Ők mindketten annyira belémerültek a multba, hogy nem tudják magukat feltalálni a jelenben, annyira rabjai bizonyos eszméknek, hogy vizsgálódni sem akarnak tovább, pedig a fejlődő élet jelenségei ezt igénylik. Azt hiszik, hogy kegyeletet sértenének, ha a régibb írókat érdemük szerint ítélnék meg, s a ferde divatnak hódolnának, ha az újabb irókban annyit mernének fölfedezni, mint a régiekben: például, ha elismernék, hogy Petőfi csakugyan írt oly lyrai költeményeket, ha nem jobbakat, mint Kisfaludy Károly, Arany epikai költeményei is csak kiállják valahogy a versenyt a régiekkel, s Jósika regényein kívül is vannak tehetséggel vagy művészettel írt regényeink, s talán a Faludiénál mutathatunk föl szabatosabb prózát is.

A népies iskola irányában is ez eljárást követik. Ha kinövései mutatkoznak, keményen felszólalnak ellene, de kitünő sajátságait vagy mellőzik vagy annyira óvatosak a méltánylásban, mintha szentségtörést követnének el a nagy multon, a szent művészeten. Panaszkodnak a gondatlan, a pongyola nyelv miatt, és sok igazuk van, de azt nem veszik észre, hogy épen az újabb idő, a népies iskola két költője ír a legköltőibb, a legmagyarabb nyelven. Összecsapják kezöket az alaktalanságon, a művészet hiányán, és újra sok igazuk van, de azt megint nem veszik észre, hogy az újabb idő, a népies iskola két költőjénél a mi alaktalanságnak látszik, az legtöbbször nemzeti alak, s egyik a lyrai, másik az epikai nemben legjobb műveinket teremték meg. Ők a népies eszmét kívülről megnézegetik, mellettök elsuhannak, de nem vesznek fáradságot bonczolatába bocsátkozni, sem azon társadalmi, politikai és irodalmi mozgalmakkal kapcsolatba hozni, melyek közt kifejlődött. Ekkor benne bizonyosan sok oly széptani elvre találnának, miket részben régiebb és újabb költők, egy Homer, egy Boz, egy Goethe, egy Béranger is képviselnek s észrevennék, hogy sok esetleges salakkal jelent meg ugyan, de magot is rejt, mely különböző irányban folytonosan fejlesztőleg fog hatni, s oly mozgalmat állított elő, mely különböző színezettel minden irodalomban kifejlett, s nálunk már csak azért is be kellett következnie, mert a régibb irodalom előkészíté.

Minden irodalmi és költői iskola pártnevezete soha sem fejezi ki azon eszméket, melyeknek képviselője. Ki tudná magokból a szókból kimagyarázni, mi a classicismus, romantika, modern? Igy van ez a népiessel is. Ha szó szerint veszszük, paradoxonokra jutunk, s mindent látni fogunk benne, csak azt nem, a mit kellene. Midőn Petőfi életéről írtam s költészetét jellemzém, rajzolni igyekeztem azon társadalmi, politikai s irodalmi viszonyokat, melyek közt a népies fölmerült, s kifejteni kisértém, mi a lyrában lényegét alkotja. Hizelgek magamnak, hogy ez annyira bálványozott s annyira lenézett költő iránt én voltam a legigazságosabb. Se parókát, se pörge kalapot nem tettem föl. Födetlen fővel tiszteltem meg, s csak azon oldalról emeltem ki, mi benne valóban nagy, kitünő és szeretetreméltó. Másfelől talán én írtam legtöbbet, s minthogy ha valami szívemen fekszik, izgatott vagyok, legszenvedélyesebben azok ellen, kik a népies eszmét gyermekes művészietlenséggé alázzák. Ugyanott némi tájékozási pontokat igyekeztem megalapítani a népies körül, melyeknek egy részét most pár sorban ismételnem kell.

Ezelőtt 10–15 évvel költészetünk tágasabb tért, szilárdabb alapot, új segédforrást, nagyobb önállóságot keresett. Már a kornál fogva a népköltészet hagyományaihoz kellett fordulnia, s a nemzeti és népéletbe mélyebben merülnie. E mozgalom a lyrában adott legerősebb életjelt, minthogy népköltészetünk csak a lyrában gazdag. Megujult lyránk a koreszmékből s az európai lyrikusok irányaiból egynémit magába olvasztva, a népdalokból merített segédforrást, s alak és tartalomban úgy jelent meg, mint az eddiginél eredetibb és nemzetibb. Éles ellentétet képezett a régi ellenében naivsága, egyszerűsége, kedélyessége és humora által. Ezért inkább a tiszta dal és románczban, festő költemények és genreképekben múlta fölül a régit, mint az ódai szárnyalásban. De ott is, hol a naiv körből kilépett, önkénytelen oly alakba ömlött, oly hangon szólalt meg, mi nemzeti sajátságainkkal, vérünkkel rokonabb volt, mint az eddigi, hol egyébiránt mindennek már számos nyomai mutatkoztak. Ugyanezzel többé-kevésbbé rokon mozgalom mutatkozott a költészet többi fajaiban is. Megszülettek népszinműveink s népies beszélyeink. A nyelvet illetőleg párt alakult, mely a népnyelv alapján óhajtá megteremteni a művészi prózát s ellenzéket képezett minden idegenszerűség ellenében. Ezért a népies eszme a mint nálunk kifejlett nemcsak pusztán naivságot jelent, de közel rokonságban van a költészet tisztán nemzeti fejlődésével s részint képviseli, részint érinti azon eszméket, melyeket a széptan egyéni és jellemző nevek alatt ismer.

S vajon a népies az eposzban az-e, mit sokan gondolnak? Egy tizenkét lábu versekben megírt történet kissé parasztos nyelven, közmondások és adomákkal megfűszerezve, hogy a ponyván becsületet vallhasson vagy a salonok asztalain bemutathassa a nép együgyüségét? Nem. A népies eposz sem több, sem kevesebb, mint a naiv, a nemzeti: tehát a valódi eposz megközelítése, a mennyire az korunkban lehetséges. Legalább így emelte azt Arany nálunk műalakká, azon vezérelveket tartva szem előtt, melyeket már fejtegettem. Ezért az ő népies eposzának jellemző tulajdonai: a szoros mondai alap, a népies vagy naiv felfogás, s a multból oly népnemzeti eszmények, hangulatok megtestesítése, melyek még élnek lelkünkben nemzeti s annyira művészi alakban, hogy csaknem a dráma szigorú törvényeivel vetekedik.

Ez a mi «Toldi»-t és «Toldi estéjé»-t oly nagy irodalomtörténeti fontosságra emeli, azért megbocsátható, ha a kritikus hosszasabban foglalkozik velök, mint száz más művel, mert oly költővel van dolga, kit nem annyira bírálnia kell, mint tanulmányoznia.

Arany határozott epikus tehetség. Épen ezért hihetően sokáig küzdött magával, temette el vágyait, midőn az eposz a nem épen kedvező korban akként volt divatos, hogy ne lehessen népszerű. A nép dalain, meséin csüggő naiv muzsája félt az irodalomban megszólalni s elrejtőzött. Alkalmasint Petőfi lyrikus szerencséje bátorítá föl. A kor hangulatánál fogva oly hőst kellett keresnie, kiben a feltörekvő magyar nép mintegy önmagát látta. Toldit énekelte meg, a nép e kedvencz hősét, kiről keveset tud a történet, de annál többet a hagyomány, s kinek viselt dolgait Ilosvai Péter historiás énekbe foglalta.

Már szoros ragaszkodása a mondai alaphoz megkülönbözteté régibb epikusainktól, de még inkább azon mód, melylyel azt feldolgozta. Az úgynevezett Toldi-mondakör nagyon szegény. Jól jegyzé meg róla Kemény Zsigmond, hogy csak acrobatai próbatétek férczelete. Arany költői becsre emelte, művészi egészszé alkotta, a nélkül, hogy letörölte volna mondai jellemét. A mit kihagyott belőle, a mivel kiegészíté, mind mondai szellemben történt és lépést tartott a művészet kivánalmaival. Nem tudja az ember, hogy mindkét műben mi bámulatosabb, a naiv azaz népies felfogás-e vagy a művészi alkotás, az ódon színezet-e vagy azon varázs, mely újkori hangulatainkba oly természetesen bejátszik.

Az első rész még talán könnyebb volt. Ez azon mondákat tartalmazza, melyek Toldi bujdosásán kezdve a Duna szigetén vívott párbajáig terjednek. Itt Toldi meghasonlása testvérével, bujdosása, kalandjai, párbaja, fölemelkedése elég anyagot nyújtottak, hogy a csak úgy szólva athléta néphőssé váljék, oly cselekvény képződjék körüle, melyet a népköltészet egész kincsével meg lehessen aranyozni. S valóban Toldi első része ilyen. Ama rendkívüli hatás, melyet előidézett, természetes volt. Valahára az elbeszélő nemben eredeti magyar jellemet láttunk; valahára csendéletünk s tájképeink rajzain andaloghatunk; valahára költészetünk különben hatalmas szónoki pathosa, vagy elfinomított bár néha költői ömledezése, a természetesség, egyszerűség és kedély forrásánál enyhült. S vajon Toldi, a pórsuhancz, ki lerázza a viszonyok jármát, fölfelé tör, népünk eszményi oldalait tünteti elő, nem hangzott e össze azon kor vágyai és élményeivel, melyben az első rész megjelent?

