Évek előtt kritikánk politikai jellemű volt. A pártok küzdelme átjátszott az irodalmi vitákba, a szépirodalmi lapok a politikaiak fegyverhordozói voltak, s a költőt nem mindig széptani szempont itélte el vagy dicsőíté. Ennek megvoltak jó és rossz oldalai: néha szenvedett az izlés, mert szenvedélyesen megtámadták, és politikai okból; néha nyert, mert szenvedélyesen védték, noha nem a széptan kedveért. De ez ellenkező hatások küzdelmében eszmék merültek fel, melyek jótékonyan hatottak a közönségre, s az élénk mozgalom erős lendületet adott a költészetnek, ha a legtöbbször nem is helyes irányt. A kritika szolgálta az izlést, a hogy szolgálhatta, de szolgálta.
Vajon most, midőn lapjaink többé nem képviselnek politikai pártokat, mi kritikánk jelleme? Emelkedett-e tisztultabb szempontokra, jobban szolgálja-e az izlést, inkább termékenyíti-e az irodalmat, előbb viszi-e közönségünket?
E kérdésre engem mindig különös hangulat fog el; szeretnék panaszolni, s elvégre is gúnyolódni van kedvem; vitatkozni akarok egész az indulatosságig s utóljára is hallgatnom esik jól, mikor aztán a polemia izgalmait a költészet álmaival óhajtom becserélni. E hangulat most is hallgatni készt. Megvallom töprengek: vajon nem volna-e jobb kritikai szemle helyett költeményt vagy beszélyt irnom? – Valóban miért is másnak kellemetlent mondani, midőn hallgatni is lehet, miért a gúnyos polemia, midőn a hizelgő panegyris könnyebb, miért tekintélyes és becsületes hazafiak koszorúit tépdelni, midőn az ifjúhoz oly jól illik a szerénység.
«Nur die Lumpe sind bescheiden»! mondja Goethe. Legyen nekem is szabad legalább egyszer követnem e nagy író elvét, melynek nálunk annyi kis író hódol. Hadd oszoljanak szét a költői álmok, hadd merjek hát panaszolni, gunyolódni, vitatkozni, s csak akkor némuljak el, ha azok, kiket az ügy közelről érdekel, nem fognak a dologhoz szólani.
Mi tehát most kritikánk jelleme? A jellemtelenség nézetek és indokokban egyaránt.
Meggondolva mondom ki e szót. Volt időm reá. Már régóta forgatom kisebb és nagyobb lapjaink, folyó és elakadt iratainkat. Olvastam a sorokban és sorok közt. Emlékem hű. Jól tudom, hányszor kellett bosszankodnom, nevetnem, csodálkoznom. Óh a paradoxonok, adomák, botrányok krónikáját ritkán feledi az ember.
Emlékszem, hogy innen mindig Mammon hunyorgott reám, sehogysem tudva elég jól takarózni a hazafiság köpenyével; onnan a pajtásság rikkantó chorusa űzött odább; itt a boldog könnyelmüség vagy együgyüség csevegésein szenderedtem el; ott a sértett vagy sértő hiuság szenvedélyes feleseléseire ébredtem; emitt a parókás pedánsságot kelle megbámulnom a mint önmagát bámulja, amott a csörgősipkás tudatlanságot, a mint lelkiismeretlenségével kérkedik: e zajba untalan a «vicczek», «revanche-ok» hahotája vegyült, mit csak az illetők érthettek, e tarka jeleneteket szüntelen viadal váltotta föl, nem a bajnokoké, kiket ügy lelkesít, de a gladiatoroké a tömeg mulatságára. Szóval kritikusaink mindent megtettek, mi tőlük telt, s kiktől több telt volna, jónak látták félrevonulni. A kritika az irodalmon kívül eső czélok küzdterévé fajult, a polemia magánügyek személyeskedő vitájává és néha szennyes pasquillá.
Ez túlzás, vagy a mi benne nem az, olyan, mi más irodalomra is illik, s nálunk ezelőtt sem hiányzott! – mondhatja valamelyik optimista olvasóm, ki engem már is a legfeketébb vérű pessimistának tart. Ez ellenvetés utóbbi részében van valami igaz. Legalább nem rég egy külföldi kritikai lapban ezt olvastam: «Jelenleg ki sem akar az újabb könyvekről valódi birálatokat sem írni, sem olvasni. – A bírálatok nyomorú ismertetések és okoskodó hirdetményekké aljasultak; a politikai és szépirodalmi lapok tárczájában, mint laptöltők foglalnak helyet és stereotyp phrasisaikból sem olvasó sem író nem okul.» Mintha e sorokat rólunk vagy inkább vigasztalásunkra írták volna. Azonban az én pessimismusom vigasztalhatlan.
Nem az a baj, hogy sok lap űz játékot a kritikából, hanem az, hogy egy sincs, mely ne ezt tenné; nem az a kórjel, hogy itt is ott is felületes és pártos birálatok jelennek meg, hanem hogy seholsem mutatkozik komoly akarat, tiszta szándék. A külföldi irodalmakkal a miénk e részben épen nem hasonlítható. Ott azon lapok is, melyekben a kritika csak igen másodrendű dolog, meg tudnak őrízni bizonyos álláspontot, s mindig találkozik egy-két oly közlöny, melyek kiválóan kritikával foglalkoznak, s a tudomány és jellem hatalmával tekintélyt alapítnak meg. Ez eddig többé-kevésbbé nálunk sem hiányzott. Régebben a «Kritikai Lapok,» majd az «Athenaeum» később a «Szépirodalmi Szemle» játszották e szerepet, a nem kritikai lapok közül is egy-kettő által támogatva vagy épen kiegészítve. Most talán elveiket kétségbe vonhatjuk, politikai hátterüket érdemül vagy hibául róhatjuk föl, egy s mást becsmérelhetünk bennük, de azt el kell ismernünk, hogy egészben véve elvet, rendszert, iskolát képviseltek, jellemök volt, és ami a legtöbb, az irodalmi fejlődés lépcsőiül szolgáltak.
«Most is van ily lapunk, a «Pesti Napló» épen ilyen!» – kiálthatja ujra valaki, s talán épen a nevezett lap szerkesztője, ki mindig nagy hévvel szokott oly dolgokba szólani, melyekhez keveset ért, vagy a hol alkalma nyílik ámíthatni.
Ujra maradok véleményem mellett, annyival inkább, mert amidőn fennebb kritikánkat jellemzém, a «P. N.» is előttem lebegett. Egyébiránt nem akarok faggatózni, annál kevésbbé becsmérelni. Sem szenvedély, sem önérdek, sem hiuság nem csábít, hogy igazságtalan legyek. A «P. N.» méltánylatot is érdemel; megvannak érdemei, s itt nem a politikaiakat értem, melyek az illető helyeken nálam nélkül is eléggé el vannak ismerve, hanem az irodalmiakat. A «P. N.»-nak igen dicséretes oldala, hogy a tudomány és irodalomnak állandó rovatot nyitott oly időben, midőn kritikával egy lap sem foglalkodott rendszeresen, s az «Uj Magyar Múzeum» is a bibliograph szerény szerepével elégedett meg. A «P. N.» azért is teljes méltánylatot érdemel, hogy néha alapos és részrehajlatlan birálatokat közöl. Legalább én ilyeneket is olvastam benne, s talán ezután is fogok. Ezt nem azért mondom, mert én is írtam bele pár czikket, míg a szerkesztőnek nem annyira lovagiatlansága, mint széptani elvtelensége el nem riasztott, hanem mert igaz.
De én egyes részletekre keveset tudok hajtani, akár mint ember, akár mint műbiró. Engem valamely műben pár szép hely, sikerült rész meg nem veszteget, ha az egész elhibázott, s a szellem összes hatása lehangol, untat vagy épen visszadöbbent. Oh akkor misem volna könnyebb, mint nagy költők, kitünő íróknak lennünk! Pár kedves verssort, néhány szép lapot mindenki írhat. S ki nem mond néha napján igazat, jót, szépet, saját vagy más gondolatjait? Becsülni sem igen tudok valakit azért, mert egyszer másszor kötelessége szerint cselekedett, ha egy egész élet változatos folyamában nem fejt ki erkölcsi erőt, jellemet. Oh akkor úton-útfélen annyi szilárd jellemű emberrel szoríthatnánk kezet, mint a hány gyönge vagy nyeglére találunk! S így vizsgálva a «P. N.» kritikai eljárását, úgy találom, hogy egészben véve jellemtelen nézetei és indokaiban egyaránt, s a szellem, mely végig vonul rajta, összes hatásában irodalmunkra nézve épen nem jótékony.
Miért? Mert kritikai eljárásában négy dologtól kell visszariadnia annak, kinek az irodalom ügye szivén fekszik. S ezek:
A széptani elvtelenség, mely a közönség izlési fogalmait összezavarja.
A szenvedélyes pártosság, mely nem elvek melletti küzdelemből foly.
Bizonyos eszmenélküli s oly hangu polemia, mi az irodalom megalázása.
A nemzeti hiuság tömjénezése az izlés és tudomány rovására.
Fejtegessük – természetesen mindenütt csak a szépirodalmat illetőleg.
Minő széptani irányt, minő irodalmi vezérelvet követ a «P. N.»? Nem tudnám megmondani. Annyi egymással ellenkező elv, irány merül föl benne, hogy lehetetlen közőlük kiválasztani a valódit. Itt mindenki megtalálhatja a magáéit. A szerkesztő bölcs ember, ki változtatni szokta meggyőződéseit, a szerkesztő udvarias ember, ki eltűri az ellenkező véleményeket. Ő annyi széptani elv, iskola, rendszer hőse, a hány csak volt, van és nincs, de mindig ugyanaz, a bölcs és udvarias férfiú, kinek lapját sikerült eljuttatni oda, mi az eszmék nihilismusa s az érzület üressége.
