve az elvtelenség legyen, mely körül épen azért minden magyar kritikus egyesülhet s a melyet szintén ez okból hazafias részvényeken kell megalapítani s lehető olcsón adni. Czikkemben igyekeztem kimutatni e tervnek épen úgy kivihetetlenségét, mint haszontalanságát s egyszersmind védtem a pártok jogosultságát, mint a politikai és irodalmi fejlődés legfőbb tényezőit. Megmagyaráztam a közönséges értelemben vett pártatlanság és pártosság valódi fogalmát. Tiltakoztam a pártok kicsapongásai ellen, de mindennél veszélyesebbnek tartottam a pártok hiányát, mi szépirodalmunkban annyira uralkodik. Hibáztattam Eszter szerzőjét, hogy egyetlen lap által akarja véghez vitetni azt, mi egy egész irodalom és hosszas idők munkája. Állítottam, hogy a szerkesztésnek csak ott van értelme, hol valamely tudományos vagy politikai irány átviteléről van kérdés; a mi mindennek képviselője akar lenni, semmié sem lesz, a hol senki sem felelős, ott mindenki közönyös. Sürgettem a következetességet, az elvek harczát, épen azért szépirodalmi lapjainktól elvet, meggyőződést követeltem, véleményt véleménynyel, küzdelmet küzdelemmel szemben.
Ezek czikkem ide vonatkozó részének főbb vonalai. Ön mindezt helyesli. Természetesnek tartja a vélemény különbséget, barátja az elvek tusájának, elismeri a pártok szükségességét s ez okon az irodalmi és kritikai lapoktól határozott színt, elvet, meggyőződést követel. Ennyiben hát nemcsak, hogy nem kel Eszter szerzője pártjára, sőt az én álláspontomon van, mind a mellett nem érthet egyet velem, mert én tévedek abban, mintha valamely lap nem lehetne bizonyos tekintetben közönyös tér, hol az egymás ellen küzdő eszmék harczukat vívhassák s oly szigorúan kellene bizonyos nézetekhez ragaszkodnia, bizonyos pártzászlót fentartania, hogy határain belül ellenkezőt perczig se tűrhessen, ki se hallgathasson. Ilyesmi ön szerint csak úgy volna kivihető, ha annyi lap volna, a mennyi véleményárnyalat, tehát a mennyi ember, minthogy ez lehetetlen, épen azért a szerkesztőnek a magáétól némileg eltérő nézeteket is registrálni kell s árnyalatokban legalább a meggyőződése ellen szóló véleményeknek is tért nyitni. Ön ez úgynevezett tévedésemet a szükséges különböztetés hiányából származtatja, mert más az elv, és ismét más gyakorlati alkalmazása, amott következetesnek, solidarisnak kell lennünk, itt pedig sokféle eltérés lehet a nélkül, hogy azért valakit a következetlenség vádja alá lehetne vonni. Igaz ugyan, hogy a politikában ez utóbbi tekintetben is szorosabb pártfegyelmet kell tartani, de irodalomban és æsthetikában azt kivánni valakitől, hogy elveit és kritikai mértékét így vagy amugy alkalmazza valamely műre, épen oly igazságtalan, mint nevetséges. Miután ön mindezt kifejtette, hivatkozik a «Szépirodalmi Figyelőre», mely gyakorlatban az ön állításait támogatja, a mennyiben kiadta az ön birálatát Vida verseiről, holott a szerkesztő egészen más véleményben volt, a mennyiben kiadta az én «Néhány szó a kritikáról» írt czikkemet, épen úgy, mint az önét, pedig a kettő közt nagy a különbség, mégis azért szó sem lehet az irodalmi jellemtelenségről.