«Toldi estéjé»-ben már több akadálylyal kellett megküzdenie a költőnek. Ilosvai nyomán csak négy monda állhatott rendelkezésére: egyik, midőn Toldi egy hamis menyecskébe szerelmes, kérelmére a falra ugrik, de a fal tulajdonkép festett oroszlánnal diszített ablak kárpit, melyen át az utczára bukik; második, midőn botjával egy császárt s tizenegy királyt fenyeget meg, hogy engedelmeskedjenek Nagy Lajosnak; a harmadik, midőn a kegyvesztett Toldit a király Német-Ujhelyre hivatja, hol ez aztán legyőz egy olaszt, ki párbajban elnyerte az ország czímerét; a negyedik, midőn Toldi Kassáról Budára jő, hol a hegyke ifjak gunyain felboszankodva hármat közülök megöl, ujra kegyet veszt s boritalnak adva magát, két év mulva meghal. E mondák inkább balladákra alkalmasak, mint eposzi cselekvényre. Arany leküzdé az akadályokat, s eposzt teremtett. A második mondát elhagyva, melyet alkalmasint a második részben használ, a legtermészetesebben olvasztá össze a más hármat s alapeszméül oly gondolatot játszott be, melyet mintha csak százados hagyomány s a népkedély legköltőibb megnyilatkozása szőhetett volna a mondához.

Toldi kegyet veszt, mert nyers igazmondósága, ős nyers erkölcsei nem illenek Lajos király udvarának csinos szokásaihoz, olaszos fényéhez; mert nem nézheti nyugodtan, hogy a magyart kivetkőztetik ősjelleméből; mert hanyatló a leventekorszak fia, a nyers erő, személyes vitézség képviselője, kire nincs már többé szükség. Mindez a monda és kor szelleméből foly, s mélyen gyökeredzik érzületünkben, mert legbüszkébb emlékeink a leventekorból valók, s majd mindig meghasonlásban voltunk az ujkori polgáriasodással, mert a viszonyok kényszerűségénél fogva legdrágább kincseinket fenyegette, a helyett, hogy összhangzón beléjök olvadt volna. De a száműzött, évődő Toldinak még egy nagy elégtételt kell megérnie, hogy érezhesse utolszor multjának egész dicsőségét. Erre alkalmat szolgáltat az olaszszal vívandó párbaj, midőn megmenti az ország becsületét. De az ujra remélő, felvidult Toldinak még egyszer és utolszor éreznie kell, hogy nincs többé reá szükség, s a legnagyobb egyéniség is tulélve korát, ha nem nevetséges, legalább is szánandó. Erre alkalmat szolgáltat az ifju gúnya, mely a hamis menyecskével történt grotesk kalandján sarkallik. Vad nyersesége ujra kitör, a bánat, boszuság véget vet életének s midőn koporsójával együtt a költemény is bezárul, olynemű humoros elégiai hangulat fogja el kedélyünket, mely rokon jelen élményeinkkel.

Ime a legszebb alapeszme, melyen a művészi alkotmány felépűl. A jellemek mély lélektani felfogása vetekedik a cselekvény egyöntetű szabályosságával, az alakok, helyzetek, tájképek plasticitása a hangulat, rhythmus, a nyelv bájaival. Mindenik ének előkészíti a másikat, fokozatosan ömölnek egymásba, s mint bevégzett részek úgy állanak az egész kerekdedségéhez, mint a drámában a felvonások. A személyek közül mindenik megtalálja az egész építményéhez illő helyét s a cselekvény növekedő emelkedéssel siet kifejlésre. E bevégzettség, az alak e genialis virtuozitása Aranyt minden magyar költő fölé emeli. S épen e szigoru drámai jellemzés, alak kölcsönöz eposzainak bizonyos elevenséget, friss mozgékonyságot, a nélkül, hogy az epikai nyugalmat megzavarná. Arany nem követte a hagyományos eposzok töredékességét vagy áradozását. Tudta, hogy e korban vagy csak a lyrai hangulatok roppant erejével lehet hatni, mint Byron, vagy a régi eposzalak legszigorúbb új öntetűségével. Ez utóbbit követte. S valóban eposzai csak olcsó kiadásra várnak, hogy az összes magyar nép kincseivé emelkedjenek. Vajha ehhez én is járulhatnék valamivel, azon gyönyört, mit a költő nekem annyiszor nyújtott, azzal fizethetném le, hogy azt hűn tudnám tolmácsolni!

Az első ének szép őszi tájképen kezdődik, mely keretűl szolgál az életúnt, anyja sírján térdelő Toldinak, s mintegy megteremti az egész költemény humoros és elégíai levegőjét. Aranynál általában a tájképek, leírások nagy szerepet játszanak, de ő azokat mindig úgy használja, hogy hol személyeinek rámái, hol a cselekvény nélkülözhetetlen színhelyei, vagy épen indokai, hol pedig az elbeszélés átmenetei, és mindig felolvasztja a hangulatba vagy azt épen általok idézi elő. Mint a frescofestész nagy vonásokkal, kevés színnel és árnyéklattal fest. Kezei közt a tárgy megelevenedik, s a legjellemzőbb személyiséget, alakot váltja. A magyar népköltészet azon sajátságát, mely a természet képeit az érzésbe olvasztja s viszont, geniális eredetiséggel dolgozza föl. S a képzelem e tündér játékát mindig hűn elősegíti a nyelv, rhythmus, mely neki most festőecset vagy szoborvéső, majd zenehúr vagy énekhang. Itt is a megvénült, az elbúsult Toldit az őszi tájkép, a pusztuló ősház mintegy kiemelik, megfejtik s midőn a költő az ősházat úgy írja le, mintha hallanók a mint az ajtósark ríva megcsikordul, egyszersmind Benczét látjuk megjelenni a küszöbön, kivel ura ásót, kapát hozat. E valódi magyar cseléd, kinek hasonmása udvarházaink és kunyhóinkban maig is feltalálható, búsan bámul urára. A legszebb jelenetek egyike következik. Bencze nem meri megkérdeni urától, hogy mit ás. Végre úgy talál módot szóhoz jutni, hogy segít neki, hisz úgy sem ásott régóta sírt. Toldi hallgat s nem mondja meg, hogy csakugyan sírt ás. A szolgát egyszerre lepi meg a kiváncsiság és balsejtés. El kezd fennhangon gondolkozni, naiv furfanggal próbálja urából kicsalni a titkot s egyszersmind egész együgyüséggel úgy nyugtatja meg balsejtését, hogy azt még inkább fölébreszti. El mondja, hogy a mit ásnak nem lehet sír, kit temetnének belé? hisz rajtok kívül egy árva lélek sincs a háznál, Toldi anyja, testvére és az ő atyja régen meghaltak. E fokozatosan megszakított párbeszéd, mig néhány erős vonással jellemzi Benczét s az olvasó elé tárja a cselekvény előtt történteket, addig másfelől a mélázó Toldit a multba ringatja s oly természetesen jő ajkaira a kifakadás a király ellen, s annyira jellemző, hogy épen szolgájának panaszol, kit ugyan mélyen szeret, de iránta mindvégig némi urias lenézést tanusít. A mint az elbúsult hős hagyakozik temetése iránt, a szolga sírni kezd s kedélyökkel annyira összhangzón rájok borul az őszi éj, egy lovag jelen meg, ki elmondja, hogy a budai harczjátékon egy olasz vitéz nyerte el az ország czímerét, a régi bajnokok Toldit emlegették, s őt fölkeresésére küldik. Az életunt Toldiban, a sir szélén ujra fölébred a régi hős, élni akar, midőn halni óhajt s zajos lakoma után Budára indul. E művészi expositióban le van téve az egész eposz folyama. Minden esemény csak arra szolgál, hogy a katastrofot közelebb hozza, s a hőst rövid dicsőség után régi bújával visszaállítsa azon sírba, melyet önmagának ásott s a leütött ásóval odaállítsa Benczét bánat és emlékjelül.

A második énekben Toldi Budára tart, testén őszi köd, lelkén a harag föllege. A bú, harag és megvetés közt némi örömet, elégtételt érez, hogy szükség van reá, de neki nem kell többé se a kegyelem, se a dicsőség. S e nyugtalan évődő lélekállapot, melyet csak az örökre elsülyedt korszak fölelevenülése gyógyíthatna meg s melyet a költő oly mély humorral fest, a magyar jellem és Toldi egyéni vonásait tüntetve föl, mindenütt benyúlik a cselekvénybe s indokul szolgál. Azonban Budán foly a harczjáték. A győzelmes olasz vitéz gunyosan faggatja a népet. Ide egy szép epizód van beszőve, mely arra szolgál, hogy Toldi megjelenését emelje s kedélyünket most enyhítve, majd izgatva készítse elő a következőkre. Két ikertestvér vív meg utolszor az olaszszal életre halálra. Mindkettő ugyanegy leányba szerelmes, mindkettő fel akarja magát áldozni a másikért, de a leány nem tud választani közülök. Keresik a halált s csak dicsőségre találnak; egyik itt végre mindkettőt feltalálja, míg a másik mély sebeiből életre, szerelemre virrad. E mellett mily különbözőkép, mily lélektanilag és plastikain van festve mindkettő párbaja! Bertalan dárdáját előre szegezve lovával a légben mintegy úszva rohan az olasz dárdájába, elesik s a gazdátlan ló tétova száguld. Loránd már csak vágtatva nyargal, karddal támad, de ez markába szakad, az olasz visszarántott dárdacsapására lehanyatlik a kengyelből, lova hurczolni kezdi, mígnem az olasz szánalomból a ló szügyébe hajítja dárdáját.