Egyik számban azt olvassuk, hogy a magyar költészet aranykora 1830 körül bevégződött, s azóta csak epigónok vannak. E nem annyira merész, mint a legnagyobb mértékben elfogult és korlátolt nézet irodalmunk ujabb korszakát egészen megvetni látszik. E szerint az újabb korszak genialis költői Arany és Petőfi nyomorult utánzók, költészetünk népnemzeties átalakulása hanyatlás, a nyelvi és formai hódítmányok semmiségek, a szónoki pathósz mellőzése a kedély jogaiért, s a törekvés typikai alakok helyett egyéni jellemeket adni bohóságok, s a hamis idealismus romjain emelkedő természeties, egyszerű és jellemzetes oltárai bálványképek. Azt hihetné az ember, hogy a «P. N.» egészen a régi irodalom híve, s az eposzban Vörösmartynál, a dalban Kisfaludy Károlynál, a regényben Jósikánál egészen megállapodott. S erre sok hajlamot is tanusít. Legalább régibb irodalmunk kitünő tehetségeiből majd mind lángészt gyárt, s a régibb magyar kritika elkallott eszméit újítja föl.
De ez csak látszat. Megvannak azért az ő phrasisai az újabb költészet bajnokai és elvei számára is, sőt itt még sokkal merészebb, elfogultabb, mulatságosabb. Míg egyik számának tárczájában Petőfit valamelyik együgyű vidéki levelezője által megtámadni engedi, addig a másikban Petőfi egyik legszerencsétlenebb epigónját, Lisznyait, oly czímekkel tiszteli meg, melyekkel egy Béranger megelégedhetnék. Hétköznap pánczélos czikkekben küzd a legeslegujabb költészet rakonczátlanságai ellen, de sátoros ünnepeken nagy hűhóval a legeslegújabb költészet leggyöngébb verses gyártmányait közli, oly jegyzetek kiséretében, mi valóságos széptani barbarismus.
A «P. N.» egykor megtámadta a «Szépirodalmi Lapok»-at, mert először mert kikelni az úgynevezett tájköltészet ellen, melyet a napisajtó annyira megbámult. E lapnak én is egyik szerkesztője lévén, ez alkalommal épen nekem jutott a szerencse védenem elveit. S mi történt? Néhány hónap mulva ugyancsak a «P. N.» kezdi fejtegetni a tájköltészet szörnyűségeit, ugyanazon okokkal élve ellene, melyeket én használtam. Ez éles következetlenségnek még több példáit idézhetem. A «P. N.» ellensége a franczia romantika és modern költészetnek egyaránt, de azért nem átallja egyik birálatában így kiáltani föl: «Mi nem rosszaljuk a franczia modort, sőt jobbnak tartjuk az angolok gyakori egyhangusága s a németek tudós általánosságánál.» Több ízben kissé nevetségesen lenézi Dumas-t, de ez nem akadályozza, hogy Dumas magyar utánzóit érdemükön felül méltányolja tárczájában, noha a külföld legjelesbb regényírói közül választhat, egy Montepin-t vagy Féval-t rántson elő.
A «P. N.» egy helytt az irányregény ellen nyilatkozik, mint a melyben rendszerint a művészi czél alá van rendelve a politikai és társadalmi eszméknek, s a költői alak a prózai tartalom martalékául esik. Azonban a szerkesztői jegyzetek, hirdetmények a tárcza eredeti regényeit mindig irányregénykép dicsérik föl, noha közülök eddig még egyetlen egy sem volt az, mi egyébiránt érdemükből mit sem von le. Úgy látszik, mintha a szerkesztő lapja széptani czikkeit vagy nem olvasná vagy nem értené, s azon tévhitben élne, hogy az irányregény tulajdonkép nem is költői genre, hanem valami olyat jelent, mint a kereskedőknél a «superfein» kifejezés.
Az említett czikkből azt kell következtetnünk, hogy a «P. N.» a költészetet sem a politika, sem a moral, sem a bölcsészet szolgájává nem akarja tenni, s mindennemű irányt csak annyiban becsül benne, mennyiben a költői alkotással össze tud olvadni, s így a valódi költészet, a tiszta művészi alak barátja. E tant más czikkeiben is vallja, sőt elég bátor Gutzkownak egy a pietista regények ellen írt czikkét is lefordítani, hol a többek közt ez áll: «Hogyan találkozhatnak emberek, kiknek a cziczomás szenteskedő unalmasságban kedvük telik? De ez összefügg jelenkorunk édeskés divatával. Mindenütt kenetteljes phrasis uralkodik, mindenütt ellenszenv a vidor, ép természetiesség iránt. Ha így haladunk, a költészet észrevétlen az erkölcsi értekezések modorába fog sülyedni.»
S ugyancsak a «P. N.» később ezzel ellenkezőleg oly elvet állít föl, mely szerint nem csak a legelhibázottabb mű is védhető, de minden pusztán erkölcsi leczkét, bölcsészeti értekezést, politikai röpiratot költői műnek nevezhetni. Ugyanis Fáy legújabb regényének bírálatában ez áll: «A szépet, mint egy franczia kritikus mondja, mindig abban kell keresni, miben azt a művész kifejezni akará, s ezen szépet a «Jávor orvos»-ban a világnézet nemessége képezi.» Tehát valamely művet a világnézet nemessége, az eszme erkölcsi iránya már magában költőivé teremt? Tehát költői alkotás, művészi alak helyett be kell elégednünk az eszme, az erkölcsi mag rideg prózájával? S e tant épen annyiszor vallja a «P. N.», mint a másikat, sőt valami émelygős erkölcsiességet annyira negélyel, hogy a széptani szempontot mellőzve, még a szinésznőket is erkölcsök szerint osztályozza, s elég lovagiatlanul magánviszonyaikat rágalmazva feszegeti. Az erkölcs nagy dolog s bizonyára alig van nagy költő mély erkölcsi érzés nélkül, csak hogy ez még magában senkit sem tesz azzá, mi pedig a «P. N.» széptani erkölcs elvét illeti, aligha Byronnal kiálthatunk föl, ki «Don Juan» czímű költeményét illetőleg ezt írta egyik barátjának; «A moral, a moral! veti ön szememre. Életemben először hallom oly ember ajkairól e szót, ki nem képmutató s azt nem más czélokért használja föl.»
Ez adatokon kívül, melyek feltünő különösségüknél fogva mélyen emlékembe tapadtak, s így könnyű volt utánuk néznem, idézzek-e még több adatot a «P. N.» széptani elvtelenségének bebizonyítására? Apróra böngészszem-e az egész előttem fekvő másfél évi folyamot? Bonczoljam-e szinbirálatait, ez achillesi sarkakat, hol az iskolás gyerek is könnyen halálos sebet ejthet rajta? A széptani elvtelenség krónikája helyett talán érdekesebb lesz azt vizsgálnom, hogy honnan ered mindez? Talán korlátoltságból, talán ismeretek hiányából? Meglehet. A «P. N.» szerkesztője régebben gazdászati tanulmányoknak élt, a «Magyar Gazdá»-t szerkesztette, s így nem igen juthatott ideje a széptanban buvárkodhatni. Azonban a «Magyar Gazda» emléke bennem még más gondolatot is költ, mi hidul szolgál áttérnem további fejtegetéseimre.
Ha a «P. N.» szerkesztője gazdasági lap mellett megtanulhatta a politikai ármányokat, melyeket akkor még nem mert Széchenyi-fogásoknak nevezni, miért ne tanulná most politikai lapot vezérelve az irodalmiakat? s valóban a «P. N.» némely iró iránt rokonszenvet, más iránt ellenszenvet tanusit, mi határozott széptani elvek hiányában csak személyes indokok következménye lehet. Ez indokokat feszegetni sem időm, sem kedvem, mert nem tartoznak a közönség elé. Megelégszem a tényekkel, melyekből következtetést vonhatok, s az tény, hogy a «P. N.» néha szigorú is tud lenni, míg a legtöbbször engedékeny. E pártosság a szinbirálatokon húzódik át legfeltünőbben, egész a szenvedélyességig emelkedve.
Oh az a szinbirálati rovat mennyi szolgálatot tesz! Néha azt hihetné az ember, hogy galambposta, mely egy ábrándos, szenvedélyes szív elragadtatásainak édes terhét emeli szárnyain, majd hogy a régi római piacz oszlopa, hova pasquilljait aggatja a gyűlölség. Itt bók és sóhaj zendül meg, ott gúny és szitok kurjant, s a csattogó taps, éles fütty és harczi tárogató sohasem némul el. És miért? Ha az ember nincs beavatva a rejtélybe, nem értheti; annyira házi kedvtelés, magán mulatság az egész, oly kevés köze van az irodalom, nemzeti szinészet és nyilvánosság érdekeivel. Azonban annyit mindenki megérthet, hogy egyik különben érdemes szinésznőnk (Komlóssy Ida k. a.) Bulyovszkinéval nem is hasonlítható, Jókainét fölülmulja, sőt a világ legelső művésznőjévé vált. Kár, hogy a hires franczia kritikus, Planche Gusztáv nem ért magyarul; ha olvashatná e birálatokat, bizonyosan tüstént Pestre rándulna, hogy K. I. k. a.-ban nyerhessen kárpótlást azon boszuságért, melyet neki nemrég Rachel játéka okozott, kit ezért a «Revue des deux mondes» közelebbi füzeteinek egyikében keményen meg is rótt. Aztán az is világos, hogy egyik szinészünk (Tóth), ki valódi ritkán játszott, «nem is játszhatik rosszul.» Csoda, hogy e fölfedezés után az egész művelt világ műenthusiastái nem tódulnak hozzánk, bámulni e hallatlan tüneményt, melyet otthon legnagyobb művészeiken sem tapasztalhatnak. Azt is könnyen észrevehetni, hogy néha a színmű becsét az határozza el: melyik szinésznő játszik benne főszerepet. Ezért kelle nemrég szegény Schillernek szigorú világirodalmi mértéket szenvednie, míg Scribe és Legouvé gyöngéi védelemre találtak. Ily különös ellenmondások-, paradoxonok-, túlzásokra ragadja a «P. N.»-t a pártosság és szenvedély, miből aztán rendesen haszontalan polemiák fejlenek ki.