Tökéletesen igaz, hogy szükség különböztetnünk. Ön is jól teszi vala, ha megkülönbözteti azt, a mit mondtam, attól, a mit nem mondtam. S mit mondottam? Sem többet, sem kevesebbet, mint ostromoltam a közös erővel támogatandó elvtelen lap elméletét és szembe állítottam vele oly lapot, melynek elvei vannak, de hogy ezt mi módon kell szerkeszteni, mily körülmények közt módosíthatja a szerkesztő némikép eljárását, mennyiben nyithat tért az övétől eltérő nézeteknek a nélkül, hogy a lap éltető elveit megsértse, minderről egy betűt sem írtam. Ennyiben nem tévedhettem tehát, ha mindjárt akartam volna is, önnek csak azt lett volna szabad mondania, hogy czikkem hiányos, mert egy kapcsolatos kérdést homályban hagytam s ön mulasztásomat ki akarja pótolni, vagy legfeljebb azt, hogy czikkemből ez meg ez folyhat, vagy hogy úgy látszik, mintha ez meg amaz állítás felé hajlanék. A tévedés tehát az ön részén van, még pedig kettősen: először mert határozottan olyat mondat velem, a mit nem mondottam; másodszor mert elveket, határozott szinezetet kiván ugyan a szerkesztőtől, de az alkalmazásban oly gyakorlatot akar megalapítani, hogy mind ennek aztán alig lesz valami értelme. Valóban ön igen kevéssé tér el Eszter szerzője véleményétől, a különbség önök között csak annyi, hogy Eszter szerzője csak egy elvtelen lapot óhajt, ön többeket. Eszter szerzője kötelességévé teszi a szerkesztőnek, hogy bárminő szinezetű czikket fölvegyen, ön nem köti meg a szerkesztő kezét, tetszésére hagyja választani a nézeteivel ellenkező czikkek közt s csak általában kiván egy kis következetességet, szóval majdnem oly ruganyos természetűnek óhajtja, a milyenek rendesen a mi irodalmi lapjaink szerkesztői.
Önnek igaza van, midőn azt mondja, hogy más az elv s más az alkalmazás, de téved azt hivén, hogy az elvek alkalmazása nem szül épen oly nagy és erős pártokat, mint magok az elvek. Mellőzöm a vallásfelekezeteket és politikai pártokat. Mindenki tudja, hogy a protestánsok, bár néhány nagy és lényeges elvben megegyeznek, mégis számos felekezetre oszolnak, melyek sokszor éles küzdelemben állottak egymással. Ismeretes dolog, hogy a reformer és radikál között nagy a különbség, pedig csak a reform elvének alkalmazásában térnek el egymástól. Sőt többet mondok: jelenleg összegyűlt országgyűlésünkön majd minden követ az 1848-i alkotmányt pártolja, mégis a felirat és határozat kérdése, noha csak formakérdésnek látszik, oly lényeges különbséget tesz köztök, mint akármely két nagy párt között. De szorítkozzunk csak az irodalomra s itt is csak az æsthetikára. Nem mondom, hogy vannak oly æsthetikai elvek, melyekben az egymástól legeltérőbb kritikusok is megegyeznek; ön bizonyosan az elvek gyakorlati alkalmazása alatt nem ilyesmit értett. Vegyünk fel speciálisabb esetet, például az idealismus elvéből kiinduló kritikát. Mily különbség a par excellence idealista kritikus s a csak olyan közt, ki bizonyos idealismus nélkül nem tud ugyan képzelni semminemű művészetet, de valami részben a realismust is fölveszi elméletébe, a nélkül, hogy az által valóságos realista vagy épen materialista legyen. Avagy vegyük föl a népnemzeti költészet elvét, melyről a lefolyt évtized alatt annyi szó volt irodalmunkban. Egy dolog-e vajjon a népköltészetet venni föl eszményül, egyedül a népnek írni, formában és tartalomban a nép primitiv, bár erőteljes kezdeményezésénél maradni vagy a népköltészetet csak alapul venni föl a valódi nemzeti költészet kifejlesztése végett, formáit művésziekké emelni, tartalmát minden irányban emelni, gazdagítani s e megujhodási folyamot, a mennyire lehet, átvinni a költészet azon nemeire