A harmadik énekben az olasz büszkén lépdel, a hirdető hiába szólítja viadalra a bajnokokat, a király és nép haragja a legfőbb fokra hág. Valami kimondhatlan varázszsal a költő oly hangulatba ejti kedélyünket, hogy midőn e versszak megzendül:

a legnagyobb várakozás közepett már látni, hallani véljük Toldit. S valóban Toldi jő Benczével. Öltözetüket néhány versszakban irja le a költő. Ez megint nem puszta leirás. Mintegy a nép bámészkodását fejezi ki, melynek hosszan kell néznie a barátnak öltözött Toldit, rozsdás fegyvernökét s nevetnie rajtok, mint az elmult idők fiain. Azonban Toldi e perczben nem lehet nevetséges. A költő Benczére fordítja a nép dévaj tréfáját. E mellett az egész jelenet oly művészi és humoros, hogy Shakespeare népjeleneteivel vetekedik, s némi enyhe nyugpontul szolgál a rettenetes bajvívás előtt, melynek mintegy előjeleként Toldi egy hátratekintéssel megfenyíti a Benczével ingerkedő népet. A nép elnyomja kaczaját s vele együtt az olvasó is; s már kedélyünk el van készítve a megrázó jelenetre. Az egész párviadal kezdettől végig mennyire összhangzik Toldi jellemével s mily erős kézzel van kimetszve! Toldi először is lovával karikára forog a fövényen, felhányja nagy öklelő fáját, kifogja s mint könnyű pálczával játszik. Kitünik belőle a legénykedő nép nyers fia a nélkül, hogy ártana a hősnek. Az udvar, a nép bámulva kérdik: ki az? Némelyik Toldit emlegeti, nem merik erősíteni, de a király elérzékenyülve mondja: bár ő volna, mily örömest megbocsátana neki. E tájékozó nyugpont még inkább feszíti az érdeket. Ime Toldi háromszor kerüli meg a korlátot, mintegy keresve az olaszt, kiben nem csak a magyar vitézség megalázóját gyűlöli, de a csinos szokások képviselőjét is, szidalmazva a gyáva nemzedéket, melynek védelmére a sírból kell kiszállania, megifjulva dühében, haragjában, örömében. Jellemző szóváltás után elkezdődik a párbaj. Toldi inkább roppant nyers erejével győzi le az olaszt, kinek mesterséges fogásai kudarczot vallanak. Mindenféle fegyvert megpróbálnak, előbb dárdát, aztán kardot. Az olasz kardja eltörik, Toldi a magáéiból adat neki és saját kardja ellen víva csaknem kétes a siker. Az olasz, csapásai elől, végre futni kezd. Toldi buzogányát hajítja utána, melyet ez kikerül. Utoljára nagy öklelő fáját feszíti az ujra rá rohanó olasz lovának, azzal buktatja fel s nem hajtva a kegyelemszóra egyszersmind megöli, aztán a bámész nép közt hirtelen eltün.

A negyedik énekben Toldi már Rákos terén bolyong. A düh és győzelem nem fojthatta el búját, sőt föléleszté. Évődő búskomorsága magánbeszédbe tör ki. Mély kedélyét és nyers vadságát, hazafi fájdalmait és sértett hiuságát egyszerre tárja fel a hanyatló dalia, a nyugtalan öreg életunottságával. Tünődik: vajon sokalják-e vagy keveslik, mi vén korától telt? Haragszik a népre, mely elől elfutott, hogy nem ismert reá; szidalmazza a királyt, kitől soha sem fog kegyelmet kérni, kit most is mélyen szeret; érzi, hogy már elfeledett hős s míg szégyeli panaszait, könnye kicsordulását a nagy porra fogja. Azonban a nép fölkeresésére indul, a király követséget küld utána. Toldi nem mer örülni s midőn örülni kezd, eszébe jut, hogy az új idő piperőcz lovagjai csufolódhatnak vele és szakállába dörmögi: óh én szakállam, hivatlan vendégem! Im újra egy vonás jelleméből, mi a katastróf felé vezet. Ezalatt Benczét elhalmozza a nép jó indulatával, de ez épen oly dévaj, mint azelőtt, faggatózása s a boldog Bencze sem kevésbbé nevetséges, mint előbb a boszus. Ez erős humorral festett jelenet, mintha sejtetné, hogy a gúny előbb-utóbb a hőst is érni fogja s épen e fokozatos, sejtelmes előkészítésben, a szolgának komikai felhasználásában, mely Toldit mindig ellensúlyozva emeli, fejt ki Arany finom művészetet s azon körülmény, hogy Toldival utoljára is nem a vele rokonabb nép űz gúnyt, hanem az udvar, legszebben összhangzik a mű alapeszméjével. De míg ez bekövetkeznék, Toldinak diadalmenetet kell tartania, s e diadalmenet plastikai, s e mellett úgy szólva festői perspectivával kivitt csoportozataival, hol a hanyatló dalia mosolygó alakja elegiai fenséggel emelkedik ki, a legszebben végződik be a negyedik ének.

Az ötödik énekben Toldi budai házába tér, hogy felöltözzék az udvari ünnepélyre. Kedélyes beszélgetése régi fegyvereivel, tréfálkozása szolgájával, öltözködésében ejtett délczeg szavai, mind mozzanatai vidúló lelkének. S itt ujra mily lélektani vonást elevenít meg a költő. Toldi barátaitól elválva már így szól:

s most ujra azt mondja szolgájának: «Fénylenünk kell öreg!» Nem elégszik meg, hogy mint hős legyőzte az olaszt, megszégyeníté az udvart, mint palota embere is tündökölni akar. Hősisége elégtételt nyert, hiuságának halálos sebet kell kapnia. A hőst, kit erő nem győzhetett le, az udvari gúny megöli. A költő e kényes forduló pontot a legfinomabb humorral oldja meg, a nélkül, hogy Toldi eltörpüljön. Ugyanis Toldi a királyi palotába indul. Az előszobákban apródok, lovagok, az új idő, a csinosabb, műveltebb korszak fiai, dévajkodnak, hárfáznak, dalolnak. Egyik hősi balladát énekel a kún harczból, Szent László nemrég történt csodás megjelenéséről, másik, egy pisze – a gúnydalok éneklőjét így képzeli a nép – gúnyos verset dudol, mely Toldinak azon nevetséges kalandját tartalmazza, midőn mint galant lovag oly nagy kudarczot vallott. Toldi épen akkor lép be, mikor nevetnek rajta. Természetesen a gunyoros kedvet belépése még növeli és faggatni kezdik. Toldi legérzékenyebb oldalon sértve buzogányos menteujjával három apródot lesujt, a királyhoz rohan, kit szidalmazni kezd, s ki elfogatására parancsot ad ki. E fordulópontot a «Hölgyfutár» igen visszatetsző, valószínűtlennek tartá, azt jegyezvén meg, hogy mikép merhetnek a pajkos apródok az előszobákban énekelni, holott Nagy Lajos saloni illemet honosított meg udvarában; hogy fogadhatják vastag élczczel a hőst, holott már koruknál fogva nem lehetnek vetélytársai? Az első ellenvetés oly gyönge, hogy szót sem érdemel, nemcsak a népies eposz, de a történeti regény szempontjából is. A második mutatja, hogy a «Hölgyfutár» kritikusa se a mű alapeszméjét nem fogta föl, se a lélektani mozzanatokba nem hatolt be. Épen e fordulópont tünteti föl a két kort, melynek egyikében Toldi ragyogott, másikában már nem ragyoghat. Az apródok Toldi egész párbaját, személyes vitézségét nem becsülhetik nagyra, már csak azért sem, mert megszégyeníté őket, de még inkább azért, hogy a puskapor feltalálásával más fogalom kezd alakulni a hősről. Aztán a pisze gúnyverse egészen elkészíti kedélyüket az élczeskedésre s azon körülmény, hogy a vén Miklós pállott ruháiban nyalkán kicsípve magát lép föl, még természetesebbé teszi az egész jelenetet, mert Arany valódi költő, ki a természetességet a művészettel olvasztja össze s a lélekállapotok mélységeiből merít. A «Hölgyfutár» irodalmunk jelen termékei közt igen igen sokat találhatott volna, melyeken illőbben gyakorolhatta volna kritikai szigorát, éleselműségét. Nem volt szükség, hogy ezt egy genialis mű legsikerültebb részén tegye, melyben csak a «Hajdanában danában» czímű gúnyvers fölér egy egész kötet divatos lyrai költeménynyel.

Az utolsó énekben, mielőtt Toldi halálát megérnők, még egyszer mosolyognunk, nevetnünk kell az öreg szolgán, hogy legalább egyszer ő is nevethet máson: a varga-kapuson, ki nem tudja étetni a lovakat. Szegény Bencze utólszor nevet. Ura haragjában, bújában halálos betegen érkezik haza. Minő szép és jellemző a hű szolga vigasza, ápolása, Toldi hallgatagsága, ki Benczével nem közli baját, s később halálakor sem búcsuzik el tőle, csak a király gondjaiba ajánlja. S most testőrök fogják körül a házat s a hadnagy tudtul adja Toldinak, hogy fogoly.

Felel büszke elkeseredéssel Toldi. Azonban utolsó órájában enyhülnie kell, megérnie, hogy a király elérzékenyülve lépjen ágyához, megsirassa. Halálos álmából föleszmélve a királyt látja maga előtt, kit mindig tisztelt, barátját, kit mindig szeretett, elbucsuzhatik tőle, szívére kötheti a magyar népet, kiöntheti régi panaszait s megszoríthatja még egyszer kezét. S minő megható kiengesztelés, finom tapintat, hogy midőn a király mintegy mentve magát így szól: «hajt az idő nem vár, más ivadék nő fel, mely nem testi erővel, hanem észszel győz», «nem rég egyszerű port találtak föl s

tehát önkénytelenül Toldi régi búját éleszti föl. Toldi már nem hallja s még mindig a király kezét szorítva már előbb elhunyt. És temetése minő elegiai plastikaisággal van leírva: a gyülekező nép, a lassan ballagó gyászkocsi, a rendre kialvó fáklyák s a távol perspectivájában egyszerre feltünő, hulló falevéllel behintett sír, s a mint

Ime talán hosszan, mégis röviden az egész mű jegyzeteim kiséretében. S mennyit mondhatni még a külalak, nyelv és rhythmus bájairól. Négy költőnk van, kik a magyar költői nyelvet oly tökélyre emelték, melylyel prózánk nem hasonlítható: Berzsenyi, Vörösmarty, Petőfi, Arany. Bizonyos tekintetben Arany mindeniket fölülmulja. Ő tanult legkevesebbet nyelvészeink tévedéseiből, ő merített legtöbbet az eredeti népnyelvből és nálánál senki nem birja jobban nyelvünk plastikaiságát, zenéjét, erejét a nélkül, hogy nagy művészete mesterkéltséget árulna el. Igaz ő nem elegáns, de annál több, mert hű és igaz; nem ragyogó, mert erős; nem keresi a naivságot, méltóságot, könnyedséget, mert megtalálja. A magyar alexandrint, mely különböző a francziától s historiás énekeinknél fogva hagyományos, ő épen oly művészi fokra emelte, mint Berzsenyi a görög lyrai schemákat, Vörösmarty a hexametert és jambust, Petőfi népdallamainkat. S valóban csodálkozom a «Pesti Napló» egyik kritikusán, ki egyébiránt méltányolta «Toldi»-t, kétszer jobban, mint a «Hét vár» czímű silány regényt, vagy Karacs Teréz gyönge beszélyeit, hogy ilyesmit jegyezhetett meg róla: «A versek gördülete, a rímek Aranynál fontosabb szerepet játszanak, mint a legújabb nemzedék szükségesnek vagy épen lehetőnek is tartja». Ez épen olyan, mintha azt mondaná valaki, hogy Széchenyi valamivel jobb röpiratokat vagy vezérczikkeket írt Török Jánosnál. A rhythmus s általában a külalak Aranynál fontosabb szerepet játszik, mint minden magyar költőnél s a kritikusok bátran eljárhatnak hozzá iskolába, kivált ha verstant írnak.