Ki nem hallotta a «P. N.» polemiáinak hirét? oly gyakoriak és szenvedélyesek azok, hogy majdnem kiszorítják a keleti háboru sürgönyeit, s velök mintegy versenyezni látszanak. De mutasson föl valaki bennök egyetlen jóra való ügyet, eszmét, elvet, mely megérdemelje, hogy a valódi iró tintába mártsa tollát s felizgassa idegeit! A magyar irodalomban régebben is sok silány polemiát olvashattunk, de ha tárgyuk nem is volt mindig közügyet vagy tudományt érdeklő, legalább hátterül, vagy kiindulási pontul valami ilyes szolgált, s a szenvedélyt némi elmésség- vagy eszmével fedezték. A «P. N.» mindezeket túlszárnyalta s megmutatta, mikép lehet havakon át szükségtelen eszmenélküli feleselésekkel untatni a közönséget s alázni az irodalmat. Irodalmi vita alig volt köztük egy-kettő, a többi mind szini cselszövények és hiu szenvedélyekből fejlett ki. Az irodalmiakat csekély fontosságuknál fogva pár szóval el lehetett volna igazítani, a sziniekre pedig kár volt okot adni, vagy mindenesetre úgy kellett volna folytatni, hogy irodalmi érdeket ébreszszen és semmi esetre oly hangon, mi nem az irodalomé.
S minő eredményt szült mindez? Vajon a többi lapokban is mióta otthonosabb, mint eddig, bizonyos üres faggatódzás? Mióta a «P. N.» divatba hozta. Miért olvassuk itt is ott is gyakrabban a magánviszonyok feszegetését, a gyöngédtelenség czélzásait? Mióta a «P. N.» a szerkesztői szobák, szinfalak titkait s még a kávéházi társalgást is közönség elé viszi. Mióta tapasztaljuk a vitázó hangot oly sértővé fajulni, hogy az ügy többé irodalmi téren el nem igazítható? Mióta a «P. N.» az erős kifejezések szótárát, a bunkós körmondatok mesterségét tanulja. S a polemia, melynek tulajdonkép köz- és irodalmi ügyek komoly vitájának kellene lennie, mióta válik mindinkább gyerekies vásottság és eszme nélküli személyeskedés küzdterévé? Mióta a P. N. szenvedélyes pártossága nem ismer korlátokat. S mindezt ugyanazon «P. N.» teszi, mely ezelőtt másfél évvel a «Kritikáról» írt czikkében a régibb irodalom, egy Révay, Kölcsey, Bajza polemiáinak haszontalanságát fejtegette; ugyanazon «P. N.», mely mult vasárnapi számában is nem pirul alkalmasint egy Pesten gyártott vidéki levelet közölni, hol az elfajult polemiák ügyében emelkedik valami együgyüen kérkedő vád. S ezelőtt is hányszor lehetett hallani e lap atyai és tanári intéseit a fiatal írókhoz, midőn maga a legvásottabb csinyeket követte el.
Valóban talán mindez csak mosolyra s nem komoly felindulásra volna méltó, ha a közönség előtt nem alázná mindinkább az irodalmat oly időben, midőn az ellenkezőt annyi szent érdek parancsolja és követelőbben mint bármikor.
Még egy utolsó állításom fejtegetésével vagyok adós, melyre nagy sulyt helyezek azon eszméknél fogva, melyeket érint.
Szabadjon hosszasabbnak lennem, mint talán kellene. Okom van türelmet remélni oly közönségtől, melyet polemia ürügye alatt annyi magánügygyel fárasztottak. Mindez nem az én magánügyem. Én a «P. N.» szerkesztőjének mindig kedvencze voltam, költői és kritikai műveimet folytonosan dicsértette, személyemet oly bókkal tisztelte meg, melyre önérzetem pirult, de hálám soha sem viszonozta. Mindez közügy, mennyiben a kritika egykép lényeges befolyással van az irodalomra s a közönség izlésére, s felszólalnom csak egyetlen erős szenvedély készt: a nyegleség gyűlölete, és épen az irodalmat érdeklőleg, melynek hogy becsületes munkása lehessek, legfőbb czélom, egyetlen büszkeségem.
A «P. N.» kritikai eljárásának elvtelenségét és pártosságát egy szent eszme varázsával szokta fedezni: a nemzeti érzéssel, mely tulajdonkép nem egyéb, mint a nemzeti hiuság tömjénzése a tudomány és izlés rovására. Ez néha az elvtelenség indokául szolgál, a mint a pillanat érdeke hozza magával, néha a pártosság palástjául, a mint a szükség parancsolja, de mindig csalétekül. A «P. N.» szerkesztője nagy magyar, túltesz mindnyájunkon, ápolni látszik a nemzeti érzést, hogy hiu hegykeségbe játszsza, s míg czafrangjain babrál, a lényeget morzsolja szét, öntudatosan vagy öntudatlanul, az eredmény egyre megy ki. Elég az, hogy megvannak az ő fennhangzó phrasisai «fajunk» dicsőítésére, de mintha nem volna komoly akarata vagy képessége művelni a nemzeti izlést s az irodalom való érdekeinek szolgálni. Azt kell hinnünk, hogy a szerkesztő a multak minden emlékét kitörölte elméjéből, minden ruháját széttépte testén, csak kettőt tartott meg: a sujtást és nagy szót, melyekre soha sem volt szükségünk. Széchenyi úgynevezett tanítványa épen úgy nem követi most, mint nem követte hajdan e nagy férfiut, kinek nevével annyira visszaél, és sehol sem kevésbbé, mint az irodalmi ügyekben.
Azonban nemzeti érzés megvesztegetése és szépirodalom, kritika, nagy szavak kicsiny dologhoz! – mondhatják sokan. Úgy látszik, és nincs úgy. Ki a nemzeti műveltség és művelt nemzetiség eszméjének fontosságát nem fogja föl, s azon döntő befolyást, mit rájok az irodalom bármely ága s a kritika gyakorolnak, nem érti, annak én itt, e tárcza szűk hasábjain, hiába magyaráznám. Mindamellett talán fejtegetéseimből mindenki meggyőződhetik, hogy nem épen üres szavakat mondottam.
A «P. N.» egyik számában Toldy Ferencz, Horvát István emlékének áldozván, igen gyöngéden kikelni bátorkodatt azon irány ellen, melyet őstörténetünket illetőleg e nagy nevü, de a nemzeti lelkesülés monomaniája útján annyi ábrándba tévedt történetnyomozónk oly divatossá tett történetirodalmunk kárára. A szerkesztő, mellőzve minden tudományos indokolást, jegyzetében Horvát Istvánt a magyar őstörténet Columbusának nevezi, tanait nem hajlandó valódi értéköktől megfosztani, a s tőle öröklött történetnyomozó irányt épen nem tartja kártékonynak. Miért? nem mondja meg, de sejtetni engedi, mert alkalma van játékot űzni a nemzeti érzéssel, mert kardot köthet ősdicsőségünkért, tudományos tévedéseket védve, mert annyi korcs író közt magát, mint egyedüli magyart mutathatja be, ki teljes lelkéből hiszi, hogy őseink háromezer év alatt a Nilus forrásán kezdve a legészakibb Lapplandig, az Indus folyó és sinai birodalomtól fogva Afrika és Európa legnyugatiabb partjáig uralkodtak, ők az egyiptomi, a hellen, a római műveltség alapítói, a keresztyén vallás legfőbb terjesztői, a pyramysek magyar építmények, Homér a jászok közt énekelt, s Horvát Istvánnak több ily boldog ábrándjait. S lapját e történeti iskola híveinek azóta is folyvást megnyitja. Mit neki a tudomány érdeke, ha a nemzeti hiusággal kaczérkodhatik, midőn az oly kevésbe, csak korlátoltságba kerül!
Ezzel rokon irány vonul át a szépirodalmi művek birálatain is. Ha ellenszenv nem nyitja pedáns feddőzésekre vagy szenvedélyes kifakadásokra a «P. N.» ajkait, akkor rendesen harsány trombitába fú, hogy minden semmiségre a magyar szellem dicsőségét hangoztassa. Minden gyönge munka védelmére tud mondani valami mesterséges, valami nagy kínnal kikeresett gondolatot. Az általa epigóninak nevezett korszakban pazaran fedezi föl a shakespearei és goethei nőalakokat oly könyvekben, melyek tulajdonkép a legközönségesebb irodalmi szinvonalra sem emelkedtek, forrongó lelket, tanulmányt, mélybeható elméletet talál; egyik irónőnkről oly dolgokat mond, melyeket Goethéről nem lehet elmondani, t. i. hogy a társadalmi forrongások minden elméletén átmenve a legmagasabb tárgyilagosságra emelkedett, s így tovább. Hátha még valamely mű kiválón magyar tárgyu, legyen bár a leggyöngébb. Ekkor elemében van, ekkor jobbra balra szórja azon tulipános phrasisokat, melyek sokkal kártékonyabbak, mintsem pusztán csak unalmasak lehetnének, mert nevetségessé teszik a nemzeti önérzetet, melyet csak tiszteltetni szabad és kell.
A P. N. «Jelesebb íróink csarnoka» czím alatt egy rovatot nyitott, mely nagyrészt régibb íróink emlékét ujítja föl. Ez igen derék gondolat volt. Közönségünk nem szokta követni külföld példáját, hol a régibb kitünő irók számos és különféle kiadásban forognak közkézen. Nálunk csak az új könyvnek van becse a meddig van, s az írók közül is nem sokan ismerik elődeiket. Azonban mit találunk ez irodalmi mellképek legtöbbjében? Jellemzés és a szellem nyomozása helyett üres általánosságokat, irodalmi nézetek helyett czifra dicsbeszédet. Az embernek eszébe jut az egyszeri történetíró, ki mindig így kezdette czikkeit: «sok nevezetes esemény van a világon, de ez a legnevezetesebb, sok nagy férfiut ismerünk, de ez a legnagyobb.» Mindez hagyján! de itt is elvonul a nemzeti hegykeség, hiuság tömjénzése, mely valódi kegyelet helyett mosolyt idéz a dologértő ajkaira, a nagyközönség izlési fogalmait pedig se nem világosítja, se helyre nem igazítja.