is, melyekről a népköltészet semmit sem tud? Ha a költői nyelvre vagy műprózára tekintünk, melyet bírálni mindig főkötelessége volt a kritikának, van-e közülünk valaki, ki a nyelvújításnak ellensége legyen, mint voltak azon nyelvészek és költők, kik Kazinczy ellen oly erélyesen tiltakozik? Bizonyosan senki sincs. Mindnyájan elismerjük a nyelvújítást, nem csak mint politikai és irodalmi fejlődésünk egyik lépcsőjét, hanem mint olyan elvet is, mely folyvást él és fejleszt. Azonban egészen más helyeselni a Kazinczy iskola nagy tévedéseit, örülni a sok rossz szónak, idegen szókötésnek, melyekkel el van árasztva irodalmunk és ismét más csak a magyar szóképzés és kötés szigorú korlátjai közt gazdagítni a nyelvet s bizonyos tekintetben erélyes ellenzéket képezve Kazinczy ellen, küzdeni a tiszta magyar stilus mellett. Sőt még itt is két különböző dolog az ép magyar nyelvet úgy szólva nyersen vinni be az irodalomba vagy pedig izléssel párosítva, művészivé emelve. Vessünk habár csak felületes pillantást dramaturgiai viszonyainkra is. Melyik kritikus nem kíván a magyar drámától hatást, nemzeti irányt, egyénítést? S mégis hányan dicsérik mint hatást, a szinpadi, a cselekménynek csak pusztán bonyolult vagy megriadt folyamát, hányan látják a nemzeti irányt megtestesülve a magyar történelem dicsőséges mozzatainak dialogizálásában s az egyénítés nevét mi sokszor bitorolja a photographia! Általában irodalmunkban a kritika nagyon különbözőkép szokta értelmezni az æsthetikai műszavakat s a pártok jelmondatait. De ha erre nem is helyezünk nagy fontosságot, nagyon fontos azon körülmény, hogy a politikai és társadalmi élet hullámzása mindig nagy hatással van a költészetre s a kritikusnak határozott elveinek kell lenni ezekre nézve is, mi az irodalmi pártokat még bonyolultabbakká teszi. A kritikus nem csak műformák felett itél, hanem az erkölcs, társadalom és államélet legfontosabb elvei felett is, a mennyiben mindez a költészet némely ágaival a legszorosabb kapcsolatban van. Valamely mű alapeszméjének művészi kivitelében megegyezhetnek a kritikusok, a nélkül, hogy magát az alapeszmét, a költő világnézeteit mindenik helyeselje. S ennyi különböző párt – vagy ha úgy tetszik pártárnyalat – ugyanegy szerkesztő fazekában főzzön? Jó étvágyat ez ollapotridához!
Ugyanez áll a kritikai mérték alkalmazására nézve is. Mérték és alkalmazása többé vagy kevésbbé, de mindig elv a kritikai lapoknál. Csak a franczia irodalmat hozom fel például. A politikai lapok tárczái rendesen kritikai közlönyök is, de minő különbség az itt megjelenő birálatok s a «Revue des deux Mondes»-ban közöltek közt, pedig elvben nem mindig különböznek egymástól. A tárczák kritikusai, bár mértékök nem ugyanaz, ritkán alkalmazzák a legmagasabb mértéket. A perczek benyomásai alatt írván, megelégesznek a nap szükségei szerint szolgálni az ízlést s inkább szellemdús kalauzok, mint szigorú birók. A Revue kritikusai már nyugodtabb helyzetöknél fogva is mélyebben igyekeznek behatni a tárgyba, magasabb szempontból indulnak ki s magasabb mértéket alkalmaznak. Ha figyelemmel kisérjük az európai irodalom legnevezetesebb kritikai közlönyeit, el kell ismernünk, hogy mérték és mérték közt elvi különbség van, még akkor is, ha a tisztán æsthetikai elvek közt kevés különbséget fedezhetünk fel. Valóban minden kritikai irányú lapnak határozott mértékének kell lenni, melyhez ha nem is legapróbb részletekig, de általában hű marad. Különben nem csak egyenetlenségek tárává lesz, hanem oly következetlenségekévé is, melyek alapos gyanukra adnak alkalmat. Az 1855-ik «Budapesti Hirlap» tárczájában Tompára ismereteimhez képest