S én «Toldi estéjé»-ről írt e szakadozott tanulmányomat a gyönyörtől elfogódva, csak azzal tudom befejezni: vajha Arany szerénysége sajátítana el valamit a középszerű tehetségek alkalmatlan és követelő természetéből s eposzai mellett, összegyüjtött kisebb elbeszélő és lyrai műveivel is mielőbb alkalmatlankodnék az irodalomban s követelné gyönyöreink adóját.

Talán igen is hosszadalmas, igen is unalmas vagyok. Nálunk széptani fejtegetésekben könnyen unalmassá válik az ember, ha nem épen hajhászsza a felületet és oly műről ír, melyhez ezeriben egyszer van szerencséje, s e mellett még a kritikusokat is bírálja. Hibámat a lehető rövidséggel kárpótlom. Vajda, Debreczeni és Szabó eposzairól, általában az eposz s «Toldi estéjé»-ről kifejtett nézeteim után, kevés mondanivalóm lehet. Egyébiránt e művek ketteje méltán igényli a figyelmet; egyik egy ifjú tehetség első erősebb nyilatkozása, a másik egy igen tiszteletre méltó emlék, oly férfiú emléke, kinek a tudományos téren kifejtett nagy tehetsége csak jelleme szilárdságával vetekedik.

Vajda nem mondát dolgozott föl, hanem oly történeti tényt, melyet csaknem mondailag lehet kiszínezni. Hőse I. Béla király, midőn ez ifjú korában mint száműzött Lengyelországba bujdosik, párbajban legyőzi a fellázadt pomeran vezért, megmenti az országot s jutalmul nőül veszi Richezát, Mieszkó lengyel király leányát. E tárgyat többször feldolgozták már költőink balladának, s úgy felfogva mint a krónika elbeszéli, alig is egyébre való. Vajda sem tudott belőle eposzi cselekvényt szőni. Csak érdekes eseményeket nyújt, de alig valamit a valódi cselekvényből s igen téved a «Nefelejcs» kritikusa, ki azt mondja, hogy e mű cselekvénye, mint minden eposzé, egyszerű. A cselekvény egyszerűsége, s a cselekvény hiánya nem egy. Talán az epikus eldobhatja a szorosan vett cselekvényt, ha Byron-féle hajlamai vannak, de ekkor költészetének súlypontja változván, egyebek, mindenekelőtt pedig lyrai genialitásával kell kárpótlást nyújtania. Vajda tulajdonkép naiv, azaz népies eposzt akart írni s művének mint ilyennek legnagyobb hibája az alkotás, a cselekvény gyöngesége.

Az első ének Béla bujdosásán kezdődik. A cselekvény ez első mozzanatán kívűl még csak hármat tud felmutatni az egész eposz: először, midőn Béla Berezinával találkozik, mi útja czélját megváltoztatja; másodszor, midőn meglátja Richezát s iránta szerelemre gyúl; harmadszor, midőn legyőzi a pomeran vezért. A többi esemény vagy csak történeti hátterül szolgál, mint Szent-István és Endre eseményei, vagy nem foly be a hős sorsára s általában a cselekvény fejlődésére, milyenek: találkozása Hadonárral, Gunda megmentése, párbaja Berezinával. E három épen nem erős mozzanatból, melyeknek ketteje esetleges, nem telhetik ki bármily kisded eposz cselekvénye, s épen ezért jellemkifejlesztésről szó sem lehet. A «Pesti Napló» azzal menti e hiányt, hogy a jellemek készen vannak előállítva s nyilatkozásaik, összeütközéseik a sorssal egészben véve művésziek. A készen előállított jellemnek kevés értelme van, jellem csak cselekvényi fejlődésből merülhet ki, s nem egyéb, mint azon hatások eredménye, mit a viszonyok kényszerűsége, a mások tettei keltenek föl az egyénben, cselekvő vagy szenvedőleges színezettel, szövevényes vagy egyszerű cselekvényt alkotva. E nélkül az alakok nem emelkedhetnek ki, ködbe kell veszniök, s e köd nem lehet ossiani, mely a félhomályban is sejtet. Példa rá épen ez eposz. Béla tulajdonkép maga a költő lyrai hangulataival. Meg kell vallani, hogy e hangulatok költőiek, például Béla elválása szülőföldjétől (I. ének), álmadozása (II. ének), ébredő szerelme (III. ének), a párbaj előtti vigadozás (IV. ének). Azonban mindez nem elég, sőt akadály arra, hogy a hős mint körvonalozott jellem, határozott egyéniség emelkedjék ki. Aztán viseltethetünk-e iránta érdekkel, midőn nem félthetjük, nem aggódhatunk érte és se szivünket, se képzelődésünket nem lepheti meg? Vajon dicsekvő természete a magyar büszkeség és önérzetből foly-e, s nem sujtásos üresség-e- inkább, mely még jobb érzéseinket is sérti, midőn a helyzet és hangulat ellenére azzal vigasztalja a cseh bajnokot, hogy szép és könnyű lesz halála, mert magyar kéztől esik el? Vajon Richeza van-e annyira is rajzolva, mennyire a lyrikus is rajzolja kedvesét, kihez dalait intézi? Mieszkó több-e, mint egy pohos öreg? A pomerán vezér nem csak pusztán athleta, állatias bajnok-e? Berezinára még legtöbb gondot fordított a költő, legalább két költői mozzanatban igyekszik feltüntetni: egyik, midőn Béla ellen haragra gyúl; másik, midőn a vele vívott párbaj után Gundáról és Richezáról álmodik, s a kelő napsugárnál visszatér szivébe az életvágy és régi szerelme. Azonban viszonya sem Gundához, sem Richezához nincs úgy rajzolva, hogy érthessük jellemét s érdekkel lehessünk iránta. Mi pedig Hadonárt, a vén szolgát illeti, ő csak ráadás, se a Béla alakja emelésére, se komikai ellentételül nem szolgál, a cselekvényt sem mozdítja elő, s legfölebb csak azért bocsáthatunk meg neki, hogy Béla e szép sorokat intézheti hozzá:

A cselekvény gyöngeségét a helyett, hogy kárpótolja, még inkább kiemeli a felfogás határozatlansága s a hangulatok zavartsága. Vajda népies eposzt akart írni, és Szent-Istvánt, ki iránt a magyar nép vallásos és nemzeti kegyelettel viseltetik, kiről határozott véleménye van, különczködő történetbölcsészkép, mondhatni csaknem cynismussal fogja fel. Ez másnemű költeményben talán lehető, de népies eposzban nem, minthogy ez mindent hagyományilag, hívőn igyekszik adni. E miatt hiányzik e műből az ódon színezet is, mely a népies felfogással rokon, s mely nem egyéb, mint azon emlékek, fogalmak összege, mely a multról a nép öntudatában él, s melyet a történeti tanulmány bizonyos határok közt élénkebb határozottsággal tartozik kiszínezni. A hangulatok is egymást zavarva váltakoznak. A mű alapeszméjét a hit és szerelemért égő lelkesedés képezi, s a költő mégis sok helyt belevegyíti a kételyt. Kérdi: vajjon nem veszt-e az, ki a jelen örömeit a halhatatlanság álmaival cseréli be? s midőn a IV. ének 6–11. a mult időkön lelkesül, vajjon merengő elegiai hangulat-e az s nem izgatott blasirozottság? A költő mindezt teheti vala, ha nem népies eposzt szándékszik írni; azonban az ironicus hangulatokból át-átcsap a gyermetegbe, s itt néha gyermekies vagy trivialis is lesz, például midőn Berezina cseh nevével, s a gombaképű tótokkal elménczkedik, midőn azt jegyzi meg Mieszkó hasáról:

E mellett ugyanazon egy hangulatot mindjárt megzavar egy-egy prózai gondolat vagy hamis kép; például, midőn Bélában fölébred a szerelem:

A külalakot, a verselést, a nyelvet illetőleg is ugyanezen különös vegyület mutatkozik: erő és nyerseség, természetesség és keresettség, emelkedés és dagály, ép magyarság és idegen szófűzés, szép rhythmus és gondatlan darabosság. Általán véve az egész mű egy még meg nem alakult költészet tisztulatlan de erős nyilatkozása, s van benne valami meglepő, mi várakozást s igényeket gerjeszt.