S miért teszi ezt a «P. N.»? talán széptanban, nyelvben s általán az irodalomban azon par excellence nemzeti irány hive, mely az utánzás, az idegen minták ellen nyilatkozik, s az eredeti kifejlődés mellett küzd, melynek velem együtt sokan hódolnak? Nem; hisz a «P. N.»-nak nincsenek a tudományt és költészetet illetőleg határozott elvei s határozatlanságában egyszer epigóninak is nevezi azon egész korszakot, melyben ez irány a legelhatározottabb körvonalokban emelkedett ki. – Miért teszi hát? Mert nagy magyar, mert hazafi kötelességének tartja hirdethetni, hogy minden magyar munka bámulatos, irodalmunk multja, jelene tele van lángelmékkel s minden semmiségből a nemzeti dicsőség diadalive készül; mert elve a hiu önteltséget s korlátolt felfogásokat terjeszteni a nemzeti érzés örve alatt. Mit neki az irodalom valódi érdeke? Mit tudja, vagy akarja tudni, hogy a kritika sem gáncshajhászat, sem dicsbeszéd, hanem a szellem nyomozása, s czélja a kitünő műveket felfoghatóbbakká, a tudományos eszméket közkeletüekké tenni s őrizni, emelni a tudomány és művészet érdekeit! Miért venné figyelembe, hogy akkor teszünk a nemzetiségnek legtöbb hasznot, ha nem a nemzeti hiuságot, hanem az önérzetet ápoljuk az igaz tudomány és művészet alapján, mert csak ez becsületre méltó és örök! Mit a «P. N.»-nak mindez, midőn az ellenkező oly kevésbe, csak lelkiismeretlenségbe kerül, s mit sem idéz elő egyebet, mint az irodalom és izlés kárát, s mégis oly gazdagon behajtja kamatjait, az értetlenek tapsát, s egy szent eszme bő palástját, melylyel annyi mindent eltakarhatni.
A «P. N.» egykor úgy nyilatkozott, hogy kritikai eljárása ösztönző lesz. Az mindig másodrendű kérdés, vajon a kritika méltányló vagy szigorú legyen-e? a fődolog az, hogy elve legyen, pártatlannak mutatkozzék, mértéket tartson és szolgálja a tudomány és művészet haladását és követeléseit. Az előttem nagyon közönyös dolog, hogy ha valamely írónak üres bókot mondanak, mert örülni tud neki, ha valakit gáncsolnak, mert sérteni akarják s fel bir rajta indulni. Én azt sem bánom, ha leggyengébb mű is talál vevőre, ennek is meglehet a maga haszna, a nyomdászra, íróra s talán az olvasóra is. Általában itt belőlem sem kenyéririgység, sem sértett hiuság nem szólhatnak. Én nem az irodalomból élek, én nem adtam ki könyvet, se szerkesztő nem vagyok, hogy előfizetőket hajhászszak. – Mindez rám nézve igen közönyös dolog, tőlem mindenki boldogulhat, csak örülni tudok rajta. De az nem közönyös, midőn tapasztalom, hogy a kritikusok az olvasóközönségnek, mely hála Isten! mindinkább növekedik és épen társadalmunk csak magyarul értő rétegéből, izlését rontják, fogalmait összezavarják; midőn a silány művek annyi kiadást érnek, mennyit a jelesek alig; midőn a közönség mértéke ingadoz, s a kitünő írót a középszerüvel egy rangba helyezi; midőn a valódi tehetség és alaposság annyi méltánylatra talál, mint a tehetség hiánya és felületesség, s a széptani és irodalmi fogalmaknak anarchiája áll be.
S mindezt mi idézi elő? Az elvtelenség, pártosság s a nemzeti hiuság tömjénzése, melynek kritikánk általában hódol, s melynek a «P. N.» irodalmi nyomoruságainknál fogva leghatalmasabb képviselője, mint sok előfizetővel és nagy hatással biró lap, s ez oly időben történik, midőn irodalmunk jövőjéről sok szép reményt táplálhatunk, mert nem kell hinni, hogy irodalmunk hanyatlik, mint sokan állítják. Az irodalom egyes ágai, ha hanyatlottak is, mások emelkedtek s élénk munkásság éled mindenütt; de hanyatlott a journalistika, a kritika, melynek méltóságát vissza kell állítani, mihez csekély erőmmel én is járulni akarok.
Mindezt miért mondottam én el, és épen e lapban? kérdhetik gyanusítóim, kik föllépésemből már eddig is bizonyosan sok csodálatos dolgot magyaráztak ki. Gyanusítóimnak nem felelek, de olvasóimnak igen. Mert régóta szivemen fekszik nyilt és őszinte szót intézni a közönséghez kritikánk ügyében, mert a «P. N.» különböző okoknál fogva irodalmi ügyekben tekintélylyé nőtte ki magát, s én meggyőződéseimnek tartozom e bitorlott tekintélyt ostromolni, még a sikertelenség és gyanusítás esetében is; mert a többi lapokban, melyek szeretnek ingerkedni a «P. N.»-val, de komoly vitába vele sohasem ereszkednek, nem remélhetve tért, vagy tőlük visszautasítva, e lapok szerkesztője volt szives megengedni, hogy nézeteimet elmondjam kritikánkról, és szépirodalmunk fölött szemlét tartsak, melyet a jövő héten eposzainkat illetőleg meg is kezdek.
Szabadjon végül kijelentenem, hogy semminemű polemiába nem fogok bocsátkozni, ha nem széptani elv-, irodalmi eszméröl lesz szó, mert a rágalmak vagy sértések elintézése nem a közönség elé való.
Toldi estéje. Költői beszély hat énekben. Irta Arany János. Pest, 1854. Béla királyfi. Költői beszély hat énekben. Irta Vajda János. Pest, 1854. A kiovi csata. Hősköltemény tizenhat énekben. Irta Debreczeni Márton, kiadta gr. Mikó Imre. Pest, 1854. Utazás a más világon. Költői elbeszélés tiz énekben. Irta Balkányi Szabó Lajos. Debreczen, 1854.
Kritikusaink ezelőtt tiz-tizenkét évvel nem egyszer vitatkoztak arról: vajon van-e korunknak fogékonysága az eposzra, vajon nem tékozolja-e erejét a költő, ki eposzba fog? Nálunk régebben is divatos volt iskolásan fogni fel a széptant, s a nem eléggé sikerült költői művek védelmére hamis elméletet alapítni meg. Ama vitázó kritikusok is így tettek: az eposzt alig merték máskép gondolni, mint azt valamely bölcs tanár kiszabta s olyat is fogtak a korra, mi a költők hibája volt.
A valódi eposzt, epopœiát is, mint nevük – monda, mondaköltemény – mutatja, nem egyes költő írja, hanem a nép teremti, e minden idők legnagyobb epikusa. Az eposz anyagát hagyományok alkotják a nép ifjú napjaiból, midőn merész, kalandos tettek korszakát élte, s a mythosz és történet összefolyt ködében csodás világításban emelkedtek ki előtte az istenek és hősök alakjai. E hagyományok a nép szép álmait, megaranyozott emlékeit foglalják magokban, egész történetét és vallását, minden büszkeségét és bölcseségét. Mindig örömest emlékszik rájok, önkénytelenül, toldja, átalakítja, kiegészíti, versekbe önti és folyvást lelkesül általuk. E nemzedékről-nemzedékre szálló dalokon, a leendő epopœia részein, sok év, egész korszakok dolgoznak, míg végre előáll egy ember, ki a szétszórt részeket költői egésszé önti, avagy csak pusztán összegyüjti, s a rhapsodiákból «Ilias» alakul, a runókból «Kalevala». Ez a valódi eposz, ez a valódi epikus; de ily mű és költő csak oly korban állhat elő, midőn a nép már polgárisodni kezd a nélkül, hogy még elvesztette volna ifjúsági emlékeit s így az epikus mult kihalt volna öntudatából.
E korszak már rég, nagyon régen letünt majd mindenütt Európában; mi magyarok a nélkül éltük át, hogy most csak egyetlen oly mondát is tudnánk felmutatni, melyet némi eposz-töredéknek nevezhetnénk. Úgy jártunk, mint sok más nép, melyeknél a hagyományok, mondák természetes fejlődését költözködés, idegen műveltség és bonyolult politikai viszonyok akadályozták meg. A keresztyén polgáriasodás egészen eltemette hihetően számos és gazdag hagyományainkat, vagy legalább belőlük oly keveset olvasztott át, hogy népregéink és dalainkban alig csillámlik meg egy-egy méla visszaemlékezés. Epikus helyett száraz krónikairónk van, Béla névtelen jegyzője, ki mondáinkat csak azért jegyzé föl, hogy letörölhesse róluk a költői zománczot s kiszaggathassa azon kapcsokat, melyek talán eposztöredékekké fűzték.
A keresztyén korszak, a lovagkor sem igen termé meg számunkra a románczok, balladák, legendák, romantikai epopöák költészetét. Valódi dalnokok helyett csak históriai verselőkkel: egy Csáthi Demeterrel, Ilosvai-, Tinódival kelle megelégednünk. Csaknem kétkedhetnénk a magyar költői szellemében, ha nem tudnók, hogy annyi heterogén elem közé dobva, mindkét korszakban oly körülmények között vívott önfentartásáért, melyek epikai költészetének kifejlődésére nem igen hathattak jótékonyan, vagy annak is, mi kifejlett, elenyésztét segítették elő.
Ily nemzet epikusának sorsa mindig szomorú, annál szomorúabb, minél valódibb költő. A hagyományok, mondakör, eposztöredékek hiányát nem pótolja semmi, még a lángelme sem. Az epikusnak anyag kell, melyből teremthessen, oly nép, melynek szent és megőrzött emlékeit újíthatja meg, eposzi hitel, mely a századok ködéből, sírok mohaiból és kunyhók meséiből táplálkozik. Ezek nélkül az eposz mindig mondva-csinált virág, melynek se illata, se gyökere. A költőnek meg kell önmagával hasonlania, s csak két út vezetheti megnyugvásra, ha ugyan teljesen megnyugodni bir.