lehető magas mértéket igyekeztem alkalmazni s ugyanezt tettem a többi lyrai költőkkel is, kiket vele együtt biráltam. Teszem már, ha reá más mértéket alkalmazok, a többiekre szintén mást és máskép, nem jogosan mondhatta volna mindenki, itt cselszövény, személyes ellenszenv lappang, szóval a legszántszándékosabb igazságtalanság. A mi egyes kritikusra áll, miért ne állana egy egész kritikai lapra, kivált ha a következmény, jó vagy rosz oldalról, ugyanaz? Aztán nálunk e kérdés még fontosabb, mint más irodalomban. Nálunk a kritikának nincs tekintélye. Nem azt a tekintélyt értem, mely hitet parancsol, hanem a mely meghallgatást követel s megvárja, hogy gondolkozzanak itéletei fölött. A mi nemzetünkben megvan az a magában kitünő tulajdon, hogy lelkesült, erélyes és tettre kész. Általában a kétely nem igen bántja, sőt ösztönszerüleg őrizkedik tőle. Valóban Európa Hamletjétől, Németországtól semmit sem tanult, s nem is kivánatos, hogy e tekintetben tőle tanuljon. De azért még sem ártana neki egy kis kétely, egy kissé nagyobb adaga a bonczoló szellemnek, nem azért, hogy lelkesülését kioltsa, hanem hogy tisztábban lobogtathassa, nem hogy erélyét megbénítsa, hanem hogy biztosabbá tegye. A mit a mi nemzetünk elhisz, az el van hive, a mit megszeret, az megvan szeretve, legyen eszme, személy, könyv vagy intézmény, s nem igen állhatja, ha bonczolni merészlik. A mint Bulwer a németet a kritikusok nemzetének nevezte, szintoly joggal nevezhetni a magyart a lelkesülők nemzetének. Igy a kérlelhetetlen vizsgálódáshoz általában nem csak hogy nincs hajlamunk, mi tán még nem volna baj, de meglehetős ellenszenvvel is viseltetünk iránta. Ez már magában nagy nehézség arra nézve, hogy irodalmi kritikánk a fennebbi értelemben vett tekintélyhez juthasson. Ide járul még, hogy legolvasottabb irodalmi lapjaink hozzá szoktatták közönségünket az általánosságokhoz, a határozatlanhoz, a phrasisok uralmához. Igen sok a koszorusunk, igen sok a jelesünk s majd mindeniket ugyanazon mértékben szeretjük, méltányoljuk, habár valódian, a legtöbbször, nem igen tudjuk őket élvezni. S ha már most valamelyik kritikus ez vagy ama koszorusunkat vagy jelesünket birálni kezdi, úgy a mint másutt épen csak a koszorusokat és jeleseket szokás, nem úgy fogja-e feltüntetni őket ama lap, melyben a birálat megjelen, mint nagyon kicsiny írókat azokhoz a meglehetős érdemes, de sokkal kisebb írókhoz képest, kiket talán épen ugyanazon számban szertelen dicsérettel halmozott el? Nem esik-e azon jogos gyanuba, hogy nem tiszta forrásból közölte ama birálatot? Lehet-e tekintélye a közönség előtt? Kivánhatja-e, hogy meghallgassák? Szigorú legyen-e a kritika, vagy ne, az csak másodrangú kérdés, a fődolog, hogy legyen elve, eszméje és mértéke. Nálunk a kritikai mérték következetességének figyelembe vétele különösen jótékony eredményeket szülne: először emelné a kritika tekintélyét, másodszor élesítené a közönség szemmértékét, harmadszor segítené mind határozottabb csoportozatokká alakulni a mi nagy részt majd minden vállalatba dolgozó íróinkat. A legrosszabb kormány is jobb, mint az anarchia, a legrosszabb kritika is jobb, ha elve van és mértéket tart, mint bármi más, mely elvtelen és következetlen mértékű.
A kritikai lapok szinezetét azonban nemcsak az elv, mérték és következetes alkalmazásuk adják meg, hanem oly esetleges körülmények szempontjai is, melyekre nézve egy jól szerkesztett lap szintén határozott programmot állapít meg. Például a költészetnek némely nemei el vannak hanyagolva; a lap érdeket kiván irántok gerjeszteni s az e nemben megjelenő műveket bátorítóbban, engedékenyebben birálja.