A «Kióvi csata» nem napjaink szüleménye, a multból nyúlik át hozzánk s igen díszes helyet foglal el azon epikai mozgalom emlékei közt, melyet Vörösmarty és Czuczor teremtettek. Debreczeni nagy műeposzát 1825–26 körül írta. Barátja gr. Mikó Imre csak nem rég födezte föl az 1851-ben meghalt költő irományai közt, illeszté össze, s adta ki díszkiadásban, a jövedelmet az elhunyt családjának ajándékozva. Az eposzt gr. Mikó bevezetése előzi meg, mely egyszersmind az elhunyt költő életrajzát tartalmazza. – Megható lapok: egy nagy tehetség, szilárd jellem eseményei, melyeket nemes lélek, megindult baráti szív tolmácsol, színez ki. – Én, ki ismertem Debreczenit, gr. Mikó szép rajzaiban mindenütt csak hűséget és igazságot találok. E férfiú különös tünemény volt. Nagy fáradalmak és küzdelmek közt a társadalom legalsó rétegeiből emelkedett föl magas hivatalpolczra, mindig hű maradva önmagához s később a sors csapásait nemes lélekkel tűrve. Előbb erdélyi bányásztanácsos volt, majd 1848-ban a m. pénzügyminiszteriumnál a bányászati osztály egyik főnöke, kit a bányászat és gépészet körében tett nevezetes javításai és találmányai hazánk határain túl is nevezetessé tőnek. Mint a nemes gróf írja, néhány jeles természettani munkát hagyott hátra kéziratban. Szabadjon remélni, hogy gr. Mikó, ki a hazai irodalom és művészet oltárán oly nemes buzgalommal áldozik, ezek közrebocsátásával sem fog késni, annyival inkább, mert bár Debreczeni jeles költő volt, de egész életét inkább a tudományoknak szentelvén, e munkái talán mindazt felülmulják, mit a költészet terén nyújthatott.

Debreczeniről, míg élt, ki sem tudta, hogy költő. Nyomva a hivatal és élet gondjaitól, munkás és zárkozott életet élt, s csak nyugperczeiben, titkon, senki által nem sejtetve, keresett enyhet a költészet forrásánál, a nélkül, hogy igényt tartana a dicsőséghez. Azon korszakban, midőn a magyar erős nemzeti öntudatra ébredt, költőink a mult dicsőségén lelkesültek, őt is hevíté e nemes láng és eposzt írt. Költészetünknek egészen azon epikai irányához csatlakozott, melynek én kifejtett nézeteimnél fogva nem lehetek dicsőítője, épen azért, a helyett, hogy eposzának bonczolatába bocsátkozzam, csak általánosan jellemzem, kimutatva azon helyet, mely régibb eposzaink közt megilleti. Debreczeni már a költői munkásságra nyomasztón ható körülményeinél fogva nem fejlődhetett oly kész tehetséggé, hogy a külalakot egészen hatalmába keríthesse. Néhol igen is szabálytalan hexameterei nélkülözik azon hatalmas rhythmust, mely a Vörösmarty és Czuczoréit annyira kitünteti. Nyelve is hátra marad ezeké mellett, s mint írói nyelv nem mindig emelkedik az akkori fejlődés színvonalára. De a mi a nyelv tisztán költői részét illeti, olykor annyi őserő és természetes báj fejlik ki, minő Horváth Endre néha iskolás és ódon színezetet keresetten vadászó «Árpád»-jában ritkán. A felhevülés önkénytelen pillanatai ezek, melyekből a folytonos gyakorlat és műgond sokat fejthetett volna ki. Egyébiránt tudni kell, hogy e mű szétszórt töredékekből egészszé van ugyan alkotva, de a végső javításon nem mehetett át, itt-ott egész sorok hiányzanak, s a tizenötödik és utolsó ének végét csak prózában tervileg lehetett közölni.

Tárgya Kióv bevétele, midőn a hont kereső Árpád, a belső visszavonás s az istenségek ármányai és védelméből folyó nagy küzdelmek között végre legyőzi Oleget, az orosz fejedelmet, megnyeri Attila kardját, az ősjóslatban megerősödik s az oroszoktól elpártolt kúnokkal csatlakozva megindul Pannónia felé. Ez alapon oly építmény emelkedik, mely töredékessége mellett is az alkotást illetőleg sokkal méltóbb mellékdarabja «Zalán futásá»-nak, mint a hogy a külalak sejtetné, természetesen ez is inkább egyes részletekben lévén kitünő, mint egészben véve. Debreczeni is, mint Vörösmarty nem mondai úton indult, azonban tárgya nem oly nagy történeti mozzanat, mint a Vörösmartyé. Mindkettő használt fel némi mondát is, de az egyiknél sem olvadhatott be az alapba. Debreczeninél az Attila-kard megtalálása, holott ennek kellett volna a mű központját képeznie, egészen elmosódik, Árpádból ő sem tud, mint Vörösmarty, valódi eposzi alakot teremteni, mi mondai, vagy történeti részletek nélkül lehetetlen is. Mindkettő használt csinált mythost, Debreczeni e mellett még bölcsészeti symbolikát is, azonban a gépezet, különösen az északi mythos segélyével a «Kióvi csatá»-ban inkább van beolvasztva a cselekvénybe mint «Zalán futásá»-ban. Az ellenfél, a szlávok csoportozatára Vörösmarty kevesebb gondot fordított, mint Debreczeni. Vörösmarty művében több az eredetiség és romantikai elem. Debreczeni utánzásra hajlik s antikszerű. Mindkettő kitünő egyes részleteket nyujt. Debreczeninél különösen nagy költői erőre mutat azon jelenet, midőn Árpád elalél, a megijedt sereg holtnak tartja, mert Ormuzd kiveszi testi hüvelyéből lelkét, magával ragadja a szellemek országába s megmutatja neki Pannonia földét. A Vörösmarty eposza különösen a nyelvet illetőleg irodalomtörténeti mozzanat volt, a Debreczenié egy elkésett mű, mely körön kívül áll s irodalmunkban jelenleg alig lehet más igénye, mint hogy a multban illő helyet követeljen. Epikai költészetünk most már más, jobb irányban fejlődik, míg másfelől a «Kióvi csata» nyelvi tekintetben épen nem pótolhatja «Zalán futásá»-t, mely mögött messze marad. Mint mondám, tiszteletreméltó emlék, egy elnyomott költői tehetség, egy kitünő egyén síremléke, melyre kegyeletünk tűzi föl a koszorút.

Még a Szabó Lajos eposzáról kell mondanom valamit. Ez különös egy mű. Eleinte úgy indul, mintha víg eposz akarna lenni, aztán tudós értekezéssé válik, s végre mint didaktikai költemény szívünkre köti, hogy a földi üdv az egyezségben és tökéletes összhangzásban áll. Ezért utazta be a költő az eget és poklot. Ugyanis a halál huszár képében megjelen nála, lovára ülteti s föltárja előtte a menny és pokol minden titkát. Van benne néhány jó, bár diákos ízű ötlet, de találékonyság, alkotás épen semmi. A költő a helyett, hogy az olvasót képzeletének komikai vagy fönséges alakjaival gyönyörködtesse, hol vers, hol prózában oly nyelvészeti, történeti, ősmagyar mythosi fejtegetésekbe bocsátkozik, mintha azon magyar történeti iskolából került volna ki, mely őstörténetünket és mythologiánkat nyelvészeti játék által akarja kideríteni. S én csak azért teszek itt e műről említést, hogy e költészetünkbe is beszivárgó irány ellen szavazhassak.

III.

Tompa Mihály versei. II. köt. Kiadta Friebeisz István. Második kiadás. Pest, 1854. – Száraz lombok. Irta Mentovich Ferencz. Pest. 1854. – Szerelmi vadrózsák Tóth Kálmántól. II. füz. Pest, 1854. – Tavaszi lombok. Irta Concha Károly. Szombathely, 1855. – Balogh Zoltán költeményei. Pest, 1855. – Tóth Endre újabb költeményei. Pest, 1855. – Zalár költeményei. Kiadja Vahot Imre. Pest, 1855. – Gyöngyvirágok. Irta Spetykó Gáspár. Pest, 1854. – Kakukdalok a nép számára. Irta Meáncsek István. Veszprém, 1854.

Nem tudom: folytassam-e, a mit már megkezdtem, megírjam-e mindazon hat czikksorozatot, melyekben rendre szépirodalmunk mindenik ága s végre szinészetünk felett akarok szemlét tartani, bizonyos kritikai irányok ellen folytonosan polemizálva? Midőn asztalhoz ülök s tollat fogok kezembe, mindig valami nyomasztó érzet fog el. Épen mintha látogatóba készülnék valakihez, kivel érdekes, nem halasztható, de reá nézve igen kellemetlen ügyet kell elintéznem, s azon törném fejemet, mikép lehessek őszinte és mégis gyöngéd, hű önmagamhoz és mégis kiméletes, e nehéz mesterségen, melyet soha sem fogok megtanulni.

Valóban nem születtem kritikusnak. Legalább kedélyem sehogy sem tudja megszokni e szerep nyomoruságait. Ez alatt nem a gondolkodás fáradtságát, a kétely tömkelegét, a tévedhetés aggályait értem. Én örömest olvasom és tanulmányozom a költőket és műbölcsészeket. Ez reám nézve mindig gyönyör forrása. Minél többet vizsgálódom, annál többet élvezek, mert mind mélyebben nyilatkozik előttem a valódi költészet, e második isteni kijelentés, mely kibékít bennünket az élet nagy meghasonlásaival. Aztán magam is tevén némi kisérletet a költői pályán és legközelebbről a kisérletnél valamivel többet szándékozván közrebocsátani, szükségesnek tartom tanulmányozni saját művészetemet, mert bármit beszéljenek az ihletés csodáiról, a költészetnek három nagy iskolája nélkülözhetetlen: az élet, mely benyomásokat, tehát anyagot nyújt; a munka és műgond, mely azt feldolgozva mindinkább hatalmába keríti az alakot; a nagy példányokban nyilatkozó örök törvények, melyeket még a lángelme sem hághat át, annyira nem, hogy épen képviselőjök. E három iskola nélkül még azon szerény költői nevet sem vívhatni ki, melyért talán igen drága ár volna egy élet, ha a költő csak dicsőségért küzdene s egyszersmind nem belső ösztönét, szíve szükségét elégítené ki, mi több, mint a koszorú és márványemlék, mert életöröm és belső megnyugvás.