Az egyik út nehéz, ritkán vezet egész sikerre, de legalább mindig legjobban megközelíti a czélt. Itt a költő ragaszkodik a még fennmaradt kevés s a nép öntudatában homályosan élő hagyományok és mondákhoz, told, alakít, de mindig csak a megadott alap szellemében s azon korhoz képest, melyben szerencsétlensége élni. Meséjét mindig valamely elmosódott monda prózai töredékeiből kerekíti ki, alakot egy régi ének dallamaiból teremt s hangulatot, színt azon ősi szellemből merít, mely egészen soha sem halhat ki a népnél, még akkor sem, ha erkölcsi ereje megtört és aljasulni kezd. Így áll elő a naiv műeposz, mint a németek nevezik, a népies, mint mi nevezzük, mely művészi úton pótolja, a hogy pótolhatja, a századok mostohaságát s mindig a legnagyobb közönséghez, a néphez szól.
A másik út sokkal kényelmesebb, biztosabban vezet sikerre, de soha sem közelítheti meg a czélt. Itt a költő nem sokat gondol a mondai alappal, egészen eldobja, vagy nem annak szellemében alakít, megveti az egyszerű és naiv felfogást, mythoszt, mondát octroyál, vagy azt más nép eposzából veszi az alakkal és színezettel együtt, s néha megkapatva egy korából fölmerült nagy eszmétől, a multat inkább csak a jelen segédére idézi föl. Így áll elő, többé-kevésbé eltérve a népies műeposztól, a par excellence műeposz egy szűkebb kör, néha csak a szorosan vett irodalom és commentatorok számára. Ezt nálunk hőskölteménynek nevezik és méltán, mert hősökről írt költemény, a legtöbbször mondai alap helyett történetin emelkedve és mindig inkább csak történeti felfogással.
Nálunk az újabb időkig a második úton haladtak a költők. Két nagy név képviseli a magyar műeposzt: Zrinyi és Vörösmarty, magasan emelkedve ki a többiek közül. Mindkettő nevezetes korszakban lépett föl s pályájokat, noha másfél század választja el, az ellentét és hasonlat oly rokonakká teszi. Zrinyit a török és belső viszály által szétdarabolt nemzet aljasulása sülyeszté mély búba, míg Vörösmarty egy jobb korszak küszöbén jelent meg s az öntudatra ébredt nemzet jövőjeért lelkesült. Mindkét korszakot végzetes katasztrófa zárta be; Zrinyi korábban meghalt, mintsem megérhette volna, Vörösmarty túlélte, hogy elnémuljon.
Zrinyi Zrinyiászában nem mondát dolgozott fel, hanem egy alig félszázados történeti tényt, hősül dédatyját, a szigeti Zrinyit választá, s alapeszméül egy vallásos, hazafias, mondhatni politikai gondolatot. – Ő úgy tűnteti föl a törökök sujtoló hatalmát, mint Isten büntetését, melyet a nemzet bűnei által vont magára, s melyet csak olyszerű vallásos és hazafias áldozat engesztelhet ki, minőt dicsőült dédatyja és hősei vittek véghez. A magában alig eposzi tárgyat e felfogás s azon eszközökkel, melyek compositiójának lényegét alkotják, míg egyfelől csaknem eposzi magasságra emelte, addig itt is ugyanazt dörgé nemzetéhez, mit szóval és irásban annyiszor másutt: «Fegyver és jó vitézi resolutio, erkölcsi ujjászületés», mert csak ez mentheti meg az országot a török igától. Vörösmarty történeti alap mellett mondait is használt ugyan, de nem naiv felfogással. Aztán «Zalán futásá»-ban is szintén ott lebeg egy politikai eszme, de a nélkül, hogy ez volna az alapeszméje, mi egyébiránt csak előnyére van. Ő e hőskölteményét 1825. körül írta, midőn a közérzület a sértett történeti jogok védelmére kelt. Műve a hangulat lelkesülése volt, szerény szavazat a szónokok követelő beszédei mellé, egy a jövő reményét a mult dicsőségébe játszó ábránd a törvényczikkek száraz fejtegetéséhez. «Régi dicsőségünk hol késel az éji homályban!» kiáltott fel, mert a mult dicsőségére akart mutatni, hogy a nemzet hígyjen jövőjében, mert az ujjászületés nagy mozzanatainak csak oly nagy tény lehetett méltó hasonmása, minő az Árpádé volt, midőn hont alapított.
Ekkép mindkét költemény összhangzott a kor hangulatával, benyomást tőn a kedélyekre, s e melett a legnagyobb irodalomtörténeti fontosságra emelkedett. Zrinyi volt az első magyar költő, ki alkotni tudott s nyelvünk ezer bűbáját kifejteni kezdé. A régi magyar költészet tulajdonkép csak ő egy maga. Vörösmarty is hasonló egyéniség. Rajta, mint egyik oszlopán nyugszik újabb költészetünk, s midőn «Zalán futásá»-nak hexameterei megzendültek, hol a régi és megújított nyelv oly tündér vegyületben olvad össze, a magyar költői nyelv megalapítását ünnepelte. S mégis mi az oka, hogy mindezek daczára mindkét hősköltemény oly kevéssé lehetett népszerű, hogy ma alig olvassák s egyetlen töredék, versszak nem mehetett át a nagyközönség, a nép vérébe, ajkaira. Bizonyosan nem az, hogy a «Zrinyiász»-nak nagy szépségei mellett hiányai is vannak, hogy «Zalán futásá»-ban az alkotás nem eléggé erős, hanem mert mindkét költő többé-kevésbé eltért a valódi, a nemzeti eposztól.
Zrinyi már tárgyánál fogva nem folyamodhatott mondához, de egyszersmind kevéssé merült a nép ősköltői szellemébe. Tassóhoz fordult, s bár nem utánozta szolgailag, de tőle vette az alakot, színt, s a keresztyén és görög mythos azon vegyületét is, mely egyébiránt e korban más nemzetek epikusainál is divatos volt. Vörösmarty a mondai alapot nem fogta fel naivul, mythologiát képzelméből teremtett, kevéssé játszott a népszellem húrjain, s népdallamok helyett görög hexametereket használt, melyek ugyan nyelvünk szépségeit új oldalról tüntették föl, de reánk nézve örökre idegenek maradtak. Az eposz hiányos felfogása, az idegen alak és szín okozák tehát, hogy e hősköltemények nem olvadhattak a nép öntudatába, bár tárgyuk szorosan nemzeti volt s a korra is hatást tőnek.
Ime e pontnál dől el azon kérdés, mennyiben van és nincs korunknak fogékonysága az eposzra s ez mennyiben függ a költőktől?
Korunk csakugyan nem a valódi eposz kora. Azon műkritkusok, kik azt állítják, hogy az újabb korban egészen a regény lépett az eposz helyébe, igazat mondanak.
Mi köze e kornak oly költőhöz, ki a mult dicsőségén mereng, midőn a jövő dicsőségeért annyi ellenkező elv és párt támadta meg a hagyományt és történeti jogot? Hogy gyönyörködjenek az emberek a naiv mondák aranyfürtös emlékein, ha bennük a kétely nemcsak a babonát és előitéleteket, hanem a hitet és erkölcsi meggyőződéseket is megingatta? Ki fog merengeni a primitiv erkölcsök, egyszerű viszonyok és nagyszerű egyéniségek rajzain, midőn a tevékeny bonczoló szellem és tehetetlen alkotó erő lázas ingerültséggel vitatja az állam és társadalom nagy kérdéseit, légvárra légvárat emel, s az egyéni szabadság romjain keresi az emberiség üdvét? Hogy gyakorolhasson bűvös hatást az erős fajszeretet mély kedélyessége, büszke álmadozása, mikor az óriási közlekedési eszközök, szellemi és kereskedelmi érdekek gyöngítik a nemzeti sajátságokat s az egyetemesség eszméit hintik szét?
Ez eszmék és érzések hangulatának leginkább megfelel a regény. Már nem tisztán költői alakja olyan, mely mindent és sok olyant is beölelni, feldolgozni képes, mihez a hatás veszélyeztetése nélkül se eposz, se dráma, se lyra nem nyulhat. Tárgyai és alakjánál fogva egyaránt legalkalmasabb, hogy e gondolkozásában vizsgáló és kétkedő, érzéseiben blasirozott kornak legtöbb tápot és izgalmat, legbiztosabb kiengesztelést és megnyugvást s talán legerősebb lelkesülést is nyujtson. Innen van, hogy az európai irodalomban a legtöbb nagy és középszerű tehetség mind a regény köré gyülekszik, mint melynek hatásával a költészetnek egyetlen más neme sem versenyezhet. Az angol, franczia és német közönség mit olvas legmohóbban a költői művek közt? A regényt és ismét csak a regényt. Miért? Mert a változott viszonyokhoz képest valami olyant talál benne, mint a valódi eposzban talált a hajdani nép: vallását, multját, jelenét, jövőjét, bölcseségét és hóbortjait.
Igaz ugyan, hogy az angol és német irodalomban a regény mellett is fölmerült az eposz, de ez se tartalom, se alakban nem egészen vagy épen nem a régi, a valódi eposz. Az úgynevezett romantikai eposzt a mult században emelték műalakká az angolok s tulajdonkép nem egyéb, mint elbeszélés versekben, költői beszély, a mint mi nevezzük. Közel áll a regényhez, melytől inkább csak eszményibb, költőibb tartalma és rhythmusos alakja különbözteti meg. Scott Walter és Byron teremték meg a genre-t, mindketten egymástól lényegesen eltérve. Scott Walter a régi eposz elemeihez fordult, a középkori mondák, balladákhoz és a történethez. Mélyen behatva az angol nép ősköltői szellemébe, azon költői és történeti, mondhatni gyermeki tárgyilagossággal írta epikai költeményeit, mint regényeit. E műveknek nagy hatást kelle tenniök oly országban, hol annyi érzék van a hagyomány, a régi iránt, s oly időben, midőn a bölcsészeti század és franczia forradalom eredményei visszahatást idéztek föl, s még a száraz földön is kegyelet fogta körül a régi intézményeket.