Az engedékenység és szigoruság között nem az a különbség, hogy a rosszat jónak mondjuk, a jót pedig rossznak, hanem hogy a tökélynek magasabb vagy kevésbbé magas szempontjából itélünk avagy inkább csak a valóban jó oldalakat igyekszünk kitüntetni. Ily módot követhet a szerkesztő az oly nemben megjelenő művek birálatában is, melyben nem igen mutathatunk fel sikerült műveket, ellenben ott, hol már némi gazdagsággal dicsekedhetünk, sokkal szigorúbban jár el. Lehetnek elvek, visszaélések, melyeket leküzdeni legfontosabb kötelességének tarthatja, lehetnek ismét elvek és jelenségek, melyek mellett kiválóan izgatni látja nagyon szükségesnek. S a politikai körülmények is néha mily módosíthatólag folyhatnak be az æsthetikai itéletekre, mi ismét nem azt teszi, hogy az æsthetikai szempontokat alárendeljük a politikaiaknak, hanem hogy bizonyos körülmények közt, a mennyire lehet, kibékítsük. De ki tudna mindent előszámlálni egy czikkecske szűk korlátai közt? Ki valaha szerkesztett vagy gondolkodott a szerkesztésről, érteni fog. S most már a szerkesztő oly czikkeket adjon ki, melyek a programmot többé-kevésbbé összedúlják? Ön nevetségesnek és igazságtalannak találja, ha a szerkesztő azt kivánja valamelyik kritikusától, hogy elveit s kritikusi mértékét így vagy amúgy alkalmazza ez vagy amaz műre: én azt találnám nevetségesnek, ha a dolgozótárs kivánná a szerkesztőtől, hogy kiadjon olyast, mit nem helyeselhet elv vagy forma, mérték vagy itélet tekintetében. Jól tudom, hogy a szerkesztő nem olvashat el minden művet, melyeket kritikusai birálnak. De ebből nem következik az, hogy semmi oly nemű óvatossággal ne éljen, melyet lapjának iránya, következetessége nemcsak megkiván, hanem épen parancsol. A szerkesztő először is nagyjában ismeri az irodalom újabb termékeit, másodszor ismeri dolgozótársainak erejét, gyöngeségét, fény- és árnyoldalait, tudja kiben, hol, mennyire bizhatik s a szerint a birálandó könyveket s a szerint vizsgálja át a birálatokat. Ha gyanura lel okot, maga is utána néz mindig, de kivált oly esetekben, melyek a rendkivüliek közé tartoznak. – Például, ha egy hires író legújabb művét valamelyik biráló, mint általában nem sikerültet itéli el, vagy pedig egy egészen új író művét nagyon sikerültnek s több efféle, a szerkesztő maga is megolvassa az illető művét s belátása szerint vagy nem adja ki a birálatot, vagy ha kiadja is, talál módot a netalán hibás itélet paralyzálására. Azt is tudom, hogy ugyanazon elvű és mértékű írók némely csekélyebb véleményárnyalatai még nem sértik meg a lap irányának egységét, azonban mégis szükséges a szerkesztőnek gondosan megvizsgálni, vajon ez árnyalatok csakugyan csekélyek-e, vagy ha azok is, nem lényegesek-e a lap irányára nézve, s vajon nem oly gyakran ismétlődnek-e, hogy a lapnak némi erős jellemvonást kölcsönözhetnek. Az sem ismeretlen előttem, hogy vannak kritikusok, kik oszthatják valamely lap irányát, igen jeles elméleti czikkeket írnak, de ritkán tudnak valamely műről helyes itéletet mondani, vagy ha tudnak is, oly személyes vagy más nemű érdekek vezérlik, melyek a lapot rossz hírbe hozhatják. Ezeket is registrálja hát a szerkesztő, mert lapjának bizonyos tekintetben közönyös térnek kell lenni? De ön azt mondhatja, hogy így annyi irodalmi közlöny kell, a hány véleményárnyalat, tehát a mennyi ember. Ne féljen. A kritika nem kecsegteti az embert sem annyi dicsőséggel, sem annyi anyagi haszonnal, hogy sokan foglalkozzanak vele. Egyetlen irodalomban sincs annyi kritikus, hogy be ne férjenek a meglevő irodalmi és politikai közlönyökbe. Aztán ha némely dolgokban külön véleményünk van is, abból még nem következik, hogy más dolgokban ki legyünk zárva ez vagy amaz lapból. Ha pedig valaki így is, úgy is kizárva érzi magát, szerkeszszen maga lapot, vagy írjon röpiratokat, vagy pedig hallgasson. Például én egyszernél többször jártam úgy, hogy nem adták birálatomat oly helyt, hová már azelőtt többször írtam, pedig csak árnyalatban, habár nem éppen csekély árnyalatban, meg modorban tértem el a lapnak nem is annyira elveitől, mint inkább jól rosszul elfogadott gyakorlatától. S mit tettem? Kiadtam másutt, vagy eltettem asztalfiókomba, de soha sem jutott eszembe a szerkesztőtől olyasmit követelni, mit ön, úgy látszik, legalább félig-meddig jogosnak tart.