Mindez hát nem unalmas, sőt kellemes foglalkozás reám nézve. Azonban egészen más, ha az ember szobájában önmagának tanulmányoz, önmaga számára birál, és még más, ha ugyanazt nyilvánosan másnak és más számára teszi. A kimondott itélet többé nem övé, hanem a közönségé, ki előtt mondja, az íróé, kiről mondja s a hatás ritkán kiszámítható. Író és közönség egyaránt és könnyen sértve érezheti magát, mert a kritikus néha nézeteiket kénytelen ostromolni, míg méltánylata – mert talán igen kevés – épen annyi visszatetszést szülhet, mint – mert talán igenis sok – hibáztatása. És ha a kritikus nem tekintély, kikerülheti-e a hegyke ingerkedés vagy epés gáncsoskodás vádjait? Ha pályatársai felett itél, nem fog-e az irigység gyanujába esni? S ha a pályatársak egyszersmind barátai, jó ismerősei, nem játsza-e el egyik vagy másik jóindulatát, mert kevesebbre becsülte, mint eszméit? Én nem vagyok tekintély és pályatársaimról irok. Miért tegyem hát ki kétszeresen magam annyi félreértésnek és gyanúnak? Nekem íróink közül sok jó barátom és ismerősöm van, kiknek többet köszönök, mint egypár jó óra örömét; szinésznőink közül is ismerek egy-kettőt, kikhez művészi tisztelet vonz. Miért sértsem meg hát a barátság és ismeretség gyöngédségeit? Miért apaszszam kellemes óráim számát? Miért idegenítsek el barátaim és ismerőim közül csak egyet is? Fölösleges töprengés. Oh nem! Hisz alig írtam néhány czikket, s már nemcsak azok neheztelését vontam magamra, a kiket kerestem, hanem azokét is, kik, bár nincs okuk rá, az enyémet keresik.

Ime a nyomoruságok, melyeket nem tudok megszokni, s melyek most is oly nyomasztóan nehezülnek kedélyemre. Mi az mégis, mi írni, e szemlét folytatni készt? Bizonyos erős felindulás kritikánknak most téveszméin vagy egyoldaluságán, majd elvtelenségén vagy személyes indokain, s azon mindennapi tapasztalat, hogy azok, kiknek kezei közt közlöny van, mindebben osztozkodnak vagy közönyösen eltűrik. E felindulás erőt vesz nyomasztó érzeteimen s izgat, hogy mint ujoncz merjek föllépni oda, hol nálamnál tapasztaltabbak nem akarnak helyet foglalni. Aztán elvégre is megnyugtat némi önérzet, némi remény. Mindinkább meggyőződöm, hogy azon visszahatás, melyet az uralkodó kritikai eljárás és irányok ellen akarok fölkelteni, sokkal hasznosabb fáradság, mintsem meg ne érdemelje a kellemetlenségek elhordozását, s hogy azon jóindulat, mit talán így eljátszom, aligha méltó eszméim föláldozására.

«Ön némi érzelgés és hősiességgel akarja takarni szerepét, melyet valamely szinésznői vagy irodalmi cselszövény érdekében vállalt el; megvásárolt tolla reszket kezei közt s hogy ki ne hulljon, még jobban megnyomni készül» – mondani fogja valaki oly gyanusítás nyomán, mely mindig csak saját indokait tudja képzelni másokban. Oh e vád a legkisebb zavarba sem ejt, még akkor sem ejtene, ha más helyzetben volnék. Én azt hiszem, hogy a szinésznők művészi érdekeit az compromittálja legjobban, ki szükségtelen irodalmi lovagjokul tolja föl magát. A melyik szinésznő nem tud elég érvényt vívni ki magának a színpadon, annak bizonyosan kritikusai sem fognak a lapok hasábjain, sőt túlzásaik oly hatást idéznek elő a közönségben, mi épen kedvenczük ellen üt ki, s néha igazságtalanul. – Miért ártsak hát csupa rokonszenvből bármelyik érdemes szinésznőnek? Ily ízetlen szerep elvállalására nem vagyok eléggé ügyetlen. Kritikusnak a szinésznők érdeke ellen vagy mellett – a mint veszszük – csak egy, a széptani kérdések esetében lehet ily ügyvédi szerepe. Én e szerepet mindig elvállalom, mint elvállaltam egykor a «Szépirodalmi lapok»-ban Jókainé mellett Bulyovszkyné ellenében, midőn a «Pesti Napló» Chimene szerepét ez utóbbinak kivánta átadatni, ugyanazon P. N., mely most ugyancsak Bulyovszkynéről egészen levette atyai gondját. Mi az irodalmi cselszövényt illeti, ha ennek értelme az, hogy bizonyos írói töredék irodalmi és széptani nézeteit akarja érvényesíteni: úgy én lapban irodalmi cselszövényt űzök nyiltan és függetlenül, mint űztem a «Szépirodalmi lapok», «Új magyar Muzeum» és «Pesti Napló»-ban s űzni fogok mindenütt, hol számomra tért nyitnak. Mit, mit nem tart rólam oly olvasó, ki csak úgy tudna meggyőződni nézeteim helyessége felől, ha még más oda nem tartozó körülményekkel is tisztába jöhetne, azzal keveset gondolok, azonban senkinek nem tanácslom, hogy szobámba lépjen oly czikk megvásárlása végett, mely nem folyhat meggyőződésemből.

«Önt hát visszadöbbenté saját kételye, érzi, hogy azon szigorú eljárás, mit elvül látszik kitűzni, jelen irodalmi viszonyaink közt épen oly nehéz, mint kártékony, ingadozása födözésére ürügyet keres s akkor negélyel elhatározottságot, midőn legtöprengőbb» – mondhatják ismét azok, kik a kritikát nem hiszik egyébre valónak, mint hogy az írónak pár kellemes órát, a könyveknek pedig keletet szerezzen s csak úgy tartják hazafiasnak, ha korlátolt eszméket terjeszt. Oh nem, épen nem! Tisztában vagyok magammal. Én azok közé tartozom, kik szivökben bizonyos irodalmi ábrándot és lelkesülést táplálnak s úgynevezett szigorúságuk önmaguk és mások irányában, nem egyéb, mint egyszerű kötelesség. S mi ez ábránd és lelkesülés? Oly érzés, melyet se a hiúság, se a haszon incselkedései nem elégítenek ki: vágy és törekvés az irodalom belterjű emelkedésén, melylyel annyi szent érdek van kapcsolatban, öröm és keserűség, a mint ez emelkedés lendületet nyer vagy gátba ütközik. S mi egyéb a kritika, mint egyik tettleges módja ez érzelmek kifejezésének, mely magában ugyan irodalmi emelkedést nem szül, de elősegíti. Vajon, midőn a tudomány és ízlés érdekében feltárjuk a jelesebb művek szépségeit vagy bonczoljuk a gyöngébbek hibáit, hathatunk-e kártékonyan az irodalomra? Vajon, ha téveszmék és ferde irányok ellen küzdünk, nyomorult kicsinyes szenvedélyeinket elégítjük-e ki? És ha követelni merjük, hogy szép nyelvünk – ez egyetlen kincs, mi dicső őseinkről reánk maradt – méltó eszmék méltó képviselője legyen, a nemzetiségnek vagyunk-e orgyilkosai? Ki ne örülne azon lelkes mozgalomnak, melyet kifejt jelenleg irodalmunk, ki ne méltányolná még a legszerényebb törekvést is, ha e nevet csakugyan megérdemli? De ki fogja helyeselni a napisajtó eljárását, mely minden kézmozgást munkának vesz, a mennyinek a milyen rovására tömjénez, s inkább elv és mérték nélküli méltánylatot tűz zászlajára, mit hazafias ösztönzésnek tart, mint elemző, fokozatos s az irodalom kivánalmaihoz mért elismerést, mi szerinte hazafiatlan visszariasztás? A magyar kritikus bizonyosan nem indulhat ki oly szempontokból, mint az angol, franczia vagy német, de annyit bátran követelhet, hogy minden mű irodalmi fejlődésünk színvonalán álljon vagy azt fölülmulja és tartozik a tudomány és művészet magasabb követeléseit is fel-feltüntetni, kivált a költői műveket illetőleg, melyekben irodalmunk legerősebb és legtermékenyebb. Hogy miért nincs valódi kritikai folyóiratunk, oly baj, melyen a tekintélyes írók és vagyonos hazafiak nem nagy áldozattal segíthetnének, de hogy a napisajtó miért nem tesz e tekintetben annyit, mennyit tehet, azt egy kis gond, mely átal az ízléstelenségig lesülyedni, egy kis lelkiismeret, mely megveti a személyes indokokat, megorvosolhatnák. S vajon ez eljárás gyöngítné-e a közönség részvétét irodalmunk iránt? Kétlem, mert a mi közönségünk mindenekelőtt hazafias, mely még akkor sem feledkezik meg e kötelességéről, midőn némely író visszaél vele. Az eredmény csak az lenne, hogy a jeles művek nagyobb keletnek örülnének, mint a kevésbbé jelesek, nem a puszta hiúság és viszketeg nyerne táplálékot, hanem a becsvágy s némi határozott nézetek fejlődnének ki, melyek csak termékenyítőleg hathatnak. Vajon a kritikai szigor, kiméletlenség és hazafiatlanság oly értelemben, a mint nálunk veszik, nem összezavart, kicserélt fogalmak-e? Régi tapasztalat, hogy az erkölcsi fogalmak körül, melyeket nem lehet mathematikai pontossággal kiszámítani, legkönnyebben tévedhetünk. A gondolatnak önkénytelen, csak hajszálnyi félrebillenése is képes megcsalni szivünket és eszünket. Hányszor nevezik el az emberek a jellemet makacs szenvedélyességnek, a ravasz jellemtelenséget eszélynek, az érzelgést érzésnek, az elmésséget észnek, az erkölcsi ürességet emelkedett tárgyilagosságnak. Miért? Mert vannak találkozási pontjaik. A fentebb említett fogalmakkal sincs máskép. Mi hát a kritikai szigor? Ha nem is képesség, legalább akarat szolgálni az ízlést és tudományt. Mi a kritikai kiméletlenség? A személyes indokok megvetése. Mi a kritikai hazafiatlanság? A nemzeti műveltség szeretete. A választás nem oly nehéz, hogy az ember töprengésében Herculest parodiázza.