Byron más úton járt eposzaiban. Ő nem a naiv és nyugodt költő, egészen az új kor gyermeke, ki szakított az állam és társadalom hagyományaival, s a kétkedő szellem és erős szenvedélyek lyrájában olvasztá fel eposzait, melyeknek nagy részét nem is hazája történetéből, hanem idegen országokból, s leginkább keletről vette. S mit Byron eposzaiban tett, nem azt tették-e az újabb kor regényírói közül sokan? Nincs-e rokonság köztük? Ki Byron eposzait a valódi eposz szerint itélné meg, igazságtalanságot követne el rajta, s meg kellene tagadnia azon hatást, melyet az eposzok bárkire akarva nemakarva tesznek. Ő nagyon jól tudta ezt, és érezte, hogy se lángelméjének természete, se élményei nem ragadhatják a régi eposz útjára, mint maga megvallja egyik barátjához írt levelében, mely az eposzi genre-t illetőleg igen figyelemre méltó hely. «Az emberek mindig azt tanácsolják nekem – mond a többek közt – hogy eposzt írjak. Ön azt mondja nekem, hogy nem fogok nagy költeményt hátrahagyni, azaz nehezet, fontost, mert úgy hiszem, e kifejezések egyértelműek. Ön azt mondja, hogy Childe Harold egyenetlen, a két első ének túlnyomó a két végsőhöz képest. Jól tudom; e költemény tartalom és alak nélküli, egy festői útleirás. De ki olvassa most Miltont? Véleményem költeményeim egyenetlenségét illetőleg az, hogy egyik se jobb, se rosszabb, mint a másik. Mi az epopœákat illeti, nem olvashat-e ön eleget Southeytől? Ott van «Johanna d’Arc», «Kahama átka», s Isten tudja még hány átok, le egész az «Utolsó góthig», Eposzt kiván ön! Ime «Don Juan». Én e költeményemet eposznak tartom; ez eposz korunk szellemében oly jó, mint «Ilias» Homer korában. Szerelem, vallás és politika képezik tartalmát, melyek most is annyi okot adnak viszályra, mint hajdan. Oly emberek szükében, mint Paris és Menelaos, most sem vagyunk, s a paráznaság bűnét szintén meg kell fizetni. Mindjárt az első énekben talál ön egy Helenát. Hősömet tökéletes Achillá teremtem, kétszer-háromszor fogok vele pisztolygolyóval gyertyát koppantatni, hígye meg, morálom sem lesz rossz, maga dr. Johnson sem találhatna benne hibát.»
E gunyoros hang eléggé jellemzi, hogy fogta föl Byron az eposzt, hogy teremté meg azon genre-t, melynek oly kevés rokonsága van a régi eposzszal, s mely talán éppen azért tett oly nagy hatást Európának majd minden irodalmára. A németek és oroszok mind Scott Walter, mind Byron eposzait több-kevesebb szerencsével utánképzék; a németeknél különösen Lenauban talált Byron méltó és eredeti képviselőjére, az oroszoknál pedig Puskinban. Nálunk Kisfaludy Sándor Scott nyomán indult regéiben, midőn a magyar lovagkort oly szerencsésen választott pillanatban s annyira nemzeties hangon megújítá, s mire az akkori kritika oly nagy zavarba jött. – Ő, bárha nem volt eléggé művész, sokkal jobban felfogta korát, mint azok, kik «Iliast» vagy «Aeneist» utánozták, vagy Homert, Ossiant némi mythos és nemzeti hagyományokban fölelevenítve, szellemök annyi gazdag kincsét pazarlák el, noha nyelvünk kifejlődésére nagy eredménynyel.
A francziáknál a romantikai eposz se egyik, se másik faja nem nőhette ki magát. Náluk egyedül a regény lőn uralkodó, majd a romantikai, majd a modern iskola győzelmével. Csak Amerika, melynek néha kedve kerekedik demokrata tréfából a régi világ slendriánjait magára aggatni, mutathat föl dörgedelmes eposzokat: Columbiade-ot, melyben Jones, Smith, Thompson tábornokok, s New-York, Boston városok oly érdekes epikus homályban tünnek föl, Fredonide-ot, melyben még élő államférfiak szerepelnek, vagy az Indián-harcból «Black Hawk»-ot, melynek egyik czélja megmutatni, hogy csekély tőkepénzzel meglehetős üzletbe lehet kezdeni, s mily előnyt nyujt az üzérkedésnek a helyek idején való és jó megválasztása.
Mindez csak azt mutatja, hogy a valódi eposzt vagy egészen kiszorította a regény, vagy a korhoz képest az oly változásokon ment át, melyek a régi elméletet sokképp módosítják. S mindezt a lehető legrövidebben nem azért fejtegetém, hogy epikusainknak azt mondhassam: hallgassatok el jámborok, engedjetek helyet a regényíróknak; sőt ellenkezőleg azt akarom bebizonyítani, hogy nálunk több fogékonyság van az eposzra, mint bárhol másutt, de hogy e fogékonyságot igénybe lehessen venni, epikusainknak nem lehet a régi úton járniok sem akkor, ha a valódi eposzt akarják pótolni művészi úton, sem akkor, ha a romantikai eposz bármelyik nemében kisértik meg erejöket.
Vajjon miért volna nálunk több fogékonyság az eposzra, mint másutt bárhol? Talán nem tudom magamat elég világosan kifejezni, de érzem, hogy igazam van. És ez érzés, ha ugyan olvasóim nem fogják eléggé határozott eszmének elfogadni, némi humoros és fájó élmények, de viszonyaink és olvasó közönségünket illetőleg mindenesetre tényleges tapasztalatok eredménye.
Minket mindig élénken foglalkoztatott egy gondolat, még akkor is, midőn a jövőért megvetettük a multat. Szerettük volna tudni: hol van a mi őshazánk, hol a nép, mely rokon velünk, az egyedül rokontalannal. Tudósainkat folyvást érdekelte e kérdés. Egyik történeti, másik nyelvészeti úton akarta kideríteni. Utazók vállalkoztak, egyik keletre, másik északra. Sőt őstörténetünk e kérdése némely történetírónkat a tudomány nagy kárára valóságos epikusokká tette, kik árva fejünkre akarták tűzni a világ minden dicsőségét, s történetünkbe csempészni az «Ezer egy éj» meséit. A kunyhókban és pásztortüzeknél is föl-fölmerült e kérdés, s egy-egy népdal vagy mondatöredékbe halt. Mindennek van oly oldala is, melyen a humorista gunyorosan mulathatja magát, de egészben véve mégis az epikusnak kedvez, mert oly érzés, oly gondolat, mely a legtávolabb multon csüng s örömest hallgat a költőre, midőn a történetíró oly mondákkal elégíti ki, melyekben költészet sincs.
Aztán voltunk-e valaha annyira áthatva a korszellem, az új idők tanaitól, hogy azokat régi eszméink, erkölcseink, hagyományaink közé ne igyekeztünk volna beilleszteni? Ősi dicsőségünk nem volt-e mindig vigasztalónk, lelkesítőnk, büszkeségünk? Mikor halt ki a kegyelet belőlünk őseink iránt, s nincsenek-e előitéleteink, melyek néha drága semmiségeken alapulnak? S most nem lep-e meg sokszor bennünket méla elborongás emlékek miatt, melyek örökre elveszendők, s nem tünnek-e föl lelkünkön a lehetetlenségek álmai, mivel egykor ez álmok léteztek? Oh erről sokat lehetne beszélni, min talán mosolyoghat a rideg szív józansága s a bonczoló ész kérlelhetetlensége, de az epikus érezni fogja, hogy nem süket füleknek énekel, nem megszakadt húrokon játszik, s talán szíveket könnyít meg.
E mellett népünk s azon osztályok, honnan a legtöbb magyar olvasó telik ki, olyanok-e, melyek az újkori polgáriasodás jótéteményeit és rosszait oly nagy mértékben érzik, mint a külföld? Megvannak-e nálunk azon vágyak és szükségek, melyek a regényírót másutt majdnem kizárólagosan emelik népköltővé? Nekünk nincsenek éhező gyármunkásaink, kik mohó hévvel olvassák az «Örök zsidó»-féle regényeket, sem annyira nagy városaink, hogy belőlök a romlottság képeit egész gyönyörűséggel szedhesse a regényíró. Vajon nálunk egy modern regény tehetne-e oly hatást, mint egy sikerült népies költői beszély a közönség öntudatában élénken élő történeti vagy mondai körből? Nincs-e falvainkban és pusztáinkon sok tekintetben némi primitiv, némi régies élet, mi annyira könnyíti a naiv epikus helyzetét?
Ily körülmények között miért ne ébredne érdek, figyelem és lelkesülés az epikus iránt, még akkor is, ha a századok mostohaságát, a valódi eposzt akarja pótolni a népies műeposz útján a hun vagy Álmos-mondakörből, melyek mondáink közt egyedül alkalmasak erre, s nagyon hiányos, töredékes voltuk mellett is egy nagy költő nagy művévé válhatnak, visszhangot lelve a nép öntudatában élő némi homályos emlékekben. Miért ne lelkesülnénk romantikai költeményeken a keresztyén-magyar lovagkor korszakából, hol nagy történeti multunk a szent László és Hunyadiakról szóló mondák és történeti hagyományokban annyira egységes költői képekben válik ki? Miért ne szőnének költőink epikai beszélyeket száraz históriás énekeinkből, szegény, de feldolgozható mondáinkból, melyek népünk kedvencz és maig is emlegetett hőseit és kóbor vitézeit tárgyazzák?