Mindamellett egy szóval sem mondom, hogy a szerkesztő nem adhat ki oly czikkeket is, melyek véleményével nem csak árnyalatokban, mértékben, itéletben, hanem még a legfőbb elvekben is ellenkeznek. Mindezt teheti, sőt tennie néha épen érdekében fekhetik, csak arról gondoskodjék, hogy lapjának iránya, elve, szóval mindaz, minek képviselője kiván lenni, sérelmet ne szenvedjen. Lehető-e? Hogy ne, legalább minden jóra való szerkesztő teszi. Csodálom, hogy ez oly természetes valami mindeddig elkerülhette az ön figyelmét. S ime elértem ahhoz a ponthoz, melyet czikkemben mellőztem s melyet ön mégis megczáfolni igyekezett, noha csak pótolnia kellett volna, de valóban nagyon rosszul pótolta. E pont kifejtése nemcsak hogy nem ellenkezik kimondott elvemmel, hanem épen belőle foly.
Mind a politikai, mind az irodalmi lapok irányát rendesen néhány ember szövetsége vagy valamely független szerkesztő kiváló egyénisége alapítják meg. Szorítkozzunk csak az irodalmi lapokra. Néhány író szövetkezik s egyeztetvén véleményeiket, programmot állítanak meg egész a részletekig, nem a közönség, hanem a magok számára. Alkudoznak az erősebb véleményárnyalatok elenyésztetése végett s mindenik enged, ha nem is tényleg, legalább tagadólag. A szerkesztő, kit lapjok vezérletével biznak meg, tulajdonkép nem a maga, hanem a szövetség programmja szerint szerkeszt. Természetesen a szövetkezettekhez még más dolgozótársak is járulnak, olyanok, kiknek tetszvén a lap iránya, egyben-másban segítni kivánják. A független szerkesztő egyedül maga alapítja meg lapjának programmját, de többé-kevésbbé mindig tekintettel azon írókra, kikre számítani akar. A legfüggetlenebb szerkesztő sem lehet oly független, mint egyes író, ki egészen csak a maga erején áll és senki segítségére nincsen szüksége. Ezért lehet valaki jó kritikus, de nagyon rossz szerkesztő, mert egészen isolálhatja magát, mit egyes írónál néha érdemül tudhatni be, de szerkesztőben mindig nagy hiba. A szerkesztőben mindig kell lenni valami hajlékonyságnak, épen mint a politikai pártvezérben. Ezért a lapok és folyóiratok már helyzetöknél fogva némely tekintetben ritkán hirdethetik a teljes igazságot, hanem csak bizonyos meghatározott, a körülmények szerint szükséges igazságokat. A legalkalmasabb eszközökkel kivánván küzdeni, pártot, olvasókat akarván teremteni, némileg alkalmazkodniok kell s a teljesen objektiv, úgy szólva történelmi szempontra, kivált tényeket és személyeket illetőleg, ritkán emelkedhetnek, még akkor sem, midőn talán lehető volna. Egy más korszaknak vagy a velök ellenkező szinezetű lapoknak, folyóiratoknak kell azt kipótolni, mit ők a legjobb akarat mellett sem tehetnek. Ez a dolgok feloldhatlan ellentétén alapul, mely mind a szellemi életnek, mind a természetnek úgy szólva alapelve. Jól van ez így, s ha a szerkesztő becsületesen szolgálja programmját, mindent megtett, a mit tennie kellett. De vajon szolgálhatja-e azt becsületesen, ha a másnemű véleményeknek is tért nyit? A tapasztalat igennel felel. A szerkesztőhöz egy kitünő értekezés vagy birálat érkezik be, melyet nagyrészt helyesel, kivéve egy pár lényeges pontot; kiadja minden változtatás nélkül, de az illető pontokhoz egyszersmind jegyzeteket tesz. Egy a lap elveivel ellenkező író, mert talán nincs másutt tere, szintén küld be valamit, még pedig a maga szempontjából igen jól írt munkát; a szerkesztő ezt is kiadja, még pedig azért, hogy megczáfolhassa. Szóval a véleményeknek minden nagyobb és csekélyebb árnyalataival így bánik el, ha lapjára nézve lényegeseknek látja. Sőt némely dolgokat nyilt kérdéseknek hagyhat föl, mint olyanokat, melyekről nincs határozott véleménye vagy még nem akar róluk határozottan nyilatkozni s óhajtja megvitattatni lapjában. Közölhet valamely nagyon nevezetes műről néhány egymással sok tekintetben ellenkező