«Önt hát aggály szállotta meg, fél, hogy irodalmi garázdálkodása nem marad büntetlenül, ama lapok, melyek ellen ármánykodik, ama tekintélyes kritikusok, kiket megtámadott, az önérzet és tudomány, a logika és elmésség polemiájával fogják tönkre verni, ép azért önfeláldozást, tettetve sebeit tépve föl, mintegy villámhárítóul részvétet koldul a közönségtől» – mondhatja valamelyik jámbor olvasó, kinek jóhiszeműségét csak irigyelni tudom, oh bár félnem lehetne! Még javamra szolgálna, mert inkább meggondolnám a mit mondok. De irodalmunkban úgy látszik mindent össze-vissza beszélhetni. Ritkán akadnak epés, ingerlékeny írók, kik az embert irodalmi hóbortjaiért megleczkézzék. A mi békés, önelégült irodalmunk csak akkor szokott valódi harczias színt ölteni, ha valamelyik művésznő szalagja lobog zászlóul, vagy az előfizetési idő közeleg s más ily nagyszerű perczekben. A valóságos polemia rég kiment divatból, a kritikusok sokkal kevésbbé hisznek elveikben, hogysem védjék, a lapok pedig komoly vita helyett inkább szeretik az itt-ott nyiltan vagy sejtetve elszórt élczeket vagy gyanusításokat. – Ime a félelmes polemia, mely nem szól a dologhoz és mit sem bizonyít. De a mi rendes polemiánk akkor sem félelmes, midőn a dologhoz látszik szólani s bizonyítni akar. Nem mindig szorul arra, hogy állításait más czáfolja meg, megszokta azt tenni önmaga. Néha azért támad meg valakit, mit önmaga is állít vagy tesz, s midőn más ellen harczol, önmagát sebzi. Ha valaki aztán e komikus helyzetre figyelmezteti, egész naivul s egyszersmind elég lovagiatlanul más igen kényes térre játszsza a vitát. S ez a dolog komoly oldala. Az ily polemia czélja elnémítani a szabad irodalmi véleményt, terrorizálni a kritikát. Elmélete röviden ez: legyünk oly indiscretek, hogy ki se merjen velünk vitázni; gyanusítsunk szakadatlanul, mert ez inkább zavarba hozza az embereket, mint eszméik czáfolata; a széptani vitának adjunk politikai színt, melynek ugyan nincs értelme, de annál jobb, mert ki-ki rokon- és ellenszenvei szerint értelmezheti. Azonban ilyesmi csak oly embert riaszthat vissza, kinek szivében nincs segédforrás s oly következmények is megdöbbenteni képesek, melyeket előre is láthatott volna. Én ily ember nem vagyok, annyira nem, hogy bizonyos e nemű polemiát, melyet a «Pesti Napló» nem rég engem illetőleg is folytatott, leálarczozni vala szándékom, ha a véletlen meg nem gátol. E pillanatban hallom, hogy a «P. N.» szerkesztőt váltott. Oly szerkesztővel, ki magát többé nem védheti, lehetetlen az érdekes és lovagias polemia. De minthogy nekem a «P. N.» hajdani szerkesztőjével csak annyiban volt bajom, mennyiben széptani elvtelensége s kritikai eljárásával szemben ellenzéket akartam képezni, szabadjon czikksorozataim folytán a másokéi mellett azon széptani nézetekre is visszatérnem, melyeket e lap most egyik, majd másik kritikusa némi irodalmi fontosságra emelt. E szerint a részletes és ostromló polemiát feladva, az általánosabb és elvontabb fejtegetések terére lépek.

Nem a gyanusítás, nem a kétely, nem a félelem tartóztat hát, hanem meg-megáradó kedélyem, mely önmaga előtt igazolja magát, s mely önigazolást jónak láttam olvasóim számára is leírni. Némi lyrai hangulat fogott el s épen rosszkor, midőn lyrikusainkról akarok írni s azon nézeteket, melyeket «Petőfi S. és lyrai költészetünk» czímű czikkemben2) kifejtettem, részint alkalmazni, részint megtoldani akarom. Nagy nyugodtságra volna szükségem, hogy kimerítőleg s keserű utóíz nélkül tudjak fejtegetni, mert én legújabb lyránkat csaknem tehetetlennek tartom s azt hiszem, hogy oka nem annyira a tehetségek hiányában rejlik, mint azon uralkodó téveszmékben, mik szerint a költészet alig lehet több, mint bizonyos conventionalis tartalom conventionalis alakja: tehát művészet és ihletés helyett mesterség és affectatio.

Ne tartson engem senki finom ízlésével kérkedő különcznek, kit csak lángelmék elégíthetnek ki. Kritikus és olvasó egyaránt tévedne, ha csak lángelméknek tudna hódolni. A lángelme ritka tünemény, kit azzá tanulmány nem teremt, csak termékenyít s kifejlődését a korviszonyok és eszmék bizonyos küzdelme föltételezi, mely egyszersmind hősévé avatja. Aztán a lángelme magára még nem alkot valamely irodalmat, rendesen nagy és kitünő tehetségek előzik meg vagy kisérik, vagy épen vele jelennek meg s ezek a világért sem oly mindennapiak, hogy irányukban a kritikus fitymáló hangot merjen fölvenni. Sőt tovább megyek, s azt mondom, hogy néha a csekélyebb tehetségek is figyelmet és méltánylatot érdemelnek. Én részemről mindig tudok becsülni oly költőt, kit egy-két műve fenntart s korát, ha nem is fényesen, de nem minden nyom nélkül szolgálta. Azonban van két oly időpont, midőn a kritika nem lehet eléggé kérlelhetetlen és jóakaratú: egyik, midőn geniális vagy kitünő költők egy s másban oly irányt követnek, mely vagy a nemzeti állapotokra, vagy a társadalomra, vagy magára a művészetre nézve veszélyes; másik, midőn egy nagy költő letüntével interregnum áll be s azok, kik nyomán haladnak, a helyett, hogy mesterök iskoláját saját egyéniségök szerint új meg új oldalról tüntetnék föl, mind szűkebb modort húznak le belőle, mi minden költői forma sorsa, ha a szellemet, az éltető eszmét veszteni kezdi. Lyrai költészetünk ez utóbbi bajban sínylik. S mit tőn eddig irányában a kritika! Eleinte ignorálta, mintha oly mozgalom, mely a közönségnél és az irodalomban némi érvényt vívott ki, ignorálható volna, később uriasan lenézte, a nélkül, hogy a szellem vagy egyes művek bonczolatába bocsátkozzék, avagy nagy egyoldalúsága és folytonos következetlensége által hitelét eljátszva azt is veszélyeztette, mi helyest mondott. Én ellenkezőt akarok megkisérteni. Azonban minden félreértés kikerülése végett megjegyzem, hogy nem minden újabb lyrikusról akarok szólani, hanem csak azokról, kiknek gyűjteményeit czikkem fölé írtam; minthogy pedig köztök kettő, Tompa és Mentovich, olyanok, kik egy régibb lyrai mozgalomhoz tartoznak, előbb ezek műveit külön fejtegetem s csak aztán szállok legújabb lyránkra, mely szerintem a Petőfi utáni időszak, tehát körülbelül hat év, s melynek a kezem alatti művek többé-kevésbbé, de egyaránt képviselői.

Tompa ezelőtt mintegy tizenöt évvel lépett föl, ama nevezetes napokban, midőn úgyszólva a múlt és jövő választó korát kezdettük élni. Nemzeti ügyeink forrongása és az irodalom sebes fejlődése egymással versenyeztek. Érezni lehetett, hogy a költészet új elemeket fog magába fölvenni s a politikai élettel sok tekintetben rokon átalakulás elé néz. Ekkor Vörösmarty volt a magyar lyra fejedelme s mellette Garay, Erdélyi, Vachott Sándor foglaltak díszes helyet. Mindhárman örökölték Vörösmartytól a már győzelemre jutott tisztább formát és költőibb nyelvet s azon nemzeti vágyak és törekvések eszméit, melyeket e látnokköltő oly hatalmasan zengett. E mellett épen úgy meglátszott rajtok a német lyra, a többek közt Uhland hatása, mint későbbi lyrikusainkon a Heine és Bérangeré. Garay Uhland nyomán szerencsésen kisérté meg a balladát; Vachott Sándor gyöngéd sentimentalismusa a kedély jogaiért látszék küzdeni; Erdélyi sokban rokon volt társaival és sokban elhajlott tőlük, kivált a mint demokrat eszméket pendítve meg a népies felé fordult. Mindenik igyekezett valami újat hozni be lyránkba és tért foglalt. Nagyrészt az «Aurora» és «Athenæum» tanítványai voltak, e két nevezetes közlönyé, hol a fiatal tehetségek mintegy felavatást nyertek.

Az «Athenæum»-ban lépett föl Tompa is, nem soká Kerényi után, valamivel előbb mint Petőfi. E három fiatal költő felől irodalom és közönség csakhamar nagy reményeket kezde táplálni, melyek beteljesültek. Csak Kerényi látszék társai mögött maradni, azonban midőn végkép elnémulni készült, Arany lépett helyébe, hogy az új költői törekvéseknek újabb lendületet, döntőbb súlyt adjon. Kerényi lyrája egészen a német lyra, különösen az úgynevezett sváb költői iskola befolyása alatt állott, mi részben már Garay és Erdélyinél is mutatkozott. Uhland, Kerner, Eichendorf, Rückert, kikből legörömestebb fordított, lehettek példányai. Csaknem mint ifjú tanulván meg nemzete nyelvét, sohasem kerítheté annyira hatalmába, hogy bírja titkait és rythmusát. De pillanatra gyermekien kedélyes, őszinte érzelmei feltünővé tették. Aztán mint demokrata szólt belé a nemzeti mozgalmakba, mi tetszésben részesült. E tekintetben közte és régibb lyrikusaink közt az volt a különbség, hogy a hazafias eszmék, melyek eddig a magyar lyrában némi ódai szárnyalással szólaltak meg, nála pár hasonlat vagy epigrammai él alakját vevék föl.