Mindez lelkünk egy-egy ábrándját, szívünk egy-egy búját, örömét, szent emlékeit olvasztaná eszményibb világba s megfelelne irodalmunk azon mozgalmának, mely régibb történetíróink magyar műveit, emlékiratait hozta napfényre s egyes korszakok kidolgozásához annyi szeretet- és készülettel fog. Vagy ha költőink némelyike nem bír elég érzékkel mindehhez, s más eszmék és érzésekkel van megtelve, mint melyek az epikus mult felé vonnák: miért ne írjon verses regényeket, szabad tért engedve a tájfestések, idylli érzések vagy az erős szenvedélyek, akár az ironia lyrai hangulatának? Hiszen prózában írt regényeink nagy része ugyis a valódi élet, a tényleges viszonyok részletes rajzain törik meg, mi alól a verses regény eszményibb tartalma és rhythmusos alakja fölmenti a költőt. S miért ne tegyük ezt most inkább, mint valaha, midőn lyránk úgyis vagy igen ellágyult, vagy igen elvadult a tájköltészet s a prózai és szenvelgő felfogás mocsarában. Az epikai költészet fölelevenedése bármely nemben csak újabb erőt öntene összes költészetünkbe s nyelvünknek talán elfedett bájait leplezné le.
Azonban hogy e fogékonyságot szolgálni, e szükséget pótolni lehessen, epikusaink nem járhatnak azon az úton, melyet eddigi költőink és kritikusaink kimértek. Nekünk többé semmi közünk a görög istenekkel. A keresztyén hagyományok föld fölötti s alatti gépezetét sem használhatjuk sem oly mértékben, sem oly költőileg, mint régebben Dante, Tasso és Miltonnak lehetséges volt. A lovagvárak rémes, ördöngös mondáihoz sem nyulhatunk. A bölcsészeti eszmék symbolikája nem a tiszta költészetbe való. Magyar mythologiát fejünkből nem szabad teremtenünk, sem keletről kölcsönöznünk. Mi keveset őshitregéinkből a tudomány kifejtett, belőle csak annyit használhatunk, mennyi mondáink és hagyományainknál fogva, bárha átváltozva is, a nép emlékéből nem halt ki, vagy a mit a költő úgy használhat föl, hogy a tárgy és helyzet természete szerint fölhangolt képzeletünkbe bejátszani képes.
E szerint például az Attila-mondában azon rész, hol az éjjel elkeseredetten küzdő két ellenséges tábor fölött az elesettek lelkei is harczolnak, vagy a hunszékely mondában a «hadak útja» (tejút), midőn a megvert hunnok a tejúton serget látnak segédül jőni, mind olyanok, melyek csak a költőtől függenek, hogy mosoly helyett élénk hatást idézzenek elő. Általában e pont körül mind őskori, mind keresztyén hagyományainkat illetőleg minden a költő tapintata és művészetétől függ. Itt részletes tanács helyett csak általánost adhat a kritikus, így szólva: merülj a népbe, gondolj korodra s vizsgáld azon epikusok műveit, kik az újabb időben is szerencsésen megküzdöttek e nagy akadálylyal; de ne kövesd azon műbírákat, kik szivesen fogják talán ellátni művedet commentarokkal s készek rávitatni a közönségre, hogy mindez igen szép, noha eszméink-, érzéseink-, néha képzeletünkhöz is oly kevés köze.
Ha a hitregék mikép és mennyiben használata megpróbálja az újkori epikust, a mondai vagy történeti alap feldolgozásánál sem kevesebb akadálylyal kell megküzdenie.
Már a tárgy megválasztása nehéz. A naiv, a tulajdonkép epikai korban a népmonda közvetlen juttatá a költőt mind a tárgy-, mind az alakhoz. Most elmélkedésre és tapintatra van szükség. Bizonyosan mindig azon mondát illeti az elsőség, mely a nép öntudatában legegyetemesebb, legélénkebb. Emezt különös nemzeti, amazt általános emberi sajátságai ajánlják, mint melyek által legtöbb költői hatást gerjeszthetni. Lehet olyan is, mely azon hasonlat vagy ellentét által válik érdekessé, melylyel a jelenhez áll. Még a történeti alap is megkíván bizonyos mondai és a fennebbiekkel rokon jellemet: a nép előszeretetét, megalakult véleményét, adomáit, közmondásait.
A tárgy szerencsés megválasztásán átesve a költő a felfogásnak mennyi faja és fokozata áll előtte, melyek a jelen korviszonyok közt a hatást lényegesen föltételezik! Az idegen, a más népek eposzai szerinti felfogásról nem is szólok. Legyen az bár némi nemzeti mázzal bevonva is, hatásra nem számíthat. Itt csak saját nemzeti felfogásunk természetéről lehet szó. Minél mondaibb a tárgy, a felfogás annál naivabb, azaz népiesebb lehet. Történeti tárgynál a népiesnek mindinkább az emelkedett nemzetibe kell olvadnia, de soha sem a történeti tárgyilagosságig, mint a regény és drámában. Természetesen mindez nem illik a romantikai eposznak Byron által kiképzett fajára, mely egészen más elvek alá esik.
Hát még az alkotásnál mennyi akadályt gördít a költő elé a kor, melyet meg nem tagadhatni! Mit mellőzzön a mondákból, mit ne, s minthogy rendesen hiányosak és szegények, mikép toldja, egészítse, alakítsa? Szóval, hogyan vethessen építményének erős alapot? Mindezek nehéz kérdések, mert a mondáknak oly részei is lehetnek, melyek most már nem érthető világnézeteket, föl nem fogható helyzeteket, visszataszító különösségeket foglalnak magukban. Mikép fog a költő átküzdeni két örvényt, melyekben könnyen elmerülhet: t. i. hogy mondai vagy történeti tárgyilagossága ne legyen érthetetlen, avagy modern eljárása epikai maradjon? Ha genialitása vagy művészete nem találja meg azon közvetítést, mely a jelen világnézeteit, erkölcsi érzületét összekötheti mondájával, vagy a fölvétel, kihagyás és átalakításnál nem tanusít elég erkölcsi érzéket, műízlést, minket se nem érdekelhet, se meg nem indíthat.
S ennek az egész mű alapeszméjén, alkotásán, jellemrajzain át kell vonulnia. Ez az a pont, mely által műve a változó korviszonyok közt létezési jogot ví ki magának. Ezért kell az epikusnak inkább, mint akármely más költőnek, mélyen behatolnia a népszellembe és történeti tanulmányokba. Neki épen úgy kell ismernie a jelent, mint a multat, honfitársai gyöngéit és erényeit. A nép rokonszenvei, szokásai és kedvencz eszméiből kell merítenie és mindig eszményi világát tűntetnie föl. A jellemrajzoknak azon egyes vonásokból kell megalakulniok, melyeket a népélet egyes feltünőbb egyéniségei nyújtanak. A mult és jelen népélet eme hosszában-széltében felfogásából áll elő aztán azon bizonyos varázs, mely a multat a jelenbe s a jelent a multba játssza.
Ha az epikai költemény minél többet olvaszt magába vagy vesz csak pusztán át a nép dalai, adomái, tréfái, szójárásai, hasonlataiból, annál nagyobb hatásra számolhat. És a költő tartozik művén a népszellem egész erejét, minden gazdagságát elönteni, hogy mindenünnen régi, mégis új, ismert és mégis ismeretlen jellem, helyzet, rajz, kép, dallam találjon utat szívünkhöz. Neki a régi naiv dalnoknak és újkori művésznek kell lennie egyszerre. Csak így lehet a jelen kor, viszonyaink közt epikus, ha ugyan nem a Byron-féle genre-hoz van előszeretete.
Ezért külalak tekintetében is mást követelünk tőle, mint a mit eddigi epikusaink adtak. Mi se a görög hexametert, se a német nibelungen-strofát, se az olasz ottavát s terzinát nem fogadhatjuk el. Nekünk rhythmus kell, melyet gyermekségünkben megszoktunk, melyben históriás énekeink vannak írva, mely mondatöredékeinkből hangzik ki: szóval a mi vérünkbe ment át. A költőnek a népköltészet hagyományaiból kell megteremteni a külalakot, de ez eljárásában, midőn naiv akar lenni, nem lehet gyermekes; midőn a népies hangot akarja eltalálni, nem csaphat a póriasba; midőn a régi nyelvből olvaszt át az újba, nem különczködhetik és soha sem feledheti, hogy oly közönségnek ír, melynek már fejlett irodalma van. Mint mindenütt, úgy itt is azon tapintat és műérzékkel kell bírnia, melyet a jelenkorban irandó epikai költemény annyira megkíván.
Ime nagyjában azon elvek, melyeknek mellőzése miatt eddigi epikusaink nem lehettek népszerűekké, s melyeket jelen epikusaink követni tartoznak. Én mindezeket nem a légből vettem, hanem nagyrészt egy magyar költő, legnagyobb epikusunk, Arany műveiből vontam le, kit «Toldi», «Toldi estéje», «Murány ostroma» czímű epikai költeményei halhatatlanná tőnek. És most kérdeni bátorkodom a «Pesti Napló» azon kritikusát, ki Aranyt epigónnak nevezte: mennyiben utánzás, utósarjadás epikai költészetünk ez egészen új s a régivel homlokegyenest ellenkező fejlődése, s vajon bír-e nekem felmutatni összes költészetünkből oly tökéletes alkotású, annyira remek művet, mint «Toldi» és «Toldi estéje»?
Bizonyára e kérdés vitatása a «P. N.»-t legalább is tenné oly becsessé, mint azon közelebbi czikkei, melyeknek egyikében a magyar opera fölemelése végett a nemzeti szinház igazgatójának oly énekesnőt (Kaiser-Ernstnő) ajánl, kit azelőtt igen sokszor becsmérelt; másikában «Gritti» szerzőjét lélektani botlással vádolja, és vádja a legnagyobb lélektani tévedés; s egy harmadikában bizonyos szabadkai kritikus a széptani barbarismus újabb példányait mutatja be, mi alatt nem a Komlóssy Ida k. a.-nak mondott bókokat értem – hisz ez épen udvariasság, – hanem ama szörny széptani eszméket, mikben e bókok fel vannak elegyítve.