birálatokat is s a maga véleményét legutoljára hagyhatja. Ezer módja van annak, hogy az ellenkező vélemények közlése mellett meg lehet őrizni a lap irányának egységét egész a részletekig, a módszerben is bizonyos elveket, bizonyos rendszert követve. Természetesen, hogy egy így szerkesztett lap nem lehet sine cura s a szerkesztés valamivel több lesz, mint a bejövő kéziratokból téltul válogatva csak odaadni ezt azt a szedőnek. De úgy hiszem, hogy az ily szerkesztést ön is épen oly kevéssé pártolja, mint én. Azt is jól tudom, hogy a leggondosabban szerkesztett lapban is lehet találni itt-ott nemcsak egyenetlenségeket, hanem következetlenségeket is, mert a legkitünőbb emberek is csak emberek s a betegségtől kezdve szórakozottságig egy csoport esetlegesség befolyása alatt állunk, s kivált egy új lapnak, míg megalakul, kerékvágásába zökken, a legtöbbször oly akadályokkal kell küzdenie, melyeket a legnagyobb tehetség is alig győzhet le. De egészen más valamit elvben tagadnunk és ismét más, tényben a körülmények nehézsége vagy gyöngeségünk miatt a legjobb akarat mellett is, nem hajthatni végre, úgy a mint óhajtjuk; s ön az elvet ostromolja annyiban, a mennyiben elvet, mértéket, alkalmazást igen tág értelemben vesz, s nem akar semmit tudni a szerkesztő azon kötelezettségéről, mely szerint a lap iránya érdekében az ellenkező véleményeket csak bizonyos feltételek mellett közölheti.
A mi a «Szépirodalmi Figyelő»-re hivatkozást illeti, épen nem mondhatom szerencsésnek. E lapban, bár nem vizsgáltam tüzetesen, lehetnek s vannak is a vita alatti kérdést illetőleg némi hiányok, például a mértékben és itéletben nem ártana egy kissé több egység, de a szerkesztő meglehetős nehéz körülményei daczára is valósítni igyekszik ama fennebb kijelölt elveket, melyeket sem én, sem ő nem találtunk fel, hanem a világirodalom gyakorlata fejtett ki. E lapban számos oly czikk jelent meg, melyeket a szerkesztő ellenvéleményét kifejező figyelmeztetéssel vagy jegyzetekkel kisért, mert érezte, hogy lapjának iránya felett kötelessége őrködni s mert a czikkek hiányaiért ugyan az illető írók a felelősek, de az eszmék és itéletek helyességéért nagy részt ő is. Az ön Vidáról írt birálatának kiadása épen ön ellen szól. A szerkesztő kiadta ugyan, de egyszersmind jónak látta nem csak jegyzetekkel kisérni, de egy részét tüzetesen megczáfolni és pedig nem elvről vagy elvi árnyalatról volt szó, hanem egyszerűen csak mértékről és itéletről. A mi az én czikkem s az ön czikke kiadását illeti, ez sem szól ön mellett. Igaz ugyan, hogy a szerkesztő két meglehetősen ellenkező czikket adott ki s egyiket sem kisérte a kérdés lényegét illető jegyzettel, de hátha az egészet nyilt kérdésnek tekinti s ezt ki is fogja jelenteni, hátha csak vitánk végén akar nyilatkozni. Addig hát föl kell függesztenünk itéletünket. Ha pedig egyik sem történnék, akkor e pontban legalább, egy perczig sem haboznék irodalmi jellemtelenséggel vádolni e lapok tisztelt szerkesztőjét. Úgy hiszem, nem lesz szükség reá, bár ön e vádat mindenkép ki akarja belőlem csikarni. A szerkesztő már megkezdé a nyilatkozást e lapok 30-ik számában23) – habár egyelőre inkább csak sejtetve mint határozottan, de mégis megkezdte – minek csak örvendeni tudok, mert lapjának következetessége, tekintélye nagyon szivemen fekszik, noha nem vagyok sem szövetkezett társa, sem oly nélkülözhetetlen írója, ki az irányt illetőleg befolyást igényelhetnék magamnak.
Hadd lássuk most már a kritika jogkörének, a kritika modorának kérdését, a melyről elmondott nézeteimet ön még élénkebben hibáztatja s fejtegetéseimet sok részben hibásan fogván föl, engem úgy mutat be, mint az irodalmi bárdolatlanság szószólóját. Nevezetes kérdés ez s félig-meddig kapcsolatban van a szabad sajtó ügyével, melyet nemcsak az állam szokott lenyügözni, hanem a balitéletek is.