Tompára kevés hatással volt a politikai élet küzdelme. Lyráján alig zendült meg hang, mely a forrongó eszmékből merített volna. E helyett bizonyos vallásos érzület vonult el rajta, mely ugyan nem volt elég mély a fellengő szent énekek forrásává válni, de elég erős arra, hogy mindvégig némi erkölcsi, mondhatni protestans szígort gyakoroljon rá. Egyébiránt költészetének tartalma rokon volt a Garay, Erdélyi és Vachottéval, csak verselése volt könnyebb, nyelve egyszerűbb és erőteljesebb. Leginkább a természetből vett s nagyrészt jelvileg használt képeivel vonta magára a figyelmet. Innen folyó hajlama az allegoriák iránt már jókor feltünt, mi költészetének maig is fő jellemvonása. Ezalatt Petőfi haladt a maga útján, nem hallgatva senkire, bízva önerejében s önbizalmában türelmetlenül. Lyránkban valóságos forradalmat idézett elő. Nagy hatását pályatársai sem kerülhették ki. Tompánál e hatás következménye néhány népdal lőn, melyek közül a «Télen-nyáron»… és «Béklyót tettem»… kezdetűek vetekednek a Petőfiéivel s egyszerre elterjedtek kunyhókban és palotákban és bizonyos vidor hangulat, melyre szertelen pathosba tévedt lyránknak oly nagy szüksége volt.

Míg Petőfit a régibb irodalmi pártok kritikája keményen leczkézte, a közönség bálványozta, addig Tompa mindkettő méltánylatában részesült, mert amaz irányában nem lehetett annyira ellenzéki, mint Petőfi, emez pedig egyebek mellett valami olyast is talált benne, mit Petőfiben szeretett. E kettős hatás alatt folytatta pályáját Tompa, mindinkább kifejtve költészetének eredetibb sajátságait is. Legörömestebb az ő régi barátjához, a természethez fordult, melynek képeiben tuda csak igazán érezni és gondolkozni. Jogot tartott a virágok, fák, források, föllegek, éj, hajnal, alkony, tavasz, ősz, tél tüneményeihez. Szüksége volt reájok, hogy érzéseit tolmácsolják. Az «Őszi képek», «Éji violák» s több ily költeményei nem egyebek, mint a természet képei és jeleneteinek felolvadása a kedélyben. E nagy rokonszenve a természethez még félre is vezetheti a felületes vizsgálót, mert könnyen azon gondolatra jöhet, hogy pantheista költővel van dolga. Ellenkezőleg Tompa erős keresztény spiritualista s a természetet sokszor ez érzés allegoriáira használja föl, mint a «Temetői hangok»-ban, hol a megszólaló síremlékek a kijelentett vallás szigoru morálját hirdetik. De voltak neki sötét perczei is, midőn se a természet, se a vallás nem tudá kiengesztelni meghasonlott kedélyét. Néhány keserű, fájdalmas hangot hallatott, a nélkül, hogy kétségbeejtő legyen. Ilyenek a «Pusztán», «Árveresen», «Szemere Miklóshoz» czímű szép költeményei. Fájdalma inkább boszús mint sötét, inkább erős mint vigaszhatatlan. E fájdalom a gúnyba is átment. Rövid ideig megvetette a virágokat, melyekről regéket igért egy hölgynek s a csalán lőn kedvencze. «Csalánok» s más czím alatt néhány satyrikus költeményt írt, azonban csak fulánkos tudott lenni, a nélkül, hogy elmés legyen s gúnya nem emelkedett a humorig.

Költeményei köztetszésben részesültek és méltán. Hírét azonban mégis nem annyira dalai alapították meg, melyek csak 1847-ben jelentek meg összegyűjtve, mint «Népregéi és mondái», melyeket 1846-ban bocsátott közre. Ez természetes volt, Petőfi oly hatalommal uralkodott a lyrában, mint előtte egyetlen magyar költő sem. Oly szünetlen s annyira szokatlanul dalolt, mintha maga mellett mindenkit el akart volna hallgattatni. E mellett a Népregék és mondák oly téren mozogtak, mely iránt a néphagyományoknak épen akkor megkezdett kutatása fogékonyságot ébresztett. – Másfelől e tért ki sem mívelte, kivéve Garayt, ki azonban már ekkor, eltérve az egyszerű költői felfogástól, balladát és regét egyaránt bizonyos rhetorikai krónikává tett. Aztán Tompa e műveiben sokkép volt eredeti és új, mi azon érből fakadt ki, melyből dalai folytak, itt sokkal szabadabb tért találva. Naiv felfogás helyett ugyan nagyrészt allegoriai és bölcsészeti úton járt el és sokszor mellőzve a néphagyományok szellemét, sokkal inkább adta tisztán képzelődése szüleményeit, mint hogy a mesterkéltségbe belé ne essék; de gazdag festőisége, elragadó költői hangulatai, kiapadhatlan találékonysága, néhol bűbájossá vált nyelve mindent kárpotolni igyekeznek. A «Vándor lápról», «Karcsai templom», «Márta könnye», «Az árva lányhaj», «Jávorfa» kitünő művek. A népregék hiányos felfogásából csak később alkotott elméletet, mi oly modorba vezette, hol természet- és erkölcstani hajlamai egészen erőt vettek rajta. Ekkor aztán eltéveszté szemei elől, hogy a valódi népmese és regében nem uralkodik se a természet törvénye, se a szigorú erkölcsi rend. A költői báj épen a naiv felfogásban áll, lényege az emberek és dolgok gyermekies elfogulatlansága, mely oly kevéssé áll a világ erkölcsi rendjével összeköttetésben, hogy annak épen eszményi ellentéte. Mihelyt aggódó, úgyszólva pragmatikai motivatiót kisért meg a költő, erkölcsi tanulságra fekteti az alapot vagy a természet törvényeit érzékíti meg: a képzelődés könnyű tündéri játéka helyett józan allegoriát vagy kisérteties történeteket fog teremteni, melynek csodái nem hizeleghetik be magukat lelkünkbe, mert erkölcsi érzéseinkre akar hatni, mit csak az eszményített valóság tehet; mert a természet törvényeit akarja kimagyarázni, mit akármely iskolai könyvből sokkal könnyebben és jobban megtanulhatunk.

Tompa regeköltészetének hiányai leginkább az 1852-ben kiadott «Beszélyek és regék» czímű gyüjteményében és «Virágregéi»-ben (1853) tünnek föl. Egyébiránt a «Beszélyek és regék» tartalma nem mind tündérrege, egyszersmind számos balladát és költői beszélyt is nyujt. Tompa ez utóbbi nemben már ezelőtt is szerencsés kisérletet tőn «Szuhay Mátyás»-ával, melyet a Kisfaludy-Társaság 1847-ben Arany koszoruzott «Toldi»-ja mellett kitüntetésben részesített. E mű, mely szűk adomai alapjánál fogva nem akart az époszig emelkedni, élénk és kereken kidolgozott. Különösen becsessé teszik az ügyes cselekvény, bíztos jellemrajz s jól ecsetelt történeti háttér. Mindezzel a «Beszélyek és regék»-ben ritkán találkozunk.

Bágyadtság vonul el rajtuk s cselekvényük elterped. Néha a nyelv bájait is nélkülözzük, de annál több bőbeszédet veszünk. Mintha a költő bele-bele unna tárgyaiba s e legnagyobb csapás alatt, mi csak költőt érhet, egészen elhagyná az ihlet. De a balladák közt van egy pár, kivált «Az özvegy és fiai», melyekben Tompa megint régi és új erőben jelen meg. E szép költeményben összeolvad az érzelem és képzelődés, mi az igazi költészet, vetekedik az egyszerüség és sebes menet, mi az igazi ballada.

Mint fennebb is érintém, Tompának erkölcstanári hajlamai vannak. A «Beszélyek és regék»-ben, valamint némely újabb elbeszélő művein ez mind kirivóbban kezde mutatkozni. Bőven vesszük az úgynevezett tanulságot, erkölcsi magot, mit a «Pesti Napló» egyik kritikusa többre szokott becsülni a művészi szépnél. – Ki merné hibáztatni az erkölcsi irányt? Ez lelkészhez kétszeresen jól illik, de a lelkész egyszersmind költő s ez változtat valamit a dolgon. Azonban nem akarok félreértetni. A mi művészien szép, az mindig erkölcsös, a mennyiben nem erkölcstelen s a költészet bizonyos nemeiben, minők a regény és dráma, a művészi gyönyör egy része épen attól függ, mennyiben bírja a költő megrázni és kiengesztelni erkölcsi érzéseinket. Aztán elvégre is minden költészet forrása a szív s minden érzés a legszorosb kapcsolatban van az erkölcscsel. Ki lehet költő a világ erkölcsi rendjének ismerete nélkül? Ennek hiányában az elbeszélő nemben a legcsekélyebb compositiót sem kisérthetni meg. Mi egyéb a tragikum, mint nagyszerű bukás szemben a világ erkölcsi rendjével, melynek keztyüt dobott a tévedés, bűn vagy szenvedély, s miért lakolnia kell? Az egyén szenvedése megrázza szivünket s az örök rend győzelme kibékíti. Azonban miért ne kisértsen meg a költő az egyetemi mellett, melyet a költészettől különben sem lehet elválasztani, még különös erkölcsi irányt is, mint megkisért társadalmit és politikait? Teheti, de ez iránynak szorosan össze kell olvadnia a költői czéllal, beilleni a művészi formákba, mert a költészet nem tudomány: valamivel több és kevesebb.