Ki az az Arany?
Ezt kérdé a minap tőlem egy úri ember, valamelyik lap végén «Toldi estéje» hirdetményére pillantva. Kérdése nem lepett meg. Olvasó közönségünknek van oly, bár nem nagy része is, mely csak annyiban ismeri az írókat, mennyiben nevöket a lapokban megpillantja, s minél többször van ebben része, annál többet tart rólok, a nélkül, hogy műveiket mindig elolvasná. «Magam sem tudom, hogy ki az az Arany – feleltem egészen komolyan – legjobb lesz, ha otthon mindketten megnézzük valamely Conversations-Lexicon vagy irodalom-történetben.» Később ujra találkoztam az én úri emberemmel. Ismétlé kérdését s panaszolt, hogy hiába forgatta végig a legújabb magyar irodalom-történeti művet,1) mert benne az epikusok közt egy szó sincs Aranyról, mint lyrikusról pedig csak ennyi áll: «Említendők még: Szentjóbi, Pajer, Arany, Jallosics, Ballay Valér, Nyulassi.»
Ha egy magyar irodalomtörténetíró ily keveset, külföld Conversations-Lexicon íróinál kevesebbet tud Aranyról, miért ne lehetne olvasóim közül valaki szintén ily helyzetben? Bocsánat, hogy egy kettő kedvéért sokak türelmét kell fárasztanom, s a czopfos kritika boszuságára költői szabadságot véve magamnak, oly kitéréseket teszek, melyek mégis csakugyan a dologra tartoznak.
Akaratlan első ifjusági emlékeim ujulnak meg. Emlékszem, még az iskola falai közt én is így kérdeztem: ki az az Arany, midőn 1847-ben a Kisfaludy-társaságtól jutalmat nyert «Toldi»-jával oly nagy hatást tőn közönségre, írókra egyaránt s egy Vörösmarty, Petőfi nyújtottak neki koszorut nem a sértett hiuság képmutatásával, de a nemes becsvágy őszinte felindulását érezve, mi a nagy tehetségekkel mindig együtt jár. Mennyi érdekkel hallgattam végig egyik ismerősömet, ki róla közelebbi felvilágosításokat tudott adni. Szalonta jegyzőjét képzelődésem tüstént oly egyéniséggé alkotta, minőt Eötvös a «Falu jegyzőjé»-ben ír le. S mint örültem, midőn 1851 tavaszán végre alkalmam nyílt meglátogathatnom és személyesen beszélhetnem vele. Ott találtam egy szerény szűk lakban, nemesen tűrve a sors csapásait s folytonosan dolgozva terjedelmes műveken, melyeknek némelyike maig sem látott napvilágot. S azóta hányszor tűnik föl előttem e költő képe, pályája, jelleme, ki most is, az irodalmi munkásságra épen nem kedvező körülményei közt is folytonosan az irodalom való érdekeinek él, a tiszta művészet bajnoka, s elég ereje van mind a pénzvágy, mind a hiuság kisértéseinek ellenállni, s egyedül a nemes becsvágy és költői lelkesülés sugallatát követni, míg mi itt a fővárosban adott igéreteink vagy szükségeink miatt néha könnyelműen játszunk a költészettel, s nyomva a körülmények sulyától, üldözve a szerkesztők és nyomdai szolgáktól, oda dobjuk elsietett műveinket, hogy kedélyünket késő bánat keserűsége fogja el.
Csaknem kisértetbe jövök a költőről beszélni, a helyett, hogy műve bonczolatába bocsátkozzam. Azonban czikkeim már is hosszúra nyultak. Aztán a «Pesti Napló» még azt mondhatná, hogy a kritikát szenvedélyek, elfojtott lyrai versek és személyeskedésekben olvasztom fel. Midőn elsőbb czikkeimben e lap kritikai eljárásának szellemét elvek és adatok kiséretében megtámadtam, valami ilyest nyertem feleletül. A szerkesztő egyik dolgozótársa azon vádat emelte ellenem, hogy a személyeskedések cyclusát kezdem meg. Ez egyébiránt nem tartóztatna vissza, hogy Aranynyal tovább is személyeskedjem. Én némi önérzettel mondom ki, hogy nekem az irodalomban határozott rokon- és ellenszenveim vannak, melyeket mindig ki fogok tüntetni, valahányszor idejét és szükségét látom, a nélkül, hogy irótársaim erkölcsi s munkájok és irodalmi hatásukkal nem rokon jellemét érinteni merjem. Ez elvek és rokonszenvek miatt soha sem fogok pirulni, mert ügyet képviselnek, mert irodalmi meggyőződések és elvekből folynak, melyekhez rendületlenül ragaszkodni tartozom, míg idő folytán a tapasztalat, tudomány és elmélkedés ellenkezőről meg nem győz. S minthogy nálunk úgy látszik szokásba kezd jőni, hogy ifjú írók és költőcskék adjanak leczkét úgynevezett vén írók és tudósoknak, tudja meg a «P. N.» mi az irodalmi személyeskedés szoros és tág értelemben.
Személyeskedni annyit tesz, mint a személyt oly ügygyel kötni össze, mihez az irodalomnak nincs köze, s mi által az ember könnyen a magánérdekek és viszonyok vitáinak tömkelegébe jut; a kritikában tekintélyt követelni s oly rokon- és ellenszenveknek engedni, melyek már csak azért sem képviselhetnek irodalmi nézeteket, mert eredményük rendesen következetlenség, elvtelenség, melyekről úgyis hamar lehull az álarcz. Személyeskedni tágabb értelemben sem több, sem kevesebb, mint az irodalmat inkább anyagi, mint szellemi oldalról venni, s irodalmi és művészi ügyekben a meggondolatlan és elvtelen pártoskodás phrasisait tolni fel közvéleményül, s mindezért a hazafi és nemzeti érzés adóját követelni. Az író személyisége, legyen költő, tudós vagy journalista, mennyiben az műveiben és irodalmi hatása, szóval közpályájában nyilvánul, mindig úgy az egész közönség, mint egyes író birálata alá esik. Ez oly régi jog, mint maga a világ s már Horatius megmondotta: «hanc veniam damus petimusque vicissim.» E jogot használatba venni, akár méltánylón, akár kárhoztatón oly kevéssé személyeskedés, mint a legnagyobb mértékben az, midőn e joggal a tudomány, izlés és közügy érdeke ellen visszaélünk, vagy mástól megtagadjuk, mert használata nincs ínyünkre. S engem semmi egyéb nem indított, hogy e lapban e rovatot, míg körülményeim engedik, fölvállaljam, mint hogy küzdhessek e személyeskedés ellen, mely irodalmi és színügyeinket illetőleg gyakrabban mutatkozik lapjainkban, mintsem ne akarna meggyökerezni. Igaz, hogy én meggyőződéseimben épen úgy tévedhetek mint más, de épen az bánt, hogy lapjainkban elvek, tehát meggyőződések szerinti eljárást nem találok.
Valóban oly értelemben, mint a hogy a «P. N.» vádol, még sokáig szeretnék személyeskedni Aranynyal. Az ő személyisége előttem míg egyfelől a valódi költőt képviseli, ki mindig meg tudta őrizni méltóságát, a költői cultust, addig másfelől úgy tűnik föl nekem, mint azon mozgalom egyik legnagyobb bajnoka, mely irodalmunkban ezelőtt 10–15 évvel kifejlődve, annyi nagy és törpe szülője lett. Értem a népies iskolát, melynek lényegét kritikusaink és költőink közül oly kevesen fogják föl. Most egy éve az «Uj Magyar Muzeum»-ban Petőfi köteményeiről szólva, volt szerencsém ez iskolánknak lyránkra tett hatását fejtegetnem; most midőn epikai költészetünket illetőleg ugyanazt teszem s «Toldi estéje» bonczolatába bocsátkozom, szabadjon mind az alkotást, mind a jellemzést, mind a tartalmat és alakot illetőleg azon vonásokat kiemelnem, melyek ez iskolát jellemzik.
Az a népies, az a népies! Annyiszor hallom e szót, hogy a fejem is fáj belé. Az ujdondászok még hagyján, de az ex professo kritikusok! Irodalmunkban jelenleg két író képviseli folytonos munkássággal a kritikát és széptant: Toldy Ferencz és Greguss Ágost, leginkább a «Pesti Napló» és «Új magyar muzeum»-ban. Ők is emlegetik néha e szót, ők is megfájdítják néha fejemet. Természetesen csak azon czikkeket értem, melyek neveik alatt jelennek meg, mert a «P. N.» mindent összevissza szokott beszélni, nem foghatok hát reájok olyat, miért csak magát a lapot vonhatnám kérdőre.
Én Toldy Ferencz iránt a legnagyobb tisztelettel viseltetem. Olynemű s annyi munkássággal megfutott pályát, mint az övé, nem tudom, ki fog valaha felmutathatni közülünk. Aztán a «Magyar nemzeti irodalom története», melyen annyi fáradalom s buzgósággal dolgozik, legnevezetesebb műveink egyike lesz. Azonban tiszteletem valaki iránt nem terjedhet annyira, hogy egyszersmind elfogult nézetei és gyarló ítéleteinek is hódoljak. Ilyeket pedig nem egyszer találhatni Toldynak «Magyar költészet története» czímű munkájában. Épen ő vala az, ki azon elfogult nyilatkozatot tette, hogy a magyar költészet aranykora 1830-ig tart, s azóta csak epigónok vannak. Greguss tevékeny munkásságát is méltánylom, annyival inkább, mivel nálunk alig foglalkozik valaki széptannal és kritikával, de még inkább méltánylanám, ha a dolgok mélyére hatna, s az írók és művek jellemző vonásait emelné ki; ha a műbölcsész merev rendszerét néha elvetné, s megpróbálná a műtörténeti eljárást is, ha nem bámulná annyira a multat s volna szigorubb a tehetségtelenség s kevésbbé szigoru a valódi tehetségek, mint például a Vahot «Képes naptárá»-ban Jókai és Kemény iránt.